BARTIMEUS MEGGYÓGYÍTÁSA 2. BÚS KOLDUSOK

Tegnap kezdtük tanulmányozni ezt a történetet és láttuk, hogy ebben a gazdag, virágzó, nagy városban ott ült az út szélén egy vak koldus, aki csak úgy tudta tengetni életét az akkori körülmények között, hogy kénytelen volt koldulni.
Ma arra szeretnék rámutatni az igék alapján, hogy mivel lelkileg mi is vakokká lettünk, kénytelenek vagyunk koldulni.
Többször eszembe jutott készülés közben Ady Endrének ez a két sora, aminek szomorú időszerűsége is van most:

Bús koldusok Magyarországa,
Ma se hitünk, se kenyerünk.

Meg a másik verssor is, hogy mi-minden éhség miatt gyötrődik az ember:

Éhe kenyérnek, éhe a szónak,
Éhe a szépnek hajt titeket.

Ez a világ tele van koldusokkal és a mi szűkebb környezetünkben is ott vannak. Olykor talán magunk is azoknak érezzük magunkat, és a Biblia tanítása szerint ennek az oka a mi vakságunk.
Hadd mondjak erre néhány példát. Lássuk, hogy minden korosztályban vannak koldusok. Mindhárom példára engedélyt kaptam, hogy elmondhatom.
A metrón kapaszkodunk. Velem szemben ül egy anyuka, mellette egy négyéves forma kislány. A kislányból folyik a szó. Délután van. Percek alatt megtudunk mindent, hogy mi történt aznap az óvodában. Még azt is, hogy milyen színű kardigán volt az óvó nénin. Mondja, mondja úgy maga elé, s egyszer csak mintha elvágták volna, abbahagyja. Ekkor néztem oda. A kislány az anyja felé fordult, s elkezdett görbíteni, ahogy a kicsik sírás előtt szoktak, és mondott egy szívszaggató mondatot: anyu, ha már nem figyelsz rám, legalább nézz ide egy picit. Tudniillik anyu közben belemélyedt a Nők Lapjába.
Egy négyéves kis koldus, aki koldulja az anyját. Aki reggel korán felverte álmából, betette az óvodába, aztán egész nap keményen dolgozott. A kicsi alig várta, hogy a hangosbemondó az ő nevét kiáltsa, mikor jönnek érte. Most végre jött az anyu, most az övé. Most van egy rövid idő, amíg csak ők ketten vannak együtt — gondolja a kicsi.
Az anyut is megértem, mert mikor lapozza át azt a folyóiratot. Mihelyt hazaérnek, attól kezdve nincs olvasás. A lakás ugyanúgy fut, ahogy reggel otthagyta. Aztán valami vacsorát is kell készíteni, aztán a kicsit megetetni, megfürdetni, ágyba dugni. És akkor már mihez van ereje az embernek? Neki is az a húsz-harminc perc van olvasásra. De azt azért el kellene döntenie, hogy most ő édesanyja annak a kislánynak, vagy csak enni ad neki meg felöltözteti minden reggel? Egy négyéves kis koldus.
Találkoztam az utcán egy férfivel, akivel többször beszélgettünk már. Megkérdezem, hogy vannak? Hát, megvagyunk, csak ne lenne otthon olyan hideg. Megfagy az ember. Nincs a feleségemnek egy kedves szava se a gyerekekhez, se hozzám. Pedig a gyerekek is úgy vágynak arra, hogy néha megdicsérjék őket, vagy engem megsimogatna, odabújna hozzám, de ilyenre nem kerül sor. Hát tudomásul vesszük, ilyen az élet.
Nem sokkal utána valami miatt meg kellett látogatnom őket. Csak az asszony volt otthon. Hogy vannak? Hát, megvagyunk jól. Van munkák, hála Istennek. Egészséges mindenki, csak a férjem. Mi van vele? Jó ember ő, ismeri maga — mondja nekem —, de hetekig kell várni, hogy megjavítsa, amit kérek tőle. Sokszor elfelejti, mit vásároljon hazafelé. Nem lehet rá számítani. Mindig csak az kellene neki. Azt meg én így nem tudom adni.
