A Zsidó levél ismeretlen írójának ez a figyelmeztetése az első alkalommal olyan időben hangzott el, amikor Krisztus maroknyi gyülekezetét kettős nagy veszedelem fenyegette: belsőleg a kihűlés, elközömbösödés az Úr útjával szemben, kívülről pedig a pogány világ egyre fokozódó üldözése. Ez ad alkalmat a gyülekezetért felelős levélírónak arra a halálosan komoly figyelmeztetésre, hogy: vigyázzatok emberek, tragikusan komoly a helyzet, küszöbön a vég! Isten még egyszer megrázza nemcsak a földet, hanem az eget is. És ez a még egyszer lesz Isten utolsó cselekedete ezzel a földdel, a földi történelemmel, Isten megemésztő tüzének a végső, nagy ítélete, amelyben az állhatatlan dolgok elmúlnak, és csak a láthatatlan, örökkévaló dolgok maradnak meg. Mintha Jézus szavai csengenének vissza ebben az Igében: Ő is arról beszélt, hogy az ég és a föld elmúlnak, de az Ő beszédei, az Ő dolgai, az Őáltala újrateremtett dolgok és emberek soha el nem múlnak. Ő is beszélt ilyen katasztrófa bekövetkezéséről, hogy a Nap elsötétedik, a Hold nem fénylik, a csillagok az égről lehullanak és az egek erősségei megrendülnek. Péter apostol is kijelentette a levelében: “Az Úr napja pedig úgy jő majd el, mint éjjeli tolvaj, a mikor az egek ropogva elmúlnak, az elemek pedig megégve felbomlanak, és a föld és a rajta lévő dolgok is megégnek.” 2Pt 3,10) - Ma a Bibliának ezek a rettentő, fantasztikus kijelentései, amelyek a végről szólnak, kezdenek egészen valószínű realitássá válni. Az atomkorszakban már lassan tudományosan is elképzelhető az, hogy az emberiség egy rettentő napon olyan szörnyű végítéletet hajt végre önmagán, hogy egész bolygónk mint egy porfelhő oszlik széjjel a nagy univerzumban, hogy az elemek megégve fölbomlanak és a föld és a rajta lévő dolgok megégnek.
Én nem mondom, hogy így lesz, de képzeljük el egy pillanatra, ha így lenne! Mi maradna meg akkor a számunkra, ha egyszerre mindennek vége lenne? Vége lenne örökre a Mozart muzsikának, Bach Missa Solemnisének, a madárdalnak az erdőben, a tavaszi napsugár áttetsző ragyogásának, az otthon meghitt csendjének, Arany János, Shakespeare, Michelangelo “halhatatlan” alkotásainak, vége lenne a szerelem és a pénz hatalmának, a gyereksírásnak és gyerekkacagásnak. Vége lenne a tengernek és a szárazföldnek, mindennek, ami a földön volt és van, akár szép volt, akár csúnya, akár jó volt, akár rossz. Mi maradna egyáltalán egy ilyen világkatasztrófa után? Mi maradhatna más, mint az Isten, és mint csak az az Istennel összekapcsolódott lét, amely sohasem múlhat el többé, ha egyszer az Ő kegyelme elkezdte valakivel. Mi más maradhatna meg, mint csak azoknak a nevei, akik föl vannak írva a mennyben, az örökkévalóságban, abban az egyetlen tűzbiztos, mozdíthatatlan örökkévalóságban!
