Kedves testvérek, ebből a példázatból, amit Jézus elmond, az látszik, hogy az első keresztény gyülekezetekben, a hívőknek a gyülekezetében is fenyegetett a farizeizmusnak a veszedelme, az a gondolat, hogy némely hívők több érdemet tulajdonítottak maguknak, mint másoknak. Éppen ezért némely hívők többet igényeltek a maguk számára Istentől, mint amennyit az ő véleményük szerint Isten másnak kellett volna, hogy adjon. Különösen azok estek bele ebbe a hibába, akik elmondhatták magukról, hogy ők még az első nemzedékhez tartoznak, ők már régóta, kezdettől fogva követik Jézust, és hordozzák a Krisztus követésével járó veszedelmeknek minden következményét, a napnak a hőségét és terhét, ahogyan mondja az ige a példázatban. És éppen ezért valahogy úgy érzik, hogy nekik több jár az isteni jutalomból, mint azoknak, akik még csak éppen most kezdték el, nemrégen a keresztyén életet. Nos, testvérek, Jézus arra tanít ebben a példázatban, hogy az Isten országában nem előbb való a régen megtért ember az újonnan megtért embernél. Nincs különbség, különösen a jutalom szempontjából nincs különbség. Nem lehet az, hogy a most csatlakozó hívő megrövidüljön bármilyen szempontból is azzal szemben, aki már régóta követi Őt. Neki is ugyanannyi jár, mint akármelyiknek. Egyébként is, a Krisztusban való hit és a Krisztusnak való szolgálat nem érdem, hanem már magában véve is jutalom, s az jár jól, aki korábban kezdi el Krisztus követését. Még akkor is az jár jól, ha ezzel sok vesződsége és sok baja van, és esetleg tényleg a napnak a terhét és forróságát kellett is hordoznia közben. Az a szerencsés, aki korábban kezdte el Krisztus követését.
Ez volna az elsődleges jelentése ennek a példázatnak, és nagyon jól tudom, hogy távollétem idején, a közelmúltban kapott már a gyülekezet tanítást erről a példázatról. Éppen ezért én most nem is az elsődleges jelentését, hanem azt a másodlagos jelentését szeretném kiemelni ennek a példázatnak, amelyiket röviden így mondhatnánk, hogy irigységi komplexum. Arról az irigységi komplexumról szeretnék most beszélni, amelyiket ez a mondat leplez le, hogy: „Vajon a te szemed azért gonosz – helyesebb magyar fordítás szerint: azért irigy –, mert én jó vagyok?”. Nos, testvérek, hogyha nézzük ezt a történetet vagy ezt a példázatot, azt kell mondanunk, hogy emberileg teljesen érthető ezeknek a szőlőmunkásoknak a zúgolódása és a gazdájukkal szemben való kritikája, mert valóban úgy van az, hogyha azok, akik csak egyetlen órát dolgoztak, 10 pénzt kapnak, akkor azoknak, akik 6-8-10 órát dolgoztak, hatszor-nyolcszor-tízszer annyit kellett volna kapniuk. Ez így emberileg teljesen érthető. Ebből eredt az az irigység, amivel ezek a szőlőmunkások a mások jutalmát, a másoknak a szerencséjét és boldogulását nézték, olyanoknak a szerencséjét, akiket ők nem tartottak erre méltóknak. Hát hogy lehet valakit ennyire kitüntetni, ennyire jutalmazni, ennyire megáldani, aki maga egyáltalán nem szolgált reá az ő véleményük szerint. Erre a zúgolódó kritikára mondja azután a gazda, a szőlőnek az ura, hogy vajon a te szemed azért gonosz – a te szemed azért irigy –, mert én jó vagyok? Hát te azért vagy irigy, mert én megengedem magamnak, hogy a másik embert is úgy szeressem, mint téged? Te azért vagy irigy, mert én a te szemedben méltatlant is meg merem segíteni, mellé merek állni? Vagy én ahhoz is jó akarok lenni, akitől te az én jóságomat sajnálod? Hát te kifogásolod azt, hogy a másiknak én többet adok, mint amennyi te szerinted jár? Te irigyled a másik embertől az én jóságomat?
