Két történet van itt egybeszövődve, de én most csak az egyikről szeretnék beszélni, arról, amelyik Jairus leánya feltámasztásáról szól. Bár az, ami itt le van írva, még Krisztus feltámadása előtt történt, de benne már a húsvét fényének előrevetített sugara tündöklik, amellyel nagypénteken és húsvétkor győzelmet nyert a legnagyobb emberi nyomorúság, a halál fölött! - Mi már túl vagyunk azon a magasztos nagypénteken és diadalmas húsvéton. A mi életünk útjára már teljes fénnyel rávilágít a bűnön-halálon hatalmat vevő Krisztus dicsősége. És én most éppen arról szeretnék beszélni, hogy az élő Jézus hatalmának milyen biztató fénye derül életünk sötét útszakaszaira.
Életünk vándorútja bizony néha nagyon sötét völgybe tér, ahogyan énekeltük is az imént. Sőt, nem is néha, hanem igen gyakran adódnak ilyen sötét, kilátástalan útszakaszok, sokkal gyakrabban, mint a világos, derűs, napsütötte tájak. Óh, mennyi titkos, vagy már nem is titkolható baj, szomorúság, szenvedés van az emberek életében! Egyik helyen egy szétbomló családi élet zűrzavara! Milyen boldogan kezdődött pedig. De egyszer csak beborult az ég fölötte, vihar kerekedett, mintha földrengés rázta volna meg a házat, s most a sérült lelkek a romok között keseregnek: hová jutottunk, mi lett belőlünk?! Beteg a családi élet! Másik helyen egy régi bűn emléke vet sötét árnyékot az útra. Titkos hűtlenség a házastárs ellen: nem tudja senki, mégis fáj, keserű mérge még a tiszta családi örömet is megronthatja. Beteg a lélek! Vagy a XX. század nagy betegsége: a félelem. Az a szorongó érzés, mintha aláaknázott területen járna az ember: nem mer örülni semminek, minden pillanatban a levegőbe repülhet minden, amiért élt, dolgozott. Beteg a kor! Vagy az, hogy a család egyik tagja beteg, szenved, veszedelemben van, mint itt, Jairusnál. A többinek sem ízlik az ebéd, elköltözött az öröm a házból, nem pihentet az álom. A félelem és aggódás árnyai ülnek mindenütt, ahová néz az ember, hiszen bajban van valaki, ott settenkedik körülötte a halál! Hiába van előkelő, magas állása Jairusnak, mit ér most azzal? Hiába veszi körül tisztelet, megbecsülés az emberek részéről, nem tudnak segíteni! Hiába van pénze, vagyona: nagyobb itt a baj, mint a pénz hatalma! Valaki a halálán van. Reménytelenül kezd besötétedni az út! Óh, csak ez az ijesztő sötétség ne volna, de boldogan lehetne élni az életet!
És mégis jó ez a baj valamire! Jairust mindenesetre ez a baj vitte oda Jézus elé. Ímé, ezt olvassuk: “És ímé, eljöve a zsinagóga fők egyike, név szerint Jairus, és meglátván őt, lábaihoz esék és igen kéré őt, mondván: az én leánykám halálán van, jer, vesd reá kezdet, hogy meggyógyuljon és éljen.” Ahhoz, hogy ez megtörténhessék, ahhoz, hogy egy gazdag, előkelő főember, a zsinagóga feje föladja azt az ellenállást, amit szinte hivatalánál fogva képviselnie kellett Jézussal szemben, és térden állva legyen kénytelen elismerni Jézus isteni hatalmát, ehhez - mondom - az kellett, hogy egyetlen kisgyermeke halálos veszedelembe kerüljön. El kellett érkeznie életének egy olyan pontjára, ahol már nem segít a tekintély, a hatalom, a vagyon, ahol megtörik minden büszkeség, megszűnik minden póz, ahol már nem számít, hogy mit mondanak az emberek; ahol már csak egyetlen lehetőség van: leborulni és könyörögni! Könyörögni!
De hát nem így van-e ez mivelünk is? Ahhoz, hogy Jézus Krisztus élő valóságát igazán vágyakozó szívvel keressük, hogy a hozzá intézett imádságaink átforrósodjanak, ahhoz, hogy Istenre egyáltalán igazán rátaláljunk: nekünk is mindig, újra előbb el kell jutnunk a saját emberi erőfeszítéseink és képességeink végső határára. Mint ahogyan ahhoz, hogy a nappal is égő utcai lámpát meg tudjuk becsülni, örülni tudjunk neki: az kell, hogy előbb ránk boruljon az esti sötétség homálya. Nincs a világon még valami, ami úgy odahajt egy embert Krisztushoz, mint éppen a baj, a testi vagy lelki szenvedés. Hiszen mindnyájan ismerjük azt az emberi hitványságunkat: amíg minden jól megy, amíg életünk egén derűsen süt a Nap, nem életszükséglet számunkra Jézus közelsége, segítő kegyelme. Mindig újra azon kapjuk rajta magunkat, hogy Isten életünk bizonyos szakaszain át közömbös és nagyon is nélkülözhető számunkra. És csak akkor hívjuk Őt, amikor sürgősen és nélkülözhetetlenül van reá szükségünk.