Tudom, hogy ez így, ahogyan elmondtam, csak fantáziálás, de próbáljuk meg valóban ezt a problémát hitben látni, Isten kijelentésének a fényében. Ma még senki sem tudja, mire fogja az emberiség az atomenergiát fordítani, de azt tudjuk, hogy egy bekövetkezhető, egy elképzelhető pusztulásnak és mérhetetlen szenvedésnek az árnyéka minden gondolkodó és érző ember szívére rávetődik. Ebből az egyetemes fenyegetettségből már egy bizonyos sátáni eszkatológia körvonalai is kezdenek kibontakozni, iszonyú kép az irgalmatlan halálsugár által okozott szörnyű végről. A jövőbeli képek némelyike hasonló ahhoz, amit a Biblia apokaliptikus képes beszéde mond az idők végéről. De ha hasonlók is a képek, nem ugyanazt mondják. Más az atomkorszak kétségbeesett, végkifejlésről szóló elmélete, és más a Bibliáé! A Biblia azt mondja, hogy Isten rázza meg még egyszer nemcsak a földet, hanem az eget is. Isten az, aki a végső szenvedést és nyomorúságot ráereszti az emberiségre, aki azt hatalmas kezével fölvezeti, aki ítéletet tart.
Itt rögtön fölmerül a kérdés, hogy vajon Isten képes volna egy atomháború félelmes lehetőségeit felhasználni arra, hogy végső ítéletét a világ fölött végrehajtsa? És ha igen, akkor hihetünk még egyáltalán Istenben? Nem rendülne meg erre a lehetőségre a benne való hitünk? Nem törne össze bennünk az Istenről alkotott egész képünk? Igen, talán összetörne bennünk a lapos, elerőtlenedett, elhumanizált istenkép, a felvilágosodás isten-fogalma, a filozófiai isten-fogalom, a kényelmes isten, akit magunk csináltunk magunknak, az az ártalmatlan isten, aki csupa jóság és elnézés. De ezért az istenképért nem is kár, ha széttörik bennünk! Mert az az Isten, aki valamikor ott a Sinai-hegy lábánál szólott, olyan rettenetes volt, hogy még Mózes is azt mondta: megijedtem és remegek; és az az Isten, aki az Újtestamentumban Jézus vére által beszél, aki annyira komolyan vette ennek a világnak a kárhozatát, hogy önmaga szeretetét testbe öltöztetve adta kárhozatra érette, ez az Isten egészen más Valaki. Íme, nem az érdes, bárdolatlan hangú Ótestamentum, hanem a Jézus Krisztusról, a Megváltóról szóló Újtestamentum is ezt mondja róla: “A mi Istenünk megemésztő tűz!” Olyan tűz, amiben egyszer mindennek és mindenkinek meg kell égnie, meg kell emésztődnie, amit és akit Ő meg nem tisztított előbb azzal a szent, isteni vérrel. a megváltás, a megtartatás vérével!
Igen, maga Jézus, és utána mind az apostolok határozottan beszélnek arról, hogy irtózatos katasztrófát jelez az az óra, amelyben Isten ítéletének a tüze rászakad a világra! Rettenetes dolog az élő Istennek a kezébe esni! Igen, ezt tanítja a bibliai eszkatológia. De azt is, hogy Istennél sohasem az ítélet és a harag a végső, a teljesség, az utolsó. Bár az Ő újjáteremtő munkája a végidőben, az utolsó időben súlyos ítéletek tüzén keresztül halad tovább, végső célja mégsem a megsemmisítés, hanem az újjáteremtés, a világnak és az emberiségnek az újjáteremtése. A végidők minden katasztrófája, és mindaz, ami azt mint egy árnyék megelőzi, nem egyéb, mint egy hatalmas, fájdalmas áttörés az újba. Iszonyú vajúdás, kozmikus szülési fájdalom, aminek az eredménye az lesz, amit János apostol már előtte látott, amikor a Lélek által így szólt: “És íme, új eget és új földet láttam! A régiek elmúltak, újjá lett minden!”
