Joó Sándor Dr.

Egyszer egy komoly, imádkozó ember mondotta nekem, hogy amikor az Úri imádságot elmondja magában és ehhez a részhez ér, amit fölolvastam alapigéül, itt mindig Magyarországra gondol. Boldogan mondotta, hogy ő így imádkozik a hazájáért. Utánagondoltam ennek a kijelentésnek akkor, és mint teológus rögtön megállapítottam magamban, hogy ez így akármilyen szép is, de dogmatikailag nem helyes. Mert hiszen ez a szó, amit így mondunk: “ország”, az eredeti szöveg pontos fordítása szerint Isten országát jelenti, Isten királyságát, szuverén uralmát a világ fölött! Azt a lelki birodalmat, ami Jézus Krisztus halálával és feltámadásával tört be ebbe a világba, és az Ő újra eljövetelével válik teljessé és egyetemessé az egész teremtett mindenségben. Mégis, az utóbbi két hétben, amikor annyi aggódó kétség és remegő reménység között szinte a szemünk előtt született meg véres szabadságharc vajúdásaiban egy új Magyarország, megvallom: dogmatikai kétség ide vagy oda, én magam is a hazánkat könyörögtem bele Isten hatalmába ennél a szakasznál, és őszintén nyugalmat és biztatást kaptam felülről, amikor elmondtam: Tied az Ország, a hatalom és a dicsőség! Mert lehet ezt az imádságot úgy is elmondani, hogy teológiailag is igaz legyen! Tudniillik a Miatyánknak ez a része hitvallást, másfelől pedig programvállalást jelent részünkről! És ha igaz szívvel teszem ezt a hitvallást és vállalom ezt a programot, ami ebben az imavégben van, akkor az nagyon is szoros kapcsolatban van annak a földi országnak a sorsával, amiben élünk! Erről a kapcsolatról szeretnék most beszélni.

1) Tehát először hitvallás. Hitet teszünk arról, hogy az Úré a föld és annak teljessége, az egész világ és minden, ami benne van. Hogy ez a világ nincs magára hagyatva, hanem Istenhez tartozik, Jézus Krisztusban megismert mennyei Édesatyánkhoz, Aki teremtője, megváltója és gondviselője ennek a világnak, örökkévaló Ura és királya. Éppen ezért a történelem nem szabad erők önkényes játéka, hanem Isten üdvösséget munkáló uralkodásának a tere, amiben az Ő akarata bontakozik ki és halad a végső rendeltetése felé! - Mindez - tudom jól - nem új dolog előttünk, eddig is tudtuk és vallottuk, de az új az, hogy most láttuk is! Vagy legalábbis megláthattunk belőle valamit. Van a történelemben olyan idő, néha csak egy pillanat, néha egy hét, amikor Isten olyan lélegzetelállító módon, olyan nyilvánvalóan megmutatja, hogy minden egyéb látszat ellenére mégis valóban Övé a föld, Övé a legfőbb hatalom, hogy az ámuló ember leborul Előtte és együtt zengi az angyalokkal: Tiéd, Uram a dicsőség! Így történik most is. Hihetetlen drága élménnyel lettünk gazdagabbak: találkoztunk a kegyelmes Istennel, az imádságot meghallgató, az Ő engedetlen gyermekein is könyörülő, a bennünket nagyon szerető és rólunk gondot viselő Istennel. Mindnyájan mélyen hatása alatt vagyunk az utóbbi napok eseményeinek, annyira, hogy azok rajzó emléke tölti be a lelkünket a napnak szinte minden pillanatában. Ki merte volna akár csak két héttel ezelőtt is megjósolni, megálmodni, hogy ma szabad hazában, szabadon dicsérjük az Urat?! Olyan szédületesen nagy jelentőségű eseményeknek vagyunk naponta szemtanúi, hogy szinte káprázik a szemünk, mintha álmodnánk! Egy dolog bizonyos: a késői utódok olyan könnyes meghatódottsággal és lelkes büszkeséggel tekintenek majd vissza erre a szabadságharcra, mint ezeréves történelmünk egyik legfényesebb lapjára. Mi pedig, ma élő nemzedék, akik szemtanúi lehettünk a dicsőséges eseményeknek: ráborulunk Isten édesatyai kezére és hálás szívvel mondunk Neki köszönetet azért, hogy ilyen hatalmasan cselekedett velünk, és hogy sokkal nagyobb kegyelemmel és szeretettel intézte sorsunkat, mint megérdemeltük volna.

Véres, dicsőséges leckét kaptunk abból, amit ebben az imavégben így vallunk meg: “Tied Uram az ország, a hatalom és a dicsőség mindörökké”. Megerősödtünk abban a hitünkben, hogy valóban az Úré a föld, rajta ez a földdarab, amin élünk. Az Úr tartja kezében ezt az országot úgy, amint volt, van és lesz valaha. Ez a nép is, minden örömével és bánatával, minden kiválóságával és hibájával, minden nemzeti erényével és bűnével együtt a kegyelmes Isten tulajdona. Az Ő hatalma irányítja történelmét, az Ő dicsőségét szolgálja egész élete! Nem a vaksors vihara vetette ezt a nemzetet erre a földre: kijelölt őrhelye ez neki. Nem véletlenségből élte túl évezred viharainak hosszú sorozatát: Isten járatta nehéz iskolába! Ő büntet és Ő könyörül rajta, Ő sújt le rá és Ő emeli föl újra.

Nyilván szükség van reá a föld színén - más nem pótolhatja, amit ő nyújt az emberiségnek -, missziója, küldetése van a népek között, hivatása, amire oda kell szentelnie magát. Nem azért szeretem a hazámat, mert véletlenül itt születtem, mert ennek a földnek a kenyerét eszem, hanem azért, mert Isten akaratából vagyok itt, és az, ami vagyok, és így részese az egész magyar nemzet küldetésének. Isten mindenhatóságát ismerem el akkor, amikor bármilyen nehéz viszonyok között is vállalom a magyar sorsot, Isten dicsőségéért dolgozom, amikor népem és hazám javáért áldozok időt, imádságot, szolgálatot, vért. Istent tagadnám meg, ha megtagadnám a magyar életet, amire predestinált az Isten. Ezekben a most folyó eseményekben világosabban látjuk Isten édesatyai gondoskodását és szeretetét, és ezt látva öntudatosabban tehetünk hitvallást arról, hogy: “Tiéd Uram az ország, a hatalom és a dicsőség, mindörökké!”

2) Mondottam az elébb, van olyan idő, amikor Isten lélegzetelállító módon mutatja meg, hogy Övé az ország, a hatalom és a dicsőség mindörökké. De azután van olyan idő is, amikor Isten programul és megvalósítandó feladatul adja elénk ugyanezt. Tehát azt, hogy az Ő országát mi magunk is megéljük, az Ő hatalmát mi magunk fölött is érvényesítsük és az Ő dicsőségét mi magunk is szolgáljuk, tudatosan, teljes igyekezetünkkel. És most ennek az ideje kezdődött el a számunkra. Isten most az újrakezdés nagy kegyelmével ajándékozott meg bennünket. Valóban egy egészen új és most még tiszta lapot nyitott történelmünk könyvében. Mit írunk bele? Kimondhatatlan felelősség most, az újrakezdésnél magyarnak és keresztyénnek lenni! Régi szólamok most új tartalommal telítődnek meg. Emlékezzünk meg itt most azokról a hősi halottakról és sebesültekről, akiknek vére valóban megtermékenyítőleg hullott erre a földre. Láttam, ti is láttatok a városban szerteszét új sírhalmokat, rajta a felírás: élt 15 évet, vagy élt 20 évet. Kórházban, sebesültek ágyai között jártam. Harcban, mentési munka közben vagy gyanútlan járáskelés közben kaptak sebeket. Éreztem, bizonyára ti is éreztétek, mennyi erő, mennyi elkötelezés, milyen új élet fakad ezeknek a hősöknek az áldozatából! Nos: ha még az emberi áldozat és az emberi vér is ilyen megdöbbentő és elkötelező erőforrás lehet számunkra: mennyivel inkább az az áldozat és az a vér, amit Isten adott értünk ott a Golgotán?! Innét indul ki minden igazi újrakezdés kegyelme! Ezért lehet valamit újrakezdeni, mert az az áldozat és a szent vér betakarja, eltörli a múltat és mennyei erőt ad ahhoz a programhoz, ahhoz a feladathoz, amit ez az imavég jelent: “Tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség!”

“Tiéd az ország!” Mit jelent ez most mint feladat? Jézus legelső szava ehhez a világhoz ez volt. “Térjetek meg és bánjátok meg bűneiteket, mert elközelített az Istennek országa.” Mit jelent ez? Azt, hogy bár dicsér és csodál bennünket most az egész világ és ez kétségtelenül jólesik magyar szívünknek, most mégis ne büszkén felemelt fővel kezdjük el az új életet, hanem lehajtott fővel, a bűnbánat alázatával. Ne felejtsük el, hogy bűnösök vagyunk. Konkrétan az elmúlt 12 esztendő alatt kimondhatatlanul sokat vétkeztünk azzal, hogy nem viseltük magunkat hitvalló keresztyének módjára, Krisztus evangéliumához méltóan. Egy istentagadó világnézettel és uralommal szemben nem tudtunk hitelesen bizonyságot tenni a hívő, megváltott élet különb voltáról. Az osztálygyűlölettel, kegyetlenségekkel, igazságtalanságokkal, nyilvános gonoszsággal szemben nem emeltük fel Krisztus tiltakozó szavát. Gyávaságból, bőrünk, állásunk, kenyerünk féltéséből lapultunk, hallgattunk, néma ebek voltunk! Nemcsak az bűnös, aki téveszméket hirdetett, hanem az is, aki hallgatott! És különösen bűnös ebben a hallgatásban az egyház, tehát mi magunk mindnyájan! Jól tudom, hogy sok mentséget lehetne most felsorolni a védelmünkre, de ezt majd azután, ha előbb megbántuk a hallgatás, a negatív, erőtelen, bizonytalan, világgal összemosódó keresztyénségünk bűnét! Mert újrakezdés csak a bűnbánatnak ebből a mélységéből, alázatából indulhat ki! Térjetek meg és bánjátok meg a ti bűneiteket, és akkor kezd valósággá válni az az Isten országa, ami Jézus Krisztussal elkezdődött ezen a földön! Addig nem!

"Tiéd a hatalom” - mondjuk mindennap, de ez is csak üres szólam marad mindaddig, amíg mi magunk személy szerint mindnyájan mindent meg nem teszünk azért, hogy Istennek ez a hatalma érvényesüljön is az életünkben, tehát hogy életünk minden megnyilvánulása az Ő hatalma alá kerüljön. Ebben az újrakezdésben vegyük végre komolyan, hogy életünk fölött Jézus Krisztus teljes uralmat akar nyerni. Jézus Krisztusnak korlátlan joga kell, hogy legyen a keresztyén emberek élete fölött. Olyan emberekké kell válnunk, akik Jézus Krisztust szájjal és szívvel, teljes életük elpecsételésével és odaadásával vallják, akik mártírok, nyugodtan rábízva Istenre, hogy hűséges életükkel vagy bátor halálukkal akarja-e bizonyságtételüket fölhasználni. Hiszem, hogy az egyházak a gyógyulás forrásaivá válhatnak ebben az országban. Ehhez azonban az kell, hogy ne törődjünk többé azzal, hogy pártfogója vagy ellensége akar lenni a világ az egyháznak, védelemben, vagy elnyomásban akarja-e részesíteni, hanem csak azzal törődjünk, hogy az engedelmesség lelke hassa át az egyházat. Minden keresztyén ember testté vált engedelmesség legyen a hit legfőbb Vezérének, Jézus Krisztusnak a parancsaival szemben. Krisztus katonáivá kell válnunk, persze nem szó szerinti értelemben, hanem egy szerteágazó élet- és munkaközösség tapintható formájában, amelynek a tagjai az Úrra néznek és az Ő szolgálatában mindenre készek! Tehát a tartózkodás nélküli odaadás és totális beleállás a Krisztusnak való engedelmességbe és szolgálatba: ez a kardinális pontja életünk megújulásának.

És "tiéd a dicsőség!” Isten dicsősége megszentelt emberi életekben tündöklik ezen a földön. Egyházunknak, egyháztagoknak, presbitereknek és lelkipásztoroknak egyetlen járható út van nyitva a jövő felé: a hit által való megszentelődés útja. Vagy lesznek megszentelt szívű és megszentelt életű pásztorai és tagjai egyházunknak, akik éppen ezért megállják majd helyüket a világban is, vagy magának az egyháznak a léte és megmaradása is kétségessé válik. Ha a mi kegyelmes Istenünk egyáltalán használhat bennünket, csak így: megszentelt életben használhat. Ha a világ respektál, elfogad bennünket, csak így: Krisztusi ábrázatra átformálódva fogad el. Van ilyen Ige is a Bibliában: miattatok káromoltatik Isten neve a pogányok között. (Róm 2,24) Ez volt múltunk bűne. De van ilyen Ige is: úgy fényljék a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó cselekedeteiteket... (Mt 5,16a) Ez jövőnk programja.Ebben a nagy programban most csak két sürgős konkrétumot hadd említsek. Igazán bámulatra méltó hősiességgel, elszántsággal és önzetlenséggel küzdött ez a nép a szabadságáért. Ugyanilyen hősiességgel, elszántsággal és önzetlenséggel járjuk tovább a békés kibontakozás nagyon nehéz útját is. Tegyük köztudottá, hogy most nem az egyéni sérelmek orvoslása az első cél, hanem az ország és a nemzet megerősödése a közös cél. Ne akarjon hasznot húzni a kivívott győzelemből, ne akarja rögtön a markát jutalomért tartani az, aki eddig önzetlenül, önfegyelemmel szenvedte a hátratételt vagy akár a harcot. Eljön majd annak is az ideje! A másik dolog pedig az, hogy tegyük közvéleménnyé, hogy a felelősségre vonásnál nagy különbség van az igazságszolgáltatás és a bosszúálló megtorlás között. Inkább tíz bűnös meneküljön, mint egy ártatlan szenvedjen! Be ne szennyezzük ezt az új, tiszta lapot ártatlanok vérével! Minderre már csak azért is minden erőnkkel vigyáznunk kell, hogy okot ne adjunk idegen hatalmaknak a rendcsinálás ürügyén országunk belügyeibe való beavatkozásra! De mindenekfelett azért törekedjünk erre, mert nekünk ebben a nagy újrakezdésben az a feladatunk, hogy mindenben, ami történik, tiszta szívvel vallhassuk: “Tiéd Uram a dicsőség! Mindörökké!”

Ámen

Dátum: 1956. november 11.

Gyermekkoromtól fogva mindig elszomorodtam egy kicsit, amikor a Bibliának ehhez a részéhez értem. Valóban egyik legszomorúbb történet ez az egész Bibliában. Talán az egyetlen eset, hogy valaki Jézus kifejezett, személyes hívásának nem enged, hogy valakit Jézus vonzása eltaszít, hogy valaki egy ilyen meghitt találkozás és komoly beszélgetés után hátat fordít az Úrnak és eltávozik tőle. Úgy foglalhatnám össze legrövidebben ennek az ifjúnak a történetét, hogy itt egy eredménytelen találkozás történt, és nyilván azért íratta meg Isten Szentlelke számunkra, hogy eredményes találkozásra ösztönözzön bennünket általa. Lássuk hát a történet egyes részleteit.

Ahogyan kezdődik, az éppen nagyon jó eredménnyel biztat. Igen reményteljesen kezdődik ez a történet. Egy ifjú, aki méghozzá gazdag is, odafut Jézushoz, letérdel előtte és a legkomolyabb kérdést tárja elé: az örök élet megnyerésének a kérdését. Nagyon meglepő ennek a fiatalembernek a viselkedése, mert íme, arról tanúskodik, hogy nem megelégedett, nem boldog maradéktalanul, dacára mindannak, amije van - méghozzá bőségesen van -, valami mégis hiányzik neki. Valami olyan hiányérzete van, ami Jézushoz űzi, Jézus lábai elé térdelteti. Pedig olyan értékei voltak neki, amire nagyon sok más ember irigykedve vágyakozik. Sok öreg fiatal szeretne lenni. Nos, ez az ember fiatal volt: hallatlan nagy gazdagsága ez az életnek! Sok fiatal meg gazdag szeretne lenni. Nos, ez a fiatalember gazdag is volt. Ha ma élt volna, biztosan lett volna televíziója, meg modern autója, mindene, ami a földi életet kényelmessé, széppé teheti. Olyan ember volt, akire lehet mondani: de jó neki! A vagyonnal együtt tekintély is jár, tisztelet az emberek részéről, a legfelsőbb tízezer társasága. Pénzzel megszerezhető az emberek kegye. Ez is nagy gazdagság az életben. És a leírásból az is kitűnik, hogy erkölcsileg is magas színvonalon álló ember volt, nemes gondolkozású, szüleit tisztelő, vallásos érzésű, komoly fiatalember. Nagyon sok szerencsés adottság birtokosa. Igazán minden tekintetben: gazdag élet! Gazdag a földi javakban, gazdag a másoktól való megbecsülésben, gazdag erkölcsi értékekben. És mindez a gazdagság mégsem ad neki kielégülést. Vagyonát nem úgy lopta össze, mint sokan mások, nem élt hitvány életet, családi viszonyai is tiszták, rendezettek, mégis vágyik valami másra: mégse érzi magát olyan embernek, aki elérte a legnagyobbat, a legfőbbet, a legjobbat. Azt érzi, hogy ez nem minden, nem ez az igazi élet, az élet teljessége. A gazdagságon, az emberek megbecsülésén, meg az emberi tisztességen kívül kell még valami egyéb is. Nem elég gazdagnak lenni, fiatalnak lenni; éppen az hiányzik, ami az ember életét tartalommal töltheti meg, ami értelmet ad az életnek. Sok mindene van, ami másoknak nincs, de hiányzik még valami. És ösztönösen érzi csak, hogy ezt a valamit csak Jézus adhatja meg.

