Joó Sándor Dr.

Ma egy hete, húsvét vasárnapján ugyanennek az Igének az előzményéről szólt közöttünk az igehirdetés. Ott olvastuk, hogy a feltámadott Krisztus megüzeni tanítványainak, hogy menjenek Galileába és majd ott meglátják Őt. Ez a most felolvasott rész pedig arról tudósít, hogy miként ment végbe ez a találkozás. Együtt vannak megint a tanítványok a hegyen, ahová a Mester rendelte őket. Ünnepélyes hangulatú, előre megbeszélt találkozóra jöttek össze s egyszer csak Jézus valami titokzatos módon megjelenik közöttük. A tizenegy tanítvány önkénytelenül térdre borul előtte, hiszen most már semmi kétség, hogy aki előttük áll: az Isten Fia, a Mindenható Isten földi képviselője, a maga halálon is diadalmaskodó valóságában. Ebben az ünnepélyes, áhítatos, imádságos csendben hangzanak el azok a nagy szavak, amiket mi is olyan jól ismerünk, hiszen minden keresztelés alkalmával újra elismételjük: “Nékem adatott minden hatalom mennyen és földön. Elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén őket az Atyának, a Fiúnak és a Szent Léleknek nevében, tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam néktek: és ímé én ti veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” (Mt 28,18-20) Ez Jézusnak az ún. nagy missziói parancsa, amiben benne van a keresztyénség egész programja, ami nem egyéb, mint az egész világ krisztianizálása!

“Nékem adatott minden hatalom mennyen és földön.” Hallatlan súlyú szavak! Szinte lélegzetelállító az a gondolat, ami ebben a méltóságteljes kijelentésben kifejeződik. Gondoljuk csak meg, hogy az a Valaki mondta ezt, aki pár nappal ezelőtt még itt függött tehetetlenül a keresztfán és látszólag tehetetlenül volt kiszolgáltatva bűnös emberek kegyetlenségének. És most nem ennek dacára, hanem éppen ezért, éppen a kereszthalálért és a kereszthalál által olyan teljhatalom birtokába jutott, ami alól a látható és láthatatlan világ legparányibb része sem vonhatja ki magát. Övé minden hatalom a mennyben. Hatalmában vannak azok a titokzatos mennyei, szellemi lények, akiket a Biblia angyaloknak nevez. Szabadon rendelkezik velük, fölhasználja őket áldott szolgálatokra, hogy elhárítsanak például egy emberi életre leselkedő veszedelmet, vagy kiszabadítsanak egy Péter apostolt a börtönből, vagy készenlétbe álljanak egy haldokló mellett a hazakészülő lélek kíséretére... Néki adatott minden hatalom a mennyen. És a földön is! Tehát abban az életszférában is, ahol Ő maga is szenvedett és meghalt. Ahol a bűn, átok, halál visszavonuló hatalma még mindig rettent, ahol a kis emberi sorsok és nagy világtörténelmi események alakulnak. Igen: Néki adatott minden hatalom a földön!

Ezzel a hatalommal, ami Néki adatott, gyűjti össze a világ minden népei közül a maga kiválasztott népét, az Ő egyházát. Ezzel a hatalommal kormányozza és oltalmazza a mennyből az Ő földön küzdő seregét, gyülekezetét, és ezzel a hatalommal terjeszti tovább mind szélesebb körben az Isten országát. A gyülekezet, az egyház célja nem önmagában van, nem öncélú intézmény, nem azért van, hogy csak egyszerűen legyen, hanem a gyülekezet, az egyház az az eszköz az Úr kezében, amivel Isten országát e földön továbbterjeszti, szélesíti, munkálja. Ezért van az, hogy mikor kijelenti abszolút királyi hatalmát menny és föld fölött, rögtön utána így folytatja: “Tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén őket az Atyának, a Fiúnak és a Szent Léleknek nevében”. Az a gyülekezet, amelyik tudomást szerzett Krisztus teljhatalmáról, királyi uraságáról a világ fölött: az a gyülekezet kapja rögtön a megbízást is, hogy terjessze a Krisztus evangéliumát. Krisztianizálja a népeket, mondja tovább a megváltásról szóló nagy örömhírt minden embernek!

Ami ott a Golgotán elvégeztetett, nemcsak a mi számunkra végeztetett el, akik ezt az isteni örömüzenetet hittel meghallottuk, hanem mindenki számára. Minden embernek meg kell tehát hallania, hogy van üdvösség, van bűnbocsánat, van Istennel megbékélt élet, van megváltás a Jézus Krisztus halála és feltámadása által! Ez az örömüzenet bízatott rá az egyházra, ez az isteni jó hír az egyház legnagyobb szellemi gazdagsága, vagyona, amit azonban sohasem szabad néki önmaga számára tartogatnia, őrizgetnie, amit azért kapott, hogy továbbadja. Mindenkinek! Az egyháznak tehát nem az a lényege, hogy olajcseppként lebegjen, ússzon a népek életének a tengerén, izolálja magát a világtól, befelé forduló, önmagát építő tevékenységet folytasson, hanem az, hogy a néki tudtul adott isteni üzenettel a rajta kívül valók felé forduljon, meghódítani a világot Krisztus számára. Az egyházból, a hívők közösségéből olyan erőknek kell kiáradnia, amelyek a családi, társadalmi, gazdasági életben uralkodó erkölcsiséget, az emberi élet egész tónusát megnemesítik, emelik, tisztítják, megszentelik! Roskasztóan nagy az egyház felelőssége, a mi felelősségünk a világgal szemben, tehát a templomon kívül, a gyülekezeten kívül élő emberekkel szemben, hiszen a megbízatás így szól: “Tegyetek tanítványokká minden népeket, ...tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam néktek!”

Tehát missziói felelősséggel tartozunk a világgal szemben! Világ! Nagy szó! De hát hol kezdődik ez a “világ”? Óh, nagyon közel: lehet a hitvestársadnál, a gyermekednél, vagy a szüleidnél, vagy a legjobb barátodnál, a mindennapi munkádban. Mindenütt körülötted, ahol még nem tudják, vagy nem fogadták el, hogy Krisztus az Úr mennyen és földön: emberi szívekben és politikában, munkában és pihenésben, örömben és bánatban, élet és halál fölött! Ahol a Krisztusi lelkület, szellemiség, megváltó kegyelem még nem hatotta át az életet, ott van a “világ”. És ezért a világért te vagy felelős! Oda szól számodra a parancs: “Tegyetek tanítványokká minden népeket, ...tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam néktek!”

Nos, hogyan állunk mi ezzel a missziói felelősséggel? Pár héttel ezelőtt olvastam egy érdekes levelet, amiből tanulságképpen néhány sort hadd olvassak föl: “Nem akadékoskodás, hanem komoly probléma a számomra, hogy vajon a keresztyének igazán hiszik-e azt, amit a Biblia és az egyház tanít nékik és ha hiszik, akkor miért nem mondják el másoknak is? Van két jó barátom. Mindkettő ún. hívő református. És én? Én talán kereső, de leginkább kételkedő vagyok, olyan, aki még az Isten létezésében is kételkedik. Templomba egyáltalán nem járok. Az előbb említett barátaim ezt tudják rólam, és mégsem szólnak semmit, pedig az ő hitük szerint azok, akik Istent nem szeretik, a kárhozat felé mennek. Amikor a múltkor beteg voltam, ugyanez a két barátom mindent megtett a gyógyulásom érdekében. De lelki életemmel nem törődnek. Sőt, amikor én magam kezdtem velük hitbeli kérdésekről beszélni és elmondtam, hogy nem tudok hinni, alig reagáltak rá és igyekeztek gyorsan másra terelni a szót. Ha a keresztyén hit igazságai igazán lényegesek, akkor nem lehet nyugodtan hagyni valakit, akit jó barátunknak tartunk, haladni tovább a kárhozat felé, anélkül, hogy legalább a kezünket ki ne nyújtanánk utána. Ezért tehát még egyszer kérdezem: igazán olyan valami a hit, amiben ugyan megkapaszkodhat valaki, de amit már másnak is tovább adni nem érdemes?”

Íme, egy hang abból a világból, ami körülvesz bennünket. Az a vád, ami ebben a levélben van, keresztyén életünk egyik legbetegebb pontját érinti. Sőt, talán több is ez már, mint betegség! Hiszen az a hit, amelyik nem hódít: az halott hit. A hitnek két oldala van: belső és külső. Hitünk belső oldala Isten felé fordul. Istennel való belső életközösséget jelent. De ugyanannak a hitnek a külső oldala a másik ember felé irányul. Hitünknek ezt a külső oldalát a Szentírás tanúbizonyság-tételnek nevezi. Mi, akik hiszünk, tanúk vagyunk. Tanúk abban a nagy pörben, ami Jézus Krisztus és a sötétség hatalmai között, a Golgotán és a saját életünkben lefolyt. A tanú arról tesz bizonyságot, amit látott és hallott. És ha nem látott és nem hallott semmit, akkor hallgat. Ha egy keresztyén ember hallgat akkor, amikor tanúskodnia kellene, nyilván nem látott és nem hallott semmit: nem volt tanúja a Krisztus szenvedésének és feltámadásának. Nincs miről bizonyságot tennie.

Bibliai vezérfonalunk szerint tegnapelőtt olvastuk a Márk evangéliumban ezt a mondatot: “Jézus nem akarta, hogy valaki észrevegye, de nem titkolhatta el magát.” (Mk 7,24) Bizonyára volt valami a megjelenésében, a viselkedésében, ami megkülönböztette őt más emberektől, ami leleplezte rögtön, kicsoda Ő! Bizonyára volt valami különös kedvesség az arcán, valami különös vonzó ereje, kisugárzása szíve nagy szeretetének. Nem volt glória a feje körül, ahogyan a szentképeken ábrázolják, de bizonyára valami olyan kegyelemsugár vette körül, amit a szomorú és éhes emberi szívek hamar fölismertek. Krisztust nem lehet elrejteni! Lehetetlenség az, hogy ha valahol jelen van, előbb-utóbb föl ne ismerjék az emberek, tudomást ne vegyenek róla. A friss virágot el lehet ugyan rejteni úgy, hogy a szem ne lássa, de terjengő illata hamarosan leleplezi rejtekhelyét. A krisztusi életnek és szeretetnek is van olyan illata, ami rögtön elárulja magát, ha valóban ott van a közelben valahol. Ha Ő igazán belép egy szívbe, egy emberi életbe, az Ő Szentlelke kilehelődik ennek az embernek a szavaiban, cselekvéseiben. Ha Ő belép egy otthonba, hivatalba, nem lehet elrejteni: tisztító, áldó, megszentelő illata szétterjed a házban. Ha valaki el tudja rejteni a maga Krisztusban való hitét az emberek elől, félő, hogy olyan valamit rejteget, ami nincs! Mert az igazi hit mennyei jó illatot lehel és fényt sugároz maga körül. Fáradt, csalódott, szomorú lelkeket vezet a Krisztushoz: misszionál, tanítvánnyá tesz másokat is.

Azt mondhatná valaki, hogy mégsem áll talán olyan rosszul a misszió ügye közöttünk, hiszen ma egy hete olyan sokan voltunk itt, hogy sokan be sem fértek már a templomba. Nos: ne tévesszen meg a látszat, az a húsvéti nagy gyülekezet nem a mi hitünk eredménye volt, hanem az ünnep hagyományos varázsa és sok minden más egyéb motívum eredménye. Bizonyság reá az, hogy ma már csak a fele van itt annak a tömegnek. Hányan voltak itt olyanok, akiket te hívtál? Akiket a te hited bizonyságtétele vonzott ide? És ha akkor mégis így lett volna: miért nem vonzotta őket ide most is? Az igazság az, hogy hűtlenek vagyunk a ránk bízott kinccsel, a Krisztus evangéliumával! Elsikkad bennünk, nem jut tovább rajtunk, ki a világba! Ha valaki arról beszél egy társaságban, hogy fáj a tyúkszeme, vagy sok a gyomorsava: rögtön tudunk ajánlani neki valami biztos szert, ami hasonló esetben már rajtunk is segített. De ha a szíve fáj, ha a lelkiismerete sajog, ha valami bűn halálos szorításában szenved: megnémulunk és másra tereljük a szót, mint akik sohasem hallottunk olyan orvosságról és Orvosról, Aki az ilyen bajban segít!

Igen: ilyenek vagyunk és mégis van keresztyénség, mégis terjed a Krisztus evangéliuma. Valaki egyszer azt mondta, hogy a Biblia isteni ihletettsége mellett az egyik leghatalmasabb argumentum az, hogy 2000 éve minden prédikációt túlélt. Hát a keresztyénség isteni eredete, isteni ügye mellett is az egyik leghatalmasabb argumentum az, hogy túlélte a keresztyénséget! Hogy olyan emberekre van bízva a terjesztése, mint mi és ennek dacára van és terjed! Hogy volna másként lehetséges, hogy mégis fönnáll és nyer meg embereket Krisztusnak?

Annak dacára, hogy ilyenek vagyunk, mégis nekünk szól a missziói parancs: “Elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden népeket, tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam néktek...”! Nem megszégyenítő ez? Hogy éppen olyan ügyben ad megbízatást Jézus, amiben csődöt mondottunk? De éppen ebben a megszégyenülésben lehet csak vállalni ezt a megbízatást. Aki most igazán megszégyenül, az kezdjen hozzá: beszéljen a Krisztus evangéliumáról olyan valakivel, akivel még sohasem beszélt róla! Kérje hozzá a Szentlélek vezetését, kérjen hozzá bölcsességet és erőt!