Vannak modern emberek, akik valamiképpen homályosan szégyenlik is ezt a magatartást Istennel szemben, és ebből a titkos szégyenkezésből származik ez a dacosan büszke kijelentésük: “Ha jó napokban nem kerestem Istent, nem jöttem oda hozzá, a rossz napokban sem akarok jönni!” Pedig azok a “rossz napok” az életünkben éppen arra valók, hogy fölerősítsék - mint a hangszóró - Jézus máskor oly halk hívását: “Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik meg vagytok terhelve!” A mindenféle bajok szövevénye olyan, mint a háló, Isten mentő kegyelmének a hálója, amit kivet értünk a világba. Csak ki ne bújjunk rajta! Az a bot, aminek a sújtása néha olyan fájdalmasan vág végig az életünkön, valójában pásztorbot, a Jó Pásztor botja, amellyel betereli az övéit a biztos karámba! Lám, mekkora akadályt döntött le Jairus életében is az a betegség! Isten néha azt a földi fészket, amiben gyermekei elkényelmesednek, ellustulnak: fölbolygatja, engedi, hogy akár a Sátán megrázza, de csak azért, hogy kénytelenek legyenek a benne lakók a hit és az imádság szárnyait kitárni és használni.
Sokan vannak a mennyben olyanok, akik sohasem kerültek volna oda, ha Isten nem bocsátott volna rájuk viharokat. Nem tesz-e jót Isten valakivel, amikor megtöri a büszkeségét, az ellenállását, amikor térdre kényszerít egy embert, egy egyházat Jézus Krisztus előtt?! Sokszor tapasztaltam már, hogy Isten képes mindent megtenni az Ő végtelen szeretetéből kifolyóan azért, hogy csak el ne vesszenek azok, akikért Jézust halálra adta. Képes inkább nagy szomorúságot okozni, halálos rémületet támasztani, csak eljusson odáig, hogy térdre borul az Úr Jézus Krisztus előtt. Mert ha már ott térdel valaki Krisztus lábai előtt, akkor már nincs baj többé! Ez történt Jairussal is. És azóta de sok Jairus áldja Őt azért a bajért, amelyben igazán rátalált végre a Megváltó Istenre!
Kétségtelenül nagy nyomorúságunk, hogy a bajban fordulunk igazán Isten felé, a sötétségben keressük Jézus hatalmát. De a vigasztaló ebben a történetben éppen az, hogy Jézus ilyenkor is elfogad. Nem mondja a bibliai Jairusnak, sem a mai jairusoknak, hogy “No lám, ugye csak ilyenkor találsz meg te is engem, most azután ugye könyörögsz, hogy segítsek rajtad?!” Nem kérdi: ki voltál te Jairus, hogyan éltél eddig, érdemes vagy-e arra, hogy szóba álljak veled? Nem! Minderről szó sincs a történetben. Hanem mit tett Jézus? Íme, ezt olvassuk: “El is méne vele...!” Látjátok, mennyire igaz, amit Ő maga mondott egyszer így: “Aki énhozzám jő, semmiképpen ki nem vetem!” Azt ne szégyelljük hát, ha életünk valamilyen baja hajt oda Jézushoz, Urunk terelő szeretetét lássuk inkább benne - de azt már szégyellhetjük, ha csak addig maradunk ott Nála, amíg a baj tart! Nem tudom, Jairusék házanépének hogyan folyt tovább az élete, de azt sajnos tudom, hogy a mi szívünkben nagyon hamar lelohad a Krisztussal való közösség vágya, amint megszűnik a baj és újra kiderül az ég fölöttünk! Az nem szégyen, ha egy családnak a tagjait forró imaközösségbe, naponként való együtt-imádkozásra hozza össze az, hogy a család egyik tagja bajbajutott. Hála Istennek, hogy végre legalább egymásra találtak az Úr előtt! De az már szégyen, ha ugyanebben a családban azután megszűnik a családi áhítat, amint megszűnik a baj. Tudjátok, minek a jele ez? Annak, hogy talán még mindig nem volt akkora a baj, hogy úgy igazán térdre kényszerített volna Jézus előtt! Talán még nagyobb csapás kell ahhoz, hogy rátaláljanak Krisztus élő valóságára. - Ne várd be ezt! Menj oda Jézushoz! Nem küld el. Elfogad!