Amikor idáig eljut az ember - pláne fiatalon -, az már magában véve is nagy eredmény. Hiszen mi olyan balgák vagyunk, hogy képesek vagyunk azt hinni, hogy az a minden, az a legfőbb jó, ha az embernek gazdagsága van. El tudom képzelni, hogy itt most közöttetek is vannak olyan fiatalok, akik azt gondolják magukban: jó, jó, de azért ha én olyan gazdag lennék, én meg lennék elégedve, nem gyötörném magam további kérdésekkel, örök élettel, meg mivel! Boldogan élném a világomat, nyugodtan néznék a jövő elé, nem fájna a fejem. Még jobb ember is lennék, ha nem kellene mindig krajcároskodni, anyagi gondokkal vesződni. Talán te is így gondolod. Vagy talán így: bár engem venne körül olyan tisztelet és megbecsülés az emberek részéről, mint ezt az ifjat, de engem senki sem vesz észre, kisebb rendűnek érzem magam a társadalomban, pedig én többre vagyok hivatva, csak nem hagynak érvényesülni, elnyomnak... Ha nekem ilyen tekintélyem lenne, mint ennek az ifjúnak, semmi bajom se lenne. - Vagy talán azt gondolja most valaki magában: óh, milyen boldog és megelégedett lennék, ha elmondhatnám magamról úgy, mint ez az ifjú, hogy megtartottam a parancsolatokat. De még gondolni sem merek azokra a foltokra, amikkel ifjúságomtól fogva beszennyeztem magam. Nem vagyok az a tisztességes ember, aminek tartanak. Bár én állhatnék ott azon a morális magaslaton, amin ez az ifjú, nem kellene egyéb! Elég volna!

Nos hát, ez a fiatalember mindent elért, amire sokan mások csak vágyódnak, és mégsem teljes az élete, mégis valami nagy, gyötrő hiányérzete van. Úgy szeretném ezt most különösen az én fiatal testvéreim szívére kötni. Higgyétek el, hogy ha elérnétek is mindazt, amiről ma még csak álmodtok, hogy például saját autón járhattok, vagy világhíres nagysággá, mesterré, tudóssá, művésszé vagy szépségkirálynővé váltok, hogy az emberek hódolata vesz körül, de nem kaptátok meg azt, amit egyedül Jézus adhat az embernek: kielégítetlen marad az életetek, üres, egyensúlytalan, tartalom nélküli. Azt érzitek, amit ez az ifjú: nem értétek el, amit akartatok, az igazi jót és szépet az életben. Az embert soha nem tudja teljesen kielégíteni az, amit a pénz adhat, vagy amit más emberek adhatnak, vagy amit az ember maga adhat önmagának, mert az ember úgy van teremtve, hogy csak azáltal lesz teljessé, amit Krisztus adhat, mert az emberben - tebenned is - van valami titokzatos vágy, amit a világon semmi nem tud kielégíteni, csak Jézus Krisztus! Van benned valami, amit, mint a vasdarabot a mágnes, úgy vonz állandóan Jézus, és amíg ennek a vonzásnak ellenállsz, addig mindig nyugtalan és kielégítetlen maradsz, és alapjában véve szomorú, mint ez az ifjú, amikor “elszomorodván a Krisztus beszédén, elméne búsan” - amint meg van írva a történetben.

De hát ha vágyott Krisztus után és ott volt Krisztus előtt, miért szomorodott meg és ment el tőle búsan? Azért, mert amit Jézus mondott neki, nagyon érzékenyen érintette: “...eredj el, add el minden vagyonodat, és add a szegényeknek, és kincsed lesz mennyben; és jer, kövess engem, felvévén a keresztet.” (Mk 10,21) Úgy érezte az ifjú, Jézus túl nagy árat kíván tőle. Lemondani mindenről, eladni mindent, kiosztani az árát a szegények között: ez már mégiscsak sok! Ilyen áron inkább nem kell az, amit Jézus ad. Ez az ifjú visszariadt attól a gondolattól, hogy mindenről le kell mondania, ha Krisztust akarja követni. Ma is nagyon sok fiatal úgy gondolja, hogy Krisztus követése csupa lemondás. Le kell mondani mindarról, ami olyan szép ebben az életben. A fiatal emberek élvezni akarják az életet, a vallásos élet pedig - úgy gondolják - csupa tilalomfa, parancs, szabály közé van szorítva. Mindig beleütközik abba, hogy nem szabad, tilos. Sorompók zárják el az oly kívánatos utakat: a hívő ifjak nem udvarolhatnak, tilos táncolni - hát mit szabad akkor?! Mindig csak imádkozni, mindig csak komor ábrázattal járni, mindig minden örömről csak lemondani, besavanyodni idő előtt?

Sokan így gondolják, hogy Jézus megfoszt, megszegényít, örömtelenné teszi az életet. Nem csoda, ha nem tetszik a fiataloknak ez a kegyességi típus. Hadd mondjam meg: igazatok van, ha nem tetszik. Nekem sem tetszik. Sőt, Jézusnak sem tetszik! A minden örömről való lemondás, a sokféle szabályok, tilalomfák közé szorított kegyesség a keresztyénségnek a teljes félreismerése. Jézus nem ezt akarja, tőle ne féltse senki a fiatalságát! Ő nem megszegényíteni akar, hanem éppen meggazdagítani; nem újabb szabályokkal megkötözni, hanem teljesen felszabadítani, minden megkötözöttség alól felmenteni. Amikor ezt mondja: add el minden vagyonodat és jer, kövess engem, ezzel mintha ezt mondaná: fordulj el attól a kicsinyes, nyárspolgári életformától, amelyiket gúzsba köti a konvenció, az illemszabályok, a vallási előírások, a pénz szerelme, az emberektől való függés félelme, és vállald azt a kalandot, hogy egészen és csak éntőlem teszed függővé az életedet, hogy mindig mindenütt azt teszed, amit én mondok! Odamész, ahova én vezetlek, azt csinálod, amit én akarok általad véghez vinni. Add ide magad nekem úgy, hogy én legyek a legfőbb javad, legmélyebb érzésed, legszenvedélyesebb szerelmed. Úgy légy az enyém, hogy semmi ne válasszon el tőlem, se vagyon, se dicsőség, se család, se bálvány!

Hinni Jézusban, követni őt, szinte vakmerően merész dolog, mert azt jelenti, hogy mindent elengedek azért, hogy egészen Krisztus karjai közé vethessem magam. Mindent tőle várok, egész életemet: gazdasági, testi-lelki egzisztenciámat Őreá alapítom. Őreá, a láthatatlan hatalomra, a megfoghatatlan valóságra! Krisztus követése éppen nem olyan nyájas, unalmas, fancsali életforma, mint sokan gondolják, hanem éppen hősies életforma. Valaki egyszer azt mondta: Jaj, de nehéz keresztyénnek lennie! Nos, én azt mondom: lehetetlen, legalábbis emberi erővel lehetetlen keresztyénnek lenni. De viszont: ha nem volna lehetetlen, ha tehát emberi erővel is megvalósítható volna, akkor nem is lenne érdemes keresztyénnek lenni, akkor nem is lenne szükség reá! Éppen azért kell ebben a világban - óh, de nagyon kell - a keresztyén életforma és az olyan ember, aki keresztyén életet él (krisztusit), mert hiszen látjuk, hogy az ember önmagától mire képes: elpusztítani önmagát, meg a világot! Most érdemes igazán keresztyénnek lenni, Jézust követni, valami mást belevinni ebbe a világba, mint ami a világtól telik. Beleadni magam Jézus kezébe és azt mondani neki: végy engem, Uram, így, ahogy vagyok, és tégy olyanná, amilyenné akarod, hogy legyek! - Látjátok, mennyire úgy van, hogy Jézust követni éppen nem bizonyos szabályoknak görcsös megtartása, hanem éppen azok megkötözöttségéből felszabadult kaland?! Mindig új, mindig érdekes, mindig változatos, mindig kalandos élet. Azért légy Krisztusé egészen, hogy szabadon és lényednek megfelelően végezhesd minden dolgodat a földön. Mint a körző, amelyiknek egyik végét, hegyét azért kell jó szilárdan beleszúrni egy középpontba, hogy a másik hegyével szabadon és biztonságosan lehessen meghúzni a szükséges vonalakat, kimérni a szükséges távolságokat. Szóval, hogy a másik felével dolgozni lehessen. A mi életünk is ilyenforma valami: azért kell, hogy szívünkkel, hitünkkel teljesen, szilárdan benne legyünk Krisztusban, hogy a kezünkkel, agyunkkal, pénzünkkel, tehetségünkkel szolgálhassunk, munkálkodhassunk.

Dehát mégis van valami áldozat, amit hozni kell ezért az életért. Hiszen Jézus mondja itt, hogy add el minden vagyonodat, és osszad szét az árát. Jézus előbb szabaddá akarja tenni ennek az ifjúnak a kezét, hogy bele tudjon kapaszkodni egészen Istenbe. És még ha ténylegesen lemondásról lenne is szó, ne féljetek, megtérül az is bőségesen. Itt is így szólt Jézus: "kincsed lesz a mennyben"! Itt is többet ad, mint amit kér. Mindig nagyobb a jutalom, mint az áldozat. Így van ez mindig Jézussal. Például áldozz reggel néhány csendes percet a vele való beszélgetésre, és az egész napod nyugodt, kiegyensúlyozott lesz. Odaáldozod neki jövedelmed egy tizedét, és Ő csodálatos módon úgy intézi, hogy az egész havi számadásod nem borul fel. Megvigasztalsz valakit, és te magad telítődsz meg kimondhatatlan örömmel. Lemondasz egy bűnös szerelmi viszonyról, és kapsz helyette egy boldog családi életet. Odaadsz valamit Jézusnak, és sokkal többet kapsz tőle. Leteszed előtte őszinte, keserves bűnvallásban minden hitványságodat, és kapsz egy megtisztult, a bűnbocsánat erejében megújult, boldog életet. Odaadod az egész tétova, üres, megkötözött, elrontott énedet, és megtalálod Jézusban az igazi, fölszabadult önmagadat. Íme, már a földön is kincsed lesz, hát még a mennyben! Az igazi nagy kincsed még majd csak ezután leled meg!

Én csak azt mondhatom, testvérek, öregek és fiatalok, hogy érdemes mindent föláldozni ezért, hogy követhesse valaki Jézust, szóval érdemes teljes szívvel Krisztushoz tartozni, teljes élettel Jézust követni! Érdemes! Sőt, csakis így érdemes igazán élni! Ez az, ami hiányzott annak a gazdag ifjúnak. Ez az az örök élet: már itt és most együtt lenni Jézussal, együtt élni és együtt munkálkodni vele a világ megújulásán!

Az a gazdag ifjú mégis visszariadt, megszomorodott és búsan elment. Hát még Jézus milyen búsan nézhetett utána! De sokszor láttam már szomorúan én is ilyen elmenőt, Jézustól távozót! Különösen egy-egy konfirmációi ünnepség után, szinte majdnem minden ifjú így megy el. Eredménytelen maradt a találkozás! Vajon visszatalált-e ez az ifjú ember valaha Jézushoz? Nem tudjuk! Nem szól róla a krónika. De te most itt vagy, hallottad Jézus hívását: jaj, hátat ne fordíts neki, el ne menj most tőle! Kezdj el vele, általa új életet élni, fogadd el, amit csak Ő adhat neked: Őt magát, Megváltódat, Uradat, isteni Barátodat, Jézus Krisztust!

Ámen

Dátum: 1957. november 10.

Múlt vasárnap ugyanennek az Igének az első feléről beszéltem, most tehát csak a második feléről szeretnék beszélni, arról, ahol az imádság erejéről van szó.
Ezt a verset a görög eredeti szöveghez jobban alkalmazkodó új, magyar bibliafordítások így mondják: “Nagy erő van az igaz ember buzgó könyörgésében”. Vagy így: “Sokat tehet az igaz ember odaadó könyörgése”. - Így még inkább látjuk, hogy milyen nagy dolog az imádság! Tehát nemcsak hasznos dologról van szó, amikor imádkozunk, hanem hathatós, erőteljes műveletről, olyan cselekményről, amiben hatalom, mennyei energia működik, amitől az isteni Ige összefüggésében: a beteg ember fölgyógyul, a bajban lévő testvér isteni segítséget kap. Mármost ha így értjük ezt az Igét, akkor legelőször is rögtön azt kell őszintén megmondanunk, hogy a mi imádságunk, a mi könyörgésünk nem ilyen! Abban nincs ilyen erő, abban nem hat, nem működik ilyen mennyei hatalom, az nem ilyen hasznos! Nincs neki semmi különösebb haszna, sem másokra, sem magunkra!

Mit jelent például az az imádságunk, amit étkezés előtt szoktunk mondani, amire pár perc múlva, a levesnél már nem is emlékezünk, hogy jaj, vajon imádkoztunk-e már?! El is feledtük rögtön. És ha Jézus komolyabban venné ezt a kis imádságot, hogy “légy vendégünk”, mint mi, és valóban meg is jelenne mint vendég, talán szomorúan hallgatná a beszélgetésünket ott az asztalnál. Ennyire semmit se ér például ez az imádságunk! Vagy talán az az imádság többet ér, amit este, fáradtan, az ágyban fekve mond az ember gondolatban, hogy aztán utána, mint aki minden dolgát elvégezte már arra a napra, fülére húzhassa végre a paplant és alhasson? Vajon erre az imádságra lehetne azt mondani, hogy “igen hasznos”, vagy hogy “nagy erő van benne”? Nem hiszem! Ebben nincs semmi erő! Ennek nincs semmi haszna, hacsak az nem, hogy elálmosít, álomba ringat. Vagy talán annak az imádságunknak van ilyen ereje és haszna, amit itt a gyülekezetben szoktunk közösen elmondani az istentisztelet kezdetén meg a végén? Ami, ha már egy kicsit hosszabbra sikerül, nyúlik: elkalandozunk közben, elbóbiskolunk, ami csak olyan megszokott formája az összejöveteleink elkezdésének és bevégzésének? Ezeknek az imádságoknak lenne valami különös hatásuk az egész gyülekezet életére?!

Atyámfiai! Én megrémültem, amikor ezt az Igét olvastam, és hozzá mértem a mi szokásos imádságainkat, imaalkalmainkat. Mert a mi könyörgéseinkről, valljuk meg egészen őszintén, szépítés nélkül: nem mondható az, hogy “igen hasznos, igen erőteljes, igen hathatós”. - Ez pedig nagyon szomorú dolog. Sokkal szomorúbb, mint ahogyan gondoljuk általában. Jézus annak idején nagyon élesen szembefordult a saját kora erőtelen, üres imagyakorlatával. Emlékeztek arra a különös történetre, amikor Jézus megátkozta a terméketlen fügefát, mert csak lomb volt rajta, de gyümölcs nem? Nos: ez jelképes dolog volt, mert a fügefa volt a zsidóknál az a fa, ami alatt imádkozni szoktak. Az akkori zsidóságnak az imádsága terméketlen volt, gyümölcstelen vallásos szertartás, nem volt semmi haszna. Az olyan imádságnak, amelyiknek a nyomán nem fakad áldás, amelyiknek a nyomán nem működnek Isten gyógyító, tisztító erői: az ilyen imádságnak - éppúgy, mint a gyümölcsöt nem termő fügefának - nincs létjogosultsága! Az ilyen, haszon nélküli imádság, éppúgy, mint a gyümölcsöt nem termő fügefa: fölösleges, hogy legyen! Nincs rá szükség!

Én azt hiszem, Testvérek, hogy nekünk egészen újra kellene tanulnunk az imádság jelentőségét és gyakorlatát. Ebből az Igéből azt látjuk, hogy az az imádság, amelyikről az apostol azt mondja, hogy igen hasznos, hogy nagy erő van benne: az közösségi imádság. Nem egy ember magános, privát ügye, lelkigyakorlata, egyéni áhítatos cselekménye, hanem egy közösségnek a komoly, nehéz szolgálata. Itt ti. arról van szó, hogy a gyülekezetnek valamelyik tagja beteg, bajban van, szenved, vagy valami nagy bűnbe esett. Tehát megtámadták a gyülekezet életét az alvilági erők, a Sátán démonikus hatalmai. Nos: álljanak csatasorba a többiek, fonjanak imagyűrűt a bajbajutott atyafi körül, vallják meg a bűnt, ami a zavart okozta, imádkozzanak együtt egymásért, mert “igen hasznos az igaznak buzgóságos könyörgése”. Tehát még egyszer: itt több embernek, több hívő embernek közös ügyért való együttes imádságáról van szó. Ennek van olyan jó hatása, olyan nagy ereje, mondja az apostol.

