Joó Sándor Dr.

Kedves testvéreim! Ahogyan be is jelentettem, szeretném a múlt vasárnap elkezdett igehirdetést folytatni a predestinációról, Isten örök, eleve elrendeléséről. Talán emlékeztek rá, odáig jutottunk el, hogy azt mondottam, a predestináció tulajdonképpen az a boldog tapasztalat, amit Máté is átélt akkor, amikor elhangzott feléje egy hívás, egy drága hívó szó: „Te kövess engem!”. E hívó szó nyomán megérintette és megragadta őt Istennek az örök szeretete, és lehetővé tette a számára azt, hogy fölállva a háromszögű asztaltól elinduljon és kövesse Jézust, hogy Jézusé legyen mindörökre. Tehát, hogy az örökkévalóságnak a légköre, távlata vegye körül az ő földi életét. Igen, a predestináció az a boldog élmény, hogy rám talált Isten, hogy az Ő örök bűnbocsátó szeretetébe, az Ő kegyelmébe befogadott Isten.
Az hogy az övé lehettem, az hogy egyáltalán hihetek benne, hogy részesülhetek a vele való életközösségben mindörökre: ez egyáltalán nem rajtam múlott. Ajándék. Kegyelem! Kaptam! Én magamtól fogva nem érdemeltem volna egyebet, mint csak haragot és elvettetést. És ímé, mégis kegyelmet kaptam. Árulva eszmélek föl, hogy egy fölöttem álló titokzatos nagyhatalom rendelkezett rólam, nélkülem. Döntött mellettem, ezért dönthetek én most Őmellette. Megegyezett az Ő isteni szeretetével. Ezért lehetek én most mindörökre az Övé. Ez a boldog tapasztalat a predestináció.
De kedves testvérek, a predestináció nemcsak az üdvösségre vonatkozik. Tehát Istennek ez a kiválasztó kegyelme, amellyel önmagával való közösségre hív, nem csak arra az üdvösségre vonatkozik, amelyik majd egyszer valamikor a halál után lesz a részünk, hanem az egész földi életre is. Bármilyen fontos is mindnyájunk számára a saját egyéni üdvösségünknek a problémája és annak a bizonyossága, ne felejtsük el soha egy pillanatra sem, hogy Jézus mindenekelőtt az Isten országának az eljövetelét hirdette. Ez pedig azt jelenti, hogy amikor Mátét, meg engem, meg téged elhívott, akkor ez tulajdonképpen nem másokkal – tehát mondjuk, az elvetettekkel – szemben, nem azok ellenére történt, hanem mások érdekében történt. Éppen azért történt, hogy most már azt a többit, aki még eddig nem hallotta meg a hívást, mi hívjuk ugyanúgy a Jézus Krisztusban való hitre, ahogyan mi magunk is hitre jutottunk. Tehát az eleve elrendelés, vagy kiválasztás nemcsak az üdvösségre való kiválasztás jelenti, hanem ugyanakkor szolgálatra és engedelmességre való kiválasztást is jelent. Bizonyságtételre, az Isten országának a terjesztésére, az Isten uralmának a kiteljesedésére való bizonyságtételt is jelent. Mert minden embert, aki nem hisz – aki még nem hisz –, úgy kell tekintenünk, mint akiért éppen úgy meghalt Jézus, mint azokért, akik hisznek Őbenne. Mátét nem azért hívta el Jézus, se téged, se engem, hogy most már ez a Máté, te vagy én, bezárkózzék a maga kiválasztottsága tudatának a boldog érzésébe, és így mintegy elkülönüljön a többi emberektől, hanem éppen apostoli szolgálatra hívta el, Krisztus apostolául a többi emberek felé. Erről ír Péter apostol is a levelét olvasó hívő gyülekezeteknek, amikor ezt írja: „Ti pedig választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, megtartásra való nép vagytok” – és nem úgy folytatja, hogy tehát legyetek nyugodtak, biztosítva van az üdvösségetek, hanem így: „hogy hirdessétek annak hatalmas dolgait, aki a sötétségről titeket az ő világosságára hívott el”. Tehát azért választott el téged Isten a vele való örök közösségre, hogy a te szavad és a te életed bizonyságtétele révén másokat is elhívhasson ugyanerre az üdvösségre. Azért lettél te hívővé, hogy rajtad keresztül mások is hívővé lehessenek. Azért hallhattad meg te a hívást, hogy általad mások is meghallhassák ugyanazt a hívást. Tehát az a kiváltság, hogy te már ismered Istent, hogy te meghallottad, hogy te ismered azt a kegyelmet, amelybe befogadott téged az Isten: kötelez téged. Arra kötelez, hogy ismertesd meg ugyanezt a kegyelmet azokkal is, akik még nem ismerik, mert Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és az igazság ismeretére eljusson. Szóról szóra így van benne János apostolnak az egyik levelében. És éppen ennek a minden embert üdvözíteni szándékozó akaratának a végrehajtására hívott el téged, meg engem eszközül.
Csodálkozol rajta, hogy éppen téged? Meg vagyok győződve róla testvérek, hogy Máté is csodálkozott rajta, hogy éppen őt – de hát ezen tényleg csak csodálkozni lehet! A kiválasztottak a maguk kiválasztottságát nem is tudják másképpen megélni és megvallani, mint csak ilyen ámuló csodálkozásban. És akit ez az áhítatos csodálkozás nem indít szolgálatra és Isten kegyelméről való bizonyságtételre mások felé, az még nem is csodálkozott el igazán azon a kegyelmen, amelyben ő maga részesült. Tehát, te Máté, vedd tudomásul, hogy apostoli szolgálatra hívott el és választott ki téged magának az Isten!
Ez ideig talán még rendben is volna, hiszen nem új dolog. Rögtön fölmerül itten egy másik kérdés is. Tudniillik ez: Ha van predestináció, ha van eleve elrendelés, van-e akkor Máténak szabad döntési lehetősége, szabad akarata arra, hogy döntsön Jézus mellett? Mert hiszen hogyha Istentől van az, hogy Máté dönthetett Jézus mellett, vajon akkor nem ugyanúgy Istentől van az, hogy egy másik ember pedig nem dönthetett az Isten mellett? Nem azt jelenti a predestináció, hogy minden embernek a sorsa előre meg van szabva, rá van állítva mindenki egy bizonyos pályára, amelyet végig kell járnia, akár akarja, akár nem? Azért kellett Máténak megírnia a róla elnevezett evangéliumot az utókor számára, mert így volt elrendelve felőle? Júdásnak meg azért kellett elárulnia Jézust, mert így volt elrendelve felőle? Ha nem Máténak az érdeme az, hogy ő egy ilyen áldott életű apostollá válhatott, akkor Júdásnak se lehet bűne az, hogy ő pedig Jézust elárulta!
Testvérek! Én nagyon jól tudom, hogy itt van a predestináció egész gondolatmenetében a legsúlyosabb logikai ellentmondás. De ez is csak látszólagos, és ez is leginkább félreértésekből származik. Tudniillik a legtöbb ember valahogy úgy képzeli el a predestinációt, mint valami filozófiai determinizmust. Mondottam a múltkor: a legnagyobb baj az, hogy filozófiai kategóriák között gondolkodunk bibliai gondolkodás helyett. Sok ember úgy képzeli a predestinációt, hogy Isten erővel, az örökkévalóságtól fogva megszabott, lerögzített mindent, ami majd ezután történni fog. De hol marad akkor az embernek a döntési szabadsága és felelősségteljes cselekvése?! Hiszen akkor az egész történelem tulajdonképpen nem egyéb, mint egy olyan nagy sakkjátszma, amelyben az emberfigurákat egy magasabb rendű láthatatlan kéz tologatja ide és oda. Vagy mint egy nagy, tarka szőnyeg, amelyet minden emberi hozzáadás nélkül már megszőttek az örökkévalóságban, és amelyik a mi időnkben egyszerűen csak legöngyölödik. De ha ez így van, akkor hol maradt tere annak, ami az emberi életnek értelmet és méltóságot ad: a felelősségteljes, szabad cselekvésnek és akaratnak? Hogyha az egész élet nem egyéb, mint egyszerűen „legöngyölödése” annak, ami már régen készen van. Hadd mondjam még egyszer, ez a legtipikusabb példája annak, hogy mennyire filozófiai kategóriák között tudunk csak gondolkodni állandóan a predestináció problémájáról is.
A leghatározottabban és a legalázatosabban szeretném megmondani nektek, testvérek, hogy az a kérdés, hogy hogyan viszonyul egymáshoz Isten örök rendelése és az ember szabad akarata, ez a kérdés logikailag soha nem fog föloldódni. De nem is fontos. Mert nem a kérdés megoldása a fontos, sokkal fontosabb ennél az, hogy hogyan közelítünk ehhez a kérdéshez. Kívülről, vagy belülről? Kívülről: úgy értem, hogy mintegy páholyban ülve, mint nézőközönség, amelyik szemléli egy másik embernek, vagy embercsoportnak az életét; vagy pedig belülről: a saját magam felelősségtudata szempontjából. Egy példával hadd próbáljam ezt megvilágítani. Vannak más egyéb tényezők is, amelyek az embert a szabad akaratában és cselekvésében meghatározzák, determinálják. Nagyon sok függ attól, hogy ki milyen környezetben élt, vagy él, és hogy milyen jellembeli és más adottságokat hozott magával örökségképpen az őseitől. Például egy alkoholista apának a gyermeke kétségtelenül nagyobb hajlandóságot fog majd érezni magában az alkohol iránt, mint egy másik apának a gyermeke. Nehezebben fog tudni ellenállni a kísértésnek adandó alkalommal. Kívülről nézve ezt az embert – a nézőközönség szempontjából nézve – azt mondhatnánk rá, hogy szegény nem tehet róla, hogy iszik, hát ilyen átkos örökséget hozott magával az őseitől. Átöröklött tulajdonság ez benne. De belülről? Ő maga, ez az ember, soha nem fogja ezt mentő körülménynek érezni. Saját maga az iszákos, dacára az örökölt terheltségének. Nagyon jól érzi és nagyon jól tudja, hogy a saját szabadon végrehajtott felelősségteljes cselekedete volt az, hogy már megint többet ivott a kelleténél. Tehát fönnáll egyfelől egy öröklött kényszer és másfelől fönnáll a szabad akarat lehetősége ugyanabban az egy emberben. Mintegy párhuzamosan áll fönn ez a kettő. Ez sem logikus, de így van. Mert az ember sohasem csak passzív tárgya az adottságainak, hanem mindig ugyanakkor alanya is, és felelős végrehajtója. Hogyha valakinek van valami szenvedélye, és szabadjára engedi ezt a szenvedélyt, és aszerint cselekszik, soha nem fogja azt mondani, hogy nem tehetek róla, a szenvedélyem cselekedte ezt, hanem mindig csak azt fogja tudni mondani: én cselekedtem ezt. Én.
Nos tehát, valahogy ezt a kettősséget érezzük a predestinációban is állandóan. Egyfelől ott van az az ige: Isten munkálja bennünk mind az akarást, mind az elvégzését a dolognak a maga jókedvéből. Ebből az igéből, ha itt magában állana, logikusan azt a konzekvenciát vonhatnánk le, hogy tehát akkor nekem nem kell csinálni semmit. Isten munkálja bennem az akarást, meg a véghezvitelt, hát akkor miért strapáljam én magam? Ugyanakkor összekapcsolódik ezzel egy másik ige: „Félelemmel és rettegéssel vigyétek végbe a ti üdvösségeteket”. Tehát az, hogy Isten mindennek fölötte van, tehát az én döntésemnek is, ez nem szolgai passzivitásra kárhoztat engem, hanem éppen aktív döntésre és felelősségteljes cselekedetre szabadít föl engem. Csak egy paradoxonnal, egy abszurd paradoxonnal tudnám ezt kifejezni, ami így hangzik: Tegyek meg minden tőlem telhetőt, mert semmi sem tőlem függ. Ez logikai ellentmondás? Nem, csak két párhuzamos vonal, amiről ugye tudjuk – tanultuk –, hogy a végtelenben, tehát az örökkévalóságban metszi egymást, találkozik egymással. Itt, a mi látásunkban, a földi világ látásában ez a két párhuzamos soha nem fogja metszeni egymást. Ezért nem lehet egyiket a másik ellen kijátszani. Az örökkévalóságban, a végtelenben, majd ott találkozik ez a kettő, és kiderül, hogy tulajdonképpen egy ugyanazon igazságot jelentett. Csak két különböző oldaláról nézve azt az egy igazságot. Addig azonban – tehát az örökkévalóságig – mind a kettő igaz. Mind a kettő érvényben van. Az is, hogy Isten munkálja bennünk mind az akarást, mind az elvégzést, és az is, hogy félelemmel és rettegéssel vigyétek véghez a ti üdvösségeteket. És testvérek! Az se úgy van ám, hogy Isten már nagyon-nagyon régen, valamikor előre megszőtte azt a „szőnyeget”. Nem. Hanem úgy van, hogy szövi az Ő örök „mostjából”, tehát az időt körülvevő örökkévalóságból szövi Isten a mi sorsunknak a szőnyegét. A te szabad döntésedet bedolgozza az egész életműbe. Tehát nem úgy áll fölötte Isten a te életednek és döntéseidnek, mint a marionettek fölött a drótokat rángató ember, hanem sokkal inkább valahogy úgy, mint a te döntéseid sorozatának a folyamát az egész sorsodba beleszövő művész, és így a te sorsod alakulását az egész világműbe beleszövő mester. Úgyhogy amikor egy-egy megtett útszakaszra visszatekintesz, akkor ámulva és megbékélve mondod: Így akarta az Isten! Nos tehát, így szőtte bele Isten Júdás árulását is az ő örök nagy terve, a megváltás munkájának a végbevitelébe. Ezért nem mondhatja Júdás, hogy jaj, hát én nem tehetek róla. Erre voltam predestinálva. Ez volt az örökkévalóságtól fogva számomra kiosztott szerep, ezt nekem végig kellett játszanom. Legfeljebb annyit állapíthat meg magáról Júdás, hogy a saját pénzéhes és nyugtalan természete következményeinek esett áldozatul. Neki magának eszébe se jut az, ami mindig csak a nézőközönségének jut eszébe, tehát csak kívülről; belülről, neki magának eszébe se jut az, hogy Istent okolja azért, amit tett. Hanem tudjuk, a saját hitvány tette felelősségének a súlya alatt roskadozva menekül az öngyilkosságba. Az már azután megint az Isten végtelen hatalma és bölcsessége, hogy még ezt a legnagyobb rosszat is beleszőtte az Ő tervébe a legnagyobb jó megvalósításába, a megváltás eszközeként.
Nagyon jól tudom, testvérek, hogy itt, ezen a ponton nyitva marad a kérdés. De előre megmondottam még a múlt vasárnap, hogy nem is megmagyarázni akarom én a predestinációnak a titkát, hanem csak még mélyebben körülírni a titkot. Nem egy logikailag jól záró, kikerekített gondolatrendszert akarok adni, hanem csak még erősebben rámutatni magára a titokra. De azt nagyon jól jegyezzétek meg, hogy neutrális álláspontból, tehát közömbös álláspontból még csak beszélni sem lehet a predestinációról. Mindig csak hiten belül. És a hiten belül a predestináció nem logikai rendszer, hanem boldog tapasztalat. Kíváncsiskodó kérdésekkel nem lehet közelíteni Istenhez. A nézőközönség kíváncsi kérdéseire Isten nem ad feleletet. Ez is egy ilyen kérdés, hogy mi lesz a júdásokkal és a hitetlenekkel? Nos, drága testvér, fáj neked a júdások és hitetlenek sorsa, vagy pedig csak kíváncsi vagy rá? Mert ez a kérdés, hogy mi lesz ezzel, vagy azzal, egyetlen egy szempontból jogosult: ha fáj, és hogyha annyira fáj, hogy képes vagy fölállni a helyedről és utána menni a júdásoknak és hitetleneknek, és elmondani nekik, hogy az ő számukra is van kegyelem. S minden tőled telhetőt elkövetsz azért, hogy ők is higgyenek Jézus Krisztusban, és akkor ők is meg fognak győződni arról, hogy őket is üdvösségre választotta ki Isten, a kegyelmes Isten.
És így szeretnék visszakanyarodni ahhoz, amit az elején mondottam: azért választott ki téged Isten önmagával való közösségre, hogy a te réveden mások is megtudják, hogy őket is hívja üdvösségre a kegyelemre választó Isten. Ha te ezt a feladatot elvégezted, a többit bízzad nyugodtan a kegyelmes Istenre. Nem akard mindenáron azt eldönteni, ami Istennek a dolga. Rád az tartozik, amit Jézus éppen legutoljára mondott azoknak, akiket legelőször választott ki magának apostolokul: „Menjetek el széles e világra, hirdessétek az evangéliumot, tegyetek tanítványokká minden népeket!” Ha ezt megteszed, akkor tapasztalod meg, hogy milyen boldog és fölszabadító igazság az Isten örök, eleve elrendelő kegyelme. Nem azt mondom, hogy akkor logikailag is majd minden szépen kikerekedik, és nem maradnak tovább titkok, világért sem ezt mondom, hanem csak azt, drága testvérek, hogy akkor ezek a titkok, amelyek továbbra is fönt maradnak, téged többé nem kandi kíváncsiskodásra, hanem boldog, ámuló hitvallásra fognak indítani. Úgy, ahogyan Pál apostol mondja a rómabeliekhez írott levelében: „Óh Isten gazdagságának, bölcseségének és tudományának mélysége! Mely igen kikutathatatlanok az ő ítéletei s kinyomozhatatlanok az ő útai! ...Mert ő tőle, ő általa és ő reá nézve vannak mindenek. Övé a dicsőség mindörökké.”

Ámen.

Dátum: 1967. augusztus 20.