A nagy missziói parancshoz Jézus nagy ígéretet is fűz: “Én tiveletek vagyok...” Az, akinek adatott minden hatalom: megteheti, hogy a te szavaidon keresztül sugározza a világba az Ő lelkeket vonzó erejét.

Ámen

Dátum: 1955. április 17.

Alig van a Szentírásban Ige, amit bibliaolvasó emberek olyan jól ne ismernének kívülről is, mint ezt, amit most felolvastam. A római börtönből írja ezt Pál, Krisztus öregedő harcosa. Tudja jól, milyen döntés lebeg a feje fölött. Csak egy az esengő várása és reménysége, hogy meg ne szégyenüljön, hanem kitündököljék a Krisztus dicsősége. Mert néki az élet Krisztus, azaz mindannak summája, amiért élni érdemes, a Krisztus. S akkor a halál nyereség, mert teljesebb, dicsőségesebb Krisztus-bíráshoz juttat. Bár mi is nem kívülről, hanem belülről ismernénk ezt az Igét, nem fejből, hanem szívből tudnánk elmondani, mint megtapasztalt bizonyságtételünket: Nékem az élet Krisztus és a meghalás nyereség. A húsvéti hír öröme, haszna, lehetősége, áldása fejeződik ki benne, tömören, határozottan. A húsvéti eseményben tárul föl ennek az Igének a bősége és gazdagsága előttünk. A húsvéti feltámadás fényében látjuk meg, hogy az igazi élet forrása, tartalma, ereje és célja mind benne van ebben az egyetlen névben: Krisztus! Lássuk ezeket egyenként.

1) Tehát Krisztus az élet forrása, annyira, hogy Ő maga így nyilatkozott erről: Én vagyok az élet! Rögtön érezzük, hogy valami más értelemben jelenti Krisztus az életet, mint amit mi annak szoktunk nevezni. Az az élet, amit mi itt a földön életnek ismerünk, akármilyen viruló, akármilyen erőteljes, vidám és szép: mégis nagyon rövid lejáratú, mulandó valami, mindenképpen a halál felé haladó és a halál megmásíthatatlan törvényének alávetett élet. Az ember esetében esetleg 70-80 esztendő, vannak növények és állatok, amelyeknek az esetében pár száz esztendő talán, de minden földi élet csak ideiglenes élet, a halállal körülvett élet, tehát nagyon is kérdéses élet. Élet-e egyáltalán? Hiszen minden pillanatban teljesen tehetetlenül és védtelenül áll a halállal szemben. Ennek az életnek a végső valósága a halál! Egy letörött, elkorhadt faágon új tavaszi hajtást várni eszünkbe sem jut, mert tudjuk, hogy az úgyis lehetetlen. Hiszen győzött már fölötte a halál! Meghosszabbítani egy halódó életet még csak képes az ember, de ha egyszer bekövetkezett a halál, nagyon jól tudjuk, hogy nincs az a lángoló szeretet, nincs az az orvosi tudomány, amelyik a kialudt élet szövétnekét újra lángra tudná lobbantani. A legforróbban szerető szív is kénytelen beletörődni abba, hogy ha a halál elnyelte az életet, ezen már változtatni nem lehet. Nos: húsvét reggelén mégis egy ilyen lehetetlen csoda történt: az emberiségnek egy letörött és elszáradt ágán új élet fakadt, új hajtás nőtt; közülünk valaki, egy atyánkfia, aki valóságosan meghalt, a halálból feltámadt; most az egyszer, azon a nagypénteken, ott a golgotán olyan életet ragadott el a halál, ami erősebb volt még nála is, nem bírt vele, legyőzetett általa. Olyan megdöbbentő módon, de olyan igazán fejezi ki ezt egy régi húsvéti ének: “Jézus, ki a sírban valál, általad meghalt a halál, az élet pedig feltámadott!” Ez a halált elnyelő élet: ez a Krisztus!

Egészen másképpen élet Ő, mint amit mi szoktunk életnek nevezni. Olyan élet, amelyik már győzött minden olyan veszedelem felett, bűn, kísértés, halál és kárhozat felett, ami a mi életünket szakadatlanul fenyegeti. Olyan élet, amelyik éppen azért nevezhető kizárólagosan és egyedül az életnek, mert nem fenyegeti minden pillanatban a halál, fölötte van az elmúlás törvényének - amelyik maga az örök élet.

Amikor Pál azt mondja: Nékem az élet Krisztus, arról tesz bizonyságot, hogy kapott valamit ebből az életből. Számára "élni" most már nemcsak azt jelenti, hogy lélegzik, mozog, beszél, cselekszik, létezik, hanem azt, hogy a Krisztusban él, a Krisztusból él, belőle meríti, mintegy forrásból mindig újra az életet. Tőle kapja az életet, a Krisztus élete élteti, mozgatja, cselekedteti, beszélteti, gondolkoztatja.

Krisztus személye maga a forrása az örök életnek, a halált elnyelő életnek. Hit által. Benne való hit által lehet belőle meríteni. Ne várd, míg megérted a feltámadás titkát, én sem értem, nem fér az bele a fejünkbe. Azt tudom, mert Ő mondta, hogy aki hisz Őbenne, örök élete van. Hinni azt jelenti, hogy belekerülni, belekapcsolódni a Krisztusi élet áramába, összekapcsolódni az Élet forrásával, mindig újra meríteni ebből a forrásból! Krisztust. Életet!

2) Így vált Pál apostol életének a tartalmává is Krisztus. Minden egyéb csak keret volt. Az az élet, amit születésétől a haláláig élt, mindaz az eseménysorozat, ami eközben lepergett, mindaz csak alkalom volt számára az Élet megragadására, kiélésére - mind csak edény volt, amelyet Krisztus életének a drága tartalma töltött meg. Akárhogyan alakultak élete külső körülményei: ha fogságba esett, ha megkínozták, ha fejedelmi udvarba került, ha viharos tengeren hajótörést szenvedett, ha csendes, békés baráti körben időzött - élete tartalma mindig ugyanaz volt.

Nem ő vált közömbössé reá nézve, mert néki az élet Krisztus volt és ezen nem változtathatott semmi, mint ahogyan lényegében véve mindegy az, hogy ezüst kehelyből, vagy fakupából isszuk-e a Krisztus vérét jelképező úrvacsorai bort. És most, amikor élete keretei egy börtöncellára szűkültek össze, nincs elkeseredve, nem érzi magát szerencsétlennek, kisemmizettnek, mert élete tartalma most is ugyanaz, mint volt akkor, amikor szabadon járta a nagyvilágot: Krisztus! Éppen a börtönben írja: nékem az élet Krisztus! - Mindenkinek, aki ebből a forrásból merít, új tartalommal, töltéssel telítődik meg az élete. Annyiban élet számodra a Krisztus, amennyit a Krisztus életéből a magad életében megvalósítasz. Megvalósítasz az Ő szeretetéből a gyűlölettel szemben, az Ő megbocsátásából a megbántással szemben, az Ő türelméből és békességéből egy zaklatott és feszültséggel teli világban, az Ő irgalmasságából a nyomorultakkal szemben, az Ő alázatos szolgálatából az embertársaiddal szemben.

Új tartalmat kap az életed, megpróbálsz olyan bizalommal, türelemmel, segítőkészséggel nézni a másik emberre, úgy szólni hozzá, akárki legyen az, gyermeked vagy ellenséged, mintha Jézus nézne és szólna belőled. Ezt a földi életet lehet azért is szeretni, amit benne kaphatunk még, de azért is, amit adhatunk. Aki mindig csak vár valamit az élettől, hamar csalódik, mert gyakran nem kapja meg. Ha azonban arra állítom be magam, hogy nem kapni akarok, hanem adni, akkor az életem mindig szép és tartalmas marad. Amikor valaki sok mindent elveszített már, amit kapott az élettől: kényelmet, tekintélyt, vagyont, esetleg még családi kört is, megszokott életkereteket, vajon nem azért van-e, mert Isten azt akarja, hogy tanuljuk meg végre, amiről elfeledkeztünk: adni! - Mit adhatunk? Krisztust! Pálnak nem az volt a kérdése, mit várhatok még e világtól? Erre az ő esetében, ott a börtönben könnyű lett volna felelni: semmi jót! Hanem akkor is az: mit adhatok még a világnak? A keretek nem számítanak, ha a tartalom változatlan: Krisztus! Ez az igazi élet, tartalmas élet: megélni a Krisztus életét, odaélni Jézus Krisztust a világ elé!

3) Igen: ez lenne az igazi, a vonzó keresztyén élet. Erre vágyakozik minden hívő ember. De kinek az erejéből telik ki ez? A magunkéból semmi esetre sem. De éppen az a nagy, örvendetes lehetősége a húsvétnak, hogy a megfeszített és feltámadott Krisztus erejéből kitelik! Annak az életnek, aminek Ő a tartalma: az ereje, a motorja, a mozgatója is csak Ő lehet. A mi Krisztusban való hitünk egyik legnagyobb fogyatékossága az, hogy nem mer számolni azzal a hallatlan életerővel, amit a halálon is diadalmaskodott Krisztus jelent mindannyiunk számára.

Valaki egyszer azt mondta: Háromféle keresztyén ember van: az evezőcsónak típus, a vitorlás csónak típus és a motorcsónak típus. - Az evezőcsónak típus a maga emberi bölcsességétől függ, a maga eszközeivel, erőfeszítésével próbál előrehaladni. Erőlködik, hogy jó legyen, újból és újból nekigyürkőzik. Ökölbe szorított kézzel, összeharapott fogakkal küzd. De mivel saját eszközei korlátoltak, az előrehaladás is korlátolt lesz. Győzelem alig-alig van az életében, annál több vereség. - A vitorlás csónak típus a szelektől függ. Ehhez a típushoz tartoznak azok az emberek, akik a körülményektől és más emberektől függenek. Ha van szelük, ha az emberek állandóan udvariaskodnak velük és bátorítják őket, segítik, akkor előbbre jutnak. Ha a hátulról való előbbre tolás megszűnik, megállnak. A körülmények és környezetük irányítják őket. - A harmadik a motorcsónak típus. Ezek azok az emberek, akiknek a bensejükben van az az erő, annak a másik életnek az ereje, és előrehaladnak, akár kedvezők a szelek, akár nem. Igaz, hogy gyorsabban jutnak előre, ha a szél kedvező, de állandóan előrehaladnak, akár fúj a szél, akár nem. Sem maguktól, sem a körülményektől nem függenek, hanem Krisztustól. Ő a hajtóerő az életükben.

Ez a titka a keresztyén életnek. Így fejezte ezt ki Pál egy másik alkalommal: “Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít”. Meg így: “Amely életet most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem”. Ugyanaz az isteni életerő, amelyik húsvétkor szétfeszítette a halált, képes engem is, téged is, egész egyházunkat is kiragadni a tehetetlenségünkből, megújítani, győzelmessé tenni minden félelem, kísértés, bűn és halál felett. Nem azt jelenti ez, hogy nekünk most már nem kell harcolnunk, minden készen adatik, hanem azt, hogy kapunk hozzá erőt abból a forrásból, ami a kereszt lábánál ered és a nyitott sírból ömlik. Hitben mintegy megragadjuk Krisztus győzelmét és a magunkévá tesszük. Az Ő életének az erejében küzdünk. Az Ő halál fölötti győzelmével megnyílt lehetőséget ragadjuk meg. “Én vagyok az Élet”, mondja Jézus, és ez az élet várja azokat, akik élni akarnak, vele és belőle. Erre vonatkozik, hogy zörgessetek érte hitben, és megnyittatik néktek ez az élet! Ha szomorú vagy, ha gondok gyötörnek, ha ellankadsz a Krisztus követésében, ha nem bírsz a bűneiddel: ne add föl a harcot, nem muszáj alulmaradni, merj hinni abban az életben, ami a Krisztus feltámadásában néked is adatott.

4) Pál annyira hitt benne, hogy még a közelgő halál gondolata sem aggasztotta. Annyira Krisztus volt számára az élet, hogy a meghalást egyenesen nyereségnek tekintette. A halálfélelem a legbiztosabb jele annak, hogy milyen kevés közünk van Krisztushoz. Nem tudjuk igazán elhinni, gyenge vigasztalásnak tartjuk azt, amit pedig Isten Igéje mindig mint a legfőbb vigasztalást adja tudtul, hogy ti. a meghalás valóban nyereség. Mi a meghalásban a végveszély teljességét szoktuk látni. Mindig megszégyenít az az Ige, amit a Korinthusi levélben így olvastunk: "Ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk." (1Kor 15,19) Tehát ezért vagyunk ilyen nyomorultak, tele félelemmel, remegéssel, aggódással, bukdácsolással, vereségsorozattal, mert csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban. Mert anyagias, földhöz tapadt, a világi dolgokba, értékekbe, tervekbe kapaszkodó a hitünk. Nem hisszük, hogy Krisztus az élet és hogy nekünk is Krisztusban van az életünk, sőt: akkor igazán a maga teljességében, gazdagságában és közvetlenségében, ha meghalunk. Ne csak ebben az életben reménykedjünk hát a Krisztusban, hogy majd Ő az Ő isteni hatalmával valóra váltja földi reménységeinket, jobbra fordítja sorsunkat. Nekem az élet Krisztus, ez azt is jelenti, hogy földi életem végcélja is Krisztus. Akkor pedig, ha ez Igaz: az is igaz, hogy a meghalás nyereség!

Húsvét reggelén szerte az egész világon újra hangzik a nagy örömhír: Krisztus feltámadott! Fáradt, gondokkal, bajokkal, bűnökkel, halállal küzdő emberek, Testvéreim, menjünk oda Hozzá! Egy megújuló élet forrását, tartalmát, erejét és végcélját találjuk meg Benne!