Ennek a küszöbön álló, fenyegető és mégis ígéretes jövendőnek a távlatában szól a zsidó levél írójának a figyelmeztetése a külső és belső bajok között csüggedő, elközömbösödő keresztyén gyülekezetnek: Emberek, vegyétek halálosan komolyan, amit Isten mond! - Ugyanazt mondja, amit a Biblia egy másik helyen így fogalmaz meg: “Félelemmel és rettegéssel vigyétek véghez a ti üdvösségteket!” Mintha arra intene, hogy jaj, le ne térítsen valami benneteket az üdvösség útjáról! Vigyázzatok, meg ne vessétek azt, aki szól, mert Isten nem játszik a szavával! Emlékeztet a levélíró az ószövetségi törvényadás megrendítő körülményeire: milyen félelmetesen komoly dolog volt az, amikor Isten szólt a Sinai hegyről, mennydörgés és lángoló tűz közepette az Ő népéhez. És akkor a nép megrémült ugyan, de később mégsem vette komolyan. Nem is menekültek meg, hanem az az egész nemzedék, amelyik hiába hallgatta Isten szavát, egytől egyig beleveszett a pusztába. Sohasem érkezett meg Kánaán földjére. Mintegy jelül adta ezt Isten arra, hogy igazán az Ő szava, csak az Ő szava az egyetlen megtartó hatalom, az ég és föld elmúlásán is átmenő erő! És Isten most is szól, most van még szava hozzánk, még felségesebben, még megrendítőbben, még hatalmasabban, mint akkor, ott a Sinai-pusztában. Nem tapintható hegyen, nem lángoló tűzben, nem dörgő villámlásban, hanem Jézus által.
Isten Jézus vérében beszél ma a világhoz, hozzánk. Olyan megdöbbentő kifejezés ez itt a Bibliában, hogy Jézus vére: beszél! A vér, a kiontott vér halálosan komoly dolog, már magában véve azt hirdeti, hogy nem tréfáról, nem bagatell ügyről van szó. A vérnek szívbemarkoló beszéde van. Isten ilyen szívbemarkoló, nagy, halálosan komoly szóval fordul az emberiséghez. A vér beszéde hangos, kiált! Ábel vére is beszélt, kiáltott, egyenesen az égre kiáltott, bosszúért! Igazságszolgáltatásért. Minden ártatlanul kiontott vér így kiált az égre a földről. Jézus vére is! Az égre kiált és Isten előtt beszél rólam, meg rólad. Ennek a szent vérnek ott van döntő szava, ahol a sorsunkat irányítják, ahol a legfelső döntések történnek. Krisztus beleszól ebbe a döntésbe. Úgy, hogy Isten Jézus vérére való tekintettel mond ítéletet. És tudjátok, mit mond rólunk ez a szent vér? Azt mondja az Ige: jobbat, mint az Ábel vére! Nem bosszúért kiált, nem vádol, nem büntetést kér, hanem kegyelmet! Közbenjár érettünk! Bocsánatért esedezik. Ugyanazt kiáltja, amit a kereszten is olyan hangosan kiáltva mondott: “Atyám, bocsásd meg nekik, mert nem tudják, mit cselekesznek!” És olyan hathatósan beszél, hogy Isten ünnepélyesen kijelenti: “Én az Ő bűneikről többé meg nem emlékezem.” Vád és szemrehányás helyett eltörli ez a szent vér minden bűnünket Isten emlékezetében. Íme, ennyire nem a végpusztulást, hanem éppen a belőle való menekülést akarja Isten!