Kedves testvéreim! Innen a gyülekezetből többen ismételten kértek már arra, hogy beszéljek egyszer a predestinációról, vagyis magyarul az eleve elrendelésről. Sokáig húzódoztam ennek a kérésnek a teljesítésétől, mert nagyon nehéz olyan valamiről beszélni, amiről nem lehet beszélni. Nem lehet beszélni egyszerűen azért, mert hiányoznak hozzá a megfelelő emberi szavak és emberi fogalmak. Nálam sokkal nagyobb teológusoknak és igehirdetőknek sem sikerült megnyugtató magyarázattal megértetni ezt a csodát, ezt a titkot, a predestinációt. És én azt hiszem, hogy az egyik legnagyobb félreértés a predestinációval kapcsolatban éppen abban van, hogy sok hívő ember megérteni szeretné mint egy tantételt, nem pedig megtapasztalni mint egy igazságot. Mert a predestinációt éppen úgy nem lehet megérteni, mint ahogyan például nem lehet megérteni az Isten mindenütt jelenvalóságát sem; de meg lehet tapasztalni a predestinációt, mint ahogyan meg lehet tapasztalni az Isten mindenütt jelenvalóságát. Azért beszélek hát mégis szívesen mostan erről a kérdésről, mert tudom, hogy nagyon sok egyéb akadály is akadályozza a megtapasztalását, tehát ennek a titoknak nem a megértését, hanem a megtapasztalását. Éppen ezért nem is szeretnék valami kikerekített gondolatrendszert formálni most a predestináció tanából, hanem egyszerűen a fölösleges akadályokat szeretném elvenni a tekintetünknek az útjából, hogy lássuk magát a titkot.
Nagyon sok hívő ember régi tanítások alapján úgy képzeli, hogy Isten teljesen jótetszése szerint egyeseket kiválasztott az üdvösségre, másokat pedig kiválasztott a kárhozatra. Ebben a mai prédikációban maradjunk egyelőre a predestinációnak csak az üdvösségre és kárhozatra való rendelése kérdésénél. És sokan úgy képzelik, hogy Istennek ez az egyeseket üdvösségre, másokat kárhozatra kiválasztó ténykedése minden időknek előtte történt, tehát eleve elrendeltetett – predestináltatott –, vagyis hogy ez egy olyan örök dekrétum, amelyiken többé nem lehet változtatni. Ezt nevezik kettős predestinációnak, mert egyfelől egyesek kiválasztására, másfelől pedig egyesek elvetésére vonatkozik. Természetes dolog, hogy ilyen értelemben véve a predestinációt, sok káros következményt vonnak le az emberek a saját hittudatukra nézve, mert egyesek elbizakodottá válhatnak, gondolván, hogy ők a kiválasztottak közé tartoznak, és ezért ebből a magasabb rendű, képzelt fölényből mintegy lenézik a többieket, akik nincsenek kiválasztva. Mások viszont esetleg kétségbe esnek, olyanok, akik nem merik magukat a kiválasztottak közé sorolni, és úgy gondolják, hogy hiába szól nekem az Isten kegyelméről az evangélium, vajon ki vagyok-e én választva? Ott él a lelkükben ez a gyötrő bizonytalanság: ha történetesen nem vagyok üdvösségre kiválasztva, akkor nem segít rajtam az, ha akármennyire igyekszem is hinni. További káros következmények is származhatnak még belőle, tudniillik könnyen azt gondolhatja valaki: ha ki vagyok választva az üdvösségre, akkor úgyis üdvözülök, akármit csinálok, tehát nem érdemes magam megerőltetni. Ha pedig nem vagyok kiválasztva az üdvösségre, akkor megint csinálhatok akármit, amit akarok, úgyse fogok üdvözülni. Tehát megint csak nem érdemes igyekeznem a jóra, nem segít rajtam az, ha minden igyekezetemmel megpróbálom a jót tenni. Így mindkét esetben egyszerűen ölbe tett kézzel várhatom meg, hogy mit rendelt felőlem Isten. Hiszen Istennél már úgyis el van döntve örökre, eleve az emberek üdvösségének vagy kárhozatának a kérdése: mit számít akkor még az én döntésem? Ugye, valahogy ilyenféle logikai buktatók vannak a predestináció problémájával kapcsolatosan az embereknek a hittudatában.
Nos, drága testvérek, hadd mondjam meg a lehető leghatározottabban, hogy ez az egész elképzelés, amit eddig a predestinációról elmondottam, teljességgel helytelen, és mindenki vesse ki a hittudatából. Ez nem egyéb, mint az emberi filozófiának bevitele a bibliai gondolkodásba. És egyszer már nagyon szerényen, de nagyon határozottan ki kell mondanunk azt is, hogy reformátor elődeink is beleestek ebbe a hibába, amikor a predestinációnak a tanát megfogalmazták. Nem ez a predestináció. Nem úgy van az, hogy Isten a teremtés előtt, vagy valamikor nagyon régen eleve, örökre eldöntötte egyesek üdvösségre, mások kárhozatra jutásának a sorsát. Vagy legalábbis ezek a szavak a Bibliában, amit éppen az Efézusi levélből többször is hallottunk, hogy „eleve elrendelvén” semmiképpen nem úgy értendők, mint ahogyan általában érteni szoktuk. És én azt hiszem, hogy mindenféle félreértésnek a legfőbb oka ebben a picinyke szóban van, hogy: eleve. Eleve, annyit jelent: rég. Ezek tisztán emberi fogalmak. Ezt értsük meg nagyon jól. A mi földi, idői kategóriáinknak megfelelő szavak és fogalmak, mert mi, emberek egyszerűen nem tudunk másképpen gondolkodni és beszélni, csak időben és idői kategóriák között. Az időt mérjük, a mi földi időnket mérjük úgy, hogy eleve meg utólag, pre- meg post-, előbb meg később, múlt és jövendő. Mi úgy érzékeljük a létünket, mint ami egy haladó időben történik. Egymás után pergő percekben, hetekben, hónapokban, évtizedekben játszódik le. Tehát egy olyan haladó időben, aminek van kezdete és van vége. Hogy hol van a kezdete és hol van a vége? – ez egy egészen más kérdés. De van! De ez mind a mi idői dimenziónk, az embereké, itt, ezen a földön.
Nos, Isten egészen más dimenziókban él, mint mi emberek: az örökkévalóság dimenziójában. Az örökkévalóságot azonban ne úgy képzeljük el, mint egy végtelenségig meghosszabbított időt, hanem úgy, hogy az örökkévalóság fölötte van az időnek. Az örökkévalóság egy örök pillanat, egy állandósult jelen. Tehát nem egy haladó folyamat, mint a mi időnk. Az örökkévalóságban nincsenek egymás után pergő percek, órák, évszázadok és évmilliók. Nincs kezdete, nincs vége, az örökkévalóságban nincs pre- és post-, eleve és utólag, ott egy örök „most” van. És ez az örök „most” éppen olyan közel van ahhoz az időhöz, amelyben az ember, az első ember megjelent ezen a földön, mint ahhoz az időhöz, amelyikben Jézus meghalt a Golgotán, és mint ahhoz az időhöz, amelyikben mi élünk itt, most, ebben a pillanatban, és az unokáink és dédunokáink fognak majd élni a jövő századokban. Tehát a mi múló időnket átöleli, körülveszi, hordozza az örökkévalóság, az az örök „most”. A mi időnk a maga múló perceivel és évezredeivel lebeg az örökkévalóságban. Amikor mi azt mondjuk, hogy Isten eleve elrendelt, hogy az Isten predestinál, akkor tulajdonképpen fából vaskarikát mondunk – de kénytelenségből mondjuk. Mert hiszen idői mértéket kifejező szóval beszélünk Istenről. Arról az Istenről, akinél nincs pre- és post-, eleve és utólag, hanem aki fölötte van az időnek – de nem tudjuk másképpen kifejezni. Mert Isten dimenzióinak a kifejezésére nincsenek szavaink és nincsenek fogalmaink, ezért vagyunk kénytelenek az örökkévalóságról is idői fogalmak között, és a mi dimenzióinknak megfelelően beszélni.
Tehát predestinál, eleve elrendel Isten? Persze, de ezt ne úgy képzeljük el, hogy minden időknek előtte, valamikor nagyon régen, vagy akár a teremtés előtt, hanem igen: predestinál Isten, de a mi egész időnket kezében tartó örökkévalóságából, örök „mostjából” predestinál Isten. Ezért, amikor Isten engem ma megszólít, és azt mondja, amit Jézus mondott Máténak, hogy „Jer és kövess engem!”, akkor ebben a ma hallott örök szavából megérint engem valami ugyanabból az időtlen „mostból”, amiből az is elhangzott egyszer, hogy „Legyen világosság!”. Meg az is, hogy „Ez az én szerelmes fiam, akiben én gyönyörködöm”. A mi fogalmaink szerint nagyon-nagyon régen hangzott el az, hogy „Legyen világosság!”, és kétezer évvel ezelőtt, tehát időben mérhető távolságban hangzott el az, hogy „Ez az én szerelmes fiam, akiben én gyönyörködöm”. De Isten mértékével mérve mind a kettő Isten örök „mostjából”, az örökkévalóságnak a „mostjából”, ahol nincs ez a távolság, amit mi érzékelünk, 2000 esztendő, meg százezer esztendő, hanem „most” van. Tehát igen: úgy is mondhatom, hogy minden időknek előtte, azaz eleve kiválasztott engem Isten az önmagával való közösségre. Mert ez, hogy „eleve” éppen úgy benne van Isten örökkévalóságában, mint az a pillanat, amelyben én ezt az ő engem kiválasztó örök szavát meghallom, elfogadom és engedelmeskedem neki. Na mármost testvérek, mindezt egy példával hadd illusztráljam, amit az előbb elmondottam: Ott ül Máté a vámszedő asztalnál. Egyszerre csak megáll előtte Jézus, megszólítja: „Jer és kövess engem!”. Máténak egy perccel azelőtt fogalma se volt róla, hogy ő egy perc múlva Jézus tanítványa lesz, hogy Jézus őt kiválasztja. De Istennél nincs egy perccel ezelőtt és egy perccel ezután! És nincs százezer esztendővel ezelőtt és százezer esztendővel ezután! Tehát Jézus – vagy mondjuk úgy, hogy Isten – öröktől fogva ismerte Mátét. Az örökkévalóságból ismerte és az örökkévalóságból szólította meg. Abból az örök „mostból”, ami a teremtés előtt is ugyanaz az örökkévalóság volt, mint az a pillanat, amelyikben Máté meghallotta ezt az örök szót. Nem Máté kereste Jézust, Jézus találta meg Mátét. Nem Máté választotta Urául Jézust, Jézus választotta tanítványául Mátét. Tehát Jézusnak a kiválasztó szeretete mintegy megelőzte Máténak a döntését. És ugyanakkor lehetővé tette Máténak azt a döntését, hogy fölálljon az asztaltól, elinduljon, és kövesse Jézust, kövesse mind az örökkévalóságig. Hát ez a predestináció.
Mi csak úgy tudjuk kifejezni, hogy eleve elrendelt az Isten. Vagy úgy, hogy megelőzött az Isten. Az Isten szeretete megelőzte az én Őmellette való döntésemet. Megelőzte. Mennyivel? Öt perccel? Fél órával? Tizenötezer esztendővel? Nem: egy egész örökkévalósággal. Az Isten örök „mostjával”. És amit az Ő örök „mostjában” elgondolt és elrendelt énfelőlem, az realizálódik az én mostomban, abban az idői mostban, amikor meghallom és elfogadom az Ő szavát, és elindulok és követem Őt. Tehát úgy is mondhatnám, hogy a predestináció tulajdonképpen nem is egyéb, mint az a boldog tapasztalat, hogy minden Isten kegyelméből van. Isten kegyelme az, hogy éppen engem szólított meg, és éppen nekem mondotta azt, hogy szeret, és hogy a fiává akar fogadni, és hogy az üdvösséget akarja nekem ajándékozni. De az is Isten kegyelme, hogy én ezt a megszólítását meghallhattam, tudomásul vehettem, a szeretetét viszonozhatom, követni akarom. Az is Isten kegyelme, hogy hihetek Őbenne egyáltalán.
Vagyis a predestináció nagyon vastagon alá akarja húzni azt, hogy kegyelem az, hogy a kegyelmet elfogadhatom. Isten kegyelmének szuverén szabadságáról beszél a predestináció. Arról, hogy Mátéban vagy Ábrahámban, tebenned vagy énbennem semmiféle olyan ok, semmiféle olyan tulajdonság vagy alap nincsen, amire való tekintettel választott volna ki Isten magának bennünket üdvösségre. Nincs semmiféle olyan erkölcsi vagy más egyéb kvalitásunk, ami Istent arra ösztönözte volna, hogy bennünket elhívjon önmagával való közösségre. Ha Isten az Ő kegyelmét adja valakinek, azt a kegyelmét adja, hogy az Ő kegyelmét elfogadhassa, akkor ez kegyelemből történik. Úgyhogy végeredményben a predestináció nem is a kiválasztott emberekről, hanem a kiválasztó Istenről beszél nékünk. És azt mondja el Istenről, hogy ő olyan Isten, aki megajándékoz azzal a kegyelemmel, hogy az Ő kegyelmét, amit Krisztusban közölt, elfogadhassuk.
Vajon nem az volt-e neked is és minden hívő embernek a tapasztalata, hogy végeredményben nem a te erkölcsi vagy vallásos erőfeszítéseden múlott, hogy hazataláltál Istennek a szeretetébe, és hívő emberré lehettél? Nem valamilyen kvalitásodon múlott ez, hanem kizárólag azon a drága hívó hangon, amelyik az örökkévalóságból megérintett, és azon a hazavezető kézen, amelyik az örökkévalóságból Jézusban kinyúlt utánad. Megvalósult az életedben egy örök akarat. Egy örökkévalóság-beli szeretethatározat keblére ölelt az Isten. Valahogy olyanformán van ez testvérek, mint egy kapu, mondjuk Isten országának a kapuja. Amikor kívül vagyok rajta, megállok előtte, és látom fölötte a fölírást: „Jöjjetek én hozzám mindnyájan…” – egy nagy hívás. És én látom a hívást, elindulok. Beérkezem, visszanézek ugyanarra a kapura, és belülről ugyanennek a kapunak a fölírása az, hogy „Isten hozott”. „Jöjjetek” – én megyek. De amikor megérkezem, egyszerre csodálatos boldogsággal azt tapasztalom, hogy idáig is Isten hozott, hogy minden Isten műve volt. Neki köszönhetek mindent: azt is, hogy elhívott, azt is, hogy tudtomra adta, azt is, hogy meghallottam, azt is, hogy jöhettem, azt is, hogy az övé akarok lenni és hihetek benne.
Érzitek már, hogy a predestinációnak az ilyen élménye nem tesz gőgössé, elbizakodottá, még kevésbé kétségbeesetté? Mert hiszen éppen azt jelenti, hogy Jézusra való tekintettel tudhatom, határozottan tudhatom, hogy Isten az üdvösségre, az Önmagával való közösségre az embereket – bűnösöket, vámszedőket, nyomorultakat, mint te meg én vagyok – egyedül és kizárólag a Jézusra való tekintettel hív el és választ ki. Tehát azt az örömet és azt a biztatást jelenti, hogy nem saját magunk kiválósága vagy alkalmatlansága szerint néz bennünket Isten, hanem egyedül Krisztus érdeme szerint. És ezért én most Isten előtti felelősségemnek a teljes tudatában hirdetem, hogy téged is kiválasztott Isten, meg engem is kiválasztott Isten! Üdvösségre választott ki bennünket Isten. Egyedül Jézus Krisztus érdeméért, az Ő golgotai áldozatáért. Ez pedig nem spekulációra ösztönöz, hanem megtérésre és hitre! Te Máté, hát vedd már egyszer tudomásul, hogy kiválasztott és elhívott Isten! No, akkor kelj föl és kövess, mire vársz még?! Jézus már döntött afelől, hogy te az Ő tanítványa légy. Döntött az örökkévalóságban, tudtodra adta az időben, eredj hát utána, csatlakozz hát hozzá, élj hát vele – hiszen élhetsz vele mindörökké! Ez a predestináció.
Szó sincs a predestinációban, testvérek, arról, hogy az emberek két különböző kategóriába lennének beosztva: egyesek a kiválasztottak, mások az elvetettek kategóriájába. Nem úgy vannak kiválasztottak és elvetettek, mint ahogyan vannak fehér emberek és vannak színes bőrű emberek, vagy mint ahogyan vannak férfi emberek és vannak női emberek – nem így! Istennek az örök tanácsvégzésében nincs kétféle lista: egyik, amelyikre a kiválasztottak nevei, másik, amelyikre az elvetetteknek a nevei lennének felírva. Van kiválasztás és elvetés, de ez a kiválasztás és elvetés nem kétféle embertípusra vonatkozik, hanem ugyanarra az egy emberre: tereád, meg énreám! Az én hitetlen, bukdácsoló, Isten ellen folyton csak lázadozó énem, amelyiket a Biblia óembernek nevez, az el van vetve, kárhozatra van ítélve, örök kárhozatra. De az én új emberem, amelyik Jézusra néz, és amelyiket Isten kegyelme teremtett bennem, az ki van választva az örök üdvösségre. Ha én magamra nézek, látva magamban a rettentő sok nyomorúságot és hitványságot, együtt jajdulok fel Pál apostollal: „Ó, én nyomorult ember, kicsoda szabadít meg engem e halálnak testéből?” De ugyanakkor, ha hittel Jézusra nézek föl, együtt folytatom az ujjongást Pál apostollal: „Hála az Istennek, aki a diadalmat adja nékünk a mi Urunk, Jézus Krisztus által.” Van tehát kettős predestináció, de a kettős predestinációnak a hívő ember élete a csatatere! Ott játszódik le mindig, újra az óember elvettetése és az új ember megtartatása.
Végül azt kérdezhetné még valaki: Hát akkor egyáltalán nincsenek is elvetettek? Nincsenek! Nincsenek! De sajnos majd lesznek, mert Isten egyszer majd az embereket jobb és bal keze felől fogja állítani. És az egyik társaságnak azt mondja, hogy „gyertek én Atyám áldottai, örököljétek az országot”, a másiknak pedig azt, hogy „távozzatok én tőlem az örök tűzre”. Nincsenek elvetettek, de majd lesznek. Addig azonban minden ember, kivétel nélkül minden ember Istennek a Jézusban közölt kegyelme meghirdetése alatt áll. Addig mindnyájunkat egyformán hív Isten, az üdvösségre kiválasztó Isten, és addig minden, még nem hívő ember is édes testvérünk, mert őérte is meghalt Jézus, és őrá is érvényes a kegyelem, ha elfogadja.
Istennek a kegyelme éppen olyan univerzális, mint amilyen szuverén. Reád ebben a pillanatban az tartozik, hogy téged hív az Isten. Most, e pillanatban te vagy az a „Máté”, akinek Jézus szól, hogy „Jer, kövess engem!”. Eredj hát! Élj tovább együtt Jézussal, abban a bizonyosságban, abban az örömben és abban a felelősségtudatban, hogy örök életre hívott el, és választott ki magának téged a kegyelmes Isten!

Ámen.

Dátum: 1967. augusztus 13.

Kedves testvéreim, többszörös kihagyás után elérkeztünk végre Jónás könyve magyarázatának a befejező szakaszához. A történetnek ebben a most soron következő részletében én őszintén mondom, nem is tudom, hogy mit csodáljak jobban, min csodálkozzam jobban: a hívő embernek a gyarlóságán, vagy pedig az Istennek a türelmén, az Istennek a jóságán?! Mert valóban olyan megrendítő mélységek tárulnak föl ennek a történetnek a nyomán. Egyfelől az emberi szív romlottságának a mélysége, másfelől pedig Isten könyörülő szeretetének a mélysége, hogy az ember szinte ámulva kérdi: Hát ilyen is van? Hát van. Itt aztán igazán leplezetlenül áll előttünk a gyenge ember és a gazdag Isten.
Amint hallottátok, a történet folyamán kétszer is elhangzik Isten részéről a kérdés az ő nyűgös, duzzogó szolgája felé: „avagy méltán haragszol-e”? De hát kire haragszik Jónás, az Isten embere? Képzeljétek: az Istenre! Egy hívő ember, egy próféta, egy Isten gyermeke, aki haragszik Istenre. De hát miért? Többféle dologért is. Elsősorban egyszerűen azért, mert Isten nem úgy intézi Ninivének a sorsát, ahogyan azt Jónás elképzelte. Jónás ugyanis meg volt győződve róla, hogy ez a nagy, bűnös város, amelynek a vétke felhatott egészen az égig – ahogy az első versben is olvastuk –, el kell hogy nyerje a maga méltó büntetését. Ha van Isten, ha van isteni igazságszolgáltatás, akkor nem nézheti el azt a rengeteg sok hitványságot, ami ott történik, büntetlenül!
Jónás csak így tudta elképzelni, hogy valami rettentő ítélet kell hogy lesújtson erre a pogányságra ott, Ninivében. És ez az ítélet nem sújt le. Ninive áll és virul tovább. És Jónás megdöbben: Mi ez? Hogy lehetséges ez? Hogy lehet az, hogy Isten nemcsak az Őbenne hívő embereknek az Atyja és Istene, hanem az Őbenne nem hívőknek is; hogy Istennek nemcsak az egyházban vannak gyermekei, hanem vannak gyermekei a világban, és hogy Isten nemcsak az Őt uruknak vallókat szereti nagy, gyöngéd és könyörülő szeretettel, hanem szereti azokat is, akik ővele mit sem törődnek? Sőt, akik Őt egész egyszerűen megtagadják, és úgy élnek, mintha nem is lenne Isten ezen a világon! Igen, mert Isten valahogy egészen másképpen kegyelmes Isten, mint ahogyan azt a Jónások elképzelik. És Isten egészen másképpen büntető Isten, mint ahogyan azt egy-egy Jónás elvárná tőle. Isten szuverén Úr, akinek a gondolatai és az útjai egészen mások sokszor, mint az embereknek a gondolatai és útjai. És hadd mondjam meg testvérek rögtön, hogy ez a szerencséje ennek a világnak! Mert szinte félve mondom, nehogy félreértsétek: Ha Jónáson, ha a hívő emberen múlt volna, Ninive elpusztult volna menthetetlenül. Borzasztó földrengések és rettentő tüzes kénesők között lelte volna a halálát. A kegyes ember elpusztította volna – kegyetlenül. És még nagyobb szorongások között mondom – megint kérlek, félre ne értsétek –, hogyha nekünk, hívő embereknek úgy rendelkezésünkre állana Isten, ahogyan Jónás szerette volna, hogy rendelkezésére álljon, de sok „Ninive” elpusztult volna már akkor ezen a földön! De Isten kegyelmesebb a kegyeseknél. Isten kegyelmesebb az Őbenne hívőknél. Kegyelmesebb, mint a keresztény ideológia. Kegyelmesebb, mint az Ő szolgái és prófétái. Ne duzzogjon senki amiatt, hogy ilyen kegyelmes az Isten, hanem inkább adjon hálát érette! A hívő Jónás, vagy hadd így mondjam, hogy a Jónás-féle hívő szeretné kisajátítani magának Istent. És mint egy mennyei atomtartalékot, egy gombnyomásra beindítani Ninive ellen, a hitetlenség ellen, a pogány világ ellen. Mintha szolgánk lenne nékünk az Isten, aki az Ő mérhetetlen hatalmát a mi elképzeléseink szerint kell, hogy latba vesse. És hogyha nem teszi, akkor megneheztelünk reá. Avagy méltán haragszol-e, te Jónás? Méltán haragszol-e azért, hogy én máshoz is olyan kegyelmes vagyok, mint tehozzád? És hogy nem csak tehozzád vagyok kegyelmes, hanem másokhoz is? Méltán haragszol-e azért, hogy én nem törlök el, nem vagyok hajlandó eltörölni a Föld egyik vagy másik pontjáról embermilliókat és népeket, egyszerűen csak azért, mert te azokat nem szereted, mert azok neked utadban állnak? Mert azok valahogy másképp gondolkodnak, ellentétben vannak a te meggyőződéseddel vagy a te érdekeiddel, te Jónás, te hívő ember, te Isten gyermeke!
Ó, de sok Jónás elégedetlen az Isten világot kormányzó, vagy a saját egyéni kis élete sorsát alakító tevékenységével! Valahogy olyanformán, mint amikor a tanár az iskolában előveszi a tanulóknak a dolgozatait és azt javítja, és itt-ott piros tintával aláhúz egy-egy szót, vagy egy-egy mondatot, jeléül annak, hogy ez nem jó. Ezt nem így kellett volna írni, ez hibás, gondatlan dolgozat az egész! Valahogy ilyenformán szeretné sok hívő ember korrigálni Istennek a dolgait, javítani, piros tintával aláhúzni az eseményeknek egy-egy mondatát. Jeléül annak, hogy Uram, itt elrontottad, itt nem így kellett volna, ezt rosszul csináltad! Gondatlan munka az, amit te csinálsz!Csakhogy testvérek: amit egy tanár méltán megtehet az iskolában a tanulókkal szemben, hogy merészeli azt egy ember megtenni az Istennel szemben, mintha Isten lenne a tanuló, és az ember lenne a tanító?! Ugye, nagyon visszás helyzet ez, pedig de nagyon sokszor előfordul! Hányszor fakadt ki egy-egy lélekből a keserűség, hogy: Hogy engedhette ezt meg Isten? Hogyha van Isten, akkor hogy történhetik ilyen, meg ilyen? És miért kellett ennek így, meg így történnie, pedig én annyit imádkoztam érte, és lám, hiába! Éppen pár nappal ezelőtt beszélgettem egy özvegyasszonnyal. Pár esztendővel ezelőtt halt meg a férje, és még mindig perben áll miatta Istennel. És szinte számonkérően tört ki belőle a jajkiáltás: Miért vette el tőlem Isten? Hiszen olyan nagy szükségem lett volna még reá! Soha nem fogok tudni belenyugodni!
Nézzétek, egy-egy Jónás annyira elégedetlen tud lenni Istennek a gondolataival és útjaival, hogy az életét is megunja. Szeretne inkább meghalni, mintsem hogy tovább élni már. Így szól Jónás: „Most azért Uram, vedd el, kérlek az én lelkemet éntőlem, mert jobb meghalnom, mintsem élnem”. Annyira nem az ő szájíze szerint folyik a világnak a sorsa, hogy egészen belekeseredik és életunttá válik miatta. Ez az, testvérek, amikor egy hívő ember nem tudja Isten kezéből elfogadni a világtörténelemnek, vagy a saját egyéni kis sorsának olyan alakulását, ami nem az ő elgondolása szerint való. Megtelik keserűséggel, megtelik panasszal, elégedetlenséggel, durcássággal, vádaskodással még Isten ellen is, és azt mondja, hogy meguntam már az életet is, belecsömörlöttem mindenbe, legjobb lenne már nem is élni, legjobb lenne meghalni!
De vajon ezzel vége lenne a nyomorúságnak, ha ilyenkor meghalna valaki? Nem inkább az történnék, hogy egy idői nyomorúságból egy még sokkal rettenetesebb, egy örökkévaló nyomorúságba zuhanna általa a lélek? Egyébként is, testvérek, azt jegyezzük meg nagyon jól, hogy aki az elkeseredésében vágyik meghalni, az éppen a legalkalmatlanabb lelkiállapotban van ahhoz, hogy meghaljon. Képzeljétek el: így odaállni az Isten színe elé! Olyan lélekkel, amelyik perben van az Istennel, amelyik nem tudott megbékülni Vele? Milyen jó, hogy Isten nem fogja szaván az életunt Jónásokat!
Tudjátok, hogy miben is látom én sokszor Istennek a jóságát? Abban, hogy nem teljesíti mindig a kéréseinket. Mi lenne velünk, hogyha mindig a saját fejünk szerint történne minden, a saját elgondolásaink szerint alakulna az életünknek a sorsa! Hiszen Isten messzebb lát, mint mi. Ő tudja, hogy mi a jó és mi az igazán érdekünkben való. És hogyha nem érted is sokszor Istennek a jóságát, Istennek a kegyelmét, Ő akkor is jóságos és akkor is kegyelmes Isten! Ne haragudj meg, hogyha nem érted meg az Istent. Hát hogyan is érthetnéd meg mindig és mindenben az Istent? Később majd kiderül, hogy neki volt igaza, és hogy úgy volt jó, ahogyan ő akarta, még ha fájt is, és még a csalódást okozott is. Te duzzogó, te elégedetlen, te morózus, te megbántott lélek: De jó lenne, hogyha most meghallanád azt a nagyon gyöngéd, kedves kérdést, amivel az Isten föléd hajol: Avagy méltán haragszol? Hát nem csodálatos, hogy amikor az Isten jól a nyakunk közé csördíthetne, akkor ilyen gyöngéden bánik velünk?! Amikor az Ő nyűgös gyermekét jól megfenyíthetné, akkor nem azt teszi. Úgy elképzelem, hogy szinte mosolyog Isten, amikor lehajol egy-egy ilyen kötekedő Jónásához, és megkérdezi tőle, hogy igazán azt gondolod, hogy méltán haragszol? Igazán azt gondolod, hogy te most méltán vagy elkeseredett? Vagy méltán vagy haragos, vagy elégedetlen, vagy bosszús, vagy panaszkodó, hogy méltán méltatlankodsz? Igazán azt képzeled?
Próbáld meg egyszer úgy igazán őszintén megmagyarázni az Istennek, hogy miért is haragszol rá. Biztos vagyok benne, hogy nem fog sikerülni, és rájössz, hogy nincs is okod reá. Persze testvérek, én nagyon jól tudom azt, hogy vannak Isten világot kormányzó tevékenységében tényleg érthetetlen dolgok. Éppen a múltkor is egy ilyen kérdés érkezett el hozzám, amire megmondom őszintén, hogy az első pillanatban nem is tudtam mit válaszolni. Egy hívő asszonytestvéremmel beszéltem, és ő mondotta el, hogy valakivel beszélgetett komoly dolgokról és az illető föltette neki a kérdést, hogy ha van Isten, akkor mondja meg nekem, hogy hol van Isten most Vietnámban?! Az ám, hol van? Mit lehet erre válaszolni? S testvérek, én azt hiszem, hogy a Jónás könyve most soron következő része alapján talán egy másik kérdéssel lehetne legjobban válaszolni: Hol van a hívő ember a világ nagy konfliktusaiban? Mert nézzétek, mit látunk itten Jónásnál: „Majd kiméne Jónás a városból, és üle a város keleti része felől, és csinála ott magának hajlékot, és üle az alatt az árnyékban, a míg megláthatná, mi lészen a városból?” Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy Jónás szépen visszavonul, kivonul Ninivéből, a világból, kivonul a maga megfigyelőállásába, a saját maga kegyességének valami biztos óvóhelyére, hogy védve legyen, hogyha netán mégis elpusztulna Ninive. Tudjátok, ez az testvérek, amikor a Jónás-féle hívő ember azt mondja: Bánom is én, hogy mi lesz ennek a világnak a sorsa! Mit törődöm én a föld másik részén lakó emberekkel, hát nem az én fajtám, nem az én vallásom, nem az én népem, mit bánom én, ha elpusztul. Mit bánom én ezt a világot! Én nem „kelesztem meg” ezt a világot! Én nem vagyok hajlandó ebben a csúnya sötétségben világítani! Én nem akarok itten só lenni! Hány „Jónás” vonult már ki így apró, zárt közösségekbe a világból, abból a világból, amelyben kovásznak kellett volna lennie, világítani kellett volna, sónak kellett volna lennie, olyan sónak, amelyik ízesít és konzervál. De nem. A Jónás-féle hívő emberek, azok elvonulnak, összezárkóznak, megátkozzák ezt a világot és duzzognak, elégedetlenkednek, míg a szívük mélyén szinte számon kérik az Istent, hogy hogy lehet ez, Uram? Tehát hol van az Isten a világ konfliktusaiból? Én azt hiszem, meg fogod találni erre a választ, hogyha előbb megválaszolsz egy másik kérdésre: Arra, hogy hogy állsz te e világ konfliktusaihoz? Hol vagy te a te hiteddel? Hol vagy te a te megváltott életeddel, a te bizonyságtételeddel, a te keresztyén felebaráti szereteteddel és szolgálatoddal: hol vagy ebből a világból? Meg az evangéliumnak a savával és kovászával és világosságával: hol vagy te ebből a világból? Testvérek, hogyha mi, hívő emberek mindig csak egymást sózzuk, só a sót, annak nem sok értelme van. Nem ez lenne a mi hivatásunk! Csodálkozol azon, hogy szörnyűségek történnek ebben a világban, és még Istent okolod érte? Avagy méltán haragszol? Egyetlen esetben méltán haragudhatsz: ha önmagadra haragszol.
Nézzétek, milyen nyűgös ez a Jónás. Olyan, mint egy rossz, elkényeztetett gyerek, amikor az a bizonyos növény, amelyik árnyékot adott a feje fölött a nap tűző sugarai ellen, elszáradt. Tehát amikor az ő kényelmét valami apróság megzavarta, akkor egyszerre úgy kiborul megint és olyan elkeseredetté válik, mintha valami nagy-nagy szerencsétlenség történt volna vele, pedig semmi szerencsétlenség nem történt. Egy kis,apró bosszúság igen. Egy kis kellemetlenség igen. Kellemetlen dolog, de nem életbe vágó. Nem életveszélyes ügy: érdemes ezen bánkódni, érdemes ezen önmagát emészteni valakinek? Érdemes morózussá lenni, rosszkedvűvé lenni ilyen apróságok miatt? Nézzétek, testvérek, azért, mert kifutott a tej, vagy azért, mert elromlott a befőtt, vagy mert elment a villamos, vagy mert piszkos lett a parkett? Vagy mert nem sikerült egy külföldi utazás? Érdemes ezért az embernek a maga és a mások életét keseríteni? Rengeteg ilyen apróság fordul elő a mindennapi életben, ilyen apró bosszúság, ilyen apró kellemetlenség. Jó ilyenkor is meghallani ezt a kérdést. Föltenni magadban ezt a kérdést: én lelkem, most te méltán haragszol? Van értelme annak, hogy most haragudj? És hogyha úgy érzed, hogy ott mélyen bent, benned a lelked erre a kérdésre elmosolyodik, akkor mosolyodjék el nyugodtan az arcod is, és nevesd ki magadat! És főleg ne haragudj az Istenre, amiért elvett valamit, aminek örültél volna, ami a mindennapoknak az izzasztó forróságában egy kis hűs, kellemes árnyékot adott volna, ne haragudj érte Istenre, nem érdemes.
Isten azután nagyon-nagyon keményen megszégyeníti Jónást, amiért így kesereg a töknek az elszáradása fölött. Itt már nem mosolyog az Isten, hanem végtelenül szomorú. Végtelenül szomorú, amikor azt mondja: „Te szánod a tököt, a melyért nem fáradtál és a melyet nem neveltél, a mely egy éjjel támadt és más éjjel elveszett: Én pedig ne szánjam Ninivét, a nagy várost, a melyben több van tizenkétszer tízezer embernél, a kik nem tudnak különbséget tenni jobb- és balkezük között, és barom is sok van?!” Hát te Jónás, ide jutottál, hogy te egy tököt jobban szánsz, mint az embereket? Hogy a saját kényelmednek, az életed apró kényelmeinek az elvesztése miatt el tudsz keseredni, amiatt pedig, hogy talán éppen ebben az órában nyomorult emberek menekülnek a bombák elől, ha tudnak, emiatt pedig egészen nyugodtan tudsz aludni?! Hát te oda jutottál, hogy ha nem elég puha a marhahús, amit a közértben kaptál, ezt elpanaszolod fűnek-fának, és teljesen hidegen hagy az, hogy a földkerekség lakóinak a 70 százaléka éhezik, s talán ebben a pillanatban is az éhségtől fordulnak fel ezek, míg te itt ülsz, vagy a hús miatt panaszkodsz? Te megsiratsz egy ócska esernyőt, hogyha elvesztetted, és ugyanakkor ha körülötted milliók pusztulnak, vagy milliók kárhoznak el, azt nem sajnálod? Számon kéred az Istent, hogy hogy engedhet szörnyűségeket ebben a világban, és alapjában véve annyira hidegen hagynak ezek a szörnyűségek, hogy amikor reggel olvasod az újságban, estére még imádkozni is elfelejtesz azokért az emberekért, akik ezek miatt a szörnyűségek miatt ténylegesen szenvednek? Te csak olvasod, ők szenvednek. Milyen könyörtelen, milyen önző tud lenni egy „Jónás”! Ami neki jó, azt megsiratja, hogyha elveszíti, és azon túl nem érdekli semmi. Az egész gondolkodását csak az szabja meg, hogy ami neki jó, az meglegyen. Az a fontos, hogy az ő kényelme biztosítva legyen, de azzal aztán már nem törődik, hogy mi van körülötte, és pláne nem törődik azzal, hogy hogyan nézi Isten ezt a világot. Pedig Isten szánakozva nézi ezt a világot, ezt a nagy Ninivét.
Nem tudnád kicsit jobban szeretni ezt a világot? Nem tudnál egy kicsit Isten szemével és Isten szeretetével nézni erre a világra? Adná a mi Urunk, hogy a magunk apró-cseprő bajai helyett sokkal többet tudnánk törődni a többi ember sokkal nagyobb bajaival. S meg tudnánk látni, észre tudnánk venni azt a másik embert, hogy azt is anya szülte, akármilyen a bőre színe vagy a meggyőződése, az is éppúgy szeretne élni, mint te. Az is éppúgy vágyakozik a boldogságra, mint te. Az is éppúgy fél a haláltól, mint te. És az is éppúgy vágyik arra, hogy végre egyszer szeresse már őt is valaki, mint ahogyan te vágyakozol erre. Ó, ha tudnánk egy kicsit azzal a szeretettel nézni és szánni ezt az embervilágot, amelyik szeretet Megváltót adott ennek az embervilágnak.
Testvérek, hogyha valakinek lenne oka haragudni, az csak egyedül Isten lehetne. Ő aztán igazán méltán haragudhatna terád is, meg énrám is, meg mindnyájunkra. És még Ő kérdi: „avagy méltán haragszol-e?” Tudjátok testvérek, én legszívesebben egy falitáblát csináltatnék ebből a mondásból, és odaadnám mindnyájatoknak – meg magamnak is, persze. Olyan falitáblát, amit jól látható helyen a falra föl szoktak akasztani, hogy valahányszor elfog valami keserűség vagy elégedetlenség, vagy haragos gondolat, vagy irigység, akkor fölnézzünk reá, és úgy elgondolkozzunk rajta, hogy: Hát én most méltán haragszom? Méltán haragszom, hogy Isten másképpen intézi a dolgokat, mint ahogyan én azt elképzelem? Méltán haragszom azért, hogy Isten más embert is mer úgy szeretni, ahogyan engem szeret? Méltán haragszom én azért, hogy Isten apró bosszúságokat enged történni az életemben? Vagy méltán haragszom azért, hogy Isten ilyen kíméletlenül leleplezi a saját szívemnek az önzését és könyörtelenségét?
„Avagy méltán haragszol?” Testvérek, egy kérdőjellel végződik Jónás könyve. Azzal, hogy Isten kérdez. Tehát ez nem egy szórakoztató olvasmány, nem egy szórakoztató történet, amelyikből megtudjuk, hogy mi lett végül is Jónásnak a sorsa – az nem fontos. Isten kérdése hangzik, Isten megszólítása hangzik felénk, és erre mindenkinek válaszolni kell. Vajon tudnánk-e most igazán, tiszta szívből így válaszolni:

Szólsz hozzám, Istenem, s én választ adni készen
Már-már megindulok, hogy rád bízzam magam,
De látod, köt s lehúz még régi csüggedésem,
Áldd meg ma lelkemet több hittel, ó, Uram.

(445. ének 1. vers)

Ámen.

Dátum: 1967. május 28.

Kedves testvéreim, ez az ige, amit felolvastam, szinte úgy hangzik, mint egy nagy mozgósítási parancs. És valóban az is: Jézus kiadja a rendelkezését, utolsó földi parancsát az Ő tanítványainak, Isten uralmának az egész földön való elterjesztésére. És aztán ami azon az első pünkösdön történt, az valóban olyan volt, mintha egy nagy mozgósítás lett volna. Akkor tényleg elindult egy nagy mozgalom, és az azután terjedt tovább mind a föld végső határáig. Azok a kettős tüzes nyelvek, meg a sebesen zúgó szélnek a zendülése, amiről olvastunk az előbb a pünkösdi történetben, olyan, mintha csak jelképe lenne annak, hogy ott akkor valóban valami tűz támadt, és a szél fölkapta, és vitte tovább. Ez a pünkösdnek a lényege: a misszió. Tehát az, hogy Jézus szétküldi az övéit, hogy hirdessék az Ő evangéliumát, hogy tegyenek tanúbizonyságot Őróla mindenütt. Ennek a küldésnek, ennek a missziónak kétféle határa van. Az egyik egy földrajzi határ: Jeruzsálemből kiindulva, végig az egész országon át mind a föld végső határáig. A másik határ pedig egy idői határ: Jézus visszajövetele napjáig. Tehát a Jézusról szóló tanúbizonyságtételnek hangoznia kell egyfelől mind a Föld végső határáig, másfelől mind a világ utolsó napjáig, az idők végezetéig. Ezért a pünkösd akkor is, ma is a missziónak az ünnepe, a Jézus által való küldésnek az ünnepe.

És testvérek, ez a nagy missziói megmozdulás akkor, ott, az első pünkösd alkalmával valóban el is indult hallatlan erővel, dinamikus lendülettel. Első nagy hullámverése a Krisztus utáni első században volt, amikor az apostoloknak a révén elterjedt, eljutott Krisztus evangéliuma Rómáig, meg Hispániáig, tehát az akkori Római Birodalomnak tényleg szinte a végső határáig. Azután hamarosan jött a második nagy hulláma ugyanennek a missziói lendületnek a középkor elején, amikor a misszió átterjedt most már Európának a többi részeire is. Ez volt az északi-európai és a kelet-európai pogány népek keresztyén hitre térítésének a periódusa. Egy nagy, harmadik hullámban pedig a XVIII. századtól kezdve az úgynevezett külmissziói mozgalom révén tovább terjedt ugyanez a többi földrészekre is: Ázsiába, Afrikába, Észak, Dél Európába, Amerikába, meg az óceáni szigetekre – úgyhogy most már valóban mind a föld végső határáig és mindenféle emberi nyelven hangzik a Krisztusról szóló bizonyságtétel. De úgy néz ki a dolog, minthogyha e nagy harmadik hullámverés után egy kicsit megtorpant volna ez a nagy lendülete a missziónak. Mintha az a tüzet továbbterjesztő szél veszített volna az erejéből, és lassan-lassan egészen leállna, hiszen elérte már a föld végső határát.

Nos, testvérek, Jézusnak ez a nagy mozgósítási parancsa, hogy „lesztek nékem tanúim, miután a Szentlélek eljön reátok”, ma sem vesztett semmit az aktualitásából, a három nagy hullámverés után sem. Jézus ma is küld mindenkit, aki Őbenne hisz, aki Őt urának vallja. És arra küld mindenkit, hogy tegyen tanúságot Őmellette. És ehhez ma is ugyanúgy adja az erőt az Ő Szentlelke által, mint ahogyan régen, csak a küldés módjának, a misszió módjának ma más formái vannak, mint régebben voltak. És az kétségtelen, hogy a misszió formáit illetően tényleg új periódusba jutottunk. Ma, és különösen itt, a mi számunkra nem úgy szól a missziói parancs, hogy menjünk el keletnek vagy délnek olyan vidékeire, ahol még soha nem hallottak az evangéliumról, és ottan hirdessük azt, de Jézus lelkének ez a mozgástámasztó ereje ma is ugyanúgy megvan és ma is ugyanúgy érvényes és hat, mint akkor, csak más irányban és más formában. Hogyan hát? Én különösen három fő irányát látom a Jézusról való tanúskodásnak a mai világon: Az egyik irány, amely felé Jézus mozgatja az Ő lelke, ereje által az Őbenne hívőket, kétségtelenül a keresztyén felekezetek egymáshoz való közeledésének az iránya. Tehát a Jézus által való küldetésnek ma az egyik legfőbb formája az, hogy a protestáns és római katolikus, görögkeleti, ortodox és anglikán, és mindenféle elnevezésű keresztyéneket és keresztényeket egymás felé, egymás megtalálására küldi. Hogy felismerjék egymásban a testvért. Testvérek, pünkösd egyik legjellegzetesebb csodája ma kétségtelenül abban van, hogy az egész föld kerekségén mindenféle keresztyének kezdik fölfedezni azt, hogy minden dogmatikai és rítusbeli, szertartásbeli különbözőségek ellenére is egy nagy családba tartoznak bele: a mi Atyánk gyermekeinek testvéri közösségébe. És hogyha különböző aklokban vannak is összegyűjtve, de a különböző aklokban összegyűjtött juhok, azok mind egy nyájat alkotnak, egy ugyanazon pásztornak a nyáját. Nem nagyszerű dolog-e az testvérek, hogy ma már egyre jobban tudunk örülni annak, hogy a gyertyafényes oltár mellett és az egyszerű úrasztala mellett baranyai kis faluban vagy Tokióban, Buenos Airesben, vagy Bécsben, vagy a földnek bármelyik pontján, éppen ezen a mai napon is Jézus megtöretett teste és kiontatott vére várja az Ő halála érdemében részesülni vágyó hívőknek a seregét?! Nem nagyszerű dolog ez, testvérek, hogy a szibériai ortodox egyházak templomaiban és az abesszíniai koptoknak a templomaiban éppen úgy, mint ebben a mi kicsiny, fehérre meszelt református templomunkban, vagy a városmajori szép modern római katolikus templomban szinte egy szívvel és egy szájjal mondjuk egyformán azt, hogy „Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved”? Meg azt, hogy „Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek teremtőjében és Jézus Krisztusban, Istennek egyszülött Fiában és Szentlélekben”?

S tudjátok-e azt, kedves testvérek, hogy ma már a világnak a legnagyobb keresztény teológusai nem polemizálnak egymással, hanem tanulnak egymástól? És nem azt hangsúlyozzák ki, ami elválaszt, hanem azt, ami összeköt bennünket egymással! Sőt, egyre gyakrabban előfordul az is, még protestáns-római katolikus viszonylatban is, hogy egymás templomában szolgálatot végeznek. Ma tehát Istennek a Lelke főleg arról a Jézusról való tanúságra ad mozgósító erőt, aki azért könyörgött a nagy főpapi imádságban, hogy „mindnyájan egyek legyenek”. Mindnyájan, akik Őbenne hisznek, azok mind egyek legyenek. És ne azért legyenek egyek, hogy egy nagy, közös keresztyén frontot alkossanak a világ hitetlenségével szemben – mert ez a motívum már nem a Szentlélektől való, ez már tisztátalan motívum –, hanem azért legyenek egyek, hogy elhiggye a világ, hogy Jézus él. Tehát, hogy hiteles legyen a Krisztus Uruknak valló embercsoportok bizonyságtétele a világ előtt, hogy egy szívvel és egy szájjal hirdethesse az egyház, a Krisztus Egyháza a világnak az Isten nagyságos dolgait, és a szeretetnek az örök nagy parancsát, és így ébren tarthassa a világnak a lelkiismeretét. Ebben a nagy egységre törekvésben nem arról van szó, hogy a különböző felekezetek egy közös dogmatikát, tehát hittanrendszert és egy közös, egységes istentiszteleti szertartást dolgozzanak ki és azt fogadják el, hanem éppen arról van szó, hogy minden hittanbeli és minden külsőségbeli különbözőségek fölött megéljék a lelki egységet, az egy Krisztus uralma alatt való összetartozásnak a valóságát. Ma ez az egyik formája a Szentlélek által támasztott mozgalomnak. És te, kedves testvér, velem együtt élesztgesd és tápláld ezt a tüzet azzal, hogy könyörögsz érette, és könyörögsz azért, hogy úgy magadban, mint a másik felekezetben lévő ismerősöd lelkében is egyre elevenebbé váljék az a tudat, hogy egy Atyának a népe vagyunk. Ugyanarról a Krisztusról neveztetünk mindnyájan keresztyéneknek és keresztényeknek, és közös reménységünknek a valóra válása, beteljesedése felé haladunk. És itt különösen nagy szerepe van a vegyes vallásúak házasságának. Legyen minden vegyes vallású házasság hiteles tanúság arról a lelki közösségről, amelyért Jézus imádkozott, hogy „mindnyájan egyek legyenek”. Téged is küld Jézus, Atyánk más felekezethez tartozó fiainak, tehát a te testvéreidnek a megtalálására és velük a lelki közösség még mélyebb átélésére, elmélyítésére. Ez az egyik irány.

A másik irány, amely felé mozgatja ma Isten Szentlelkének az ereje az Őbenne hívőket, a megbékélés szolgálatának az iránya. Tehát tanúságot tenni arról a Jézusról, aki szinte végrendeletileg mondotta az övéinek, hogy „békességet hagyok néktek, az én békességemet adom néktek”. A Bibliában gyakran előfordulnak ilyen kifejezések, hogy Isten a békesség Istene és hogy Jézus a békesség szerzője és a megbékélésnek a munkálója mindig és mindenütt. Ebből pedig, testvérek, az is következik, amire keveset szoktunk gondolni: hogy akkor mindenféle olyan törekvésben, amelyik ezt a megbékélést munkálja – emberek között vagy népek között, vagy világrészek között, vagy akár eszmeáramlatok között –, mindenféle ilyen törekvésben valami módon benne van Krisztusnak a lelkülete, a békesség fejedelmének a lelkülete. És hogyha hiszünk abban, ami a Zsoltárok könyvében ilyenformán van megírva, hogy „az egész Föld királya az Isten” – Az egész Föld! Nem csak az egyház, a Föld! – „Ő uralkodik a nemzetek fölött” – nem csak a keresztények fölött, hanem a nemzetek fölött – „Ő ad bölcsességet a bölcseknek és értelmet az értelmeseknek”; hogyha mi ebben hiszünk, akkor én nem félek kimondani azt a tételt, hogy az az egyre hatalmasabb méreteket öltő világmozgalom, amelyik elítél mindenféle háborút és méltán, és amelyik békés úton követeli a nemzetközi feszültségeknek a megoldását és méltán, ez a hatalmas világmozgalom is bizonyos értelemben véve a Békesség Fejedelme Lelkének – igen, a Szentléleknek a munkája. Hiszen Isten azok fölött is Úr, akik Őt nem ismerik. És azoknak a gondolkodását és érzelemvilágát és szándékait is mozgatja, akik az Ő akaratát egyáltalán nem keresik. Képzeljétek el, testvérek, mi lenne, hogyha ma a világ hatalmasainak a háború lenne a jelszava: borzalmas lenne, iszonyú lenne! Láttunk már ilyet, de abban, hogy ma a világ mozgósítási parancsa nem a háború, hanem a béke, ebben kétségtelenül érezzük meg a Békesség Fejedelme Lelkének a mozgató erejét, hiszen azokból az isteni erőhatásokból, amelyek Jézusban jelentek meg ezen a földön és Jézus által hatnak, sokkal több érvényesül az emberek között, mint amennyit a keresztény egyházak képviselnek.

Vagyis Istennek a Szentlelke az egyházon kívül is munkálkodik az emberek között, és én meg vagyok róla győződve, hogy mindenféle igazi szociális érzésnek, gondolatnak és törekvésnek, amire ma törekszik ez a világ, és minden igazán haladó eszmének, mint például a társadalmi igazságosság, vagy a testvéri együvé tartozásnak a tudata, és minden igazi humánus gondolkodásnak, ami elviselhetőbbé akarja tenni az életet itt, ezen a földön, a legmélyebb gyökere Jézusba nyúlik vissza. Mindez az Ő szellemi öröksége, az Ő lelkiségének a hatása az emberi gondolkodásban. Ezért tehát arról is meg vagyok győződve, hogy korunknak e megbékélést munkáló nagy világi mozgalma mögött is ott áll Jézusnak a Lelke. És nekünk, speciálisan keresztyéneknek az a jellegzetes feladatunk, hogy az imádságunkkal és a viselkedésünkkel, meg a szavainkkal, a beszélgetésünkkel úgy szítsuk ezt a tüzet, hogy ez a milliók által hangoztatott jelszó: „béke”, valóban megtelítődjék azzal a tartalommal és azzal az energiával, ami meg is teremtheti majd a világ feszültségeinek békés elintézését. Meg az a feladatunk, hogy úgy imádkozzunk, hogy ez a szó „béke” olyan igaz és tiszta szó legyen, és olyan hatalmas és hiteles szó legyen, mint amilyen igaz, tiszta, hatalmas és hiteles Istennek a Jézus által békét hirdető szava ehhez a világhoz. Persze mindenekelőtt nekünk magunknak kell megtelítődnünk a Krisztus békéjével. Amiről Ő mondotta, hogy „békességet hagyok néktek”. Tehát nekünk legelőször arra kell törekednünk, hogy a saját lelkünknek egyetlenegy zugában ne maradjon semmiféle békételen indulat, neheztelés, sértődés, harag, gyűlölet vagy ehhez hasonlók. Hogy elsősorban mi igazán megbéküljünk Istennel és emberrel a szívünk teljességéig, és akkor ezt a békességet árasszuk széjjel magunk körül az emberek között. Ugye azt tudjátok, hogy telítve van ez a világ a viszálykodásnak, a széthúzásnak és a veszekedésnek a bacilusaival – pici emberi közösségekben éppen úgy, mint nagy emberi viszonylatokban –, érzékenység, irigység, bizalmatlanság indulatával. Nos tehát, valahányszor megbékéltetsz haragos embereket egymással; valahányszor sikerül áthidalnod egy szakadékot két ember között; valahányszor le tudsz csendesíteni egy háborgó, sértődött szívet, akkor mindig olyan munkát végzel, amihez Isten Szentlelke adja az erőt. Akkor mindig abba az irányba mozdulsz, amelyik irányba a Szentléleknek a szele fúj, mert Jézus mindig a megbékélés irányába mozgatja az Őbenne hívőket.