Két koldus összezárva. És azért koldusok, meg teszik egymást koldussá, mert vakok. Mert nem látják, hogy mire lenne szüksége a másiknak. Egy fillérbe sem kerülne, és boldoggá tennék a párjukat, és nyilván megváltozna az egész légkör otthon, ami a gyerekek egész jövőjére is kihatna, de ha vakok vagyunk, és nem látjuk, vagy nem akarjuk látni, hogy mi lenne a feladatunk, akkor koldussá tesszük egymást, és koldusok leszünk mi is.
A harmadik történetet egy idős lelkipásztor mondta el. Meglátogatott egyszer egy idős házaspárt és hamar feltűnt neki, hogy nyugtalanul ülnek a széken. Gyakran néznek a faliórára és utána ki az ablakon. Mondta: elnézést, ha rosszkor jött, majd visszajön máskor. Nem, nem, nem, mert valamit meg akarnak beszélni, csak egy kicsi türelmet még kérnek. Aztán egyszer csak nyikorgott a kertkapu. A két kisöreg, ahogy az erejükből telt, felugrott, odamentek az ablakhoz, elhúzták a függönyt, néhány másodpercig mereven néztek ki. Függöny vissza, és ahogy leültek, látszott, hogy teljesen megnyugodtak. Most akkor beszélgessünk.
Megkérdezte, hogy ha szabad tudnia, mi volt ez? Elmondták: ilyenkor jön haza a fiuk, aki nagyon elfoglalt ember, de az autó ilyenkor hozza őt haza, és mivel elfoglalt, nem ér rá hátrajönni a hátsó kis épületbe, ahol laknak, de a kertkapu nyikorgása őket mindig figyelmezteti, és amíg a kaputól a házajtóig megy, addig látják.
Két öreg koldus. Felnevelték, kitaníttatták, kiházasították. Átadták neki azt a házat, amit ők építettek a két kezükkel. Ők lementek a kert végébe, mert nekik már ott is jó, de az igazgató úrnak nincs annyi ideje, hogy néha hátramenjen, vagy akár mindig hátra menjen egy pár percre, megsimogassa a két kopaszodó fejet, és utána végig aludnák az éjszakát a szülei.
Morzsákkal is beéri a két öreg koldus. Néhány másodpercig láthatják, de mindennap, és esetleg utána összenéznek, megvan. Még mosolygott is. Igaz, nem rájuk, hanem a sofőrre, akitől elbúcsúzott.
Villont egy kicsit megmásítva nyugodtan mondhatnánk:

Koldusok voltunk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek.
Véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

Mert a gyerekek koldulják a szüleiket, őszinte jó beszélgetések helyett kapnak tőlük zsebpénzt. A házastársak koldulják egymás testét és lelkét. Az öregek koldulják a gyerekeiket. A derékhad kilincsel megállásért és úgy koldul. És mindnyájan vágyakozunk néha egy kis elismerésre, biztatásra, vigasztalásra, bátorításra, netalán olykor dicséretre — de csak morzsákat kapunk, mert szegények vagyunk. Megdöbbentő, hogy sokszor morzsákkal is beérik az emberek. A múltkor beszélgettem egy általános iskolás fiúval, s repesve újságolta, hogy ma egész délután matekozni fog, mert megdicsérte a tanár bácsi. Mit mondott? Azt mondta: nem vagy te egészen hülye ehhez. Ennyi elég, hogy megtáltosodjék valaki? Mert még ennyit sem adunk egymásnak sokszor.
Mint Bartimeus az út szélén. Fillérekkel beérjük. Nem is tudjuk, milyen lenne az, egy igazi nagy összeg, vagy valami igazi megoldás. Netán az, amit ő aztán Jézustól kapott.
