Egy rettentő lelkitusa rövid, drámai leírása van itt előttünk a most felolvasott Igében. Dávid király mondja el, mi viharzott át a lelkén akkor, amikor olyan valamit tett, amire Isten törvénye azt mondja: “Ne tedd ezt!” Tehát amikor szembekerült Isten akaratával. Az történt, hogy meglátott egy idegen asszonyt, egyik hadvezérének a feleségét, nem bírt ellenállni a vágynak, megvolt hozzá a hatalma, hogy elragadja törvényes férjétől és feleségül vegye. Ki mert volna szólni ellene, hiszen ő volt a király?! Íme, meglett végre, amire vágyott, elérte azt, amitől boldogságát remélte, és - mégsem volt boldog! Örülhetne most már, és mégsem tud örülni neki! Miért? Mert megszólalt benne egy titokzatos hang - egy kellemetlen, fájó, nyugtalanító szó: a lelkiismeret szava. Erről szeretnék most beszélni, a lelkiismeret háborgásáról, vagy ahogy mondani szokták: a lelkiismeretfurdalásról.
Mi a lelkiismeret? Erre vonatkozóan két egymással teljesen ellentétes vélemény van forgalomban az emberek között. Egyik szerint a lelkiismeret Isten szava az emberben. Olyan valami, ami a bűneset utáni sötétségben is megmaradt mint isteni világosság, fénysugár. Ezt a régi, görög bölcseletből származó elméletet ma is sokan vallják. Egy asszony mondta egyszer: “Kérem, nekem nincs szükségem a lelkészre, egyházra, Bibliára, mert a lelkiismeretem pontosan megmond nekem mindent, amit a Biblia, vagy az egyház mondhatna. Nekem teljesen elegendő a lelkiismeret szava.” Nos hát, nyilván téves ez a felfogás, hiszen a lelkiismeretnek bizonyára nem az a szerepe az ember életében, hogy helyettesítse Istent és az Ő Igéjét, szavát! - A másik vélemény szerint a lelkiismeret nem egyéb, mint az emberiség történelme folyamán kifejlődött neurotikus kényszerképzet a taburól, a tilossal szemben. Nos: a mindennapi tapasztalat mutatja, hogy ez a vélemény sem igaz.
Mi hát a lelkiismeret? Mit mond róla a Biblia? Mindenekelőtt azt, hogy ember-létünkhöz tartozó valami, tipikus emberi jelenség. Sehol sincs szó arról, hogy Istennek lenne lelkiismerete, Jézusnál sem jelentkezett soha. Arról sincs szó, hogy más teremtményeknek: angyaloknak, ördögöknek vagy állatoknak lenne ilyen lelki funkciójuk. A lelkiismeret tehát speciálisan az ember-léthez tartozik, pontosabban így mondhatnám: az elbukott, a bűnbeesett ember lényéhez! És ha nem adja is a Biblia pontos meghatározását a lelkiismeretnek, nagyon is megmutatja azt a maga rettenetes működésében. Rögtön a legelső lapokon, ahol az első emberpár bűnesetéről van szó, olvashatjuk, mint rettegett az ember Istentől, hogyan bújt el előle, ahová csak tudott. Ez a menekülés, ez a félelem, ami nem volt meg benne a bűneset előtt, szorosan összefügg a bűnnel és a lelkiismerettel. És rögtön ezután az első testvérgyilkos, Kain, bűne elkövetése után siránkozva panaszkodik: “Akárki rám talál, megöl engem”. És menekül, bujdosik. Ki elől? Üldözi talán valaki, keresi a rendőrség? Nem! Űzi, hajtja a lelkiismerete. A lelkiismerete miatt válik szűkké számára a világ. A lelkiismeret dinamikus, vulkanikus kitörését látjuk itt azon mód, amint belép a bűn a világba. És ugyanez a vulkanikus erő teszi Dávid király számára is élvezhetetlenné az elért boldogságot! Teljes királyi hatalma, köztiszteletben és közszeretetben álló mivolta sem elég arra, hogy elhallgattassa magában ezt az állandóan zavaró valamit: a lelkiismeretét. Nincs nyugta tőle!
