Ez az ige az egész Bibliának a legnehezebben érthető részei közé tartozik, mert az egyik legnagyobb titkot adja tudtunkra benne Isten Szentlelke. De talán éppen ezen a napon, a mi Urunk mennybemenetelének a napján meg fogunk érteni sok mindent ennek az igének a boldogító titkából. Ezzel a reménységgel szeretném most hirdetni Isten igéjét.
Nem olvastam fel az egész részt, de közvetlen ezek előtt a mondatok előtt Pál apostol szinte azt mondhatnám, hogy a pokolról, itt pedig a mennyről beszél. Mintegy a pokollal állítja szembe a mennyet. Ilyeneket mond az előző részben, hogy „holtak valátok a ti bűneitek miatt”, azután azt mondja: „a mi testünk kívánságában forgolódtunk, cselekedvén a testnek és a gondolatoknak akaratját”. Ezt mondja: „harag fiai voltunk; meg voltunk halva vétkeink miatt”.
Ugye, Testvérek, ez ismerős mindnyájunk számára? Hiszen minden ember, aki csak egy kicsit is igyekszik a Krisztus útján járni és igyekszik felülemelkedni, minden ember előbb-utóbb megérti a mindenféle szenvedélyek által való megkötözöttséget. Minden ember ismeri, mit jelent az, amikor eluralkodnak rajta a testi gondolatok és testi vágyak. Minden hívő ember nagyon jól tudja, mi az, amikor a bűnnel meg van kötözve. Ez pedig nem egyéb, mint valóban maga a pokol, ami mindig újra húz lefelé bennünket a maga erőivel. Valami rettenetes lelki mélység; azután néha egy jó pillanatunkban egy nagy elhatározással megpróbálunk kiemelkedni ebből a lelki mélységből, de azután megint csak azt érezzük, hogy merülünk alá menthetetlenül. Mi lennénk az Isten gyermekei?! Hát így néznek ki Isten gyermekei, mint amilyenek mi vagyunk a magunk hétköznapi életében?! Mondjátok meg őszintén! Vajmi kevés látszik ebből, és nagyon ritkán látszik még az a kevés is. Sokkal inkább lehetnénk a Sátán gyermekei a mi gyakorlati életünket tekintve, és ilyenformán a pokolnak a várományosai.
Éppen ezért Pál apostolnak ez az igéje egy nagy győzelmi ujjongás, amikor ezt mondja: „De az Isten...”! Tehát nem azt mondja, hogy „de én”! Majd én megpróbálom, majd én minden tőlem telhetőt megpróbálok. De én majd összeszedem az erőmet és mégiscsak fog sikerülni valami... Nem, nem azt mondja, hanem azt: De az Isten...! Hát mit tehetek én, mit tehetsz te a pokolnak a lehúzó erejével szemben? Csak a tehetetlenségünket érezzük! Mindig újra kudarcba fullad minden jó szándékunk, elbukunk a küzdelemben. De az Isten! „De az Isten gazdag lévén irgalmasságban, amellyel minket szeret..." De az Isten szeret! Én nem tehetek semmit, te sem tehetsz a magad érdekében semmit. De az Isten: Ő tehet valamit! És Ő tett is valamit, mégpedig valami nagyon nagyot tett!
„Akik meg voltunk halva a vétkek miatt, megelevenített együtt a Krisztussal, ...és együtt feltámasztott és együtt ültetett a mennyekben, Krisztus Jézusban.” Tehát minket, akik mindig újra elbukunk, a Krisztus halálával és feltámadásával kiemelt Isten ebből a mélységből. És mintegy feltámasztott minket a halálból és egy magasabb rendű életformába helyezett át. Egyenesen így mondja az apostol, hogy a mennybe. Tehát a pusztán anyagi és érzéki életnek az alacsonyabb rendű életformájából felemelt bennünket Isten egy tisztultabb, egy magasabb rendű életformába, ahol a mennynek az ékessége, derűje vesz körül bennünket. Valami ilyenforma titkot jelent ez. De nem is lehet ezt szavakkal kifejezni! Inkább csak utalok reá, amit Pál apostol mondott, hogy együtt feltámasztott és együtt ültetett a mennyekben, Krisztus Jézusban.