Mi már egészen elszoktunk attól, hogy az igazi imádság közösségi ügy: a Krisztus nevében együtt lévő kettőnek, háromnak, vagy többnek a közös szolgálata. Pedig a Bibliában alig van szó magános imádságról, annál többet a gyülekezet együttes könyörgéséről. Amikor Jézus azt mondja: menj be a te belső szobádba imádkozni, akkor se másoktól akar elszakítani, hanem a külsőségekben tetszelgő imádság ellen akar védeni. Azt azonban már nem mondja, hogy egyedül menj be a belső szobádba. Bemehetsz oda a feleségeddel, meg a gyermekeiddel, az imatársaiddal, az imaközösségeddel! Csak az a baj, hogy nincs ilyen - nem belső szobánk, hanem imatársunk! -, hogy nincs ilyen imaközösségünk! Magunkra maradtunk még az imádkozásban is. Azt is magányosan végezzük! Olyan is az!

Nos, arra figyelmeztet az Ige, hogy éppen a közös imádságban van az erő. Ennek adattak a legnagyobb ígéretek. Figyeljétek meg: többes szám második személy: “kérjetek és adatik néktek” - “Amit kértek az Atyától az én nevemben, meglesz néktek” - “Ha annyi hitetek volna, mint a mustármag...” - “Legyen néktek a ti hitetek szerint”. Többen teszik össze a hitüket, mint a kezüket: több áldás fér bele, többet tudnak elfogadni. - Itt szabadul meg az ember az imádság egyik legnagyobb veszedelmétől: az egocentrikus, az énközpontú beállítottságtól. Ti. a saját egyéni szükségleteink körül forog legtöbbször az imádságunk, és miatta elfeledkezünk arról, hogy az imádkozásban éppen arról a feladatról van szó, amit másokért kellene végeznünk. Az az imádkozó élet, amelyik a másokért való könyörgést nem tekinti legfőbb feladatának: gyümölcstelen! Haszon nélkül való!

Nem tudom, vettétek-e észre, milyen sokszor mondtam már eddig is, így: imaszolgálat, imádság mint feladat, mint elvégzendő munka, szolgálat. Nos igen, éppen arról van szó, hogy az imádság, az ilyen közös imádság: valóban az, egészen reális, elvégzendő feladat, szolgálat, munka, és éppen ezért hasznos. Csak mi már az ilyen lelki művelet, lelki szolgálat értelmét szinte nem is ismerjük. Annyira hozzászoktunk az anyaghoz, hogy csak az olyan erőt tartjuk reális erőnek, amit gépekkel, motorral, robbanóanyaggal, tehát technikai úton, vagy vegyi eszközökkel, tehát materiálisan fejt ki az ember. Ma azonban már - amikor az atomfizika megmutatta, hogy az anyag nem anyagi valóságból állott elő, hogy az egész látható anyagi világ mögött ott van egy láthatatlan, nem anyagi világ mint háttér, mint alkotó és fenntartó erő: most már természettudományosan is egyre valószerűbbé válik az, hogy más egyéb faktorok, tényezők is közrehatnak az élet alakulásában, mint amit eddig elismertek és kikutattak a tudósok. Kezdünk lassan rájönni arra, hogy kétezer évvel ezelőtti őseink nem is tévedtek, amikor a gondolatnak, a szónak, az imádságnak reális erőt tulajdonítottak.

Az tehát, amit az apostol mond, hogy igen nagy erő van az igaz ember buzgóságos könyörgésében: nem is olyan elavult nézet, kezd nagyon is modern lenni. Hiszen az imádság nem egyéb, mint tudatos bekapcsolódás abba a láthatatlan, nem anyagi világba, amely alkotó és fenntartó háttere az egész látható, anyagi világnak, a testünknek, a világtörténelemnek; tudatos bekapcsolódás, rákapcsolódás arra a másik tényezőre, mondjuk ki: az Isten gondolatára, akaratára, ami legfőbb fokon irányítja az életet itt a földön. Tehát az imádkozás valóban belső lelki munkálkodás, mégpedig kettős értelemben: elfogad és továbbad általa az ember valamit. Tehát: elfogadja, fölfogja a mennyei hatásokat, megnyitja magát a Krisztusból áradó erők előtt. Másfelől továbbítja is rögtön ugyanazt mások felé, másokat is bevon ugyanebbe az erőhatásba. Tehát az imádság igazán nem régen túlhaladott életstílus avult maradványa a modern korban, hanem nagyon is józan, reális, nélkülözhetetlen valami! Mi? Szolgálat! Embereknek emberekért vállalt és végzett szolgálata! - Képzeljük csak el, hogy két ember ás kutat, mind a kettő a saját kertjében. Később kiderül, hogy mindkét kút a föld alatt ugyanabból a víz-érből kapja a vizet. Ha az egyik ember megmérgezi a vizet a saját kútjában, a másik kútban lévő víz is megmérgeződik. És ha az egyik megtisztítja a vizet a maga kútjában, a másik kút vize is megtisztul általa. Ilyen az egymásért való igazi imádság hatása is! Külsőleg mi emberek elválasztódunk egymástól a testünk határai által. De a pszichológia már régen mondja, hogy a tudatalatti világ területén nincsenek olyan éles határvonalak egyik lélek és a másik lélek között, egy embercsoportnak egy bajba jutott emberért vagy csoportért való könyörgése között.

Érzitek már, milyen reális segítséget jelenthet az imádság? Érzitek, micsoda titokzatos mélységek vannak itt, amikor azt mondja Jakab apostol: “Imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok, mert igen hasznos az igaznak buzgóságos könyörgése.” Érzitek már, milyen fontos szolgálatról, egymás érdekében, egymás javára, gyógyulására végzendő szolgálatról van szó az imádkozásban?! A Krisztus gyülekezetének egyik legfőbb szolgálata az imádság. Éppen olyan konkrét szolgálata a könyörgés, mint például a szegények gondozása, az Ige hirdetése, a Krisztusról való bizonyságtétel. A Krisztus gyülekezetének szent feladata az, hogy imádsággal segítse, támogassa, vigye előbbre Isten ügyét ebben a világban: imádsággal segítse az igehirdetést, a gyülekezet hitre jutását; imádsággal küzdjön a gonosz minden hatalma ellen; imádsággal segítse jó irányba terelődni a világpolitikát; imádsággal készítse Isten országának útját...

Tudjátok-e azt, hogy szerte a világon most kezd a keresztyén egyház ráébredni erre a feladatára, és egyre több helyen alakulnak olyan imacsoportok, imaközösségek, amelyek a másokért való könyörgést, mint egy reájuk bízott feladatot, munkát, szolgálatot vállalják és végzik?! És vajon, amikor a gyülekezet itt a templomban összejön, nem az imádság házában van-e? Nem Jézus nevezte-e a templomot az imádság házának? Mi pedig a templomainkból auditóriumot [előadótermet] csináltunk, azaz egy “hallgatóság” - nem egy imádkozó sereg, hanem egy hallgatóság - befogadására alkalmas termet csináltunk! Pedig minden templomi istentiszteletnek a csúcspontja kellene legyen az, amikor a gyülekezet az imádság szolgálatát végzi. Mi a templomba már sajnos nem annyira a közös imádságért megyünk, hanem egy lelkész prédikációját meghallgatni és utána azt legjobb esetben megbeszélni, hogy milyen volt. Pedig a templomban más nagy ajándékot is kapunk: alkalmat az imaközösségre, a könyörgés aktív szolgálatának a közös végzésére.

Végül még csak egy kicsi szót szeretnék kihangsúlyozni ebben az Igében: “Igen hasznos az igaznak buzgóságos könyörgése.” Vagyis a nem-igaz ember könyörgése, imádság-szolgálata nem hasznos, nem sokat ér. Rettenetes példa van erre az Ótestamentumban. Nemrégen olvastuk vezérfonalunk szerint és beszéltünk is róla a bibliaórán: Az Isten jelenlétét jelképező frigyládát viszik kocsin Jeruzsálem felé. Az ökrök megbillentik a kocsit, a szent láda csaknem lefordul. Uzza, az egyik ember a kocsi mellett, nagy jóakarattal, emberi buzgósággal odaugrik, kinyújtja a kezét, hogy megoltalmazza a szent ereklyét a leborulástól. Abban a pillanatban holtan esik össze. Miért?! Hiszen jót akart! Segíteni akart Isten ügyén. Szolgálni akart! - Ezzel a rémes példával mutatja be Isten, hogy az Ő ügye szent ügy, tisztátalan kézzel, meg nem tisztult szívvel nem lehet hozzányúlni! Hiába az emberi buzgóság, hiába a jóakarat: nem az kell hozzá, hanem tiszta kéz és tiszta élet. Az imádság szolgálata a legszentebb szolgálat és a legnehezebb szolgálat is. Csak az igaz ember és az igaz emberek közössége végezheti úgy, hogy az hasznos, hogy abban erő van, hogy annak a nyomán gyógyulás, ébredés, megújulás támad a gyülekezetben.

Az igaz ember nem a bűntelen ember, hanem a Krisztus halála érdeméért igaznak deklarált, Jézusnak helyette való elítéltetéséért vád alól felmentett ember. A bűneit megbánt, a bűneit megvallott ember, a bűnbocsánatot átélt ember, a Krisztus vérével bűneitől megtisztított ember: ez az igaz ember! Nincs semmi a világon, ami annyira gátolná, eltömítené az imádság erejét, mint a meg nem bánt, meg nem vallott és a Krisztus vére alá le nem tett bűn. Csak a Krisztus vére által megtisztult emberek imaközössége lehet olyan csatorna, amelyen Isten áldásai, Isten Lelkének újjáteremtő, gyógyító erői áradnak bele ebbe a világba. Nem lesz addig erő az imádságotokban, amíg meg nem tisztultok minden bűneitektől a Krisztus vérében. De azután itt is igaz, most is igaz, hogy “igen hasznos az igaznak buzgóságos könyörgése”.

Bár odaalázna bennünket a saját imádságaink erőtelenségének a tudata Jézus lábai elé, és bár őszintén fakadna föl lelkünkből a könyörgés:

Krisztusom kívüled nincs kihez járulnom,
Ily beteg voltomban nincs kitől gyógyulnom;
Nincs ily fekélyemből ki által tisztulnom,
Veszélyes vermemből és felszabadulnom.

Gyújtsd meg szövétnekét áldott szent Igédnek,
És bennem virraszd fel napját kegyelmednek;
Igaz utat mutass nékem, szegényednek,
Járhassak kedvére te szent Felségednek.

(226. ének 1-2 vers)

Ámen

Dátum: 1957. október 20.

Már egy hete, hogy befejeződött gyülekezetünkben az evangélizáció. Az az evangélizáció, amiről azt mondtuk, akik részt vettünk rajta, hogy áldott volt, jó volt, meggazdagodott lelkünk általa. Talán a legnagyobb áldása az volt, hogy fölrázott bennünket a hirdetett Ige, odaállított az élő Isten színe elé, és ott megláttatta velünk életünk, keresztyénségünk rettentő hiányosságait. Azt, mennyire ellustult, elfáradt, külsődlegessé lett a keresztyén életünk, milyen luxus-keresztyénséggé vált kezünk között, életünkben az, amiért Jézus meghalt és feltámadott.

Engem különösen az a fölismerés döbbentett meg, amit az egyik igehirdető testvérünk így mondott: befogadtuk Jézust a szívünkbe, de a lábunkba, meg a kezünkbe, meg a szemünkbe még nem. Pedig ha nem válik életté, mozgássá, cselekedetté bennem Jézus, vagyis ha a lábamba, meg a kezembe nem fogadtam be Őt, akkor ez csak áltatás és hazugság, hogy a szívembe befogadtam. Isten felszínre hozott mindnyájunk életében, akik részt vettünk az evangélizáción, egy csomó hitványságot, bajt, bűnt. Olyat is, amiről talán eddig nem is tudtunk, ami eddig mélyen el volt merülve bennünk, a lelkünk tudatalatti mélységeiben. És most tudjátok, mi lenne a tragikus, a borzasztó? Az, ha maradna minden csak ennyiben, ha a bűneink visszamerülnének megint a tudatunk alá a mélybe, oda, ahonnét az Ige felhozta őket. Rettenetes volna, ha azokat az indítékokat, áldásokat, amiket kaptunk, ha azt, amit mozdított bennünk Isten az Ő Igéjével, most a hétköznapok hajszája, gondja, fáradsága megint leállítaná, elszürkítené, semmivé tenné - vagyis, ha az egész evangélizáció nem lenne egyéb számunkra, mint múló hangulat, langyos lelki fürdő, ami elmúlt, s mi folytatjuk tovább az életünket abban a felemás, erőtelen luxus-keresztyénségben, amiben eddig voltunk.

Rettenetes lenne, veszedelmes lenne, ítéletes lenne, ha Istennek reánk pazarolt áldásaiból nem lenne megújulás, ébredés, újrakezdés, Krisztus megváltó erőinek a kibontakozása, kiteljesedése, egyszóval: gyógyulás! Igen: tragikus, végzetes lenne, ha nem lenne itt közöttünk valóságos, szemmel is látható gyógyulás! Ha valaki most megkérdezné tőlem, mit tegyen, hogy a kapott áldásokat megragadja, el ne szalassza, hanem Isten kegyelmének a gyógyító erejével valóban új életet kezdjen, akkor csak azt tudnám mondani neki, amit Jakab apostol mond a felolvasott Igében: “Valljátok meg bűneiteket egymásnak és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok”. Éppen azt a célt mutatja fel, amit mi el akarunk érni, a gyógyulást és a hozzá vezető utat is: valljátok meg...

Az elmúlt 20 esztendő alatt, mióta ebben a gyülekezetben szolgálok, sokszor beszéltem már erről az Igéről, de most valóban Isten Lelke kényszerít rá, hogy újra erről beszéljek, és ha közismert dolgokat mondok is el róla, de azt halálosan komolyan mondom. Minden szó hangsúlyos ebben az Igében. Hadd próbáljam én is kihangsúlyozni előttetek.

“Valljátok meg!” - Megvallani valamit lényegesen más, mint csak egyszerűen elmondani a problémákat, megbeszélni, kibeszélni az embernek magát. Ez is nagyon jó, szükséges persze. Mindnyájan jól tudjuk, milyen jó az, ha valaki ki tudja beszélni azt, ami a szívén van. Egyszerűen lélektani szükségszerűség, hogy az ember néha ki tudja önteni a szívét egy másik, egy megértő ember előtt. Nagy megkönnyebbüléssel jár egy ilyen lelki kipakolás. Múltkor olvastam egy újságban, hogy egy finn lelkész Helsinkiben hirdetést helyezett el valamelyik napilapban a következő tartalommal: “Ha beszélni akar valakivel problémáiról, nehézségeiről, hívja fel délután 5 és 6 óra között a következő számot telefonon”. És meg volt adva a szám. A következő napokban olyan sok hívást kapott, hogy kénytelen volt új és új telefonvonalakat bekapcsoltatni, és 12 férfi és női segítőtársat bevonni a szolgálatba. Ez a rövid kis hír is mutatja, milyen kimondhatatlan nagy az emberi lélek igénye arra, hogy beszélgethessen valakivel a nehézségeiről.

De akármilyen jó és szükséges ez, akármilyen hasznos, ez még nem az a lelki művelet, amit Jakab apostol így mond: valljátok meg bűneiteket egymásnak. Más dolog a problémáinkat, lelkünk terhét elmondani, szívünket kiönteni valaki előtt, és más dolog a bűneinket megvallani. Az egyik jólesik, a másik fölöttébb nehezünkre esik. Az egyikre vágyakozik bennem a lélek, a másik ellen végsőkig tiltakozik bennem az énem, mert ez mindig ezt jelenti: vállalom a bűnt bűnnek. Megvallani valami bűnt mindig a legkíméletlenebb leleplezést jelenti. Megvallom, azaz kifejezésre juttatom, hogy nem vállalom azzal a bűnnel tovább a szolidaritást, nem dédelgetem, nem rejtegetem tovább magamban, nevén nevezem, ezzel mintegy megfogom a fülénél fogva, kiemelem a lelkemből, kiteszem magamból. Megvallani: ez azt a készséget fejezi ki, hogy kész vagyok leszámolni vele. A bűn szereti a sötétséget, a fedezéket. A Sátán semmitől sem irtózik annyira, mint a nyilvánosságtól. Nos, amikor megvallom, akkor ezzel mintegy föltártam a nyilvánosság előtt, ezzel mintegy elárultam a bennem lévő Sátánt, és lelepleztem a munkáját. Leleplezem Isten előtt, mégpedig a bűnt gyűlölő Isten előtt.