Könyörögjünk együtt:

Jézus, segíts engem ebben,
Hogy éltem folyjék szentebben,
És hogy ne menjek ítéletre,
Támassz fel engem új életre.
A te lelkednek ereje
Az új életnek kútfeje;
Hogy hát legyek élő személy:
Lelked által énbennem élj.

347. ének 5. vers

Ámen

Dátum: 1954. április 18. Húsvét

Ezen a nagypéntek estén csak arról a föliratról szeretnék beszélni, amit Pilátus akkori szokás szerint Jézus elítéltetése okául szegeztetett föl a keresztfára. Azóta egyszerűen csak így vált közismertté ez a fölírás: INRI, Jézus Nazarenus, Rex Judeorum. Azaz a Názáreti Jézus, a Zsidók Királya. Semmi nem áll olyan kiáltó ellentétben ezzel a szégyenteljes kivégzési jelenettel, mint ez a fölirat. Király, most, éppen most, amikor akasztófára szögezve kínlódik? Ha legalább még akkor hirdetnék róla, hogy király, amikor fenséges hatalommal fölmagasodik a háborgó hullámok fölé, és egyetlen szóval lecsendesíti a vihart! Vagy odaáll Lázár megnyílt sírja elé, és parancsszavára előjön a halott megelevenedve. Vagy amikor isteni nyugalommal osztogatja az öt kenyérkét és két halat ötezer éhes ember között. Vagy amikor kezének érintésétől ördögök légiója menekül egy meggyötört emberi szívből. Igen, vannak királyi jelenetek az életében, de ami itt történik a Golgotán, ez igazán minden egyéb, csak éppen nem királyi! Hol van itt királyi hatalom, hová lett birodalma, hol vannak hódoló alattvalói? Királynak nevezni Őt, most, éppen most, kiszögezve a gyalázat fájára: a legkegyetlenebb gúny! Annak is volt szánva!

És mégis itt a legigazábban király a Názáreti Jézus! Nem azért, mert bárki annak tartja, hanem mert ő maga, az Atyával teljesen egyetértő módon királynak tartja önmagát. Pilátus kérdésére is nyíltan kijelentette: Úgy van, ahogy mondod: én király vagyok! - Csak az Ő országa nem e világból való, de éppen ezért erősebb és időtállóbb, mint minden e világi birodalom! Annyira, hogy még a hatalmas római birodalom gőgös helytartója is, akarata ellenére is, Néki szolgál! Sértett hiúságában a zsidók bosszantásaként gúnynak szánta ezt a föliratot, és mégis örök isteni igazságot proklamált benne! Amikor senki nem hitte volna már, hogy valóban ez a Názáreti Jézus lenne a régen várt Messiás-király, amikor már Ő maga is a keresztre feszítés kínjai között megnémul, egyre lankad az életereje, nem bírja már hirdetni a maga igazságát, amikor lassan ráborul a kínhalál: íme, ellensége hirdeti tovább a világnak, hogy ki ez az ember itt a keresztfán! Pilátus akarata ellenére is Néki tesz szolgálatot, amikor három világnyelven, héberül, görögül és latinul kifüggeszti a cédulát: Názáreti Jézus, a zsidók Királya! Mintha csak a pogány római birodalom tekintélyével kihirdetné: adatik tudtára mindenkinek széles e világon, hogy ez a megfeszített, megcsúfolt ember nem más, mint az a Messiás-Király, akiről a próféták szólottak, akit az atyák vártak, akit az Isten küldött e világra! Pilátus tudta és akarata ellenére egy kijelentett titkot kiáltott bele az időbe és a történelembe. Micsoda hatalom lehet az, amelyik ennyire szabadon állítja szolgálatába még az ellenségét is, vele kiáltatja ki, hogy valóban Ő a kegyelem és dicsőség országának a Királya! Mintha az egész jelenetet egy magasabb rendű erő rendezné a legapróbb részletekre kiterjedő figyelemmel, egy örök terv szerint. Ennyire igazán mindenekfölött álló Király ez a Názáreti Jézus!

Néha elfog bennünket a kétség és úgy gondoljuk: olyan Isten még elképzelhető, aki úgy nagyjából számontartja a világot, de hogy egyenkint is törődnék az emberek gondjaival, indulataival, egy-egy emberi élet sokszor apróságaival: az már nehezen képzelhető el. Nos, itt éppen az derül ki, hogy mennyire benne van Krisztus rendező hatalma, Pilátus - tehát egy ember - sértett hiúságából, hatalomféltésből eredő cselekedetében is! Nincs a szívednek olyan zuga, és nincsen a nagyvilágnak olyan területe, amely fölött ne Ő lenne a legfőbb uralkodó! Ez a Názáreti Jézus valóban, keresztre feszítve is: Király! Királyok királya és uraknak Ura!

És az Ő Királyi méltóságával, dicsőségével éppen nem áll ellentétben a kereszt. Sőt, éppen itt dicsőül igazán királlyá! Mert éppen itt, a kereszten látszik meg legszembetűnőbben, hogy nem emberi módon, hanem isteni módon király. Ő maga mondta: “A pogányok fejedelmei uralkodnak az ő népeiken és a nagyok uralkodnak rajtuk, de ne így legyen közöttetek, hanem aki nagy akar lenni, legyen a ti szolgátok.” Az Ő országában éppen megfordítva van, mint a világban: az igazi nagyság nem a hatalom lépcsőjén való emelkedéssel, hanem a szolgálat mélységébe való alázatos alászállással áll egyenes arányban. Az a nagyobb és erősebb, aki mélyebbre hajol a szolgálatban. És ezért legnagyobb és legerősebb ő, mert a másokért való szolgálatban Ő szállt le a legmélyebbre. Éppen ebben van mindennek felett való ereje, hogy másképpen erős, mint a világ, másképpen hatalmas, mint a világ, homlokegyenest ellenkező módon a világgal: isteni módon! Ezért nyilatkozik meg éppen a keresztre szegezett tehetetlenségben legjobban az isteni hatalom. Ezért van az, hogy akkor a legdicsőségesebb, amikor csupaszon függ ott a szégyenfán. A legmélyebb megaláztatásban magasztosul föl a legmagasabbra.

Éppen kiszolgáltatottságában van az isteni erő, és védtelenségében a hatalom! Keze és lába oda van szögezve a durva gerendákhoz, minden oldalról csak gúnyos gyalázkodás veszi körül, mégis az élő Isten mindenhatóságát nem tudnám olyan teljesen és biztosan hinni, ha nem a megfeszített Jézus reprezentálná a földön! Itt emelkedik Isten legmagasabbra a világ fölé! Éppen a kereszten lévő Jézusnak azért nem lehet ellenállni, azért nem lehet fölibe kerekedni, mert éppen itt olyan végtelenül más, mint a világ, mint mi vagyunk, mint én vagyok! Éppen itt a kereszten már tulajdonképpen az egész világ legyőzetett. A Golgota, ez az ismeretlen domb az Ó-Jeruzsálem külvárosában, lesz azzá a ponttá, ahol Isten országa lenyűgöző ereje benyomul a földi országokba. Ez a megcsúfolt, halálra kínzott Király olyan hatalmat képvisel ott a keresztfán, ami előbb-utóbb az egész világot térdre kényszeríti előtte.

Tehetetlen Vele a világ, a legtehetetlenebbel szemben, mert az erőszakkal önfeláldozást állít szembe, a gúnnyal és gyalázkodással szemben türelmet, a mi bűnös örömeinkkel szemben isteni szenvedést, lázadásunkkal szemben a maga engedelmességét, gyűlöletünk beleütközik az Ő szeretetébe, durvaságunk megtörik az Ő szelídségén, irigységünk az Ő önzetlenségén,lelkiismeretünk minden furdaló vádja az Ő ingyen kegyelmén, minden fájó bűnünk halálos mérge az Ő isteni bűnbocsánatán.Minden emberi gonoszsággal szemben Őbenne realizálódik az Isten tökéletes jósága. Ezért győzelmes király, leghatalmasabb király Ő ott a kereszten, mert minden földi rosszat annak a tökéletes ellentétével, a mennyei jóval győzte le, az erőszakot nem még nagyobb erőszakkal, hanem önmaga kiszolgáltatásával, a gyűlölet lángját nem még nagyobb harag tüzével, hanem szeretetének kiapadhatatlan forrásával, a bűnt nem büntető hatalommal, hanem bűnbocsánattal! A sötétséget világossággal. Egy ilyen király ellen lehetetlen harcolni, mert már győzött. Itt csak egyet lehet tenni: megadni magam Néki, aki már előbb egészen adta magát nekem. Elkezdeni szeretni Őt, aki már előbb olyan halálosan szeretett engem. Megköszönni azt a bűnbocsánatot, amiért isteni életét halálra adta. Hálásan élni azzal a kegyelemmel és abból a kegyelemből, amit Isten éppen a kereszten át hirdettetett ki a világon! Úgy hódolni meg a Töviskoronás előtt, mint aki valóban az Ég Királya a földön!

Honfoglaló Király, egy szál maga, hadsereg nélkül, aki éppen akkor alapít új birodalmat a lázadók földjén, amikor kivégzik, éppen akkor lép föl megingathatatlan trónusára, amikor keresztre feszítik. Ő már akkor azzal a szemmel nézhette a gúnynak szánt táblát, feliratot, amivel kétezer év után nézhetjük mi, mert Ő már akkor tudta, hogy ebből a megaláztatásból születik az egyház, ebből az elvettetésből bomlik ki az Ő királysága a földön is. Éppen a keresztje körül gyűjt majd magának alattvalókat, hódoló népet, amelyik átszegzett kezétől várja a védelmet, segítséget, áldást. Éppen az a véres kereszt lesz a királyi trón, amelyiknek hatalmas védelme alatt menedéket talál az Ő népe minden belülről és kívülről rátörő ellensége ellen. Amelyik körül összesereglik majd minden országból, nyelvből, fajból, társadalmi rétegből való ember, egy új emberiség, az Ő megváltó halála összetartó erejével egymás között. Az Ő keresztje körül szövődnek majd minden osztályérdeknél, társadalmi különbségnél erősebb közösségek, testvéri kapcsolatok, igazi szeretetszálak, ide jönnek megújulni a megfáradtak, megkönnyebbülni a megterheltettek, meggyógyulni a betegek, megvigasztalódni a sírók, megpihenni a hajszoltak, megtisztulni a bűnösök, meggazdagodni a szegények. Itt kapnak majd kegyelmet királyok és koldusok, urak és szolgák, hatalmasok és elnyomottak, mind az idők végezetéig. Ma is! Te is! Én is! Ez a Názáreti Jézus valóban az a Messiás Király, aki minket is, most is azzal hódít meg, hogy isteni amnesztiát hirdet, hogy bűnbocsátó szeretetével örökre lekötelezzen.

Vannak, akik azt mondják, hogy a Krisztus immár elhasznált erő az emberiség életében. Egy tudós egyszer egy útszéli kereszt előtt elhaladva fejét ingatta és így szólt magában: Te szegény ember, a te időd már letelt! Tudniillik úgy gondolta, hogy Jézus egy egyszerű korszakhoz szólt, de mi most egy komplikált, tudományos korszakban élünk, és Ő akkor bár jó volt, de nem elég jó nekünk! Nos, Jézus Krisztus ideje igazában most kezdődik el. Az a keresztyénség, ami csődöt mondott - nyomorult karikatúrája volt az igazinak, nem a lényeg. Jézus a megteremtője és megtartója annak, ami az emberiségben a legszebb és legjobb: a szeretetnek, a megbocsátásnak, a tiszta örömnek, a békességnek, az igazi testvéri közösségnek, az önzetlen szolgálatnak - röviden: Isten országának a földön. Az Ő személyén át árad be Isten közvetlenül - az Ő legbensőbb lénye - mint hatalom és szeretet a világba. Aki igazán meghódol előtte, aki engedelmességre kész szívvel veszi magára az Ő uralmát, annak az élete átalakul, megújul, felmagasztosul. Az Ő valóban királyi hatalma az egyetlen ki nem merült erő ezen a világon!

Föl van jegyezve, hogy a papi fejedelmek tiltakoztak a felirat ellen, mondván: Ne írd, a zsidók királya, hanem hogy Ő mondta: a zsidók királya vagyok. De Pilátus nem enged. “Amit megírtam, megírtam” - mondja határozottan. Ezen már változtatni nem lehet, mert maga az élő Isten írta meg ezt Pilátus kezével. Hadd írja be a mi szívünkbe is éppen ilyen visszavonhatatlanul és kitörölhetetlenül a saját kezével: “Ez a Názáreti Jézus, a ti Királyotok!” Jertek, tegyünk vallást Róla együtt:

Ó, szentegyház, hívek boldog országa!
Míly édes ez a Jézus királysága!
Szelíd, szegény ez és alázatos,
De nagy hatalmú és csodálatos.
Igaz ez és a bűnből szabadító,
A bűnt, halált és népeket hódító;
Vasvesszővel bírja ellenségét,
De szelíden őrzi örökségét.

331. ének 2. vers

Ámen

Dátum: 1954. ápr. 16. Nagypéntek délután.

