Alapige
Ne nyugtalankodjék a ti szívetek: higyjetek Istenben, és higyjetek én bennem. Az én Atyámnak házában sok lakóhely van; ha pedig nem volna, megmondtam volna néktek. Elmegyek, hogy helyet készítsek néktek. És ha majd elmegyek és helyet készítek néktek, ismét eljövök és magamhoz veszlek titeket; hogy a hol én vagyok, ti is ott legyetek.
Alapige
Jn 14,1-3

Kedves testvéreim, alig képzelhető el egyszerűbb, laposabb, üresebb és semmitmondóbb kifejezés, annál, mint ez a felszólítás, hogy higgyetek Istenben. Szinte minden prédikáció valamilyen formában arról beszél, hogy higgyünk Istenben. Nincs ebben semmiféle különös, semmi meghökkentő, nincs semmi érdekes benne, olyan magától értetődő dolog ez. Éppúgy jelenthet semmit, mint mindent. És én most mégis erről szeretnék beszélni, hogy higgyünk Istenben. Mégpedig azért szeretnék erről beszélni, mert Jézus beszél róla ebben a felolvasott igében. Sőt valahogy úgy tűnik nekem, mintha mindaz a tizennégy vers, amit az első vers után még fölolvastam, mintha az mind-mind csak a magyarázata lenne annak, hogy mit is jelent ez a felszólítás, hogy higgyetek Istenben. És hogyha mi is megpróbáljuk úgy érteni és úgy értelmezni ezt a fölszólítást, ahogyan Jézus magyarázta és értette, akkor egyszerre meg fog telni ez az egyébként nagyon üres és nagyon lapos kifejezés a mi számunkra is bőséges tartalommal, és arra fogunk rájönni, hogy valóban ez a legfőbb dolog, hogy mi így higgyünk az Istenben, ahogyan itt Jézus mondja.

Testvérek, máris másképpen hangzik ez a felszólítás, hogyha meggondoljuk azt, hogy mikor mondotta ezt Jézus a tanítványainak: pár nappal a keresztrefeszítése előtt. Tehát akkor mondotta, amikor a megdöbbent tanítványoknak a saját haláláról beszélt. Mégpedig arról, hogy Ő szenvedve és önként vállalja a rettenetes, kínos kereszthalált, a megváltó halált. Amikor arról beszélt, hogy Ő most elmegy, és ahova Ő megy, oda az Ő tanítványai nem jöhetnek utána. Már ez magában is annyira különös, annyira érthetetlen és annyira titokzatos volt a tanítványok számára, hogy szinte egészen megrendült belé a szívük és a lelkük. Hát még akkor mi lesz, hogyha majd mindezek a dolgok be is következnek, amiket Jézus mondott a tanítványainak! Nos tehát, mintha azt mondaná: Vigyázzatok, most higgyetek majd az Istenben! Tehát most, amikor majd rátok fog szakadni a rettenetes nyomorúság. Amikor majd minden besötétedik körülöttetek, és amikor fogalmatok se lesz arról, hogy mi az, ami történik. Amikor nem értitek az eseményeket. Most ne essetek kétségbe, és ne adjátok fel a hiteteket! Most, amikor majd nagyon erősen próbára lesz téve a hitetek, most van szükség arra, hogy nagyon komolyan higgyetek és a hitetek által kapaszkodjatok bele Istenbe.