Ez a probléma testvérek ebben a történetben, vagy legalábbis a másodlagos jelentésében ennek a példázatnak. Istennek a jóságával nagyon furcsán állunk mi mindnyájan, testvérek. Gondoljátok csak el: Istennek a jóságát senki nem kifogásolja addig, amíg ő maga részesül benne, sőt addig örül neki, addig nagyon boldogan hálát tud adni érette. Ezek a szőlőmunkások sem kifogásolták volna az ő uruknak a nagy jóindulatát, hogyha ebből ők maguk profitálhattak volna. Tehát hogyha magasabb bért kaptak volna, vagy prémiumot kaptak volna, akkor minden rendjén lett volna. Akkor ezt köszönettel elfogadták volna és örömmel mondogatták volna egymásnak, hogy milyen jóságos a mi urunk! Csak az háborította fel őket, hogy másokhoz hogy lehet ilyen jó, más emberekhez. Azt a jóságát tartották igazságtalannak, amelyikkel egy másik embert tüntet ki. És ez valahogy ilyenformán van sajnos nálunk is. Figyeljétek csak meg, hogy addig nincs semmi baj Isten jóságával, amíg én magam részesülök benne valamilyen formában. Csak amikor valaki más részesül benne, akkor kezdem el én is kérdezni, hogy mivel érdemelte ki ez a másik ember azt a sok jót, ami osztályrészül jutott néki ebben a földi életben?!
Hogyha Isten jósága történetesen úgy akarná, hogy mondjuk nekem legyen négyes találatom a lottón, ez rendjén volna. De hogy mindig annak a másiknak van és mindig annak a másiknak van szerencséje, ez már egy kicsit bosszant! Hogyha nekem sikerül elérnem valamit, úgyhogy kitűnök általa a többi ember közül, dicsőségem van belőle; vagy ha nekem van olyan jó alakom és megnyerő külsőm, hogy ez már magában véve is fél siker az emberek közötti forgolódásban; vagy hogyha az én gyermekemnek sikerül első kísérletre bejutni az egyetemre; vagy hogyha az én családomnak utalják ki azt a jó lakást – akkor ezt hálával könyvelem el, mint Istennek irántam való jóságát. De hogyha mindebben a szerencsében és jótéteményben egy másik ember részesül – történetesen az a kellemetlen kolléga ott a hivatalban, vagy az a nálam sokkal fiatalabb, aki még ráérne, mert még futja az idejéből, vagy az a szerencsés fickó, akinek mindig minden sikerül –, ez már valahogy igazságtalanság! Olyan nagyon ritkán fordul elő az testvérek, hogy valaki a másik embernek a szerencséjét, jólétét látva olyan igazán, szíve teljességéből tudja azt mondani, hogy: Hálát adok neked, Istenem, hogy olyan jó vagy hozzá! Hálát adok neked, hogy olyan gazdagon megáldottad az én társbérlőmet, vagy kollégámat, vagy barátomat, vagy ellenségemet. Hálát adok néked Istenem, milyen jó vagy! Ehelyett sokkal inkább úgy van az, hogy Isten jóságát, amivel egy másik embert tüntet ki, ami egy másik embernek az életében válik láthatóvá, azt azzal a bizonyos irigy szemmel szoktuk nézni, amiről itt ebben a példázatban szó van. Miért érdemel az a másik több jót, mint én? Én reggeltől estig szakadásig dolgozom, és az a másik sokkal könnyebb munkával többet keres, mint én. Vagy én éjt nappallá téve készültem egy vizsgára, és mégis annak a másiknak, aki ellógta az egész időt és alig tanult valamit, jobban sikerült a vizsgája, mint nekem. Egy 40 év körüli férfi mondotta a múltkor: én tisztán mentem bele a házasságba. Fiatalember koromban megőriztem, megtartóztattam magam mindazoktól az örömöktől, amelyeket a barátaim nyakló nélkül kiélveztek, és azoknak mégis jobban sikerült a házasságuk, mint az enyém. Hol itt az igazság?