Ki ne ismerné közülünk is ezt a kegyetlen állapotot?! Talán valamikor régen rosszul bántál valakivel, aki már meghalt, vagy talán valamilyen titkos bűn emléke maradt meg benned, házastársi hűtlenség, magzatgyilkosság. Nem vádol senki érte, nem tud róla senki: mégis, mintha nagy, sötét, fenyegető árnyék követne mindenüvé! Nem tudsz szabadulni tőle! Hiába nyugtatod magad, hiába próbálod bagatellizálni, valami rág, emészt belülről! Se magad, se más nem bírja kibeszélni belőled! Ilyenkor látszik, mennyire igaza van a Bibliának, amikor azt tanítja, hogy mi, emberek Istenre nézve vagyunk teremtve. Tehát az Istennel való zavartalan közösségünk jelenti emberi életünk igazi egyensúlyát. Mint ahogyan a dinamó arra való, hogy villamossággal telítődjék meg, a virág arra, hogy napfény érje, a szív arra való, hogy szeretethez jusson, ugyanúgy az emberi lét is arra való, hogy az ÉLET jöjjön bele. Életünk egyetlen esetben halad rendes útján, a maga igazi útján: ha ugyanis Isten útján halad. Augusztinusz híres mondása ez: “Magadnak teremtettél bennünket, és nyugtalanok vagyunk, valameddig meg nem nyugszunk tebenned”. Életed célja, megteremtetésed egyetlen célja: rátalálni Istenre és Őbenne élni! Amint szemed a fény számára van teremtve, akképpen vagy te Isten számára teremtve.
Egyszer az egyik dunai hajón a gépházban elnéztem azt az óriási méretű és erejű lendítőkereket, és elgondolkodtam, hogy ha ez a kerék nem a maga tengelye körül forogna, elpusztítaná önmagát is, meg az egész hajót is. Csak ha a maga középpontja körül forog, akkor konstruktív és produktív. Akkor felel meg lényegének. Nos, a Biblia határozottan kijelenti, hogy az emberi élet középpontja Krisztus: hozzá igazodva jut az élet a maga ritmusához, harmóniájához. És ha életünk valami más körül forog, vagyis ha bűnbe jut: excentrikus lesz, magát és a társadalmat semmisíti meg. Ezt fejezi ki Dávid is ezekkel a szavakkal: “Boldog az, a kinek hamissága megbocsáttatott, vétke elfedeztetett. Boldog ember az, a kinek az Úr bűnt nem tulajdonít, és lelkében csalárdság nincsen.” (Zsolt 32,1-2) Boldog az a teremtmény, aki a Teremtőjével harmóniában él: egyensúlyi helyzetben van. Soha nem vagyunk annyira önmagunk, mint amikor teljesen Istennél vagyunk. Megleljük önmagunkat, az igazi önmagunkat, amire teremtett az Isten. Hogy mennyire így van ez, éppen a lelkiismeret mutatja. A lelkiismeret furdalás éppen azt jelenti, hogy fölborult az egyensúlyi helyzet.
A lelkiismeret az Istentől, emberi létünk értelmétől való elszakadásból eredő ösztönös félelemérzet. A lelkiismeret olyan, mint egy terhelő tanú: akkor szólal meg, amikor valami módon konfliktusba kerülünk Istennel. Tudjátok, ugye, hogy például a testi fájdalom az egész szervezet jeladása, figyelmeztetése: “Vigyázz, valami nincs rendben!” De nemcsak a gyomrunkban lehet ilyen jelző fájdalom, a fejünkben vagy az idegeinkben, hanem a lelkünkben is. És ez a lelki fájdalom, ami jelzi a bajt: ez a lelkiismeret! Igen: a lelkiismeret! Az elkövetett bűn árnyéka! Épp a lelkiismeret ténye mutatja, hogy az emberben az Isten-tudat valami mindent legyőző érzés. A lelkiismeret az a rossz érzés, hogy nem vagyok sohasem egyedül. Valaki látja, Valaki tudja, Valaki mindenről tud, amit csak én tudok, és felelősségre von érte egyszer! Felelősségre von, mert megvan hozzá a joga és hatalma.