Ha pedig ez így van, kedves Testvérek – márpedig ez kétségtelenül így van, Pál apostol a saját tapasztalatából mondja és sok hívő embernek is megvolt már és megvan ez a tapasztalata -, akkor hadd mondjam azt, hogy mindig, amikor a pokol felé kezd kanyarodni az életünk, amikor üressé, tartalmatlanná kezd válni az élet a számodra, akkor mindig gondolj arra: hiszen az Isten fölülemelt téged egy magasabb rendű szellemi világba, egy tisztultabb szférába; – és mindig, amikor pokoli indulatok dúlnak benned és amikor pokoli hatások vesznek körül, akkor mindig mondhatod azt, hogy: De az Isten! – Tudjátok, olyanformán van ez valahogy, hogy az egész földi életünk olyan, mint egy rettenetes küzdőtér, ahol láthatatlan hatalmak, a mennynek és pokolnak a hatalmai küzdenek szakadatlanul érettünk. Egyszer a pokol ránt magával és húz lefelé, de az Isten újra jön és kiemel és fölülemel a mennybe. Testvérek, én a Bibliámban ezt a három szót, hogy: De az Isten – nagyon erősen aláhúztam, és mindig, amikor kezdek elkeseredni vagy csüggedni, mikor a magam tehetetlenségét és semmi-voltát érzem a pokolnak az erőivel szemben, akkor mindig belekapaszkodom ebbe: De az Isten…!
Dehát mit jelent az a menny, amiről itt szó van, és különösen mi hasznom van nekem ebből a mennyből, amelyik olyan nagyon távol és olyan nagyon bizonytalanul integet valahonnét felém? Mi közöm van nekem, földön küszködő embernek egyáltalán a mennyhez? Majd a halál után...! Persze, akkor igen. De itt és most? Hát látható és megélhető valami itt és most a mennyből? Hol, merre, hogyan? Nemcsak valami hiú vigasztalás ez, és nemcsak önmagunknak hiú becsapása, amikor mi a mennyről beszélünk? Mit jelent a menny annak a fiatalembernek, aki az élet nehéz valóságaival szemben most akarja kivívni magának az életlehetőséget; vagy mit jelent a menny annak a túlterhelt édesanyának, aki újra gyermeket vár, vagy annak a bánatos özvegynek, aki egészen magára maradt, mert nem régen kísérte utolsó útjára élete párját, életének a másik felét? Vagy mit jelent a menny az ereje teljében lévő férfinak, aki reggeltől estig ki sem látszik a munkából, és terhelve van gondokkal, bajokkal, családi problémákkal, nehézségekkel? Mit jelenthet a menny? Valami bizonytalan túlvilági reménységet? Ez azonban csak olyanforma, mint a délibáb, amely ott ragyog a horizont alján, de attól még a puszta puszta marad és a homok homok. Hát mi hasznunk van nekünk egyáltalán a mennyből? Majd a halál után...! De addig?
Nos, ez a menny, amiről Pál apostol beszél, természetesen kevéssé hasonlít ahhoz, mint amire a földi élet boldog pillanataiban szokták mondani az emberek, hogy úgy érzem magam, mintha a mennyországban volnék! Ezek nagyon ritka pillanatok egy-egy ember életében, és egyébként is olyanok legtöbbször, mint a szappanbuborék, és semmi közük az élet kemény valóságához. Tehát nem olyan mennyről van itt szó, amelyikről pl. a szerelmesek álmodnak, nem olyan mennyországról, amelyről a költők fantáziálnak, hanem ténylegesen és valóságosan arról a mennyről, amit Isten adott ajándékul a Krisztusban az őt igazán szerető emberek számára. Tehát valóságos, igazi és teljes mennyről van szó. És méghozzá itt a földön! Mert azt jelenti ez az ige, hogy „a Krisztussal együtt feltámasztott és együtt ültetett minket a mennyekben a Krisztus Jézusban”.