Végül, testvérek, a harmadik formája a Jézus mellett való tanúságnak a másik embernek a szíve felé irányul. Ma nem a tömegevangelizációknak, hanem a szívtől szívig ható és terjedő tanúbizonyságnak a korát éljük. És arról, hogy Jézus él a leghitelesebben és a legérthetőbben a szeretet nyelvén lehet bizonyságot tenni. Ezt mindenki megérti. Ebből van a legkevesebb a Földön, és erre van a legnagyobb szükség ezen a földön. Tudjátok, testvérek, hogy minden lelki fájdalom, szomorúság, szenvedés, minden elkeseredés, minden igazságtalansági érzés, minden ilyenforma indulat tulajdonképpen nem egyéb, mint ki nem elégített éhség és szomjúság, mégpedig a szeretet után való éhség és szomjúság. Éppen pár nappal ezelőtt olvastam, testvérek, az egyik svájci református egyházi újságban egy nagyon szívbemarkoló cikket, azzal a címmel, hogy „Mit várunk mi, zsidók a keresztyénektől?”. És az illető többek között szó szerint a következőket írja: „A kereszténység, mint ismeretes, a felebaráti szeretet vallása. Nos hát mi, zsidók arra szeretnénk kérni a kereszténységet, a keresztény hit legfőbb tanítása szellemében élő keresztyéneket, hogy Izrael népét, amelyből a próféták, az apostolok, sőt maga Jézus is származott, ne zárják ki az ő felebaráti szeretetük fennkölt köréből. Tekintsenek bennünket egyszerűen és objektíven embertársaiknak, kedvezés nélkül, de gyűlölet nélkül. Fogadjanak el bennünket előítélet nélkül, mert mi sem vagyunk se kiválóbbak, se alacsonyabb rendűek Isten más gyermekeinél. Ne tekintsék a mi vallásunkat, zsinagógánkat, hitünket valami egzotikumnak, vagy anakronizmusnak, hiszen sok közös dolgaink vannak, mint például a zsoltárok, amikkel mindketten imádkozunk, meg a tízparancsolat, amit az egyházban, meg a zsinagógában hétről hétre idézünk, és maga, a közös mennyei Atyánk, akit önök és mi egyformán áhítattal imádunk.”

Testvérek, én azért hatódtam meg rajta, mert hallatlan szerény igény fejeződik ki benne: Mindössze csak az az igény, hogy embertársnak tekinteni valakit előítélet nélkül. Erre vágyik a világ körülöttünk. Emberek erre várnak körülöttünk, hogy embernek tekintsük őket. Egyszerűen embernek, magunkhoz hasonló embernek tekintsük őket, és nem csak a zsidókat, akik földrajzilag is, meg vallásilag is a legközelebb állnak hozzánk, hanem minden embert és mindenféle embert. Pedig ennél sokkal többre adott és ad szakadatlanul erőt nekünk Jézus az Ő Szentlelke által: arra, hogy testvérként szeress. Annyiszor beleütköztek már az emberek mások önzésébe, rideg közönyébe, rosszindulatába, hogy hinni sem merik már, hogy van szeretet, pedig van, mert Jézus él. Az a Jézus, aki mindenkin segített, aki az elesetteket fölkarolta, aki a szomorúakat megvigasztalta, aki a társadalom kisemmizettjei felé segítő kezét nyújtotta. Az a Jézus, aki még ott, a Golgotán a keresztre feszítve is az Őt gyötrőkért és Őt gyalázókért imádkozott - ez a Jézus él! De erről a Jézusról neked kell tanúságot tenned a magad szeretete simogató szavával és segítő mozdulatával.

A keresztény szeretet e tanúvallomására mozgósítja Jézus az Ő lelke által az övéit, és ehhez adja az erőt az Ő Szentlelke által ma is. Tehát testvérek, amint látjátok, azt a tüzet, amit Jézus gyújtott, ma is viszi tovább a szél. Mégpedig a különböző keresztyén felekezetek egymáshoz való közeledésének a formájában, meg a világban lévő ellentéteket áthidalni akaró megbékéltetés szolgálata formájában, és az igazi keresztyén felebaráti szeretet megélése formájában. És aki a Krisztus Lelkének ebbe a sodrába beleáll, az meg is fogja tapasztalni mindig az erőt, amit a Szentlélek ad hozzá. Az számíthat erre az erőre. Az nem mondja, hogy én képtelen vagyok reá, mert akkor már benne van a Léleknek a sodrásában, és az viszi. Próbáld meg, te is veszel erőt, emberfölötti erőt, hogyha igazán tanúja akarsz lenni annak, hogy Jézus él!

Így könyörögjünk hát most mindnyájan:

Isten élő Lelke, jöjj, áldva szállj le rám,
Égi lángod járja át szívem és a szám!
Oldj fel, küldj el, tölts el tűzzel!
Isten élő Lelke, jöjj, áldva szállj le rám!

(463. ének 1. vers)

Ámen.

Dátum: 1967. május 14.

Kedves testvéreim, annak az eseménynek, ami húsvét után 40 nappal, és pünkösd előtt 10 nappal történt, az a különlegessége, hogy a gondolatainkat, a lelkünket, a szívünket, a figyelmünket, a tekintetünket fölfele irányítja, a földről az égbe. A láthatókról a láthatatlanokra, az időből az örökkévalóságba. Innen, amoda. Az idelent valókról az odafent valókra, ahogyan hallottuk az előbb az igében. Jézusnak a mennybemenetele nem csak történeti tény, hanem egy nagy felfelé mutatás is, amelyik éppen arra figyelmeztet bennünket, amit az igében így olvastam föl, hogy „az odafelvalókat keressétek, ahol Jézus van, az Istennek jobbján ülvén”, és hogy „az odafelvalókkal törődjetek, nem a földiekkel”. Testvérek, én nagyon jól tudom azt, hogy milyen nehezen jut el egy ember oda, hogy Istennek ezt a figyelmeztetését, hogy az odafelvalókkal kezdjen el törődni, egyáltalán komolyan vegye a maga életében. Hiszen kivétel nélkül mindnyájan úgy kezdjük el ezt az életet, hogy vajmi keveset érdekelnek bennünket az odafent való dolgok. Annyira betöltenek bennünket az idelent való dolgok – tehát a földi dolgok és azoknak a problémái –, és annyira elégnek tartjuk a magunk számára azt, amit itt elérhetünk, amire itten juthatunk, hogy egész egyszerűen nem is marad hely a szívünkben, az életünkben az odafent való dolgoknak a keresésére, kutatására és az azokkal való foglalkozásra. Mindnyájan a mi életünknek a sátorfáját olyan nagyon mélyen cövekeltük bele ebbe a földi világba, minthogyha örökké itt élnénk, és örökké itt akarnánk maradni, és ezért azután az egész menny szinte kívül esik a látókörünkön.

A sok földi gond között egészen megfeledkezünk arról, hogy tulajdonképpen mindnyájan a menny felé haladunk, akarva-akaratlanul is oda vagyunk útban. Szinte kizárólag ide, a földi dolgokra irányulnak a terveink, az elgondolásaink, a törekvéseink, a földi dolgoknak a megszerzésére irányulnak a vágyaink és az óhajtásaink. Ilyenforma vágyaink vannak, hogy az egyik ember szeretne minél több pénzt szerezni, minél gazdagabb lenni. A másik talán tetszeni akar, szép akar lenni. A harmadik fiatal akar maradni, a negyedik házat akar építeni, és így tovább. Jó állást akar szerezni, befolyást akar biztosítani a maga számára, tekintélyt szerezni az emberek előtt. Ehhez hasonló dolgok és ezekhez hasonló gondok, tervek, vágyak, törekvések annyira betöltik az embernek az életét, hogy egész egyszerűen nem is hiányzik, legalábbis egy ideig nem is hiányzanak azok a bizonyos odafenn való dolgok, azok a bizonyos mennyei dolgok. Később azután, az időnek a múlásával az ember egyre jobban érzi, kezdi érezni azt, hogy mégis hiányzik valami az életéből, még akkor is, hogyha minden sikerült, amit elgondolt és amire törekedett, amire vágyott. Hát még akkor mennyire kezd hiányozni valami az életéből, amikor – ahogy szokták mondani – sorsüldözötté válik az ember; és olyan hallatlanul balga tud lenni az ember, hogy még az így egyre fokozódó hiányérzetét is mindig újra és újra csak az idelent való dolgoknak a gyűjtésével és még további habzsolásával igyekszik pótolni, kielégíteni. Olyanforma dolog ez, mintha valaki az égető szomjúságát tengervízzel akarná oltani: mennél többet iszik belőle, annál szomjasabbá válik tőle.

Gyakran előfordul azután, hogy az ennyire földbegyökerezett embernek a figyelmét a halál közeledésének a tudata kezdi azután ösztönözni arra, hogy forduljon már végre egyszer az örökkévaló dolgok felé is. Éppen nemrégen járt nálam egy öregedő férfi, és elmondotta nékem, hogy most már elmúlt 60 esztendős. Ilyenkor az ember már sohasem tudja azt, hogy mikor szakad vége az élete fonalának. Most már elérkezettnek látta az időt arra, hogy – ahogyan szó szerint mondta – vallásos dolgokkal is foglalkozzék. Hát valahogy ilyenformán vagyunk, testvérek, hogy szeretjük mindnyájan így halogatni az odafent való dolgokkal való foglalkozást. Vagy pedig, ami még ennél is sokkal általánosabb, amikor halljuk ezt a felszólítást, hogy az odafelvalókkal törődjetek, akkor azt mondjuk rá, hogy törődnénk mi, méghozzá nagyon szívesen törődnénk, de valahogy annyira lefoglalnak bennünket ezek a földi dolgok, hogy egyszerűen nem marad időnk másra. Nem marad időnk foglalkozni az örökkévaló dolgokkal. Mostanában egyre többet foglalkoztat, testvérek, Jézusnak egy mondása, amelyik így hangzik, hogy „áron is megvegyétek az alkalmakat, mert az idők gonoszak”. És az, hogy az idők gonoszak, vagy hogy a napok gonoszak, ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy valami szörnyűségek történnek ebben a földi világban, ebben az idői létben. Egyáltalán nem azt jelenti, hogy nehéz időket élünk – a nehéz idők sohasem váltak hátrányára a hitéletnek –, hanem azt jelenti, hogy az időnek van egy természete, van egy tulajdonsága: mégpedig az, hogy múlik, méghozzá nagyon gyorsan múlik. Elfogy, elszáll és visszavonhatatlanul tovatűnik. Peregnek az órák, a napok, a hetek, a hónapok, az évek, az évtizedek. Mennél idősebbek vagyunk, annál jobban látjuk, hogy milyen fölgyorsuló élettempóban élünk, és hogy milyen gyorsan száguld velünk az idő. És a világtörténelemnek az eseményei hol aggodalmakkal, hol reménységekkel, néha egy-egy kis örömnek a habzsolásával tömik tele az időnket, az életünket. Kénytelenek vagyunk, egész egyszerűen kénytelenek vagyunk mindnyájan sokat törődni, olyan sokat törődni a földi dolgokkal, hogy elforgácsolódik benne az időnk, és azután néha egy-egy bűnbánatos elcsendesedésben érezzük úgy, hogy mintha az idő, ez a rohanó óriás ellopta volna az életünkből az alkalmakat, és nem engedett bennünket eleget foglalkozni, eleget törődni az odafent való dolgokkal.

Vagy te talán úgy gondolod, hogy törődsz az odafent való dolgokkal? Lehet egyáltalán törődésnek nevezni azt a néhány percet, amit Isten előtt elcsendesedve töltesz el naponként?! A törődés, testvérek, valami olyanformát jelent, hogy huzamos és beható foglalkozás, olyan beható foglalkozás, amibe belefárad az ember. Vagy a törődés azt is jelenti, hogy az ember töri magát valamire. És én igazán nem tudom, hogy van-e közöttünk olyan valaki, aki így törné magát az Isten országa dolgaiért; hogy törné magát azért, hogy a jézusi lelkiség, szellemiség a mindennapi életében megvalósuljon. Van-e valaki, aki így töri magát ezért? A törődés törtetést is jelent, tehát akadályoknak a leküzdését és mindenféle áldozat vállalását és valami határozott cél felé való törekvést. Vagy ahogyan az egyik új magyar fordítás mondja ugyanezzel az igével kapcsolatosan, hogy „a figyelmeteket az odafelvaló dolgokra fordítsátok”. Tehát ez a törődés valami nagy-nagy, komoly figyelést jelent. Figyelést a láthatatlan Jézusnak az útmutatására, az irányítására, tanácsaira, egy láthatatlan világból érkező hatásokra való figyelést jelent ez a törődés. És mivel így magunktól, önmagunktól igazán nagyon nehezen jutunk el, sőt aligha jutnánk el arra, hogy valóban komolyan kezdjünk törődni az odafent valókkal, ezért Isten kénytelen néha a saját érdekünkben megtenni azt, hogy fokozatosan ráneveljen bennünket, rákényszerítsen bennünket arra, hogy az örökkévalókkal, az odafelvalókkal is kezdjünk el egy kicsit komolyabban törődni. Hangsúlyozom, hogy a saját érdekünkben kezdjünk el törődni.

Olvastam egyszer valamikor – bizonyára ti is hallottátok már, vagy sokan közületek –, hogy egy juhász egyszer megpróbálta a nyáját egy mély völgyön, egy zúgó patakon átterelni, mert a túlsó parton sokkal jobb legelőt talált a juhai számára. De hiába volt minden igyekezete, a félénk juhok, bárányok megtorpantak a zúgó patak előtt, nem mertek belegázolni, és akárhogy próbálkozott is, minden igyekezete csődöt mondott. Végül azután eszébe jutott neki valami jó gondolat: Fölvett egy kisbáránykát, magához szorította, azután megint lehajolt és fölvett egy másik báránykát a másik karjába, és ezzel a két ártatlan kis jószággal ő maga gázolt bele a rohanó patakba, és átment előre a túlsó partra. Amikor az idősebb juhok látták, hogy az ő kicsinyeiket elvették tőlük, akkor nagy bégetéssel először topogtak a parton, de azután végül mégis rászánták magukat, belevetették ők is magukat a patakba és átmentek rajta, és így lassan, szerencsésen átjutott az egész nyáj a túlsó oldalra, ahol a pásztor jobb legelőt talált a számukra. Nos, testvérek, valahogy ilyenformán tesz néha a jó pásztor is, a mi mennyei Urunk, Jézus Krisztus az Ő juhaival. Amikor azt látja, hogy valaki semmiképpen nem akar hallgatni reá, amikor nem elég valakinek a szép szó, akkor bizony előfordul, hogy elvesz tőle egy kisbárányt, és átviszi előre a túlsó partra, mert másképp talán vannak, akik nem is törődnének a túlsó partnak a dolgaival, másképp nem mennének a pásztor után. De amikor látják, hogy elvett tőlük valakit, akkor azután talán nagy bégetéssel és nagy sírások között, de mégiscsak elindulnak maguk is arrafelé, amerre eltűnni látták a szem elől a kisbáránykájukat. Nagyon sokan vannak, kedves testvérek, akiket egy-egy kedvesüknek a hazahívásával figyelmeztetett Isten arra, hogy „az odafelvalókat keressétek, és az odafelvalókkal törődjetek”. Nem érezted még sohasem azt, hogy mennél többen mentek el már mellőled – oda a túlsó oldalra, annak a nagy, sötét folyónak a túlsó oldalára –, annál több szál szövődött közötted és a másik világ között? Az ember szinte úgy érzi, hogy várják már odaát.

De kedves testvérek, nem ez a legnagyobb és a legdöntőbb vonzóerő az életünkben, hanem Jézusnak a mennybemenetele. Mert Ő az, aki most már nemcsak érzelmi szálakkal, hanem valóságosan is összeköt bennünket, összeköti az életünket azzal a másik világgal, az odafelvalókkal. Tehát az, hogy Jézus mennybe ment, ez nem azt jelenti, hogy eltávozott tőlünk valahová messze. Sőt, éppen azt jelenti, hogy az a nagyon távolinak elképzelt és elképzelhetetlenül titokzatos másik világ, a láthatatlan világ, mintha az jött volna közelebb általa hozzánk, és lett volna valóságosabb a számunkra. Ezt hozta közelebb hozzánk Jézus az Ő mennybemenetelével, és ezt tette reálisabbá a számunkra. A mennyet sohase úgy képzeljük el, testvérek, hogy valahol nagy messzeségben, elérhetetlen távolságban van: annak a mennynek, ahová Jézus bement – így szeretném mondani: ahová Jézus „beleláthatatlanodott” –, nem az a tulajdonsága, hogy messze van, hanem az a tulajdonsága, hogy földi érzékszerveinkkel megfoghatatlan, láthatatlan. Egyébként, ha azt kérdezné tőlem valaki, hogy hol van a menny, én azt mondanám, hogy itt. Itt, itt, itt – mindenütt. Mindenütt „itt”, és mindig „itt”. Mert ne úgy képzeljük el a dolgot, testvérek, hogy halad az idő folyamata évszázadok, évezredek, évmilliók hosszú során keresztül, és amikor ennek a hosszú sornak egyszer vége szakad, akkor ott valahol majd kezdődik az örökkévalóság. Nem így van ez, hanem valahogy úgy, hogy az az örökkévalóság, ami hordja ezt a mi idői létünket, ezt a mi földi létünket. Tehát olyanformán, hogy a mi földi világunk, a mi idői világunk minden pontjához egyformán közel van az örökkévalóság, mennyei világ. Éppen ezért Jézusnak a mennybemenetele épp a beteljesedését jelentette annak az ígéretnek, hogy „veletek leszek minden napon a világ végezetéig”. Velünk van, nem csak az emléke van, és nem csak a tanításai vannak velünk, hanem Ő maga: valóságosan, személyesen, és éppen olyan valóságosan, és éppen olyan személyesen, mint akkor, amikor itt járt közöttünk testben, ezen a földön. Csak két különbség van: Az egyik az, hogy akkor látták is Őt, mostan pedig nem látjuk Őt, de épp olyan valóságos. A másik különbség pedig az, hogy akkor egy időben csak egy helyen tudott jelen lenni, hiszen Ő maga is időhöz kötött létformában élt közöttünk, mostan pedig éppen abból a másik dimenziójú életformából minden helyen egyformán, mindenkor, minden időben jelen tud lenni. És amikor azt mondja az ige, hogy „az odafelvalókat keressétek, ahol Jézus van, az Istennek jobbján”, akkor ez valami olyanformát jelent, hogy itt a földön a mi lelkünknek, hitünknek a tekintetével próbáljuk Őt keresni, és megragadni. Tehát mintegy Őreá tekintve próbáljunk járni, élni, munkálkodni az emberek között, ezen a földön. Valahogy olyanformán próbáljuk keresni, mint ahogyan az ember sötétben tapogatózva keresi a másiknak a kezét azért, hogy megfoghassa – mert nem Őnéki van szüksége arra, hogy mi az odafelvalókat keressük. Erre nekünk van szükségünk, testvérek, hiszen az egész emberi életünk lényegéhez tartozik hozzá az, hogy két pólus között feszül: a föld és a menny között, a fizikai és a szellemi világ között, a látható és a láthatatlan világ között. Egész emberi életünknek az egyensúlyát biztosítja az, hogy ebben a földi forgatagban járva, élve belekapaszkodunk Jézusnak az onnét fölülről alányúló kezébe. Valahogy olyanformán, mint ahogyan a kanyargó és robogó villamoson az ember akkor áll biztonságosan, hogyha belekapaszkodik a fogantyúba, ami fölülről lóg lefelé, mert máskülönben egy-egy kanyarnál könnyen rálépünk a másik embernek a lábára, összeütközés támad, vagy esetleg elesünk és megütjük magunkat, vagy belezuhanunk az ablakba. Mindenképpen bizonytalanul érezzük máskülönben magunkat, és az egyensúlyi helyzetünket ez adja meg, itt a földön állva, hogy belekapaszkodva egy láthatatlan kézbe.

A menny felé való orientálódása az életünknek nem azt jelenti, hogy most már idegenné, hasznavehetetlenné válunk a földi világ számára, sőt, éppen ellenkezőleg. Az odafelvalókkal való törődés elsősorban itt, a földi életben mutatkozik áldásul a számunkra. Mennél komolyabban törődöm az odafelvalókkal, annál világosabban látom és érzem, értékelem az idelent való dolgokat. Például: elsősorban egészen másként kezdem látni önmagamat. Megszabadulok önmagam bűvöletéből – amiben minden ember szenved, aki nem törődik eleget az odafelvalókkal –, és kezdem olyannak látni magamat, amilyennek odaföntről látnak engem, amilyennek a mennyből látszom. Ebben a látásban pedig leolvad az emberről minden gőg, és minden képzelt jóság. És meglátom azt, hogy egyetlenegy mentségem van, az, ami a legelvetemültebb gonosztevőknek is: az Isten végtelen kegyelme, semmi más. És ugyanakkor kezdem másként értékelni a másik embert is. Úgy kezdem értékelni, ahogy odaföntről értékelik a másik embert. Meglátom benne a testvért, a sorstársat. Meglátom benne azt, hogy ő se különb, se nem a lábbvaló, mint én vagyok, hanem mennyei mértékkel mérve mindnyájan, mind a ketten egyformán kegyelemre szorult bűnösök vagyunk. És másként kezdem látni az eseményeket, a földi eseményeket is. Nem a visszájáról, ahogyan mi innét alulról látjuk mindig, hanem egy kicsit a színéről, ahonnét irányítják. Az odafent való dolgokkal törődő ember egészen más távlatban, más szempontból látja az idelent való problémákat is. Épp ezért jobban tud tájékozódni a földi életnek különböző útvesztőiben. A saját életének az útját egy kicsit onnét, felülről nézi, ahonnét az az áldott, drága kéz szövögeti az eseményeknek a szálát nagy bölcsen és nagy szeretettel.

Ugye nagyobb távlatból más képe van a dolgoknak, nagyobb távlatból más képe van a pillanatnyi problémáknak is, mint közvetlen közelről? Aki mindig csak a földiekkel foglalkozik, annak nincs meg ez a mennyei távlata, és nem csoda, hogy aztán belegabalyodik a dolgaiba, és nem látván a kiutat, könnyen elkeseredik és kétségbe esik. A helyes irányítás mindig odaföntről jön, attól a Valakitől, aki messzebbre lát, mint mi idelentről. És Aki éppen ezért nagyon jól tudja azt, hogy miért vezet azon az úton, amelyen vezet. S jól tudja, hogy mikor, hová kell megérkeznie az embernek. És az odafent való dolgokkal törődő embert nem rettenti még a halál sem, mert tudja, hogy ezen át is hazafelé visz az útja. Tehát testvérek, az odafelvaló dolgoknak a keresése és az azokkal való törődés semmiképpen nem jelent lelki menekülést a földi élet problémáiból és realitásaiból. Nem valami rajongó, mennyországba vágyakozás, vagy valami elmerülés egy édeskés misztikában – sőt, nagyon is gyakorlati dolog, hiszen azért keressük az odafent való dolgokat, hogy hozzunk valamit onnét ide le a földre. Amikor valaki igazán lélekből imádkozik, teljes szívvel imádkozik, akkor tulajdonképpen odalép be a mennybe lélekben, ő maga is. Mert minden igazi imádság nem egyéb, mint az élő Isten trónja előtt való megállás. És amikor felállunk az imádságból, akkor mintegy visszatérünk a mennyből, újra erre a földre, s nem jövünk üres kézzel. Hozunk magunkkal valamit onnan - ezért keressük az odafelvalókat.