Belső-Budapesti Egyházmegyénk húsz gyülekezete ezen a mai napon közös megegyezéssel segítségére siet a huszonegyediknek, az angyalföldi egyházközségnek. Ott ugyanis az történt, hogy a Frangepán-utcai szép templom alatt a szokatlanul alacsony dunai vízállás miatt kiszáradt és lesüllyedt a föld, az egész épület megrepedt, sőt megbillent és a szakértők véleménye szerint használata életveszélyessé vált. Ki kellett bontani az egész hátsó falat, újra leásni az alapokat és azon újra fölépíteni a lebontott részt. A gyülekezet majdnem egész télen át hátsó fal nélküli templomban gyűlt össze Istentiszteletre. A hívek óriási áldozatot hoztak megroggyant templomuk újjáépítéséért, de a nagy költséget még így sem bírták egyedül. Ezért most a gyülekezetek nagy családja segítő szeretettel és áldozattal fordul a bajba jutott tervér felé, s minden gyülekezet a mai vasárnapi perselypénzt teljes egészében az angyalföldi templomjavítás költségeire ajánlja fel. Jó alkalom ez a számunkra is arra, hogy egyszer szembenézzünk magunk is ezzel a kérdéssel: mit jelent számunkra a templom? Ezért olvastam fel a 84. zsoltárt, ahol a szent hajlék után való vágyakozását írja le a zsoltáríró. Lássuk hát ennek az Igének a fényében, mit is jelent egy gyülekezet számára az, hogy van temploma?

Különös hely a templom. Éppen olyan épület, éppen úgy kőből, téglából, fából és vasból van, mint akármelyik másik ház. Talán egyszerűbb és dísztelenebb is, mint sok magánlakás. Néha még kisebb is annál. Pláne az a hajlék, amiről a zsoltáríró írt, csak egy egészen szerény kivitelű sátor volt, és mégis úgy magasztalja ezt a rozoga építményt, mintha a világ legdicsőségesebb palotája lenne. Ilyen elragadtatással repes a lelke, ha csak rágondol: “Mily szerelmetesek a te hajlékaid, Seregeknek Ura! Kívánkozik, sőt emésztődik lelkem az Úrnak tornácai után, szívem és testem ujjongnak az élő Isten felé.” (Zsolt 84.2-3) Igaza van, mert a templom, akármilyen szerény építmény, egészen más, mint bármi egyéb épület. A magyar ember a templom iránti tiszteletét fejezi ki, amikor ezt mondja rá: Isten háza! Lehet, hogy a király palotája szebb, a magam otthona meghittebb, az országház nagyszerűbb, de a templom más: az Isten háza! Persze nem olyan értelemben véve, mintha ott laknék az élő Isten. Tudjuk mi azt, hogy a hatalmas Isten az egész univerzumban sem fér el, hogyan lakhatnék akkor kézzel csinált templomban; sem nem olyan értelemben véve lakóhelye az Istennek, hogy csak ott lehetne vele találkozni. Nem Istennek van szüksége tehát erre a házra, hanem az embernek. Nekünk van szükségünk arra, hogy legyen egy megszentelt hely és idő, ahol és amikor elvonatkoztathatunk e világon minden egyébtől, és egyedül annak szentelhetjük minden gondolatunkat és érzésünket, hogy itt most találkozzunk az élő Istennel! Ez az épület semmi más célt nem szolgál, csak egyedül azt, hogy az ember az Istennel rendszeresen és ünnepélyesen találkozzék. Erre a találkozásra szentelt hely a templom és ezért van nagy szerepe az életünkben. Aki szeret találkozni Istennel, az rendszerint szereti a templomot is. Aki vágyik Isten közelsége után, az rendszerint vágyik a templomba is. Megint hangsúlyozom: nem mintha csak itt lehetne találkozni a mi Urunkkal! De általában, az a tapasztalat, hogy amikor valaki nem jár templomba és ezzel mentegeti magát, hogy “szoktam én otthon is imádkozni” - a beszélgetés folyamán kiderül, hogy bizony nem szokott Istennel otthon sem találkozni!

A templomban való találkozásunk Istennel azért más, mint az otthoni, vagy mint a természet szépségei között való találkozás, mert ez itt gyülekezeti találkozás. A templom nem a magános, hanem a közös találkozás háza. Magánosan másutt is találkozhatunk Vele. A magány csendje nagyon alkalmas pillanat lehet az Istennel való személyes együttlét ápolására. De a templomban nem magányosan találkozunk Vele, hanem gyülekezetben. És ez nagy különbség. A gyülekezeti találkozás ünnepélyesebb, megrázóbb, boldogabb, feledhetetlenebb. Istennek egészen különös ígéretei fűződnek hozzá. Az Ő áldásai megszaporodnak ott, ahol többen együtt igénylik és várják. És ezt a több áldást nem köti a létszámhoz, azt mondja: “Ahol ketten vagy hárman együtt vannak az én nevemben, én ott vagyok közöttük.”

A gyülekezeti találkozás már magában véve is nyílt hitvallás, együttlétünkkel mintha ezt mondanánk: "Uram, a te néped vagyunk, mint a te családod tagjai összetartozunk, íme itt vagyunk, mi vagyunk azok, akik hiszünk Benned, akik, ha akármilyen fogyatékosan is, de szeretünk téged!" Itt, a templomban válik láthatóvá valami abból a misztikumból, amit a Biblia úgy fejez ki, hogy az egyház a Krisztus teste! Itt, a templomi összegyülekezésben válik láthatóvá és hallhatóvá, kitapinthatóvá a gyülekezet szívverése. Itt dobog a gyülekezet szíve, hogy szétlökje, szétpumpálja a friss vért a test tagjaiba, a bűntörlő, megújító, megváltó isteni vér erejét az egész gyülekezet lelki érrendszerébe. Itt éljük meg a sűrített formáját annak, amire az Isten teremtett bennünket, hogy ti. közösségben legyünk Vele és egymással.

Valahogy így láthatta ezt a zsoltáríró és ezért nem költői túlzás az, amikor ilyen szavakat használ: “Mily szerelmetesek a Te hajlékaid, Seregeknek Ura! Kívánkozik, sőt emésztődik lelkem az Úrnak tornácai után, szívem és testem ujjongnak az élő Isten felé.” (2-3. vers) Vajon ismerjük-e mi ezt az emésztő vágyakozást az Úr tornácai után? A mi számunkra is ilyen szerelmetes hajlék ez? Ilyen ujjongó örömmel készülünk vasárnap reggel a találkozásra? Tudunk örülni annak, hogy újra láthatjuk egymást? Igazán ilyen jó nekünk is itt lennünk, együtt énekelnünk, együtt magasztalnunk a mi Urunkat? Az a tény, hogy egy-egy zimankósabb, sárosabb vasárnapon máris sokkal kevesebben vagyunk, vajon nem annak a jele-e, hogy a mi lelkünk nem emésztődik, nem ujjong így az Úr felé? És ha sokan vagyunk is, vajon gyülekezetként vagyunk-e együtt? Törődünk-e egymás gondjával, örömével, tudjuk-e a mellettünk ülőről, mi bántja, emészti, honnét jött és hova megy innen? Nem nagyon beteg ez a szív, amelyik itt dobog? Nem szürkült-e el számunkra a jelentősége a templomnak? Sokszor az az érzésem, hogy túl jó dolgunk van: túl természetesnek találjuk, hogy van templomunk, ahová elmehetünk, ha éppen kedvünk tartja, ha jobb dolgunk nem akad abban az időben!

Dávid, amikor ezt a zsoltárt írta, olyan helyzetben volt, hogy ha akart volna sem mehetett volna el az Isten hajlékába. Talán éppen ezért tudatosult előtte ilyen világosan a templom igazi értéke, ezért írja: “A veréb is talál házat és a fecske is fészket magának, ahová fiait helyezhesse, - a te oltáraidnál, óh Seregeknek Ura, én Királyom és én Istenem!” (4. vers) Milyen jó a verébnek, a fecskének, ott lehet a fészke, az otthona, onnét repülhet ki a nagyvilágba, ha elfáradt, oda térhet vissza megpihenni, ott költheti ki, nevelheti föl a kicsinyeit, ott taníthatja őket énekelni, repülni, ott - az Úr oltárainál. Óh, de vágyódik a lelke egy ilyen lelki fészek után! - Szinte önfeledten mondja tovább: “Boldogok, akik lakoznak a te házadban, dicsérhetnek téged szüntelen! Boldog ember az, akinek te vagy erőssége, s a te ösvényeid vannak szívében.” (5-6. vers) Most, amikor el van szakítva tőle, most látja, milyen boldogok azok, akik úgy járhatnak oda, mintha hazamennének, mint akiknek van egy lelki otthonuk, nagy családi közösségük; akiknek van hová vinni a fájdalmukat, van hová menekülni a kísértések elől, van hol megújulni, új erőt meríteni az élet további terheihez. De jó lenne - de nem lehet, bujdosnia kell, csak messziről emésztődik lelke a szerelmetes hajlék felé! Óh, csak még egyszer oda jutna, jobban megbecsülné a drága lehetőséget! Talán mi is akkor éreznénk meg valamit ebből az emésztő vágyakozásból, ha egyszer kénytelenek lennénk nélkülözni. Mindig meghat annak az idős asszonytestvérünknek a vágyakozása, aki betegsége miatt már több mint fél esztendeje nem tudott eljönni ide közénk. Ő azután igazán ismeri azt az érzést, amit Dávid így ír le: “Kívánkozik, sőt emésztődik lelkem az Úrnak tornácai után, szívem és testem ujjongnak az élő Isten felé.” (3. vers)

Vajon nem kapnánk-e mi is többet, ha kevesebb kritikával vagy kívánsággal vagy retorikai igénnyel, és több lelki vágyakozással jönnénk ide az Istennel és a testvérekkel való találkozásnak erre a szent helyére?! Mert nemcsak lelki gyönyörködésnek, lelki élvezgetésnek a helye a templom, hanem itt történnie kell valaminek. Ha itt akármilyen gyarló módon is, de találkozunk az élő Istennel, akkor ez a találkozás nem múlhat el nyomtalanul. Meg kell látszódnia rajtunk annak, hogy találkoztunk. Mégpedig abban, hogy megváltoztunk. Így mondja Dávid: erőről erőre jutunk! Több lesz bennünk az isteni elem és kevesebb az emberi. Óemberünk romlik, új emberünk épül. Láthatatlan válaszfalak omlanak le közöttünk, és láthatatlan aranyhíd épül köztünk szívtől szívig. Kemény szívek összetörnek, az összetörtek megépülnek. Hiszen az Ige szól itt hozzánk, az az Ige, Aki testté lett a Názáreti Jézusban, aki végigélte emberi életünket, elszenvedte halálunkat, megnyitotta sírunkat, aki által az Atya újjáteremti a mindenséget. Ez az Ige szól a Szentírás szavain keresztül. Isten beléhatol a szívekbe, ezért ki is jön ezekből és találkozik velünk!

Egyszer egy dúsgazdag bankár hallgatta a nagy igehirdető, Spurgeon prédikációját. Valaki másnap megkérdezte tőle, miről szólt a prédikáció. A bankár azt felelte: Azt már nem tudom, de az összes hamis bankjegyet összeszedtem és a folyóba dobtam. Ez az ember mássá lett, mert Igét hallgatott, találkozott! Így ömlik be az istentisztelet a mindennapi életbe. Mondják, hogy az Amazonas vize, ahol beleömlik a tengerbe, hét kilométerre szőkévé változtatja a tengert. Így ömlik bele életünk eseményébe, hétköznapjainkba az Istennel való találkozás hatása, így változtatja meg, színezi és szenteli meg azt. Így lesz az ima szolgálattá, az áhítat jósággá, a zsoltár tetté, a hit engedelmességgé, az istentisztelet életté.

Beleömlik-e a mi istentiszteletünk a világba, és vajon hány kilométerre színezi át életünket? Épül-e itt ebben a kőből csinált templomban Krisztus teste, a gyülekezet, a keresztyén élet? Semmit sem ér az a templom, amelyikben nem ez a lelki test épül. A templom csak olyan, mint a kagylóhéj, amely körülfogja, védi a kagyló testét. A gyülekezet láthatatlan templom, amely élő kövekből épül fel és megtermi a drágagyöngyöt: a szeretet, öröm, békesség szívesség, jóság, hűség, szelídség, és mértékletesség lelki gyümölcseit. (Gal 5,22)

Ezért van itt ez a templom is. És ezért nagy kiváltság számunkra, hogy segíthetünk újjáépíteni az angyalföldi atyánkfiai templomát is!

Énekeljünk:

Adjunk hálát mindnyájan
Az Atya Úr Istennek,
És mondjunk dicséretet
Mi teremtő Istenünknek,
Ki egybegyűjte most minket,
Hogy ünnepet szenteljünk,
És szent Igéjével éljünk.

(378. ének 1. vers)

Ámen

Dátum: 1954. március 28.

A Bibliának ebben a fejezetében, amelyből most az alapigét vettem, le van írva egy nagy csatajelenet: Az Úr tábora ütközik meg ősi ellenségével, a filiszteusokkal. Egyik nagy próbája volt ez az ótestamentum népének, amelyben megtapasztalta Isten csodával határos kegyelmét. Ennek emlékére állított fel Sámuel próféta egy nagy követ az út mentén, örök emlékezetül Isten csodálatos szabadítására és elnevezte ezt Ében-Haézernek, azaz a megsegítés kövének, mert mondá: “Mindeddig megsegített bennünket az Úr!” Akik erre járnak, hadd legyen ez emlékeztetés Isten kegyelmes segítésére és biztató bátorítás a vándorút továbbfolytatására. A mai vasárnapon az ország minden református templomában a felszabadulás tizedik évfordulójára emlékezünk az Ige fényében. Istenben való hittel tekintve vissza a nagy történelmi sorsforduló óta eltelt tíz esztendőre, mi is csak azt mondhatjuk, amit Sámuel próféta vésett rá az emlékkőre: Mindeddig megsegített minket az Úr! Legyen ez a hitvallás a mi számunkra is hálás emlékeztető Isten kegyelmére és biztató bátorítás vándorutunk reménységben való továbbfolytatására!