Azt is meglátjuk ebből a leírásból, miként próbálja az ember elintézni ezt a belsőlelki zavart. Dávid is így próbálta. Íme ezt mondja: “Míg elhallgatám”. Mit? A bűnét! Azt, amivel vádol az a belső hang! Igen, ezt akarja mindig tenni vele az ember: titkolja, nem beszél róla - hiszen nem tudják mások -, lapul, bújik, nyugtatgatja magát, húzza az időt, hátha elmúlik, elalszik ez a kellemetlen hang. Megpróbál nem figyelni rá, nem hallani, menekülni előle, hátha akkor majd elmúlik magától is. Majd az idő rendbe hoz újra mindent, majd lecsillapodik, nem kell azt a belső furdalást olyan komolyan venni. Ez a magatartás érződik abban, hogy: “Míg elhallgatám”. Lehet, hogy ez sikerül is egy ideig, de csak úgy, mint a duzzasztógáttal visszatartani a víz folyását. Ennek azonban az az eredménye, hogy még elemibb erővel tör ki és elönt mindent. Dávid is így járt. Íme, ezt írja: “Míg elhallgatám, megavultak csontjaim a napestig való jajgatás miatt. Míg éjjel-nappal rám nehezedék kezed, életerőm ellankadt, mintegy a nyár hevében.” (3-4. vers) A szó szoros értelmében belebetegedett. Még a csontjai is fájtak. Szinte az életerő hagyta el. Ha akkor Dávidot beszállították volna a klinikára, talán magas vérnyomást állapítottak volna meg nála, vagy éppen túl alacsonyat, vérkeringési zavarokat, helytelen gyomorsav működést, vagy valamilyen súlyos ideg-depressziót. És mindezt mitől kapta? Nem egyébtől, mint a lelki egyensúlya felborulásától. Mert ha igaz, hogy boldog az az ember, aki Istennel békességben van, akkor az is igaz, hogy boldogtalan és lelkileg beteg az az ember, aki szembekerült Isten akaratával.
Ilyen nagy befolyása lehet a lelkiismeretnek még az ember testi egészségére is! Hova vezet a lelkiismeret? Testi és lelki kínlódásba, a pokol előcsarnokába, a sírás és fogcsikorgatás árnyékába! Egyeseket álmatlanul gyötrődő éjszakába, átsírt nappalokba, másokat kétségbeesésbe, megint másokat a Lipótmező zártosztályába, Júdást öngyilkosságba. Mert az ember Istennel való közösségre van teremtve, és nem bírja elviselni az életet konfliktusban Istennel! És az a bűn, ami elválaszt Istentől, előbb vagy utóbb megbosszulja magát. A bűn bosszúja a lelkiismeret! Te sem menekülhetsz meg előle. De hiszen akkor szörnyű ártalmas dolog a lelkiismeret az emberben, nem?!