Hát mik vannak odafent? Ott van a békesség, az igazi békesség, az igazi harmónia. S ebből a békességből és ebből a harmóniából hozhatunk mi is magunkkal valamit ebbe a földi világba, a házunkba, a családunkba, a gyülekezetünkbe, a társadalomba. Odafönt van a tisztaság, a szentség. Milyen óriási dolog, ha valamit is tudunk ebből hozni ebbe a megfertőzött világba! Odafönt van az igazi öröm, a jóság, a szeretet... Tehát mindig így, egy darab mennyel térünk vissza, egy darab mennyet hozunk bele ebbe a földi világba. Hát ezért keressük az odafelvalókat! Érzitek, testvérek, hogy a mennybemenetelnek az egész ünnepe amikor azt mondja, hogy az odafelvalókat keressétek és azokkal törődjetek, ugyanakkor szinte visszairányítja a tekintetünket a földre. Éppen arra figyelmeztet Jézusnak a mennybemenetele, hogy jó erősen, józanul, és gyakorlati módon álljatok emberek ezen a földön. Tehát a mennybemenetelt ünneplő emberek azok nem valami rajongó idealisták, hanem éppen olyan emberek, akik erőt kaptak arra, hogy igazán munkálkodni tudjanak Istennek a dicsőségére, meg az embertársaiknak a javára. Nem azt keresik, ami egyébként is megvan ezen a földön, hanem azt akarják behozni ebbe a földi világba, ami nincs meg: a mennynek a szépségét, a mennyországnak a jóságát.

Ezért könyörögjünk hát mindnyájan így:

Úr Jézus, nézz le rám, Ne tévedhessek el;
A menny felé sötéten át te légy az úti jel.

Úr Jézus, nézz le rám, Ha nő a félelem,
Ár zúg és ellenség szorít, légy, Megváltóm, velem!

Úr Jézus, nézz le rám, Ha elvonult az ár,
Te szent derűd derítsen és az örök napsugár.

(470. ének 3-4. és 6. vers)

Ámen.

Dátum: 1967. május 4.

Kedves testvéreim, „félelemmel és nagy örömmel” – olvastuk az elébb, és én úgy érzem, hogy ebben a két szóban lehet összefoglalni a legrövidebben azt a hatást, amit húsvét reggelén Jézus feltámadásának a híre keltett a tanítványokban és az asszonyokban, és kelt mindenkiben. Tudniillik az igazi húsvéti élmény mindig félelmetes és örvendetes élmény. Mindig félelmet és örömet vált ki azokban, akik ezt igazán a szívük szerint hallják meg, akik ezt valósággal tudomásul veszik. És én most éppen arról szeretnék beszélni ezen a mai húsvéti reggelen, hogy miért félelmetes és miért örvendetes az a hír, hogy Jézus feltámadott a halálból.

Testvérek, úgy érzem, hogy egy kicsit talán messzebbről kellene kezdeni, hogy megértsük azt, hogy miért félelmetes ez a hír. Mert hogy miért örvendetes, azt már sokszor hallottuk, de miért félelmetes? Az emberi lelket minden időben és mindenféle műveltségi fokon állandóan foglalkoztatta a halál problémája. Az a kérdés, hogy micsoda hát tulajdonképpen a halál? És még inkább az, hogy mi van mögötte, mi van a halálon túl? Merthogy valami van túl rajta, ezt ösztönösen sejtette az ember. Igen, mindig ösztönösen sejtette, hogy a halál maga nem a véget jelenti, hanem a halál egy olyan jelenség, ami elválaszt valamitől, ami eltakar valamit a tekintetünk elől, ami mögött talán egy egész titokzatos világ van: De mi? – ez a nagy kérdés. És akárhogyan igyekezett is az ember mindenkor, nem tudott átlátni ezen a sűrű, sötét függönyön, a halálon. Akárhogyan próbálta is feszegetni, nem tudta áttörni, nem tudott rést ütni rajta. És a halál valóban mint egy sűrű, sötét függöny, eltakar az emberi tekintet elől talán egy egész világot, borzongató titkoknak egy egész világát.

De valahogyan azt is tapasztalta az ember mindig újra és újra, hogyha innen nem is lehet átlátni oda, de onnét, a halálon túli életnek a valóságából mégis olykor átdereng valami kicsike fénysugár ide. Valami halvány derengés mintha áttörné ezt a sűrű, sötét függönyt, és mintha valami jelt adna abból a másik, titokzatos világból. Természetesen minden ilyen megnyilatkozás megrendítő élmény az ember számára. Minden olyan megnyilatkozás, ami onnét túlról jön, megrendítő élmény az innenső oldalon élő embernek a számára. És testvérek, kétségtelenül vannak olyan jelenségek, amelyek megfigyelhetők a halálnak közvetlen a küszöbén. Tehát azon a ponton, ahol ez a két világ, a látható meg a láthatatlan világ találkozik, érintkezik egymással. Vannak olyan jelenségek, amelyek itten megfigyelhetők. Például nagyon sok embernek a tapasztalata az, hogy amikor egy haldokló ember elérkezik erre a határra, erre a küszöbre – tehát a meghalása pillanatában –, olyan módon viselkedik, mintha már mást és többet látna, mint azok, akik körülveszik a betegágyát. Mintha látna valami kis fényt átszüremleni ezen a függönyön abból a másik világból, amelyiket az élők elől még eltakar éppen a halál. Egy egészen megrendítő esetet hallottam erre nézve egyszer egy vidéki kollégámtól, aki egy Duna melléki kis faluban lelkész. Elmondotta, hogy az ostrom alatt az ő falujukban nem voltak harcok. Csak a falu fölött lőttek át nagy távolságban egyik oldalról is, meg a másik oldalról is. Maga a falu – Kisoroszi – egy szigeten volt. Sötétedő, szürke, novemberi délután volt és a család biztonságul azért lement a pincébe, de kora délután följöttek azzal, hogy meg akarnak ebédelni mégis, és amikor följöttek a pincéből, a kollégámnak a felesége odament az ablakhoz, kinézett rajta, s egyszerre fölkiáltott: Nézzétek, milyen csodálatos ragyogó fehér fényesség odakint minden! Odanéztek a többiek - és nem láttak semmit. Odamentek az ablakhoz, kinéztek, és még mondták is az asszonynak, hogy hiszen novemberi szürke köd szitál, nincsen odakint semmi, semmi fényesség. De az asszony csak állította, hogy de igen, csupa fényesség minden. Kollégám aztán szelíden elvonta a feleségét az ablaktól, s alighogy megfordultak, abban a pillanatban valahol, nem messze a háztól, egy gránát csapott le, amelyiknek az egyik szilánkja az ablakon áttörve hátulról pontosan a szívén találta az asszonyt, úgyhogy szó nélkül összerogyott és menten meghalt. Mi történt itt? Vizionált ez az asszony? Nem, testvéreim. Ő maga se tudta, hogy pár pillanattal azelőtt ott állott azon a határon, ahol a látható és a láthatatlan világ érintkezik egymással, és ő már látott valamit átderengeni annak a másik világnak a fényéből, amit az élők elől eltakar még a halál.

Testvérek, én nagyon jól tudom, hogy az ilyen és az ehhez hasonló jelenségekkel nagyon vigyázni kell, mert a babonás képzelődés fantasztikussá színezheti ki. De az kétségtelen, hogy a haldoklóknál megfigyelhető az, hogy annak a másik világnak, annak a halálon túli világnak a titokzatos fénye valami módon áttör ezen a sűrű, sötét függönyön, és valamelyest érzékelhetővé válik itt, ezen a földön is. És minden ilyen megnyilatkozás félelmetes, borzongató és megrendítő az ember számára. Miért? Egyszerűen azért, mert szinte a földi érzékszerveivel is átérez az ember valamit az Isten világának a valóságából. Hasonló ez ahhoz a szent remegéshez, amit Mózes érezhetett az égő csipkebokor mellett, amelyben megjelent néki Istennek a dicsősége. Vagy amit Ézsaiás próféta érezhetett akkor, amikor látomásban ott állott Isten trónja előtt, és fölkiáltott jajongva, hogy „Jaj nékem, elvesztem, mert a Seregeknek Urát látták az én szemeim”. Mózesnél is és Ézsaiásnál is valami ilyen dologról van szó, hogy valami egészen rendkívüli és megrendítő jelenségben válik érzékelhetővé annak a másik világnak, Isten világának a függönyön való áthatolása.

Testvérek, mindezek, és az ehhez hasonló jelenségek azonban csak nagyon-nagyon halvány derengések ahhoz képest, ami húsvétkor történt. Fel van jegyezve, hogy az asszonyok, amikor odamentek Jézus sírjához, hogy bebalzsamozzák a holttestet, a sírt megnyílva és üresen találták. A nyitott és üres sír már magában véve is olyan, mintha egy rés lenne azon a bizonyos sűrű, sötét függönyön, a halálon, amelyen át borzongva tekint bele az emberi lélek a titkoknak a világába. Majd pedig maga Jézus, a maga feltámadott élő valóságában egyszerre csak megjelenik a tanítványok előtt, meg az asszonyok előtt. Jézusnak, a feltámadottnak ez a személyes megjelenése pedig olyan, mintha az az egész halálon túli világ szinte mintegy összesűrítve vetítődnék oda az emberek elé, és egyetlen élő, mozgó személyben válnék láthatóvá és hallhatóvá. A sír üres. Jézus feltámadott. Emberi szemek ámulva látták. Nos, testvérek, ez az igazi, ez az egyetemes érvényű és végleges, igazi üzenet, jeladás, fénysugár abból a másik világból, az Isten világából, ami már nemcsak halvány derengés, ami átszüremlik valamelyest azon a függönyön, hanem vakító fény, mint a felkelő nap. Én el se tudnám képzelni másképpen a feltámadott Jézussal való találkozást, mint csak ilyen szent remegésben és félelemben, hiszen a nagy örök titok, ami az emberi lelket mindig, újra és újra a legnagyobb izgalomban tartotta, a halálon túli világnak egy darabja, sőt Ura áll ott előttük, eleven valóságában, és beszél hozzájuk. Mintha csak azt mondaná: Nézzétek, szétnyitottam a függönyt! Tudni akarjátok, mi van a halál mögött? Feltámadás van, örök élet van, én vagyok: az Isten van.

Érzitek már, testvérek, hogy miért olyan félelmetes hír az, hogy Jézus föltámadott a halálból? Azért, mert a halálon túli világnak, Isten világának a fénye ragyog benne és kápráztató sugarától megremeg a lélek. És aki ezt a szent félelmet, ezt a szent borzadályt még soha életében nem érezte át, az még nem is állt igazán soha az élő Jézus jelenlétében. Mert testvérek, az igazi istenélmény mindig megrendítő. Misztérium tremendum – szent borzalom – annak a titoknak az átremegése a lelken, hogy itt az Isten és én Isten jelenlétében állok.

Nagyon helyesen és találóan fejezték ki ezt a régiek, amikor az Istenben való hitet istenfélelemnek nevezték. Azt hiszem, jó lenne, hogyha többet átéreznénk ebből az istenfélelemből. Nagyon meg tudom érteni ezeket az asszonyokat, akikről itt szó van a Bibliában, hogy félelemmel, de ugyanakkor nagy örömmel „futnak vala a sírtól, hogy megmondják az Ő tanítványainak”. Mert testvérek, az a csodálatos éppen a húsvéti evangéliumban, hogy akármennyire félelmetes is, ugyanakkor mégis örvendetes. Félelmetesen örvendetes hír az, hogy Jézus feltámadott a halálból. És nem csak az az örvendetes benne, hogy Jézust most visszakapják a halálból azok, akik Őt szerették. Tehát nem csak egy nem remélt találkozásnak, egy nem remélt viszontlátásnak az öröme, hanem sokkal-sokkal több ennél. Talán éppen az a diadalmas öröm, hogy Jézus él, hogy bár meghalt, mégis él. Sőt, hogy éppen halálon diadalmaskodva él és itt van. A Jézusban való hit nemcsak kegyes visszaemlékezés egy régen élt valakire, hanem egy személyes együttlét, és egy valóságos találkozás egy itt és most élő valakivel. Azért jelent meg Jézus feltámadása után itt-ott-amott a tanítványainak, úton, hegytetőn, lakásban, vacsoráló asztalnál, hogy ezzel is mintegy illusztrálja azt, hogy Ő ennyire igazán él, hogy Ő ennyire igazán itt van, és ennyire igazán együtt van azokkal, akik Őbenne hisznek, és akik Őt várják. És hadd tegyek testvérek nagyon alázatosan, de nagyon boldog hálával bizonyságot arról, hogy az én életemnek is az egyetlen igazi realitása az, hogy Jézus él. És hogyha a földi szemünk elől elrejtve is, de élő valóságában most is ugyanúgy ott van velünk úton, lakásban, hivatalban, kiránduláson, bárhol, ahol éppen vagyunk, ugyanúgy ott van velünk, mint annak idején a tanítványokkal, és annyira közel van hozzánk, hogy elér a szavával. Az egyetlen bizonyos valóság, amire számítani lehet ebben a bizonytalan világban, az, hogy Jézus él! És testvérek, az Ő közelléte és az Ő velünk léte akkor is valóság, hogyha a szomorúságtól, a tépelődéstől vagy a gondoktól, vagy bármiféle más egyébtől nem látom, nem érzem, nem tapasztalom. Hiszen nem is az én látásom, érzésem vagy tapasztalatom teszi realitássá, valósággá az Ő jelenlétét, hanem az Ő feltámadása. Mert az Ő feltámadása éppen azt jelenti, hogy Ő most már abba a láthatatlan világba tartozik bele, amelyik körülveszi és hordozza, meg áthatja ezt a látható világot. Jézus abba az örökkévalóságba tartozik bele, amelyik a háttere ennek az idői létnek. Tehát egy földi érzékszerveink által megfoghatatlan dimenziójú létformából mindig, mindnyájunkhoz egyformán közel van.

Csak merni kell hinni azt, hogy míg te itt vesződsz a magad gondjaival, bajaival, problémáival, saját magad gyengeségeivel, esetleg bűneivel és kísértéseivel, Valaki lát mindent, vigyáz rád, sőt törődik veled. Annyira törődik veled, hogy Ő irányít mindent. Azt is, ami elcsüggeszt, azt is, ami lever esetleg, de azt is, ami örömet vagy sikert hoz az életedben. Ne féljetek, testvérek! Az a Valaki, aki a saját életével fizetett a mi bűneinkért, nem fog bennünket elhagyni sohasem. Akiket megvásárolt magának a saját vére árán, azokat nem fogja cserben hagyni. Akikért a poklokra szállott alá, azokról nem fog elfeledkezni egy pillanatra sem. És akármilyen picike kis hittel, de merjed azt mondani: Hogyha nem látom, nem érzem és nem tapasztalom, sőt, ha az ellenkezőjét látom, érzem és tapasztalom, akkor is tudom, hogy Jézus él, és hogy onnét, arról a küszöbről, ahol a látható és a láthatatlan világ érintkezik egymással, látja az életemet, irányítja a sorsomat, és szeret!

Azt ne higgyétek testvérek, hogy mindez csak elmélkedés! Erről meg lehet győződni. És tudjátok, hogy hogyan lehet erről meggyőződni? Nos, hát nem e világtól elforduló elmélkedésben és nem a misztikusok elmélyedt révületében, sem pedig a titkokra észszerű magyarázatot kereső kutatásban, hanem egyetlenegy módon: az Ő szavának való konkrét engedelmességben! Ugye mindnyájan ismerjük, amit Jézus a szeretetről, a megbocsátásról, a türelemről, az önzetlen szolgálatról, a másokon való segítésről, tehát az Ő követéséről mondott. Mindnyájan nagyon jól tudjuk, hogy milyennek kellene lenni az igazi krisztusi életnek. Nos, atyámfiai, ez mind nagyon szép tanítás és jó tanács Jézus nélkül, ha nem Jézus mondja, ha elvonatkoztatom magától az Úr Jézustól. Vagy ha Jézusnak tulajdonítom is, de annak a Jézusnak, aki 2000 évvel ezelőtt mondta, akkor ez mind csak jó tanács és szép tanítás. Jó tanácsban és szép tanításban pedig nincs hiány ezen a földön, van az bőven, de az nem segít rajtunk. De ha egyszer megpróbálod magadban hit által realizálni azt, hogy most pedig maga Jézus, az élő Jézus mondja neked, hogy szeresd azt, aki megbántott téged, és bocsáss meg neki; vagy hogy ne aggódj a holnapi nap miatt, még ha akármilyen kilátástalannak látszik is az; vagy hogy menj el azzal az emberrel, aki téged egy mérföldútra kényszerít, kettőre: tehát, hogyha a kétezer évvel ezelőtti szavával ma szólít meg téged, és aki így megszólít, az ott van melletted közvetlenül – mert ott van a maga élő személyes valóságában –, akkor az Ő szavára neked is éppen úgy sikerül az a krisztusi mozdulat, vagy az a krisztusi szó, vagy az a krisztusi indulat, mint ahogyan sikerült – ugyancsak az Ő szavára – a béna kezűnek felemelni a kezét, vagy mint ahogyan sikerült a halott Lázárnak Jézus szavára kijönni a sírból. Mert testvér, hogyha Jézus él és Jézus itt él, és velem él, és mellettem van, akkor lehet győzni mindenféle kísértés és bűn fölött, akkor meg lehet vigasztalódni mindenféle szomorúságban, akkor mindig van tovább ott, ahol az ember azt hiszi, hogy itt most már nincs tovább! És tudjátok, a Jézus szavának való konkrét engedelmességben mindig átragyog valami az Ő feltámadott és élő valóságának a fényéből, úgyhogy az ember ámuló hódolattal bizonyosodik meg róla, hogy Jézus tényleg itt van, tényleg él, mert hiszen éltet és ez a csodálatos nagy húsvéti öröm!

Ez az a félelmetesen nagy örömhír, hogy Jézus feltámadott a halálból. Meg az a boldog bizonyosság, hogy odaát is, a függönyön túl is ugyanaz a Jézus az Úr, és ugyanaz a Jézus él és uralkodik, aki itt a függönyön innen, annak idején szenvedett a keresztfán érettünk. Hogy ott túl is ugyanaz a Jézus vár bennünket, aki itt szeretett, akit itt megismertem, aki itt a maga számára választott ki. Akkor pedig nem kell félni a haláltól, meg az örökkévalóságtól, az ítélettől, az Istentől, hiszen ott is ott van Jézus, s feltámadott dicsőséges testén láthatók még azok a sebek, amelyeket akkor ütöttek rajta, amikor a mi adósságunkat fizette. Hát lehet ennek nem örülni? És lehet, testvérek, egy ilyen nagy, jó hírnek, egy ilyen evangéliumnak a tudatában más egyebet tenni, mint örülni?! A feltámadott Krisztusban hívő ember legmélyebb alaphangulata az öröm. Az örök élet bizonyosságának a félelmetesen nagy öröme. Egyszer valaki, aki nagyon-nagyon el volt keseredve, és akit megpróbáltam mint lelkipásztor vigasztalni, a beszélgetés folyamán azt találta nekem mondani, hogy könnyű magának, mert magának nagy hite van. És akkor azt mondottam néki, hogy nekem valóban könnyű, de nem azért, mert nagy hitem van, hanem mert nagy Megváltóm van!

Drága testvér, akármilyen kicsike, nyavalyás hited van, de hogyha te azzal a kicsike hittel ebbe a nagy Megváltóba, ebbe az élő Megváltóba kapaszkodsz, akkor neked is könnyű, akkor minden könnyebb lesz, sokkal könnyebb lesz.

Azok az asszonyok ottan „félelemmel és nagy örömmel futnak vala, hogy megmondják a hírt az Ő tanítványainak”. Megmondták. A tanítványok megint továbbmondták másoknak, azok megint másoknak, azok megint továbbmondták, és így jutott el ez a hír hozzánk is. Most is, itt is, az a felséges, az a félelmetesen örvendetes hír, hogy Jézus feltámadott a halálból! Mondjuk hát mi is tovább, hirdessük tovább a nagy, boldog húsvéti evangéliumot:

Krisztus feltámadott,
Kit halál elragadott,
Örvendezzünk, vigadjunk,
Krisztus lett a vigaszunk,
Halleluja!

Ha ő fel nem támad,
Nincs többé bűnbocsánat,
De él, ezért szent nevét,
Zengjük ő dicséretét,
Halleluja!

Halleluja! Halleluja! Hlleluja!
Örvendezzünk, vigadjunk,
Krisztus lett a vigaszunk,
Alleluja!

(185. ének)

Dátum: 1967. március 26.

Kedves testvérek, ezen a mai napon újból Jézusnak a szenvedése és halála felé fordul sok-sok millió embernek a tekintete az egész földkerekségen. Elgondolkodtam magamban, hogy vajon nem különös dolog az, hogy immár több mint kétezer esztendő múltán is még ennyire foglalkoztatja ez a régi szenvedés és halál az embereknek a gondolkodását és áhítatát, hogy íme minden esztendőben újból és újból külön ünnepet ülünk az emlékezetére? Hiszen olyan világban élünk, ahol szenvedés és halál ugyancsak bőven van! Gondoljatok például arra, mit szenvednek azok az emberek, akik között mostan háború dúl, vagy akik az éhség miatt pusztulnak rakásra, vagy akiket földrengés, árvíz, más efféle elemi csapás, vagy mindenféle gyógyíthatatlan betegség hajszol bele hihetetlen sok kínlódásba és nyomorúságba. És ezen kívül nekünk, magunknak is, mindnyájunknak megvan a magunk egyéni gondja-baja, sokszor szenvedése és szomorúsága. Miért térünk hát vissza minden esztendőben újra és újra ahhoz az egy valakihez, aki több mint 1900 esztendővel ezelőtt halt meg ott messze, valahol keleten, egy ismeretlen, kicsinyke országban? Hát igen, keresztre feszítették. És ez azt jelenti, hogy rettenetes kínok között kellett néki meghalnia. De a kínlódása végeredményben csak pár órán át tartott. Hányan vannak, akik például egy rákbetegségben hónapokig, meg évekig kínlódva halnak meg végre. S az is kétségtelen, hogy hallatlan igazságtalanság történt vele. Igaz emberként ítélték halálra. A legjobb barátai is mind cserbenhagyták. De hiszen ilyesmi is előfordult már a történelem folyamán nem egyszer! Mégiscsak kell hát abban a szenvedésben és abban a halálban valami olyan titokzatosságnak lennie, ami az évszázadokon keresztül annyira foglalkoztatta és foglalkoztatja mindmáig az embereknek a gondolkodását, hogy ímé, még mi is, akik pedig már egy egészen más világban élünk azóta, nem tudunk megszabadulni, elszakadni tőle. Nem tudunk csak úgy egyszerűen napirendre térni fölötte. Egy-egy ilyen nagypénteki istentiszteleten még azok is eljönnek a templomba, akik egyébként nem szoktak. Mi hát az a különleges? Micsoda hát az az egyedüli, az a páratlan ebben a szenvedésben és ebben a halálban, ami a gondolatainkat, az érzéseinket, az áhítatunkat és az imádságunkat önkéntelenül is mindig magára vonja?