Megsegített bennünket az Úr - mindenekelőtt azzal, hogy megítélt bennünket! Keményen, hatalmasan, isteni módon ítélte meg bűneinket! Az Ige világosságában állva lehetetlen nem elismernünk alázatosan, hogy rászolgáltunk erre az ítéletre, arra, hogy az Úr Isten bottal verjen rá bennünket a megjobbulásra, a megtérés útjára, bűneink felismerésére és megbánására. A gyermeknevelésnél is van olyan pillanat, amikor a szép szó, a szerető simogatás vagy a szigorú, kemény hang már nem használ, csak a vessző! Emlékszem rá, hogy 24 éves koromban olyan hálával gondoltam vissza szüleim igazságos fenyítésére, messze külföldről levélben köszöntem meg Édesapámnak minden verését, amit valaha kaptam tőle, mert érett fejjel magam is beláttam, milyen szerető kéz fogta azt a vesszőt! Tudjuk-e olyan hitbeli érettséggel látni Isten ítéletét, mint az Ő kegyelmes segítségét? Annyira nagyok voltak a bűneink és mulasztásaink, hogy az Úr nem nézhette tovább: botot kellett vennie a kezébe. Hová vinné egy népet a saját hitványsága, bűneinek az elhatalmasodása, ha Isten szabadjára engedné, büntetlenül hagyná és olyankor meg nem vesszőzné alaposan?! Nos, megérezhettük, hogy Isten törődik velünk, szeret bennünket, mert ímé, megfenyített! Rettentő ítélet csataterévé vált a földünk, a lakásunk, az életünk, és mégis, visszatekintve rá egy évtizedes távlatból, ma már egyre jobban látjuk azt az irgalmas, szerető édesatyai kezet, ami a botot fogta. Hiszen ennek az ítéletnek a Vörösmarty lázálmában égő nemzethalál is lehetett volna a vége! Emlékezzünk csak, tíz évvel ezelőtt, amikor Isten haragjában megrendült a föld és meglazultak az akkori világ eresztékei és egymásra zuhantak a romok: úgy éreztük, hogy számunkra az élet befejeződött. És ímé, mégis itt vagyunk! Élünk! Isten csak a bűneinket ítélte meg, minket magunkat azonban nem vetett el! Sőt, helyet adott a számunkra egy megváltozott világban, feladatot bízott ránk az emberiség életének egy világméretű átalakulásának a nagy munkájában, megajándékozott bennünket az élet újrakezdésének a nagy kegyelmével. Csak arra gondoljunk, hogy hol voltunk tíz évvel ezelőtt és hol vagyunk ma? Akkor talán házunk romjait takarítgattuk szomorúan, vagy emberi és állati hullákat temettünk a kertben, most pedig ünneplőbe öltözve, templomban dicsérjük az Istent. Akkor talán kiverten, hontalanul bolyongtunk valahol, ma pedig otthonunk van. Akkor éheztünk és nyomorogtunk, most pedig naponként megterül az asztalunk. Akkor a nyirkos pincék szorongásai nehezedtek rá a lelkünkre, ma pedig bizakodva nézünk fel a tavaszi égre.

Valaki mesélte a múltkor, hogy egy barátjának a szép, jó ízléssel berendezett lakásában járt látogatóban és feltűnt neki az üvegszekrényben egy kopott bádogcsésze, ami semmiképpen sem illett bele a sok értékes holmi közé. Meg is kérdezte, hogyan került ez az ócskaság ide? A házigazda így szólt: “Tíz évvel ezelőtt ebbe a csészébe volt kimérve heteken keresztül a napi ívó és mosdóvíz adagom. És most, amikor úgy érzem, hogy elégedetlen vagyok valamivel, vagy amikor a lakásomat, amiben élek, vagy azokat a jó ételeket, amikkel táplálkozom, vagy akár a puszta életemet magától értetődőnek, természetesnek találom, olyankor meg szoktam tölteni ezt a csészét vízzel és lassan kiiszom. Ez azután újra visszahoz a földre a képzelet világából!”
Nekünk is jó lenne néha egy ilyen bádogcsésze, hogy el ne bizakodjunk, hogy el ne búsuljunk, hogy panasz helyett hálára nyíljék az ajkunk. Aki látta tíz évvel ezelőtt a mi fővárosunkat, az ma, ha fölszáll egy villamosra, vagy ha átmegy a Duna fölött egy hídon, ha belép egy hivatalba, vagy bezárja este a lakása ajtaját: jusson eszébe, hogy mindez nem is olyan magától értetődő, természetes, hogy mindez volt másképpen is, és lehetne másképpen is! Jusson eszébe, hogy bizony igaz az Ige: Hatalmasan megsegített minket az Úr!

És bizony megsegített bennünket az Úr úgy is mint egyházat. Egyházunkra nézve is az elmúlt tíz esztendő a megítéltetés és megkegyelmezés ideje volt. Más szóval úgy is mondhatnám, hogy a megszegényedés és meggazdagodás ideje. És itt nagyon fontos a számunkra az, hogy melyiket látjuk a dominálónak, hogy annyira siránkozunk-e a megszegényedés fölött, hogy nem tudunk hálásak lenni a meggazdagodás miatt. Megszegényedett az egyház elsősorban tekintélyben: le kellett szállnia a közjogi méltóságnak arról a polcáról, amely - valljuk meg őszintén - nem is volt neki való. Egyházunknak meg kellett tanulnia azt a fájdalmas leckét, hogy aki nagy akar lenni, legyen az utolsó és aki első akar lenni, mindenkinek a szolgájává váljék. Ezt a leckét mindenki nehezen és sóhajtva tanulhatja meg, de ez a lecke még soha senkinek nem ártott, csak használt, hiszen Krisztusi feladat! Megszegényedett az egyház anyagi javakban, anyagi bevételeinket nem garantálja többé törvényes paragrafus és állami végrehajtás. Nem vagyunk többé iskolafenntartó egyház. Sok megszokott módszerünk, egyházi életünk sok régi formája hullott ki a kezünkből. Megítéltettünk mint egyház - és ebben az ítéletben az a fájdalmas, hogy nem mi magunk ítéltük meg magunkban azt, ami rossz, ami igeszerűtlen volt, hanem a történelem kényszerű erejével ítélt bennünket az Isten!

És most, e 10 esztendős múltra visszatekintve egyre jobban látjuk, hogy ez a megszegényedés is csak azért volt, hogy annál jobban meggazdagodjunk. Ne siránkozzunk tehát a megszokott dolgok elhullása felett, hanem fogadjuk el hálával azt a meggazdagodást, hogy 10 év óta tanítja az Isten a legnagyobbat: a hitben való járást! Ez volt egyházunknak az elmúlt tíz esztendő folyamán a legjelentősebb és legáldottabb meggazdagodása. Az, hogy Isten kiléptette az egyházat a földi biztosíték hajójából - mint Pétert annak idején -, és járat a vizeken. - Nem vagyunk biztosítva semmiféle földi biztosítóval, hanem valóban a hit bizonytalannak látszó tényezőjére kell alapoznunk. Kivette Isten a támasztékokat alólunk, és ráhelyezett a hit talajára. Van valami különös szépség ebben a hívő ember számára: az, hogy kiléptünk az emberi biztosítékokból, vagy legalább azokból, amelyekről azt hittük, hogy ezek biztosak. Kiléptünk abból a görcsös erőlködésből, amellyel mi magunk akartuk megalapozni a jövendőnket, és most szabad megtapasztalnunk azt, hogy hatalmas és kegyelmes Istenünk van, akinek az erejével lehet a vizeken is járni. Hívő ember nem siratja a régit és nem remeg az új miatt, hanem Jézus hívására kiszáll a hajóból, elindul és boldog tapasztalatokat szerez arról, hogy lehet járni a vizeken. A víz nemcsak Jézus lába alatt, hanem a Jézusra hittel feltekintő egyház lába alatt is járható talaj.

Ezzel együtt persze mindnyájunknak a felelőssége is hallatlanul megnövekedett. Nagy felelősség hárul ránk, egyháztagokra, az Ige hirdetésére és hallgatására, az imádságra, a példaadásra. Mert amíg kívülről való támasztékok vannak - anyagi javak, állami biztosítékok -, addig át lehet hárítani az egyház életéért való felelősséget másra, törvényekre, külső körülményekre, de ha csak egy alap van, a Jézus Krisztusban mint Megváltónkban való hit, akkor a felelősség rajtunk van. - És itt megint nagy hálával állapíthatjuk meg, hogy ez a felelősség ébredezik bennünk. Ma konkrétabb, életközelibb igehirdetést igényelünk, mint pár évtizeddel ezelőtt. Ma jobban tudjuk már, hogy az egyháznak egyetlen igazi veszedelme és ellensége van: a saját tagjainak a közönye és hitetlensége. Ma jobban szeretjük a templomunkat, éhesebben keressük Bibliánkban és kérjük Istentől az élet kenyerét, mint régen! Ma jobban testvérünknek érezzük a másik felekezethez tartozó, másik világrészen élő Krisztus-követő embert, mint régen!

Keményen, élesen hasít bele Isten ítéletének az ekéje az egyház életének a talajába - de hiszen a földet is felszántják az új magvetés előtt, s íme a kikelő mag első zsengéi jelentkeznek! Óh, igen: lehetetlen nagy hálával nem gondolnia arra, hogy mindez ideig megsegített minket az Úr! Jobban, mint megérdemeltük!

Isten kegyelmes segítségének a látása hadd biztasson bennünket a reményteljes továbbhaladásra! A kegyelem mindig le is kötelez! Kötelez arra, hogy az az életlehetőség, ami adatott a számunkra, minden tőlünk telhető módon keresztény tartalommal telítődjék meg. Kötelez arra, hogy Urunkra nézzünk és az Ő Igéjére figyeljünk. Arra, hogy alázatban járjunk és engedelmesen szolgáljunk. Kötelez arra, hogy kitáruló szívvel forduljunk minden ember felé és kiáradó szeretetünknek ne állhassa útját sem szín, sem faj, sem nyelv, sem világnézet! Kötelez arra, hogy hitünkkel és imádságunkkal eszközévé váljunk Istennek az egész emberiség megmaradásáért, szebb és boldogabb jövendőjéért való megváltó terve megvalósításában!

Mindeddig megsegített minket az Úr, mert kegyelmes volt hozzánk a Jézus Krisztus érdeméért, ezért hisszük, hogy ezután is megsegít bennünket az Úr!

Ámen

Dátum: 1955. március 27.

A csütörtöki bibliaóránkon, ahol a Lukács evangéliumát tanulmányozzuk fejezetről-fejezetre, ez a rész következik éppen, amit az előbb a Lukács írása szerint való evangéliumból fölolvastam. És aszerint a biblaolvasó vezérfonal szerint, aminek az alapján itt a gyülekezetben is a legtöbben olvassák naponta a Bibliájukat, a mai napra szintén éppen ez a rész van soron a Márk írása szerint való evangéliumban. Így szinte önként adódott a mai igehirdetés alapigéjéül a gutaütött meggyógyításáról szóló történet, amit azért is ragadok meg örömmel, mert Istennek egészen aktuális üzenete van benne a számunkra. Bár megértenénk és meg is fogadnánk!

A történet egy gyógyítási esetet mond el a sok közül. Egy agyvérzés következtében megbénult embert visznek oda Jézus elé. A helyzetből az látszik, hogy az eset súlyos volt, a szerencsétlen embert vinni kellett, tehát nem tudott járni, talán beszélni sem, legalábbis a leírás szerint nem szólt egy szót sem. Lehet, hogy nem is volt eszméleténél - mindenesetre tehetetlenül feküdt egy hordágyszerű gyékényen, aminek a négy sarkánál fogva emelték föl a beteget négyen és így vitték oda Jézushoz. Szó nélkül letették Jézus elébe. És ekkor történt a csoda, amit alapigénk így ír le: “Látva pedig Jézus azoknak hitét, monda a gutaütöttnek: Fiam, megbocsáttattak néked a te bűneid.” És hogy bebizonyítsa a most is akadékoskodó farizeusoknak, hogy néki van hatalma e földön bűnöket megbocsátani, monda a gutaütöttnek: “Kelj föl és fölvévén nyoszolyádat, eredj haza”.

Ezt a történetet így végiggondolva nem tudtam szabadulni attól a gondolattól, hogy nekünk is van egy nagybetegünk, akit oda kellene vinni Jézus elé, hogy könyörüljön meg rajta. Ez a nagybeteg pedig nem más, mint az egész emberiség, az egész mai emberi élet a földön. Mindnyájan tudjuk, milyen súlyos állapotban van ez a beteg, milyen kritikus az a feszültség, amely mint egy belső láz, emészti az erejét. Milyen hajszálon függ az élete, a puszta léte, milyen aggasztó a holnapja: tudjuk, hiszen e nagybeteg állapot a legfőbb témája az egymás közti beszélgetésünknek is. - A válságos helyzet illusztrálására hadd mondjak el egy példát: A bibliaórákon már beszéltem róla, de most itt is szeretném megemlíteni. Múlt év novemberében a buddhisták világközössége tartott egy nagygyűlést Burmában. Sok ezer küldött vett részt rajta a világ minden tájáról. Ez volt a hatodik buddhista nagygyűlés, mióta buddhizmus van a világon. Ilyen összejövetelt akkor tartanak, amikor valami különleges, vagy sürgető szükség megkívánja. Most az adott aktualitást a gyűlés összehívásának, hogy amint mondják, időszámításuk 2500-dik esztendeje - ami a mi időszámításunk szerint most és a jövő évben van -, összeesik a világtörténelem legkritikusabb időpontjával. Sok buddhista meg van győződve róla, hogy a világ zűrzavara a keresztyénség számlájára írandó. Mert amint mondják, a ma élő generáció idején a keresztyén nemzetek már két világháborúban vívtak véres csatákat egymással és íme máris előkészülőben van a harmadik. Ezért mielőtt a keresztyének újra lángra tudnák lobbantani a világot, a buddhistáknak közbe kell avatkozni az élet megmentésére.