És koldulnak ám a gazdagok is. Ugyanebben a városban, Jerikóban élt egy gazdag ember, akiről fontos feljegyzések vannak a Bibliában. A helybeli vámhivatal vezetője volt. A bőre alatt is pénz volt: Zákeus. És ő is koldult. Ott kapaszkodik a lombok között, hogy lehetőleg ne lássák, hogy a vámhivatal vezetője felmászott egy útszéli fára. Miért mászott fel? Mert látni szeretné Jézust. Csak látni. Legalább egy pillanatra. Többet nem is vár. Többről nem is álmodhat. Az, hogy beszélgessen vele? Hát úgy se áll szóba egy ilyennel! A többiek sem állnak vele szóba. Utálja mindenki a városban. De legalább látni…
És mit kap a morzsa helyett? Jézus hagyja a tömeget, név szerint szólítja Zákeust, lehívja kedvesen a fáról, bejelentkezik nála, megtiszteli a látogatásával egy országos hírű rabbi. Ezzel rehabilitálta őt azok előtt, akik utálták és megvetették. És még nincs vége a történetnek. Zákeus száznyolcvan fokos fordulatot tesz. Addig az motiválta, hogy minden pénzt az én zsebembe, most meg benyúl a zsebeibe és kárpótolja azokat, akiket megkárosított. És ami marad, azt kiosztja a legszegényebbeknek. Senki sem mondta neki. Jézus közelsége átalakította a gondolkozását.
És mi az igazi kincs, amit kap? Azt mondja Jézus búcsúzóul: „Ma lett üdvössége ennek a háznak.” Ő csak morzsát akart, látni Jézust, s közben üdvösséget kapott, Jézust magát kapta. Mert hogy is tanultuk tegnapelőtt? „Azért jött az Emberfia, hogy életünk legyen, és bőségben éljünk.” És valaki, aki kapta tőle ezt az életet és ezt a bőséget, ezt írta Rómába, ahova levelet küldött: „Az Isten, aki tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta, hogyne ajándékozna nekünk vele együtt mindent?” (Róm 8,32).
Isten mindent nekünk, koldusoknak akar ajándékozni, amire szükségünk van ebben az életben és az örökéletben, de csak vele, Jézussal együtt. És ez nem árukapcsolás, amire mi szoktunk olykor vetemedni, hanem ez azt jelenti, hogy minden, amire szükségünk van, Jézusban öltött testet. Akármi fontos kincset, értéket kérünk Istentől, az Jézushoz kötődik. Legjobb Őt magát az életünkbe fogadni, akkor mindent megkaptunk. Aztán menet közben derül ki, hogy valóban vele együtt mindent kaptunk, amire szükségünk van.
Amikor gimnazista koromban az Úr Jézus kinyitotta a szememet, rádöbbentem arra, hogy milyen koldus vagyok és miattam koldusok körülöttem sokan, az édes testvérem is, a szüleim is. Én hittel a rendelkezésére bocsátottam az életemet, és mi-mindent kaptam akkor! Nem lehet ezt felsorolni, mert azóta is még újabb és újabb ajándékokat ad. Emlékszem, hogy az első nagy élmény az volt: tiszta a múltam. Minden mocskos bűnömre tökéletes bocsánatot kaptam Őérte Istentől. És ez meg van írva, itt a dokumentum. Erről papírom van a Szentírásban. Ebben egészen bizonyos lehetek. És nyugodtan végig lehetett aludni az éjszakákat, és nem furdalt a lelkiismeret. Naponta volt ok a hálaadásra, mert ekkora kincsről nem is álmodtam.
De nemcsak a múltamat rendezte el, a jövőmet is letettem a kezébe egyszer és mindenkorra. Nem kell izgulni: felvesznek, nem vesznek, hova menjek, lesz feleségem, nem lesz, nem választok-e be én is úgy, mint sokan körülöttem. Nem kell izgulni. Aki mindent nekem adott, az majd napról-napra megadja azt, ami szükséges. Lehet reménységgel és derűsen előre nézni akkor is, ha sokféle gond veszi körül az embert. Felsorolhatatlan, ezért nem kezdem tovább sorolni, de aki ezt a „mindent” hittel elfogadja, az megtapasztalja: koldus élet helyett valami nagy gazdagságot kaptunk.