Igen, testvérek, valahogy olyanformán van ez, hogy a hitre akkor van igazán szükség, amikor nehéz dolog hinni. Mert vannak olyan szituációk az ember életében, amikor nehezebb hinni, és van olyan, amikor könnyebb dolog hinni. Például, amikor minden oka megvolna valakinek egyébként a nyugtalankodásra, sőt a kétségbeesésre: Amikor teljesen kilátástalanná válik valaki körül az élet, és amikor olyan dolgok történnek vele és körülötte, amelyek egészen megrendítik a szívét és a lelkét, és amikor úgy összekuszálódik az élet, és a föltornyosodott problémák eltakarják az ember elől az Istennek is az arcát, és az ember már azt hiszi, hogy nincs is Isten – akkor áll oda Jézus csendben melléd, és akkor mondja, hogy: Most higgy Istenben! Most van igazán szükséged arra, hogy higgy az Istenben. Amikor nem érted, amikor fogalmad sincs arról, hogy miért történhetnek azok a dolgok, amelyek megtörténnek. És amikor sötétség borul reád, és nincs sehol semmi fény és semmi biztatás, és semmi kézzelfogható, vagy látható segítség nincsen a te számodra – hát akkor higgy Istenben! Akkor higgy benne, akkor kell hinni! Van az úgy néha, hogy a szív keservesen fölsóhajt: Hát meddig még? Vagy amikor egy fásult lélek ilyen fájdalmasan kiált: Nem bírom már tovább! Nos, ilyenkor biztat Jézus: Most vedd elő a hitedet! Most támaszkodj rá a hitedre! Most használd igazán a hitedet! Van az néha úgy, testvérek, hogy az ember legszívesebben perbe szállna Istennel. Talán még meg is tagadná, úgy, ahogyan Jóbnak a felesége biztatta a férjét, amikor abban a nagy nyomorúságban volt: Átkozd meg az Istent, aztán halj meg, mit törődsz vele tovább, ha így bánik veled!? Ezt érdemelted te az Istentől? – Ilyenkor, ilyenkor próbálj hinni Istenben! Jézus is mintha azt mondaná, hogy majd amikor ott függök a kereszten, és amikor majd azt halljátok, hogy mindenki gúnyolódik körülöttetek és körülöttem, és amikor úgy érzitek, hogy megszakad a szívetek a fájdalomtól - akkor higgyetek Istenben! Ne annak higgyetek, amit majd láttok! Ne annak higgyetek, amit mondanak körülöttetek az emberek: Istenben higgyetek! – mert más dolog látni és más dolog hinni. Esetleg azt látjátok, hogy megölték Jézust – ti akkor is higgyetek Istenben! Esetleg azt látjátok, hogy leverték az Ő ügyét, és vereséget szenvedett az evangéliumnak az ügye ezen a földön - ti akkor is higgyetek Istenben!

És azt is megmondja, hogy hogyan higgyetek Istenben. Úgy mondja: Úgy higgyetek Istenben, hogy higgyetek énbennem! Tehát mintegy leszűkíti, konkretizálja a számunkra Jézus az Istenben való hitet. Ne csak úgy általánosságban higgyetek egy Istenben – úgy minden ember hisz, a pogányok is hisznek, meg az istentagadók is hisznek, meg a hitetlenek is hisznek valamilyen formában valamiféle Istenben, vagy valamiféle istenfogalomban –, hanem ti úgy higgyetek, hogy ti higgyetek énbennem! Ti akkor hiszek Istenben igazán, hogyha hisztek énbennem. Keresztény szempontból az nevezhető igazán istenhívőnek, aki Jézusban hisz, aki Krisztus hívő. Mi Krisztusban, Krisztus által és Krisztuson keresztül ismertük meg Istent és ismerhetjük meg mindig újra és újra Őt. Isten fogalma egyáltalán a názáreti Jézus személyében vált a számunkra személyes ügyünkké és olyan élő valósággá, akit meg lehet ismerni, akit meg lehet szólítani, akivel beszélgetni lehet, aki mellé le lehet ülni, vagy aki leül mellénk. Egy ilyen Istenben higgyünk, amilyet Jézusban látunk.

