Szeretném ott folytatni, ahol tegnap este abbahagytam... A példázat első részében arról volt szó, hogy a reménytelenül eladósodott szolga minden váradalma ellenére kegyelmet kapott. Ura elengedte néki minden tartozását. Azzal bocsátja el, hogy most, felszabadultan a régi terhek alól, egy egészen új életet kezdjen. – A tegnap esti nagy számadásról mi is úgy kerültünk ki, mint megkegyelmezettek: valaki más kifizette helyettünk életünk nagy tartozását, váltságdíját. Jézus vére megtisztított bennünket minden bűntől. A kapott bűnbocsánat lezárta a múlt esztendőt, és megnyitotta az újrakezdés lehetőségét előttünk. Mintegy Isten kegyelmének királyi palotájából jövünk, tehermentesen kezdve egy új esztendőt... Most tehát arról beszéljünk, hogy miként folytassuk tovább? Erre nézve ad komoly figyelmeztetést és tanítást a példázatnak ez a másik része.
Példázatunk főszereplője alig hogy kilép a palota kapuján, alig teszi meg az első lépéseket a mindennapi élet útján, az a boldog, felszabadult érzés, ami az előbb még betöltötte a lelkét, máris semmivé lesz, mint a hó a napon. Egyszerre csak szemben találja magát egyik nyavalyás szolgatársával, akinek régebben valami csekély összeget adott kölcsön. Ahhoz képest legalább, amivel ő maga volt adósa urának, ez a tartozás elenyésző semmiség csupán. Tehát ez az ember most ugyanolyan szituációba kerül ott a kollégájával szemben, mint az előbb a király ővele szemben – azzal a különbséggel, hogy itt mindössze száz dénárról, alig száz forintról van szó, míg ott tízezer talentumról, több millióról. És íme ő most a kollégájával szemben éppen az ellenkezőjét teszi annak, mint amit az ő ura tett előbb ővele: Adós fizess! Ami nekem jog szerint jár, azt megkövetelem! Az az ember, aki az előbb a bűn és kegyelem élményében részesült, most a bűn és bűnhődés törvényét érvényesíti embertársával szemben. Jogilag igaza van. Üzleti szempontból senki se veheti rossz néven az embertől, ha be akarja hajtani a követelését... Ez igaz, de itt most más a helyzet. Az, hogy a király és a szolga között történt valami, olyan valami, ami hatással kellett volna, hogy legyen az ember egész életére, emberekhez való viszonyára. Ez az ember a jog alapján kifogástalanul járt el: aki tartozik, az fizessen, így van ez az emberek között, ez törvényes!
De ez az ember elfelejtett valamit. Azt, hogy éppen most fogadta kegyelmébe az Úr, minden váradalma ellenére, és hogy az ő viselkedésének ugyanezt az irgalmat kellene visszatükröznie mások felé. Mert a mi életünk, magatartásunk mindig visszhang valamire, csak az a kérdés, hogy mire? És ettől a kérdéstől függ az, hogy igazán követői vagyunk-e Jézusnak? Tehát attól, hogy minek a visszhangja a viselkedésünk: annak-e, ahogyan az Isten bánt velünk, vagy annak, ahogyan az emberek bánnak velünk? Mert a megszokott emberi magatartás az, hogy „amilyen az adjon Isten, olyan a fogadj Isten”! Vagyis, aki jó hozzánk, ahhoz mi is így viszonyulunk, viszont aki barátságtalan, kegyetlen, gonosz, az mi egyebet várhatna tőlünk, mint ugyanazt?! Megbántott a viselkedésével, megsértett, átnézett rajtam? – Én is! Ez csak természetes, nem? Tartozik valaki a minimális udvariassággal, emberséggel, figyelemmel, és azt sem adja meg? – Hát akkor én sem adom meg neki! Igen, ez természetes, sőt jogilag kifogástalan – csak éppen nem keresztyén magatartás.
