Jónás

Kedves testvéreim, többszörös kihagyás után elérkeztünk végre Jónás könyve magyarázatának a befejező szakaszához. A történetnek ebben a most soron következő részletében én őszintén mondom, nem is tudom, hogy mit csodáljak jobban, min csodálkozzam jobban: a hívő embernek a gyarlóságán, vagy pedig az Istennek a türelmén, az Istennek a jóságán?! Mert valóban olyan megrendítő mélységek tárulnak föl ennek a történetnek a nyomán. Egyfelől az emberi szív romlottságának a mélysége, másfelől pedig Isten könyörülő szeretetének a mélysége, hogy az ember szinte ámulva kérdi: Hát ilyen is van? Hát van. Itt aztán igazán leplezetlenül áll előttünk a gyenge ember és a gazdag Isten.
Amint hallottátok, a történet folyamán kétszer is elhangzik Isten részéről a kérdés az ő nyűgös, duzzogó szolgája felé: „avagy méltán haragszol-e”? De hát kire haragszik Jónás, az Isten embere? Képzeljétek: az Istenre! Egy hívő ember, egy próféta, egy Isten gyermeke, aki haragszik Istenre. De hát miért? Többféle dologért is. Elsősorban egyszerűen azért, mert Isten nem úgy intézi Ninivének a sorsát, ahogyan azt Jónás elképzelte. Jónás ugyanis meg volt győződve róla, hogy ez a nagy, bűnös város, amelynek a vétke felhatott egészen az égig – ahogy az első versben is olvastuk –, el kell hogy nyerje a maga méltó büntetését. Ha van Isten, ha van isteni igazságszolgáltatás, akkor nem nézheti el azt a rengeteg sok hitványságot, ami ott történik, büntetlenül!
Jónás csak így tudta elképzelni, hogy valami rettentő ítélet kell hogy lesújtson erre a pogányságra ott, Ninivében. És ez az ítélet nem sújt le. Ninive áll és virul tovább. És Jónás megdöbben: Mi ez? Hogy lehetséges ez? Hogy lehet az, hogy Isten nemcsak az Őbenne hívő embereknek az Atyja és Istene, hanem az Őbenne nem hívőknek is; hogy Istennek nemcsak az egyházban vannak gyermekei, hanem vannak gyermekei a világban, és hogy Isten nemcsak az Őt uruknak vallókat szereti nagy, gyöngéd és könyörülő szeretettel, hanem szereti azokat is, akik ővele mit sem törődnek? Sőt, akik Őt egész egyszerűen megtagadják, és úgy élnek, mintha nem is lenne Isten ezen a világon! Igen, mert Isten valahogy egészen másképpen kegyelmes Isten, mint ahogyan azt a Jónások elképzelik. És Isten egészen másképpen büntető Isten, mint ahogyan azt egy-egy Jónás elvárná tőle. Isten szuverén Úr, akinek a gondolatai és az útjai egészen mások sokszor, mint az embereknek a gondolatai és útjai. És hadd mondjam meg testvérek rögtön, hogy ez a szerencséje ennek a világnak! Mert szinte félve mondom, nehogy félreértsétek: Ha Jónáson, ha a hívő emberen múlt volna, Ninive elpusztult volna menthetetlenül. Borzasztó földrengések és rettentő tüzes kénesők között lelte volna a halálát. A kegyes ember elpusztította volna – kegyetlenül. És még nagyobb szorongások között mondom – megint kérlek, félre ne értsétek –, hogyha nekünk, hívő embereknek úgy rendelkezésünkre állana Isten, ahogyan Jónás szerette volna, hogy rendelkezésére álljon, de sok „Ninive” elpusztult volna már akkor ezen a földön! De Isten kegyelmesebb a kegyeseknél. Isten kegyelmesebb az Őbenne hívőknél. Kegyelmesebb, mint a keresztény ideológia. Kegyelmesebb, mint az Ő szolgái és prófétái. Ne duzzogjon senki amiatt, hogy ilyen kegyelmes az Isten, hanem inkább adjon hálát érette! A hívő Jónás, vagy hadd így mondjam, hogy a Jónás-féle hívő szeretné kisajátítani magának Istent. És mint egy mennyei atomtartalékot, egy gombnyomásra beindítani Ninive ellen, a hitetlenség ellen, a pogány világ ellen. Mintha szolgánk lenne nékünk az Isten, aki az Ő mérhetetlen hatalmát a mi elképzeléseink szerint kell, hogy latba vesse. És hogyha nem teszi, akkor megneheztelünk reá. Avagy méltán haragszol-e, te Jónás? Méltán haragszol-e azért, hogy én máshoz is olyan kegyelmes vagyok, mint tehozzád? És hogy nem csak tehozzád vagyok kegyelmes, hanem másokhoz is? Méltán haragszol-e azért, hogy én nem törlök el, nem vagyok hajlandó eltörölni a Föld egyik vagy másik pontjáról embermilliókat és népeket, egyszerűen csak azért, mert te azokat nem szereted, mert azok neked utadban állnak? Mert azok valahogy másképp gondolkodnak, ellentétben vannak a te meggyőződéseddel vagy a te érdekeiddel, te Jónás, te hívő ember, te Isten gyermeke!
Ó, de sok Jónás elégedetlen az Isten világot kormányzó, vagy a saját egyéni kis élete sorsát alakító tevékenységével! Valahogy olyanformán, mint amikor a tanár az iskolában előveszi a tanulóknak a dolgozatait és azt javítja, és itt-ott piros tintával aláhúz egy-egy szót, vagy egy-egy mondatot, jeléül annak, hogy ez nem jó. Ezt nem így kellett volna írni, ez hibás, gondatlan dolgozat az egész! Valahogy ilyenformán szeretné sok hívő ember korrigálni Istennek a dolgait, javítani, piros tintával aláhúzni az eseményeknek egy-egy mondatát. Jeléül annak, hogy Uram, itt elrontottad, itt nem így kellett volna, ezt rosszul csináltad! Gondatlan munka az, amit te csinálsz!Csakhogy testvérek: amit egy tanár méltán megtehet az iskolában a tanulókkal szemben, hogy merészeli azt egy ember megtenni az Istennel szemben, mintha Isten lenne a tanuló, és az ember lenne a tanító?! Ugye, nagyon visszás helyzet ez, pedig de nagyon sokszor előfordul! Hányszor fakadt ki egy-egy lélekből a keserűség, hogy: Hogy engedhette ezt meg Isten? Hogyha van Isten, akkor hogy történhetik ilyen, meg ilyen? És miért kellett ennek így, meg így történnie, pedig én annyit imádkoztam érte, és lám, hiába! Éppen pár nappal ezelőtt beszélgettem egy özvegyasszonnyal. Pár esztendővel ezelőtt halt meg a férje, és még mindig perben áll miatta Istennel. És szinte számonkérően tört ki belőle a jajkiáltás: Miért vette el tőlem Isten? Hiszen olyan nagy szükségem lett volna még reá! Soha nem fogok tudni belenyugodni!
Nézzétek, egy-egy Jónás annyira elégedetlen tud lenni Istennek a gondolataival és útjaival, hogy az életét is megunja. Szeretne inkább meghalni, mintsem hogy tovább élni már. Így szól Jónás: „Most azért Uram, vedd el, kérlek az én lelkemet éntőlem, mert jobb meghalnom, mintsem élnem”. Annyira nem az ő szájíze szerint folyik a világnak a sorsa, hogy egészen belekeseredik és életunttá válik miatta. Ez az, testvérek, amikor egy hívő ember nem tudja Isten kezéből elfogadni a világtörténelemnek, vagy a saját egyéni kis sorsának olyan alakulását, ami nem az ő elgondolása szerint való. Megtelik keserűséggel, megtelik panasszal, elégedetlenséggel, durcássággal, vádaskodással még Isten ellen is, és azt mondja, hogy meguntam már az életet is, belecsömörlöttem mindenbe, legjobb lenne már nem is élni, legjobb lenne meghalni!
De vajon ezzel vége lenne a nyomorúságnak, ha ilyenkor meghalna valaki? Nem inkább az történnék, hogy egy idői nyomorúságból egy még sokkal rettenetesebb, egy örökkévaló nyomorúságba zuhanna általa a lélek? Egyébként is, testvérek, azt jegyezzük meg nagyon jól, hogy aki az elkeseredésében vágyik meghalni, az éppen a legalkalmatlanabb lelkiállapotban van ahhoz, hogy meghaljon. Képzeljétek el: így odaállni az Isten színe elé! Olyan lélekkel, amelyik perben van az Istennel, amelyik nem tudott megbékülni Vele? Milyen jó, hogy Isten nem fogja szaván az életunt Jónásokat!
Tudjátok, hogy miben is látom én sokszor Istennek a jóságát? Abban, hogy nem teljesíti mindig a kéréseinket. Mi lenne velünk, hogyha mindig a saját fejünk szerint történne minden, a saját elgondolásaink szerint alakulna az életünknek a sorsa! Hiszen Isten messzebb lát, mint mi. Ő tudja, hogy mi a jó és mi az igazán érdekünkben való. És hogyha nem érted is sokszor Istennek a jóságát, Istennek a kegyelmét, Ő akkor is jóságos és akkor is kegyelmes Isten! Ne haragudj meg, hogyha nem érted meg az Istent. Hát hogyan is érthetnéd meg mindig és mindenben az Istent? Később majd kiderül, hogy neki volt igaza, és hogy úgy volt jó, ahogyan ő akarta, még ha fájt is, és még a csalódást okozott is. Te duzzogó, te elégedetlen, te morózus, te megbántott lélek: De jó lenne, hogyha most meghallanád azt a nagyon gyöngéd, kedves kérdést, amivel az Isten föléd hajol: Avagy méltán haragszol? Hát nem csodálatos, hogy amikor az Isten jól a nyakunk közé csördíthetne, akkor ilyen gyöngéden bánik velünk?! Amikor az Ő nyűgös gyermekét jól megfenyíthetné, akkor nem azt teszi. Úgy elképzelem, hogy szinte mosolyog Isten, amikor lehajol egy-egy ilyen kötekedő Jónásához, és megkérdezi tőle, hogy igazán azt gondolod, hogy méltán haragszol? Igazán azt gondolod, hogy te most méltán vagy elkeseredett? Vagy méltán vagy haragos, vagy elégedetlen, vagy bosszús, vagy panaszkodó, hogy méltán méltatlankodsz? Igazán azt képzeled?