Mert ugyanez a Pál apostol írja ugyanebben a fejezetben: „Maga a Lélek tesz bizonyságot a mi lelkünkkel együtt arról, hogy valóban Isten gyermekei vagyunk. Ha pedig gyermekek, akkor örökösök is: örökösei Istennek és örököstársai Krisztusnak, ha vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt meg is dicsőüljünk.” (Róm 8,16-17).
Hihetetlen vagyon várományosai vagyunk. Örökösei Istennek és örököstársai Krisztusnak. De ugyebár öröklési joga a gyermeknek van. Isten gyermekévé pedig senki sem születik. A hívő szülők gyermekei sem. Isten gyermekévé lehet bárki. A hitetlen szülők gyermekei és unokái is. Hogyan? Így olvassuk ezt a János evangéliuma elején: „Akik pedig befogadták, azokat felhatalmazta arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek; mindazokat, akik hisznek az Ő nevében.” (Jn 1,12). Akik Jézust befogadják, azokat Isten befogadja az Ő mennyei családjába. És ezeket maga a Szentlélek teszi bizonyossá — ezt olvastuk itt —, hogy valóban Isten gyermekei vagyunk. És Pál a maga logikájával továbbmegy, ha pedig gyermekek, akkor örökösök is. És akkor örököstársai Krisztusnak. Mert Ő az Isten egyszülött, természet szerint való egyetlen Fia, mi pedig fogadott gyerekek leszünk Jézusért, de ugyanolyan jogokkal. Fantasztikus! Micsoda gazdagság! Koldusból királyfi lesz az, aki Jézust befogadja.
És hogyan lehet Őt befogadni? Erről is egyszerűen beszél Ő maga: „Az ajtó előtt állok, és zörgetek: ha valaki meghallja a hangomat és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok, ő pedig énvelem.” (Jel 3,20). Kinyitja az ajtót. Semmi más feltétel nincs. Nem kell felmondani a Tízparancsolatot, nem kell igazolást hozni a minden vasárnapi templomlátogatásról. Aki rádöbben arra, hogy eddig gyakorlatilag nélküle élt, de nem akar tovább így élni, az azt mondja: Úr Jézus, mindent elrontottam nélküled eddig, köszönöm, hogy minderre bocsánatot kapok teérted. Gyere be az életembe, és te légy ott az Úr. Én pedig meg akarok tanulni neked engedelmeskedni. Ennyit kell őszintén szívből elmondani, és ezzel nyílik az ajtó.
Ugyanúgy, mint a tékozló fiú esetében. Ő is már morzsákkal is beérte volna, de még morzsákat sem kapott. Azt olvassuk, hogy abból akart enni, amit azok a disznók kaptak, amiket legeltetett, de a főnök nem engedte meg neki azt sem. És nem kellett nagy ész ahhoz, hogy kiszámítsa, hogy ha ez így megy tovább, akkor éhen hal meg. S egyszer eszébe jutott: az apám utolsó bérese is naponta többször jól lakik. Haza kellene menni, de nem fogadnak vissza, kirúgnak. De hátha nem rúgnak ki. Olyan szépen lehet követni ezt a lelkében lezajló feszültséget a Bibliát olvasva. S akkor kezdi szövegezni: egész úton hazafelé azon gondolkodám, mit mondok majd az apámnak? Először azt: vétkeztem. Aztán? Azt, hogy nem jár nekem az, hogy a fiad legyek, de ha béresként itthon maradhatok, kész vagyok engedelmeskedni. Valami morzsát. És az apja fiaként fogadja vissza.
Ez a fiúvá fogadtatásnak a menetrendje. Ami miatt megszakadt a kapcsolat, azt őszintén, nevén nevezve bevallom. Őszinte bűnvallás nélkül nincs megtérés, és utána amilyen hitem van, elmondom, mit szeretnék. Ha csak akkora van, hogy béresként fogadj vissza, akkor azt mondjam, csak őszinte legyen. Aztán majd csodálkozhatom azon, hogy milyen gazdagságot ad nekem az én mennyei Atyám.