A “bűneiteket” valljátok meg egymásnak - mondja az apostol. Nagyon jól tudom, milyen nehéz odáig eljutni, hogy bűnnek ismerjem el a bűnt. Vannak nekünk szép, modern és tudományos szavaink, amik sokkal kellemesebbek, mint a bűn. Azt mondjuk egy-egy átkos szenvedély helyett, hogy átöröklött tulajdonság. Az emberekkel való szeretetlenség helyett, hogy idegesség, a közönséges paráznaság helyett azt, hogy ártatlan flört, és így tovább. Hányszor hallottam már, meg magam is mondtam már: hát az csak nem lehet bűn, hogy az ember megiszik egy pohárka bort! Vagy szép, udvarias bókot mond egy piruló fehérnépnek. Vagy az csak nem lehet bűn, ha az ember letagadja magát a telefonban, hiszen mindenkinek joga van ahhoz, hogy ne zavarják állandóan! Nos, én nem tudom megmondani, hogy mi a bűn, nem én mondom meg azt, hanem az Úr. De amit Isten bűnnek mond, azt vállaljam el én is bűnnek! Én nagyon jól tudom, milyen nehéz eljutni odáig, mint a tékozló fiú, amikor végre rászánta magát, hogy elindul és ezt fogja mondani: “Atyám, vétkeztem az ég ellen és te ellened”. Sokkal könnyebb azt mondani, hogy Atyám, azért jutottam ide, a disznók vályújához, azért kerültem magam is lelki csődbe, sodródtam bűnbe, mert a hitvestársam így meg úgy viselkedett velem, vagy mert az állástalanság felőrölte az idegeimet, vagy mert veszélyben forgott az életem és vállalnom kellett a nem tisztességes utat, másként nem tudtam volna segíteni magamon és a családomon. Igen, ezt könnyebb mondani. De ez nem bűnvallás! Ez mások bűnének a megvallása. Annak pedig nincsen semmi értelme. Nem gyógyul általa semmi, sőt még jobban elmérgesedik a helyzet, még jobban elgennyed a seb. Még nagyobb lesz a nyugtalanság és fájdalom. Tudom, én is megpróbáltam így szabadulni a magam bűneitől, mást okolva értük. Nem ment! Neked sem fog menni! A bűnvallás azért olyan nehéz, mert ott nem lehet mellébeszélni, ott mindenki a maga egyéni bűnével lép Isten elé, mindenki a maga személyes számadását viszi oda. Ha igazán meg akartok gyógyulni, ha igazán új életet akartok kezdeni, ha igazán meg akartok tisztulni, ne mentegessétek magatokat, ne vádoljatok senkit, ne keressetek semmi enyhítő magyarázatot, hanem a bűneiteket valljátok meg. Mindent, amit Isten tart bűnnek bennetek!

Így mondja az apostol: "egymásnak" valljátok meg bűneiteket. Hát nem Istennek? Hát nem elég az, ha valaki Isten előtt föltárja a maga bensőjét? Mi szükség van akkor még arra, hogy egy másik ember is tudjon róla? Itt valami nagy ajándékot, segítséget akar adni Isten a bűnvallás nehéz, küzdelmes műveletében az embernek. Ad egy testvért a bűneivel viaskodó ember mellé. Ez a testvér Isten megbízásából van ott, hogy valóságosabbá, szinte érzékelhetőbbé tegye jelenlétével a bűn fertelmességét, a láthatatlan Isten jelenlétét. Olyan orcátlanok vagyunk mi emberek, hogy Isten előtt, “csak” Isten előtt minden pironkodás nélkül el merjük mondani bűneinket. Jele ez annak, hogy sem a bűnünk nem fáj igazán, sem Isten jelenléte nem tudatos igazán. Egy másik ember jelenléte jobban elpirulásra késztet, ha a saját bűneimről van szó. Nos, hát így segít az a másik, segít komolyan venni a bűneimet, segít elmondani, kirakni, segít odavinni a kereszt vére alá, segít imádkozni, segít a fölmentő bocsánatot átvenni, segít Isten könyörülő irgalmáért könyörögni, hálát adni. Segít érzékelni azt, hogy Isten nem egy eszme, nem egy gondolat, hanem élő valóság, olyan személyesen jelenlévő, mindent valóban halló és a könyörgésre válaszoló valóság, mint ez a segítő testvér itt, mellettem. Ezért mondja az apostol: valljátok meg bűneiteket egymásnak és így imádkozzatok egymásért.

És hozzáteszi: “hogy meggyógyuljatok!” Az igazi bűnvallás azt jelenti, hogy az ember leplezetlenül, egészen odaáll Isten elé. Ahol pedig ilyen Isten-elé-állás, Isten jelenlétébe való lépés történik: ott mindig gyógyulás van. Mi ez a gyógyulás? A bűnbocsánat csodája és fölszabadító ereje! Az történik, ami Dávidnál: “Míg elhallgatám, megavultak csontjaim a napestig való jajgatás miatt. Míg éjjel-nappal rám nehezedék kezed, életerőm ellankadt, mintegy a nyár hevében... Vétkemet bevallám néked, bűnömet el nem fedeztem. Azt mondtam: Bevallom hamisságomat az Úrnak - és te elvetted rólam bűneimnek terhét.” (Zsolt 32,3-5) Az Újtestamentumban is sok határozott ígéret van reá, csak egyet hadd mondjak: “Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz, hogy megbocsássa bűneinket és megtisztítson minket minden hamisságtól.” (1Jn 1,9) Tudjátok, mi akadályozza meg Isten bűnbocsátó kegyelmének, erejének az életünkbe való beleáradását, csodás hatását? Nem a bűneink, hanem az, hogy nem merjük, vagy nem akarjuk megvallani azokat. De ha megvallottad, akkor most már nincs többé semmi akadálya annak, hogy Krisztus megváltó halálának és feltámadásának a gyógyító ereje beléd áradjon, hogy megragadjad a bűnbocsánatot, vagy helyesebben a bűnbocsánat ragadjon meg téged és sodorjon magával. Ha megvallod a bűneidet, akkor egészen konkréttá válik a bocsánat is. Tudod, hogy mit bocsátott meg Isten Jézus érdeméért. Tudod, hogy miért fizetett helyetted a te Megváltód! A bűn megvallása nem egyéb, mint életünk fájó sebének a feltakarása és odatartása az isteni kegyelem gyógyító sugarába, s akkor Isten bűnbocsátó szeretete ott gyógyít, azt gyógyítja, ami beteg volt, ami fájt, ahol vérzett az életünk! Ahol a legnagyobb volt a baj. Igen, az által gyógyulunk meg, hogy Isten megbocsátja a bűneinket. Hogy Isten mindazt a tisztátalan vágyat, gondolatot, tettet, szót, amit megvallottunk, úgy megbocsátja, mintha sohasem lett volna, sohasem létezett volna. Kitörli az életünkből, megszabadít a terhétől, az emlékétől, a vádjától, a hatalmától.

Ismeritek ugye a magnetofon-szalag lényegét? Arról van szó, hogy a kimondott szavainkat egy ügyes készülék egy szalagra fölveszi és megörökíti. Minden szó le van rajta rögzítve, pontosan úgy ad vissza mindent, ahogyan elhangzott. De azt is meg lehet tenni ezzel a csodálatos készülékkel, hogy az ember “letörli” róla a fölvett beszédet. Úgy le lehet törölni mindent, mintha sohasem lett volna rajta, mintha sohasem hangzott volna el, és így alkalom van arra, hogy a régi helyett valami egészen új mondanivalót vegyen föl rá az ember. - Ilyen az Isten kegyelmének a csodája is. Olyan sok minden van az életünkben, amit elrontottunk, ami nem szép és nem jó, ami bár ne lenne rajta életünk szalagján, aminek nem szabadna úgy lenni. Nos hát, Isten képes és akar is megbocsátani, úgy megbocsátani, hogy az a csúnya, az a bűnös dolog egészen eltűnik, kitörlődik. Jézus Krisztusnak vére megtisztít minket minden bűntől! Ha Isten megbocsát, akkor a régi eltűnik és minden újjá lesz! Akkor a mi életünk csúnyaságai helyébe Jézus életének a szépségei kerülnek.

Maga Isten mondta ezt Igéjében: “Eltöröltem álnokságaidat, mint felleget, és mint felhőt bűneidet...” (Ézs 44,22) Miképpen a felhő, a reggeli köd a felkelő nap sugaraiban eloszlik, semmivé válik: így lesz a megvallott bűnnel is Isten kegyelmének a napsugarában. Ez az a gyógyulás, amiről az apostol beszél. Egy ilyen lelki nagytakarítással lehet újrakezdeni az életünket, újrakezdeni másképpen, mint eddig! Egy ilyen nagy tisztulás után van az, hogy az ember szabad, hogy az ember akar és tud is megváltottan élni és munkálkodni! Egy ilyen nagy bűnbocsánati élmény után fordul elő az, hogy még testileg is hatni kezd Krisztus megváltó ereje, elmúlik a nyugtalanság, lecsendesednek az idegek, megszűnik a fölösleges gyomorsav, leszáll a magas vérnyomás, pihentető lesz az éjszakai álom, megmagyarázhatatlan betegségek gyógyulnak meg az emberben. - Így kezdődik mindenütt, mindenhol az igazi ébredés, hitben való megújulás, Krisztus követésében való megerősödés!

Való igaz hát, amit az apostol mond: “Valljátok meg bűneiteket egymásnak és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok.” Életünk minden hitványságával meneküljünk oda hozzá, valljunk meg neki mindent őszintén, hogy meggyógyuljunk bűnbocsátó kegyelmének az ereje által. És akkor Ő majd mindent igazán újjátesz Jézus Krisztus érdeméért, Jézus Krisztus által.

Ámen

Dátum: 1957. október 13.

Hatalmas szálfa dőlt ki a nagy magyar emberrengetegben. Zuhanásától megremegett az erdő. Szabó Lőrincet minden magyar szív megrendülve gyászolja. Valóban, Arany János óta a legnagyobb magyar költőt temetjük most. Ó, de sok szépet és mégis jót, nagyot és mégis igazat lehetne elmondani e szomorú ravatal mellett, hogy ki volt ő, milyen szellemóriás, milyen igaz magyar lélek, mit jelentett költészete, milyen büszke volt rá mindenki, aki egy kicsit magáénak vallhatta... de ki tudná ma még felmérni igazi nagyságát, ki tudná ma még igazán méltatni irodalmi értékét, ez úgyis eljövendő évtizedek munkája lesz majd... de nem is ez az én feladatom! Az én feladatom más: az evangélium hirdetése. Evangélium pedig magyarul annyi, mint örömüzenet, Istentől jövő jó hír. És lehetne-e sürgetőbb alkalom egy igazán vigasztaló jó hír hallására, mint éppen most, ebben a nagy gyászban?!

Milyen vigasztalásunk lehet hát a halál e szomorú tényével szemben? Az, hogy Szabó Lőrinc örök értékű műveivel bevonult az emberi halhatatlanságba? Az, hogy itt marad utána egy olyan szellemi örökség, ami gazdagabbá teszi az életünket? Az, hogy drága emléke, ragyogó szelleme, művészi alkotása tovább él egy hálás utókor emlékezetében? Ez mind igaz, de vigasztalásnak kevés, különösen azok számára, akiknek közöttünk most legnagyobb a veszteségük és fájdalmuk. Sokkal nagyobb vigasztalása van ennél a hitnek: az a merész bizonyosság, hogy Szabó Lőrincnek nemcsak az emléke él tovább, nemcsak költészete, nemcsak azért él, mert még nagyon sokáig beszélnek róla: hanem ő maga él, drága személye, szeretett lénye! Tudom, hogy merész ez a kijelentés, de van alapja: Isten szava, Igéje, ígérete! Éppen erről szól a felolvasott Ige: “Tudom, hogy az én Megváltóm él és utoljára az én porom felett megáll...” Egy sokat szenvedett ember, a bibliai öreg Jób mondta ezt, amikor már minden emberi vigasztalás, erő és hatalom csődöt mondott.

Én tudom, hogy az én Megváltóm él! Az egész Bibliának legboldogabb és legbizonyosabb híre az, hogy Jézus él! Az a Jézus, aki miattunk, helyettünk és érettünk halt megváltó halált a kereszten: ÉL! Nem úgy él, ahogyan nagy emberekről szokták mondani, hogy haláluk után is élnek. Jézusnak nem a szelleme, nem az emléke él, nem a tanításai élnek, nem azért él, mert beszélnek róla: hanem úgy él és azért él, mert feltámadott! Legyőzte a halált. És a feltámadás által a múlt Krisztusa az örök jelennek ma is élő valóságává lett, a Názáreti Jézus történeti valóságából a hit Krisztusának a történelem fölötti valósága lett! És én feltétlenül hiszem, hogy most és itt is ugyanúgy igaz, ahogy valamikor régen az öreg Jób mondta: “Tudom, hogy az én Megváltóm él!” Vagyis: itt most rajtunk kívül még Valaki más is megáll ennél a ravatalnál: az Élet Fejedelme! Az Ő szent személye itt, a halálnak és gyásznak e szomorú helyén: az örök életnek és örök boldogságnak a hírnöke! Az a Jézus, az a Megváltó van itt, Aki után olyan vágyakozóan nyújtotta ki kezét a lelki magányból, hitetlenségből, szenvedésből, Akit olyan rimánkodva kért: “Maradj velem, mert beesteledett." Az a Jézus áll itt, e porok fölött, Akit egész életén át keresett és Akit - szentül hiszem - meg is talált, Akiről tudja már, hogy nem suhanó “Árny”: élő Valóság, az egyetlen bizonyos Valóság, Aki most igazán úgy néz rá, “mint testvérére, mint gyermekére”, - és kezét nyújtja annak, akinek, ó, annyira “kellett a hit, a közösség, a szeretet!” Ez a Jézus Krisztus az egyetlen biztos alapja minden reménységünknek a halállal szemben. Hiszünk Benne, úgy-e, és azért hisszük azt is, hogy Szabó Lőrinc ha meghalt is, él, nemcsak az emléke él, nemcsak a sok szép verse: ő és személyesen, maga, valóságosan boldogan és dicsőségben: ÉL!

A gramofonlemeznek nem az anyaga a fontos, hanem a dal, ami bele van vésve. Ha megöregszik a lemez, recsegővé válik a hangja, talán össze is törik: nem baj, mert a dalt még idejében átvette és továbbzengi egy szív, és annyira szereti, hogy újraönti a lemezt, és újra belevési a drága dallamot. Testünk a lemez, lelkünk a dallam. Most, hogy összetört a lemez, fájdalmas, de nem tragikus. Hiszen ezt a dalt, amit Szabó Lőrinc énekelt, továbbzengi egy hálás ország - és azt a dalt, ami Szabó Lőrinc volt, tovább zengi a Megváltó Krisztus az örökkévalóságban, míg majd egyszer, a feltámadáskor, újra belevési az újraöntött lemezbe, a megváltott, feltámadott testbe! Igen: ez ami vigasztalásunk, a hit vigasztalása.

“Tudom, hogy az én Megváltóm él...” Ő látja, hogy mekkora az űr, milyen nagy a fájdalmatok, mit jelent őt utolsó útján kísérni... Gyászoló szerettei, mondjátok el ti: “Tudom, hogy az én Megváltóm él...” Ő vezet oda benneteket, ahol az élet.

Ámen

Dátum: 1957. október 8. Budapest-Kerepesi út.

Bejelentettem a múlt vasárnap, hogy a “Család a Bibliában” című sorozatban most a házassági elválásról szeretném Isten üzenetét hirdetni. Mind a két felolvasott igerészből, de az egész Bibliából is az látszik, hogy ez az üzenet félreérthetetlen, világos és egyszerű: Isten ellene van a válásnak! Isten gondolata és akarata szerint a házasság egy férfinek és egy nőnek egész életen át tartó testi-lelki életközössége, aminek mindenféle megbontása, akár kívülről, akár belülről történik az: paráznaság, házasságtörés, tehát bűn. Jézus a házasságot felbonthatatlan szövetségnek tartja, hiszen férfi és nő egy testté lett benne, és a paráznaságot se úgy említi, mint okvetlen válóokot, hanem mint olyan tényt, ami már megrontotta, összetörte a házasságot. Hogy mennyire nem föltétlen válóoknak tekinti a paráznaságot, éppen idevonatkozó szavai mutatják, amikor azt mondja, hogy ha elbocsátott asszony újra férjhez megy, házasságot tör, és ha a férfi elbocsátott asszonyt vesz el, szintén házasságot tör.

Egy példával hadd világítsam meg, hogy milyen esetre vonatkozik Jézusnak ez a szigorú kijelentése. Bejött hozzám egyszer egy fiatal leány esküvőt bejelenteni. Amikor fölírtam az adatokat, kiderült, hogy vőlegénye elvált ember. Kérdésemre a leány mosolyogva, sőt bizonyos büszkeséggel mondta el, hogy egy hivatalban dolgoznak már évek óta vőlegényével, beleszerettek egymásba, és ezért vált el a férfi a feleségétől. Tehát más szóval: ez a leány elhódította másnak a férjét. Megmondtam néki, hogy semmiképpen sem vagyok képes arra a házasságra, amelyik egy másik házasság romjain akar fölépülni, Isten áldását kérni. Nem is eskettem meg őket. Az ilyen házasságra mondja Jézus, hogy az nem házasság, hanem házasságtörés. - Persze van olyan eset is, hogy a hűtlenül elhagyott asszony, vagy a cserbenhagyott férfi akar új házasságot kötni. Ez más eset. Ez egészen természetes, de most nem erről van szó, hanem arról, amit Pál apostol - ismerve Jézus tanítását - ilyen határozottan kimond: “Azoknak, akik házasságban vannak, hagyom nem én, hanem az Úr, hogy az asszony férjétől el ne váljék és a férj se bocsássa el feleségét.” Ez az Isten rendelése!