Nézzétek, ha Jairusnak vadidegenül szabad volt Jézushoz menekülni a bajával: nékünk is szabad! - Egyszer egy fiatalember így szólt evangélizáció után a lelkipásztorhoz: “Meg tudná mutatni nekem az utat Jézushoz?” - Nem - válaszolt amaz. - Miért nem? - csodálkozott csalódottan a fiú. - Kedves barátom - mondta a lelkész -, nincs út Krisztushoz. - Krisztus maga az Út! - Te is, mint oly sokan mások, úgy véled, úgy képzeled, hogy Jézus Krisztus valahol messze van tőled. Pedig itt áll melletted! Csak borulj le előtte és mondj el neki mindent, ami a szíveden van! Emlékeztek: húsvétkor mondottam, hogy Jézus feltámadása azt jelenti, hogy Jézus most már olyan láthatatlan világba tartozik, amelyik ezt a mi látható világunkat minden oldalról körülveszi, hordozza, át- meg átjárja a maga hatásaival; hogy Jézus most egy számunkra megfoghatatlan dimenziójú életformából mindig mindnyájunkhoz egyformán közel van. Hozzád is! Nem kell keresni Őt, hiszen ott áll melletted. Borulj le előtte, mint Jairus, tedd le a kezébe a terhedet, a bűnödet, a zilált családi életedet, a félelmedet, a betegségedet, a sorsodat, az életedet, mint Jairus a kislánya baját. És a többit már bízd Rá, mint Jairus a kislányát.
De mégis, mintha hiábavaló lenne minden: a leborulás, a kérve-könyörgő imádság, Jézus segítőkészsége, szeretete! Íme, így folytatódik a történet: “Mikor még beszél vala, odajövének a zsinagóga fejétől, mondván: Lányod meghalt, mit fárasztod tovább a Mestert?” - Tehát úgy látszik, túl soká időzött az úton. Nem lett volna szabad megállni, mással foglalkozni, hiszen a kislány halálán volt, nem volt vesztegetni való idő! Miért nem sietett Jézus, miért nem ért oda, még mielőtt meghal a gyermek? Miért?! Nos, ez a rettenetes fájdalmas miért, ami az apa szívébe úgy belehasított, megoldódik, ha végigolvassuk a történetet. Most még nem tudja Jairus, miért, de majd a végén megtudja. Igen, mindig így van ez: egy-egy nagyon fájdalmas, nehéz útnak a végén derül ki a sok miért! A végéről visszafelé világosodik meg az egész út odáig. De addig is szól az erőt adó biztatás: “Ne félj, csak higgy!” - Igen, tehát az is lehet, hogy a Krisztussal való legszorosabb közösségben haladva ér a legsúlyosabb csapás, mint Jairust az úton. Lehet, hogy a kegyetlen tények elvágják az emberi reménység utolsó hajszálgyökerét is, annyira, hogy szinte kiszalad a talaj alólad. Igazán nem marad többé semmi reális, semmi racionális alapja a további reménykedésnek. Amikor a fájó szívre rászakad az az érzés, hogy most már vége, késő minden fáradság, akkor szólal meg Jézus melletted: Ne félj, csak higgy! Van az úgy néha, nem marad semmi és senki, csak Jézus! De igazán csak Ő! De Ő megmarad! És talán éppen azt akarja az ilyen reménytelen sötétséggel, hogy csak Ő maradjon a reménység egyetlen reális alapja! Csak az Ő jelenléte, csak az Ő közelsége, csak az Ő kegyelme és hatalma, csak az Ő biztató szava: Ne félj, csak higgy!
És én szeretnék most megbiztatni mindenkit, aki el van keseredve, zsákutcába jutott, minden erőfeszítésének a legvégére érkezett, aki ilyen végső sötétségbe jutott, mint Jairus, hogy valóban: Ne félj, csak higgy! Krisztus az Úr! Hiszen olyan valaki biztat, akinek a jelenlétében még a halál sem halál többé, hanem csak átmeneti, múló álom. Átragyog rajta a feltámadás és az örök élet dicsősége! - “A gyermek nem halt meg, hanem alszik.” Higgyük el Neki, hogy keresztyén barátaink, szeretteink, akik meghaltak: csak kikerültek látási körünkből, eltávoztak a nézőpontunkból, de nem szűntek meg létezni, élni! Testük is, akármint van eltemetve, csak aluszik. Az alvás nem rossz dolog, nincs benne semmi rémületes. Az alvásban megújul, megerősödik a fáradt test. A halál álma is a nyugalom és megújulás drága ideje. És ahogyan én reggelenként költögetem alvó gyermekeimet, így kelnek majd föl a halottak is Jézus ébresztő szavára. Jairus leánykájának a halálból való visszahívása és visszaadása szeretteinek - előre vetítődő képe annak, amit Jézus tesz majd az utolsó napon. Visszaad egymásnak, visszaállítja azokat a kapcsolatokat, amiket szétszakított a halál. De van egy pont, amiben ez a jelenet nem illusztrálja a végső feltámadást. Mert ez a kislány erre a földi életre támadt vissza: a szenvedés, a kísértés, bajok és nehézségek által megrontott állapotba. A halálon innenre. Annál a végső feltámadásnál pedig a halálon túlra, új, dicsőséges, halhatatlan életre, bűn és szomorúságmentes, öröm és áldás teljességével bíró életre támadnak fel, akik itt a Krisztusban elaludtak!
Ilyen Megváltó Urunk van! Rettenthet-e akkor bármilyen sötétség, reménytelenség, baj, szenvedés?! Ugye, mennyire elég, ha Ő mondja: Ne félj, csak higgy!
Ámen
Dátum: 1957. május 5.