Tehát soha nem jut el igazi istenismeretre az, aki nem Jézuson keresztül ismeri meg Istent. Ezt nagyon szeretném kihangsúlyozni, nehogy későn jöjjön rá valaki arra, hogy egy önmaga által elképzelt istenfogalomban hitt! Mert aki nem a Jézuson keresztül hisz Istenben, az mind egy szálig csak önmaga által elképzelt istenfogalomban hisz, az pedig hamis isten. Olyan isten nincs. És azért az istenért nem kár, hogyha tagadja valaki. Én is tagadom. Mi a Krisztusban önmagát kijelentő Istenben hiszünk. Nézzétek, az Istent senki nem látta, csak Jézus. Ő látta. És ilyen hallatlan dolgokat mond épp a felolvasott igében, hogy: Senki nem mehet az Atyához, hanem csak én általam. Meg ilyet mond: Ha megismertetek volna engem, megismertétek volna az én Atyámat. Meg ilyet mond, hogy: Aki engem látott, az látta az Atyát. És ilyet mond, hogy: Higgyétek el, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem van. Roppant titokzatos kijelentések ezek, de mindenesetre azt jelentik a mi számunkra, hogy Isten valósággal megkönnyítette a számunkra az Őbenne való hitet azáltal, hogy Jézusban hihetünk. Mert amikor Jézusban hiszünk, akkor Istenben hiszünk. Mert Jézus egy látható emberi életben élte meg közöttünk Isten láthatatlan életét. És a maga életével, szavaival, cselekedeteivel mutatta meg nékünk azt, hogy hogyan érez és hogyan gondolkodik Isten. Földi ember soha nem láthatja Istent, de Jézusban, az Ő cselekedeteiben és személyében, szavaiban visszatükröződik valami Istennek a láthatatlan dicsőségéből. Most gondoljátok csak el, hogyan viszonyult Jézus általában az emberekhez, amikor itt járt ezen a földön: Nos, így viszonyul az Isten hozzátok, mihozzánk! Például, amikor – emlékeztek reá – kisgyermekeket hoztak oda Jézushoz, és ő karjaiba vette ezeket a gyermekeket, és a kezét rátette a fejükre és megáldotta őket, ezzel mintegy bemutatta azt, hogy így nyúl Isten és így vágyakozik a te gyermeked után. Amikor azt mondja Jézus, hogy engedjétek hozzám jönni a gyermekeket – mintha Isten mondaná, hogy ti, fiatal anyák, engedjétek jönni a gyerekeket, ne öljétek meg még mielőtt megszületnének, engedjétek, hadd jöjjenek! Szeressétek a jövendőt, engedjétek jönni! – az Isten mondja, Jézuson keresztül.

És emlékeztek reá, hogy hogyan, milyen hallatlan részvétel fordult Jézus a szenvedő emberek felé. Sokszor úgy elámulok rajta, mikor újra olvasom, hogy egy bélpoklos embernek a gennyes sebektől vérző testéhez hozzányúlt kézzel. Megsimogatta. Mindenki undorodott tőle, Jézus megsimogatta, talán meg is ölelte. Talán meg is csókolta. Képes volt egy félbolond miatt, sőt egy egészen bolond miatt – a gadarénus ördöngősre gondoljatok – elmenni egy másik tartományba, kilométereken át, messze idegenbe. Csak ezért az egyetlen emberért, mert látta, hogy mennyire szenved. Az az egy, az a kitaszított. Nézzétek, hát így érez az Isten az emberi nyomorúságnak a láttán. Így érez az Isten. Mennyi gyöngéd könyörülettel volt Jézus mindig a bűnösökhöz: leült velük egy asztalhoz és együtt evett velük. Barátainak nevezte őket, és fölemelte őket, kiemelte a nyomorúságukból. Új emberré tette őket, és bűnbocsánatot hirdetett a megtérőknek. Érezd meg, testvér, hogy pontosan ugyanígy könyörül meg a láthatatlan Isten terajtad is.