Csakhogy ez a gyakorlatban nem mindig ilyen egyszerű! Mert a válás rendszerint nem ott kezdődik, hogy férj és feleség beadják egymás ellen a válókeresetet, és elkezdik a különélést. A válás nem jogi aktus, nem bírósági ügy, hanem lelki ügy és probléma. Gyökerei messzire és mélyre nyúlnak le. Sokszor a válás már a jegyességgel és a házasságkötéssel kezdődik, a meggondolatlan és elhamarkodott döntéssel. Azzal, hogy a jegyesség idejét csak úgy tekintik, mint egy kényszerű és kellemetlen várakozási időt, amíg a fiú végez, vagy amíg a lakásprobléma megoldódik, vagy a stafírung elkészül, hogy azután végre jöjjön a várva-várt happy-end, az esküvő. Pedig a jegyesség nem erre való! Hanem arra, hogy emberek, akik vonzódnak egymáshoz, megismerjék egymást. Belenézzen egyik a másik lelkébe. Ki lesz az élettársa? Végig tud-e vele élni egy egész életet? Tudja-e vállalni mindenestől, nemcsak a külsejét, hanem a bensőjét is: mi rejtőzik a mosolygó, kedves arc és meleg szó mögött, milyen jellem, milyen lélek, milyen hit? És tudja-e vállalni nemcsak a bensőjét, hanem a külsőjét is, amire az esküszövegben azt mondjuk, hogy “vele megelégszem” - tudja-e vállalni jövendő élettársa származását, környezetét, őt magát, úgy, ahogyan van? Egy fiatal ember mondta menyasszonyáról egyszer: “Nagy áldozatot hoz ez a leány, hogy hozzám jön, hiszen tudja, hogy éveken át tüdőszanatóriumban feküdtem!” Azt mondtam neki: “Ha ez neki áldozatot jelent, akkor már nem hozzád való. Vagy tud szeretni úgy, ahogy vagy, tehát a volt TBC-del együtt, vagy ne vedd feleségül!” - A jegyességi idő nem arra való, hogy a szerelem bódulatában várjuk a beteljesedést, hanem arra, hogy megérlelődjék bennünk a meggyőződés, a hit atekintetben, hogy valóban Isten rendelt-e egymásnak bennünket egész életre szóló testi-lelki életközösségre?

A későbbi válás így sokszor a felelőtlenül kötött házassággal kezdődik már. Ezért olyan kétes értékű a ma divatossá váló túl korai házasságkötés. Fiatalok, vigyázzatok, mert egy Istennel át nem tárgyalt, elhamarkodott lépéssel a megálmodott boldogság helyett boldogtalanná, szerencsétlenné is tehetitek egymást. Úgyis olyan sok veszedelem környékezi a boldog házaséletet később, hát még akkor, ha már az út kezdetén nincs minden rendben. De a legjobb előjelekkel indult házasságban is nagyon gyakran előjön a válás problémája. És itt megint mélyebben kezdődik a válás, mint ahogyan a felszínen látszik. A házasság két ember testi-lelki életközössége. Pál apostol a felolvasott Igében mind a kettőt egyaránt hangsúlyozza. “Tegye meg a férj a felesége iránt a házastársi kötelességét, - Ne vonjátok el magatokat egymástól, - Nem tudtok önmegtartóztatásban élni” - mondja. (1Kor7,5) És ugyanakkor azt is hangsúlyozza, “Érjetek rá a közös böjtölésre és imádkozásra” - Mintha azt is mondaná: mindent együtt csináljatok, ne hagyjatok rést magatok között se testi, se lelki életközösségetekben, mert ezen a résen át szokott betörni a Sátán a házasságotokba. Ne hagyjátok magára a másikat se testi, se lelki életében, ne szakadjatok el, ne váljatok el egymástól se testileg, se lelkileg - erre int az Ige. Ilyenkor szokott a magára hagyott házastárs menekülni vagy az ivásba, vagy a munkába, ilyenkor szokott vigasztalódni valaki mással. A hiányzó gyengédséget, testi vagy lelki megértést, szeretetet úgy pótolja, ahogy tudja. Pótlékkal vigasztalódik.

Egyszer egy férfi jött a lelkipásztorához és elmondta, hogy nagy problémái vannak, amikről szeretne elbeszélgetni. Ilyen kérdések foglalkoztatják, mint Isten, világ, menny, pokol, Marx és Sartre, és sajnos, mondta, a feleségével nem tud ezekről a problémákról beszélni. Mert a felesége varrni és főzni ugyan nagyon jól tud, de a filozófiához nem ért. A lelkipásztor minden bevezetés nélkül odavetette a kérdést: nem játszik-e szerepet az életében egy másik asszony? A filozófus ijedten kérdezte. honnan tudja ezt a lelkész? “Nos - mondta a lelkipásztor, aki a saját feleségéről megvetően beszél, belsőleg már nyilván elszakadt tőle, és abban a veszélyben van, hogy átmászik a kerítésen!” Olyan ez a belső szakadás, külsőleg nem is látható rés, mint amikor az összefugázott kövek között hajszálrepedés támad, beszivárog a víz és a téli fagy szétrepeszti az egészet. Igen: a testi vagy lelki szeretet fugázásának az alig észrevehető hajszálrepedésein át beszivárog a férj és feleség közé a Sátán bomlasztó ereje, és egyszerre csak szétreped, szétválik az, amit az Isten egybeszerkesztett! Mennyire bölcs rendelése ez az Igének: “Ne fosszátok meg egymást... együvé térjetek, hogy a Sátán meg ne kísértsen titeket!” “Az asszony a férjétől el ne váljék, - és a férj se bocsássa el a feleségét”, - nemcsak külsőleg, de belsőleg se! Sőt, mindenekelőtt belsőleg!

De hát mit csináljak - kérdezné az egyik -, ha a házastársam sorozatos hűtlenségeket követ el ellenem : ezt már tovább eltűrni lehetetlenség! Mitévő legyek - mondja a másik -, ha a házastársam olyan, mintha gonosz lélektől lenne megszállva, percnyi nyugalom sincs a házban, folyton pöröl, veszekszik minden apróságért, megkeseríti az életemet! Nem bírom már tovább! Rengeteg házasság bomlik föl azért, mert jellembeli, személyi tulajdonságok miatt egyszerűen nem bírják elviselni tovább egymást. És ha valóban úgy látszik, hogy tarthatatlan a helyzet, nem jobb, ha elválnak, mint ha tovább ölik egymás lelkét? Istennek az Ő gyermekeihez akkor is csak ez a szava: “Az asszony férjétől el ne váljék, és a férj ne bocsássa el a feleségét!” - Legalább is mindaddig, amíg mindent meg nem tett, hogy a beteg házaséletet megmentse!

Múltkor olvastam, hogy a világ egyik leghíresebb szívspecialistája a mai rohanó tempójú világban annyira általánossá váló szívbaj okait vizsgálva, kijelentette, hogy meggyőződése szerint a legtöbb szívbetegen nem a drága gyógyszerek és orvosok tudnának segíteni, hanem az Isten előtt való elcsendesedés titkának a megtanulása és rendszeres megvalósítása. Nagyon sok szívpanasz okát ez a kiváló tudós nem ott keresi, amit a biológia szívnek nevez, hanem ott, amit a Biblia nevez szívnek! Különös, hogy a legfőbb specialista, Jézus Krisztus, ugyanezt a tanácsot adja. Azt mondja: Emberek, ne feledkezzetek meg a csendről, menjetek be a belső szobátokba, és ajtótokat bezárva imádkozzatok! Ott, a csendben, Isten előtt, ott kap az ember nyugalmat, bölcsességet, felülről való erőt. Hívő ember a halálos szívbajban szenvedő házasságát ne a bíróság elé vigye, hanem az Örök Bíró elé, aki nemcsak igazságosan ítél mindkét irányban, hanem ugyanakkor gyógyít is, megvált, megtisztogat, tanácsol, és erőt ad a megbocsátásra, az újrakezdésre, a békességre és a szeretetre!

De ha már sehogy se megy tovább! Nem a válás-e az egyetlen, még lehető megoldás akkor?! - Nos, a válás mindig a legegyszerűbb út, az a könnyebb megoldás, amibe az Istentől adott feladat elől menekül az ember. A könnyebb út pedig mindig lelki megszegényedésbe vezet. Gazdaggá csak azáltal válunk, ha készek vagyunk a tűrésre, az adásra, a szeretet pazarlására! De milyen határig vállalható a szenvedés a másik miatt, ha valóban igaza van valakinek? Nos: Jézusnak is igaza volt, amikor a keresztfára ment. És éppen a hívő házastárs kell, hogy ilyen értelemben legyen Krisztus követője, hogy benne a Krisztus önfeláldozásából, odaadásából tükröződjék valami! Szabadítsuk meg magunkat attól a bálványtól, attól a vágytól, hogy szenvedés és teher nélkül lehetünk csak boldogok! Isten a boldogtalanságot is megáldhatja!

Ha a házasság nem bizonyulna boldognak a keresztyén ember számára, akkor is van más megoldás, mint a válás. A keresztyén ember ismeri a titkát annak, hogyan lehet a sikertelenséget és a fájdalmat magasabbra vivő lépcsőfoknak felhasználni, hogyan állíthatja életének a bajait az Úrral való közössége mélyülésének a szolgálatába, hogyan lehet a feszesre felhúzott húrokból, mint a hegedűn, még finomabb zenét előhozni. Ez a pozitív hozzáállás a nehézségekhez, ami által az egész házassági élet új dimenziókat nyer. És mindemellett a keresztyén ember sohasem adja fel a reményt! Hiszen megismerte azt a Valakit, aki a háborgó tengert lecsendesítette, a betegeket meggyógyította, a halottakat feltámasztotta, a halált legyőzte, a Sátánt megkötözte, a bűnöket megbocsátotta; és éppen ezért hiszi mindvégig, hogy ugyanez az áldott Valaki, Jézus Krisztus, a házasságnak is nemcsak tanácsadója, hanem Megváltója!

Ámen

Dátum: 1956. október 21. (Család a Bibliában IV.)

Jézus a most felolvasott Igében a VII. parancsolat félelmetes szentségét magyarázza. “Ne paráználkodjál”, azaz szó szerinti fordításban: ne kövess el házasságtörést - mondja a régi törvény a Tízparancsolatban. Jézus szerint pedig ennek a törvénynek az áthágása már ott kezdődik, hogy valaki a más asszonyára tekint, vagy az asszony a más férjére tekint gonosz kívánságnak okáért! Ki se nyújtja a kezét utána, meg se érinti, csak megkívánja, csak - ahogy mondani szokták - szemet vet reá, vágyakozva! Immár - mondja Jézus - házasságot tört ezzel az ő szívében! Tehát a kívánság, az a testi-lelki vágyakozás a másik után, aminek az a rendeltetése, hogy összetartsa, összekapcsolja a házastársakat egymással: elválasztó erővé, bomlasztó hatalommá is tud válni! Félelmetes hatalom a szexuális ösztön: valóban vagy összeköti, vagy szétválasztja a házastársakat. Ez az az ösztön, ami a legtöbb bűnbe és nyomorúságba dönti az embert. Ez az a terület az életünkben, ahol a Sátán a legkönnyebben megvetheti a lábát. Baj nélkül kielégíteni csak úgy lehet, ahogy Isten a bűneset előtt rendelte és a bűneset után engedte: egy férfi és egy asszony egész életre szóló, testi és lelki kapcsolatában, a monogám házasságban! Ennek a szentségét védi Isten a VII. parancsolattal, amikor ezt mondja: Ne törj házasságot, se a magadét, se a másét, se a már meglévőt, se a még ezután létrejövőt! És Jézus hozzáfűzi: még gondolatban se!

Annál is inkább szükséges ebbe az Igébe, ennek az Igének az erejébe belekapaszkodnunk, mert a modern életforma fölöttébb kedvez a házasságtörés bűnének. Hadd magyarázzam meg röviden, miért: Nem azért, mert az erkölcsi helyzet lett lazább, mint régen volt, hanem mert megváltozott világban élünk. Régebben, amikor az élet még nem volt úgy elmechanizálva, mint most, a családok a maguk körén belül egy társadalmi és munkaközösséget, egységet képeztek. Gondoljunk egy iparágra, vagy üzletre, vagy gazdaságra. Férj, feleség és a gyermekek mind együtt dolgoztak benne, összemunkálkodtak ugyanazért a célért, egymásnak valóban segítőtársai voltak ugyanabban a munkakörben. Szükségük volt egymásra úgy is, mint munkaerőre, munkatársra, idejüket együtt töltötték. Kénytelenek voltak együtt maradni. Talán nem azért, mert jobban szerették egymást, mint ma a családtagok, hanem a közösen végzett munka összekötő erejénél fogva. Ma azonban a család már egyre kevésbé jelent társadalmi és gazdasági egységet. Az édesapa talán hivatalban dolgozik, az édesanya gyárban, a fiú műszerész, megint másik vállalatnál, a leány orvostan hallgató, hogy csak éppen említsek valamit. Szóval: az egyik egészen más irányú és érdekeltségű munkakörben van elfoglalva, mint a másik. Egymástól külön végzik a munkájukat, ahányan vannak, annyifélét, és ahhoz, hogy megéljenek, alig-alig van szükségük egymásra, nincsenek egymásra utalva. Ádám számára Éva volt a segítőtárs, akit Isten szerzett, mint hozzáillőt. Ma a világ megváltozott: a férj számára az elsőrendű segítőtárs nem a felesége, hanem a feleségénél sokszor sokkal fiatalabb titkárnő, vagy gépírókisasszony, ővele van a nap legnagyobb részében, sokszor késő estig munkaközösségben. Ugyanúgy a feleség számára a futószalagnál mellette álló munkásfiú, vagy főnök, vagy asszisztens, kolléga jelenti a segítőtársat, ővele és nem a férjével éli meg a munkaközösséget. Hogy ebből azután milyen konfliktusok támadnak, arról a bírósági tárgyalások jegyzőkönyvei tudnának rengeteg szomorú tragédiát elmondani. Ebből az állandó együttlétből és együtt munkálkodásból szinte tálcán kínálkozik szakadatlanul az alkalom arra, hogy “valaki asszonyra tekintsen gonosz kívánságnak okáért"!

Sokszor láttam már a Duna-parton, amint két hajó ugyanabban a kikötőben, ugyanahhoz a cölöphöz kötve horgonyzott egymás mellett, egymáshoz simulva egészen. De amikor kifutnak a kikötőből, mindeniknek más az iránya, más a célja, más a kapitánya, a terhe, megy mindenik a maga külön útján, messze egymástól. Majd útjuk végeztével megint visszatérnek ugyanabba a kikötőbe, megint egymás mellé. Lényegileg azonban külön életet lének. Kint a vizeken, az éjszaka vagy a viharok veszedelmei között messze járnak egymástól. Így néz ki ma nagyon sok házasság is. Csak pihenni térnek vissza olykor ugyanabba a kikötőbe, révbe, lényegileg azonban külön, távol egymástól hajóznak az élet vizein! Csoda-e, ha azután egy szomorú napon az egyik idegen parton jut majd révbe, másik kikötőbe fut be megpihenni is?

Azután a nemek egymáshoz való kapcsolatában is nagyot változott a világ. Nem ilyen értelemben, mintha ma féktelenebb lenne a szexuális élet, mint régen, hanem úgy, hogy a mindig meglévő szexuális bűnök ma leplezetlenebbül, őszintébben, kevesebb képmutatással, vékonyabb álcázással jelennek meg, mint régen. Nem védi a házasságot az a tradíció, amelyik a házasságtörést nyíltan elítélte! (A titokban maradt házasságtörést régebben sem ítélték el.) Tehát még ez a nagyon vékony tradíció sem áll útjában a nemi kicsapongásnak - ami abból a félelemből ered, hogy elmúlnak legszebb éveim igazi boldogság, igazi érdekes, nagy szerelem nélkül! Így azután a férfi és a nő legszentebb viszonya egy bizonyos sport, szórakoztató játék színvonalára süllyed le.