Nos, a testvérek kétségtelenül az, hogy itt nem egy általános emberi szenvedés és halál történt, hanem valóban egy egészen különleges, páratlan és egyedüli szenvedés és halál. Sok más embert is kivégeztek már keresztre feszítve, de a keresztre feszített Jézusnak a személyéből valami olyan lenyűgöző erő, hatalom, méltóság sugárzik, amit talán éppen ennek a föliratnak a tartalma fejez ki legjobban, amit Pilátus szegeztetett oda Jézus keresztfájára az Ő kárhoztatása okaként, tehát abban a föliratban, amelyik azóta ebben a négy betűben vált világhíressé: I. N. R. I. Jesus Nazarenus Rex Judeorum, azaz: Ez a názáreti Jézus, a zsidók királya. Testvérek, hirtelenjében el se tudnék képzelni valamit, ami ezzel a szégyenteljes kivégzési jelenettel kiáltóbb ellentétet fejezne ki, mint éppen ez a felirat: hogy Ő király, és hogy éppen most király, most, amikor kiszegezve átokfára, halálra kínlódik?! Hiszen ha még akkor mondották volna Őt királynak, amikor hatalma egyetlen szavával lecsendesíti a háborgó tengert. Vagy amikor isteni parancsszavára előjön a sírból megelevenedve a megholt Lázár, vagy amikor kezének egyetlen érintésére ördögöknek a légiója menekül jajongva egy meggyötört emberi lélekből, mert hiszen voltak az ő életében királyi jelenetek. De ez, ami itt történik, igazán minden egyéb, csak éppen nem királyi! Királynak nevezni Őt most, ide szegezve az átokfára?!…

Igen, király, mert itt a kereszten a legigazábban király Ő: Messiás király, Megváltó király. Emlékeztek reá? Pár órával azelőtt Ő maga mondotta Pilátusnak a kérdésére, amikor megkérdezte tőle, hogy „király vagy-e hát te csakugyan”? Azt mondotta: „te mondád”, ami azt jelenti, hogy úgy van, ahogy mondod. Igen, király vagyok. Csakhogy természetesen egészen másképpen király, mint ahogyan Pilátus, meg mind a többiek gondolták, akik ezt ott hallották. Az Ő országa nem e világból való, de éppen ezért hatalmasabb és időtállóbb az Ő királysága, mint minden más egyéb földi nagyhatalom. Nézzétek csak, annyira igazán király Jézus, hogy a hatalmas római birodalom gőgös helytartója, Pilátus is akarata ellenére néki szolgál. Pilátus sértett hiúságában a zsidók bosszantásaként gúnynak szánta ezt a föliratot, hogy „Ez a názáreti Jézus a zsidók királya”, s maga sem tudta, hogy örök igazságot proklamált általa. Mert hiszen amikor már senki se hitte, hogy ez a názáreti Jézus valóban az a régen várt Messiás király, amikor már Ő maga se tudta hirdetni a maga igazát a keresztre feszítésnek a kínjai miatt; amikor lassan ráborult a halálnak a sötétsége, ímé, akkor az ellensége hirdeti tovább, hogy kicsoda is hát ez a furcsa ember itten, ezen a keresztfán. Pilátus akarata és tudta nélkül Jézusnak tesz szolgálatot akkor, amikor három világnyelven: héberül, görögül és latinul kifüggeszti a cédulát: „Ez a názáreti Jézus, a zsidók királya”.

Tudjátok, olyanforma ez, minthogyha az akkori Római Birodalomnak a teljes hivatalos tekintélyével jelentené ki, hirdetné ki: Adatik tudtára minden embernek széles e világon, hogy ez a megcsúfolt és meggyötört ember itten a keresztfán nem más, mint az a Messiás király, akiről az ótestamentumi próféták szóltak, akit az ótestamentumi atyák vártak, akit Isten megváltóul küldött erre a világra! Az Isten Fia, Isten szeretetének a megtestesülése! Három világnyelven: Héberül, vagyis a vallásnak a nyelvén. Görögül, vagyis a kultúrának a nyelvén. És latinul, vagyis a jognak a nyelvén proklamálja ez a felirat, hogy Jézus az emberi élet minden területe fölött Úr: Őbenne teljesedik ki minden vallás. Az Ő szellemiségét bontakoztatja ki minden igazi kultúra, és az Ő igazságából merít minden emberi jog. Pilátus tehát tudta és akarata nélkül is egy nagy, örök igazságot kiáltott bele az időbe és a történelembe. Képzeljétek el, micsoda hatalom lehet az, amelyik ilyen szabadon állítja a maga szolgálatába még az ellenségét is, hogy ővele kiáltatja ki, hogy Ő az igazi Úr az élet minden területe fölött! Olyan ez, minthogyha ezt az egész jelenetet tulajdonképpen egy magasabb rendű erő rendezné a legapróbb részletekig kiterjedő pontossággal. Egy örök terv szerint, és Pilátus, meg a főtanács, meg a római katonák, meg a többi ember, aki ott jelen van, mind-mind mintha csak végrehajtói lennének ennek az örök tervnek.

Testvérek, én itt értek meg valamit Jézusnak egy egyébként nagyon titokzatos mondásából, amit János evangéliumának egy másik helyén lehet olvasni, amikor azt mondotta: „Leteszem az én életemet, senki sem veszi azt el éntőlem, én magam teszem le azt magamtól”. Micsoda felséges kijelentés! Azt jelenti ez, hogy nem úgy szakad rá a kegyetlen végzet, mint egy gördülő szikla, amelyik mindent maga alá temet és nincs előle menekülés, hanem mindaz, ami itt történik, az tulajdonképpen az Ő saját cselekedetéből bontakozik ki, nő ki. Tulajdonképpen egy önként vállalt és végrehajtott áldozás, amelyben az áldozat is Ő maga, Jézus, és az áldozó is Ő maga, Jézus. Ennyire igazán király ez a megfeszített Jézus ott a keresztfán. És még azt is hadd tegyem hozzá, testvérek, hogy az Ő királyi méltóságával egyáltalán nem áll ellentétben a kereszt, sőt, itt dicsőül igazán királlyá. Mert itt látszik igazán az, hogy mennyire nem emberi módon, hanem isteni módon király. Egészen másképpen, mint ahogyan mi gondoljuk a királyságot. Hiszen Ő mondotta egyszer, hogy a pogányok, pogány uralkodók, azok „uralkodnak az ő alattvalóikon és hatalmaskodnak a nagyok rajtuk, de az embernek fia azért jött, hogy szolgáljon, és hogy az ő életét váltságul adja sokakért”. Tehát az Ő országában az igazi nagyság nem a hatalom lépcsőin való fölemelkedéssel, hanem a szolgálat mélységébe való alászállással áll egyenes arányban. Az a nagyobb és az az erősebb, aki mélyebben tud hajolni a szolgálatban. És azért a legnagyobb és a legerősebb Ő, mert Ő hajolt a másokért való szolgálatban a legmélyebbre. Éppen ebben van az Ő mindenek fölött való ereje, hogy másképpen hatalmas, és másképpen erős, mint a világi hatalmasok és erősek – Isteni módon. Ezért nyilatkozik meg éppen keresztre feszített tehetetlenségében legjobban az Ő isteni hatalma. Ezért van az, hogy akkor a legdicsőségesebb, amikor csupaszon ott függ azon az akasztófán, azon az átokfán. A legmélyebb megaláztatásában magasztosul föl a legmagasabbra. Két keze, lába odaszögezve a durva gerendához, mindenütt csak gúny veszi körül és megvetés, és mégis éppen itt magasodik föl legmagasabbra Isten az emberiség fölé.

A Golgota, az az ismeretlen kis domb ott, Ó-Jeruzsálemnek a külvárosában, ez lett azzá a hellyé, ahol Isten szeretetének az ellenállhatatlan ereje benyomult ebbe a földi világba. Ez a megcsúfolt király olyan hatalmat képviselt ott a keresztfán, hogy azóta is egyre több és több millió embert kényszerített már, és kényszerít mind a mai napig térdre Önmaga előtt. S nézzétek, teljességgel tehetetlen vele szemben a világ – mert hiszen az erőszakkal szemben önfeláldozást állít oda. A gyűlölettel szemben a maga véghetetlen, elnéző nagy szeretetét. A mi bűnös örömeinkkel szemben a maga isteni szenvedését, és a mi Isten ellen való lázadásunkkal szemben a saját tökéletes engedelmességét. Minden durvaságunk megtörik az Ő szelídségén. Minden irigységünk megtörik az Ő alázatán és az Ő odaadásán. Lelkiismeretünk minden vádja az Ő ingyen való kegyelmén, és bűnünk minden fájó mérge az Ő bocsánatán. Mindenféle emberi gonoszsággal szemben Őbenne realizálódik az isteni jóság. Ezért győzedelmes király Ő ott, azon a kereszten, mert a földi rosszat, mindenféle földi rosszat, annak tökéletes ellentétével, a mennyei jóval győzi le. Az erőszakot nem még nagyobb erőszaknak az alkalmazásával, hanem önmaga teljes kiszolgáltatásával. És a gyűlöletnek a lángját nem még nagyobb haragnak a tüzével, hanem szeretetének kiapadhatatlan forrásával, és a bűnt nem büntető hatalommal, hanem isteni megbocsátással.

Nézzétek, testvérek, egy ilyen király ellen nem lehet harcolni, mert már győzött! Egyetlen egyet lehet csak tenni vele szemben: Azt, hogy megadom magam végre néki, aki már előbb olyan teljesen adta Önmagát nékem. Csak azt lehet tenni, hogy elkezdem szeretni Őt, aki olyan halálosan már előbb szeretett engem. Csak azt lehet tenni, hogy megköszönöm és elfogadom azt a bűnbocsánatot, amiért isteni életét letette, és elkezdek élni hálásan abból a kegyelemből és azzal a kegyelemmel, amelyikkel reám néz.

Meghódolunk-e már végre, testvérek ez előtt a töviskoronás király előtt úgy, mint aki nekünk is királyunk, Urunk és Megváltónk. Olyan csodálatos király Ő valóban, hogy akkor alapít új birodalmat, amikor kivégzik. Akkor lép föl megingathatatlan királyi trónjára, amikor mindenki ellene van. Ő már akkor azzal a szemmel nézhette és láthatta ezt a gúnynak szánt feliratot, amivel mi nézzük ma, évszázadoknak és évezredeknek a távlatából, mert Ő már akkor tudta, hogy ebből a megaláztatásból születik a kereszténység. És ebből az elvettetésből nő ki az Istennek országa. Ő már akkor tudta, hogy az Ő keresztje körül gyűjt majd magának alattvalókat, hódoló népet, amelyik az Ő átszögezett kezétől várja a segítséget, és az oltalmat és az áldást. Ő már akkor tudta, hogy ez a kereszt, ez a véres kereszt, ez lesz majd az a királyi trón, amelyiknek az oltalma alatt talál menedéket magának, az Ő népe, mindenki, aki hisz benne, mindenféle külső és belső ellenség ellen. És hogy ez lesz az a kereszt, amely körül összesereglik majd minden nyelvből, minden népből, minden országból való ember: egy egészen új emberiség, amelyiknek minden más egyébnél szorosabb összetartó ereje éppen a kereszt! Igen, az Ő keresztje körül szövődnek azóta is minden osztályérdeknél és minden társadalmi különbségnél erősebb közösségek: testvéri szálak, szeretetkapcsolatok. Azóta is, mindmáig idejönnek megújulni, ha megfáradtak, megkönnyebbülni azok, akik terhet hordoznak, meggyógyulni a betegek, erőt meríteni a problémákkal küzdők, megvigasztalódni a sírók, megpihenni a hajszoltak és megtisztulni a bűnösök. Itt kapnak azóta is mindig újra kegyelmet királyok és koldusok, urak és szolgák, hatalmasok és kisemmizettek, színes bőrűek és fehér bőrűek ma is - te is, én is. Jézus Nazarenus Rex Judeorum – ez a Jézus valóban az a Messiás király, aki minket is, ma is azzal hódít meg, hogy isteni amnesztiát hirdet, hogy az Ő ellenállhatatlan szeretetével lekötelez bennünket.

Én nagyon jól tudom, testvérek, hogy vannak olyanok, akik úgy gondolják, hogy Jézus már kiment a divatból. Jézus már csak egy letűnt nagyság, akire legföljebb mint egy régi, nagy valakire emlékeznek vissza azok, akik még visszaemlékeznek. Mint ahogyan az az egyszeri tudós, aki elmenve egyszer egy útszéli keresztfa mellett, ingatta a fejét és magában így szólt: Ó, te szegény ember, a te időd már lejárt! Mintha csak azt mondotta volna – nyilván ezt gondolta magában –, hogy Jézus még a maga korában talán jó volt, abban a primitív korszakban, primitív körülmények között, de ma, ebben a sokkal differenciáltabb és sokkal komplikáltabb életformában már nem használható. Nos, testvérek, én meg vagyok róla győződve, hogy Jézusnak az ideje most kezdődik csak igazán! Ő a megteremtője és Ő a megtartója mindannak, ami az emberiség életében a legszebb, a legjobb, és pláne ma a legszükségesebb: az igazi szeretetnek, a teljes, hátsó gondolat nélküli megbocsátás lehetőségének, a valóságos békességnek, az igazi testvéri közösségnek, az önzetlen szolgálatnak, a kísértések és a bűnök fölött diadalmaskodó élet lehetőségének. Tehát röviden: az Isten országának.

A keresztről való beszéd lehet, hogy még mindig nagyon sok ember számára bolondság. De mi, akik hittel ragadjuk meg, mindig újra meggyőződünk róla, hogy valóban ez az Isten ereje. Isten szeretetének az ellenállhatatlan ereje. Úgyannyira, hogy aki ezelőtt a különös király előtt meghódol, aki engedelmességre kész szívvel magára veszi az Ő uralmát, annak az élete lassan átalakul, megszépül, megújul és fölmagasztosul. Testvérek, az Ő királyi hatalma az egyetlen erő, ami még nem merült ki ezen a földön, és ami nem is fog kimerülni soha. Látjátok tehát, ezért térünk vissza minden esztendőben újra ehhez a több mint 1900 esztendővel ezelőtt felállított kereszthez. Ahhoz a kereszthez, amelyik fölé maga az élő Isten írta oda Pilátusnak a kezével, hogy ez a názáreti Jézus a Messiás király. Bár a mi szívünkbe is maga az Élő Isten írná be kitörölhetetlenül a saját kezével, hogy ez a názáreti Jézus a te királyod! Hódoljunk hát előtte. Könyörögjünk hozzá ekképpen:

Ó, édes Jézus, Atyádnak szent Fia!
Ó, Isten, néped kegyelmes királya!
Vezéreld jóra egész éltünket,
Tégy tulajdon népeddé bennünket.
Légy segítségül, ki a magasságban
Ülsz drága véreden szerzett országban;
Tégy engedelmes, hű polgárokká,
S nyert kincseidben birtokosokká.

(331. ének 4. vers)

Ámen.

Dátum: 1967. március 24.

Kedves testvéreim! Lehet, hogy azt vártátok, hogy ma is a Jónás próféta könyvéből fogom felolvasni a soron következő részt, de arra gondoltam, hogy mivel mához két hétre már virágvasárnap van, rá következő vasárnap pedig már húsvét, így már húsvét előtt nem lenne elegendő vasárnap, elegendő idő arra, hogy Jónás próféta könyve még hátralévő részeinek a magyarázatát befejezzük. Ezért választottam mostan erre a mai vasárnapra egy másik igét. Talán olyan igét, amelyik ahhoz a böjti időszakhoz, amelybe belekanyarodott az egyházi évnek az ideje, az útja, talán jobban megfelel. És ha Isten is úgy akarja, és élünk, majd a húsvétot követő vasárnapokon szeretném folytatni Jónás próféta könyvének magyarázatát.

Ebben a részben, amit most felolvastam, Péter apostol az ő korának az egyik legkényesebb kérdését veszi elő és ragadja meg, mégpedig a rabszolgakérdést. A szövegben így olvastuk, hogy „ti cselédek”. De az eredeti szövegben nemcsak cselédekről van szó, hanem a társadalom legnyomorultabbjairól, kifejezetten rabszolgákról. Az újtestamentumi iratokból, meg azután más egyéb régi írásokból is úgy látjuk, hogy az első keresztyén gyülekezetekhez nagyon sokan csatlakoztak éppen a társadalom legszegényebbjei, a legnyomorultabbjai, a rabszolgák közül, hiszen Jézusnak az evangéliuma éppen a szegények, a kisemmizettek, a jogfosztottak számára jelenthetett már akkor is igazán fölszabadító örömüzenetet. Talán éppen ezért volt az, hogy az első keresztény gyülekezetek körében sokan voltak a rabszolgák közül. Nos hát, a rabszolgákat abban az időben nem védte semmiféle törvény, teljesen törvényen kívül állottak. Szinte embernek se tekintették őket – majdnem még állatnak se –, hanem csak használati tárgynak. Korabeli leírásokból, vígjátékokból, tragédiákból, elbeszélésekből tudjuk, hogy bizony kegyetlenül és igazságtalanul bántak ezekkel a szerencsétlen emberekkel. Hullott a szidalom és a verés minden apróságért, és a gazdájuk nem egyszer akár halállal is büntethette őket valami csekély vétségért, ha éppen úgy tartotta a kedve. Nos, tehát a rabszolgasorsnak ebbe a nagyon keserves nyomorúságába szól bele Péter apostol itt, ebben a felolvasott igében. Amit mond, talán nem lenne kielégítő egy modern szociológus számára – és biztosan nem is kielégítő –, de mégis igen nagy jelentőségű, éppen szociális szempontból is az, testvérek, hogy a rabszolga kérdésben abban az időben ez az egyetlen hang és ez az első hang egyáltalán.

Természetesen Péter apostol nem a társadalmi reformátornak az ideológiájával, hanem a lelkigondozó pásztori szeretetével szól a rabszolgákhoz. És amit itten mond, az örök érvényű ige, és erőt adó, biztató üzenet minden olyan ember számára, aki az élet apróbb-nagyobb igazságtalanságai miatt keresztet kénytelen hordozni – mert erről van szó ebben a részben, a meg nem érdemelt szenvedésről, ahogyan hallottátok az igéből. Tehát arról, amikor valakit igazságtalan bántalmazás ér. Olyan esetről, amikor valaki a szívtelen embereknek a részéről keserűséget hordoz a maga szívében. Ilyen pedig mindig volt, van és lesz, amíg csak ember lesz ezen a világon. Mert ebben a földi életben nem csak adunk sebeket egymásnak, de mindig kapunk is sebeket egymástól. Újra és újra előfordulnak olyan helyzetek, az életnek olyan szituációi, amelyeket nem így gondoltunk volna, amelyeket sérelmezünk, igazságtalannak tartunk. És az ember valahogy olyan, hogy sok mindent el tud viselni: el tudja viselni a testi fájdalmakat, a lelki szenvedések különböző formáit, a gyászt, az anyagi terheket, egyet nem képes elviselni: azt, hogyha érzi, hogy igazságtalanul bántak vele. Ez ellen lázadozik mindenféle idegszála, és ezt semmiképpen nem akarja hagyni. Nos, tehát egy ilyen szituációban való keresztyén magatartásra ad Péter apostol utasítást ebben a levélben az olvasóinak, a gyülekezeteknek.

Csodálatos dolog az, hogy ennyire konkrétan beleszól Istennek az igéje mindnyájunknak a mindennapi életébe. Hát mit mond? Nézzétek, elsősorban is azt mondja, hogy aki szenved a másik embertől valamilyen formában, az elsősorban azt vizsgálja meg nagyon komolyan, hogy tényleg méltatlanul szenved-e. Tényleg igazságtalanul szenved? Mert azt mondja: „micsoda dicsőség az, ha vétkezve és arcul veretve tűrtök”. Tehát, hogyha azért vernek arcul, mert vétkeztetek. Hogyha azt a rabszolgát a lustaságáért verte arcul a gazdája, akkor nyilván nem méltatlanul szenvedett. Talán súlyosabb volt a büntetése, mint a vétke, de mégis a vétkének a konzekvenciáját kell hogy hordozza. És hogyha a hűtlenségével, meg a kötelességének az elmulasztásával adott okot a fenyítésre, akkor nem igazságtalan az a büntetés, amit ezért el kellett neki szenvednie, hanem a saját vétkének a következményét hordozza. Azért jó ezt így egy kicsit boncolgatni, testvérek, mert nekünk is nagyon jó vigyáznunk, hogy a Sátán rá ne szedjen bennünket: mert az igazságosságnak és az igazságtalanságnak a megítélésében hallatlanul megromlott a látásunk mindnyájunknak. Az ember nagyon könnyen hajlandó azt hinni, azt képzelni, hogy most méltatlanul szenved, igazságtalan bántalom érte. Azt hiszi, hogy csupa rosszindulat veszi körül az emberek részéről, pedig ha megvizsgálná magát, talán rájönne, hogy ő bizalmatlan az emberekkel szemben. Az ember azt hiszi, hogy igazságtalanul bántják, meg nem érdemelt módon bántalmazzák, és esetleg ha megvizsgálná magát, észrevenné, hogy a saját brutalitását viszonozzák az emberek vele szemben. Csak az sugárzik vissza reá, az a rossz, az a bizalmatlanság, az a brutalitás, rosszindulat, keserűség és szeretetlenség, amit ő sugároz reá más emberekre. Sokszor hallottam már ilyen kifakadást, hogy: Kérem, én a légynek sem ártok, és mégis olyan rosszak az emberek velem szemben! Én ilyenkor mindig azt szoktam tanácsolni, hogy próbáljon jobban belenézni önmagába, és talán akkor észre fogja venni, hogy nem az emberek rosszak körülötte, hanem a saját zárkózottságának, minden mosolyt megfagyasztó kedélytelenségének és pesszimizmusának a hatása az, amit ő más embereken lát – ez pedig nem igazságtalanság. Ez az, amit az apostol így mond: „micsoda dicsőség az, hogyha vétkezve szenvedtek”. Aki a vétke miatt szenved valamiféle bántalmazást az emberek részéről, akit a saját összeférhetetlen, kiállhatatlan, utálatos természete miatt érnek mindenféle bántalmak, az ne ringassa magát abba, hogy ővele igazságtalanul bánnak és ő mostan méltatlanul szenved, hanem inkább tartson bűnbánatot és vizsgálja meg, nem ő maga-e az oka annak, hogy úgy bánnak vele az emberek, ahogyan bánnak. Talán nagyon is megérdemli azt a sérelmet vagy azt a bánásmódot, amit az emberek részéről sérelmez. Legelőször is vizsgáld meg magad, testvér, hogy tényleg méltatlanul szenvedsz? Mert nem biztos, hogy méltatlanul szenvedsz.

Persze van méltatlan szenvedés is, van igazságtalanul elhordozott bántalom is, és Péter apostol éppen erről beszél, amikor azt mondja, hogy „jót cselekedve és mégis szenvedve tűrtök”. Tehát amikor jót cselekszik valaki, és mégis tűrnie kell valami bántalmat miatta. Van olyan, hogy valóban igazságtalanul bánnak valakivel. Van olyan, hogy tényleg nem azt kapja az emberek részéről, amit megérdemelt volna a maga bánásmódjával az emberek iránt. Ó, de sok ilyen méltatlan szenvedés van egy-egy családon belül! A házastárs méltatlanul szenved a házastársától. Vagy talán a lakónak a lakótársától, társbérlőjétől mennyi méltatlan szenvedésben van része. Vagy talán a beosztott a főnökétől, vagy a diák a tanárjától, vagy megfordítva – rengetegféle formában. Gyakran előfordul az, hogy az embert tényleg alaptalanul mellőzik és félre teszik, és rengeteg keserűséget okoznak neki anélkül, hogy erre különösebb okot adott volna. Most tehát mi legyen ilyen helyzetben a válasz? Péter apostol nagyon különös dolgot mond. Azt mondja, hogy ez kedves dolog Isten előtt. Talán furcsa, mert előttünk ugyan egyáltalán nem kedves, de Istennek az ízlése nagyon sok dologban más, mint a mienk. És hogyha azt mondja az apostol, hogy az ilyen méltatlan szenvedés kedves dolog Isten előtt, akkor ebbe érdemes egy kicsit belegondolni, hogy miért.