Próbáld meg egyszer úgy igazán őszintén megmagyarázni az Istennek, hogy miért is haragszol rá. Biztos vagyok benne, hogy nem fog sikerülni, és rájössz, hogy nincs is okod reá. Persze testvérek, én nagyon jól tudom azt, hogy vannak Isten világot kormányzó tevékenységében tényleg érthetetlen dolgok. Éppen a múltkor is egy ilyen kérdés érkezett el hozzám, amire megmondom őszintén, hogy az első pillanatban nem is tudtam mit válaszolni. Egy hívő asszonytestvéremmel beszéltem, és ő mondotta el, hogy valakivel beszélgetett komoly dolgokról és az illető föltette neki a kérdést, hogy ha van Isten, akkor mondja meg nekem, hogy hol van Isten most Vietnámban?! Az ám, hol van? Mit lehet erre válaszolni? S testvérek, én azt hiszem, hogy a Jónás könyve most soron következő része alapján talán egy másik kérdéssel lehetne legjobban válaszolni: Hol van a hívő ember a világ nagy konfliktusaiban? Mert nézzétek, mit látunk itten Jónásnál: „Majd kiméne Jónás a városból, és üle a város keleti része felől, és csinála ott magának hajlékot, és üle az alatt az árnyékban, a míg megláthatná, mi lészen a városból?” Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy Jónás szépen visszavonul, kivonul Ninivéből, a világból, kivonul a maga megfigyelőállásába, a saját maga kegyességének valami biztos óvóhelyére, hogy védve legyen, hogyha netán mégis elpusztulna Ninive. Tudjátok, ez az testvérek, amikor a Jónás-féle hívő ember azt mondja: Bánom is én, hogy mi lesz ennek a világnak a sorsa! Mit törődöm én a föld másik részén lakó emberekkel, hát nem az én fajtám, nem az én vallásom, nem az én népem, mit bánom én, ha elpusztul. Mit bánom én ezt a világot! Én nem „kelesztem meg” ezt a világot! Én nem vagyok hajlandó ebben a csúnya sötétségben világítani! Én nem akarok itten só lenni! Hány „Jónás” vonult már ki így apró, zárt közösségekbe a világból, abból a világból, amelyben kovásznak kellett volna lennie, világítani kellett volna, sónak kellett volna lennie, olyan sónak, amelyik ízesít és konzervál. De nem. A Jónás-féle hívő emberek, azok elvonulnak, összezárkóznak, megátkozzák ezt a világot és duzzognak, elégedetlenkednek, míg a szívük mélyén szinte számon kérik az Istent, hogy hogy lehet ez, Uram? Tehát hol van az Isten a világ konfliktusaiból? Én azt hiszem, meg fogod találni erre a választ, hogyha előbb megválaszolsz egy másik kérdésre: Arra, hogy hogy állsz te e világ konfliktusaihoz? Hol vagy te a te hiteddel? Hol vagy te a te megváltott életeddel, a te bizonyságtételeddel, a te keresztyén felebaráti szereteteddel és szolgálatoddal: hol vagy ebből a világból? Meg az evangéliumnak a savával és kovászával és világosságával: hol vagy te ebből a világból? Testvérek, hogyha mi, hívő emberek mindig csak egymást sózzuk, só a sót, annak nem sok értelme van. Nem ez lenne a mi hivatásunk! Csodálkozol azon, hogy szörnyűségek történnek ebben a világban, és még Istent okolod érte? Avagy méltán haragszol? Egyetlen esetben méltán haragudhatsz: ha önmagadra haragszol.
Nézzétek, milyen nyűgös ez a Jónás. Olyan, mint egy rossz, elkényeztetett gyerek, amikor az a bizonyos növény, amelyik árnyékot adott a feje fölött a nap tűző sugarai ellen, elszáradt. Tehát amikor az ő kényelmét valami apróság megzavarta, akkor egyszerre úgy kiborul megint és olyan elkeseredetté válik, mintha valami nagy-nagy szerencsétlenség történt volna vele, pedig semmi szerencsétlenség nem történt. Egy kis,apró bosszúság igen. Egy kis kellemetlenség igen. Kellemetlen dolog, de nem életbe vágó. Nem életveszélyes ügy: érdemes ezen bánkódni, érdemes ezen önmagát emészteni valakinek? Érdemes morózussá lenni, rosszkedvűvé lenni ilyen apróságok miatt? Nézzétek, testvérek, azért, mert kifutott a tej, vagy azért, mert elromlott a befőtt, vagy mert elment a villamos, vagy mert piszkos lett a parkett? Vagy mert nem sikerült egy külföldi utazás? Érdemes ezért az embernek a maga és a mások életét keseríteni? Rengeteg ilyen apróság fordul elő a mindennapi életben, ilyen apró bosszúság, ilyen apró kellemetlenség. Jó ilyenkor is meghallani ezt a kérdést. Föltenni magadban ezt a kérdést: én lelkem, most te méltán haragszol? Van értelme annak, hogy most haragudj? És hogyha úgy érzed, hogy ott mélyen bent, benned a lelked erre a kérdésre elmosolyodik, akkor mosolyodjék el nyugodtan az arcod is, és nevesd ki magadat! És főleg ne haragudj az Istenre, amiért elvett valamit, aminek örültél volna, ami a mindennapoknak az izzasztó forróságában egy kis hűs, kellemes árnyékot adott volna, ne haragudj érte Istenre, nem érdemes.
Isten azután nagyon-nagyon keményen megszégyeníti Jónást, amiért így kesereg a töknek az elszáradása fölött. Itt már nem mosolyog az Isten, hanem végtelenül szomorú. Végtelenül szomorú, amikor azt mondja: „Te szánod a tököt, a melyért nem fáradtál és a melyet nem neveltél, a mely egy éjjel támadt és más éjjel elveszett: Én pedig ne szánjam Ninivét, a nagy várost, a melyben több van tizenkétszer tízezer embernél, a kik nem tudnak különbséget tenni jobb- és balkezük között, és barom is sok van?!” Hát te Jónás, ide jutottál, hogy te egy tököt jobban szánsz, mint az embereket? Hogy a saját kényelmednek, az életed apró kényelmeinek az elvesztése miatt el tudsz keseredni, amiatt pedig, hogy talán éppen ebben az órában nyomorult emberek menekülnek a bombák elől, ha tudnak, emiatt pedig egészen nyugodtan tudsz aludni?! Hát te oda jutottál, hogy ha nem elég puha a marhahús, amit a közértben kaptál, ezt elpanaszolod fűnek-fának, és teljesen hidegen hagy az, hogy a földkerekség lakóinak a 70 százaléka éhezik, s talán ebben a pillanatban is az éhségtől fordulnak fel ezek, míg te itt ülsz, vagy a hús miatt panaszkodsz? Te megsiratsz egy ócska esernyőt, hogyha elvesztetted, és ugyanakkor ha körülötted milliók pusztulnak, vagy milliók kárhoznak el, azt nem sajnálod? Számon kéred az Istent, hogy hogy engedhet szörnyűségeket ebben a világban, és alapjában véve annyira hidegen hagynak ezek a szörnyűségek, hogy amikor reggel olvasod az újságban, estére még imádkozni is elfelejtesz azokért az emberekért, akik ezek miatt a szörnyűségek miatt ténylegesen szenvednek? Te csak olvasod, ők szenvednek. Milyen könyörtelen, milyen önző tud lenni egy „Jónás”! Ami neki jó, azt megsiratja, hogyha elveszíti, és azon túl nem érdekli semmi. Az egész gondolkodását csak az szabja meg, hogy ami neki jó, az meglegyen. Az a fontos, hogy az ő kényelme biztosítva legyen, de azzal aztán már nem törődik, hogy mi van körülötte, és pláne nem törődik azzal, hogy hogyan nézi Isten ezt a világot. Pedig Isten szánakozva nézi ezt a világot, ezt a nagy Ninivét.
Nem tudnád kicsit jobban szeretni ezt a világot? Nem tudnál egy kicsit Isten szemével és Isten szeretetével nézni erre a világra? Adná a mi Urunk, hogy a magunk apró-cseprő bajai helyett sokkal többet tudnánk törődni a többi ember sokkal nagyobb bajaival. S meg tudnánk látni, észre tudnánk venni azt a másik embert, hogy azt is anya szülte, akármilyen a bőre színe vagy a meggyőződése, az is éppúgy szeretne élni, mint te. Az is éppúgy vágyakozik a boldogságra, mint te. Az is éppúgy fél a haláltól, mint te. És az is éppúgy vágyik arra, hogy végre egyszer szeresse már őt is valaki, mint ahogyan te vágyakozol erre. Ó, ha tudnánk egy kicsit azzal a szeretettel nézni és szánni ezt az embervilágot, amelyik szeretet Megváltót adott ennek az embervilágnak.
Testvérek, hogyha valakinek lenne oka haragudni, az csak egyedül Isten lehetne. Ő aztán igazán méltán haragudhatna terád is, meg énrám is, meg mindnyájunkra. És még Ő kérdi: „avagy méltán haragszol-e?” Tudjátok testvérek, én legszívesebben egy falitáblát csináltatnék ebből a mondásból, és odaadnám mindnyájatoknak – meg magamnak is, persze. Olyan falitáblát, amit jól látható helyen a falra föl szoktak akasztani, hogy valahányszor elfog valami keserűség vagy elégedetlenség, vagy haragos gondolat, vagy irigység, akkor fölnézzünk reá, és úgy elgondolkozzunk rajta, hogy: Hát én most méltán haragszom? Méltán haragszom, hogy Isten másképpen intézi a dolgokat, mint ahogyan én azt elképzelem? Méltán haragszom azért, hogy Isten más embert is mer úgy szeretni, ahogyan engem szeret? Méltán haragszom én azért, hogy Isten apró bosszúságokat enged történni az életemben? Vagy méltán haragszom azért, hogy Isten ilyen kíméletlenül leleplezi a saját szívemnek az önzését és könyörtelenségét?
„Avagy méltán haragszol?” Testvérek, egy kérdőjellel végződik Jónás könyve. Azzal, hogy Isten kérdez. Tehát ez nem egy szórakoztató olvasmány, nem egy szórakoztató történet, amelyikből megtudjuk, hogy mi lett végül is Jónásnak a sorsa – az nem fontos. Isten kérdése hangzik, Isten megszólítása hangzik felénk, és erre mindenkinek válaszolni kell. Vajon tudnánk-e most igazán, tiszta szívből így válaszolni:

Szólsz hozzám, Istenem, s én választ adni készen
Már-már megindulok, hogy rád bízzam magam,
De látod, köt s lehúz még régi csüggedésem,
Áldd meg ma lelkemet több hittel, ó, Uram.

(445. ének 1. vers)

Ámen.

Dátum: 1967. május 28.

Kedves testvéreim! Jónás próféta történetének a tanulmányozása, magyarázgatása során eljutottunk mostan ahhoz a részhez, amelyet általában az egész történet kritikus pontjának szoktak tartani. Sőt vannak, akik az egész Bibliában ezt tartják az egyik legkritikusabb pontnak. Azt szokták mondani, hogy lám, egy olyan könyvet, amelyikben ilyen fantasztikus történetek vannak, mint a Jónás próféta története is, igazán nem lehet komolyan venni. Mert íme, mi történik itten? Az történik, hogy egy embert beledobnak a viharzó, hullámzó tengerbe, aztán egy éppen arra úszkáló nagy hal – a köztudomás szerint egy cethal – bekapja. Szőröstül-bőröstül lenyeli, és ebben a lehetetlen helyzetben vészel át ez a szerencsétlen ember három napot és három éjszakát, és azután végül mégis épségben, sőt sértetlenül kerül ki belőle, miután a hal újra kiveti magából a szárazra. Valóban fantasztikus történet! És én egyáltalán nem csodálom, hogy nagyon bő alkalmat adott már ez a történet mindig, újra és újra a pro és a kontra vitázásokra. Mindig voltak, és mai napig is vannak, akik tudományosan magyarázkodva próbálják bizonyítani, hogy hiszen egy cethalnak nincs is olyan tág nyelőcsöve, hogy egy ember beférne rajta, és egyébként is, ha még beférne is, és ha tényleg le tudná is nyelni, a gyomrában lévő nedvek és levegőtlenség teljesen kizárttá teszik azt, hogy ottan egy ember akár pár órán keresztül is életben maradjon – tehát nem hiteles az egész történet. Ímé, így lehet hinni a bibliai történeteknek! Voltak, és mind a mai napig vannak olyanok, akik pedig éppen ellenkezőleg: arra hivatkoznak többek között, hogy hiszen az igében nem cethalról van szó – figyeljük meg, ez igaz. Nagy halról van szó, a cethalat már a köztudat tette hozzá. Tehát valamiféle olyan bálnaféleség, amelyiknek sokkal nagyobb a nyelőcsöve, mint egy cethalnak a köztudomás szerint, amelyik tehát, ha éppen akar, elnyelhet egy embert. Egyébként is tudni vélnek sokan az ilyen magyarázók vagy vitázók közül olyan matróz történetekről, amelyekben hasonló esetek történtek meg, pontos hely, idő és névmeghatározással, hogy XY matróz is, amikor egyszer kibukott a hajó korlátján, egy ilyen bálnaféleség bekapta, és amikor azután később kihalászták ezt a bálnát, és a hasát felhasították, akkor kiderült, hogy még életben volt az az ember, életre lehetett kelteni és semmi baja nem történt néki. Ímé, tehát hiteles a Jónás próféta története. Ilyen módon akarják a támadásokkal szemben védeni a bibliai történeteknek a hitelességét és valódiságát.
Hadd mondjam meg, drága testvérek, hogy én magam úgy a pro, mint a kontra érveken mosolygok. De egy kicsit szomorúan mosolygok. Mégpedig azért, mert mindezek a magyarázgatások – akár ilyen, akár amolyan magyarázgatások – tulajdonképpen megkerülik a lényeget. És ez a baj. Sőt, hadd mondjam meg nektek, és remélem, hogy nem botránkoztatok meg vele senkit sem, attól se riadok vissza, ha a modern ember Jónás történetére azt mondja, hogy mítosz. Jó. Legyen mítosz. Tudjátok, hogy mi a mítosz? A mítosz a láthatatlan és megfoghatatlan Istenben való hit egyik leglegálisabb kifejeződése. A mítosz nem egyéb, mint egy történet mélység-dimenziójának a kifejezése. A mitikus nyelv éppen egy történetnek, egy elbeszélt eseménynek azt a dimenzióját érzékelteti, ami már nem földi és nem emberi benne, hanem több annál. Azt, hogy egy elbeszélt eseményben sokkal több történt, mint amennyi pusztán történeti kategóriákba befogható. Azt érzékelteti a mítosz, hogy annak a történetnek, annak az elbeszélt eseménynek az igazsága, az érvénye, a hitele sokkal több, és sokkal egyetemesebb, mint a pusztán történeti hitelességnek a kérdése. (Tehát az, hogy tényleg így történt-e, és valóban megtörtént-e, vagy pedig nem.)
Ha tehát én azt mondom erre a történetre, hogy mítosz, akkor ezzel nem kisebbítettem a hitelét, sőt növeltem ennek a történetnek a hitelét. Mert nézzétek, testvérek, feltéve, hogy az egész történet történeti hitelesség szempontjából nem igaz, attól még mindig lehet igaz az, amit Isten rajta keresztül nekünk mondani akar – és ez a lényeges. Éppen ezt a lényeget kerülik meg azok a viták, amelyeknek az a tárgya, hogy bekaphatta-e Jónást az a nagy hal, vagy pedig nem. És ugye, testvérek, azt azért mindnyájan érezzük, hogy Isten ebben a bibliai részben nem a tengerekben úszkáló nagy halak tulajdonságairól, természetéről, képességeiről akar nékünk biológiai ismereteket adni, hanem valami egészen másról. Isten ebben a gyönyörű, mitikus elbeszélésben terólad beszél, meg énrólam, meg Önmagáról. Nagyon jól emlékszem: volt egyszer egy ismerősöm, aki mérhetetlenül megbotránkozott azon, amikor azt találtam neki mondani, hogy tőlem a Jónás próféta egész története lehet mítosz is. És tűzzel-vassal védelmezte ennek a történetnek a történeti hitelességét, mondván, hogy ennek így kellett megtörténnie, ahogyan a Bibliában meg van írva, mert különben nem érvényes az egész. És ugyanakkor, ugyanez az ismerősöm Jónásnál is sokkal nagyobb nyilvánvaló engedetlenségben élt, és esze ágába sem volt komolyan venni azt az ítéletet és azt a kegyelmet, amivel Isten az engedetlen Jónásokat keresi. Nos tehát, kedves testvérek, mondjátok meg nekem, mi a fontosabb: ragaszkodni mindenáron ahhoz, hogy ez a ködbe vesző régmúltban megtörtént furcsa história valóban így történt, vagy pedig a történeti hitelesség problémáján túl és fölül meghallani benne az Istennek a szavát. Én a magam részéről mindenesetre ezt az utóbbit választom, és mindnyájatoknak ezt az utóbbit ajánlom.
Mondjátok, lehetne-e például találóbban és minden időkre szólóan maradandóbban kifejezésre juttatni az embernek a földi élet valamilyen mélységébe való belezuhanását, mint ezzel a – mondjuk mitikus – képpel, hogy a tengerbe dobott Jónást elnyelte egy nagy hal? Mert kétségtelenül vannak ennek a földi életnek olyan mélységei, olyan testi-lelki gyötrelmei, amelyekből egyszerűen nincs kiút semerre, legalábbis nem lát kiutat az ember. Előfordul az, hogy úgy körülvesz valakit a kétségbeesés, hogy még csak el se tudja képzelni, hogy hogyan tovább, hogy van-e tovább, nincs-e tovább. Például egy nagy megszégyenülés: kiderül valakinek a titkos bűne, és most magába roskadtan kénytelen érezni az emberek megvetését és a saját, szinte elviselhetetlen hitványságának a tudatát. Ez is mélység. Vagy talán egy testet-lelket megbénító gyásznak a fájdalma, amibe annyira belekábul a lélek, hogy szinte egyáltalán nem is látja már értelmét az életnek tovább, és elvonul a magányába, mint amikor a sebzett szarvas az erdőnek a legsűrűbb bozótjában nyalogatja a sebét – ez is rettenetes mélység. Vagy talán valami rettenetes anyagi összeomlás. Úgy, hogy a gondoknak a hullámai átcsapnak az ember feje fölött, mint ahogy Jónás mondta ebben az imádságában. Vagy talán egy szörnyű lelki zűrzavar, amikor minden támaszték elvész, és összekuszálódik minden, a lélek elveszti a talaját, és sehogy nem képes többé lábra állni – rettenetes mélység. Vagy talán egy nagy-nagy elkeseredés, például egy halálos ítéletet jelentő betegségnek a tudatosulása miatt, amiből tudja az ember, hogy nincs többé menekülés belőle, innét már csak a halál nyelheti el az embert. Ez is mélység.
Én nem tudom, testvérek, hogy ki milyen halnak a gyomrában feszeng, és milyen mélységben vergődik, de egyet tudok: azt, hogy a te esetedben is pontosan úgy igaz, ahogyan itt Jónás esetében olvastuk: „az Úr pedig egy nagy halat rendelt, hogy benyelje Jónást”. Tehát nem úgy történt, hogy amikor Jónás átrepült a hajó korlátján és belepottyant a vízbe, véletlenül éppen arra úszkált egy nagy hal. Nem. Nagyon fontos itt az igében az, hogy „az Úr pedig egy nagy halat rendelt” oda. Tehát az Úr rendeléséből volt ott az a nagy hal. Micsoda véletlen baleset – szokták mondani az emberek –, micsoda véletlen tragédia, micsoda apró véletleneken múlik néha az ember életében valami nagy dolog! Nos, testvérek: nem, nem! Nem véletlen. Nincs véletlen, semmi sem véletlen. Az Úr rendelte oda azt a nagy halat akkor. Lehetne ennél plasztikusabban kifejezni azt, hogy az életünk minden nehézsége és problémája, minden terhe, nyomorúsága, fájdalma, szenvedése, mélysége nem a vak sors szeszélyének és nem a körülmények véletlen alakulásának az eredménye, hanem ez mind az Úr rendeléséből van? Akármilyen ijesztő is az a rém, amelyik elnyeléssel fenyeget, vagy talán már el is nyelt, akkor is az Úr gondviselő szeretetének az eszköze. Azt jelenti ez, hogy az életem a magasságaival, meg a mélységeivel egyaránt az Úr kezében van. Jónás, amikor kirepült a hajóból, csak a hajóból esett ki, de nem az Úr kezéből. Nem úgy van, hogy most aztán levette róla az Úr a kezét: sőt most esett bele egészen az Úrnak a kezébe! Aki az életnek valamilyen mélységébe jutott – mindegy, hogy milyen, testi vagy lelki mélységébe –, az tudja meg, hogy az Úr kezébe esett bele, hogy most vette igazán kézbe, most vette igazán kezelésbe az Úr. Ezért nincs reménytelen mélység, és ezért nem reménytelen az a mélység sem, amiben közöttünk valaki most szenved.