Múltkor olvastam egy holland újságban, hogy néhány fiatalember beszállt egy idegen autóba, amit a tulajdonosa, míg bevásárolt az üzletben, ott hagyott az utcán, benne hagyta a kulcsot is. A fiatalemberek megörültek neki, kis ingyen túra lehetőségét látták benne, egyikőjük a kormány mellé ült és elindultak. Nem akarták ellopni az autót, csak egy kicsit szórakozni. (Olyan gyakran előfordul ez, hogy külön szó is van már rá: joy-riding.) Nagyszerűen szórakoztak, remekül érezték magukat, míg... nekimentek egy fának, karambol lett a vége és rendőrségi ügy. Kiderült, a papírok nincsenek rendben, illetéktelenül használták az autót, ami a másé volt. Börtönben végződött az örömtúra. De sok házassági tragédiának a képe ez! Csak egy kis ártatlan joy-riding, örömtúra lehetősége kínálkozik. Nem akarja ellopni a más asszonyát, a más tulajdonát, csak egy kicsit szórakozni vele. Carpe diem: Élvezd ki a lehetőséget! Szakaszd le minden órának virágát! És sikerül, a tulajdonos észre se veszi, ők meg remekül élvezik a titkos örömöket! Míg egyszer... Igen, míg egyszer nekimennek valaminek, karambol lesz a vége. Kiderül, hogy nincsenek rendben a papírok, mert nem az Isten Igéje szerint éltek! És jön a büntetés - nem a börtön, nem a rendőrség, sokkal rosszabb ennél! Maga a pokol! Mert az ilyen örömtúra mindig odavezet, mindig ott végződik, a pokolban! Ahogyan az Úr Jézus mondja: jobb neked megcsonkulnod, semhogy egész tested a gyehennára vettessék!

Milyen ártatlanul kezdődött, és íme, hova vezetett!? Nincs ártatlan flört! Aki asszonyra tekint gonosz kívánságnak okáért, immár házasságot tört azzal az ő szívében! És hogy mennyire nem túloz Jézus, amikor ilyen erős szót használ, erre nézve hadd idézzek egy levélből, amit egy megcsalt asszony írt a vetélytársnőjének: “Vádollak, amiért férjemet szerencsétlenné tetted. Sohasem lesz egész ember többé, sohasem lesz boldog. Ha itthon van, oda kívánkozik, ha ott, akkor pedig ide kívánkozik vissza. Egészsége aláásva, idegei tönkretéve. Erősítő injekciókra jár, de az orvos nem segíthet azon, ha valakinek évek hosszú során át mérgezik a lelkét - és nemcsak a lelkét! Úgy látszik, azok közé tartozol, akik kíméletlenül áldoznak fel embereket a kaland, az élmény kedvéért. E pillanatban egyetlen konkrét eredmény, hogy életünket feldúltad, és kedves kis otthonunk kietlenné és sivárrá lett. Fakadhat-e romokból bárki részére is maradéktalan öröm? Levelemre ne válaszolj! Felelni nem nekem fogsz! Ha van még benned lelkiismeret: nem irigyellek!”

Ugye, nem túlzás, amikor Jézus azt mondja erre, hogy pokol? És ugye érthető, ha Jézus ezt a bajt már a gyökerében akarja megragadni, és arra figyelmeztet, hogy gondolatban se kövess el házasságtörést! Jézus már 2000 évvel ezelőtt tudta, amire a pszichológusok ma egyre jobban rájönnek, hogy a gondolatok mozgató erőt képviselnek az ember belsejében. Ha valaki megtűri a szívében: tetté válnak, beleegyezésünk ellenére, józan belátásunk dacára is cselekedetté lesznek. A kalandnak még a gondolatával se játssz! Megszegényedünk azáltal, ha férfi és nő viszonyát futó kalanddá tesszük. Isten sokkal gazdagabban ajándékozott meg, amikor férfivá és nővé teremtett bennünket, egymás segítőtársaivá hívott el, hogy egymást minden földi boldogságon és boldogtalanságon át az örök cél felé előresegítsük!

Legyen bátorságunk és erőnk a szakadatlan irtásra és szakításra abban az értelemben, ahogy Jézus mondja: “Ha pedig a te jobb szemed megbotránkoztat téged, vájd ki azt és vesd el magadtól; mert jobb néked, hogy egy vesszen el a te tagjaid közül, semhogy egész tested a gyehennára vettessék. És ha a te jobb kezed botránkoztat meg téged, vágd le azt és vesd el magadtól; mert jobb néked, hogy egy vesszen el a te tagjaid közül, semhogy egész tested a gyehennára vettessék.” (Mt 5,29-30) Persze nem szó szerint veendő jogi szabály ez. Mert ha a jobb szemét kivájja is valaki, mit ér vele, ha a bal még nagyobb kívánsággal tekint a más házastársára? És mit ér mind a kettőt kivájni, ha a szíve tovább lát és tovább kíván! Itt nincs más út, mint az egész életnek, és benne a nemi életnek is Krisztusnak való felajánlása, azaz élettársunkkal való testi és lelki közösségünknek Jézus Krisztus védelme és ellenőrzése alá helyezése.

Felolvastam Jézus esetét a házasságtörő nővel. (Jn 8,1-11) Az úgynevezett sátoros ünnep után történt. Nagy vigassággal ülték meg ezt az ünnepet. Lombsátorok alatt töltötték az időt a pusztai vándorlás emlékére, afféle szüreti ünnepség is volt ez, amikor bőven fogyott a bor, illuminált állapotban vigadtak az emberek. Nos: egy ilyen ünnepség után vittek oda a farizeusok és írástudók kora reggel egy asszonyt Jézushoz, akit éppen házasságtörésen kaptak rajta, és akit emiatt a mózesi törvények szerint meg kell kövezni. És Jézus, aki már a kívánkozó szemrevételezést is házasságtörésnek minősítette, látszólag oda se figyel, amikor ott dulakodnak előtte. Majd a sürgető kérdésre végül így válaszol: “Az vesse rá az első követ, aki közületek nem vétkes”. És az erényes, tiszteletreméltó férfiak szép csendben mind elpárolognak. Egyik se merte bűntelennek tekinteni magát. “Senki sem vádol? - kérdi Jézus -, én sem vádollak, eredj el és többé ne vétkezzél!” Azt jelenti ez a rövid mondat: “Te asszony, én a te bűnödet is magamra vettem, ezzel a te mostani bűnöddel is útban vagyok a Golgotára, kiengesztelést szerezni érette. Kezdd újra az én erőmmel, énérettem az életet, élj az én kegyelmemből, harcolj a bűnös vágyaid ellen most már mint megújult ember, mint olyan valaki, aki mindent elfeledhetsz, ami a hátad mögött van! Kezdj új életet!”

Nem kicsinyli le Jézus a szexuális bűnt, sőt, annyira komolyan veszi, hogy ha valaki meg akarná tartani, őrizni a tisztaságát, ki kellene vájni a szemét, le kellene vágni a kezét, s akkor se sikerülne! És az előbbi jelenetben Jézus a hallgatásával éppen azt hirdeti, hogy: “Emberek, mindnyájan megszegtétek a VII. parancsolatot, mindnyájatokat agyon kellene kövezni! De hogy el ne érjen benneteket a méltó büntetés: bűnötöket én magam vettem magamra, hogy ti most már ne vétkezzetek többé! Íme, énérettem újra kezdhetitek, elfeledve, ami mögöttetek van, és élve többé nem a saját erőfeszítésetekből, nem a saját emberi, oly gyorsan semmivé váló szeretetekben bizakodva, hanem az én erőmből merítve!”

Érzitek-e, hogy a VII. parancsolat nem törvény, hanem ajándék? Olyan magasra emeli föl a házasságot, hogy csak a Jézus Krisztusban való közös hitben lehet megvalósítani. A VII. parancsolat - éppen azáltal, hogy ilyen szentté teszi a házasságot -, odaaláz Krisztus lábai elé, és szinte kényszerít az Ő szeretetéből élni. Magából Krisztusból, aki házasságtörő, parázna emberekért halt meg a kereszten, hogy a házasságtörő és parázna emberek újrakezdhessenek mindent, és ne vétkezzenek többé! Hogy az életünk igazi örvendező út legyen, együtt az örök boldogság felé!

Ámen

Dátum: 1956. október 14. (Család a Bibliában III.)

Mennél többet megismerek az életből, annál jobban látom azt a szomorú tényt, milyen kevés igazán jól sikerült, igazán boldog házasság van a világon. Pedig, amint egyszer nemrégen már említettem, Isten a házasságot áldásul adta az embernek. A paradicsomból a bűneset után az ember magával hozta, mint édeni ajándékot és áldást, a házasság tényét. Ez is, éppúgy, mint a munka, még valami a paradicsomból, abból az elvesztett boldogságból, amiben Isten teremtő rendje szerint része volt az embernek. Az igazán jó házasságban ma is visszatükröződik valami az ősi Éden fényéből és derűjéből. Hogy azután ebből az isteni ajándékból mi lett az ember kezében, azt az előbb említett szomorú tapasztalat mutatja: a mi kezünkön még az áldás is átokká válik, és az Éden megmaradt darabja a pokol előtornácává tud lenni! Jézus figyelmeztető szavai szerint így foglalhatjuk össze azt a rengeteg bajt, ami a házasságot megrontja: az ember szétválasztja azt, amit az Isten egybeszerkesztett. Itt is úgy érvényesül a bűn, mint szétválasztó, bomlasztó, dezorganizáló erőhatás. Mit jelent ez a gyakorlatban? Milyen szétválasztó, bomlasztó erők működnek konkrétan a házasság megrontására, mi ellen védekezzünk és küzdjünk? Erről szeretnék most beszélni a felolvasott Ige alapján.

Sok házasság már a létrejövetelében hozza magával a bomlasztó erőket. Isten Igéje szerint ugyanis minden házasság úgy kezdődik, ahogyan az első: “És monda az Úr Isten: Nem jó az embernek egyedül lenni, szerzek néki segítő társat, hozzá illőt.” (1Móz 2,18) Csak az emberek éppen a házasságkötés izgalmai között nemigen szoktak törődni azzal, amit “monda az Úr Isten”! Hanem sokkal inkább azzal, amit a saját vágyaik mondanak, vagy a vérük szava mond, vagy a korszellem, vagy a regények, vagy a filmek mondanak. Sok házasság azért romlik meg, mert hamis váradalmak voltak mögötte, mikor megkötötték. A házasságot csak a szerelmi viszony legalizálásának tekintik, olyan szabadságlevélnek, a mi jogot ad az egyiknek a másik fölött. Így azután a házasfelek között csak szexuális kapcsolat alakul, anélkül, hogy egyik a másikat bensőleg is szeretné és keresné! Ez a törvényes keretek között kiélni akaró szerelmi viszony megerősíti az emberben azt a hajlandóságot, hogy a másikat csak a saját önző céljai érdekében való eszköznek tekintse, vagyis boldogíttassa vele önmagát. Pedig ha a másikat csak a saját vágyaim kielégítési eszközeként tekintem, kedvtelésem futó céljaként: hogyan jelenthetnék én magam is ennél többet az ő számára?! Ő is szegény marad, én is lassan elszegényedem benne. A csak testi vágyak a kielégülés után unalmassá, megszokottá teszik a partnert, és újat, másikat keresnek.

Az emberekben egyre jobban kifejlődik egy korcs ösztön: a gyanú, a félelem mindattól, ami felelősséggel jár, ami korlátoz a cselekvési szabadságban, önkényben. Ezért van sokakban - dacára a szexuális kötetlenségnek - mégis félelem a házassággal szemben is. Fél attól a felelősségtől és korlátozástól, hogy egy emberrel egész életen át összekötve legyen. Mert mi a garanciája annak, hogy nem fogják megunni egymást? Jól tudjuk, mit jelent ez: megunás - nincs többé mondanivalójuk egymás számára. Bekapcsolnak valamit egymás közé: a rádiót, vagy az újságot, vagy az esti társaságot, vagy az állandó munkát, vagy az ideges sietséget! S mindezt azért, hogy leplezzék még, ha lehet, azt a szakadékot, ami közöttük tátong. Éppen ebből a félelemből kifolyóan már eleve nem azzal az elhatározással jön létre sok házasság, hogy az “holtomiglan, holtáiglan” érvényű életközösség legyen, hanem tudatosan is időre és felmondásra számítóan: tudatosan is nyitva tartva a válás lehetőségét, a vészkijáratot! Így hozza már magával a házasság létrejövetelében is az elválasztó, bomlasztó erőket. Csoda-e, ha nem lesz belőle boldog családi élet? Mindez a nyomorúság pedig abból ered, hogy a házasság létrejövetelében hiányzik a hit: hit abban, amit Isten mond erre vonatkozóan, hitben való megragadása annak, hogy ma is érvényes és egyetlen biztos alap - a hit. És monda Isten: “Nem jó az embernek egyedül lenni, szerzek néki segítő társat, hozzá illőt”. (18. vers)

Higgyük el, amit Isten itt mond, tehát, hogy nem jó az embernek egyedül lenni. Mégpedig nemcsak azért nem jó, mert egyedül unalmasabb, fárasztóbb, nehezebb az élet, hanem azért, mert az egyedül élő ember nagyon magának élővé, önzővé, befelé fordulóvá, önmagába poshadttá válik, minden vágya, törekvése, célja, tette visszakanyarodik önmagába. Ez a nem jó! Az ember számára az az Isten szerint való jó, ha megtanul nem önmagáért élni, hanem a másik emberért. A házasság az az alapvető emberi létforma, ami kivezet az önzésből, az elszigeteltségből - a közösségbe. A házasság célja nem a gyermek - az már gyümölcse, ajándéka -, hanem a házasság célja két embernek egymással való életközössége, ennek a közösségnek mind mélyebb átélése. Csak a teljes és valóságos életközösség igazolja a testi közösséget is. Csak az olyan életközösség, amelyik a másikat teljesen akceptálja, és nem csak boldogító eszközként tekinti, tehet tartósan boldoggá.

Azután azt is higgyük el, amit így mond Isten: Szerzek neki segítőtársat. Tehát miként Ádám Isten kezéből kapta Évát, úgy a mindenkori Ádám is Isten kezéből kapja hozzáillő segítőtársként, élettársként a mindenkori Évát. Higgyük el, hogy nem véletlenül az a házastársunk, aki, hanem Isten szerzette a számunkra éppen őt! Az a hit, hogy Isten akaratából vagyunk egymáséi, ez a hit a legbiztosabb alapja a házasságnak. Minden házasság akkor van igazán megkötve, ha a házasfelek hitben felismerik: Isten rendelt egymásnak bennünket, és ezt elvállaljuk. Ezért folytatódik így az Ige: “Annakokáért elhagyja a férfiú az ő atyját és az ő anyját, és ragaszkodik feleségéhez: és lesznek egy testté.” (1Móz 2,24) Vagyis Ádám ráébred arra, hogy Isten adott neki valakit, és ennek okáért ragaszkodik hozzá. És ez ma is így van: senki sem tud igazán ragaszkodni az élettársához hűségesen egy életen át, csak az, aki hitben fölismerte és elvállalta, hogy Istentől kapták egymást. Van sok más ok is, amiért férj és feleség ragaszkodnak egymáshoz, de az egy se tartós. Láttam már olyat, hogy a fényes katonatiszti ruha okáért ragaszkodott az asszony a férjéhez, de amint a megváltozott viszonyok letétették a férfival azt a szép ruhát, az asszony ragaszkodása is megszűnt azonnal. És ugyanígy van ez akkor is, ha a pénznek okáért, vagy a jó, előkelő állásnak okáért, vagy a szép szemek okáért, vagy a szerelem okáért ragaszkodik egyik a másikhoz - ó, nagyon bizonytalan okok ezek! Mert mi lesz abból a ragaszkodásból, ha a szép szemek fényét megtöri a kor, a hozományt elviszi a gazdasági csőd, a jó állásból kiborít egy racionalizálás, a gyermekeket elveszi az Isten, s ott marad a házastárs szegényen, megöregedve vagy betegen, csak ő maga, egyedül, ékességeitől megfosztva? Vajon akkor már nincs miért ragaszkodni hozzá? És vajon házasság-e még egyáltalán az, ahol hiányzik ez a ragaszkodás? Nem éppen az teszi-e házassággá két ember együttlétét, hogy ragaszkodnak egymáshoz? Hogy az egyik ott áll a másik mellett, hordozza a másikat teljes egzisztenciájával, tehát a nyomorúságával és szegénységével is, a kifosztottságával és megtörtségével is?! Ez pedig csak úgy lehet, ha hitben vállalják egymást, Isten által szerzett segítőtársként. Ennek okáért, egyedül ennek okáért ragaszkodik egyik a másikhoz, ennek okáért tudnak úgy ragaszkodni egymáshoz, hogy ez a ragaszkodás mindig szép, mindig új, mindig friss, mindig érdekes és boldogító maradjon. Ragaszkodik feleségéhez: nem önmagához, nem egy elképzeléshez: feleségéhez. Valaki egyszer így panaszkodott házastársára: Sajnos, későn jöttem rá arra, hogy nem jól választottam! Azt mondtam neki: valóban nem jól választottál, mert önmagadat választottad. A házasságban mindig az jár jól, aki a másikat választja, aki a házasságban nem önmagát szereti, hanem a másikat! A házastársát! Őt egyedül, őt egészen és őt mindvégig! És azért őt, mert őt kapta Istentől segítőtársul, ajándékul, feladatul - tehát áldásul!