Miből eredt a szőlőmunkásoknak ez a lázadozása? Nagyon érdekes: nem abból, hogy a gazda rosszul bánt velük, hogy megrövidítette volna őket, dehogy! Hanem abból, hogy a többieknek, akik kevesebbet dolgoztak, ugyanannyit adott, mint nekik. És min múlott, hogy a gazda ezeknek az utolsóknak is annyit akart adni, mint az elsőknek? – az ő jóságán múlott. Hát te azért vagy irigy, mert én jó vagyok? Nem borzasztó dolog az, hogy Istennek a jóságát is kifogásolni, irigyelni tudjuk? Próbáld meg egyszer Isten jóságának a szemszögéből nézni a másik embernek a szerencséjét. Ne csak mindig a magad vélt érdeme vagy a másiknak tulajdonított érdem szempontjából. Egyáltalán: az Isten áldásainak, amivel az életünket meggazdagítja, semmi közük nincsen a mi érdemeinkhez. Éppen erre is tanít ez a példázat. Itt nem szociális alapelveket hirdet Jézus. Nem azt mondja, hogy szőlőmunkásokat így kell fizetni, vagy így kell a bért kiszámítani, hanem itt egész egyszerűen arról tanít Jézus, hogy miként bánik Isten az emberekkel. És ne akarjuk azt, hogy Isten a mi emberi jogérzékünk szerint bánjék az emberekkel! Nem igazságtalan ám ez a szőlősgazda! Abban teljesen korrektül járt el, hogy ezeknek a zúgolódóknak is pontosan ugyanannyit adott, mint amennyi járt, amiben szerződtek egymással. És amikor mégis zúgolódtak, akkor azt mondta nékik, teljes joggal: „Barátom, nem cselekszem igazságtalanul veled. Avagy nem tíz pénzben szerződtünk-é meg?”. Mit lehet erre mondani? Igaza van a gazdának, és ezeknek a munkásoknak a követelése egyáltalán nem jogos. Istennel szemben semmiféle követelést, és semmiféle igényeket nem lehet támasztani. „Vedd, ami a tiéd!” – azt mondja a gazda Ne féljen senki, Isten nem marad senkinek sem adósa! Isten nem fog megrövidíteni soha senkit. Mindenki megkapja, ami az övé. Mindenki megkapja azt, ami neki jár. És senkinek nincs joga zúgolódni miatta, vagy többet követelni. Bízzuk csak rá Istenre, ő tudja azt, hogy kinek mi jár, sokkal jobban, mint ahogyan mi. És hogyha Ő egy utolsónak, egy igazán utolsó embernek is annyit akar adni, mint neked, ezzel téged még nem rövidített meg Isten.
Istennek a jóságát nem lehet szolgálati idővel és nem lehet munkateljesítménnyel mérni. Nem lehet kiszámítani azt, hogy ennek ennyi jár, amannak meg annyi jár. És hogyha nekem ennyi van, akkor annak annyi jár, ha neki annyi van, akkor nekem ennyi jár. Ezt nem lehet így csinálni. Isten egészen másként látja az életünket, mint ahogyan mi látjuk egymásnak az életét. Testvérek, hogyha valaki úgy érzi, hogy akárcsak egy picike kis szikrája is van benne ennek az irigységnek, annak ajánlanék egy próbát: Próbálja végiggondolni azt, hogy vajon cserélne-e azzal, akit irigyel? Cserélne-e azzal, akit az isteni jóság különös kegyeltjének tart? Cserélnél-e te azzal az emberrel, akit bármilyen szempontból szerencsésebb sorsúnak tartasz önmagadnál? Cseréljenél-e vele? De mindenben! Tehát nem csak a te biciklidet az ő Wartburgjával, hanem esetleg az ő nagyon nehéz és nagyon gyötrelmes családi életét is a te függetlenségeddel. Nem csak a te albérleti szobádat az ő szabadsághegyi villájával, hanem az ő nagyon zaklatott és rengeteg félelemmel és aggodalommal teli lelkületét is a te egyszerű, de nyugodtabb életmódoddal. Elcserélnéd? Nem csak az ő pénztárcáját, vagy fizetését a magadéval, hanem esetleg az ő titkos sebeit, lelki fájdalmait is a te nyugalmaddal és békességeddel. Nem csak az ő megirigyelt, boldogabb családi életét a tieddel, hanem esetleg azt a betegséget is, amiről csak ő tud, és amitől csak ő szenved titokban, azt is a magad egészségével – elcserélnéd? Elcserélnéd-e a magad egész batyuját az általad irigyelt ember egész batyujával? Tehát nem úgy, hogy a batyuból kiválogatva ezt-azt-amazt csereberélni, hanem az egész batyut. Mindazzal, ami benne van, mindenestől elcserélnéd egy igazán? És tényleg odadobnád-e Isten elé mindazt, amit neked adott, mondván: Uram, eltévesztetted a jóságodat! Engem kihagytál belőle, és a másikat érdemei fölött jutalmaztad!