És mindez azért lehetséges, mert ennek az árát Jézus fizette meg. A Korinthusi levélben olvassuk: „Mert ismeritek a mi Urunk Jézus Krisztus kegyelmét; hogy gazdag létére szegénnyé lett értetek, hogy ti az Ő szegénysége által meggazdagodjatok. (2Kor 8,9).
Olyan gazdag volt, hogy isteni dicsőségében az Atyával egyenlő, de megalázta magát, hozzánk hasonlóvá lett, és engedelmes volt egészen a kereszthalálig. És olyan szegénnyé lett, hogy még az utolsó ruháját is letépték róla, miután halálra kínozták. Az egyetlen kabátjára sorsot vetettek, hogy melyik pogány katonáé legyen. És Ő ezt is vállalta. És vállalta a legszégyenletesebb rabszolgahalált, hogy két rablógyilkos között keresztre feszítve ölték meg. De még ott is az Ő gazdaságot osztó isteni hatalma lett nyilvánvalóvá, mert az egyik rablógyilkost isteni teljhatalommal azonnali hatállyal beutalta a mennyországba. „Még ma velem leszel a paradicsomban” — mondja neki. Miért? Mert az is kinyújtotta a kezét, és azt mondta: Uram, nekem nem jár semmi jó, de ha mégis megemlékeznél rólam, kérem szépen. És tőle sem kért semmi feltételt Jézus.
Koldus élet helyett ezt a gazdagságot kínálja a benne hívőknek. És ez a gazdagság akár már ma a mienk lehet. Nem tudom, hogy közülünk kinek mi hiányzik most leginkább. Ki miért érzi úgy, hogy koldus. Vagy ki látja már, hogy miatta mások koldussá lettek. Isten bátorít minket, hogy ezzel a bizalommal kiáltsunk. Kezdve azzal: vétkeztem, folytatva: hiszem, hogy te engem koldust is Isten gyermekévé tehetsz.
Tegnap azt a két szót vittük magunkkal: végy tőlem, Jézus ott is ajándékot kínált. Végy tőlem szemgyógyító írt és kend be a szemedet, hogy láss, ne légy vak. Ma pedig arra bátorít minket, hogy higgyük el: vele együtt mindent nekünk ajándékoz.
Olyan jó lenne, ha szívünkből fakadó imádság lenne ez: „Amint vagyok, vak és szegény, hogy kincset leljek benned én, s derüljön éjszakámra fény: fogadj el, Jézusom!”
Megkértem egy kedves fiatal házaspárt, akikről tudom, hogy ők is vakok és koldusok voltak, mert ők maguk mondták el, és tudom, hogy az Úr Jézustól nagy gazdagságot kaptak, hogy röviden mondják el ezt nekünk. Hallgassuk meg Attilát és Klárit, hogy lássuk, hogy manapság a mi korunkban, hogyan végzi az Úr Jézus ezt a munkát.
*****
Á. A. vagyok. Kárpátalján születtem egy református családba. Lelkileg nagyon sokáig voltam vak. Templomba nem jártam, nem olvastam a Bibliát, nem ismertem Jézus Krisztust. Hittem a magam módján, de ez a hit nyílt tagadásba ment át. Egy alkalommal az iskolában még írásban is adtam, hogy nem hiszek Istenben. Mindig voltak hozzám hasonlóan vak vezetőim, és ahogy múltak az évek, egyre nagyobb befolyása lett a barátoknak az életemben. Mt 15,14-ben olvashatjuk: ha vak vezet világtalant, akkor mindketten a gödörbe esnek. Sokszor estünk gödörbe együtt is, és egyedül is. Ilyen gödör volt például az italozás, ami az egyetemi éveim végére már mindennapossá vált. Ha hívtak a barátaim, akkor mennem kellett, és nem tudtam nemet mondani. Másik ilyen gödör volt, amibe beleestem, az agykontroll, ami sokat kínált és kipróbáltam. Újabb ilyen gödörként szeretném megemlíteni a házasságunk előtti együttélésünket, ami sok konfliktushoz vezetett, és többször majdnem el is váltunk, mielőtt összeházasodtunk volna. A házasságkötésünk előtt az utolsó pillanatban jutottunk el egy evangelizációs hétre. Nem tudtam akkor, mi az, de tiltakoztam ellene. Sok bizonyságtételt hallottunk, és vonzónak találtam, ahogy ezek az emberek éltek, és én is így szerettem volna élni a feleségemmel. A hét végén a lelkész mindenkit bátorított arra, hogy aki még nem adta át életét Jézusnak, az megteheti. Akkor nem voltam bátor, de este otthon én is elmondtam azt az imát, amit a lelkész, és behívtam Jézust az életembe. Vártam, hogy megtörténjenek azok a csodák, amikről egész héten hallottam, de nem történt semmi olyan, amit elképzeltem. Viszont kaptam halló fület és látó szemet. Ezt akkor értettem meg, amikor először jöttünk el ide a Pasaréti Református Gyülekezetbe, s itt hallottam meg először Isten igéjét.