Továbbá nemcsak a létrejövetelében támadják meg a házaséletet a bomlasztó erők, a szétválasztó hatások, hanem a belső szerkezetében is. Amelyik házasságban nem érvényesül az a belső rend, amit Isten Igéje ír elő: az magában hordozza a szétválasztás csíráit. Mi ez a belső rend? Gyönyörű képpel fejezi ki ezt a felolvasott bibliai rész: “Bocsáta tehát az Úr Isten mély álmot az emberre, és ez elaluvék. Akkor kivőn egyet annak oldalbordái közűl, és hússal tölté be annak helyét. És alkotá az Úr Isten azt az oldalbordát, a melyet kivett vala az emberből, asszonynyá, és vivé az emberhez. És monda az ember: Ez már csontomból való csont, és testemből való test: ez asszonyembernek neveztessék, mert emberből vétetett.” (21-23. vers) Nagyon mély értelme van ennek. Isten Évát Ádámnak nem a fejéből alkotta meg, mert ennek az lett volna a veszedelme, hogy uralkodjék az asszony a férje fölött. De nem is a lábából vette ki Évát, mert úgy meg az a veszély fenyegetett volna, hogy a férfi eltapossa az asszonyt, alacsonyabb rendűnek tekinti önmagánál. Még csak nem is Ádámnak a vállából formálta, mert akkor abba a kísértésbe juthatott volna a férfi, hogy az élet nehezebb terheit az asszonyra rakja rá. Nem is Ádám hátából való Éva, nehogy Ádám háttérbe helyezze a feleségét önmagával szemben. Hanem Isten Ádám oldalbordái közül vett ki egyet és azt alkotta asszonnyá. Tehát a férfinak arról a helyéről való az asszony, ahol a szíve dobog, ahonnét az élet lüktetése árad szét a testébe. Az oldalából, hogy egészen mellette álljon, nem fölötte, nem alatta, nem előtte vagy mögötte, hanem mellette, és hogy mindketten együtt ugyanazt a szívet érezzék magukban dobogni, bensőséges szeretetben egyesülve, együtt járják az élet útjait. “Lesznek ketten egy testté” - mondja az Ige, valahogy úgy, hogy a férj a feje, az asszony pedig a szíve annak a testnek! Férj és feleség a házasságban életközösséggé, sorsközösséggé, testi és lelki közösséggé válnak. Ez az Isten által rendelt belső rendje a házasságnak.

Ezt a két emberből összetevődő, misztikus egységet rengeteg szétválasztó erő bomlasztja szakadatlanul. Külön szeretnék majd szólni arról a bomlasztó hatásról, amit egy harmadik személynek a színen való megjelenése okoz, meg amit más valakinek a pletykája, rosszindulata idéz elő. Nemcsak ilyen durva, nagy, erőszakos szétválasztó erők működnek, hanem sokkal egyszerűbbek, sokkal észrevétlenebbek is: apró, kezdetben alig észrevehető belső szakadások. Sok férj nincs tisztában azzal, mennyire cserbenhagyja feleségét, amikor elfáradva, kedvetlenül hazajön, elsáncolja magát az újság mögé. És sok feleség nem veszi észre, hogy férjének, aki olyan üresen és kimerülve jön haza, először egészen ki kell kapcsolódnia, mielőtt a család problémái felé tudna fordulni! Mindkettőnek meg kellene tanulnia a másik felől gondolkozni, a másik álláspontjáról mérlegelni a helyzetet és elébe menni a másiknak, ahelyett, hogy a saját álláspontunkon kitartanánk. Le ne menjen a nap a ti haragotokon - mondja egy helyen Isten Igéje. Az Istennel való megbékélés jelenti a mindig újra kezdés lehetőségét a házasságban is! Hogyan lehetne szabad kétségbeesned a másik fél fölött; Isten se esik kétségbe fölötted, bár minden oka meg lenne reá! Amit az Isten egybeszerkesztett, azt apró viták, nézeteltérések, unalom, megszokás el ne válasszák!

Merni kell kis lépéseket megtenni egymás felé. Szabad kedveskedni is egymásnak: a fej a szívnek, és viszont. Múltkor olvastam egy apró történetet: egy férfi bement egy virágüzletbe, rámutatott egy csokor virágra és így szólt: Ez a feleségem kedvenc virága, kérek belőle 20 szálat! A kiszolgáló kisasszony őszinte részvétét fejezte ki a férfinak a felesége betegsége fölött. Az én feleségem beteg? - csodálkozott a férfi - honnan gondolja ezt: olyan egészséges, mint ön! A kisasszony nagy bocsánatkérések között így szólt: Elnézést kérek, ha tévedtem, de általában idősebb férfiak akkor szoktak virágot vásárolni a feleségüknek, ha az beteg, vagy meghalt. - Férjek és feleségek, ne sajnáljátok a gyöngédség, a figyelem, a szeretet apró mozdulatait megtenni egymás felé, amíg még lehet! Amíg még nem késő!

Mindez persze csak szép elmélet és jó tanács marad Jézus Krisztus nélkül! Hiába tudjuk a jót, ha a bomlasztó erők erősebbek, mint a legjobb emberi akarat. De Isten nagy örömhíre az ember számára, a házasságok számára is az, hogy Jézus halálában és feltámadásában fölfakadt a szeretetnek az a forrása, amely mindent elfedez, mindent hiszen, mindent remél, mindent eltűr, amely soha el nem fogy! Olyan csodatevő gyógyforrás ez, amitől meggyógyul a legbetegebb házasélet is!

Egyetlen hatásos ellenszere mindenféle bomlasztó erőnek. Valóban az élet vize. Meríthetünk és ihatunk belőle. Merítsünk hát és igyunk belőle mindnyájan, minden nap újra! - Most is!

Ámen

Dátum: 1956. október 7. (Család a Bibliában II.)

Minden különösebb bevezetés nélkül hadd mondjam meg rögtön az elején, hogy ma a családi istentiszteletről, a családnak otthoni közös igeolvasásáról és imádkozásáról, annak szükségességéről és hasznáról szeretnék beszélni. Talán emlékeztek még, hogy két héttel ezelőtt elmondtam: amikor konfirmációra összegyűjtöm a gyermekeket, a ti gyermekeiteket, vannak közöttük olyanok, akik az első konfirmációi órán látnak életükben először Bibliát. Ennek a szomorú ténynek ijesztő, tragikus következményei hamarosan egyre világosabban fognak mutatkozni az egyház és egész társadalmunk életében. Szeretném a most felolvasott Igét egészen a családi körre vonatkoztatni, mint ahogy eredetileg is arra vonatkozik és textusunk mondanivalóját ebbe a címbe összefoglalni: Biblia a családban!

Persze, ez így csak képes kifejezés, és semmiképpen se arra vonatkozik, hogy van-e otthon Biblia, Szent Bibliának nevezett sajtótermék, még csak nem is arra, hogy a család egyik vagy másik tagja olvassa-e olykor, több-kevesebb rendszerességgel a napi vezérfonal szerinti Igét belőle. Ezek külsőségek, még ha akármilyen szép, ősi, bőrkötéses családi Bibliát őriz is valaki otthon, és akármilyen nagy becsben tartja is azt. Többről van szó. Arról, amit Igénk mond: a Biblián keresztül megszólaló Isten úrságáról, legfőbb tekintélyéről. Ez a parancsolat: “Szeresd az Urat, a te Istenedet, teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből” - azt jelenti családi vonatkozásban, hogy az önmagát Jézus Krisztusban kijelentő Isten legyen a családi élet középpontja, összetartója. És ezek a további rendelkezések: “És gyakoroljad ezekben a te fiaidat, és szólj ezekről, mikor a te házadban ülsz, vagy mikor úton jársz, és mikor lefekszel, és mikor felkelsz. És kössed azokat a te kezedre jegyül, és legyenek homlokkötőül a te szemeid között. És írd fel azokat a te házadnak ajtófeleire, és a te kapuidra.” (5Móz 6,7-9) - a mai nyelven azt jelentik, hogy a család foglalkozzék az Úr dolgaival, hallgassa meg az Ő szavát, ismerje meg akaratát, beszélje meg Vele minden dolgát, hogy a család lényegénél fogva az Úr családja legyen. Isten gyermekeinek közössége, apró gyülekezet, ahol minden vérségi köteléknél erősebb összetartó erő a családtagok között az Úrhoz való tartozás a közös hitben.

A Biblia szerint amikor két ember összeházasodik: ezzel mintegy házi gyülekezetet alapít, és az egyház, amikor azt a házasságot megáldja, egy házi gyülekezetet létesít. Így válik a lakásunk a szó igaz értelmében véve otthonná. Mert az otthon több, mint a lakás, több, mint az a négy fal és tető, ami megvéd az időjárás viszontagságai ellen, több, mint a megvetett ágy és a megterített asztal, hiszen aludni végeredményében szállodában is lehet, és étkezni vendéglőben is lehetséges. Az otthon az a hely, ahol minden hátsó gondolat nélkül szerethetik az emberek egymást, érdek nélkül, egyszerűen azért, mert összetartoznak, mert Isten ajándékai egymás számára! Az otthon az a kis sziget a nagyvilágban, ahonnét nem vágyakozik ki az ember, ahová boldogan tér vissza mindig, ahol jó lenni! Isten élő jelenléte adja meg ezt a légkört, ami a lakásunkat igazán otthonná, lelkileg is otthonná teszi! Az otthon Isten ajándéka az Őt szeretőknek. Higgyük el, hogy igaz, valósággal úgy van, ahogyan Isten Igéje mondja: “Boldogok, akiknek útjuk feddhetetlen, akik az Úr törvényében járnak. Boldogok, akik megőrzik az Ő bizonyságait, és teljes szívből keresik Őt.” (Zsolt 119,1-2)

Nemcsak az egyéni életünkre érvényes ez, hanem a családi élet boldogságának, igazi boldogságának is ez az alapja: Isten élő jelenléte az Ő Igéjében, azaz Jézus Krisztus személyesen, mint a családi élet lelki középpontja! Így kell ennek lennie minden keresztyén családban! És ehhez annál inkább ragaszkodni kell, mert a modern élet egyre jobban szétzilálja a családot. Az édesapa életének túlnyomó része a család köréből a munkahelyére, a gyárba vagy hivatalba tevődött át. Két különböző miliőben, életközösségben oszlik meg az élete és energiája: az otthona és a munkahelye között. Tulajdonképpen a családjáért végzi a munkát, és éppen ez a munka vonja el a családjától. És mit jelent a család még a számára? Hiszen legjobb erőit máshová kell adnia. Mire hazaér, már fáradt, sőt kimerült! Nyugalmat akar, nem újabb problémákkal vesződni. Pihennie kell, hiszen reggel újra kezdődik a munka!

Az édesanyának is dolgozni kell, hogy megélhessen a család. Életformája alig különbözik a férjétől, legföljebb annyiban, hogy hivatali, vagy más egyéb kenyérkereseti munkája után, amikor fáradtan végre hazaér, még a házimunka is várja. Hasonló a helyzet a gyermekekkel is, ha iskolába járnak, akkor azért, ha már ők is dolgoznak, akkor meg azért! Iskola, gyár, hivatal, sport: mind-mind egész emberként igényli az embert, mind-mind külön életközösségbe vonja be a család tagjait, annyira, hogy még nyaralni, kirándulni, szórakozni se együtt megy a család, hanem abban a bizonyos, családon kívüli, másik miliőben, üzemi rendezvényen, klubban! Hiányzik a “hazajövetel” szenzációja, az otthon varázsa, egyáltalán az otthon, ahol valaki vár, fogad, örül a hazatérőnek. Az otthon lassan már csak olyan házzá lesz, ahová aludni és enni járnak a családtagok, vagy rádiót hallgatni és az újságot átlapozni! Csak laknak benne, de nem élnek benne! Egész generációk nőnek föl így, az igazi otthon éltető hatásai nélkül! Pedig azt nem pótolja semmi a világon! Ha nincs lelki középpontja a családnak: menthetetlen széthullik, megszűnik család lenni! Ha nem lelkileg is összetartozó kis keresztyén gyülekezet a család Krisztus körül: akkor nincs, ami összetartsa!

És ez nemcsak ebben a modern világban van így. A bűn realitása, a bűn természete hozza ezt magával. Sehol nem olyan nyilvánvaló a bűn szörnyű valósága, mint éppen a családban. Tipikus példája ennek Káin esete Ábellel. Igazán nem modern korban éltek, óriási a különbség az ő életformájuk és a mienk között. De abban semmi különbség nincs köztünk, hogy mi is ugyanazzal az eredendő bűnnel jöttünk a világra, amivel ők. És ez a bűn, ami bennünk ma is élő valóság, legelőször ezen a világon egy családi életet dúlt föl: testvérgyilkosságot szült. Emberi vonalon ez a bűn lényege: elszigetelődés, eltávolodás, elidegenedés a másik embertől, még ha édes testvér is az. Itt látszik, hogy mennyire nem elég összetartó erő a puszta vérségi kapcsolat az emberek között. A bűn erősebb nála. Képes meglazítani a szülők és gyermekek, testvérek és testvérek közötti életkapcsolatot. Elidegeníti a férjet a feleségétől, az apákat a fiaktól. Feszültségek támadnak azok között, akik pedig egymás számára volnának teremtve. A lappangó feszültség fájdalmas, bántó összeütközéssé fajul, elkeseredés lesz belőle, ami végül gyűlöletbe csap át. Micsoda félelmetes hatalom a bűn: minden józan meggondolás ellenére is képes a Kainok testvéri öklét az Ábelek ellen emelni; azt a helyet, ahol még megmaradhatna valami az elvesztett paradicsomi boldogság derűjéből, a családi életet, képes pokollá változtatni!

Igen: az első bűnnel együtt a családi élet szférájába is beköltözött a káosz, a bomlás, a fölbomlasztása annak, amit Isten egybeszerkesztett! Ezt lehet jólneveltséggel palástolni, vagy társadalmi szokásokkal legitimálni - csak egyet nem lehet: emberi erővel kiirtani! Minden családi életben ott működik a bűn bomlasztó ereje, a káosz hatása, vagy lappangva, vagy vulkanikus kitörésekben, egyszerűen a bűnnel fertőzött emberi természetünkből kifolyóan, és nem a körülményeink hatása alatt. Az életkörülmények legfeljebb csak kedveznek a bennünk levő bűnnek! És itt nem segít a jó tanács, nem használ a törvény, még a legjobb szándék se! Óh, de sokszor éreztem már ezt a tehetetlenséget, amikor valaki földúlt családi élete fájdalmán keseregve kereste a kiutat, vagy amikor kétségbeesett szülők tehetetlenül tördelték kezüket a gyermekeik miatt!

Testvéreim! Egy Valaki van a világon, aki tud segíteni, Jézus Krisztus, a bűnösök Megváltója, a széthullott családi otthonoknak is az egyetlen Megmentője, Aki mindenkinél jobban elítéli a bűnt, de azzal a Benne lévő végtelen türelemmel és szeretettel mindig kész arra, hogy a megvallott és megbánt bűnt eltörölje, a megutált pokolból megváltson! Az a mennyei erő, amelyik Jézus halálával és feltámadásával rányílt erre a világra, nemcsak egyes emberi életeket teremt újjá, hanem elrontott családi életeket is! Én már nem egyszer láttam reménytelenül beteg családi életeket újjászületni és boldogan kivirágozni Jézus Krisztus áldott keze alatt! Nézzétek: Arany János egy darab értéktelen papírlapot vesz a kezébe, ráírja egy versét, és az a papíros ma pénzben alig kifejezhető muzeális értéket jelent - ilyen a zseni! Egy ügyes műbútorasztalos néhány forintnyi értékű deszkadarabot fog és csinál belőle sok száz forint értékű szekrényt - ilyen a szakértelem. Munkácsy Mihály kezébe vesz egy darab olcsó vásznat, és sok-sok ezer forintnyi értékű festménnyé lesz a keze alatt - ilyen a művész. Isten pedig kezébe vesz egy értéktelenné vált, beszennyeződött, elrontott, pokollá vált családi életet, megtisztítja a Krisztus vérével, megtörli Szentlelkével, úgy hogy áldássá válik az, ami addig átok volt - ilyen az Ő kegyelmének a gazdagsága és ereje a Jézus Krisztus által!

Érzitek, hogy mennyire igazán csak Ő , az élő Jézus Krisztus az egyetlen igazi összetartó erő a családban?! Őkörülötte összegyűlve, az Ő szavát hallgatva, Ővele imádságban mindent megbeszélve egyszerre másképpen kezdi látni a család a világot, az örömet, a fájdalmat, az élet tragédiáit. Őáltala lehet a család kapcsolatban a világosság, az élet, az erő forrásával! Óh, micsoda szegény egy család Őnélküle, oltalom és menedék nélkül, nyugvópont, támasz, reménység, szabadító nélkül: Isten nélkül! Dehát miért vagytok nélküle? Szabad vele is! Amit Ő mondott, hogy: “aki énhozzám jő, semmiképpen ki nem vetem” - érvényes az egész családra is! Hát menjünk Hozzá, szülők és gyermekek, a család minden tagja, igenis erőszakkal, ha kell, szakítsunk időt rá, hogy odatelepedjünk köréje, beszélgessünk Vele, hiszen a Bibliánkban Ő szól hozzánk, az imádságban pedig mi szólhatunk Őhozzá! Isten parancsa és ugyanakkor ajándéka ez az Ő népének: “És az igék, amelyeket e mai napon parancsolok néked, legyenek a te szívedben. És gyakoroljad ezekben a te fiaidat és beszélj ezekről, mikor a te házadban ülsz, vagy mikor úton jársz, és mikor lefekszel, és mikor felkelsz...”