Persze ebből a bizonyos mennyből most még csak a kezdet a miénk, most még éppen csak elkezdődött ez a menny a mi számunkra. Most még ennek az Isten örök mennyországának csak az úgynevezett földszintjébe kerültünk bele. És ezt vegyük szó szerint, hogy földszint, mert ez azt jelenti, hogy egyszintű a földi léttel. Tehát, most még csak annak a mennyországnak a legalacsonyabb szintjén élünk. Később, majd a halál után jönnek a magasabb emeletek is. És ki tudja, hogy milyen magas emeletek még! Amikről azt mondja Pál egy helyen, hogy amit szem nem látott, fül nem hallott, amit az Isten készített az őt szeretőknek. Ez a föld is már ahhoz a mennyhez tartozik.
És éppen ez az, amit Istennek az igéje ezen a mennybemeneteli ünnepen a számunkra biztosít, hogy akármilyen felséges és dicsőséges lesz is majd a többi emelet, ez a földszint, amíg itt élünk – ez is már ahhoz a dicsőséges mennyhez tartozik. Mert amennyiben valaki a Krisztusban van, annyiban a föld is egy darabja ennek a mennynek a számára. Tehát már benne vagyunk a mennyben, már beköltöztünk a mi mennyei hajlékunkba. Elkezdődött számunkra a menny. Méghozzá nemcsak jogilag, hanem ténylegesen, valóságosan is elkezdődött a menny. Ilyeneket mond az apostol: Isten a Krisztussal együtt minket is elválasztott és ültetett a mennyben a Krisztusban. Sohase úgy gondoljátok el a dolgot, hogy először az idő, a 40, 60, 80 esztendő, amit egy átlagember él ezen a földön, és azután az örökkévalóság a mennyben. Nem, nem így van ez. Hanem úgy van, hogy a menny itt és most elkezdődött a számunkra a Krisztus Jézusban.
Pál apostolnak gyakori kijelentése ez, hogy a Krisztusban. Valami olyanforma dolog ez, mintha mi magunk is bele lennénk vonva a Krisztusba. Mint hogyha mi magunk is benne lennénk Krisztusban. Aki Krisztusban van, mintha benne lenne Krisztus személyében. Méghozzá annyira, hogy mindazokat a mozgásokat, amelyeket Jézus tett, együtt tesszük mi is vele. Ilyeneket mond az apostol, hogy vele együtt eltemettettünk mi is a halálba. Tehát ez azt jelenti, hogy már nem fogunk alámerülni a halálnak a mélységébe. Mert mi már eltemettettünk a Krisztussal együtt a halálba. Már megjártuk a halált. És ilyet is mond, hogy vele együtt feltámasztott minket is a halálból. Tehát igaz az, amit Jézus mond, hogy „Aki bennem hisz, soha meg nem hal!" Mert feltámasztattunk vele együtt a halálból. És ugyanígy az Ő mennybemenetele is. Amikor Krisztus az érzéki világból felülemelkedett az Isten szellemi világába, ugyanez történik velünk is. A csak anyagi és érzéki lét alacsonyabb-rendű szférájából fölemeltettünk az Isten magasabb rendű világának a tisztultabb és szebb szellemi világába, békességébe és örömébe. Ha annak mindjárt csak a földszintjébe is. De akkor is az Isten mennyországának a földszintjébe!
Tehát értitek már, amit mond az ige, hogy a menny elkezdődött a számunkra? Ez azt jelenti, hogy igenis megélhető itt és most, ezen a földön. Sőt, éppen ezen van a hangsúly. Tehát azon, hogy éljük meg, elsősorban úgy, hogy vegyük tudomásul, hogy hol van a helyünk, hogy hol élünk! A mennyben élünk! Aki Krisztusban hisz, az a mennyben él már most. De nem úgy, ahogyan egyszer Baranyában egy kis faluban láttam, ahol általában az a szokás, hogy még a legszegényebb embernek is két szobája van: az egyik az ún. tiszta szoba, amelyiket gazdag és drága bútorokkal, szőnyegekkel meg függönyökkel díszítenek fel; ezt mindenki ízlésesen és kényelmesen rendezi be, de nem abban lakik, oda nem lép be soha. Hanem van egy másik kis szoba, amelyik piszkos, sötét, rendetlen, konyhának is használják – ott éli le az életét. És abba a másik szobába csak akkor lép be, amikor meghal. Ott ravatalozzák fel a holttestét.