És sajnos, bizony nagyon is vannak ilyen keresztyének! Olyanok, akik hétről-hétre kihallgatásra jelennek meg a Király előtt – úgy, mint mi is tegnap este – és kegyelemért könyörögnek, bűnbocsánatot kapnak, de alighogy kilépnek a templom ajtaján, már éppen az ellenkezőjét teszik embertársaikkal, mint amit Isten tett velük a templomban. Az Úr asztalánál! Az imádság csendjében! – Érzitek-e, hogy az ilyen, önmagával ellentétbe jutó álkeresztyénség a legmélyebb oka annak, hogy olyan sokan nem óhajtanak keresztyének lenni?! Igen: ha mi Istent megbántjuk, azt bocsássa meg az Isten, de ha valaki minket merészel megbántani, azt nem tudjuk megbocsátani neki! – Ha valami bajba kerülünk, fellázadunk Isten ellen, és méltatlankodva kérjük számon: hogy engedheti meg ezt az Isten?! De próbáljon valaki ellenünk lázadni, és tőlünk valamit számonkérni, arra ugyancsak keserűen reagálunk! Isten számára alig van időnk, alig van egy picike kis hely a szívünkben, alig van pénzünk, de ha egy másik embernek nincs ideje számunkra, vagy nem akar segíteni rajtunk: föl vagyunk háborodva miatta! Az, hogy Isten bennünket mindennek ellenére is irgalmasan befogad az Ő szeretetébe, és fölment a tartozásunk alól, az rendben van, el is várjuk tőle! De mi az ellenünk vétkezőket ugyanúgy kezeljük, mint ezelőtt. Isten csak bocsásson meg nekem, de én behajtom az embereken, amivel – úgy vélem – nekem tartoznak!
Nos, atyámfiai, ez az, amit az Isten nem tűr! Azt az irgalmasságot, azt a bűnbocsánatot, amit nem adok tovább, visszaveszi tőlem. Amikor az Isten megbocsát valakinek, ezzel tulajdonképpen lehetőséget ad neki. Olyan ez, mint amikor valakit elítélnek, de a büntetés végrehajtását próbaidőre felfüggesztik. Igen, Isten a Jézus vérével pecsételte meg és írta alá, hogy kegyelmes akar lenni hozzánk, hogy az ő gyermeke lehetünk, maradhatunk – de ha most már valaki nem abból él, nem azt adja tovább, amit Istentől kapott: elveszít maga is mindent. Nemcsak hogy elveszít mindent, hanem éppen az a kegyelem, amit kaptam Istentől, az válik váddá ellenem. Aki az Istentől kapott bűnbocsánatot, jóságot, szeretetet nem árasztja tovább mások felé, kollégai, barátai, ellenségei felé, annak a régi tízezer talentumos adóssága lép újra érvénybe, annak a számára hiába halt meg Jézus, az újra megfeszíti a Megváltóját! Így van ez megírva ebben a példázatban is: „És megharagudván az ő ura, átadá őt a hóhérok kezébe, mígnem megfizeti mind, a mivel tartozik!"
Péter, amikor azt kérdezte Jézustól: ,,Uram, hányszor lehet az én atyám fiának ellenem vétkezni és neki megbocsátanom? még hétszer is?", ezzel tulajdonképpen utalt arra, hogy hol van a keresztyén felebaráti szeretet határa? Van-e egy olyan határ, ahol azt mondhatom: de többet azután se Isten, se ember nem várhat tőlem; most már betelt a mérték, nem bírom tovább! Ami sok, az sok! Végeredményben én is csak ember vagyok! Az én türelmem is elfogy egyszer...
Nos, ez a kérdés azért helytelen, mert abból az előfeltevésből indul ki, hogy a másik emberrel jót tenni, neki megbocsátani, hozzá türelemmel, megértéssel viseltetni valamiféle morális erőfeszítés eredménye lehet, rendkívüli önuralmat kíván az embertől. És látszatra ez így is van, mert pl. ha valaki a tyúkszememre lép, sokkal könnyebb nekem is visszataposnom az övére. És sokkal nehezebb megtartóztatni magam, ezt a természetes reagálást megfékezni magamban és a föllobbanó indulatot elfojtanom. Az önuralomhoz pedig erős akarat kell, az akarat pedig egy idő múltán kifárad, és akkor elérkezik az a határ, amikor az ember – kiborul. Hétszer egymásután is elnézni ugyanannak az embernek a pimaszságát? – Nem sok ez, Uram?
