Ezen a mai vasárnapon hadd fordítsa Isten Igéje mindnyájunk figyelmét, szeretetét, imádságát az öregek és betegek felé, s ezek közül elsősorban azok felé, akik gyülekezetünkhöz tartoznak, de éppen a magas koruk vagy betegségük miatt nem tudnak eljönni ide közénk a templomba. Igénk üzenete most nem nekik szól, a távollévőknek, hanem nekünk, akik itt vagyunk, akik viszonylag fiatalabbak és egészségesebbek vagyunk. Röviden tehát most arról szeretnék beszélni, milyen legyen a keresztyén ember magatartása a családjában és a társadalomban lévő öreg és beteg emberekkel szemben.
Figyelemreméltó, hogy Isten Igéje mennyit foglalkozik ezzel a problémával. Tele van az Ó- és Újtestamentum olyan intelmekkel, amelyek fokozott gyöngédséget, szeretetet, ápolást, megbecsülést és tiszteletet követelnek a gyengék, szenvedők, tehetetlenek iránt. A sok ilyen Ige közül most csak egyet olvastam fel, amiben azonban benne van a többi is. Nyilván azért van ez, mert az ember minden időben hajlandó volt embertelenül bánni a kiöregedett és megbetegedett embertársaival, mert az erőtelenek sorsa az erősek között könnyen válhat siralmassá, igazságtalanná, sőt tragikussá. Pláne egy ilyen fölfokozott tempójú életformában, mint amilyenben ma él a világ! Az öregek, a betegek nem tudnak úgy sietni, rohanni, mint az ifjabbak: útjában állnak a rohanó embernek, nehezen elhordható terhet jelentenek a családi élet számára. Az emberi természet önző, kegyetlensége talán sehol sem lepleződik le annyira, mint ezen a téren. Az öregekkel és betegekkel szemben derül ki, milyen hitvány tud lenni még a szeretetünk is: tőlünk nem telik többre, mint hogy addig szeressünk valakit, amíg hasznunk van belőle. Azokkal szemben vagyunk udvariasak, előzékenyek, tisztelettudók, akiktől valamit remélhetünk. Az öregek teherré váltak a családi élet számára, mert már mindent odaadtak: ifjúságot, szépséget, erőt, anyagi és szellemi javakat. Addig kellettek, míg hasznunk volt belőlük. Sok igazság van abban a régi megállapításban, mely szerint kevesebb panasszal tart el egy anya tíz gyermeket, mint tíz gyermek egy anyát. És így van ez a betegekkel is! Óh, de szomorú sokszor az a helyzet, amiben élnek: nem csoda, ha keserűvé, morózussá, békétlenné válnak, nem csoda, ha valóban teherré lesznek a családban, hiszen a szeretetlen környezetük tette őket azzá! Mi lenne szegény öregekkel és betegekkel, ha Isten is csak annyit törődne velük, Isten is olyan ridegen bánna velük, mint mi!?
De nézzétek, Isten azt mondja: “Az ősz ember előtt kelj fel, és a vén ember orczáját becsüld meg!” Isten gondoskodik róluk. Pártjukra áll, védelmébe veszi őket; jaj nekünk és jaj a társadalomnak, ha Isten ellenünkre, velünk szemben és nem általunk veszi védelmébe és gondozásába őket! Ha egy családban áldatlan viszonyok alakultak ki az öregek és fiatalok között, az egészségesek és betegek között: tudjuk meg, hogy Isten mindig a gyengék, szegények, elesettek, erőtelenek - tehát mindig az öregek és betegek pártján van!
Íme, most is erre figyelmeztet: “Az ősz ember előtt kelj fel, és a vén ember orczáját becsüld meg!” Bizony, sajnos, még olyan szó szerinti értelemben is lehetne ezt venni, hogy a villamoson vagy autóbuszon a fiatalabbak álljanak fel és adják át helyüket az öregebbeknek és gyengébbeknek. De ennek olyan természetesnek kellene lenni, hogy az ember szinte szégyell figyelmeztetni valakit ilyen magától értetődő udvariasságra. Én most ennek az Igének az értelmét inkább így tudnám összefoglalni: legyetek megértőek az öregekkel és betegekkel szemben!