Testvérek, sokan közületek tudjátok, de hadd mondjam el mégis: másfél esztendővel ezelőtt Nyugat-Németországban egy nagyon szép, romantikus kis temetőkertben megálltam egy sírhant fölött: három fiatal fiú feküdt alatta. Ez a három nagyszerű fiatalember, három testvér, komoly hívő emberek egy szép napon elindultak az Alpok egyik meredek csúcsának a megmászására. Kitűnő turisták voltak és mégis megtörtént a baj: lezuhantak. Ahogy később rekonstruálni próbálták a szülők az esetet, úgy történhetett, hogy az egyikőjük megcsúszott a meredek sziklafalon, és mivel hegymászó kötéllel össze voltak kötve egymással, magával rántotta a másik kettőt is, és így mind a hárman lezuhantak a 300 méteres mélységbe. Másnap késő este találtak rá a három összeroncsolódott holttestre. A síron egy faragatlan szikla, kő áll sírkő gyanánt, rajta a felírás, a három név, és azután csak ennyi: Ekkor és ekkor lezuhantak, és mégis az Úr kezében maradtak. Tehát még hogyha a legszörnyűbb rém, a halál sötét szája nyel is el valakit, az is, ott is az Úr kezében marad. Tehát még ez a monstrum hal, a halál, még ez is az Úr gondviselő szeretetének az eszköze. Nem tudom, hogy mélységben vergődő lelkek: érzitek-e, hogy mennyi evangélium, mennyi vigasztaló biztatás van ebben az egyébként ijesztő közlésben, hogy „az Úr pedig egy nagy halat rendelt, hogy benyelje Jónást”?
És hogy mennyire igazán az Isten kezébe esett bele Jónás, semmi nem mutatja jobban, mint az, hogy – nézzétek -, már tud imádkozni! A mélységből lehet a legbuzgóbban könyörögni. Amikor kitört a vihar, és amikor a matrózok mind a saját isteneiket hívták segítségül, Jónás volt az egyetlen, aki nem imádkozott. Emlékeztek reá? Sőt, amikor fölszólította a kapitány, hogy ő is imádkozzék a maga istenéhez és könyörögjön, Jónásnak akkor sem nyílt meg a szíve és az ajka az imádságra. Miért nem imádkozott akkor az Istennek az embere? Nem tehette, mert haragban volt az Úrral, mert menekülőben volt az Úr színe elől, nem volt vele beszédes viszonyban. Aki menekülésben van az Isten színe elől, és aki engedetlenségben van, az nem veheti igénybe ezt a legnagyszerűbb fegyvert, az imádságot. Vizsgáld meg a magad imaéletét, hogyha nem tudsz imádkozni. Hogyha valami baj van az imaéleted körül, vizsgáld meg, testvér, nem azért van-e, mert még mindig perben van a lelked valami miatt az Úrral? De az összetört szívű ember mindig imádkozhat. Jónás már imádkozik. És nem úgy, ahogyan a bajba jutott ember szokott, hogy: Most aztán Uram, gyere, de gyorsan, mert bajban vagyok, és húzz ki engem ebből a slamasztikából! - egészen másképpen. Nézzük csak, hogyan? Elsősorban is, hol imádkozott Jónás: a halnak a gyomrában. Igazán nem valami díszes helyen. De testvérek, aki igazán akar imádkozni, az mindenütt megtalálja erre az alkalmat. Mert az imádkozó ember mindenütt az Úr templomában van, mert magában hordja a templomot. Mindig olcsó kifogás az, amikor valaki azt mondja, hogy neki nincs alkalma elcsendesedni az imádságban. Hiszen lehet a zsúfolt villamoson éppen úgy, mint a betegágyban, álmatlan éjszakán vergődve, vagy egy fényes katedrálisban, vagy egy halnak a sötét gyomrában. Ha valaki igazán akarja, megtalálja rá az alkalmat mindenütt. Így mondja: „nyomorúságomban az Úrhoz kiálték, a Seol torkából sikolték”. A legrettenetesebb mélységből száll, száll az imádság a legfénylőbb magasságok felé. Nem nagyszerű dolog ez, hogy akármilyen mélységben vergődik is valaki, egy irányba mindig nyitva van előtte az út: felfelé? És nincs olyan siralmas helyzet, nincs olyan nagy bűn, nincs olyan fájó szenvedés, és nincs olyan égető botrány, amiből ne lehetne fölfele kiáltani, és ahonnét föl ne jutna az imádságnak a szava a legmagasabb helyre, az Istennek a színe elé! A Seol torkából se késő. Ez még nem a pokol, csak a bejárata, a földi bejárata annak – de még innét is van visszatérés! És még itt is van lehetőség, esetleg egy halk sóhajjal, vagy egy sikoltó kiáltással belekapaszkodni a keresztbe.
Így mondja Jónás tovább: „a mélységbe vetettél engem, a tenger közepébe”. De hát nem a hajósok vetették be? Hisz a hajósok dobták be! És Jónás az Istennek tulajdonítja? Igen, persze, mert amit a hajósok tettek vele, azt ő Isten kezéből fogadta el ítéletként. Tudjuk mi így fogadni, testvérek a balsorsot? Isten kezéből? Isten ítéleteként? Ott, abban a mélységben, ahol aztán igazán vaksötétség volt, érdekes, hogy ott látott Jónás a legtisztábban. Mert most már egészen tisztán látja, hogy Isten ítélte meg az engedetlenségéért. Nem haragudott ő a matrózokra, hisz a matrózok csak eszközök voltak Istennek a kezében, Isten ítéletének a végrehajtására. Sok más emberrel is történt már hasonló baleset, mint Jónással. Hogy kiröpült, mint Jónás az állásából, a lakásából, a megbecsült pozíciójából, a lelki magasságából és békességéből és nyugalmából, vajon tudja-e úgy fogadni, mint Jónás: az Isten kezéből, mint méltó ítéletet. És Jónás nem csak a matrózokra nem haragudott, de Istenre se haragudott. Nem mondta azt, hogy: Uram, hogyan bánthatsz te engem ilyen rettenetesen? Miért büntetsz ilyen szörnyű módon? Hogy engedheted meg azt, hogy ez történjék velem? – semmiféle ilyen vád nincs az imádságában Istennel szemben. Elfogad mindent, mint méltó büntetést, mint aki tudja, hogy nem is érdemel egyebet.
Van egy nagyon kedves idősebb férfi testvérem, Istennek egy nagyon drága, kedves gyermeke, akinek már levágták az egyik lábát, és aki végbélrákkal küszködik, és mostan a másik lába áll amputálás előtt. Egyszer megkérdeztem tőle nagy, szánkózó részvéttel, hogy hogy vagy? S ő kedvesen mosolygott és azt mondotta: Sokkal jobban, mint ahogyan megérdemlem! Testvérek, tudjátok, hogy mekkora vigasztalás és micsoda erő van abban, amikor valaki siránkozás és panaszolkodás helyett így tud belesimulni az Istennek a kezébe, még hogyha fenyít is az a kéz? Csak nézzétek, hogy hová jut el egy ember, amikor igazán imádkozik: „A hegyek alapjáig süllyedtem alá, bezáródtak a föld závárjai felettem örökre. Mindazáltal kiemelted életemet a múlásból, ó, Uram, Istenem!” Mi az: ígéretet kapott Jónás a szabadulásra? Nem, semmi ígéretet nem kapott. Csak az történt, hogy újra megtalálta a kapcsolatot az Istennel ott, a mélységben. És ezzel tulajdonképpen már meg is oldódott alapjában véve minden baj. Az Istennel már kibékült, most már a sorsával is megbékült. Mert Isten először mindig a bajban segít meg, és csak azután a bajból. Jónás még nyakig van a bajban, sőt még azon felül, a mélységben, de már az Isten kezét fogva.
És nézzétek, ezt tudja mondani a következő versben, hogy: „én hálaadó szóval áldozom néked” – már hálát is tud adni, pedig még nem történt semmi. Dehogynem történt! Óriási dolog történt, a legnagyobb dolog történt, de nem a sorsában, hanem a szívében, a lelkében: megbékült Istennel. Megváltozott a viszonya az Úristennel, tehát egy egész világ változott meg benne, magában. Ezért tud azután így fölkiáltani: „Az Úré a szabadítás”. Mi ez? Optimizmus? Nem. Bizalom. Az a boldog bizonyosság, hogy Isten kegyelmes, Isten hatalmas, én pedig az ő gyermeke vagyok, és akárhogyan alakul is most már a sorsom tovább itt a mélységben, már meg vagyok mentve, akkor is, ha itt kell elpusztulnom.
Ezért mondja végül, hogy: „amit fogadtam, megadom” – mintha azt mondaná, hogy itt vagyok, Uram, használj föl, ha akarsz, amire akarsz! Ahogy Pál apostol mondta, hogy akár életem, akár halálom által, de dicsőíttessék a Te szent neved! Mintha azt mondaná, hogy nem kérek én tőled Uram semmit, semmit, de itt vagyok, és a tied vagyok, és akkor kapom a legtöbbet, hogyha egészen tenéked adom magamat – mintegy rábízza magát az Úrra. És azt mondja, ha itt kell meghalnom, jó. Úgyis jó. Ha kiment innét az Úr, áldott legyen érte az Ő szent neve. Ha újra Ninivébe küld, megyek Ninivébe. Ő az Úr, én pedig az Ő engedelmes szolgája akarok lenni, semmi más. Legyen nékem az Ő akarata szerint. És így végződik: „Szóla az Úr a halnak, és kiveté Jónást a szárazra”. Testvérek, nincs az a „hal”, amelyik, hogyha egyszer az Úr ráparancsol, ki ne vetné az ő Jónását a szárazra! Pláne, mióta azt a legnagyobb zsákmányát, Jézust ki kellett adnia magából húsvét reggelén. Azóta nincs az a mélység, az életnek az az elkeserítő és kilátástalan mélysége, amiből ne lehetne a legboldogabb reménységgel így kiáltani:

Tehozzád teljes szívből
Kiáltok szüntelen:
E siralmas mélységből
Hallgass meg, Úr Isten!
Nyisd meg te füleidet,
Midőn téged hívlak,
Tekintsd meg én ügyemet,
Mert régen óhajtlak.

(130. zsoltár 1. vers)

Ámen.

Dátum: 1967. február 26.