Camus, a híres francia író írta valamelyik regényében, hogy az embereknek a szenvedése az olyan rettenetes nagy, hogy csak egyetlen módon lehet elviselni: csak úgy, hogyha egy isten együtt szenved velük. Azt mondja Camus, egy olyan isten, amely csak a mennyben marad, az nem is igazi isten. Csak egy olyan Isten, aki együtt van az emberekkel egészen az emberek kétségbeeséséig, aki maga is, mint az emberek, ismeri a kétségbeesést, tudja, hogy mit jelent a kétségbeesés – csak egy ilyen Isten az igazi Isten. Csak egy velünk együtt szenvedő Isten segíthet rajtunk a mélységben, amikor a szenvedésben van valaki – csak egy velünk együtt szenvedő Isten. Nézzétek meg Jézust a Gecsemáné-kertben, amikor vért verejtékezve imádkozott, haláltusáját vívta, vagy amikor a keresztfán függve tűrte az embereknek a hitványságát, gúnyát, szitkát, átkát, árulását, amikor igazán benne volt a szenvedésben: hát ilyen valóságosan van benne Isten az emberi szenvedésben! Ennyire valóságosan együtt szenved a szenvedő emberrel az Isten. Amikor az életét adja a keresztfán. Ebből is azt lásd, hogy ilyen halálosan szeret téged Isten. Téged is, meg engem is, ilyen halálosan szeress bennünket az Isten.

Ahogyan a földek egy pontján és a történelemnek egy szakaszában kézzelfogható és szemmel látható valóság volt Jézusnak a személye, ilyen valóságosan itt van most is Isten köztünk és velünk. Jézus az Isten szívének az ablaka: aki Őt látta, az az Atyát látta, és aki Őbenne hisz, az az Atyában hisz. Ezért mondja, hogy úgy higgyetek Istenben, hogy higgyetek énbennem. Tudjátok, testvérek, amikor valaki így hisz Istenben, ahogy Jézus mondja, akkor egyszerre ott is mindenütt Istent látja, ahol más ember nem látja Őt. Ahogy Filep mondotta, hogy mutasd meg nékünk az Atyát, és az elég nékünk. Valóban, az elég. Istent látni. Tudjátok, micsoda megnyugtató és micsoda boldogító érzés, hogy az ember Istent látja a világ eseményeiben, meg a saját élete sorsfordulataiban? Istennek a büntető vagy áldó kezét látja az élete eseményeiben. Istennek a tervét, Istennek az akaratát látja! Hát ez a legnagyobb dolog: amikor benne látom Istent az életben, a mindennapi életben. Például egy hívő ember egyszer az őt ért hazug rágalmakra azt válaszolta: Úgy tekintem, mintha valaki torz tükröt tartott volna elém. Ebben a tükörben magamat látom, ha torzítva is. És ami ebben a kritikában Istentől való figyelmeztetés a számomra, abból levonom magamra nézve a konzekvenciát, ami pedig emberi rosszindulat benne, azzal nem törődöm tovább. Nem nagy dolog így tudni viszonyulni az emberi gonoszsághoz?! Vagy egy másik hívő ember, aki a háborúban és a háború után mindenét elveszítette, de igazán mindenét, azt mondotta egyszer nekem: tudod, Isten kezéből fogadtam el mindent mint ítéletet. Igen, ahol más az öklét rázza, és ahol más bosszúért kiált, ott a hívő ember meghajol az isteni igazságszolgáltatás súlya alatt, és hálával és alázattal fogadja el azt. Mennyire igaza van ennek a Filepnek, amikor azt mondja Jézusnak, hogy mutasd meg az Atyát, és az nekünk elég. És Jézus megmutatja az Atyát. És figyeld meg, testvér, hogy ahol más ember csak a sorsot látja, csak a vak véletlent látja, hogy te láthatod az Atyát, az Atyának az arcát. És ahol másvalaki szerencsétlenséget lát csupán, te ott az atyai szeretetnek a fenyítését láthatod. És ahol más embert elbizakodottá tesznek a sikerek, ott a te szíved megtelhet hálaadással az ajándékozó Atya jósága iránt. Hát nem nagy dolog így látni Istent?! Látod te így az Istent?