Isten Jézus vérének ezzel a beszédével ragad meg, ment meg mindenkit, és tisztít meg a bűneiből. A vérnek ezzel a beszédével szentel meg bennünket, és állít a maga szolgálatába, mindig újra. Aki Istennek ezt a beszédét is megveti, az menthetetlen! Én nem tudom, és senki se tudja, hogy vajon az atomkorszakban hozza-e el Isten a véget, de mindenesetre az atomkorszak félelmetes kilátásai is figyelmeztető jelek arra, hogy egyszer elmúlik a föld és az ég, és akkor semmi sem marad, csak Isten, és akik az Ő szavát, a vér beszédét meghallották! Mindaz, amit tudósok, politikusok, újságírók az atomenergia hatásáról mondanak, írnak, mindaz csak még jobban aláhúzza számunkra az Ige intő szavát: “Vigyázzatok, meg ne vessétek azt, a ki szól; mert ha azok meg nem menekültek, a kik a földön szólót megvetették, sokkal kevésbbé mi, ha elfordulunk attól, a ki a mennyekből vagyon...” (Zsid 12,25) Két nagy, komoly figyelmeztetés van ebben az Igében. Az egyik, hogy vegyétek halálosan komolyan az üdvösséget, mert ki lehet maradni belőle! Ézsau a példa, aki eltékozolta az örökségét, az áldást. Pedig az övé volt, de nem kellett neki. Nem akkor kellett, amikor Isten adta, hanem később kellett volna, de akkor már késő volt, más került a helyére, az eleve elrendelés kereke áthaladt rajta! Igen, ingyen van az üdvösség, de rendelt ideje van az átvételnek. A főnyereményt is csak bizonyos ideig lehet átvenni: aki addig nem jelentkezik, elveszíti a jogát hozzá.
Nemrégiben beszéltem valakivel, aki elmondta azokat a kísértéseket, amelyek szakadatlanul vonják, csábítják meg nem engedett utakra. Végül így szólt: Egyre jobban öregszem, és mindig attól félek, hogy kimaradok valamiből, valami jóból, ami az életemet boldoggá tehetné! - Tehetetlenül álltam vele szemben, mert nem tudtam megértetni vele, hogy van egy még nagyobb jó, az egyetlen igazán jó - nehogy későn jöjjön rá arra, hogy kimaradt belőle! Íme, mai Igénk is ezt mondja: "Vigyázván arra, hogy az Isten kegyelmétől el ne szakadjon valaki". Az eredeti szöveget így is lehet érteni: Isten kegyelmét el ne passzolja valaki, el ne szalassza valaki. Van egy pont, amelyen túl hiábavaló a bűnbánat, amelyen túl az a szent vér nem kegyelemről és bűnbocsánatról beszél többé, hanem a visszavonhatatlan vádról és ítéletről! Ez nem fenyegetés, hanem a kegyelem unszolása, újra fölkínálása. Vigyázzatok hát, hogy Isten kegyelmétől el ne szakadjon valaki!
A másik figyelmeztetés így szól: “Annakokáért mozdíthatatlan országot nyervén, legyünk háládatosak, melynél fogva szolgáljunk az Istennek tetsző módon kegyességgel és félelemmel”. (28. vers) Éppen az atomkorszakban van olyan nagy szükség erre, éppen akkor, amikor a pusztulás és szenvedés fenyegető árnyéka üli meg a lelkeket, van szükség olyan fölszabadult lelkű emberekre, akik megmutatnak valamit Istennek az egész világon könyörülő szeretetéből, akik a világban lévő igazságtalanság és gonoszság elleni küzdelemben fölmutatnak valamit Krisztus megváltó erejéből. Akik megmutatnak valamit abból a félelemből, ami el kellene töltsön minden embert, ha nem akar hallgatni a vér beszédére. Éppen a fenyegető felhők borulatában, amikor a nem-hívő világ lelkén is átremeg valami az eljövendő apokaliptikus félelemből, akkor volna szükség olyan emberekre, akikre fölfigyel a világ és kérdi tőlük: Dehát ti honnan veszitek azt a rendíthetetlen nyugalmat ebben a nyugtalan világban, a vigasztalást a szenvedésben, az örömöt még a fájdalomban is, az elnyűhetetlen reménységet még a reménytelenségben is? Mi a titka az életeteknek? Akik tehát hitelesen tehetnének bizonyságot róla: Íme, Isten a mi világosságunk és üdvösségünk, kitől vagy mitől féljünk hát akkor?
Igen, így tudnánk csak a világ lelkiismeretét hitelesen odafordítani Istenre, aki megemésztő tűz, de aki a vér beszédével még mindig az életre és a megújulásra hívja ezt a bajba jutott világot!
Ámen
Dátum: 1957. július 14.