Kedves Testvéreim! Jónás próféta történetének a magyarázatát ott hagytuk el a múltkor, hogy az a hajó, amelyben Jónás is utazott, egy nagy sorsközösség. Olyan, mint egy falu, vagy város, vagy ország népe. Hívőknek és hitetleneknek, Isten emberének és a pogányoknak közös a sorsuk. Ma az egész világ olyan, mintha egy hajóban utaznék az egész emberiség. Egy nagy sorsközösség. Egyháznak, világnak közös a sorsa a Földön. Jónás abban a sorsközösségben egyedül képviseli az egy igaz Istenben való hitet. Körülötte a többiek mind pogányok. Körülbelül ilyen az arány, ma is az Istent Urának valló emberek, tehát az egyház, és a világ között. Mintha Jónás lenne az egyház, a hajó többi utasai pedig az ateista, szekularizált és pogány vallású világ körülötte. És most nézzétek! Ma és ilyenformán van, mint itt, hogy az engedetlen Jónást, a küldetése elől menekülő Isten emberét, a feladatát be nem töltő egyházat Isten, mintegy kiszolgáltatja a világnak. És most ott áll az Isten embere egy ateista, vagy egy szekularizált, vagy egy pogány világ előtt. Mégpedig – már előre hadd mondjam meg –, egy igen szégyenteljes helyzetben. Mert az a világ, amelyben az egyház él, kétféle magatartást tanúsít vele szemben: Egyfelől vádlólag néz rá, mint a hajósok ott Jónásra. Csak úgy peregnek a haragos kérdések: „Mi a te foglalkozásod, és honnan jössz? Melyik a te hazád és miféle népből való vagy te?” – Ki vagy hát te egyház tulajdonképpen? 2000 éve hirdeted a legnagyszerűbb krisztusi eszméket: a szeretetről, a szegények, a szerencsétlenek megsegítéséről, az emberi méltóságnak a megbecsüléséről – és mit tettél érte? Hallottátok már például a hindu világ vádját az úgynevezett keresztyén Európa ellen, röviden így hangzik ez: Egy emberöltő alatt kétszer is lángba borítottátok a világot, mi jót várhatunk még tőletek? „A sors Jónásra esett”, és most a hajó népének nagy része vádlólag néz az Isten emberére.
A többi pedig közönyös a mai Jónással szemben. Egyszerűen leírta mint olyat, amelyik már nem tényező többé a hajó sorsát illetően. A mai világnak egy nagy része még annyit sem törődik a hívőkkel, mint azok a régi hajósok ott Jónással. Már nem is kérdeznek tőle semmit, nem érdekli őket, kik vagyunk mi, egyház népe, mit akarunk, hogy valósítjuk meg a hitünket. Krisztus hívő, vagy madagaszkári tűzimádó? – mindegy a számára, egyformán babonának tartja mind a kettőt. Az Újtestamentum Istene, vagy a görögök Zeusza egyként túlhaladott mítosz a számára.
Akár vádlóan, akár közönyösen viszonyul a világ az egyházhoz, még nagyobb ítélet ez Jónáson, mint maga a vihar. Bizony, a hívő ember nagy szégyenben marad, amikor így szembesülni kénytelen a világgal. Jónás talán most kezd ráébredni arra, hogy lám, milyen közel voltak hozzá azok a pogányok, és ő nem tett értük semmit! Megfizette a hajóbért, mint bármelyik más utas, de azután egyetlen szóval sem beszél többet velük, mint ahogyan éppen szükség volt rá. Még csak nem is imádkozott értük. A vele való érintkezés révén egyetlen pogány se jutott közelebb az élő Isten megismeréséhez. Mit törődik ő a másik bajával, elég neki most a maga baja! Egymás terhét hordozzátok?! – Ugyan, hiszen a magamét is alig bírom! – gondolta Jónás. Bánom is én, mit csinál a világ körülöttem! Fő az, hogy nekem nyugtom legyen! Aludt, mélyen aludt. Mély lelki álomba merülve vitette magát, amerre a világ ment. Szinte gondoskodott róla, hogy föl ne ismerjék mint az Élő Istenben hívő embert. Valósággal elrejtette a világ előtt a hitét. Viselkedése, magatartása, emberekhez való viszonya semmi jelét nem árulta el annak, hogy ő Isten embere.
Tipikus példája annak a hívő embernek, aki Jézus szavai szerint a véka alá rejti a világosságot. Az inkognitó keresztény embernek a típusa. Csak meg ne tudja a világ, hogy Istenhez tartozik, hogy templomba is eljár néha, meg hogy egyházi esküvőt akar rendezni! Tudjátok, atyámfiai, a lámpaoszlop nagyon hasznos dolog az utcán, de ha történetesen sötét estén nem ég benne a világosság, kellemetlen akadállyá is válhat – ilyen kellemetlen akadály az inkognitó keresztyén a világban. Krisztus hívő, de titkolja ezt: lámpaoszlop keresztyén. Útjában áll a többieknek, beleütköznek a siető emberek. Talán láttátok régen: az úgynevezett Üdvhadsereg katonái jellegzetes uniformisban jártak. Rögtön meglátta rajtuk mindenki, hogy hová tartoznak. Azt hiszem, ma nagyon sok keresztény ember a szíve mélyén örül annak, hogy a belső hitbeli meggyőződése nem jut kifejezésre valamilyen jellegzetes keresztyén uniformisban kívülről, amiről rá lehetne ismerni, hogy Jézus katonája. Hallgat, mikor pedig szólnia kellene. Együtt nevet a többiekkel, mikor pedig tiltakoznia kellene. Észre ne vegyék, hogy étkezés előtt az asztalnál elmorzsol egy imádságocskát! Maradjon minden csak inkognitóban!
Milyen különös: a bűnét nem szégyelli annyira a világ előtt, mint Jézust, meg az ő evangéliumát. Ennél csak egy különösebb van: az a Jézus, akinek igazán minden oka meglett volna arra, hogy szégyelljen bennünket, mégsem tette. Nem szégyellt bennünket, testvérek, barátainak nevezni, mi meg szégyelljük őt a világ előtt. Nem arról van szó, hogy Bibliával a kezünkben járjunk az emberek közt, meg hogy traktátusokat osztogassunk, nem! Talán csak arról, hogy ahogyan Schweitzer Albert egy versében olvastam a múltkor, amit valaki megküldött nekem postán, hallgassátok meg csak:
Keress magadnak mellékfoglalkozást!
Nyisd ki a szemed és keresd, hol van szüksége valakinek
egy kis időre, egy kis részvétre, egy kis beszélgetésre, egy kis gondoskodásra.
Az illető talán magányos, elkeseredett, beteg vagy ügyetlen,
s te jelenthetsz számára valamit. Talán öreg, talán gyermek.
Ki sorolhatná fel az értékes forgótőke, az emberség
befektetésének minden lehetőségét?!
Úton-útfélen hiány van benne!
Hát keresd, nincs-e valahol alkalom emberséged befektetésére!
Ne riasszon vissza, ha várnod vagy kísérletezned kell!
Csalódásokra is vértezd fel magadat, de ne mondj le a mellékfoglalkozásról,
amikor ember lehetsz az emberek számára!
Bizonyosan vár rád ilyen mellékfoglalkozás, ha igazán akarod.
Igen ma így lehet az Istenről érthetően beszélni a modern emberek között. Így lehet Krisztusról bizonyságot tenni a világban. Az emberségünk, emberiességünk, cselekedetei, tettei által. És ezzel maradt adós Jónás ott, a hajón az embereknek.
Akkor marad aztán Jónás igazán nagy szégyenben a világ előtt, amikor mégis ki kell lépnie ebből az inkognitóból. Faggatják: Ki vagy, honnan jöttél? És most kénytelen vallani: „És monda nékik: Héber vagyok én, és az Urat, az egek Istenét félem én, aki a tengert és a szárazt teremtette.” Mintha csak az Apostoli Hitvallás első tételét mondaná: Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek teremtőjében - gyönyörű hitvallás, de az egész magatartása ellentétben van vele! Vallja, hogy Istent féli, de az egész viselkedése valami egészen mást mutat. Fájó ellentét mutatkozik a szava és az élete között, a hitvallása és a cselekedetei között. A viselkedése igazán nem tesz bizonyságot arról, amit mond magáról. Ezen az emberen igazán nem látszik meg, hogy a mindenható Urat féli. Ebben a kínos szituációban, amibe az engedetlensége révén került, szinte káromlásnak hat, amit így mond: „az Urat, az egek Istenét félem én”.
A világért önmagát odaáldozó Jézusnak a tanítványa vagyok én! A szeretet, a tisztaság, a jóság, az önzetlenség evangéliumát vallom én! - gyönyörű, nagyon gyönyörű, de igaz-e ez? Hozzátok szól ez a kérdés. Hát nem az a legnagyobb bűnünk, hogy az életünk nem tesz bizonyságot arról, amik vagyunk? Mik vagyunk: keresztények vagyunk? Nos, bizonyságot tesz róla a viselkedésünk? Hitelesíti ezt a mindennapi magatartásunk? Nincs valami fájó hasadás a hitvallásunk és a tetteink között? Nem az a legnagyobb bűnünk, hogy más az az ember, aki a templomban ül most, és holnap a gyárban dolgozik? Más az az ember, aki reggel vagy este Bibliája fölé hajolva imádkozik, és délután a kártyaasztal fölött drasztikus viccel szórakoztatja a társait? Hitvallásban nálunk sincs baj, mondhatjuk gyönyörűen, ha megkérdeznénk, talán el is tudnánk mondani. De talán nem csodálkozna-e még jobban a világ? Te? Te vagy az, aki az Istent féled? Hát ilyen ember az, aki az Istent féli?
Úgy érzem, Jónás nagyon-nagyon elpirult, amikor ott, a pogányok gyűrűjében azt mondta: „az Urat, az egek Istenét, félem én”. Hát aki látja Jónást, hogy hogyan viselkedik a hajón, mit hisz el abból, amit az Istenben való hitéről mond? Csoda-e, ha a világi „hajósok” közömbössé váltak az évszázadok folyamán, az iránt, amit „Jónás” olyan szépen hirdet. Hinnének-e neked, ha te beszélnél az Istenben való hitedről? Hinnének-e otthon, ahol a legközelebbről látnak, vagy a barátaid, akik jól ismernek? Kit látnak benned: az Isten emberét, vagy csak egy jó havert? Vajon mit gondolhattak ezek a hajósok Jónásról most, hogy Istenről volt kénytelen beszélni nekik? Egyet biztosan gondoltak: azt, hogy mi sokkal komolyabban vesszük a magunk isteneit, mint ez a magáét. Jobban ragaszkodunk az eszméinkhez, mi becsületesebbek vagyunk a magunk helyén és módján, mint ez. Gondolj néha arra, hogy vajon mit gondol rólad ez a világ? A szomszéd házmester, a főnököd vagy a beosztottad, vagy a gyermeked mit gondol rólad mint hívő emberről? Az inkognitó keresztyén mindig szégyenben marad a világ előtt, amikor ki kell lépnie az inkognitóból.
Mindez végre nagyon ráfájdult Jónás szívére. Végre valami jót is közöl róla a leírás. Íme, ezt mondja: „Ő pedig monda nékik: Fogjatok meg és vessetek engem a tengerbe, és megcsendesedik a tenger ellenetek; mert tudom én, hogy miattam van ez a nagy vihar rajtatok”. Ó, de nehéz is eljutni odáig, hogy valaki egy viharért nem mást okol, hanem önmagát. Akár csak egy kis családi viharban is: ha azt tudom mondani, hogy miattam van, csak így szűnik a vihar. Amíg azt mondom: miattad van, addig a vihar mindig fokozódik. A „miattad”-ból mindig még nagyobb vihart támad. A „miattam” pedig szinte olyan, mintha varázsszó lenne: elülnek tőle a hullámok. Ez a „miattam”, ha igazán őszinte bűnbeismerés van benne, rendszerint fordulópontot jelent. Ott kezd jóra fordulni minden elrontott helyzet: Miattam nem tudott megtérni a férjem. Mi lettem vált tékozló fiúvá a gyermekem. Miattam nincs ébredés a gyülekezetben. Miattam káromoltatik az Isten neve. Miattam ítélte meg Isten ezt az egész „hajót”, amelyiket így dobál a vihar. Eljutottunk-e már idáig, testvéreim? Odáig, hogy nem a barátaim a rosszak, nem a körülmények a hibásak, nem a kor, amiben élünk, kényszerít, hanem én magam vagyok a gyenge, a gyáva, az engedetlen, a vétkes, a hibás, a bűnös. Én, aki nem éltem meg a hitemet hitelesen az emberek előtt. Én, aki nem vállaltam a küldetésemet a világban. Én, aki megfutamodtam az Isten elől, én, aki hátat fordítottam az Élő Istennek.
Jónás annyira komolyan vette ezt a „miattam”-ot, hogy az ítéletet is kimondta önmaga felett: „Vessetek a tengerbe, és megcsendesedik a tenger ellenetek”. Nem érdemlek egyebet, mint a halált.
Szinte egészen úgy hangzik Jónásnak ez az ítélete itt, önmaga felett, mint amit mi is szoktunk mondani az úrvacsorai kérdésre válaszolva: Isten igazságos ítélete szerint büntetést, halált és kárhozatot érdemlek. Hiszem és vallom. Jónás ezt az igazán hitte és vallotta. Vajon te, aki panaszkodni szoktál a sorsodra, a gyermekeid hálátlanságára, a körülötted lévő meg nem értésre, bajokra: Hiszed-e, vallod-e, hogy nem is érdemelsz jobbat, sőt Isten igazságos ítélete szerint csak büntetést, halált és kárhozatot? De hát miért kell ilyen mélyre jutnia egy Jónásnak? Azért, mert itt kezdődik a felemelkedés. Ez az első lépés a mélységből vissza Istenhez.
Nem éreztek itt valami újtestamentumi utalást Jónásnak ezekben a szavaiban: „Engem vessetek a tengerbe, és az megcsendesedik ellenetek”? Az ő halála jelenti a többiek számára az életet. Az ő halála árán menekülhetnek meg a többiek. E szavak nyomán mintha Jézus keresztjét látnám ott, a Golgotán. Igen, Jézus merült alá azért a halálba, hogy mi élhessünk. Jézus halála árán menekülhetünk mi az ítélet viharából. A bűneinket, a mulasztásainkat, az engedetlenségünket nem lehet elfelejteni, előjönnek azok újra. Nem lehet kialudni, mint a fáradtságot. Nem lehet önmagamnak megbocsátani, nem lehet jó cselekedetekkel kompenzálni. Csak egyet lehet tenni: egész nyomorult énünkkel odamenekülni Jézushoz, aki bűnt nem ismert, és akit Isten bűnné tett értünk. Hát ezért kellett néki ott, a keresztfán meghalnia értünk, miattunk, helyettünk, hogy mi élhessünk, hogy mi újrakezdhessük ezt az egész elrontott életünket, de most már engedelmességben, Isten szolgálatában, mint örömmondó békekövet a világ felé.
Feleljünk az igének az üzenetére, szívünk teljességével énekeljük, testvéreim, a 397. ének 1. versét:

Ó, Sion, ébredj, töltsd be küldetésed,
Mondd a világnak: Hajnalod közel!
Mert nem hagy az, ki népeket teremtett,
Senkit sem éjben, bűnben veszni el.
Légy örömmondó békekövet,
Hirdesd: a Szabadító elközelgetett!

(397. énel 1. vers)

Ámen.

Dátum: 1967. február 12.