Ezután vágytam arra, hogy újra halljam. A János 5,25-ben így olvashatjuk: „Bizony, bizony, mondom néktek, hogy eljön az óra, és az most van, amikor a halottak hallják az Isten Fiának a hangját, és akik meghallották, élni fognak.” Ezek után kezdtem meglátni és megvallani bűneimet Jézusnak. Ezután a vasárnap már nemcsak egy unalmas nap volt a héten, hanem a nyugalom napja lett, s a vasárnapi igehirdetés lett a hét fénypontja. Elkezdtem olvasni a Bibliát és az sorban válaszolt a kérdéseimre. Megértettem, hogy az alkohol nem oldhat meg semmilyen problémát, hanem csak újabbakat generált, és rengeteg időt és erőt rabolt el az életemből. Ezt a Lukács 21,34-ből értettem meg, hogy ”Vigyázzatok magatokra, nehogy szívetek elnehezedjék mámortól, részegségtől…” és ez volt az az ige, ami megállított. Meg kellett tanulnom nemet mondani a barátaim hívásának is, amikor elolvastam a Ézsaiás 51,12-t: „… Miért félsz halandó embertől, olyan embertől, aki a fű sorsára jut?” Akkor feltettem magamnak a kérdés: miért is félek én nemet mondani? Az ige mérlegén az agykontroll sem állt meg, mint kiderült. Megértettem, hogy csak okkult kötelékeket szereztem magamnak ezzel. A 3Móz 19,31-ben olvashatjuk: „Ne forduljatok halottidézőkhöz, és ne tudakozódjatok jövendőmondóknál, mert tisztátalanokká teszitek magatokat velük. Én, az Úr, vagyok a ti Istenetek!”
Amikor összeköltöztünk, akkor megértettem: azért volt annyi konfliktusunk, mert nem voltunk a helyünkön. Meg kell tanulnom bocsánatot kérni és megbocsátani úgy, ahogy erről a Biblia ír. Ma már nem ellenségeskedés a házasságunk, hanem közösen tudunk mindennap Isten elé állni. Nem gondolom magamról, hogy már elértem volna a célt, de hiszem, hogy Isten vezet tovább az úton, ahogyan megígérte. Még egy példát szeretnék elmondani: még a házasságkötésünk előtt terveztük el, hogy mikor és hány gyerekünk fog születni, ezt a programot vittük Isten elé, és vártuk, hogy azt jóváhagyja. Terveink ellenére egy évig nem született gyerekünk, és nem értettük, mi a probléma? Akkor kértünk segítséget egy lelkésztől egy beszélgetés során, és ebben a beszélgetésben értettük meg, hogy bizalmatlanság, sőt bűn, ha mi szeretnénk megszabni Istennek, hogy mikor és hány gyereket bízzon ránk. Még akkor este bűnnek vallottuk ezt a tervezgetést, bocsánatot kértünk és átadtuk Istennek, hogy akar-e ránk bízni gyerekeket. Csodálatos módon megválaszolta ezt az imánkat, és pontosan kilenc hónap múlva megszületett Barnabás, majd két év múlva kislányunk, Csenge. Hálás vagyok azért, hogy együtt térhettünk meg a felségemmel, együtt vallottunk meg bűnünket, és most együtt szolgálunk hálából Istennek. Legyen ezért egyedül Istené a dicsőség!