Az egyik nagy-nagy terhe ennek az állapotnak az, hogy az öreg és beteg ember másokra van utalva. Ez az egyik ok, amiért szinte minden ember ösztönösen már előre fél az öregségtől és betegségtől. Mindnyájunkban bennünk van az a hamis büszkeség, hogy senkitől sem akarunk függeni. Hányszor hallottam már így sóhajtani embereket: Csak attól őrizzen meg az Isten, hogy rá legyek szorulva mások szívességére! - Nem szeretjük, ha kiszolgálnak bennünket. Bántja az önérzetünket, ha egy pohár vízhez is csak a mások segítségével juthatunk hozzá. És ezt az érzést a végső elkeseredésig fölfokozhatják, vagy egészen eltüntethetik az ember szívéből azok, akik körülöttünk élnek.
Nos, Isten nekünk kétségtelenül ezt mondja: “Az ősz ember előtt kelj fel” - ha tehetsz érte valamit, még éjjel az ágyadból is kelj fel, áldozd föl a pihenésedet is, ha szükséges - “és a vénember orcáját becsüld meg”, ha bármi segítséget kérően reád fordítja! Mondjátok meg az ilyen embernek: olyan nincs, hogy senkitől se függjön az ember! Hiszen életünk minden pillanatában függ Istentől elsősorban, de emberektől is! Úgy tenni, mintha nem függenénk senkitől: önámítás. És mondjátok meg nekik, most annak van itt az ideje, hogy csendesen, jó szívvel fogadják el Istennek azt a gondoskodását, amit embereken keresztül gyakorol velük! Ez a természet rendje: hiszen kenyérkereső korukban becsületesen hozzájárultak mások jólétéhez, miért ne járulhatnának hát hozzá most mások is az ő jólétükhöz, amikor rá vannak arra utalva? Hiszen gondját viselték az ifjabb nemzedéknek, amikor az még tehetetlen volt, természetszerűleg kell hogy gondoskodjék most róluk az ifjabb nemzedék, amikor ők lettek öregek és tehetetlenek! És nekünk pedig, fiatalabbaknak és egészségesebbeknek, csak javunkra válik, ha részünk van a felelősségben, mert segít kiszabadulni az önző, csak magunknak való élet haszontalanságából, megnyomorodásából! Ímé, még azt is lehetne mondani, hogy Isten a mi érdekünkben, a mi javunkra is figyelmeztet, hogy: “Az ősz ember előtt kelj fel, és a vén ember orczáját becsüld meg!”
A másik nagy terhe az öreg és beteg állapotnak, hogy hasznavehetetlennek érzik magukat. Nincs rettenetesebb lelkiállapot, mint ha valaki érzi a maga tehetetlenségét, hasznavehetetlenségét, pláne ha ezt még éreztetik is vele! Ez az érzés fájdalmas súllyal tud ránehezedni az ember szívére és kedélyére. Olyan sok minden volna, amit de szívesen megtenne, boldogan segítene valahol, vagy végezne valamilyen hasznos munkát! De mindenben meggátolja a tehetetlensége. Ez az érzés azután leveri, elkeseríti az elaggott vagy beteg embert. Tehetetlensége miatt azután az ilyen ember folyton a saját énje és szenvedése körül forog. Egészen elveszti önbizalmát, önbecsülését, megunja az életét! Pedig itt is segítségükre lehetnénk az ilyen elkeseredett embereknek. Nemrégen egy nagyon beteg öregasszony ágya mellett ültem. Ő is éppen arról panaszkodott: “Nem tudok dolgozni, ez bánt a legjobban, pedig olyan nagy szükség lenne a segítségemre.” Próbáltam megmagyarázni neki, nemcsak úgy lehet hasznára a családjának, ha kitakarítja a szobákat, megfőzi az ebédet, elvégzi a nagymosást, mint régebben, hanem másképpen is.
Isten az öregeknek és betegeknek egészen külön feladatot és munkát tartott fenn. Az öregeknek és betegeknek ugyanis olyan valamijük van, ami a többi embernek a legjobban hiányzik: sok idejük és csendjük van! És ez nagy kincs! Nagy alkalom olyan szolgálatra, amire a többi ember ma már alig-alig ér rá igazán: tudniillik a másokért való könyörgés szolgálatára. Minden hívő ember ismeri a szolgálat fontosságát. Mennyi árva, gyászoló, szenvedő ember van a világon, mennyi megoldatlan probléma feszül a földön a népek között! Aki igazán tud könyörögni ezekért Isten előtt, nagyon áldott, produktív munkát végez a világ és más emberek javára! Mondjátok meg nekik, hogy tekintsék feladatuknak az imádság szolgálatát, imádkozzanak egyházunkért, az itt folyó igehirdetés áldásaiért, ifjúságunkért, hitébredésért, azért, hogy töltse be Isten uralkodása a földet! Azok az elerőtlenedett kezek, amelyek már nem bírják a munkaszerszámot, imádságra összekulcsolódva hallatlan nagy ügyeket és emberi sorsokat vihetnek Isten elé - és így a fizikai termelő munkából kizárt hasznavehetetlen emberek is áldott munkatársakká válhatnak Isten országában: ha nem is tudnak a gyülekezeti életben személyesen részt venni, mégis ténylegesen a Krisztus gyülekezetéhez tartozónak számíthatják magukat. Hiszen kimondhatatlanul nagy szüksége van ennek a világnak az érette imádkozó lelkek buzgó könyörgésére. Isten Igéje egyenesen azt mondja, hogy “Igen hasznos az igaznak buzgóságos könyörgése.” (Jak 5,16b) Isten véleménye szerint igen hasznos munkát végezhet a te javadra! Mondd meg ezt neki, s visszaadod vele önbizalmát!