Őt látni azt jelenti, hogy célt látni, értelmet látni és bizalommal és nyugalommal beletekinteni egy bizalmatlan és nyugtalan világba is. És ez elég. Akarhat egy földi ember többet, mint hogy így lássa Istent?! És így csak Jézusban lehet látni Istent. És még valamit: aki így hisz, annak a számára egyszerre elkezd tágulni a horizont. Nézzétek csak, micsoda hallatlan mennyei távlatokat nyit meg Jézusnak a szava, amikor azt mondja, hogy az én Atyámnak házában sok lakóhely van, elmegyek, hogy helyet készítsek néktek. Olyan nagy szükségünk van arra, hogy figyelmeztessen bennünket Jézus néha arra: ne ragadjatok hozzá olyan nagyon ehhez a földhöz! Fontos ez a föld, de ne ragadjatok hozzá, nem ez a minden! Nem az a minden, amit láttok, sőt még azt sem minden, amit nem is tudunk meglátni, mert olyan óriási nagy a világmindenség. Az egész teremtett világmindenség is tulajdonképpen csak egy bizonyosfajta lakóhely az Isten óriási nagy birodalmában. Ezen kívül még nagyon sok más van. Láthatatlan világok. Próbáljuk meg egyszer végiggondolni Isten gazdagságát. Próbáljunk egyszer valamit meglátni Istennek a gazdagságából. Ne magatokhoz szabjátok – mondja Jézus. Ne a magatok kicsinységéhez szabjátok Istennek a méreteit! Ahogyan ezer esztendő annyi előtte, mint egy nap, úgy ezer olyan világ, mint amit ti átkutattok a csillagvizsgálóitokkal, az Ő óriási világában akkora, mint egy gyufás-skatulya.

Hinni Istenben, azt is jelenti, hogy szabad fölülemelkedni a csak láthatókon. Sőt a mennyet is magában foglaló távlatba beállítva szemlélni és értékelni az eseményeket. Próbáld meg egyszer: mennyire másképpen fogod látni és értékelni az eseményeket, ha egyszer a mennyet is magában foglaló távlatba állítod ezeket! Ilyeneket mond Jézus, hogy: „Elmegyek és helyet készítek néktek. És ha majd elmegyek és helyet készítek néktek, ismét eljövök és magamhoz veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek.” Ezek a nagyon drága és nagyon szívet melengető szavak valami olyasmit jelentenek, testvérek, hogy minden ember addig él itt ezen a földön, amíg el nem készül a hely a számára az örökkévalóságban. Az egyik ember számára rövidebb ideig készül, a másik számára hosszabb ideig készül; és míg mi itt a földön csendesen élünk – vagy nem is csendesen –, és munkálkodunk, problémákkal küzdünk, viaskodunk, és a feladatunkat próbáljuk betölteni, azalatt készül a hely. Mialatt mi most itt ülünk és hallgatjuk az igét, azalatt készül a hely a számunkra az örökkévalóságban. És amikor elkészült valaki számára ez a hely, akkor eljön Jézus érte és elviszi magához. Mert azt akarja, hogy ahol Ő van, ott legyenek azok is, akik Őbenne hisznek. Próbáljunk meg túllátni egy kicsit a földi határokon és korlátokon, és nagyobb távlatban látni az eseményeket. Erről az igéről beszélgettem múltkor kórházban valakivel és az illető azt mondotta: Én nem esem kétségbe, hogyha lezárul minden földi ajtó előttem, mert tudom, hogy már nyílik egy másik. Isten sok dicsőséges lakóhelye közül annak az ajtaja, amelyik az én számomra készült el. Hinni Istenben úgy, ahogyan mondja Jézus, azt is jelenti: úgy élni, abban a bizonyosságban élni, hogy van egy hely, ahová hazavárnak. És az nagyon jó tudat, amikor az ember úgy tud járni ezen a földön, hogy van egy hely, ahová hazavárlak. Helyhiány miatt nem fogok kimaradni az örökkévalóságból. Ez bizonyos. Nem fog megtörténni senkivel sem az, ami Jézussal akkor, amikor Ő jött erre a földre, hogy nem volt hely néki a vendégfogadó háznál, sőt Ő maga ment előre, Ő maga készít helyet. És Ő jön az övéiért. Nem a halál, Ő jön, és Ő viszi el az öviét oda Őhozzá. Addig pedig nyugodtan élhetek és várhatok, nyugodtan készülhetek és végezhetem minden dolgomat. Ugye milyen jó úgy hinni Istenben, hogy hiszek a Jézus Krisztusban?!