*****
A.-né P. Klára vagyok. Vidéken nőttem fel vallásos katolikus családban. Korán megtanultam az imádságokat. Sokat imádkoztam. Jártam hittan és egyéb ifjúsági órákra, misére is. Ezeken az alkalmakon hallottam arról, hogy minden ember, közöttük én is bűnös vagyok, mégis a saját bűneimet mások vétkeihez hasonlítgatva tulajdonképpen jó embernek tartottam magam. Úgy hittem továbbá, hogy az én bűneimért halálom után majd én fogok vezekelni. Igaz ugyan, hogy ennek a vezeklésnek az időtartama bizonytalan, ezért igyekeztem jó cselekedetekkel és vallási előírások megtartásával rövidíteni azt. Ugyanakkor abban biztos voltam, hogy ha mindezen vezeklés letelik, akkor a mennybe kerülök majd. Ezért életem első 25 évét, ha összegezni szeretném, akkor elégedett voltam azzal is, hogy jó ember vagyok, vallásos is vagyok, és a mennybe kerülök. Semmin sem akartam változtatni. Református templomba kifejezetten csak a férjem kedvéért jöttem el. Az istentisztelet elején, amikor kiderült, hogy a Máté evangéliumának 6. fejezetéből a Mi Atyánk imádság egyetlen igeverséről fog szólni az igehirdetés, úgy gondoltam: nekem, aki ezt az imádságot napjában akár több tízszer is elmondtam az elmúlt soksok évben, ugyan mi újat mondhatna erről a lelkész. De nem így történt. Az igehirdetés előrehaladtával egyre fokozódott bennem az érdeklődés és a csodálkozás, hogy az Isten egyetlen igeversen keresztül is ilyen gazdagon, ilyen tartalmasan képes tanítani engem. Ott és akkor elhatároztam: szeretnék még többet tudni erről. Így kezdtünk férjemmel igehirdetésekre járni, és Bibliát olvasni. A hallott és látott igén keresztül aztán személyesen megszólított az Úr. Megérttette velem, hogy az én bűneimért Jézus fizet, sőt az Ő kereszthalálával már megfizetett. Nekem ehhez semmit hozzátennem nem kell, nem is lehet, ezt az Ő áldozatát csak elfogadni lehet. Ha én ezt hittel elfogadom, akkor örök életem lesz, és ha nem, azon nem tudok változtatni a biológiai halálom után. Az Efézus 2,8-9-ben így írja a Biblia: „Hiszen kegyelemből van üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez; nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék.” Megértettem továbbá Isten kegyelméből azt is, hogy Jézus azért vállalta ezt a hatalmas áldozatot énértem, mert nagyon szeret, és Jézus szeretetéhez viszonyítva már nem láttam magam olyan jó embernek. Jézus szeretetének a tükrében, látva azt, hogy mennyi mindennel megbántom Őt, a bűneim fájni kezdtek. Ezért elmondtam ezt neki imádságban, behívtam Őt az életembe, és elfogadtam Uramnak és Megváltómnak. Azóta hálából szeretnék neki engedelmeskedni. Az engedelmesség azért is vált fontossá az életemben, mert azt tapasztalom, hogy az Isten áldása az én életembe a Jézusnak való engedelmesség útján érkezik. Így tartotta meg házasságunkat az elmúlt hét évben. Így bízott ránk gyermekeket. Így szerezhettem doktori fokozatot. Így találtunk közösségre a gyülekezetben, és így kaptunk békességet a nehézségek közepette is. Nemcsak a kapott ajándékokért vagyok hálás, hanem azért is, hogy ma már mindezeket én is értéknek láthatom. Áldott legyen az Úr mindörökké!
*****
Köszönjük szépen. Valahogy így végzi ezt a munkát az Úr Jézus, és így végezheti el mindannyiunk életében is. Ha a gyerekek nagyobbak lennének, akkor nekik is megköszönnénk, hogy kimenőt adtak a szülőknek ma, és mind a két alkalomra eljöhettek, pedig lázasak most a gyerekek.