Kedves testvérek, bizonyára emlékeztek – vagy legalábbis sokan közületek –, hogy két héttel ezelőtt ott hagytuk abba Jónás próféta történetének a magyarázatát, hogy elfutott az Úrnak a színe elől az Istennek ez az embere. Ninivébe kellett volna neki mennie, és ő egészen más irányba Társisba ment – vagy legalábbis akart volna menni. Tehát észak helyett messze-messze a legnyugatibb partvidékre igyekezett. Az engedelmességnek az útja helyett az engedetlenségnek az útját választotta. El akart menekülni a feladat elől, el akart bújni az Isten elől, és mostan azután így folytatódik tovább a történet, hogy „az Úr pedig…”. Talán egyszerűbben így mondhatnám, hogy: de az Úr..., De az Isten…
Nem tudom, hogy érzitek-e, testvérek ebben a folytatásban valami csendes iróniának a mosolyát. Az előbbi versekben még szinte hallatszanak a léptei egy futó embernek, aki az Isten elől menekül. Lopva hátra-hátra tekint még, nem követi-e valaki. Azután ott van egy hajó, gyorsan beszáll ebbe a hajóba. Úgy érzi, hogy most már talán rendben van minden, hiszen ez a hajó éppen a világ ellenkező részébe viszi, mint amerre neki mennie kellett volna. Végre elindul a hajó: Na, most már biztonságban van! Fölsóhajt megkönnyebbülten, aztán lemegy a hajónak az aljába. Lám, minden jól sikerült! – ottan lefekszik, elalszik. De az Isten… Ez a balga ember, íme azt hitte, hogy álomba menekülhet az ő engedetlenségének a következménye elől.
Nagyon sok mai Jónás is egyszerűen azt gondolja, hogy majd átalussza azt az utat, amelyiken menekül az Isten elől, pedig drága testvérek, az alvás az nem megoldás! Az alvás nagyon jó dolog egyébként, de a bűnt, a mulasztást, az Istennel szemben való engedetlenséget nem lehet úgy kialudni, mint egy fáradtságot. Hányszor előfordul az, hogy Isten hív bennünket, megbízást ad, és mi nagyon jól tudjuk azt, hogy mit kellene tennünk, csak nem ízlik nekünk az engedelmesség. Megfutamodunk, és azt gondoljuk, hogy na, alszunk rá egyet-kettőt, majd telik az idő, és az idő múlásával újra rendbe jön megint minden Isten és közöttünk.
Pedig testvérek, a mi bűneink nem évülnek el. A világi törvények határt szabnak a büntetésre, és hogyha valakit a határidőn belül nem vonnak felelősségre, az akkor megmenekült a büntetés alól. Isten előtt azonban nem lehet úgy elintézni a mi bűneinket és engedetlenségeinket, hogy na, majd elfelejtődnek idővel, majd elévülnek az idő múlásával, majd az idő rendbe hoz mindent. Nem, testvérek, a bűnt – mindenféle bűnt – egyetlen egy módon lehet csak az Úristennel elintézni: úgy, hogy az ember nagyon alázatos és nagyon komoly bűnvallással beleteszi a bűneit az Isten bűnbocsátó kegyelmébe. Amíg ez meg nem történik, addig minden bűnöd nyilván van tartva, és egészen bizonyosan utolér miatta Istennek a keze. Hiába mondod azt, hogy: Ó, már régen volt, már befedte az időnek a pora! Ne piszkáljuk a régi emlékeket, örüljünk, hogy elmúlt, örüljünk, hogy elfelejtődött. Nem, testvérek, mert az Isten úgysem hagy békén. Az Isten utolér. Nem hagy békén addig, amíg el nem intézed vele személyesen.
Lám, Jónást se hagyta békén. Ez a szerencsétlen ember azt gondolta, hogy most már Isten hatósugarán kívülre került. Te szerencsétlen Jónás! Hát az Isten sokkal közelebb van hozzád, mint ahogyan azt sejted! És még ez a szerencse, mert mi lenne veled e nélkül? Te modern ember, azt gondolod, hogyha te megszakítod a kapcsolatot az Istennel, akkor az Isten is megszakítja veled a kapcsolatot? Mi, emberek ezt tennénk, és az Isten is megtehetné. Mi emberek nagyon könnyen hajlunk arra, hogy amikor valaki nem hallgat reánk, hiába figyelmeztetjük, látjuk, hogy a vesztébe rohan, megpróbáljuk visszatartani, de nem sikerül, akkor kimondjuk rá az ítéletet: Hát nem lehet rajta segíteni, ám menjen a vesztébe, én már nem tehetek érte többet. Képzeljétek el, mi lenne, ha Isten is így bánna velünk! Hogy micsoda nyomorultul néznénk ki! De Isten nem hagyja olyan könnyen vesztébe rohanni az övéit. Mindig megtalálja a módját annak, hogy utolérje az előle menekülő Jónásokat, kiragadja őket az engedetlenségnek az útjáról, és visszafordítsa az életüket önmagához. Egyet nagyon komolyan jegyezzünk meg kedves testvérek: azt, hogy Isten az őbenne hívő embereket szigorúbban szereti, mint a hitetleneket. Ne értsük félre, ez nem azt jelenti, hogy jobban szereti őket, nem, mert Isten mindenkit egyformán szeret, egyformán jól szeret, de az övéit szigorúbban szereti, mint azokat, akik nem hisznek őbenne. Jónást azért nem engedi Tarsisba olyan nyugodtan hajókázni, mert Jónás az ő választottja. Mert Jónás az ő Lelkének a hordozója, mert Jónást egészen máshová vinné az ő küldetése és az ő megbízatása. Máshová szól az ő elhívatása. Nézzétek: más hajózhat egész nyugodtan, ahová kedve tartja. Jónás nem! Más csalhat, lophat nagy összegeket anélkül, hogy kiderülne és különösebb baja lenne belőle. Jónás egy villamosjegy csaláson is lebukik. A világ fiai váltogathatják a szeretőiket, akár minden héten, nem lesz belőle különösebb botrány. Az Isten gyermeke körül pedig egy ilyen dolognak még a látszata miatt is kitör a vihar. Ezt értem azon, amikor azt mondom, hogy Isten az övéit szigorúbban szereti. Tehát valahogy jobban szemmel tartja, szorosabb gyeplőn fogja őket, és hamarább bünteti őket, azért, mert szereti őket. És azért, mert nagyon nagy árat fizetett érettük: Jézusnak az életét. Drágák neki, sokba vannak neki; és különösen azért, mert fel akarja használni őket. Isten nem mond le rólad, Jónás, ha te lemondasz is őróla és a néki való engedelmességről. Isten nem fog lemondani rólad. Ezt vedd tudomásul, minden Jónás vegye tudomásul. Ez a Jónás is nagyon hamarosan megtapasztalja, és meg is tapasztalja minden Jónás hamarosan. Íme, itt a történetben azt látjuk, hogy Jónásnak megvan a maga terve, megvan a maga jó számítása, és látszólag minden nagyszerűen sikerül, várakozáson felül stimmel minden.
De az Úr, de az Isten... mit cselekszik Isten? Íme, azt olvassuk, hogy: „nagy szelet bocsáta a tengerre és nagy vihar lőn a tengeren”. Úgy is mondhatnám, kedves testvérek, hogy Isten Jónás utána küldi egyik angyalát. Miért mondom ezt, hogy egy angyalát küldi utána, hiszen vihart küld utána. Nos, azért testvérek, mert a 104. zsoltárnak a 4. versében olvassuk ezt, hogy: „az Úr a szeleket teszi követeivé”. Követ – ugyanaz a szó, amit a magyar Biblia másutt így fordít, hogy angyal. Tehát a szél is, a vihar is: angyal, Isten küldötte, Isten követe. Istentől hoz üzenetet, Isten akaratát hajtja végre. És most ez az angyal megkezdi a szolgálatát. Sűrű, sötét felhőkkel vonja be az eget, felkorbácsolja a tengernek a vizét. A hullámok egymásra torlódnak, recseg-ropog az egész hajó. Megremegteti a hajósoknak a szívét az őrületes veszedelem, a halálos félelem. Hatalmas nagy hullámok csapnak át a hajónak a fedélzetén, majd lesodorják őket. Kitör a vihar és tombol eszeveszettül. De most figyeljétek csak meg testvérek, hogy egyszerre hogy megváltozik ennek a viharnak az értelme, meg az egész jelentősége, hogyha így mondom, hogy az a vihar: angyal. Zord arcú, félelmetes követ, de Istentől jön és Isten üzenetét hozza. Egy Isten elől menekülő embert keres, egy eltévedt hívőt akar felrázni, jobb belátásra bírni, és az Istenhez visszafordítani. Ugye milyen más jelentősége és értelme van így a mi életünk viharainak is, amelyek olykor-olykor megfélemlítik a lelkünket? Például egy betegségnek, vagy egy gyászeset fájdalmas viharzásának. Vagy talán egy anyagi nehézségnek, amiben a lélek a gondoknak a hullámai között már-már kezd elmerülni. Vagy egy csalódás, egy bánat viharának, vagy akár egy történelmi viharnak. Nézzétek, ezek mind-mind Isten követei. Ezek mind az Istennek a szolgái, az Istennek az angyalai, a te javadra.
Isten elől úgyse lehet elfutni. Jónást is utoléri Isten, és a mi életünkben is mindig azért vannak viharok – akár történelmi viharok, akár sorsszerű viharok, akár érzelmi viharok, vagy bármiféle más anyagi viharok például –, mert Isten ki akar ragadni bennünket az engedetlenségnek az útjáról, és szorosabbra akarja fűzni a kapcsolatunkat önmagával. Tehát abban a viharban is, akármilyen vihar legyen, Isten szeretete szól és Isten szeretete hív. Én már megtapasztaltam, testvérek, hogy Isten kénytelen néha rettegést és fájdalmat okozó élmények nyelvén beszélni velünk, mert különben mi, engedetlenségünk megátalkodottságában nem értenénk meg a szavát, nem hallanánk meg őt; de akkor is, és ebben is az ő szeretetéről beszél. Mert Isten nem beszél kétféle szájjal, és Istennek nincs kétféle beszéde, csak egyféle beszéde. És ő soha nem kerül ellentmondásba azzal a szeretettel, melyet Jézus golgotai keresztjén át mondott ennek a világnak. Mindig ugyanazt mondja: a viharon keresztül is csak azt mondja, amit a golgotai kereszten át mondott.
Gyermekkorunkban – emlékszem rá – gyakran odaszorítottuk a fülünket a távíró oszlophoz, és hallottuk a zúgást, amit a szél okozott fönt a huzalokban. Nos, drága testvér, ha úgy hallgatsz bele az életed viharainak a zúgásába, hogy a lelki füledet odaszorítod Jézus keresztfájának az oszlopához, akkor mindenben Isten szeretetének a hangját hallod. És akkor elmarad mindenféle fájó disszonancia, és a legfélelmetesebb helyzet is valami csodálatosan szép hangot ad. Hát ezért tudta Jób fájó sebeinek cserepekkel való vakarása közben is Istent dicsőíteni. És ezért volt lehetséges az, hogy Pál és Szilász a filippi börtönben, sötét éjszakában, kezük-lábuk kalodába szorítva, korbácsütésektől fölvérzett háttal is zsoltárokat tudtak énekelni – mert Isten beszéde mindig és mindenben ugyanaz: az ő mérhetetlen szeretetének a beszéde, és a keresztből hangzó szeretet rezonál minden dologból és minden eseményből, a viharból is. És az egész világ és az egész élet egy nagy visszhang a kereszt beszédére.
Nézzétek, itt két dologból is látszik ebben a történetben, hogy valóban angyal volt ez a vihar: az egyik dolog, amiből látszik, az, hogy ezek a hajósok a drága holmit, amivel telerakták a hajót, mind igyekeznek bedobálni a tengerbe. Milyen csodálatos! Mindattól, ami olyan drága volt a számukra, amit olyan nagy gonddal csomagoltak be a parton, és amitől nagy üzleti hasznot reméltek a túlsó parton, amiért annyit fáradtak, amire annyit költöttek, attól most mind igyekeznek megszabadulni. Semmi nem kell, amikor az életét kell menteni az embernek, semmi másra nincsen szüksége. Mit számít akkor a földi jó és a gazdagság és bármi más, hogyha a halál árnyéka vetítődik reá? Valóban, testvérek, a viharban az ember megszabadul mindannak az igézetétől, ami egyébként olyan rettenetesen fontosnak látszott a számára: lakás, autó, pénz, állás, vagyon, fizetés, szépség, hírnév, minden-minden, ami azelőtt úgy csillogott, amiért törte magát az ember, ami az ambícióját ösztökélte, és amivel úgy szerette volna minél jobban telerakni a „hajóját” – hogy el tud szürkülni, amikor a halál árnyéka vetítődik reá! Tudjátok, testvérek, a viharban leszűkül a köre mindannak, amit az ember szükségesnek tart a maga számára. Annyira leszűkül, hogy lassan megérti az ember, mire célzott Jézus, amikor azt mondotta, hogy egy a szükséges dolog: az életet a halálon is átmentő Istennel való közösség. Ez! Ennek a biztosítása, ennek a megmaradása. Vesszen minden, de ez maradjon, ez az egy, ez maradjon, mert ez az egy a szükséges dolog. Ezt is megtanulja az ember a viharban.
Azután imádkozni is megtanul az ember a viharban. Íme, itt is azt olvassuk, hogy „a hajósok megfélemlének, és ki-ki a maga istenéhez kiáltott”. Addig talán eszükbe sem jutott nekik kiáltani az istenükhöz, amíg szépen sütött a nap és csendes vízen, kedvező széllel haladt a hajó a maga útján, de amikor beborult az ég, és amikor örvénylett a tenger, akkor már igazán nem marad más, mint hogy könyörgőre kell fogni a dolgot. De sok ember megtanult a viharban már Isten segítő keze után kapkodni! De, tudjátok, mindig egy kicsit gyanús az, amikor valaki a viharnak a kellős közepén kezdi ácsolgatni a mentőcsónakot. Sokkal jobb azt készenlétben tartani még akkor, amikor szépen süt a nap, hogy azután nyugodtan hajózhassék az ember tovább, abban a tudatban, hogy van oltalom, van menedék, még ha vihar jön is.
Ismertem egy férfit, aki a háborúban valami olyan lábsebet kapott, ami sehogyan se akart begyógyulni, emiatt nagyon sokat szenvedett, és majdnem mindig ágyban kellett tölteni az idejét. De éppen ennek a nyomorúságnak a révén került közel Istenhez és tanult meg imádkozni, s nagyon boldog volt. Azután egyszerre csak elkezdett javulni a seb, majd lassan egészen meggyógyult. Teljesen rendbe jött ez az ember, olyan volt, mint minden más egészséges ember. De szinte ennek megfelelő arányban távolodott el megint Istentől: lanyhult a hitélete, kihagyott az imádsága, és már-már szinte egészen elszakadt az Istennel való közösségből. Azután egy szép napon megint kiújult, fölfakadt a seb. Megint ágyba került, és az egyik látogatójának, aki megállt az ágya mellett, és sajnálkozott rajta, részvétéről biztosította, azt mondotta: Ne sajnálj engem! Csak a régi barátom tért vissza. Isten küldte, mert jobb sántán járnom a keskeny úton, amelyik az életre visz, mint két egészséges lábbal azon a széles úton, amelyik a veszedelemre visz! Így mondotta a betegségére, hogy „a régi barátom”. Úgy is mondhatta volna, hogy az Isten angyala. Mert ugye így is igaz? Igaz, bizony.
Testvérek, még egy utolsó, nagyon aktuális üzenete van ennek a történetnek a számunkra. A hajó veszélyben van. Az emberek mindent elkövetnek, hogy mentsék a hajót, dolgoznak, lótnak-futnak, fáradnak. Összeszedik minden erejüket, hogy megmentsék az életüket – Jónásét is. És ebből a közös, ebből a közérdekű munkából éppen csak Jónás nem veszi ki a részét! Nem törődik vele, hogy mi van körülötte, hogy mivel foglalkoznak a többiek, a pogányok, ő alszik.
Látjátok, testvérek, hová tud süllyedni Istennek az embere, Istennek a gyermeke, egy hívő ember, hogyha engedetlen? Az a hajó ott egy sorsközösség. Olyan, mint egy falunak, egy városnak, vagy egy országnak a lakossága. És ugye azt tudjuk mindnyájan, hogy ma ez az egész világ olyan, mintha egy hajóban utazna az emberiség. Az egész földi világ egy nagy sorsközösség. És hogyha valahol léket kap a hajó – mindegy, hogy Brazíliában, Vietnámban, vagy Afrikának a közepén valahol, tehát a „hajónak” egy egészen másik oldalán, mint ahol éppen mi élünk –, minket akkor is éppen úgy fenyeget az elmerülés, mint azokat, akik közel vannak a lékhez. Ugye, milyen visszatetsző az, amikor mások igyekeznek megmenteni a hajót és kivezetni a viharból, a hívő ember pedig alszik? Szemlélheted te egyáltalán közönyösen és kívülről, amikor jóakaratú emberek mindent elkövetnek és igyekeznek kultúrát növelni, életszínvonalat emelni, építeni, békét megmenteni a hajón? Szörnyű, borzasztó látvány egy alvó Jónás a süllyedő hajón.
„Mi lelt, te nagy alvó? – rázza föl a kormányos az Isten emberét – Kelj föl, kiálts a te Istenedhez, hátha gondol velünk az Isten, és nem veszünk el”. Hátha... Hátha? Nem, nem hátha! Egészen bizonyosan. Csak kelj föl, Jónás! Csak ébredj föl, és kiálts, könyörögj magadért, és könyörögj az egész hajóért! Könyörögjünk mindnyájan együtt:

Jézus, menedékem!
Hű oltalmam nékem
Te vagy egyedül!
Lelkem a viharból,
Bűnből, minden bajból
Hozzád menekül.
Bár a föld mind romba dőlt,
S ha a pokol hada hány tőrt:
Jézus maga áll őrt!

(294. ének 2. vers)

Kedves testvéreim, most egy új sorozatot szeretnénk elkezdeni, és Isten segítségével néhány vasárnapon keresztül Jónás próféta történetét végigmagyarázni. Jónás prófétáról a legtöbb ember – még sajnos bibliaolvasó emberek között is – csak annyit tud, hogy ez volt az a próféta, akit amikor belevetettek a tengerbe a hajóról, akkor bekapta egy cethal, és annak a gyomrában átvészelt három szörnyűséges, nyomorúságos napot, majd azután megint épségben sikerült néki onnét megmenekülnie. Persze meg szokott indulni ilyenkor a vitatkozás, hogy van-e egyáltalán a világon olyan cethal, amelyik egy embert be tud kapni? Azután létezik-e egyáltalán az, hogy egy ember ilyen helyzetben kibír három napot és életben tud maradni? Lehetséges egyáltalán az, hogy egy ilyen szituációból valaki épségben meg tudjon menekülni? Az ilyen vitatkozás rendszerint oda szokott kilyukadni, hogy igaz-e hát az egész történet, vagy pedig csak valami mondaszerű elbeszélésről van szó? Nos, kedves testvérek, én teljességgel mellőzöm ezt a vitát. Mégpedig egyfelől azért mellőzöm, mert meg vagyok róla győződve, hogy ennek a történetnek nem a historikumában, tehát nem a történeti hitelességében van a lényeg, hanem éppen a mondanivalójában. Vagyis, hogy mit üzen rajta keresztül Isten? Legyen ám kitalált történet az egész, nem fontos – akkor is Isten szól rajta keresztül. És ez a fontos, amit az Isten szól rajta keresztül. Másfelől pedig azért nem töprengtem soha ezen a kérdésen, mert testvérek, én Jónásnak az alakjában és viselkedésében olyan vonásokat fedezek föl állandóan, amelyek engem speciálisan arra figyelmeztetnek, hogy hohó, barátom, az a Jónás, az ott ül a te dolgozószobádban! Ott ül a te íróasztalod mellett, a te székeden. És ahogyan itt most körülnézek közöttetek, azt kell mondanom, hogy ez a Jónás ma reggel itt ül a templomban.
Ennyire hiteles történetről van szó, hogy az a Jónás még ma is él. Ímé, így kezdődik a történet: „és lőn az Úr szava Jónáshoz”. Hogyan? Talán álomban, talán egy látomás által, talán angyali jelenésben, vagy talán egy benne megszólaló, egészen világosan érthető hang által – én nem tudom, de nem is fontos. Mert az a mód, ahogyan az Istennek a szava „lőn” és lesz és történik mind a mai napig hozzánk, a mindenkori hívő emberekhez, egyáltalán nem is lényeges, egyáltalán nem is fontos. Azt merném mondani, testvérek, hogy akinek van füle a lelki hallásra, az mindenben és mindenkor és mindenütt meghallja az Úrnak hozzá szóló szavát. Mert az Úr szól. Rengeteg formában szól Isten: például a világegyetemnek a létezésében. Szól a világtörténelemnek az alakulásában. Az egyéni sorsunknak ilyen vagy olyan fordulatában, a mindennapi életünk legapróbb és legjelentéktelenebb eseményeiben is szól Isten – csak legyen fülünk a meghallására. Szól Isten a fűszálban, szól Isten a madárdalban és szól Isten a boldog élményekben és a keserves és fájdalmas sorscsapásokban. És hogyha valaki belehallgat ezekbe a dolgokba, mindenütt meghallja az Istennek hozzá szóló szavát, üzenetét. Persze Istennek ez a hozzánk való szólása, beszéde a legérthetőbben az ő megváltó cselekedetében, tehát a megváltásnak a történéseiben szól az emberhez. Ezekben mondja el Istent a legmélyebb és a legforróbb érzéseit az ember számára. És ezek között is Jézusnak a golgotai halálában. Igen, testvérek, Istennek a mondanivalója a leghatalmasabban a szent vér által szól az emberhez és a világhoz. Ebben mondta el Isten a legfontosabb és a legutolsó szavát.
És ezzel azt mondja, hogy szeret. Mindig, újra azt mondja, hogy szeret. Halálosan szeret. Téged is, meg engem is. És minden más szava az Istennek ezért van, mert szeret és mert igényt tart reánk, mert magához akar ölelni bennünket, mert félt bennünket, mert gondoskodik rólunk. Így hallgasd az Istennek a hozzád szóló szavát akkor is, hogyha egy boldog élményen keresztül szól. De így hallgasd akkor is, hogyha valami nagyon fájdalmas sorscsapásnak a nyelvén akarja tudtul adni, hogy mennyire szeret. És ezért szól az Isten egészen érthető emberi nyelven is hozzánk, amikor például a Bibliádat olvasod, vagy amikor egy prédikációt hallgatsz, vagy amikor egy zsoltárt énekelsz. És Isten szólott hozzánk egészen érthető formában akkor is, amikor ki-ki újév reggelén egy kis cédulát kapott itten, amelyiken rajta volt egy ige. Azt is az Istennek hozzá szóló szavaként fogadja. Azt lehet mondani, hogy rengetegszer szólt már Isten.
Meg tudnád mondani, hogy tehozzád például hányszor szólt Isten? Így kezdődik Júdás próféta története, hogy „lőn az Úrnak a szava Jónáshoz”. És tudjátok, én most szeretném itten áthúzni Jónásnak a nevét, és egy másik nevet írni oda helyébe: a tiedet, meg az enyémet. Például így: és lőn az Úrnak a szava – írd oda nyugodtan utána a saját nevedet. Egészen konkrétan, egészen határozottan. Mert ugye így is igaz. Igaz, bizony.
Na mármost milyen szava „lőn” az Úrnak Jónáshoz? Azt mondja: „Kelj föl, menj el Ninivébe, a nagy városba, és kiálts ellene, mert gonoszságuk felhatolt elémbe.” Istennek a szava mindig mozgósít, mindig megbízást jelent, mindig valami feladatot ad: kelj föl! – tehát mozdulj ki abból a tétlen szemlélődésből, áhítatos magányból, amibe belesüppedsz néha. Nem lehet tudni, hogy hol érte Jónást Istennek ez a mozgósító megszólítása, de nagyon valószínű, hogy éppen akkor, amikor valami nagy, csendes, mély imádságba merülve együtt volt Istennel négyszemközt. Amikor Isten dolgaival foglalkozott, amikor magasztos gondolatok áhítattal töltötték el a lelkét. Tudniillik nagyon gyakran előfordul az, hogy a hívő ember úgy beletemetkezik a saját kegyességébe, hogy jól esik elkényelmesedni abban a tudatban, hogy azok közé a kevesek közé tartozik, akik ismerik Istent, akik jóban vannak Istennel. És azután egy kicsit talán le is nézi azokat, akik nem így gondolkodnak, és nem így élnek. Nagy kísértésünk nekünk, testvérek mindnyájunknak, hogy már-már kezdjük elhinni, hogy csak ennyi az egész keresztény életnek a lényege. Tehát, hogy kereszténynek lenni és hinni Istenben csak annyit jelent, hogy néha-néha megérzünk valamit Istennek a közelségéből. Néha-néha megértünk valamit Istennek a titkaiból, és azon úgy elálmodozunk, hogy jaj, de szép, de nagyszerű. Hogy néha-néha belelélegzünk egy-egy mély imádság által az Istennek a szent és tisztultabb világába. Tehát, hogy annyi az egész keresztény élet, mint egy kis lelki élvezet abban a sok csúnyaságban, amiben egyébként élünk. Mint egy kis áhítatos elcsendesedés abban a rettentő zajban, ami körülöttünk zúg, zakatol állandóan ebben a világban. Egy kis kirándulás, egy kis lelki felüdülés annak a másik világnak a tisztultabb szellemi atmoszférájában.
Kelj föl – mondja Isten –, nem csak magadért vagy keresztény! Isten a vele való közösséget mindig haszonra adja, nem pedig élvezetre. A félrehúzódó, a saját maga kegyességébe bezárkózó, és az Istennel való közösségét egyedül, négyszemközt élvezgető hívő ember az nem igazi keresztény ember. Menj Ninivébe! – mondja Isten. Nem lehet kisajátítani Istent csak a magunk számára. Tudomásul kell vennünk, hogy másoknak és a hitetleneknek is irgalmas Édesatyja az Isten, ezért menj Ninivébe. Ninive az akkori régi világ pogányságának volt mintegy a centruma. A legújabb ásatások kiderítették, hogy 60 kilométer átmérőjű világváros volt. 20 kilométer hosszú sugárutak és fasorok szelték keresztül-kasul. 30 méter széles várfal vette körül. Lakóit több mint 7 millióra becsülik ma a tudósok. Mindent, amit az ókor pompában, gazdagságban, művészetben produkált, az mind megtalálható volt. Nagy város volt, de nemcsak terjedelmében volt nagyváros, hanem mint minden nagyváros a bűneiben is nagy volt. Tehát minden, ami emberi gőgben, önzésben, szemérmetlenségben, szeretetlenségben, érzéki vágyakban, gonoszságban, hitványságban egyáltalán elképzelhető, az ott mind fölhalmozódott, mint egy általános nagyvárosban. Menj Ninivébe, a nagy városba, és szólj ellene, kiálts ellene, mert gonoszsága, bűne felhatott hozzám, azt mondja Isten. Lényegében véve, kedves testvérek, tulajdonképpen ma is így küldi Isten azokat, akikhez szól – a világba. Egy hívő embert kétmillió közé. Ma nem arra hívja el Isten az Őbenne hívő embereket, akiket megszólít, hogy menjenek el valahova messzire, Közép-Afrikába vagy Indiába, és ottan misszionáljanak. Még csak arra sem, hogy itthon hányják a szemére a világnak a bűneit. Sem pedig nem arról, hogy szervezzenek nagy evangelizációs kampányokat és úgy próbáljanak téríteni embereket az Úrhoz, hanem ma Istennek a hívó szava ehhez a világhoz: a benne hívő emberek keresztyén élete.
Ahol élsz, ott ábrázolódjék ki benned Jézusnak az alakja: jósága, szeretete, türelme, áldozatkészsége, indulata. Erre hív ma. A leghatalmasabb misszió ma a világ felé az, hogy mi, akik halljuk Istennek a szavát, akikhez szól Isten, aszerint éljünk, annak engedelmeskedve viselkedjünk. Kelj föl! Vedd tudomásul, hogy Isten küldötteként kell élned ott, ahol élsz, az embereknek a milliói között, és kiálts, azt mondja az Írás. Tehát mintegy kiáltsa, hangosan hirdesse minden egyes cselekedeted, hogy lehet másképpen is viszonyulni az emberekhez, nemcsak hogy önző módon, olyan kizsákmányolóan, olyan gorombán, durván és lehetetlenül, hamisan, ahogyan általában szoktak az emberek, hanem lehet igazan és lehet szeretettel is és türelemmel is, lehet krisztusi módon is viszonyulni az emberekhez. És nemcsak úgy látszatra lehet viszonyulni a munkához, tehát kizárólag csak kenyérkereseti lehetőséget látni benne, hanem alázatosan is szolgálhatunk. Kiáltsa minden cselekedeted, hogy nem csak úgy lehet viszonyulni a másik nemhez, ahogyan általában a világban szokás: kacéran, kihívóan, szemérmetlenül, hanem tisztán, meglátva benne a más feleségét, a másnak a férjét, meglátva benne az embert, a lelket. Az ilyen krisztusi viselkedés már magában véve is kiált! Kiáltó ellentét a világ erkölcsiségével szemben. Figyelj! – azt mondja Isten. Figyelj mindig arra a szóra, amit hétről hétre itt a templomban, vagy napról napra otthon, csendes magányodban a bibliaolvasásod közben kapsz. Vagy figyelj arra a szóra, amire Isten az álmaidban figyelmeztet. Vagy arra a szóra, amire az események, a saját életed eseményei által tanít, és aszerint élj. Azt próbáld meg átvinni a cselekedeteiddel a mindennapi életedbe.
Testvérek, ma ezt a missziói parancsot kapja Jónás az Istentől Ninive felé, a világ felé. Csak Jónás gyáva és Jónás megretten. Talán azt gondolja magában, hogy mit érek vele, hát kinevetnek, kigúnyolnak, meg bolondnak tartanak érte. Talán ki is vetnek az emberek maguk közül, ha nem úgy csinálom én is, ahogyan ők csinálják. Mint ahogyan a múltkor egy 18 éves fiatal leányka panaszolta nekem a lelkészi hivatalnak a csendességében: hogy nem győz már hová lenni az osztálytársainak a gúnyolódása elől, mert neki még soha „nem volt dolga fiúval” – ahogyan mondotta. Bolondnak tartják érte. Kigúnyolják miatta, vagy pedig azt mondják, hogy nem egészséges. Hát miért tegye ki magát Jónás ilyen kellemetlenségnek? Hát nincs igaza neki, hogyha elbújik az ilyen megbízás elől, és nem vállalja? Vagy talán azt gondolja magában Jónás, hogy ugyan mit használok én ennek a világnak azzal, hogyha a keresztyén életem bizonyságtételét odatárom eléje? Hiszen én egyedül vagyok, és velem szemben milliók élnek másként. Ugyanaz, mint egy csepp víz a sparhelt tetején, amelyik abban a pillanatban elpárolog, elgőzölög, és nyoma sem marad többé. Hát mit használok vele, mit segítek ezzel én a világon, ha én igazán keresztyén módon élek? – ez reménytelen vállalkozás! Valóban reménytelen vállalkozás lenne kedves testvérek, ha nem Isten küldene. Hogyha nem Isten állna ott, a mögött az egy mögött a kétmillióval szemben. Jónás olyan boldog volt, amíg csendben élvezhette az Istennel való együttlétnek a szépségét, és amíg elálmélkodhatott magasztos gondolatokon, amelyek megtöltötték a lelkét, és amíg áhítatban fürösztgethette a lelkét, olyan boldog volt... De Ninivébe menni? Azt már nem vállalja. És a mai Jónás is valahogy ilyen formán van, ahogyan erről olvassuk, hogy „felkele Jónás, hogy Tarsisba szaladna az Úr elől”. Nem akar ő elszakadni egészen az Istentől, csak éppen a bizonyságtevő életet nem vállalja. Ott, a hajón csendes magányában azért ő imádkozik tovább. A templomnak a hajójában, ahol senki nem látja, ott azért tiszteli tovább az Istent. Nem akar ő hitetlenné válni teljességgel, csak éppen az engedelmességet nem akarja vállalni Istennel szemben. És tudjátok, testvérek, hogy ez ma a legtöbb hívő embernek a legnagyobb bűne? Az, hogy engedetlen. Az, hogy nem azt teszi, amit Isten mond neki, hiába „lőn az Úrnak a szava” hozzá, mert a hívő ember ezt már nem veszi komolyan. Ez a legtöbb hívő embernek a bűne. Tehát nem olyan bűne van ma a legtöbb hívő embernek, hogy lop, csal, hazudik, vagy házasságot tör, paráználkodik, vagy erkölcstelenkedik, nem. Egész egyszerűen annyi, hogy nem azt csinálja, amit Isten mond. Egyébként becsületes, tisztességes, mint ahogy Jónás. Azt olvassuk róla, hogy megfizette a hajóbért. Nagyon tökéletesen járt el, nagyon tiszteletreméltó, nagyon tisztességes volt, nagyon korrektül viselkedett, senkinek nem lehetett ellene semmi kifogása. Nem bántott ő senkit ott azon a hajón. Úgy utazott, mint a többi utas. Tehát kifelé korrekt. Csak Isten látja, hogy ez mind hazugság, mert ez mind menekülés Istennek a színe elől. Testvérek, mi már annyira elszoktunk attól, hogy Isten szavának engedve rendezzük be az életünket, és irányítsuk a cselekedeteinket, mert hogy már nem is érezzük bűnnek, ha nem így cselekszünk. Mi már csak azt érezzük bűnnek, ha valami hitványságot követünk el. Ha valami durva bűnt követünk el, de azt, hogy nem keressük és nem követjük Istennek a szavát, és az, hogy a saját fejünk szerint rendezzük be az életünket, osztjuk be és költjük el a pénzünket és csináljuk meg a terveinket, ezt nem is érezzük már egyáltalán bűnnek. Ki az ma, aki tényleg komolyan odaáll reggelenként az Isten elé, és kérdi: Mit akarsz, Uram, hogy cselekedjem? – és azt cselekszi, amit az Úr megmutat neki.
Érzitek, testvérek, hogy Ádám még mindig bújik az Isten elől, és Jónás még mindig menekülőben van az Isten színe elől? Ez lett mindnyájunknak az alap magatartásunk. Jónás lement a tengerpartra, ott lement egy hajóba, a későbbiek során tudjuk, hogy annak is lement a legalsó részére. Tudjátok, van ebben valami szimbolikus jelentőségű, hogy Jónás mindig lemegy, mert az Istentől elszakadó ember, vagy az Istennek nem engedelmeskedő ember, az Istennek az engedelmességet megtagadó ember az mindig lefelé megy. Az egyre lentebb megy, egyre sivárabb lesz neki a lelki élete, egyre erőtelenebb lesz az imádsága, egyre lazább lesz a lelkiismerete, egyre jobban elveszíti az érzékenységét a finom bűnökkel szemben. Talán még az éjszakái is egyre nyugtalanabbakká lesznek, egyre jobban megromlik az emberekhez való viszonya - mindig lentebb megy. Lehet, hogy a világ szerint felfele megy, emelkedik, talán anyagilag is jobban fog majd neki menni, de a saját lelkiismerete is az Isten előtt egyre jobban lefelé megy. És azt olvassuk, hogy megfizette a hajóbért. Óriási bért fizetett. Még nem is tudja Jónás igazán, hogy mekkora árat fizetett ezért a menekülésért: a lelke nyugalmát és a lelke békességét. A pénzével együtt a lelkét is odaadta ezért az árért.
Mert testvérek, mindig hallatlanul nagy árat fizet az, aki Isten elől menekül. Az Istennel szemben való engedetlenségnek mindig megfizeti az ember valamilyen módon az árát. Egyik talán a becsületének az elvesztésével, a másik az elrongyolódott egészségével és idegrendszerével. A harmadik talán egy régi emléknek szűnni nem akaró fájdalmával, a negyedik talán megnyugodni nem képes lelkiismerettel, vagy családi békétlenséggel és boldogtalansággal, de az engedetlenségnek mindig rettenetes ára van, amit meg kell fizetni, és amit mindenki megfizet egyszer.
„Az Úr színe elől” – kétszer is olvassuk ezt a Bibliában, ebben a rövid kis részletben. Mintha el lehetne menekülni egy embernek az Úr színe elől! Hiszen ha Jónás már nem látja is az Úrnak az arcát, az Úr akkor is látja Jónásnak az arcát. És hogyha Jónás már elindult is, hogy elmeneküljön az Úr színe elől, az Úr is elindult már, hogy szembejöjjön Jónással, a menekülő jónással. Vigyázzatok, testvérek, mert rettenetes nagy az ár. A menekülésnek borzalmas ára van. Jónás, térj vissza az Úr színe elé! Ennek a visszaútnak, ennek nincsen ára? Nem nagy az ár? De, az. Rettenetesen nagy. Olyan nagy, hogy azt egyikünk sem tudná megfizetni. De nem is kell, mert valaki más már megfizette helyettünk. Az Istenhez visszavezető útért Jézus fizetett a Golgotán, a vérével. Menekülő Jónások! Induljunk hát el most mind együtt ezen az úton, visszafelé, az Úr színe elé, Jézus vezetése mellett, és így könyörögjünk:

Amint vagyok – sok bűn alatt,
De hallva hívó hangodat,
Ki értem áldozád magad –,
Fogadj el, Jézusom!

Amint vagyok – hogy a te szent
Szerelmed tudjam, mit jelent
Már itt s majd egykor odafent –,
Fogadj el, Jézusom!

(460. ének 1. és 6. vers)

Ámen.

Dátum: 1967. január 15.

Kedves testvéreim! Szeretném ott folytatni Jónás próféta könyvének a magyarázatát, ahol egy jó hónappal ezelőtt abbahagytuk, talán emlékeztek még reá. A történetnek ez a most soron következő része csupa biztatás, csupa bátorítás. Amikor ezt a részt olvasom, nem győzöm csodálni az Isten kegyelmének a nagyságát. Ennek a történetnek a mondanivalóját három gondolatcsokorba összefoglalva, szeretném úgy hirdetni előttetek Isten kegyelmének a nagyságát, a csodáját, hogy az mindnyájunk számára biztatást és bátorítást jelentsen. Nem tudom, hogy mennyiben érzitek, hogy milyen csodálatos kegyelem tükröződik már ezekben a legelső szavakban, ahogy kezdődik a történet: „És lőn az Úrnak szava Jónáshoz másodszor is, mondván: Kelj fel, menj Ninivébe, a nagy városba, és hirdesd néki azt a beszédet, a mit én parancsolok néked”. El tudom képzelni, hogy Jónás végtelenül megdöbbent akkor, amikor az Úrnak a szava másodszor is „lőn hozzá”. Valami ilyenformát érezhetett Jónás: Hogy? Ezek után még szóba áll velem Isten, és nemcsak hogy szóba áll, hanem küld engem Isten? Föl akar használni, föl tud használni Isten engem, aki olyan csúful cserben hagytam az ő ügyét? Aki megfutottam a szolgálat elől, és aki olyan gyáván, hetykén hátat fordítottam az Istennek? Én azt hiszem, testvérek, hogy azon sem csodálkozott volna Jónás, hogyha az Úrnak szava, amikor másodszor „lőn hozzá”, valami ilyet mondott volna neki, hogy: Na, te engedetlen próféta, most már mehetsz, ahová akarsz! Nem tudlak használni többé. Küldhetek én Ninivébe olyat is, aki méltóbb és alkalmasabb erre a szolgálatra, mint te. Benned nem tudok többé megbízni, hűtlen voltál, alkalmatlan vagy erre a szolgálatra! Az lett volna a természetes, hogyha a prófétálásnak a Lelke, amelyiknek ellenállt Jónás, elhagyta volna a prófétát, és soha vissza nem tért volna hozzá. Mert hogyha egyáltalán volt valaha alkalmatlan és méltatlan ember az Isten ügyének a szolgálatára, hát akkor ez a Jónás próféta igazán alkalmatlan volt és méltatlan volt; és mégsem az történt, ami természetes lett volna, hanem valami egészen más. Ebből látjuk testvérek, hogy az Isten bűnbocsátó kegyelme milyen teljes és milyen tökéletes! És hogyha egy bűnbánó ember igazán a szíve szerint fogadja el Istennek ezt a bűnbocsátó kegyelmét, akkor Isten úgy elfelejti neki minden hitványságát, mintha sohasem történt volna. Ismét a bizalmába fogadja, újra munkába állítja, és megint új célt, új feladatot és új tartalmat ad az életének.
Azt mondottam az elébb Jónásra, hogy alkalmatlan és méltatlan volt Isten ügyének a szolgálatára. És mégis… Tudjátok, testvérek, ez a „mégis”, ez az a nagy kegyelem, amit én nem győzök csodálni Istennek a szívében, velünk szemben. Hogyha van valaki, aki nagyon jól tudja, hogy mit jelent az „alkalmatlan” és a „méltatlan” szó, akkor higgyétek el, testvérek, hogy mi, az Isten igéjének a palástos hirdetői, mi vagyunk azok. Mi aztán igazán tudjuk! Néha olyan roskasztó teherként nehezedik reánk a magunk alkalmatlanságának és méltatlanságának a tudata, hogy ha nem volna az a „mégis”, hogyha nem biztatna és nem bátorítana az Istennek az a kimondhatatlan kegyelme, akkor soha nem mernénk ideállni, elébetek, erre a szószékre! Ezért mondom, hogy én nem győzöm csodálni Isten kegyelmének a nagyságát, a csodáját, aki a mi alkalmatlanságunk és méltatlanságunk ellenére is mégis mindig újra szól, és mégis mindig újra küld. És nemcsak másodszor, mint ahogyan Jónást, hanem ó, ki tudja hanyadszor!
Istennek az egyik legcsodálatosabb munkája, legcsodálatosabb tulajdonsága az, hogy hajlandó mindig újrakezdeni egy emberrel. Úgy újrakezdeni, minthogyha semmi nem történt volna azelőtt: teljesen elölről kezdeni, megint. Érezzétek meg ebből azt, hogy van visszaút Istenhez mindenki számára! Akárhová kalandozott el, akármi történt vele, van visszaút Istenhez. Mert ímé, az Isten kegyelme csodálatos. Akármit cselekedtél is, mégis, mégis van kegyelem a te számodra is. Azt mondottam, hogy alkalmatlan és méltatlan az Úr szolgálatára. Na de testvérek, mondjátok meg nekem, hogy ki ne lenne alkalmatlan és méltatlan arra, hogy Istennek az üzenetét továbbítsa emberek felé? Arra, hogy Istennek a hívását vigye ki ebbe a világba? – hát mindenki alkalmatlan és mindenki méltatlan erre! És Isten mégis embereket, ilyen alkalmatlan és méltatlan embereket használ fel erre a szolgálatra.
Kerek ötven esztendővel ezelőtt történt Kecskeméten, hogy egy hétesztendős kisfiú, egy nagyon szegény szabómesternek egy vézna, gyenge egészségű kis fiacskája elmondotta egy másik hétesztendős kisfiúnak, az osztálytársának azt, amit előző nap a vasárnapi iskolában Jézusról hallott. És a következő vasárnap ezt a másik hétesztendős kisfiút kézen fogva elvezette a vasárnapi iskolába. És ez a másik kisfiú ott, abban a vasárnapi iskolában kapott olyan indításokat, aminek az eredményeképpen most itt áll ezen a szószéken, és hirdeti nektek az Igét. Soha nem fogom elfelejteni, testvérek, Istenek azt a kis prófétáját, azt a kis gyerekprófétáját, aki akkor nekem olyan egészen egyszerű, gyermeki módon beszélt arról, amit Jézusról hallott. Nézzétek, hogyha ez a kisfiú, aki csak hét esztendős volt, és hogyha Péter apostol, aki megtagadta Jézust, meg Pál, aki üldözte Jézust, meg Jónás, aki dezertált, meg én a magunk méltatlansága és alkalmatlansága ellenére lehetünk az Istennek a követei és szolgái – akkor te is lehetsz, meg te is, meg te is, meg te is, mindnyájan! Mert az Istennek nem a mi ügyességünkre és nem a mi alkalmasságunkra és rátermett voltunkra van szüksége, hanem egyedül és kizárólag a mi engedelmességünkre van szükség. Ímé így olvastuk, hogy „lőn az Úrnak a szava másodszor is Jónáshoz”. Ugye tehozzád se először van az Úrnak ez a szava?! Érezd meg belőle, testvér, hogy Isten nem mondott le arról, hogy te is az ő követe légy ebben a világban. Nem mondott le arról, hogy te is mint az Ő küldötte, az Ő üzenetével járd be a nagyvárost, Budapestet. Meg a vidéket, meg a baráti körödet, meg a családodat. Hogy te is próféta és apostol légy a magad helyén, azok között az emberek között, akikkel érintkezel. Hogy te is az Ő szolgálatában hirdesd a szavaiddal és az életeddel azt, amit Isten szeretetéből megtapasztaltál.
A múltkor egy ismeretlen orvossal találkoztam egy betegnél. Ez az orvos mint orvos látogatta, illetve kezelte azt a beteget, én pedig mint lelkipásztor látogattam meg ugyanezt a beteget. Föltűnt nekem, hogy ennek az orvosnak minden szavában és az egész magatartásában volt valami, ami valahogyan „Krisztus jó illatát” sugározta maga körül az egész szobában, anélkül hogy egyetlen szóval beszélt volna magáról Jézusról. A beteg meg is jegyezte, hogy ennek az orvosnak köszönhetem az életemet. És én kiéreztem a szavából, hogy nemcsak a gyógyulását értette ezalatt, hanem valahogy sokkal többet. Azt a fajta életet, amelyikre Jézus mondja, hogy „én vagyok az Élet”. És amikor elment ez az orvos, én még ott maradtam és valósággal tapasztaltam, hogy valami megmagyarázhatatlan békesség, derű és tiszta légkör maradt utána a szobában, és az arcokon szelíd mosoly. Egy modern próféta, egy mai Isten embere. Pedig testvérek, ő se alkalmasabb és ő se méltóbb erre a szolgálatra, mint te vagy én, vagy bármelyikünk. És mégis... Nos, hát erre a „mégis”-re, erre te is számíthatsz. Erre a „mégis”-re számítok én is. Ebből a „mégis”-ből élek én is. Látjátok, ilyen nagy Istennek a kegyelme, hogy még egy Jónást is, még téged is, meg engem is fel tud használni a maga szolgálatában.
Azután másodszor nagyszerűen felragyog Istennek a kegyelme abból is, ahogyan Ninivéről, erről a nagy, bűnös városról – amelyiknek az első résznek a szavai szerint a „gonoszsága fölhatott az égre” –, hogy erről a Ninivéről azt mondja Istennek az Igéje, hogy „nagy városa vala Istennek”. Nem tudom, hogy érzitek-e benne Isten kegyelmét, hogy Ninivét így aposztrofálja, hogy „nagy városa vala Istennek”. Ha tényleg olyan nagy volt a romlottság ebben a nagyvárosban, hogy égre kiáltó gonoszsága volt néki, akkor nem lett volna sokkal természetesebb, ha így aposztrofálja, hogy nagy városa volt a Sátánnak? De nem azt mondja, hogy a Sátán városa volt, hanem azt mondja: az Istennek a városa. Pedig egy nagy, gonosz város volt. Ebben megint rengeteg nagy vigasztalás és biztatás van. Gondoljátok csak el, kedves testvérek, hogy mi minden bűn halmozódik fel egy nagyvárosban, egy modern nagyvárosban. Statisztikai adatok szerint az alkoholfogyasztás például – hogy csak néhány példát említsek – évről évre szinte ijesztő mértékben növekedik. Ki tudná fölmérni azt, hogy hány családnak a szétesése, hány gyermeknek az elzüllése, és hány bűnténynek az elkövetése lappang emögött a statisztikai adat mögött. Vagy például a magyar statisztikai zsebkönyvnek a tudósítása szerint 1965-ben itt, minálunk húszezer, több mint 20 ezer házasság bomlott föl válás következtében. Nyolcezerrel több, mint 15 esztendővel ezelőtt, tehát egyre növekvő arányban történik a válás. Vagy megint egy másik adat, szintén a statisztikai évkönyvnek a tudósítása szerint: a bejelentett művi vetélések száma 1965-ben 180 ezer volt, valamivel több, mint 180 ezer. 18 ezerrel több mint öt esztendővel ezelőtt. Ki tudná fölmérni, testvérek, hogy e rideg számok mögött micsoda bűnök vannak, amelyek az „égre kiáltanak”. Másfél évvel ezelőtt kezemben volt Nyugat-Németországban egy frankfurti magazin, képes újság, amelyiknek az utolsó lapjai telis-tele voltak mindenféle mulatók, lokálok, lebujok hirdetésével. Az egyik hirdetés például így csalogatta a vendégeit, hogy éjfél után négy óráig minden tíz percben sztriptíz jelenetet láthatnak a vendégek. Testvérek, lehetne folytatni a végtelenségig a szomorú példáknak a felsorolását, amelyeknek az alapján igazán érthető lenne rásütni a bélyeget egy-egy modern Ninivére, hogy a Sátán városa, és mégis... Megint a „mégis”. Ninive mégis az Isten városa!
Lakóinak a milliói bármennyire bele vannak süllyedve a legkülönbözőbb és a legszörnyűbb bűnöknek a fertőjébe, mégis mind-mind egy szálig olyan emberek, akiket Isten örökkévalóságra teremtett. Minden Ninive az Isten városa, amelyiken Isten nagy, szánakozó szeretettel könyörülni akar. Nemcsak egy kis közösség, nemcsak egy egyház, nemcsak a hívőknek a gyülekezete az Istené, „mert úgy szerette Isten a világot – Ninivét és Jeruzsálemet, Budapestet és Tokiót, Balmazújvárost és Budakeszit, a Földet, a Szaturnuszt, az Andromeda köd milliárdnyi csillagát –, hogy az ő egyszülött fiát adta érte, hogy el ne vesszen”. Mert Isten nem mondott le egyetlen egy Ninivéről se, és egyetlen egy lélekről se. Nagy, széles ölelésű szeretettel fordul Isten a világ felé. Mindig így gondoljatok az Istenre, és így gondoljatok „Ninivére”. Hogyha egyszer igazán így látod majd „Ninivét” – azt a „Ninivét”, amelyben élsz, amelyben munkálkodsz, amelyben laksz –, hogy az Istennek a városa, akkor majd nem fogod reménytelennek látni azt a prófétai szolgálatot, amire küld Isten. Mert „Ninive” lakói nem egy „massa perditionis”, azaz egy elvettetésre ítélt tömeg, hanem az Isten gyermekeinek a sokasága, talán csak őt még nem tudják! De milyen jó lenne, ha megtudnák! – s rajtad is áll, hogy megtudják.
Testvérek, aki egyszer önmagán tapasztalta meg azt, hogy mit jelent Isten kegyelme: hogy saját méltatlansága és alkalmatlansága dacára is mennyire szereti Isten, az nem is nézhet az embertársára másként, csak úgy, hogy ő is Isten könyörülő szeretetének a tárgya, éppen úgy, mint ahogyan én vagyok. Tehát sohase úgy lásd az embereket, hogy lám, milyen bűnösök és milyen hitványok és milyen gonoszak, hanem mindig úgy lásd az embereket, ahogyan Isten látja: hogy milyen betegek és mennyire szükségük van nekik a segítségre! Az áldott orvos segítségére van nekik szükségük. A leggonoszabb embert is úgy lásd, ahogyan Isten látja. Hogy ő is az Isten képét hordja magán, ő is részese Jézus váltságának, őérette is jött és áldozott az Isten Fia a Golgotán. Nem csodálatos az Istennek a kegyelme, testvérek?! Hogy Ninive az Isten városa?!

És végül még valami mutatja Istennek a kegyelmét ebben a történetben: az eredmény. A próféta szolgálatának az eredménye. Tehát az, hogy akármilyen nehéz helyen való szolgálatot, hogyha az igazán Isten akaratának a teljesítéséből történik, megáldja Isten. Ímé, milyen nagyarányú megtérés – szinte azt lehetne mondani: ébredés – támadt ott, Ninivében a próféta nyomorúságos szolgálata nyomán! A királytól kezdve az utolsó emberig mindenki megtért, és mindenki Isten felé fordult. Azért van ez így megírva, hogy érezzétek meg rajta keresztül a biztatást, a bátorítást. Azt mondottam az előbb, hogy Istennek nem a mi ügyességünkre és alkalmasságunkra van szüksége, hanem kizárólag az engedelmességünkre van szükség. Hogyha a mi ügyességünktől és a mi okosságunktól függene az igehirdetésnek az eredménye, akkor egyikünk sem merne ideállni és hirdetni az igét. Gondoljátok, hogy én mernék ide följönni és tanítani benneteket, akik között sokan okosabbak és sokan tanultabbak, mint én vagyok?! Szó sincs róla! Nem a mi okosságunkra van szüksége Istennek, hanem az engedelmességünkre. „Hirdesd azokat a beszédeket, amelyeket én parancsolok néked!” – így szól az üzenet, így szól a parancs. Ha valaki azt mondja, amit Isten mondat vele, akkor a többit bízza nyugodtan az Úristenre. Mert azt, ami a lényeg, ami az életet jelenti, azt úgyse mi végezzük el, se te, se én. Azt úgyis maga az Úr végezi el, tehát merjünk számítani az Isten kegyelmére testvérek.
Jónás prédikációja, amit Ninivében elmondott, igazán nem volt valami nagyszerű szónoki teljesítmény. Öt szóból állott csupán, és tartalmilag is igazán nagyon gyenge, és lehetne mondani, hogy silány volt. Bármelyikünk sokkal szebben tudna prédikálni kapásból. És mégis milyen hatása volt! Megint „mégis”. Igen, Isten kegyelme az, hogy az engedelmességből fakadó szót, ha akármilyen kevés, és akármilyen silány, gazdagon megáldja. Így szól Jónásnak a parancs, hogy „menj Ninivébe és hirdesd, amit én parancsolok néked”. Ebben benne van az is, hogy egy engedelmes Jónás sohase egyedül megy Ninivébe, hanem mindig megy vele valaki láthatatlanul, az a valaki, aki a parancsot adja neki. Az a valaki, aki küldi: maga az élő Isten. Tehát akkor ne félj, hogyha téged küld valahová, valakihez az Úr, akár a hitvestársadhoz, vagy a gyerekedhez, vagy a főnöködhöz, vagy egy beteghez; ne félj, mert biztosan tudtul fogja adni azt is, hogy mit kell mondanod neki, és ha azt mondod, akkor nem fog elmaradni az eredmény, mert az akkor magvetés lesz, amelyik egyszer, valamikor kikel abban a lélekben, és gyümölcsöt terem. Mert ezt jegyezzük meg nagyon jól, hogy soha nem hiábavaló az a bizonyságtétel – akár szóval, akár élettel –, amit az Istennek engedelmeskedve mond vagy tesz valaki. És ez különösen legyen nagy biztatás azoknak a szülőknek a számára, akik szeretnék, hogyha a gyermekeik is eljutnának Jézus követésének a szépségére, és szomorúan tapasztalják, hogy nincs eredmény. Nos, majd lesz, ne félj semmit. Lesz egyszer, valamikor, lehet, hogy te nem éred meg, de akkor is lesz, mert a magvetés az soha nem hiába van. Erre biztat ez az ige is bennünket.
Meg van írva, hogy a ninivebeliek hittek az Istennek. Érdekes, hogy nem Jónásnak hittek, aki hirdette nékik az igét, hanem így van megírva, hogy „hittek az Istennek”. Tudjátok, mi van ebben benne? Ebben az van benne, hogy abban az ötszavas prédikációban, amit Jónás eldadogott nekik, abban Isten szólott hozzájuk. Ha pedig az Isten szól, akkor ne féltsed te az eredményt, mert az eredmény sohasem a Jónásoktól függ, hanem mindig az Isten Szentlelkétől. Lehet, hogy talán gyenge és nyomorúságos eszköz vagy te magad is, akkor se félj szólni és hirdetni és megélni az igét az igét! Talán csak egyetlenegy mondatot tudsz mondani valakinek, vagy talán csak egyetlenegy szót. Nem baj, az is elég! Jónás prédikációja is egyetlen egy mondatból állott. Én is sokszor megtapasztaltam már, hogy néha egy háromnegyed órás prédikációmból egyetlenegy szó volt az, amely valakit szíven talált, sőt talán éppen egy olyan szó, amit talán véletlenül, vagy egészen hangsúlytalanul mondtam, és mégis az az egy szó új életet vitt valakinek a szívébe. Egyetlen szó csak, de ha az engedelmességből fakad, elég. Mert abban az Isten szól és ha Isten szól, akkor bízd rá az eredményt, annak meglesz az eredménye egyszer.
Befejezésül testvérek még csak annyit, hogy Ninive megtér királytól a baromig. Mind böjtölnek és mind zsákba öltöznek. Isten kegyelme a királytól az állatig terjedt. Luther Márton mondotta egyszer: Ha a kocsis megtért, azt elsősorban a lova fogja majd észrevenni. És hogyha egy pásztor megtért, azt elsősorban a barma fogja észrevenni. Isten kegyelme elérkezik az állatig is. Hogyne érkezhetnék hát el hozzánk itt, most, ebben a pillanatban?! Hát nem csodálatos Istennek a kegyelme? Mi lenne, kedves testvérek, hogyha mi egyszer igazán komolyan elkezdenénk engedelmeskedni az Isten szavának? Megmondom, mi lenne: Az lenne, hogy mi is csodálatos módon tapasztalnánk meg Isten kegyelmének a csodáját!

Ámen.

Dátum: 1967. április 9.