Sok hívő ember így van a mennyel is. Azt hiszi, hogy csak akkor lép be, ha meghal. A menny a számára minden szépségével és nagyszerűségével csak az a bizonyos tiszta szoba, amelyik majd a holttestéből kiszabadult lelkére vár. De élni nem abban él. Nos tehát, éppen arról van szó, hogy élj már most a mennyben! Abban a boldog tudatban, hogy elkezdődött számodra a menny. Tehát mintegy lélegezd be a mennynek az atmoszféráját, annak a derűjét, tisztaságát és békességét! És leheld rá a többi emberre magad körül a mozdulataiddal, a szavaiddal, meg az egész lényeddel! Ereztess meg valamit a körülötted élő emberekkel annak a mennyei világnak a légköréből, amiben te már benne élsz! És akkor veled is az történik, amit éppen a múltkor mondott nekem egy kedves, régi ismerősöm: Tudja Nagytiszteletű úr, olyan boldog vagyok, mert teljes békességem van! – Pedig ismerem az életét, rettenetesen hajszolt élet. És a munkakörét is ismerem; nyugodtan lehet mondani, pokoli munkakörben dolgozik. Mégis azt mondja, hogy teljes békessége van. Fölülemelkedett az anyagi, érzéki életformából egy magasabb rendű életformába. Vagy mint egy másik hívő testvérem mondotta, hogy mintha megváltoztak volna körülöttem az emberek! Akikben azelőtt ellenséget láttam és úgy éreztem, hogy ellenségeim, mindig csak küzdenem kellett ellenük, és rengeteget harcoltam és védekeztem ellenük, és nagyon nehéz volt elviselni őket – mintha az emberek megváltoztak volna. Pedig nem változtak meg, csak a szerepük változott meg. Mert most nem az ellenség szerepében látja őket, hanem a segíteni kész embernek a szerepében, akit még jobban kell szeretni.
Valóban így van, Testvér, te magad is meg fogod látni, hogy ez az egész világ, ahol olyan sokszor láttad szinte a poklot, mintha megváltozott volna körülötted. Pedig a világ nem változott meg. A világ maradt körülötted olyan, amilyen volt. A te viszonyulásod változott meg. Mert te most már mintegy a menny védettségének és békességének a szellemi magaslatáról viszonyulsz ugyanahhoz a világhoz. Te lettél megértőbb, jóságosabb, türelmesebb, segítőkészebb, szeretetteljesebb. És természetes, hogy úgy látod, mintha megváltoztak volna az emberek körülötted.
Kálvin Jánosnak volt ez a jelszava: Sub specie aeternitatis. Azt jelenti ez, hogy az örökkévalóság szemszögéből nézve, az örökkévalóság fényében. És ő így is élt, valóban így élte le az egész életét, és így végezte minden munkáját. Mintegy az örökkévalóságnak a fényében. Ezt jelenti az ige, hogy együtt a Krisztussal odahelyeztetett bennünket a mennybe, az örökkévalóságnak a fényébe. Ez azt jelenti, hogy az egész életünk itt a földön az örökkévalóság értelme és az örökkévalóság értéke lehet. És így akkor majd az a menny nem az a bizonyos tiszta szoba lesz a számunkra, hanem a dolgozószoba, ahol a mindennapjainkat éljük le. És ahol majd a Mester, amikor jön, munkában találja az Ő szolgáját. Azért, hogy majd együtt menjenek tovább a mennyből a mennybe: a menny-kezdetből a menny-kiteljesedésbe. A földszintről a magasabb régiókba, magasabb emeletre.
A mennybemenetel ünnepének ebben van a lényege: a Krisztusban lenni. Mégpedig maradandóan és valóságosan, mélyen a Krisztusban. Majd akkor meglátod, hogy mi fog történni. Majd akkor meglátod, hogy valóban elkezdődött a te számodra is a mennyország!
„Lelkem, teljes üdv a részed,
Hagyd a bút s a gondot el;
Légy vidám, ha meg-megérzed:
Tenni kell még s tűrni kell.
Gondold el: ki Lelke éltet,
Milyen Atya mosolya
Megváltód meghalt teérted:
Mit bánkódnál, menny-fia?”
(426. ének 3. vers)
Dátum: 1966. május 19. Áldozócsütörtök