Megdöbbentő ez a hír. Szégyenkezve vehetjük tudomásul belőle, hogy íme, a pogány világ egy nagy része így látja a keresztyénséget. De azt is jó meglátni, hogy ímé, az egész világon aggódnak a nagybeteg, az emberiség, az emberi élet válságos állapota miatt. A lelki gutaütésnek is ugyanazok a jelei vannak, mint a testinek: kábult tehetetlenség, tétova tanácstalanság, bénaság, elnyomorodás. Halálosan megbetegedett az emberiség lelke. Lehet-e ezt közömbösen szemlélni? Lehet-e ezzel nem törődni? Lehet-e arra az álláspontra helyezkedni, hogy történjék, aminek történnie kell, úgy sem állíthatom meg a végzetet. Vagy lehet-e itt valami komoly, reményteljes segítséggel közbelépni?

Nos: ezért örülök ennek az Igének, mert itt egészen a mi konkrét feladatunkról van szó. Íme: Jézus megkönyörült annak a nyomorult, tehetetlen betegnek az állapotán, mégpedig a mások hitére való tekintettel. Íme, ezt olvassuk: Látva Jézus azoknak hitét - tehát nem a gutaütöttnek a hitét, mert az talán nem is volt öntudatánál, hanem az őt vivő négy ismeretlen, névtelen embernek a hitét látva Jézus -, az ő hitükre való tekintettel mondta ki a föloldozó, gyógyító, új életet ajándékozó szavakat a beteg fölött. Ilyen nagy jelentősége van a hitnek. Ennyire minden függ a hívő emberek hitétől. Ma is annyi reális segítséget tudnak nyújtani a Krisztusban hívő emberek a beteg világnak, amennyi belefér a hitükbe, amennyit Jézustól, a nagy Gyógyítótól át tudnak venni hitükkel a világ számára. Az a döntő, nagy kérdés tárul tehát itt elénk, hogy van-e olyan hitünk, mint annak a négy jóbarátnak volt?!

A mi hitünknek döntő jelentősége van az Isten csodatévő, világon megkönyörülő hatalma megtapasztalásában. Lukács leírása szerint így kezdődik a történet: “az Úrnak hatalma vala ővele, hogy gyógyítson.” (Lk 5,17c) Azért jegyzi meg ezt Lukács, mert nem mindig volt úgy, hogy az Úrnak hatalma volt Jézussal a gyógyításra. Olyat is olvasunk a Bibliában, hogy egy másik helyen és másik alkalommal Jézus nem tudott semmi csodát tenni az emberek között. Nem arról volt szó, hogy nem akart, hanem nem tudott tenni nagy dolgokat. Olyan is létezik, hogy Jézus valamit nem tud megtenni, képtelen valamire? Hát Neki is lettek volna gyenge pillanatai? Nem, hanem ott és akkor nem tudott hatalmasan cselekedni, ahol és amikor az emberek hitetlensége vette körül. Amikor az emberek szíve zárva maradt előtte. Gazdag áldásainak a bőségével jött mindig, hogy kiárassza reájuk, de nem fogadták el, nem talált hívő fogadtatásra, s ezért ajándékait tovább kellett vinnie onnan szomorú szívvel. Itt pedig azért volt vele az Úrnak hatalma, hogy gyógyítson, mert az emberek szíve nyitva volt annak átvételére, amit adni akart. Íme, az történt, hogy látva Jézus azoknak hitét, kegyelmesen, gyógyító erővel cselekedett!

Jézus Krisztus gyógyító ereje ma sem kevesebb, csak az a kérdés, talál-e olyan hitet, amelybe beleöntheti? Ő ma is jön az Ő erejének, vigasztalásának, segítségének, győzelmének, örömének a gazdag ajándékaival és mégis megtörténik, hogy nem tud tenni semmit a mi hitetlenségünk miatt. Nekünk kell a hitbeli elfogadásnak ebben az állapotában lennünk, ami szükséges ahhoz, hogy a mennyei gyógyító erő kiáradhasson! Olyanforma a mi hitünk, mint a villámhárító, amelynek a lényege éppen nem az, hogy elhárítja a villámot, hanem a levegőben lévő elektromosságot összegyűjti és leszívja. A hitnek éppen ez a szerepe, hogy azt a gyógyító isteni hatalmat, ami Krisztusban feszül, leszívja, levezesse, fölfogja. Persze nem azért, hogy közömbösítse, mint a villámhárító a villámot, hanem belevigye ezt az áldott mennyei elektromosságot a látható világba, a földi életbe, ide, ahol baj van, betegség van, gyűlölet van, szomorúság van, igazságtalanság van, halálos veszedelem van! És ez a mi hitetlenségünk, hogy Istennek a hatalma nincs mindig jelen, hogy gyógyítson és áldjon. A mi hitetlenségünk zárja el azoknak a csodatévő erőknek a beáradását a világba, amelyek a lelki gutaütésben szenvedő földi életet gyógyítanák!

Tudunk-e mi hinni abban, hogy ennek a beteg világnak Jézus Krisztusra van szüksége? Hisszük-e azt, hogy Jézus Krisztus segíthet az egész emberiségen; hogy az Ő vére igazán engesztelő áldozat az egész világért; hogy Ő tehet csodát, hogy Ő megmentheti a nagybeteg életét? Aki önmagán megtapasztalta már Krisztus megváltó kegyelmét, bűnbocsátó hatalmának új életet teremtő erejét: el tudja-e hinni, hogy ugyanez a hatalom, ugyanez a kegyelmi erő a másik emberben, a másik népben, a másik világrészen, az egész földön élő emberiség életében is hozhat gyógyulást, fizikai és lelki tisztulást, megerősödést? Merünk-e úgy hinni Jézus Krisztusban, a mi Megváltónkban, mint az a négy ember, aki azt az ötödiket vitte? - Ők maguk nem tudták meggyógyítani nagybeteg barátjukat, de egyet megtehettek: azt, hogy odavitték az Egyetlenhez, Aki megteheti azt, amire emberi erő képtelen! Ilyen hitre van szükség, s ilyen hitet akar gerjeszteni bennünk most Isten ezzel az Igével.

Nézzétek: ez a hit nem beszél, hanem cselekszik. Nem szaval, bizonykodik, nem vitatkozik, nem védekezik, hanem csendben szolgál. Ez a hit nem hallható nagy szavakban, hanem látható: "látva" Jézus azoknak hitét! Amennyire kivehető a leírásból, a négy ember meg sem szólalt, egyetlen szóval sem kérte Jézust, hogy tegyen valamit, de itt nem is volt szükség szavakra. Maga az az igyekezet, amivel ezek az emberek beteg társukat odavitték Jézus elé, az volt a legékesebb bizonyságtétel arról, milyen erős a hitük. Nem szükséges szavakkal bizonygatni vagy védelmezni a hitet akkor, ha a hitnek ilyen cselekedetei vannak. És nem ér semmit a legszebben megfogalmazott és legékesebb, legünnepélyesebb szavakkal megvallott hit sem, ha nem indít annak megfelelő cselekedetre. Hiába valljuk akármilyen meghatódott lélekkel az úrvacsora osztása alkalmával, hogy “Hiszem és vallom, ígérem és fogadom”. - Az igazi hit nem ilyen szavakban jut kifejezésre, hanem olyan tettekben, mint e történetben. Ez a négy férfi egyszerűen megragadta a gyékényágy négy csücskét és vitte a beteget. Az igazi hit nem beszél sokat, hanem cselekszik, nem siránkozik a baj fölött, hanem megragadja a lehetőséget a szolgálatra; - nem kritizál, hanem bárhol van, a néki beosztott feladatot vállalja és igyekszik vele Krisztus felé!

Annak a négy ismeretlen embernek is voltak bizonyára személyes gondjaik, bajaik is, de mégsem azt vitték oda Jézushoz, hanem olyan valakit, aki még nagyobb bajban volt. Tudna-e a mi hitünk így szolgálni, tudnánk-e ezt a beteg világot annyira szeretni, hogy ne a saját bajunkat tartsuk a legfontosabbnak? Háttérbe tudnánk-e helyezni valóságos vagy vélt sérelmeinket, személyes ügyeinket, megszokott kényelmünket? Ilyen minden porcikánkat betöltő szent törekvés-e számunkra az, hogy segítsük a nagybeteg gyógyulását minden tőlünk telhető eszközzel előmozdítani? Hallani hallja sokszor Jézus a mi hitünket, mert legalább itt a templomban sokat beszélünk róla, de vajon látja is? Látszik-e valamiben az, hogy hiszünk? Hisszük mi egyáltalán, hogy oda lehet vinni ezt a beteg világot Jézus elé? Nem úgy van-e, hogy visszarettenünk a feladat nagyságától? Föltámad bennünk a kishitűség: mit tehetek én egymagamban egy egész társadalommal, egy egész világgal!

Nos, itt is négyen voltak, akik azt az ötödiket vitték. Egy ember egymagában nem tudta volna megtenni, kettő is csak nagy üggyel-bajjal, három is alig. De amikor négy ilyen ember egyesíti az erejét, a szándékát, a hitét, a szeretetét, akkor minden nehézség nélkül eljutnak terhükkel a célhoz. A szívek és kezek egyesülésében hallatlan erő van. Jézus egyenesen azt mondta: Ha ketten közületek egy akaraton lesznek bármi dolog felől, kérjetek amit csak akartok és meglesz az néktek. Mi sem vagyunk egyedül: szerte az egész világon rengeteg hívő ember akarja ugyanazt, kéri imádságban ugyanazt, dolgozik ugyanazért: e világnak Krisztus által való gyógyulásáért, azért, hogy Isten kegyelme mentse meg az emberi életet a saját bűneibe való belepusztulástól. Mint ahogyan az a négy férfi megragadta a hordágy négy csücskét, mi is ragadjuk meg a világnak azt a csücskét, ami hozzánk legközelebb áll, a mi kezünk ügyébe esik, aminek az elvégzése kint a világban ránk van bízva: Legyen az a háztartás gondja, vagy közéleti szolgálat, gyermeknevelés, vagy szürke robot: végezzük azzal a hittel és könyörgéssel, hogy sok más ezer és millió hívő emberrel együtt emeljük, visszük, cipeljük ezt a nagybeteg világot Krisztus felé.

A te hitedtől, a te tettekben, szeretetszolgálatban, becsületes helytállásban megnyilatkozó hitedtől is függ, hogy kiáradhat-e a világra Jézus gyógyító, csodatévő ereje. És kezdjük el kicsiben, de konkréten: ha például otthon a családban már ketten vagytok, akik hisztek, akkor ti ketten együtt imádkozzátok oda és vigyetek oda egy harmadikat Krisztushoz. És ugyanígy két házaspár együtt egy harmadik házaspárt, három jó barát együtt egy negyediket! És akár te egymagad együtt a többi sok százezer hívő emberrel az egész emberiség ügyét, baját, sorsát!

Hiszed-e igazán, hogy az Úrnak ma is van hatalma arra, hogy gyógyítson? Hiszed-e, hogy ma is megtörténhet ugyanaz a csoda, hogy látva Jézus a te hitedet, a mi hitünket, azt mondja a gyermekednek, azt mondja az egyházunknak, azt mondja a világnak: “Megbocsáttattak néked a te bűneid, kelj fel és járj!” Hisszük-e, hogy Krisztus a mi hitünk által is képes csodát tenni? Valóban csak attól függ, hogy hisszük-e!

Jertek hát, könyörögjünk ezért a hitért!

Hinni taníts, Uram, kérni taníts!
Gyermeki, nagy hitet kérni taníts!
Indítsd fel szívemet,
Buzduljon fel, neked
Gyűjteni lelkeket!
Kérni taníts!

(479. ének 1. vers)

Ámen

Dátum: 1955. márc. 20.

Egy család életében vannak olyan kimagasló események, alkalmak, amik ha közvetlenül a család egy bizonyos tagját érintik is, mégis az egész család ügyét jelentik. Például amikor a fiú érettségizik vagy vizsgázik, amikor a leány férjhez megy: a család többi tagját is annak az egynek a szorongása vagy öröme foglalkoztatja. A mi nagy családunkban, gyülekezetünkben is most ilyen kiemelkedő esemény van, presbiteri csendesnap, ami bár közvetlenül a gyülekezet 35 tagját érinti, de nem közömbös a többire sem, szükséges, hogy foglalkoztassa az egész családot, az egész gyülekezetet. Ezért hadd szóljon most az Ige kiváltképpen a presbiterekhez, akik most egy egész napos elcsendesedésben szeretnének fölkészülni az Úr szolgálatára, és éppen azért hadd szóljon hozzánk az Úr az egész gyülekezet jelenlétében, hogy a gyülekezet is hadd lássa, mit jelent presbiternek lenni! Mekkora felelősség van azokon, akiket erre a tisztségre megválasztott, és ezt látva konkrétabban tudjon imádkozni az egész család a presbiterséggel megbízott testvéreiért!