Jézus azonban egészen más síkra viszi az egész kérdést. Azt mondja: Ha te igazán komolyan veszed azt, hogy milyen gyakran megbántod az Istent, és hogy neked minden reggel és minden este újra szabad kérned: „Bocsásd meg a mi vétkeinket!” – és hogy az Isten valóságosan meg is bocsát neked mindent; ha ti ezt igazán komolyan veszítek, akkor jónak, türelmesnek, szeretetreméltónak lenni a másik emberhez, többé nem erős akarat és nem önuralom kérdése, hanem valami egészen más! Akkor ne az akaraterődet hívd segítségül, hanem könyörögj így: Uram, Te mindig újra megbocsátasz nekem, mindig a Te gyermekedet látod bennem. Te szörnyű halált szenvedtél azért, hogy Isten gyermeke maradhassak minden adósságon ellenére is, ne hagyd hát, hogy én irgalmatlan legyek az én szolgatársammal szemben, aki végülis csak olyan bagatell összeggel tartozik nekem!
Érzitek? Itt nem arról van szó, hogy most összeszedem minden akaratomat, megfeszítem minden jó szándékomat, és megpróbálok mégis kedvesen, segítőkészen viszonyulni ehhez a nyomorult alakhoz, aki ezt igazán nem érdemli meg. Nem! Itt egészen másról van szó. Arról, hogy előbb mindig arra gondolok, amit kaptam én az Istentől: teljes bűnbocsánatot – ebből adhatok bárkinek, bármikor, bármennyiszer, futja, telik belőle bőven! Tehát: előbb csak egy pillantás a keresztre, ahol értem Valaki fizetett, és akkor már az akarat működik erőfeszítés nélkül, magától. Akkor már ez is azok közé a dolgok közé tartozik, amikre azt mondja Jézus: „Mindezek megadatnak néktek!” És akkor nem fog kimeríteni, kifárasztani az se, ha hetvenszer hétszer kell is valakinek újra megbocsátani – hiszen Isten se fárad bele velem szemben!
Nos, atyámfiai, most kezdődik egy új esztendő. A kegyelem királyi széke elől jövünk, kezdjünk hát annak megfelelő új életet. Ne felejtsük el, hogy az az isteni irgalom, amit mindig újra kérünk, amiben mindig újra részesülünk, amit legutóbb a tegnap esti számadáson is kaptunk: csak úgy maradhat a miénk, ha rögtön és mindenkinek továbbadjuk. Ha átárasztjuk magunkon. Legyen ez a jelszavunk: mit adhatok tovább és kinek adhatok tovább abból a szeretetből, jóságból, türelemből, amit Istentől Jézus érdeméért kaptam? Bocsássuk magunkon át az Isten hozzánk való jóságának a melegét, erejét, derűjét a körülöttünk élő emberek felé. Az új évben kezdjünk el valami újat: kezdjük el igazán szeretni az embereket! Így telítődünk meg magunk is egyre jobban az Isten szeretetével. Aki egyik kezét az Isten kezébe teszi, az a másikkal ne fenyegesse, bántsa, üsse embertársát, hanem úgy fogja meg annak is a kezét, hogy az isteni szeretet áramköre bezáródjék, és ez a csodálatos áramkör teremtő hatalommal keringjen tovább közöttünk.
Ezért volnánk keresztyének. Legyünk hát – keresztyének! Hiszen nem arra vagyunk elhíva, hogy a világban lévő gonoszságnak legyünk a visszhangja, hanem arra, hogy annak a mérhetetlen, kifogyhatatlan szeretetnek, amely Jézus keresztjéről árad ránk szakadatlanul! Továbbadni, megint csak továbbadni – akár hetvenszer hétszer is továbbadni azt, amit Istentől a Jézus Krisztusban kaptunk és mindig újra kapunk.
Zengjük hát teljes szívből:
„Szeretetben összeforrva,
Egy közös test tagjai,
Tudjuk egymásért harcolva,
Ha kell, vérünk ontani.
Úgy szerette földi nyáját
S halt meg értünk jó Urunk;
Fájna néki, látva minket,
Hogy szeretni nem tudunk.”
(395. ének 2. vers)
Dátum: 1967. január 1. Újév