Az öregségnek tulajdonképpen nem is az a lényege, hogy messze van a születéstől, hanem inkább az, hogy közel van a halálhoz. A földi életút a vége felé közeledik. A leselkedő halál árnyéka vetítődik rá az utolsó útszakaszra. És ha nem veszi körül szeretet, megértés, megbecsülés, ez még sötétebbé válik. Ha azután egy ilyen öreg vagy beteg egyszer elmegy ebből az árnyékvilágból, halálának az árnyéka szinte elviselhetetlen sötétséggel vetődik azoknak az útjára, akik itt maradtak. Múltkor olvastam valakinek a levelét. Leírja, milyen kellemetlen összeszólalkozása volt a hivatalban egyik kellemetlen természetű társával. Az illető pár nap múlva váratlanul meghalt. “Nem is tudtam - írja -, hogy olyan valakit támadtam meg, aki a halál jegyese volt. Csak legalább egy jó szót adtam volna neki! Fájdalmat okoztam egy embernek, aki már a halál közelében állt. A halál már nyújtotta feléje a kezét, és mi kritizáltuk, haragudtunk rá, szeretetlenül beszéltünk vele! Óh, ha tudtam volna...!” De hát, testvéreim, ezt tudnunk kell. Hiszen mindnyájan a halál jegyesei vagyunk! Soha nem néztünk még bele olyan szemekbe, amelyeknek a fényét egyszer meg nem törné a halál! Minden ember halálos sebet rejt magában. Utasok vagyunk két világ között.
De nem jól írta mégsem a levélíró, mert nem a halál jegyesei vagyunk, hanem az Életé, a Krisztusé! Minden ember a Krisztus jegyese, aki érette is megjárta a Kálvária útját, érette is hordozta a töviskoronát, érette is áttört a halál sötétségén, bement a mennybe, és neki is helyet készített a mennyben! Az örökkévalóság fényéből csillog valami halvány sugár a fehér hajon. Miképpen a gyermek a paradicsom dicsőségének fényéből hord valamit magán, úgy tükröződik a beteg, öreg arcon a közelgő üdvösség visszfényéből valami. Aki földi útjának a végén jár, közeledik az örök ifjúsághoz, az új kezdethez, a teljes megváltáshoz. Ha így látod őt, ha így viszonyulsz hozzá: a búcsúzkodás fájdalma helyett a hazatérés közelgő öröme tölti be azt az öreg, beteg szívet - a közelgő halál boruló árnyékát áttöri a megnyíló örök élet dicsőséges fénye. Óh, de igaza van Isten Igéjének, amikor arra figyelmeztet, hogy “az öreg ember előtt kelj fel és a vén ember orcáját becsüld meg”.
És mindez nemcsak pusztán jó tanács - íme, így folytatódik az Ige: “És félj a te Istenedtől. Én vagyok az Úr!” Lám, Istennek ennyire gondja van az öregekre és betegekre, hogy a velük kapcsolatban tanúsított tiszteletet az istenfélelem egy részeként említi. Isten azonosítja magát velük! Jézus láthatatlanul odaáll minden öreg és beteg ember mögé, és azt mondja: Itt vagyok, szeressetek, viseljetek gondot rám, látogassatok meg, adjatok ennem, becsüljetek meg, amíg nem késő! Mert amit ezekkel az én kicsinyeimmel cselekedtek, mindazt velem cselekszitek!
Amit Jézus kér tőlünk, arra mindig erőt is ad. Az Ő megváltó feltámadásából és halálából ad erőt és akkor mindig telik a szeretetre, a türelemre, az áldozatra mindenkivel szemben! Az otthonodban levő, vagy a szomszédságban élő öregek és betegek iránt is!
Ámen
Dátum: 1956. június 3. (Öregek-betegek vasárnapja.)