Magamat is presbiternek számítom, mert az Ige szerint az vagyok: tanító presbiter a kormányzó presbiterek között. Presbiteri feladatunkat rövidebben, tömörebben alig lehetne összefoglalni, mint ahogyan Pál apostol mondja búcsúzóul az efézusi véneknek: “Viseljetek gondot azért magatokra és az egész nyájra, melyben a Szentlélek titeket vigyázókká tett, az Isten anyaszentegyházának legeltetésére, melyet tulajdon vérével szerzett.”

1.) Isten Igéje “vigyázónak” nevezi a presbitert, olyan valakinek, aki őrt áll, mint a jeruzsálemi magas várfalakon éjjel-nappal kiállított katona, tehát aki kimagasló helyen áll, hogy áttekinthesse az egész helyzetet, aki szemmel tartja a többieket, aki többedmagával védi, legelteti, pásztorolja az egész nyájat. Aki másokra vigyáz, annak elsősorban önmagára kell vigyáznia! Jól tudja ezt Pál a maga gyakorlatából, azért írja a korinthusiaknak: “Megsanyargatom testemet és szolgává teszem, hogy míg másoknak prédikálok, magam valami módon méltatlanná ne legyek.” És ezért figyelmezteti szerelmetes fiát, Timóteust is: “Senki a te ifjúságodat meg ne vesse, hanem légy példa a hívőknek!” És ugyanez a tartalma itt az alapigénkben mondott figyelmeztetésnek is: “Viseljetek gondot magatokra!” Aki azt mondja, hogy kitűnő köhögés elleni szert talált fel, azt árulgatja a piacon, s közben alig tudja elmondani a mondókáját a fuldokló köhögés miatt, annak nem sok sikere lesz a portékája eladásában. Aki a saját maga hitéletével nem sokat törődik, mivel ő maga is része a gyülekezetnek, a gyülekezet hitéletére sem fog semmi buzgóságot és fáradságot fordítani. Hogyan gondoskodhatna buzgón a mások üdvösségéről az, aki a magáét elhanyagolja? Rettenetes dolog meg nem tért szívvel az Urat szolgálni. Olyan kényszerű nyűg ez, mint egy boldogtalan házasságban egy egész életen át a szerelmet hazudni. Szörnyen tragikomikus lehet az, amikor valaki az Élet Kenyerével a kezében éhen hal, mialatt másokat kínál vele. Nem lehet olyan Krisztust igazán szolgálni, akit nem hordozok a szívemben. Ha bennem belülről nincs rend, nincs élő közösség Krisztussal, kifelé a szolgálatom is zűrzavaros és tétova. Hideg szívvel nem lehet másokat fölmelegíteni, Krisztusért nem égő szívvel nem lehet tüzet gyújtani.

Hiába minden buzgólkodás, ha amit egy óra alatt vasárnap a szánkkal építettünk, utána egy egész héten át a kezünkkel leromboljuk! Hiába vigyázunk arra, hogy szolgálatunk végzése közben egyetlen helytelen szót se mondjunk, ha viszont a helytelen vágyakat, érzéseket, gondolatokat megtűrjük magunkban! Hiába vagyunk akármilyen kifogástalanok a “szolgálatban”, ha mások vagyunk a “szolgálaton kívül”!

Valaki egyszer még fiatal lelkész korában azt mondta: “Ha szórakozol, vagy ha egyedül vagy is egy szobában, akkor is úgy viseld magad, mintha rajtad lenne a palást!” A presbiterek is ilyen palástos emberek: láthatatlan palástot hordoznak otthon is, az utcán is, a hétköznapi életükben is! És az a láthatatlan palást szentebb, mint ez, és nem is ilyen fekete, hanem fehér - az a bizonyos fehér ruha, amibe Krisztus öltözteti az Övéit. Hamarább meglátszik rajta minden folt, mint ezen! “Viseljetek azért gondot magatokra!” - int bennünket az Ige.

Pál a saját tapasztalatából tudja, mennyi személyes kísértésnek, a Sátán milyen agyafúrt támadásainak van kitéve az őrálló, hiszen annak a Krisztusnak a szolgálatában áll, aki azért jött, hogy “az ördög munkáit lerontsa”. Az ördögnek nagyobb érdeke ilyen embert elbuktatni, mint mást. Jobban nekiveselkedik-keseredik azzal szemben, aki ártalmára dolgozik. Nagy diadala a Sátánnak, ha megverheti a pásztort, hogy szétszóródjanak a juhok. Micsoda győzelme az, ha az Úrnak egy ilyen elhívott szolgáját teheti gőgössé, önzővé, paráznává, kételkedővé, akkor azután gúnyolódhat kedvére: nézzétek az egyházat, ilyenek az elöljárói! Igen, az elöljárókra sok szem tapad, sokan észreveszik láthatatlan palástjukon a foltokat. Mások talán észrevétlenül bűnözhetnek, az egyházi tisztséget viselők nem! A mi bűnünk még csúnyább, mint másoké. Egy bűn, ami kisebbnek látszanék, ha másvalaki követné el, a mi életünkben kiált! A mi bűnünk nagyobb hűtlenség, mint a másoké, mert nagyobb kötelezettséget vettünk magunkra! Mennél közelebb áll valaki Jézus Krisztushoz és az Ő ügyéhez, annál több, annál súlyosabb gyalázatot tud hozni az Ő nevére. Ezért mondja Pál: “Viseljetek gondot azért magatokra!”

Kétfelé sántikálni nem lehet, megosztott szívvel szolgálni az Urat nem lehet, aki a Sátánt is szolgálja, nem harcolhat ellene! Lehet-e igazán hű Krisztushoz az, aki érzületében még mindig titkos szövetségese Krisztus ellenségének?! Márpedig ez az eset mindenkinél, aki még nem adta magát mindenestül Jézus Krisztusnak! Ha a 12 között, akiket Jézus választott ki az apostoli tisztségre, mégis volt egy áruló is, jó, ha megkérdjük mindnyájan magunktól: Nem én vagyok az mostan, Uram? Hiszen öntudatlanul is árulója Krisztusnak, aki a szívét nem szolgáltatta ki Neki, aki az uralmat a saját élete fölött nem adta át Neki! Aki magamagát föl nem adta!

A koppenhágai székesegyházban van Thorwaldsen csodálatos Krisztus szobra. Lenyűgöző látvány az egész székesegyházon uralkodó, lágy fénytől övezett alak. De az arcát nem lehet látni másként, csak úgy, hogy az ember oda térdel a lábaihoz. Kitárt karokkal áll ott és azokra tekint alá, akik lábainál térdelnek. Jézust mindig csak így lehet látni: térdet hajtva előtte. Aki csak távolról nézi Őt, arcát sohasem láthatja. “Viseljetek gondot magatokra” azt jelenti: térdre a Krisztus előtt, engedd, hogy legyőzzön, - engedd, hogy arca a te arcodba nézzen, tekintete átjárjon és átformáljon, élete éltessen - mindig újra - egyre jobban!

2.) Azért viseljetek gondot így magatokra, hogy gondot viselhessetek az egész nyájra, melyben a Szentlélek vigyázókká tett! Hogy ez az egész nyájra való gondviselés mit jelent a részletekben, azt egy prédikáció keretében nehéz lenne konkretizálni. Csendesnapunk folyamán úgyis beszélgetünk még majd erről. Itt csak általánosságban szólhatunk róla.

Különösen nagy súlya van itt ennek a szónak: az egész nyájra. Ahhoz, hogy az egész nyájra valamelyest is gondot viselhessünk, legelső követelmény az, hogy ismerjük, kik tartoznak a nyájhoz. Itt a legnagyobb baj az, hogy a nyáj legtöbb tagjának nemhogy a helyzetét, életkörülményeit nem ismerjük, de még a személyét sem. Leülünk a villamoson egymás mellé anélkül, hogy tudnánk a másikról, hogy ez is ugyanabba a nyájba tartozik. És ha idetartozik is valaki, azt már nem tudjuk róla, hogy hogyan tartozik ide, névleg, megszokásból, hagyományszerűen, vagy az élő Jézus Krisztusban való hit alapján?! Miként viselhetnénk így gondot az egész nyájról? Íme, itt van rögtön egy probléma, amit - legalábbis ebben a gyülekezetben - még sohasem sikerült megoldani. Pedig ha Isten Igéjét komolyan vesszük, nem törődhetünk bele abba, hogy ez megoldhatatlan probléma. Ha egyszer komolyan tudnánk venni azt, hogy a pasaréti gyülekezetnek nem egy lelkipásztora van, hanem 36, akkor máris egészen más akusztikája lenne az Ige parancsának, hogy “viseljetek gondot az egész nyájra”. Még ha szám szerint nagy is egy nyáj, pedig félő, hogy nem is olyan nagy, mint amilyennek gondoljuk, 35 pásztor - ha igazán pásztor, ha igazán a Jó Pásztor megbízottja - mégiscsak elterelgeti valahogyan. Igen: ha igazán a Jó Pásztor megbízottja! Az egyik presbiter testvérünk, amikor most megválasztottuk erre a szolgálatra, így szólt hozzám a minap: “Tudod, komoly kérdést jelent a számomra, hogy te jelöltél-e engem presbiternek, vagy a Szentlélek?" Nos, igaza van ennek az atyánkfiának: ezt a kérdést mindenkinek el kell döntenie magában.

Pál maga állított a gyülekezetek élére presbitereket és mégis így mondja az efézusi véneknek:" Viseljetek gondot a nyájra, melyben a Szentlélek titeket vigyázókká tett!" Hitben lehet vállalni, hogy a gyülekezet külső elhívásában a Szentlélek belső elhívása válik hallhatóvá, és ha a Szentlélek hív valakit szolgálatra, akkor csak egyet lehet mondani, azt, amit Ézsaiás is mondott a belső látásra: “Ímhol vagyok én, küldj el engem Uram!”. Isten az Ő egyházát ma nagyon szoros gyeplőre fogta. Nem lehet úgy hozzátartozni, mint valamikor régen, csak úgy éppen-csak-hogy, kedélyesen, szórakozásképpen, mert lemarad és lerázódik róla, aki halálosan komolyan és teljes igyekezettel helyt nem áll a maga helyén, aki nem tudja vállalni hitben, hogy a Szentlélek tette oda, ahol van, akár presbiter, akár egyháztag az illető. Tehát így viseljünk gondot az egész nyájra!

Tudom, hogy roskasztó felelősséget rak ezzel Isten Igéje reánk, de az a nyáj is, amiben a Szentlélek vigyázókká tett bennünket, nagyon drága érték. Így mondja az apostol: Isten azt “tulajdon vérével szerezte”. Sokszor hallom én Jézus szavát: “Én meghaltam értük, te vigyázni sem akarsz rájuk? Én a véremet sem kíméltem, te a fáradságodat és kényelmedet is sajnálod? Én a mennyből jöttem utánuk a földre, hogy megkeressem és megtartsam őket, te a szomszéd utcába sem akarsz utánuk menni? Én olyan rengeteget szenvedtem, hogy megmentsem őket, és ha a munkatársammá teszlek, azt a keveset is sokallod, amit rád bíztam?

Igen, úgy nézzünk mindig a gyülekezetre, mint amit Isten a tulajdon vérén szerzett! Lehet-e nem szeretni akkor annak a nyájnak minden tagját? Micsoda szörnyű bűn lenne, ha a mi tétlenségünk alatt értéktelenné lenne számunkra a Krisztus hajléka? Látjátok, mekkora felelősség van rajtunk? Ezekről a dolgokról akarunk ma tovább beszélgetni a csendesnapon. Könyörögjetek értünk, hogy méltókká tétessünk ekkora feladatra!

Ámen

Dátum: 1954. február 14. presbiteri csendesnap.

A Miatyánknak ez az utolsó kérése. Ez is szorosan kapcsolódik az előtte lévőhöz, ahhoz, hogy “ne vígy minket a kísértésbe”. Tudniillik különbség van a megkísértés és a kísértésbe esés között. A megkísértés azt jelenti, hogy az ellenség tolvaj módjára ott settenkedik a szívünk háza körül, keresvén és próbálván, hogy hol törhetne be. A kísértésbe esés pedig azt, hogy az ellenségnek sikerült behatolni a házba, megkezdődött a küzdelem és kérdés, hogy ki marad felül, ki lesz a győztes? Ki tudom-e űzni, vagy elfoglalja a belsőmet, megkötöz és uralomra jut felettem? Ezért tanít Jézus így imádkozni, hogy “ne vígy minket a kísértésbe”. De ha már beleestünk abba, ha már viaskodunk vele, még akkor sem vagyunk elveszve, még akkor is van menedék, segítség, egy nagy SOS-jeladás, segélykérés: “Szabadíts meg a gonosztól!”

Mi az a gonosz, amiről Jézus itt beszél? Elsősorban az a gonosz hatalom, mint személy, amely minden formájú és fajtájú kísértés mögött áll. Az a titkos hatalmi központ, ahonnan mindig megújuló támadások érik a Krisztust követni akaró embert. A kísértést irányító személyes hatalom, a Kísértő személye. A Biblia úgy beszél a gonoszról, mint az ellenséges lelkek, elemi erők láthatatlan seregéről. A gonosz, mintegy gyűjtőfogalom, azoknak az erőknek, démonikus hatalmaknak a megjelölése, amelyekről Pál apostol beszél, amikor ezt mondja: “Nem test és vér ellen van nekünk tusakodásunk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, az élet sötétségének világbírói ellen, a gonosz lelkek ellen, melyek a magasságban (tehát a bennünket körülvevő szellem szférában) vannak”. Ez a sokféle gonosz hatalom mind az emberi élet láthatatlan hátterében húzódik meg. Az emberlét minden rosszában benne van a kezük. Birodalmuk van, melynek mozgatószálai a legfőbb gonosz, a Sátán kezében futnak össze.