Ez elsősorban is azt jelenti testvérek, hogy ha ez kedves dolog az Isten előtt, akkor ez nem olyan dolog, ami miatt az embernek sajnálnia kellene önmagát. Mert mi, emberek nagyon hajlamosak vagyunk arra, hogy önmagunk sajnálatával és sajnáltatásával kompenzáljuk azokat a bántalmakat, amelyeket méltatlanul elhordozunk mások részéről. Hajlandók vagyunk arra, hogy beleéljük magunkat egy mártír szerepbe, és abban tetszelegjünk. Minden ember szívesen látja saját fején a láthatatlan mártírkoszorút, amit ha mások nem is, de legalább ő maga odatesz a fejére. Azt mondja az apostol, hogy ne magadnak akarj az ilyen szituációkból dicsőséget aratni, hanem próbálj az Istennek dicsőséget szerezni. A jóért szenvedni: ez a legnagyobb kiváltság ezen a világon. És ez annak a jele, hogy életemnek az útja kezd Jézus követése irányába kanyarodni. Hiszen akkor már kezdek azon az úton haladni, amelyiken Jézus járt előttem. Hogy is mondja az apostol? „Mert arra hívattatok el; hiszen Krisztus is szenvedett érettetek, néktek példát hagyván, hogy az ő nyomdokait kövessétek: A ki bűnt nem cselekedett, sem a szájában álnokság nem találtatott: A ki szidalmaztatván, viszont nem szidalmazott, szenvedvén nem fenyegetőzött; hanem hagyta az igazságosan ítélőre” – Istenre. Drága testvérek! Jézus ezen az úton járt előttünk, és aki Őt követni akarja, ne csodálkozzék, hogyha ilyen irányba kanyarodik az ő életének is az útja, hogy a jóért is szenved. Nem csak a rosszért szenved. Nemcsak a komiszságáért szenved, nemcsak a saját kegyetlenségének és szívtelenségének a visszhangja csapódik vissza rá az emberek részéről, hanem a jóért is szenved. Esetleg a szeretetéért is szenved. A jóindulatát is félremagyarázva, helytelenül viszonozzák neki az emberek. Nézzétek, lehet különb dolga a tanítványnak az ő mesterénél? Én élvezni akarok, én csupa jóindulatot akarok tapasztalni egy olyan világban, amelyikben Jézust keresztre feszítették? Hát nem természetesebb dolog az, hogy az Ő sorsát vállalják az Ő követői is? És mi volt az Ő sorsa? A rabszolgasors. Méltatlan bánásmód, szenvedés elhordozása a jászoltól a keresztfáig, tehát egy egész életen keresztül. Igazságtalan bánásmódnak az elszenvedése végig, szakadatlan. És hogyan járta Ő ezt az utat? Csendesen és alázatosan. Áldva és segítve azokat, akik bántalmazták. Panasz nélkül, zúgolódás nélkül, fenyegetőzés nélkül, úgy, hogy ráhagyta az egészet az igazságosan ítélő Istenre. És most azt mondja az apostol, hogy arra hívattatok el, hogy az Ő nyomdokait kövessétek.

Testvérek, rettenetes dolog az, amikor valaki őrlődik az őt ért igazságtalan bánásmód alatt. Én nagyon jól tudom, hogy egy ilyen gyötrődő léleknek nagyon nehéz valami biztatót mondani. De hogyha Istennek az igéje azt mondja, hogy az ilyen szituációban lévő ember nézzen föl Jézusra, az egyetlen igazán ártatlan szenvedőre, és lépjen az Ő nyomdokaiba, akkor mégiscsak ez kell hogy a legjobb tanács legyen minden ilyen helyzetben lévő ember számára! Ez Istennek a tanácsa, nem az én tanácsom. Nézzük csak, hogy mit jelent gyakorlatilag az, hogy az Ő nyomdokait kövessük: Így mondja, hogy „bűnt nem cselekedett”. Ez azért olyan fontos, mert a méltatlan szenvedés az egyik legjobb melegágya mindenféle bűnnek. Aki méltatlanul szenved, az például nagyon hamar elkeseredik. Vagy esetleg harag támad a szívében, gyűlölettel gondol arra, akinek a részéről a méltatlan bánásmód érte. Esetleg bosszúvágy keletkezik benne, vagy megkeményedik az ilyen lélek, vagy irigyé válik, esetleg egyenesen elfásul. Tehát valami rosszat hoz ki belőle a méltatlan bánásmód. S nagyon sokszor úgy van az, hogy az ember nem is veszi észre, hogy mennyi rosszat hoz ki belőle az, hogyha az emberek komiszul bánnak vele. Pedig ugyanez a méltatlan szenvedés lehetne a még több kegyelem megtapasztalásának is az eszköze.

Mert testvérek, ha a fájdalmunkban, amit el kell hordoznunk, Istentől engedjük vezettetni magunkat, akkor az a fájdalom, szenvedés mindig fegyelmező eszközzé válik Isten kezében a számunkra. Tehát valami jó jön ki belőle. Ha a fájdalmunkat a magunk kezében tartjuk, hogyha mi magunk akarjuk elintézni valamilyen módon – akármilyen módon, tehát akár úgy, hogy visszavágunk, akár úgy, hogy elnyomjuk magunkban –, akkor nagyon hamar cinikussá, keserűvé és panasszal telivé válunk. De hogyha valaki a fájdalmába befogadja Istent, és hagyja, hogy Isten cselekedjék, Ő intézze azt a fájdalmat, azt a szenvedést, akkor ez mindig a teljesebb, a gazdagabb lelki élet kibontakozásának eszközévé válik Isten kezében. Tehát jobb ember kerül ki belőle. Javára válik az embernek. Tehát az a szenvedés, amit a másik ember okoz, az vezethet a bűn megnövekedésére is bennem, de vezethet a bűntől való megtisztulásra is. És az a csodálatos, hogy Isten olyan hatalmas, testvérek, hogy az igazságtalanságba is tud belevinni annyi jót, hogy az javára váljék annak, aki szenved miatta. Az ördög szülte rosszat is föl tudja használni arra, hogy Isten ihlette embert formáljon általa belőlünk. Istennel együtt még a vereségeink is győzelemmé változhatnak. Ezért nem az a fontos, hogy az élet igazságos legyen veled szemben – ne is számíts rá, hogy az élet, vagy hogy az emberek igazságosak lesznek veled szemben –, sokkal fontosabb ennél az, hogy kapj elég erőt arra, hogy azt, amit sérelmezel az életben, azt föl tudd használni a magad javára, a magad emberebb emberré való növelésére és fegyelmezésére.

Valaki, aki ezt nagyon komolyan megtapasztalta a maga bőrén, azt mondotta: Amióta Jézust befogadtam a szenvedéseimbe, azóta ugyanaz a fájdalom, ami azelőtt lesújtott, most ölel. Ugyanaz a szenvedés, ami azelőtt elernyesztett, most megedz. Ami azelőtt elkeserített, most hálára indít. Rájöttem, hogy ezek a szenvedések és bántalmak nem ellenségeim, hanem barátaim. Segítségemre vannak, hasznomra vannak. Megtanultam, hogy nem az a fontos, hogy honnét ered, milyen gonosz forrásból ered, hanem sokkal fontosabb az, hogy hová vezet. Hová visz és mivé formál engem. És rájöttem, hogy ó, de mennyire igaz, hogy minden javukra van azoknak, akik az Istent szeretik! Ez az élet mindig rak reánk kereszteket. De éppen a kereszt révén még szorosabb kapcsolatba kerülhetünk Jézussal és ez a kapcsolat egy életre megváltoztat. Tehát nem a fájdalom és nem a szenvedés az, ami nemesít, hanem az a mód, ahogyan azt egy ember elhordozza. Ezzel kapcsolatosan, testvérek, találtam egy kis verset, talán többetek előtt ismerős, nagyon egyszerű, de nagyon igaz kis versike. A félreismert jóbarátokról szól.

Túrmezei Erzsébet: Félreismer barátok

Akkor leszek igazán boldog,
ha már a szenvedésre is,
ha már a fájdalomra is
megbékélt szívvel rámosolygok.

Akkor, ha már igazán látom,
hogy jót akarnak ők nekem:
célom felé serkentenek.
Nem fosztanak meg semmi mástól,
csak ami engem úgyis gátol…
és mindegyikük jóbarátom.

Zord arcú, különös barátok!
Míg véresen küzdünk velük
és könnyesen viaskodunk,
csak önmagunk szívét sebezzük.
Azután ámulva észrevesszük:
áldás a jöttük és nem átok!

Akkor könnyeinken át
küldőjükre csodálkozunk.
Meglátjuk átszegzett kezét,
és hálát adni hullunk térdre,
hogy életünket nem kímélte,
sebezte, verte, úgy szerette.
Rámosolygunk a zord követre:
meglátjuk benne Őt magát.

Azután a másik dolog, amit itten olvasunk, ami konkrétan segít bennünket arra, hogy az Ő nyomdokait kövessük: „Szájában álnokság nem találtatott, nem szidalmazott, nem fenyegetőzött”. Tehát amikor bántották, nem szidalmazott, nem fenyegetett, hanem mit csinált? Hát mindnyájan tudjuk: imádkozott. Mégpedig azokért imádkozott, akiktől a sérelmet, a bántást olyan rettentő kegyetlenül és igazságtalanul el kellett tűrnie, szenvednie. Ez már nagyon komoly és nagyon gyakorlati tanács, testvérek. Én nem is tudnék jobbat mondani, mint azt: próbálj meg egyszer imádkozni azért, akitől szenvedsz. Próbálj meg egyszer igazán imádkozni érette. Higgyétek el, sokkal nehezebb gyűlölni azt a valakit, akiért már egyszer imádkozott az ember. Hogyha egyszer áldást kértem valakire, azt már többé nem tudom megátkozni. Az imádság kiveszi a szívből a neheztelést. Valahányszor az illetőre gondolsz, előbb mindig imádságban füröszd meg a lelkedet. Mert az imádság nélküli gondolat esztelen gondolat lesz. Tehát próbálj meg imádkozni érette.

Azután azzal is az Ő nyomdokaiba lépünk, hogyha meggondoljuk, jó alaposan meghányjuk-vetjük, hogy hogyan tehetnék valami jót azzal, aki engem bánt. Tehát szinte azt mondhatnám, hogy lopakodj oda a szívéhez. Ő felfegyverkezve várja a te visszaütésedet, és te ott csapj le reá, ahol védtelen: a szívéhez. A gonoszt jóval győzd meg, és mennél több rossz jön őtőle, annál több jó áradjon belőled őfelé. Amikor szeretjük azt, aki bennünket bánt, és amikor odatartjuk a másik orcánkat is afelé, aki bennünket üt, akkor már az ellenségünk fölé kerekedtünk. Akkor már győztünk fölötte. Vagy ha nem győztünk is, de megnyertük a magunk lelkét. Tehát mind a két esetben győztünk: vagy fölötte, vagy önmagunk fölött. Tehát a győzelem mindenképpen a mienk. És végül azt olvassuk, hogy Jézus nem fenyegetőzött, hanem hagyta az igazságosan ítélő Istenre. Ne legyen a tiéd az utolsó szó, nem fontos. Hagyjad, hogy Istené legyen az utolsó szó. Sőt, legjobb, hogyha nem is mi magunk felelünk a bántalmazónak, hanem hagyjuk, hogy válaszoljon helyettünk maga az Úr – és biztos, hogy fog válaszolni. És amit ő válaszol, az olyan válasz lesz, hogy meg fogja oldani a problémát. Hagyjuk Őt győzni ott, ahol mi nem tudunk győzni. Nyugodtan rábízhatod minden sérelmedet arra valakire, aki a világ legnagyobb vereségét a világ legnagyobb győzelmévé változtatta – ott, a Golgotán.

Tehát láttátok, követendő példát adott nékünk Jézus, hogy az Ő nyomdokait kövessük. De nemcsak példát adott, többet is adott a példánál: lehetőséget és erőt is adott hozzá. Ímé, így fejezi be az apostol: „A ki a mi bűneinket maga vitte fel testében a fára, hogy a bűnöknek meghalván, az igazságnak éljünk: a kinek sebeivel gyógyultatok meg”. Tehát az Ő méltatlan és igazságtalan szenvedése nemcsak példa volt, hanem engesztelő áldozat és helyettes elégtétel. A bűneinket maga vitte föl a saját testében a fára. A rabszolgahalálnak, a megtorlásnak a rettenetes fájára: a keresztfára. És ott, azon a fán, a bűn megölte az Ő testét, de az Ő halála pedig megölte a bűnt, mert elszenvedte érte a megtorlást, és mert bocsánatot szerzett általa minékünk. Az Ő sebeivel csodálatosan gyógyulgatnak a mi lelki sebeink. Próbáld csak meg! Az Ő sebeivel gyógyulgatnak a mi lelki sebeink. És Őáltala szabadulunk meg emberi természetünk egyik legátkosabb vonásától, hogy ahogy a másik viszonyul hozzám, úgy viszonyulok én is ahhoz a másikhoz.

A lelkek pásztorának és felvigyázójának - ahogyan mondja az ige - a vezetése alatt nem muszáj tehát a bántást, az igazságtalan bántást hasonló éremmel visszafizetni. Rátehetjük ezt is annak a vállára, aki azért jött, hogy az egész világnak a bűneit elhordozza. Így könyörögjünk hát, hogy

Szeretnék lenni, mint ő,
Alázatos, szelíd,
Követni híven, mint ő,
Atyám parancsait.
Szeretnék lakni nála,
Hol mennyei sereg
Dicső harmóniába’
Örök imát rebeg,
Örök imát rebeg.

(459. ének 4. vers)

Ámen.

Dátum:1967. március 5.

Kedves testvéreim! Jónás próféta történetének a tanulmányozása, magyarázgatása során eljutottunk mostan ahhoz a részhez, amelyet általában az egész történet kritikus pontjának szoktak tartani. Sőt vannak, akik az egész Bibliában ezt tartják az egyik legkritikusabb pontnak. Azt szokták mondani, hogy lám, egy olyan könyvet, amelyikben ilyen fantasztikus történetek vannak, mint a Jónás próféta története is, igazán nem lehet komolyan venni. Mert íme, mi történik itten? Az történik, hogy egy embert beledobnak a viharzó, hullámzó tengerbe, aztán egy éppen arra úszkáló nagy hal – a köztudomás szerint egy cethal – bekapja. Szőröstül-bőröstül lenyeli, és ebben a lehetetlen helyzetben vészel át ez a szerencsétlen ember három napot és három éjszakát, és azután végül mégis épségben, sőt sértetlenül kerül ki belőle, miután a hal újra kiveti magából a szárazra. Valóban fantasztikus történet! És én egyáltalán nem csodálom, hogy nagyon bő alkalmat adott már ez a történet mindig, újra és újra a pro és a kontra vitázásokra. Mindig voltak, és mai napig is vannak, akik tudományosan magyarázkodva próbálják bizonyítani, hogy hiszen egy cethalnak nincs is olyan tág nyelőcsöve, hogy egy ember beférne rajta, és egyébként is, ha még beférne is, és ha tényleg le tudná is nyelni, a gyomrában lévő nedvek és levegőtlenség teljesen kizárttá teszik azt, hogy ottan egy ember akár pár órán keresztül is életben maradjon – tehát nem hiteles az egész történet. Ímé, így lehet hinni a bibliai történeteknek! Voltak, és mind a mai napig vannak olyanok, akik pedig éppen ellenkezőleg: arra hivatkoznak többek között, hogy hiszen az igében nem cethalról van szó – figyeljük meg, ez igaz. Nagy halról van szó, a cethalat már a köztudat tette hozzá. Tehát valamiféle olyan bálnaféleség, amelyiknek sokkal nagyobb a nyelőcsöve, mint egy cethalnak a köztudomás szerint, amelyik tehát, ha éppen akar, elnyelhet egy embert. Egyébként is tudni vélnek sokan az ilyen magyarázók vagy vitázók közül olyan matróz történetekről, amelyekben hasonló esetek történtek meg, pontos hely, idő és névmeghatározással, hogy XY matróz is, amikor egyszer kibukott a hajó korlátján, egy ilyen bálnaféleség bekapta, és amikor azután később kihalászták ezt a bálnát, és a hasát felhasították, akkor kiderült, hogy még életben volt az az ember, életre lehetett kelteni és semmi baja nem történt néki. Ímé, tehát hiteles a Jónás próféta története. Ilyen módon akarják a támadásokkal szemben védeni a bibliai történeteknek a hitelességét és valódiságát.
Hadd mondjam meg, drága testvérek, hogy én magam úgy a pro, mint a kontra érveken mosolygok. De egy kicsit szomorúan mosolygok. Mégpedig azért, mert mindezek a magyarázgatások – akár ilyen, akár amolyan magyarázgatások – tulajdonképpen megkerülik a lényeget. És ez a baj. Sőt, hadd mondjam meg nektek, és remélem, hogy nem botránkoztatok meg vele senkit sem, attól se riadok vissza, ha a modern ember Jónás történetére azt mondja, hogy mítosz. Jó. Legyen mítosz. Tudjátok, hogy mi a mítosz? A mítosz a láthatatlan és megfoghatatlan Istenben való hit egyik leglegálisabb kifejeződése. A mítosz nem egyéb, mint egy történet mélység-dimenziójának a kifejezése. A mitikus nyelv éppen egy történetnek, egy elbeszélt eseménynek azt a dimenzióját érzékelteti, ami már nem földi és nem emberi benne, hanem több annál. Azt, hogy egy elbeszélt eseményben sokkal több történt, mint amennyi pusztán történeti kategóriákba befogható. Azt érzékelteti a mítosz, hogy annak a történetnek, annak az elbeszélt eseménynek az igazsága, az érvénye, a hitele sokkal több, és sokkal egyetemesebb, mint a pusztán történeti hitelességnek a kérdése. (Tehát az, hogy tényleg így történt-e, és valóban megtörtént-e, vagy pedig nem.)
Ha tehát én azt mondom erre a történetre, hogy mítosz, akkor ezzel nem kisebbítettem a hitelét, sőt növeltem ennek a történetnek a hitelét. Mert nézzétek, testvérek, feltéve, hogy az egész történet történeti hitelesség szempontjából nem igaz, attól még mindig lehet igaz az, amit Isten rajta keresztül nekünk mondani akar – és ez a lényeges. Éppen ezt a lényeget kerülik meg azok a viták, amelyeknek az a tárgya, hogy bekaphatta-e Jónást az a nagy hal, vagy pedig nem. És ugye, testvérek, azt azért mindnyájan érezzük, hogy Isten ebben a bibliai részben nem a tengerekben úszkáló nagy halak tulajdonságairól, természetéről, képességeiről akar nékünk biológiai ismereteket adni, hanem valami egészen másról. Isten ebben a gyönyörű, mitikus elbeszélésben terólad beszél, meg énrólam, meg Önmagáról. Nagyon jól emlékszem: volt egyszer egy ismerősöm, aki mérhetetlenül megbotránkozott azon, amikor azt találtam neki mondani, hogy tőlem a Jónás próféta egész története lehet mítosz is. És tűzzel-vassal védelmezte ennek a történetnek a történeti hitelességét, mondván, hogy ennek így kellett megtörténnie, ahogyan a Bibliában meg van írva, mert különben nem érvényes az egész. És ugyanakkor, ugyanez az ismerősöm Jónásnál is sokkal nagyobb nyilvánvaló engedetlenségben élt, és esze ágába sem volt komolyan venni azt az ítéletet és azt a kegyelmet, amivel Isten az engedetlen Jónásokat keresi. Nos tehát, kedves testvérek, mondjátok meg nekem, mi a fontosabb: ragaszkodni mindenáron ahhoz, hogy ez a ködbe vesző régmúltban megtörtént furcsa história valóban így történt, vagy pedig a történeti hitelesség problémáján túl és fölül meghallani benne az Istennek a szavát. Én a magam részéről mindenesetre ezt az utóbbit választom, és mindnyájatoknak ezt az utóbbit ajánlom.
Mondjátok, lehetne-e például találóbban és minden időkre szólóan maradandóbban kifejezésre juttatni az embernek a földi élet valamilyen mélységébe való belezuhanását, mint ezzel a – mondjuk mitikus – képpel, hogy a tengerbe dobott Jónást elnyelte egy nagy hal? Mert kétségtelenül vannak ennek a földi életnek olyan mélységei, olyan testi-lelki gyötrelmei, amelyekből egyszerűen nincs kiút semerre, legalábbis nem lát kiutat az ember. Előfordul az, hogy úgy körülvesz valakit a kétségbeesés, hogy még csak el se tudja képzelni, hogy hogyan tovább, hogy van-e tovább, nincs-e tovább. Például egy nagy megszégyenülés: kiderül valakinek a titkos bűne, és most magába roskadtan kénytelen érezni az emberek megvetését és a saját, szinte elviselhetetlen hitványságának a tudatát. Ez is mélység. Vagy talán egy testet-lelket megbénító gyásznak a fájdalma, amibe annyira belekábul a lélek, hogy szinte egyáltalán nem is látja már értelmét az életnek tovább, és elvonul a magányába, mint amikor a sebzett szarvas az erdőnek a legsűrűbb bozótjában nyalogatja a sebét – ez is rettenetes mélység. Vagy talán valami rettenetes anyagi összeomlás. Úgy, hogy a gondoknak a hullámai átcsapnak az ember feje fölött, mint ahogy Jónás mondta ebben az imádságában. Vagy talán egy szörnyű lelki zűrzavar, amikor minden támaszték elvész, és összekuszálódik minden, a lélek elveszti a talaját, és sehogy nem képes többé lábra állni – rettenetes mélység. Vagy talán egy nagy-nagy elkeseredés, például egy halálos ítéletet jelentő betegségnek a tudatosulása miatt, amiből tudja az ember, hogy nincs többé menekülés belőle, innét már csak a halál nyelheti el az embert. Ez is mélység.
Én nem tudom, testvérek, hogy ki milyen halnak a gyomrában feszeng, és milyen mélységben vergődik, de egyet tudok: azt, hogy a te esetedben is pontosan úgy igaz, ahogyan itt Jónás esetében olvastuk: „az Úr pedig egy nagy halat rendelt, hogy benyelje Jónást”. Tehát nem úgy történt, hogy amikor Jónás átrepült a hajó korlátján és belepottyant a vízbe, véletlenül éppen arra úszkált egy nagy hal. Nem. Nagyon fontos itt az igében az, hogy „az Úr pedig egy nagy halat rendelt” oda. Tehát az Úr rendeléséből volt ott az a nagy hal. Micsoda véletlen baleset – szokták mondani az emberek –, micsoda véletlen tragédia, micsoda apró véletleneken múlik néha az ember életében valami nagy dolog! Nos, testvérek: nem, nem! Nem véletlen. Nincs véletlen, semmi sem véletlen. Az Úr rendelte oda azt a nagy halat akkor. Lehetne ennél plasztikusabban kifejezni azt, hogy az életünk minden nehézsége és problémája, minden terhe, nyomorúsága, fájdalma, szenvedése, mélysége nem a vak sors szeszélyének és nem a körülmények véletlen alakulásának az eredménye, hanem ez mind az Úr rendeléséből van? Akármilyen ijesztő is az a rém, amelyik elnyeléssel fenyeget, vagy talán már el is nyelt, akkor is az Úr gondviselő szeretetének az eszköze. Azt jelenti ez, hogy az életem a magasságaival, meg a mélységeivel egyaránt az Úr kezében van. Jónás, amikor kirepült a hajóból, csak a hajóból esett ki, de nem az Úr kezéből. Nem úgy van, hogy most aztán levette róla az Úr a kezét: sőt most esett bele egészen az Úrnak a kezébe! Aki az életnek valamilyen mélységébe jutott – mindegy, hogy milyen, testi vagy lelki mélységébe –, az tudja meg, hogy az Úr kezébe esett bele, hogy most vette igazán kézbe, most vette igazán kezelésbe az Úr. Ezért nincs reménytelen mélység, és ezért nem reménytelen az a mélység sem, amiben közöttünk valaki most szenved.
Testvérek, sokan közületek tudjátok, de hadd mondjam el mégis: másfél esztendővel ezelőtt Nyugat-Németországban egy nagyon szép, romantikus kis temetőkertben megálltam egy sírhant fölött: három fiatal fiú feküdt alatta. Ez a három nagyszerű fiatalember, három testvér, komoly hívő emberek egy szép napon elindultak az Alpok egyik meredek csúcsának a megmászására. Kitűnő turisták voltak és mégis megtörtént a baj: lezuhantak. Ahogy később rekonstruálni próbálták a szülők az esetet, úgy történhetett, hogy az egyikőjük megcsúszott a meredek sziklafalon, és mivel hegymászó kötéllel össze voltak kötve egymással, magával rántotta a másik kettőt is, és így mind a hárman lezuhantak a 300 méteres mélységbe. Másnap késő este találtak rá a három összeroncsolódott holttestre. A síron egy faragatlan szikla, kő áll sírkő gyanánt, rajta a felírás, a három név, és azután csak ennyi: Ekkor és ekkor lezuhantak, és mégis az Úr kezében maradtak. Tehát még hogyha a legszörnyűbb rém, a halál sötét szája nyel is el valakit, az is, ott is az Úr kezében marad. Tehát még ez a monstrum hal, a halál, még ez is az Úr gondviselő szeretetének az eszköze. Nem tudom, hogy mélységben vergődő lelkek: érzitek-e, hogy mennyi evangélium, mennyi vigasztaló biztatás van ebben az egyébként ijesztő közlésben, hogy „az Úr pedig egy nagy halat rendelt, hogy benyelje Jónást”?
És hogy mennyire igazán az Isten kezébe esett bele Jónás, semmi nem mutatja jobban, mint az, hogy – nézzétek -, már tud imádkozni! A mélységből lehet a legbuzgóbban könyörögni. Amikor kitört a vihar, és amikor a matrózok mind a saját isteneiket hívták segítségül, Jónás volt az egyetlen, aki nem imádkozott. Emlékeztek reá? Sőt, amikor fölszólította a kapitány, hogy ő is imádkozzék a maga istenéhez és könyörögjön, Jónásnak akkor sem nyílt meg a szíve és az ajka az imádságra. Miért nem imádkozott akkor az Istennek az embere? Nem tehette, mert haragban volt az Úrral, mert menekülőben volt az Úr színe elől, nem volt vele beszédes viszonyban. Aki menekülésben van az Isten színe elől, és aki engedetlenségben van, az nem veheti igénybe ezt a legnagyszerűbb fegyvert, az imádságot. Vizsgáld meg a magad imaéletét, hogyha nem tudsz imádkozni. Hogyha valami baj van az imaéleted körül, vizsgáld meg, testvér, nem azért van-e, mert még mindig perben van a lelked valami miatt az Úrral? De az összetört szívű ember mindig imádkozhat. Jónás már imádkozik. És nem úgy, ahogyan a bajba jutott ember szokott, hogy: Most aztán Uram, gyere, de gyorsan, mert bajban vagyok, és húzz ki engem ebből a slamasztikából! - egészen másképpen. Nézzük csak, hogyan? Elsősorban is, hol imádkozott Jónás: a halnak a gyomrában. Igazán nem valami díszes helyen. De testvérek, aki igazán akar imádkozni, az mindenütt megtalálja erre az alkalmat. Mert az imádkozó ember mindenütt az Úr templomában van, mert magában hordja a templomot. Mindig olcsó kifogás az, amikor valaki azt mondja, hogy neki nincs alkalma elcsendesedni az imádságban. Hiszen lehet a zsúfolt villamoson éppen úgy, mint a betegágyban, álmatlan éjszakán vergődve, vagy egy fényes katedrálisban, vagy egy halnak a sötét gyomrában. Ha valaki igazán akarja, megtalálja rá az alkalmat mindenütt. Így mondja: „nyomorúságomban az Úrhoz kiálték, a Seol torkából sikolték”. A legrettenetesebb mélységből száll, száll az imádság a legfénylőbb magasságok felé. Nem nagyszerű dolog ez, hogy akármilyen mélységben vergődik is valaki, egy irányba mindig nyitva van előtte az út: felfelé? És nincs olyan siralmas helyzet, nincs olyan nagy bűn, nincs olyan fájó szenvedés, és nincs olyan égető botrány, amiből ne lehetne fölfele kiáltani, és ahonnét föl ne jutna az imádságnak a szava a legmagasabb helyre, az Istennek a színe elé! A Seol torkából se késő. Ez még nem a pokol, csak a bejárata, a földi bejárata annak – de még innét is van visszatérés! És még itt is van lehetőség, esetleg egy halk sóhajjal, vagy egy sikoltó kiáltással belekapaszkodni a keresztbe.
Így mondja Jónás tovább: „a mélységbe vetettél engem, a tenger közepébe”. De hát nem a hajósok vetették be? Hisz a hajósok dobták be! És Jónás az Istennek tulajdonítja? Igen, persze, mert amit a hajósok tettek vele, azt ő Isten kezéből fogadta el ítéletként. Tudjuk mi így fogadni, testvérek a balsorsot? Isten kezéből? Isten ítéleteként? Ott, abban a mélységben, ahol aztán igazán vaksötétség volt, érdekes, hogy ott látott Jónás a legtisztábban. Mert most már egészen tisztán látja, hogy Isten ítélte meg az engedetlenségéért. Nem haragudott ő a matrózokra, hisz a matrózok csak eszközök voltak Istennek a kezében, Isten ítéletének a végrehajtására. Sok más emberrel is történt már hasonló baleset, mint Jónással. Hogy kiröpült, mint Jónás az állásából, a lakásából, a megbecsült pozíciójából, a lelki magasságából és békességéből és nyugalmából, vajon tudja-e úgy fogadni, mint Jónás: az Isten kezéből, mint méltó ítéletet. És Jónás nem csak a matrózokra nem haragudott, de Istenre se haragudott. Nem mondta azt, hogy: Uram, hogyan bánthatsz te engem ilyen rettenetesen? Miért büntetsz ilyen szörnyű módon? Hogy engedheted meg azt, hogy ez történjék velem? – semmiféle ilyen vád nincs az imádságában Istennel szemben. Elfogad mindent, mint méltó büntetést, mint aki tudja, hogy nem is érdemel egyebet.
Van egy nagyon kedves idősebb férfi testvérem, Istennek egy nagyon drága, kedves gyermeke, akinek már levágták az egyik lábát, és aki végbélrákkal küszködik, és mostan a másik lába áll amputálás előtt. Egyszer megkérdeztem tőle nagy, szánkózó részvéttel, hogy hogy vagy? S ő kedvesen mosolygott és azt mondotta: Sokkal jobban, mint ahogyan megérdemlem! Testvérek, tudjátok, hogy mekkora vigasztalás és micsoda erő van abban, amikor valaki siránkozás és panaszolkodás helyett így tud belesimulni az Istennek a kezébe, még hogyha fenyít is az a kéz? Csak nézzétek, hogy hová jut el egy ember, amikor igazán imádkozik: „A hegyek alapjáig süllyedtem alá, bezáródtak a föld závárjai felettem örökre. Mindazáltal kiemelted életemet a múlásból, ó, Uram, Istenem!” Mi az: ígéretet kapott Jónás a szabadulásra? Nem, semmi ígéretet nem kapott. Csak az történt, hogy újra megtalálta a kapcsolatot az Istennel ott, a mélységben. És ezzel tulajdonképpen már meg is oldódott alapjában véve minden baj. Az Istennel már kibékült, most már a sorsával is megbékült. Mert Isten először mindig a bajban segít meg, és csak azután a bajból. Jónás még nyakig van a bajban, sőt még azon felül, a mélységben, de már az Isten kezét fogva.
És nézzétek, ezt tudja mondani a következő versben, hogy: „én hálaadó szóval áldozom néked” – már hálát is tud adni, pedig még nem történt semmi. Dehogynem történt! Óriási dolog történt, a legnagyobb dolog történt, de nem a sorsában, hanem a szívében, a lelkében: megbékült Istennel. Megváltozott a viszonya az Úristennel, tehát egy egész világ változott meg benne, magában. Ezért tud azután így fölkiáltani: „Az Úré a szabadítás”. Mi ez? Optimizmus? Nem. Bizalom. Az a boldog bizonyosság, hogy Isten kegyelmes, Isten hatalmas, én pedig az ő gyermeke vagyok, és akárhogyan alakul is most már a sorsom tovább itt a mélységben, már meg vagyok mentve, akkor is, ha itt kell elpusztulnom.
Ezért mondja végül, hogy: „amit fogadtam, megadom” – mintha azt mondaná, hogy itt vagyok, Uram, használj föl, ha akarsz, amire akarsz! Ahogy Pál apostol mondta, hogy akár életem, akár halálom által, de dicsőíttessék a Te szent neved! Mintha azt mondaná, hogy nem kérek én tőled Uram semmit, semmit, de itt vagyok, és a tied vagyok, és akkor kapom a legtöbbet, hogyha egészen tenéked adom magamat – mintegy rábízza magát az Úrra. És azt mondja, ha itt kell meghalnom, jó. Úgyis jó. Ha kiment innét az Úr, áldott legyen érte az Ő szent neve. Ha újra Ninivébe küld, megyek Ninivébe. Ő az Úr, én pedig az Ő engedelmes szolgája akarok lenni, semmi más. Legyen nékem az Ő akarata szerint. És így végződik: „Szóla az Úr a halnak, és kiveté Jónást a szárazra”. Testvérek, nincs az a „hal”, amelyik, hogyha egyszer az Úr ráparancsol, ki ne vetné az ő Jónását a szárazra! Pláne, mióta azt a legnagyobb zsákmányát, Jézust ki kellett adnia magából húsvét reggelén. Azóta nincs az a mélység, az életnek az az elkeserítő és kilátástalan mélysége, amiből ne lehetne a legboldogabb reménységgel így kiáltani:

Tehozzád teljes szívből
Kiáltok szüntelen:
E siralmas mélységből
Hallgass meg, Úr Isten!
Nyisd meg te füleidet,
Midőn téged hívlak,
Tekintsd meg én ügyemet,
Mert régen óhajtlak.

(130. zsoltár 1. vers)

Ámen.

Dátum: 1967. február 26.

Kedves Testvéreim! Jónás próféta történetének a magyarázatát ott hagytuk el a múltkor, hogy az a hajó, amelyben Jónás is utazott, egy nagy sorsközösség. Olyan, mint egy falu, vagy város, vagy ország népe. Hívőknek és hitetleneknek, Isten emberének és a pogányoknak közös a sorsuk. Ma az egész világ olyan, mintha egy hajóban utaznék az egész emberiség. Egy nagy sorsközösség. Egyháznak, világnak közös a sorsa a Földön. Jónás abban a sorsközösségben egyedül képviseli az egy igaz Istenben való hitet. Körülötte a többiek mind pogányok. Körülbelül ilyen az arány, ma is az Istent Urának valló emberek, tehát az egyház, és a világ között. Mintha Jónás lenne az egyház, a hajó többi utasai pedig az ateista, szekularizált és pogány vallású világ körülötte. És most nézzétek! Ma és ilyenformán van, mint itt, hogy az engedetlen Jónást, a küldetése elől menekülő Isten emberét, a feladatát be nem töltő egyházat Isten, mintegy kiszolgáltatja a világnak. És most ott áll az Isten embere egy ateista, vagy egy szekularizált, vagy egy pogány világ előtt. Mégpedig – már előre hadd mondjam meg –, egy igen szégyenteljes helyzetben. Mert az a világ, amelyben az egyház él, kétféle magatartást tanúsít vele szemben: Egyfelől vádlólag néz rá, mint a hajósok ott Jónásra. Csak úgy peregnek a haragos kérdések: „Mi a te foglalkozásod, és honnan jössz? Melyik a te hazád és miféle népből való vagy te?” – Ki vagy hát te egyház tulajdonképpen? 2000 éve hirdeted a legnagyszerűbb krisztusi eszméket: a szeretetről, a szegények, a szerencsétlenek megsegítéséről, az emberi méltóságnak a megbecsüléséről – és mit tettél érte? Hallottátok már például a hindu világ vádját az úgynevezett keresztyén Európa ellen, röviden így hangzik ez: Egy emberöltő alatt kétszer is lángba borítottátok a világot, mi jót várhatunk még tőletek? „A sors Jónásra esett”, és most a hajó népének nagy része vádlólag néz az Isten emberére.
A többi pedig közönyös a mai Jónással szemben. Egyszerűen leírta mint olyat, amelyik már nem tényező többé a hajó sorsát illetően. A mai világnak egy nagy része még annyit sem törődik a hívőkkel, mint azok a régi hajósok ott Jónással. Már nem is kérdeznek tőle semmit, nem érdekli őket, kik vagyunk mi, egyház népe, mit akarunk, hogy valósítjuk meg a hitünket. Krisztus hívő, vagy madagaszkári tűzimádó? – mindegy a számára, egyformán babonának tartja mind a kettőt. Az Újtestamentum Istene, vagy a görögök Zeusza egyként túlhaladott mítosz a számára.
Akár vádlóan, akár közönyösen viszonyul a világ az egyházhoz, még nagyobb ítélet ez Jónáson, mint maga a vihar. Bizony, a hívő ember nagy szégyenben marad, amikor így szembesülni kénytelen a világgal. Jónás talán most kezd ráébredni arra, hogy lám, milyen közel voltak hozzá azok a pogányok, és ő nem tett értük semmit! Megfizette a hajóbért, mint bármelyik más utas, de azután egyetlen szóval sem beszél többet velük, mint ahogyan éppen szükség volt rá. Még csak nem is imádkozott értük. A vele való érintkezés révén egyetlen pogány se jutott közelebb az élő Isten megismeréséhez. Mit törődik ő a másik bajával, elég neki most a maga baja! Egymás terhét hordozzátok?! – Ugyan, hiszen a magamét is alig bírom! – gondolta Jónás. Bánom is én, mit csinál a világ körülöttem! Fő az, hogy nekem nyugtom legyen! Aludt, mélyen aludt. Mély lelki álomba merülve vitette magát, amerre a világ ment. Szinte gondoskodott róla, hogy föl ne ismerjék mint az Élő Istenben hívő embert. Valósággal elrejtette a világ előtt a hitét. Viselkedése, magatartása, emberekhez való viszonya semmi jelét nem árulta el annak, hogy ő Isten embere.
Tipikus példája annak a hívő embernek, aki Jézus szavai szerint a véka alá rejti a világosságot. Az inkognitó keresztény embernek a típusa. Csak meg ne tudja a világ, hogy Istenhez tartozik, hogy templomba is eljár néha, meg hogy egyházi esküvőt akar rendezni! Tudjátok, atyámfiai, a lámpaoszlop nagyon hasznos dolog az utcán, de ha történetesen sötét estén nem ég benne a világosság, kellemetlen akadállyá is válhat – ilyen kellemetlen akadály az inkognitó keresztyén a világban. Krisztus hívő, de titkolja ezt: lámpaoszlop keresztyén. Útjában áll a többieknek, beleütköznek a siető emberek. Talán láttátok régen: az úgynevezett Üdvhadsereg katonái jellegzetes uniformisban jártak. Rögtön meglátta rajtuk mindenki, hogy hová tartoznak. Azt hiszem, ma nagyon sok keresztény ember a szíve mélyén örül annak, hogy a belső hitbeli meggyőződése nem jut kifejezésre valamilyen jellegzetes keresztyén uniformisban kívülről, amiről rá lehetne ismerni, hogy Jézus katonája. Hallgat, mikor pedig szólnia kellene. Együtt nevet a többiekkel, mikor pedig tiltakoznia kellene. Észre ne vegyék, hogy étkezés előtt az asztalnál elmorzsol egy imádságocskát! Maradjon minden csak inkognitóban!
Milyen különös: a bűnét nem szégyelli annyira a világ előtt, mint Jézust, meg az ő evangéliumát. Ennél csak egy különösebb van: az a Jézus, akinek igazán minden oka meglett volna arra, hogy szégyelljen bennünket, mégsem tette. Nem szégyellt bennünket, testvérek, barátainak nevezni, mi meg szégyelljük őt a világ előtt. Nem arról van szó, hogy Bibliával a kezünkben járjunk az emberek közt, meg hogy traktátusokat osztogassunk, nem! Talán csak arról, hogy ahogyan Schweitzer Albert egy versében olvastam a múltkor, amit valaki megküldött nekem postán, hallgassátok meg csak:
Keress magadnak mellékfoglalkozást!
Nyisd ki a szemed és keresd, hol van szüksége valakinek
egy kis időre, egy kis részvétre, egy kis beszélgetésre, egy kis gondoskodásra.
Az illető talán magányos, elkeseredett, beteg vagy ügyetlen,
s te jelenthetsz számára valamit. Talán öreg, talán gyermek.
Ki sorolhatná fel az értékes forgótőke, az emberség
befektetésének minden lehetőségét?!
Úton-útfélen hiány van benne!
Hát keresd, nincs-e valahol alkalom emberséged befektetésére!
Ne riasszon vissza, ha várnod vagy kísérletezned kell!
Csalódásokra is vértezd fel magadat, de ne mondj le a mellékfoglalkozásról,
amikor ember lehetsz az emberek számára!
Bizonyosan vár rád ilyen mellékfoglalkozás, ha igazán akarod.
Igen ma így lehet az Istenről érthetően beszélni a modern emberek között. Így lehet Krisztusról bizonyságot tenni a világban. Az emberségünk, emberiességünk, cselekedetei, tettei által. És ezzel maradt adós Jónás ott, a hajón az embereknek.
Akkor marad aztán Jónás igazán nagy szégyenben a világ előtt, amikor mégis ki kell lépnie ebből az inkognitóból. Faggatják: Ki vagy, honnan jöttél? És most kénytelen vallani: „És monda nékik: Héber vagyok én, és az Urat, az egek Istenét félem én, aki a tengert és a szárazt teremtette.” Mintha csak az Apostoli Hitvallás első tételét mondaná: Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek teremtőjében - gyönyörű hitvallás, de az egész magatartása ellentétben van vele! Vallja, hogy Istent féli, de az egész viselkedése valami egészen mást mutat. Fájó ellentét mutatkozik a szava és az élete között, a hitvallása és a cselekedetei között. A viselkedése igazán nem tesz bizonyságot arról, amit mond magáról. Ezen az emberen igazán nem látszik meg, hogy a mindenható Urat féli. Ebben a kínos szituációban, amibe az engedetlensége révén került, szinte káromlásnak hat, amit így mond: „az Urat, az egek Istenét félem én”.
A világért önmagát odaáldozó Jézusnak a tanítványa vagyok én! A szeretet, a tisztaság, a jóság, az önzetlenség evangéliumát vallom én! - gyönyörű, nagyon gyönyörű, de igaz-e ez? Hozzátok szól ez a kérdés. Hát nem az a legnagyobb bűnünk, hogy az életünk nem tesz bizonyságot arról, amik vagyunk? Mik vagyunk: keresztények vagyunk? Nos, bizonyságot tesz róla a viselkedésünk? Hitelesíti ezt a mindennapi magatartásunk? Nincs valami fájó hasadás a hitvallásunk és a tetteink között? Nem az a legnagyobb bűnünk, hogy más az az ember, aki a templomban ül most, és holnap a gyárban dolgozik? Más az az ember, aki reggel vagy este Bibliája fölé hajolva imádkozik, és délután a kártyaasztal fölött drasztikus viccel szórakoztatja a társait? Hitvallásban nálunk sincs baj, mondhatjuk gyönyörűen, ha megkérdeznénk, talán el is tudnánk mondani. De talán nem csodálkozna-e még jobban a világ? Te? Te vagy az, aki az Istent féled? Hát ilyen ember az, aki az Istent féli?
Úgy érzem, Jónás nagyon-nagyon elpirult, amikor ott, a pogányok gyűrűjében azt mondta: „az Urat, az egek Istenét, félem én”. Hát aki látja Jónást, hogy hogyan viselkedik a hajón, mit hisz el abból, amit az Istenben való hitéről mond? Csoda-e, ha a világi „hajósok” közömbössé váltak az évszázadok folyamán, az iránt, amit „Jónás” olyan szépen hirdet. Hinnének-e neked, ha te beszélnél az Istenben való hitedről? Hinnének-e otthon, ahol a legközelebbről látnak, vagy a barátaid, akik jól ismernek? Kit látnak benned: az Isten emberét, vagy csak egy jó havert? Vajon mit gondolhattak ezek a hajósok Jónásról most, hogy Istenről volt kénytelen beszélni nekik? Egyet biztosan gondoltak: azt, hogy mi sokkal komolyabban vesszük a magunk isteneit, mint ez a magáét. Jobban ragaszkodunk az eszméinkhez, mi becsületesebbek vagyunk a magunk helyén és módján, mint ez. Gondolj néha arra, hogy vajon mit gondol rólad ez a világ? A szomszéd házmester, a főnököd vagy a beosztottad, vagy a gyermeked mit gondol rólad mint hívő emberről? Az inkognitó keresztyén mindig szégyenben marad a világ előtt, amikor ki kell lépnie az inkognitóból.
Mindez végre nagyon ráfájdult Jónás szívére. Végre valami jót is közöl róla a leírás. Íme, ezt mondja: „Ő pedig monda nékik: Fogjatok meg és vessetek engem a tengerbe, és megcsendesedik a tenger ellenetek; mert tudom én, hogy miattam van ez a nagy vihar rajtatok”. Ó, de nehéz is eljutni odáig, hogy valaki egy viharért nem mást okol, hanem önmagát. Akár csak egy kis családi viharban is: ha azt tudom mondani, hogy miattam van, csak így szűnik a vihar. Amíg azt mondom: miattad van, addig a vihar mindig fokozódik. A „miattad”-ból mindig még nagyobb vihart támad. A „miattam” pedig szinte olyan, mintha varázsszó lenne: elülnek tőle a hullámok. Ez a „miattam”, ha igazán őszinte bűnbeismerés van benne, rendszerint fordulópontot jelent. Ott kezd jóra fordulni minden elrontott helyzet: Miattam nem tudott megtérni a férjem. Mi lettem vált tékozló fiúvá a gyermekem. Miattam nincs ébredés a gyülekezetben. Miattam káromoltatik az Isten neve. Miattam ítélte meg Isten ezt az egész „hajót”, amelyiket így dobál a vihar. Eljutottunk-e már idáig, testvéreim? Odáig, hogy nem a barátaim a rosszak, nem a körülmények a hibásak, nem a kor, amiben élünk, kényszerít, hanem én magam vagyok a gyenge, a gyáva, az engedetlen, a vétkes, a hibás, a bűnös. Én, aki nem éltem meg a hitemet hitelesen az emberek előtt. Én, aki nem vállaltam a küldetésemet a világban. Én, aki megfutamodtam az Isten elől, én, aki hátat fordítottam az Élő Istennek.
Jónás annyira komolyan vette ezt a „miattam”-ot, hogy az ítéletet is kimondta önmaga felett: „Vessetek a tengerbe, és megcsendesedik a tenger ellenetek”. Nem érdemlek egyebet, mint a halált.
Szinte egészen úgy hangzik Jónásnak ez az ítélete itt, önmaga felett, mint amit mi is szoktunk mondani az úrvacsorai kérdésre válaszolva: Isten igazságos ítélete szerint büntetést, halált és kárhozatot érdemlek. Hiszem és vallom. Jónás ezt az igazán hitte és vallotta. Vajon te, aki panaszkodni szoktál a sorsodra, a gyermekeid hálátlanságára, a körülötted lévő meg nem értésre, bajokra: Hiszed-e, vallod-e, hogy nem is érdemelsz jobbat, sőt Isten igazságos ítélete szerint csak büntetést, halált és kárhozatot? De hát miért kell ilyen mélyre jutnia egy Jónásnak? Azért, mert itt kezdődik a felemelkedés. Ez az első lépés a mélységből vissza Istenhez.
Nem éreztek itt valami újtestamentumi utalást Jónásnak ezekben a szavaiban: „Engem vessetek a tengerbe, és az megcsendesedik ellenetek”? Az ő halála jelenti a többiek számára az életet. Az ő halála árán menekülhetnek meg a többiek. E szavak nyomán mintha Jézus keresztjét látnám ott, a Golgotán. Igen, Jézus merült alá azért a halálba, hogy mi élhessünk. Jézus halála árán menekülhetünk mi az ítélet viharából. A bűneinket, a mulasztásainkat, az engedetlenségünket nem lehet elfelejteni, előjönnek azok újra. Nem lehet kialudni, mint a fáradtságot. Nem lehet önmagamnak megbocsátani, nem lehet jó cselekedetekkel kompenzálni. Csak egyet lehet tenni: egész nyomorult énünkkel odamenekülni Jézushoz, aki bűnt nem ismert, és akit Isten bűnné tett értünk. Hát ezért kellett néki ott, a keresztfán meghalnia értünk, miattunk, helyettünk, hogy mi élhessünk, hogy mi újrakezdhessük ezt az egész elrontott életünket, de most már engedelmességben, Isten szolgálatában, mint örömmondó békekövet a világ felé.
Feleljünk az igének az üzenetére, szívünk teljességével énekeljük, testvéreim, a 397. ének 1. versét:

Ó, Sion, ébredj, töltsd be küldetésed,
Mondd a világnak: Hajnalod közel!
Mert nem hagy az, ki népeket teremtett,
Senkit sem éjben, bűnben veszni el.
Légy örömmondó békekövet,
Hirdesd: a Szabadító elközelgetett!

(397. énel 1. vers)

Ámen.

Dátum: 1967. február 12.