Látjuk mi igazán a másik embernek az egész életét, annak sötét hátterével, mélységeivel, rejtett problémáival együtt, úgy, ahogyan Isten látja? Meg tudjuk mi ítélni azt, hogy mennyi jár neki, hogyha nekem ennyi jutott? Nem szomorú ez a kérdés, hogy „a te szemed azért irigy, mert én jó vagyok”? Irigy szemmel soha senki nem látja meg Istennek a jóságát. Aki kételkedik Istennek a jóságában, és aki úgy érzi, hogy ő maga kimaradt belőle, vagy legalábbis nem kellőképpen részesült benne, az mindig abból ered, hogy irigy szemmel nézi az ember a másikat. Aki az egyik szemével azt nézi, hogy ő maga mit kapott, a másikkal pedig azt nézi, hogy a másik mennyivel többet kapott, annak a látása előbb-utóbb kancsal lesz, és nem fogja jól látni sem Isten jóságát a maga életében, sem a másik embernek az életét. Az mindig szegénynek és mindig szerencsétlennek fogja érezni magát. Annak a számára Isten nem egyéb, mint vaksors, és a másik ember egy örökké irritáló szálka a szemében. A legboldogtalanabb ember az irigy szemű ember, mert nem tud örülni annak, amije van. Nem tud hálát adni azért, amit ő maga kapott. Sohase megelégedett, mert mindig azt hiszi, hogy többre jogosult, mint amennyi jutott néki.
Testvérek, viszont az a boldog bizonyosság, hogy milyen jó az Isten hozzám, akkor válik világossá, hogyha egyszer megpróbálom igazán komolyan számon venni, hogy mennyivel többet kaptam Tőle, mint amennyit megérdemeltem! És amikor ezt így megpróbálom számbavenni, azt a sok jót, amivel engem tüntetett ki, akkor nem jutok végére a hálaadásnak. És akkor a nagy hálálkodástól sem időm, sem kedvem nincsen az irigykedésre.
Jézus, amikor ott függött gyötrődve a keresztfára szegezve, nem irigyelte azokat az embereket, akik testi-lelki fájdalom nélkül ott járkáltak körülötte a Golgotán. Pedig emberileg szólva érthető lett volna, hiszen Ő szenvedett, Ő gyötrődött, Ő szomjúhozott. Ő fogoly volt, azok pedig szabadok voltak. Gondtalanok voltak, vidáman osztozkodtak az Ő ruháin, semmi bajuk nem volt. Tehát látszólag kétségtelenül sokkal jobb soruk volt nékik, mint Jézusnak. És Jézus nem irigyelte őket, sőt imádkozott érettük: „Atyám, bocsásd meg nékik, mert nem tudják, mit cselekesznek”. Jézus látta igazán, hogy mennyire nem irigylésre méltók azok az emberek. Hogy mennyire szánalomra méltók, mennyire nem nekik van jobb soruk, és hogy mennyire ők vannak sokkal nagyobb veszedelemben, ezt csak Jézus látta igazán. Ott, a keresztfán olyan valaki függött, aki nem irigykedve nézte, hanem úgy látta a másik embert mindig, ahogyan az Atya látja: szánalommal, részvéttel, a legjobbat akaró szeretettel. Egy akaraton volt az Atyával, és ezért hajthatta a fejét olyan nagy, békés nyugalommal az Atya ölébe.
Őreá gondolva mondjuk hát magunknak, meg mondjuk egymásnak az ének szavaival:
Csak légy egy kissé áldott csendben: Magadban békességre lelsz,
Az Úr rendelte kegyelemben Örök, bölcs célnak megfelelsz.
Ki elválasztá életünk, Jól tudja, hogy mi kell nekünk.
Zengj hát az Úrnak, s járd az utat, Mit éppen néked Ő adott;
A mennyből gazdag áldást juttat, S majd Jézus ád szép, új napot.
Ki Benne bízik és remél, Az mindörökké Véle él.
(274. ének 3-4. vers)
Akár korán tért meg, akár későn tért meg, akár az első nemzedékhez tartozik, akár most csatlakozik: mindörökké Véle él!
Ámen.
Dátum:1966. február 27.