Végül még ezt is hozzáteszi Jézus, hogy: bizony mondom néktek, aki hisz énbennem, az is cselekszi mindazokat a cselekedeteket, amelyeket én cselekszem, és nagyobbakat is cselekszik azoknál, mert én az én Atyámhoz megyek. Tehát hinni, így hinni az Istenben, ahogy Jézus mondja, ez nem tétlen semmittevést és nem áhítatos meditálást jelent, hanem nagyon komoly aktivitást és nagyon komoly cselekvést és munkát, mozgást és életet jelent. Azt mondja Jézus: aki hisz énbennem, az is cselekszi azokat a cselekedeteket, amelyeket én cselekszem, sőt nagyobbakat azoknál – szinte hihetetlen. Hogy lehetséges ez? Csak úgy lehetséges, hogy Jézus nemcsak azért ment a mennybe, hogy ott azután most már örök nyugalmat készítsen az övéi számára, hanem azért is, hogy most már onnét fejtse ki teljes isteni hatalommal az ő munkáját itt ezen a földön, mégpedig az övéin keresztül. Mert Jézus maga folytatja a saját munkáját tovább. Amit Ő elkezdett és a vérével megpecsételt, azt Ő maga folytatja tovább, de rajtatok keresztül, akik hisznek benne. Most már nemcsak olyan szűk körben, mint eddig, nemcsak egy országnak a határain belül, hanem már az egész világon, tehát most már terjedelmesebben és nagyobb arányokban – ezt jelenti, hogy nagyobbakat is cselekszik majd azoknál. Péter apostol pünkösdi prédikációjára már háromezer ember tért meg, és azóta még sokkal több. Tehát szélesebb körben terjed az evangélium tovább, és egyre tovább és tovább. S azért lehetséges Jézus cselekedeteit cselekednünk nekünk, mert azt mondja, Ő az Atyához ment. Vagyis mert Ő most egy magasabb dimenzióból fejti ki a hatását. Magasabb dimenzióból hat az Ő ereje, és rajtatok keresztül, rajtunk keresztül hat. Tehát amit egy hívő ember Krisztus nevében cselekszik, azt tulajdonképpen Jézus cselekszi. Egészen megdöbbentő az, hogy minden szóban, minden mozdulatban, minden cselekedetben, ami hit által történik, amiben szeretet van, abban benne van Jézus. Abban benne lüktet a megváltásnak az ereje - ezt jelenti az, hogy „amit kértek az én nevemben, én megcselekszem azt”. Tehát a hívő embernek a könyörgésére isteni akció indul el. A te imádságodra, a te hittel elmondott imádságodra a Krisztus feltámadott ereje a válasz.

Hol vannak ezek a cselekedetek, testvérek, a mi életünkből? Ezek a nagy cselekedetek, amelyeket rajtunk keresztül akar elvégezni Isten ebben a világban. Én azt hiszem, hogy ha mi jobban mernénk hinni abban, amit Jézus mond, hogy Ő cselekszik rajtunk keresztül, akkor hasznosabb és áldottabb lenne az egész életünk. De jó lenne így hinni az Istenben, ahogyan Jézus mondja! Ugye érezzük, hogy valóban ez a legfőbb: hogy nem is olyan üres és nem is olyan lapos kijelentés ez, hogy higgyetek Istenben?! De hát ezt akarjuk mi is, ugye? Ezért vagyunk itt. Kapaszkodjunk akkor bele Jézusnak ebbe az ígéretébe, hogy: „ha valamit kértek az én nevemben, én megcselekszem”. Mert azt is, hogy mi így hihessünk Istenben, azt is Ő cselekedheti meg. Kérjük hát testvérek, együtt, kérjük közösen, kérjük az éneknek a szavaival:

Hinni taníts, Uram, kérni taníts!
Gyermeki, nagy hitet kérni taníts!
Indítsd fel szívemet, buzduljon fel, neked
Gyűjteni lelkeket! Kérni taníts!

(479. ének 1. vers)

Ámen.

Dátum: 1966. március 29.