Mégsem az. Nézzük csak újra a 32. Zsoltárt! “Míg elhallgatám” - mondja Dávid -, addig volt kibírhatatlan, addig űzött a pokol felé, tehát addig, amíg nem könnyítettem lelkiismeretemen olyan módon, ahogyan Isten tanácsolja. De amikor megadtam magam, amikor nem bírtam már hova bújni és menekülni, amikor “Vétkemet bevallám néked, bűnömet el nem fedeztem. Azt mondtam: Bevallom hamisságomat az Úrnak - és te elvetted rólam bűneimnek terhét.” (Zsolt 32,5) Ez az egyetlen, amit tehetsz: bevallani a bűnt Isten előtt. Elmondani Néki mindent igazán, leplezetlenül, azzal az alázattal és szent fájdalommal, amivel a tékozló fiú tért haza: “Nem vagyok immár méltó, hogy a te fiadnak hivattassam”, azzal az érzéssel, hogy megérdemlem a büntetést, mindent, ami fáj, ami rossz az életemben - sőt, sokkal többet érdemelnék büntetésül Istentől! Igen: ezt jelenti Dávidnak ez az önmaga megadása, hogy “Megvallám hamisságomat az Úrnak”. Nehéz eljutni idáig, olyanforma fájó lelki művelet ez, mint amikor a testben egy duzzadt kelést fölnyitnak, és kinyomják belőle a gennyet. Fáj rettentően, de jót tesz.
És így a lelkiismeret olyanforma valami, mint a sötét háttér a festményen, amelyikből annál jobban kiemelkedik az a kép, amit a festő ábrázolni akar. Így válik a lelkiismeret furdalás segítőeszközzé arra, hogy az evangélium hangjait annál tisztábban hallhassa meg az ember. Hogy a bűnbocsánat megnyugtató színei annál jobban kidomborodjanak. A lelkiismeret furdalás segít bűnbocsánatért könyörögni. A fájó, gyötrő lelkiismeret segít megformálni a hátteret, amiben Jézus Krisztus golgotai keresztje plasztikussá, elevenné, életszükségletté válik az ember számára. Azért vezet a lelkiismeret a pokol előcsarnokába, hogy Isten visszahívhasson onnan a mennyország kapujába. Amint Dávid eljutott odáig, hogy bevallja hamisságát az Úrnak - megnyissa a kelést -, egyszerre ámulva, boldogan kiált fel: “Te elvetted rólam bűneimnek terhét!” Tehát egyszerre fölszabadul, föllélegzik, egyszerre újra rendbe jött minden.
Hogyan lehetséges ez, hiszen éppen a bűn volt az, ami miatt menekült Isten elől! Amit takargatott, titkolt! Ami ellenségévé tette Teremtőjének! Igen, de ha azt a bűnt igaz bűnbánattal odatárod Isten elé, megvallod Neki, akkor egyszerre észreveszed, hogy az a csúnya, utálatos valami “elfedeztetett”, betakarta a Golgotán kiömlő megváltó, szent vér. Az az adósság, ami lenyomott majdnem a pokolig, elengedtetett, mert mindent megfizetett helyetted Jézus, amikor meghalt a kereszten. Ami megtörtént, nem lehet meg nem történtté tenni, csak megbocsátani! És éppen ezt teszi Isten! Leveszi rólad bűneid terhét! Azt mondja az Ige: “Akinek lelkében csalárdság nincsen” - azaz, aki nem azzal a hátsó gondolattal bánja meg a bűnét, hogy majd újra vétkezik, és nem azzal a hátsó gondolattal vétkezik, hogy majd újra megbánja, hanem, akinek Isten előtt való megadása őszinte, igazi -, annak szól az örömüzenet: Isten leveszi rólad bűneid terhét!
Befejezésül csak annyit, hogy tehát Isten elől csak Istenhez lehet menekülni. Ha ezt megértetted, mindent megértettél. És ha meg is teszed, meg is menekülsz, meg vagy mentve, meg vagy váltva! A fenyegető, félelmes, hatalmas, de igazságos Isten elől csak a Jézus Krisztusban megismert Megváltó Istenhez menekülhet az ember, a Golgota keresztjéhez. Csak oda! Így válik a mi menekülésünk hazaérkezéssé. Ezt jegyezd meg: Isten elől csak Istenhez menekülhetsz, az Ő Jézus Krisztusban feléd tárt édesatyai karjai közé!
Ámen
Dátum: 1956. június 17.