Családfők, akik itt vagyunk: mi elsősorban vagyunk felelősek azért, hogy családunk minden tagja hallja és megismerje az Igét, lelkünkbe belevésődjék Isten akarata, életünkben élő hatalommá váljék Krisztus evangéliuma! Múltkor tanúja voltam egy olyan jelenetnek, amilyent mindnyájan láttunk már: kicsi iskolás leányka indult el hazulról, édesanyja az ablakból utána kiáltott: Jól körülnézz ám az átkelésnél! A természetes anyai gondoskodás szava ez a gyermekéhez. És igaza van, hiszen olyan nagy a forgalom, száguldoznak az autók, veszedelmek leselkednek a gyermeke életére. Nem lehet eléggé gondos az ember, hogy ép bőrrel igazodjék el a nagy zűrzavarban.

Kedves édesanyák és édesapák! Nektek magatoknak is, meg a gyermekeiteknek is, nemcsak forgalmas aszfaltutakon kell átkelnetek, az életnek sok más útja is van, és azokon is mindig újra meg újra át kell kelnünk! Választani, dönteni kell: mi a jó, mi a rossz, merre menjünk, mit tegyünk, mit ne tegyünk! És ami a legfontosabb, hogy ti., mi magunk is, meg a gyermekeink is Istennel vagy Isten nélkül akarunk-e nekivágni az útnak? Jézus vezetése alatt vagy anélkül akarunk-e járni, eligazodni a zűrzavarban? Csukva hagyjuk-e a Bibliát vagy mindenféle “átkelésnél” Isten Igéje világosságánál akarunk-e továbbhaladni? Elhisszük-e igazán, amit a 119. zsoltárban olvastunk: “Vajha igazgattatnának az én utaim a te rendeléseid megőrzésére! Akkor nem szégyenülnék meg, ha figyelnék minden parancsolatodra! ...Mi módon őrizheti meg tisztán az ifjú az ő útját, ha nem a Te beszédednek megtartása által?” (Zsolt 119,5-6,9.)

Lám: a kocsiutakon való átkelésnél figyelmeztetjük egymást, az élet útjain való átkelésnél pedig nem látjuk el egymást és magunkat Isten figyelmeztető, vezető, erősítő szavával, megelégszünk az illemszabályokkal, a szakértelemmel, vagy a magunk ügyességével! Pedig... az életen senki sem tud jól átkelni Jézus Krisztus nélkül! Különösen annál a nagy döntő átkelésnél, a halálnál, te magad is, meg a gyermeked is csak Őnála vagy biztonságban! Érzitek-e, mennyire nélkülözhetetlen a Biblia a családban?

“Halld Izráel: az Úr, a mi Istenünk, egy Úr! Szeressed azért az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből. És ez ígék, a melyeket e mai napon parancsolok néked, legyenek a te szívedben. És gyakoroljad ezekben a te fiaidat, és szólj ezekről, mikor a te házadban ülsz, vagy mikor úton jársz, és mikor lefekszel, és mikor felkelsz. És kössed azokat a te kezedre jegyül, és legyenek homlokkötőül a te szemeid között. És írd fel azokat a te házadnak ajtófeleire, és a te kapuidra.” (5Móz 6,4-9)

Egy egész társadalom képét meg tudná változtatni, ha a Biblia így kerülne be a családba, a mi családjainkba!

Ámen

Dátum: 1956. szeptember 30.

Amikor minden hónap utolsó vasárnapján megújul gyülekezetünkben az úrvacsoraosztás szent szokása, mindig félek, hogy a gyakori ismétlés révén hovatovább egyre inkább bevett szokássá, megszokott gyakorlattá válik. Pedig lélegzetelállítóan nagy kijelentések fedezik, hitelesítik ezt az egyszerűen megterített asztalt: Jézus Krisztusnak ez a kijelentése: “Ez az én testem, egyetek ebből mindnyájan, - ez az én vérem, igyatok ebből mindnyájan!” Szeretném most azért nagyon egyszerű szavakkal fölfrissíteni lelkünkben ennek a sokat hallott kijelentésnek az értelmét. A felolvasott Igék alapján ez alkalommal Krisztus véréről beszélek, bár mindazt, amit elmondandó vagyok, az Ő testéről is ugyanúgy el lehetne mondani. Legyen hát szó ma közöttünk annak a szent vérnek a csodájáról, amelyiknek a jegye és pecsétje itt van előttünk ezen az asztalon a kehelyben.

Nem tudom, hogy vagytok vele, de én a magam részéről mindig megdöbbenek és összeborzadok, ha vért látok. Akár a magamét, még jobban, ha a másét. Van valami titokzatosság a vérben. Az Ótestamentum egyenesen így mondja ezt: “a testnek élete a vérben van”. Ezért volt az a rituális tilalom, mely szó szerint így hangzott: “A vért meg ne egyed, mert a vér a lélek” (5Móz 12,23) Amikor valakinek a vére kifolyik, szinte a szó szoros értelmében kifolyik belőle maga az élet. Elvérzik, azt jelenti, hogy lassan a vérrel együtt elszáll belőle az élet is. Igen, megdöbbentő Pláne, ha a kiontott vér az emberi vér... Megrendülve áll fölötte az ember.

Hát még az a vér, amelyikről Igénk beszél! Így mondja: Jézus Krisztusnak, az Isten Fiának vére! Tudjátok, ugye, milyen vérről van itt szó? Arról, ami a töviskorona nyomán, az ostorcsapások nyomán, a szegek nyomán és az oldalába döfött dárda nyomán Jézus testéből ott a Golgotán kiömlött. Meg amit a Gecsemáné kertben kiizzadt. Isten Fiának a vére! Isten világot szerető és megmentő gondolata megtestesülésének a kiontott vére: isteni vér! Szent vér!

Sok vérontás történt már a földön, aminek óriási következményei lettek egyénekre, közösségekre, országokra, a történelem alakulására, de az a golgotai szent vér minden mástól merőben különbözik: új korszakot nyitott meg a világ életében! Jézus Krisztusnak, Isten Fiának a vére jelentőségét ki tudná elmondani! Egy kis példával hadd próbáljak utalni csak rá: Ha elvágom az ujjam, látom, hogy kibuggyan a vér és elönti a sebet. Az a kiömlő vér azon nyomban szinte föláldozza magát, mert amint kiömlik, rögtön meg is hal, úgy mondjuk: megalvad. És így a halott vér mintegy védőleg zárja le a sebet. Az a pár csepp vér, ami a sebből kibuggyant, szinte föláldozza magát az egész test érdekében. Jézus Krisztus nagyon jól tudta, hogy az egész világon halálos sebet vágott a bűn. Halálosan megsebesült az emberiség egész élete. Nos, az Ő isteni vérét beleöntötte ebbe a vágásba, nyílásba, hogy el ne vérezzen, el ne vesszen a világ. A golgotai kereszt óta ez a seb le van fedve! Úgy, hogy minden ember, aki ebben a kijelentett isteni titokban hisz, megmenekül és örök életet nyer!

Erről a csodálatos isteni vérről mondja alapigénk, hogy “megtisztít minden bűntől”. Ezt is nagyon sokszor hallottuk már, próbáljuk kicsit részletezni. Hogyan tisztít meg, mit jelent ez? Mindenekelőtt azt, hogy bűnbocsánatot szerez az ember számára Istentől. Ez a vér az ára annak az egyetemes amnesztiának, amit Isten meghirdetett a földön. Jézus maga így szólt felőle: “Ez az én vérem, az újszövetség vére, amely sokakért kiontatik bűnöknek bocsánatára”. (Mt 26,28)

Bűnbocsánat! Hogy megszíntelenedett és megüresedett ez a szó is számunkra! Tipikusan templomi kifejezés lett! Ki törődik ma a bűnbocsánattal? Vagy nem is ér rá az ember elgondolkozni fölötte, mert örül, ha valahogy megél, vagy egyéb gondja is nagyobb annál! Hiszen minden időnket és energiánkat fölemésztik az anyagi gondok, a testi dolgok, az élelem, a ruházat, a szórakozás, az érvényesülés, a kenyérkereset gondjai. Pedig lehetsz olyan szép, mint egy szépségkirálynő, olyan erős, mint egy olimpiai bajnok, olyan hatalmas, mint egy diktátor, olyan gazdag, mint egy multimilliomos a régi világban, mindez nem ment meg attól, hogy a halál kaszája hamarosan feléd is suhintson, és levágjon. Atyámfiai, és különösen ti, fiatalabbak, diákok, gyerekek, lehet, hogy nagy eszményképek vannak előttetek a sport, a tanulmányok, a művészetek, vagy az érvényesülés terén, de értsétek meg Isten üzenetét: több vagy te ember, mint csak test, több az élet, mint az a tíz, negyven, vagy ötven esztendő, ami még előtted van, és éppen ezért a többért felelned kell egyszer! Nekünk mindannyiunknak meg kell állnunk Krisztus ítélőszéke előtt! És mi lesz ott velünk bűnbocsánat nélkül? Azt hiszed, neked nincs szükséged rá? Azt hiszed, megállhatsz Isten előtt majd a magad emberségéből is? Nézd, mit mond erre Isten: “Ha azt mondjuk, hogy nincsen bűn mi bennünk, magunkat csaljuk meg és igazság nincsen mi bennünk.” (1Jn 1,8); “Ha azt mondjuk, hogy nem vétkeztünk, hazuggá teszszük őt, és az Ő Igéje nincsen mi bennünk.” (1Jn 1,10)

Egy közismert adomában szó van egy emberről, aki a felhőkarcoló legmagasabb emeletéről zuhanva lefelé, a 19. emeletnél járva így szól magában: “Idáig még minden jól megy!” Sokszor kell erre az adomára gondolnom, hiszen olyan jól kifejezi a valóságot. Ezrek és ezrek vannak még a templomba járók között is, akik nagy sebességgel haladnak az örök veszedelem felé, és abban a hiszemben ringatják magukat, hogy minden jól megy, jól van úgy, ahogy van. Az az ember, akárki legyen is az, akinek nincs része a Krisztus által való megtartatásban, annak nem megy jól! Az a vesztébe rohan! Akinek a számára sohasem vált megtartó valósággá a bűnbocsánat a Krisztus vére által, az örökre elveszett! Elveszett akkor is, ha akármilyen jól megy is most még neki. A Jelenések könyvében van egy leírás a mennyben lévő örvendező, üdvözült seregekről, akik Isten trónja körül állanak fehér ruhákba öltözve, és így aposztrofálja őket az Írás: “Ezek azok, akik megmosták az ő ruháikat és megfehérítették ruháikat a Bárány Krisztus vérében!” (Jel 7,14) Csak ezek vannak ott, a bűnbocsánatot nyert bűnösök!

És most még itt a földön hangzik és újra hangzik Isten ígérete, halljátok: “Jézus Krisztusnak, az Isten Fiának vére megtisztít minket minden bűntől”! És most még nyújtja és újra nyújtja feléd Jézus a kelyhet, mondván: “Ez az én vérem, amely sokakért kiontatik bűnöknek bocsánatára”. Fogadd el és ragadd meg hittel, amit mond és ad Isten! Akik megértettétek most, vagy akik tudjátok már régebben, hogy bűnbocsánatra van szükségetek, mert nélküle nincs élet a számotokra, jertek, vegyétek és egyétek, igyátok, hiszen tiérettetek töretett meg az a test és ontatott ki az a szent vér!

Nézzétek, hogy semmi kétség ne maradjon, íme még egyszer megismétli Isten ugyanabban az Igében a nagy ígéretet: “Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz, hogy megbocsássa bűneinket és megtisztítson minket minden hamisságtól”. (9. vers) Igen, ez is hozzátartozik: ha megvalljuk! Megvallani! Bűnbánattal beismerni Isten és ember előtt! De nem úgy, ahogyan az egyszeri paraszt tette, aki elment a lelkészéhez, és így szólt: nyomja valami a lelkemet, nem hagy békén, míg meg nem vallom. Loptam! Mit? - kérdezte a lelkész. Egy kötelet! Nos, menjen el, akitől lopta, vigye vissza és kérjen bocsánatot - mondta a lelkész -, akkor majd megnyugszik. Pár nap múlva visszajött az ember, még mindig ugyanolyan nyugtalan szívvel, mint előbb, és elmondta, hogy nem tudott megnyugodni. Mindent megvallott? - kérdezte a lelkész. Nem, mert a teljes igazság az, hogy a kötélen, amit loptam, volt még valami más is. Micsoda? - kérdezte a lelkész. Egy tehén! Nem gondoljátok, hogy a mi bűnvallásunk is ezért eredménytelen, ezért nem jár utána a felszabadult, ujjongó érzés, mert nem teljes? Megvalljuk a kötelet, de elhallgatjuk a tehenet. Az ilyen bűnvallást nem követi Isten békessége. Nos, ha megvalljuk az igazat, a tulajdonképpeni bűnt, azt, amit éppen nem akarunk megvallani: “Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz, hogy megbocsássa bűneinket és megtisztítson minket minden hamisságtól.” (Jn 1,9)

Ha még mindig nem járta volna át a szívedet a boldog melegség, hogy annak a szent vérnek az ereje téged is megtisztít minden bűntől, hadd adjak egy tanácsot, de tedd meg igazán! Állj otthon oda egy tükör elé, de most másként, mint ahogy szoktál. Tehát most ne azért nézd meg magad benne, hogy rendben van-e a hajad, jól áll-e a nyakkendőd. Hanem nézz bele a saját szemedbe, a szemeden át a lelkedbe, és lassan, nyomatékos hangsúllyal mondjad fennhangon: Én vagyok az, akiért Jézus Krisztus meghalt, akit az Ő vére megtisztít minden bűntől! És ha ezt megtetted, térdelj le és köszönd meg neki rögtön, amit éppen az elébb mondtál. Mert ha Krisztus meghalt érted, az nem jelent sem többet, sem kevesebbet, mint azt, hogy az örök életet szerezte meg számodra általa! Tedd meg ezt és attól kezdve talán mind az örökkévalóságig magasztalni fogod a megváltó szent vér csodáját!

És ezzel még nem ér véget annak a szent vérnek a csodálatos munkája. Továbbra is igaz marad az Ige, hogy Jézus Krisztus vére megtisztít minket minden bűntől, azaz lassan helyrehozza, kitisztítja bennünk a bűn által elrontott és bemocskolt Isten-képet. Ezt is hadd próbáljam közelebb hozni egy példával: ülnek itt édesanyák, édesapák és gyermekeik. Néha nagyon erősen kiütköznek rajtunk a családi vonások, amivel hasonlítanak egymásra. Ez is azt bizonyítja, hogy a rokonság titka is valahogy a vérben van. Újszülött kisgyermek fölé hajolva ámulva szokták mondogatni a látogatók: az arca egészen az apjáé, az orra egészen az anyjáé. sőt jellembeli vonások is ugyanígy hasonlítanak sokszor, mint az arcvonások. Szokták is mondani: apja vére van benne. Nos, amiként a természetes apa vére kiütközik az ő természetes gyermekében, mennyivel inkább alakít, formál, tisztít Krisztusnak a vére azokban az emberekben, akik által magát az élő Istent kapták Édesapjukul! Ha Krisztusnak a vére kezd el hatni valakiben, akkor lehetségessé válik az is, hogy Isten és az emberek egyszer csak azt kezdik mondani: ennek az embernek az arca, a tekintete egészen a Krisztusé, a beszéde, a mozdulata, a járása egészen Krisztusi! Nézzétek, ezért van szükségünk mindnyájunknak arra a lelki vérátömlesztésre, amit itt, ennél az asztalnál időről-időre kapunk a mennyei Orvostól, hogy ez a minden vér között legnemesebb vércsoport, ez a szent, megváltó vér kitisztítsa az életünkből a mérgező anyagokat, a keserűséget, az elégedetlenséget, a szomorúságot, a paráznaságot - új, mennyei erőt hozzon a mindig újra ellankadó életünkbe. Vagyis az Ige szavaival, hogy megtisztítson minden bűntől.

Atyámfiai, akik megfáradtatok, kiürültetek, akikből kifogyott a szeretet, akikben megrendült a hit, akikben megfakult az öröm, akiknek a lelkét a mindennapi élet hajszája telerakta a gond és félelem mérgező anyagaival: jertek! Vegyétek, egyétek és igyátok, hiszen tiérettetek töretett meg az a test és ontatott ki az Isten Fiának vére. Ezért ismétlődik az Igében Istennek ez a felhívása: Fiam, add nékem a te szívedet! A szívet, a vérmotort akarja Isten új, egészséges, mennyei üzemanyaggal megtölteni, hogy megújító, fölfrissítő, megtisztító ereje, hatása szétáradjon minden porcikánkba, belehatoljon még a gondolatainkba is, megnemesítse még az ösztöneinket is.

Igen, add a szívedet, hadd adja bele Isten önmagát a Jézus Krisztus megtöretett teste és kiontatott vére által. Erre van szükséged. Ezért terítette meg most újra az asztalát. A szent vér csodája által akar fölerősíteni, hogy bírjad tovább a vándorutat derűsen, reménykedve, áldásként az emberekre, Isten gyermekeként szolgálva az ő dicsőségét mindenben, a keskeny úton, egyenesen a cél felé, az örökkévalóság felé!

Ámen.

Dátum: 1956. augusztus 26.