Hogy honnét van a gonosz a világon? - ez már elméleti kérdés, a Biblia pedig soha nem fejteget spekulatív problémákat, itt se. Hanem egyszerűen tudtul adja, hogy a gonosz van, létezik, mégpedig itt van, betör mint ellenség a világba. A helyzet tehát komoly. Amikor komoly veszedelem fenyeget, akkor az ember nem filozofál, hanem védekezik, cselekszik. Éppen úgy, mint egy fenyegető bombatámadásnál is, nem azon elmélkedik az ember, hogy hol készül a bomba, amely a közelemben lecsap, milyen súlyú, milyen gyártmányú és robbanó hatású, hanem számol a veszéllyel és menekül. Így beszél Jézus a gonoszról mint fenyegető hatalomról, sőt, nem is a gonoszról beszél, hanem az előle való menekülés lehetőségéről. Nem magyarázgatja, ki az a gonosz, hanem azt mondja: így kiáltsatok: “Mi Atyánk, szabadíts meg a gonosztól!”

Igen: emberlétünk, különösen keresztyén létünk a gonosz támadásaitól szakadatlanul fenyegetett lét. De azt ne gondoljuk, hogy az a gonosz csak kívülről fenyeget, mint egy rajtunk kívül álló hatalom. Nem! Sőt! A gonosz hatalom támadásának a titka éppen abban van, hogy mi magunk támadhatók vagyunk, fogékonyak vagyunk, az ellenségnek hídfőállásai, támaszpontjai vannak bennünk, a szívünkben, a vérünkben, a vágyainkban, a lelkünk mélységeiben. Az ún. óemberünk hangja bennünk szólal meg és azok a gonosz hatalmak ezután a hang után orientálódnak. Ez az óember bennünk azoknak a gonosz hatalmaknak titkos ügynöke, szövetségese, amelyik belülről jeleket ad az ellenségnek és elárulja neki az egyéniség várának a gyenge pontjait. Ezért tehát ha valaki meg akarja ismerni a démoni hatalmakat, sohase kifelé tekintsen, sohase a külvilágban keresse, hanem befelé: önmagában, a saját énjében. Mi magunk vagyunk az a hely, amelyet a gonosz hatalom megszáll, és ahol a gonosz hatalom valósága a saját gonosz indulataiban, vágyainkban, gondolatainkban, szavainkban és gonosz cselekedeteinkben, tehát a saját gonoszságunkban felismerhető. A legördögibb dolog az ördögöt másutt, másban keresni, meglátni és nem önmagunkban. A tőlünk távol, valahol másutt munkálkodó ördögben való hit a bennünk lévő ördögök munkájának az eredménye. Nem úgy beszélni a gonoszról, mint bennünk lévő valóságról - már magában véve is gonosz dolog! Csak aki már felismerte a saját bensőjét lefoglaló, önmagában mozgató erővé vált, égető tűzzé vált, megbénító teherré vált gonoszt, az tudja igazán, mit jelent ez a kiáltás: “Szabadíts meg a gonosztól!”

Csak egyetlen példával hadd világítsam meg az elmondottakat: Mindnyájunknak szokott rossz hangulata lenni, kellemetlen, sötét kedélyállapota. Néha egészen indokolatlanul és váratlanul lep meg, ránk telepszik, mint a köd, vagy mint a súlyos viharfelhő és a kék eget eltakaró árnyékát ráveti még a környezetünkre is. Magunk sem tudjuk talán, miért vagyunk ilyen borongó hangulatban, miért uralkodott el rajtunk ez a gonosz kedélytelenség. Valahogyan úgy van, ahogyan egyszer mondta valaki: az emberi természet befödött mélysége nyílik föl és kiereszti titkait. Ne kicsinyeljük le ezt a jelenséget és ne akarjuk kimagyarázni, indokolni, igazolni, mert ezek a rossz hangulatok abból az ijesztő, titokzatos mélységből származnak, ahol azok a gonosz hatalmak uralkodnak. Azt a fedőt, amit a morális erő egy ideig a mélység nyílása fölött tud tartani, váratlanul valami apróság lelöki és a sötét hatalmak fölszabadulnak, kitombolják magukat abban a rossz hangulatban, gonosz kedélyállapotban, ami legtöbbször előfutára csak a gonosz gondolatoknak és tetteknek. - De hát mit tehetünk ellene?! Nos, összeszedhetjük magunkat, mozgósíthatjuk az akaraterőnket, segítségül hívhatjuk az értelmünket, a józan belátásunkat, amelyik elmondja, hogy nem lenne szabad így viselkedni, hogy ez a környezetünkre káros és elviselhetetlen! De vajon segít-e mindez? Lehet-e akaraterővel, ész-okokkal, józan belátással legyőzni azt a sok föltóduló gonoszt, ami a saját bensőnk mélységeiből előtör? - Nos: ez csak egy példa arra, hogy mennyire hatalmába tud venni bennünket a gonosz, mennyire behálóz, lenyűgöz, megigéz, meggyötör!

De mégsem vagyunk védtelenül kiszolgáltatva neki. Ha nem volna szabadulás a gonosz rettentő hatalmától, nem volna benne a Miatyánkban ez a kérés: “Szabadíts meg a gonosztól!” Az a Jézus tanított így imádkozni, akinek a keresztrefeszítésében ez a kérés már be is teljesült. Ott, a Golgotán tudniillik éppen ez történt: a megszabadítás, a megváltás a gonosz hatalmából. Hiszen ott az történt, hogy az Atya azt a lényt, akit legjobban szeretett, a Fiút, a Szentháromság második személyét, emberi testben odadobta a gonosznak prédául. S mivel a gonosz nem tudta megrontani és rabszolgájává tenni, kitöltötte rajta haragját. Testben és lélekben ki akarta irtani. Minden dühét ráviharozta, s Ő mindent alázatosan és engedelmesen elhordozott, amíg a kereszten fel nem sóhajtott: Elvégeztetett! Elvégeztetett, mert megrontotta a gonosz hatalmát, kiszabadította szolgálatából az embert és mint az Élet Fejedelme, a feltámadott és mennybement Úr Szentlelke által él mindazokban, akik megtérnek Őhozzá, akik elégtételét hit által elfogadják. Ezzel a nagy csata eldőlt, a gonosz meggyőzetett és most már minden hatalom csak a kivonuló, megvert sereg fogyó hatalma azok felett, akik a Szabadítót és a szabadítást hit által elfogadják.

Ebbe a szabadításba kapaszkodunk bele, mint ahogy a fuldokló két kézzel fogódzik bele a felé dobott mentőövbe, amikor így imádkozunk: Szabadíts meg a gonosztól! Ezzel az imádsággal mintegy átöleljük a Keresztet, ahol tényleges szabadulás van számunkra a gonosztól! Ahogyan Isten Igéje mondja: “Ha a Fiú megszabadít titeket, valósággal szabadok lesztek!” Nem olyan értelemben persze, hogy a gonosz hatalomnak a támadásaitól is szabadok leszünk, sőt, amíg élünk, sohasem kerülünk ki a gonosz hatalom befolyási érdekszférájából. Mindig újra támad a sötétség hatalma, de tudhatjuk, hogy az a hatalom már megtört. A legsúlyosabb küzdelembe is azzal a bizonyos hittel mehetünk bele, hogy Jézus már győzött. Ha fölfedezed valamiben a közeledését, vágd a szeme közé, amit a legkevésbé szeret hallani: “Megvert ellenség vagy, legyőzött hatalom vagy!” Ragaszkodj bátran ahhoz a hitedhez, hogy meg vagy váltva, Krisztus megváltott, nem vagy tehát kénytelen engedni a gonosznak! Aki ezzel a forró kéréssel: Szabadíts meg a gonosztól!, igazán belekapaszkodik Isten megváltó kegyelmébe, az mindig meg is tapasztalja, hogy valóban van szabadulás számára a gonosztól!

A Miatyánknak ez a kérése is, mint mindenik, többes szám első személyben van. Jézus tehát ebbe a kérésünkbe is beleöleli az egész teremtett világért való könyörgést: azért a világért, amelyik az Ige szavai szerint hiábavalóság alá vettetett és amelyik a maga Krisztus nélküli nyomorúságában fohászkodik és nyög mind mostanáig, tudattalanul is várva a megszabadulást a rothadandóság rabságából. “Mert a teremtett világ hiábavalóság alá vettetett, nem önként, hanem azért, a ki az alá vetette. Azzal a reménységgel, hogy maga a teremtett világ is megszabadul a rothadandóság rabságától az Isten fiai dicsőségének szabadságára. Mert tudjuk, hogy az egész teremtett világ egyetemben fohászkodik és nyög mind idáig.” (Róm 8,20-22) És éppen az az ember, aki már megtapasztalta a Krisztus által való szabadulást a gonosztól, képtelen a világ bármilyen nyomorúságát, baját közönyösen szemlélni, mint akinek semmi köze hozzá, hanem a gonosz látása könyörgésre készteti: Uram, szabadíts meg minket, embereket, világot a gonosztól!

Ne panaszkodjunk és keseregjünk a világ nyomorúságának a láttán, hanem kérjünk segítséget ellene onnét, ahol van szabadulás! Aki megismerte Jézus Krisztust, nem alkudhat meg többé semmi bajával a világnak - háborúval, ellenségeskedéssel, betegséggel, szegénységgel -, nem törődhet bele abba, hogy mindez végzet és ezért megváltoztathatatlan, hanem tudja, hogy a világ nyomorúságával szemben valamit mindenképpen tehet: kiálthat, könyöröghet: “Ments meg tőle bennünket, Uram, szabadíts meg minket a gonosztól!” Igen, aki egyszer a Krisztus szabadítását megkóstolta a maga életében, az nem tud többé szabadulni attól, hogy éhezze és szomjúhozza a jobbat, azt, amit Isten az egész teremtett világ számára is megígért, a végső győzelmet, azt, amiről Péter és János apostol írásaiból így olvasunk: “Új eget és új földet várunk az Ő ígérete szerint, amelyekben igazság lakozik, és az Isten eltöröl minden könnyet az ő szemeikről és halál nem lesz többé, sem gyász, sem kiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak!” - A megváltásnak ezért a végső kiteljesedéséért tanít Jézus a Miatyánk utolsó kérésében könyörögni, kiáltani - és íme Ő maga kiált és könyörög velünk, hiszen ez a mi imádságunk: az Úr imádsága!

Tegyünk hát bizonyságot a gonosztól is megszabadító Urunk hatalmáról:

Él az Úr, áll ígérete:
Ördög s világ minden csele
Megszégyenül mirajtunk!
Vélünk az Úr, mi ővele,
Végtelen az ő ereje:
Győzelmet kell aratnunk...

(393. ének 2.vers)

Ámen

Dátum: 1955. március 13.

Itt is arra szeretném legelőször felhívni a figyelmet, hogy a Miatyánknak ez a kérése is egy kihangsúlyozott “és”-sel kapcsolódik az előbbihez: Bocsásd meg a mi vétkeinket... és ne vígy minket a kísértésbe. Éppen a bűnbocsánatot nyert ember tudja igazán, mi a kísértés veszedelme. Hiszen a bűnbocsánat nem arra ad szabadságot, hogy ugyanott folytassam és ugyanúgy, mint előtte, hanem a bűnbocsánat által Isten éppen a mélységből emel fel, újra befogad a Vele való közösségbe, újra rásegít a Krisztus-követés útjára és éppen a bűnbocsánat által figyelmeztet, hogy erről az útról most már le ne térjek többé! Állandóan megismétlődő bűnre állandóan megismétlődő bocsánatot kérni jellemtelenség és visszaélés a kegyelemmel! A bűnbocsánattal Isten nem azért tisztítja meg az életünket, hogy legyen újra mit bepiszkolni, mint ahogyan a vásott gyerek szereti a tisztára meszelt falat sárral bekenni. A bűnbocsánat nemcsak azt jelenti, amit Jézus Mária Magdolnának mondott, hogy “nem kárhoztatlak”, tehát fölmentelek, hanem azt is jelenti, amit ugyancsak neki mondott rögtön azután: “Eredj el és többé ne vétkezzél!”

Igen ám, csakhogy ez nem olyan könnyű dolog! Mert az ember, ha még elhatározza is, hogy többé nem akar vétkezni, mindig azon veszi észre magát, hogy megint elbotlott valamiben, megint csak szégyenbe, leverettetésbe, kudarcba fullad a jó-szándék. Nincs hát segítség, győzelem, felemelkedés, előrehaladás?! De van! Éppen erre irányul napi imádságunknak ez a most soron következő része. Éppen ezért fűzi hozzá Jézus a bűnbocsánatért való kéréshez, ennek mintegy folytatása képpen: “És ne vígy minket kísértésbe”, azaz ne vígy minket megkísértésbe!

Jézus nem titkolja el azokat a veszedelmeket, amelyek az Őt követni akarók útját szegélyezik. Rengeteg formájú, ezerarcú kísértéssel találkozunk ezen az úton. E sokféle kísértés mögött egy gonosz hatalom áll: a Kísértő! Nem akarok itt most a Sátán személyéről, a démoni hatalmak valóságáról beható magyarázatot tartani, talán lesz még rá máskor alkalom, most csak annyit, hogy maga Jézus úgy beszél róla, mint személyes hatalomról, mint az Ő ellenségéről. Ránk nézve való veszedelmét többek között ilyen képpel fejezte ki: az ördög mint ordító oroszlán szerte jár, keresve, kit elnyeljen. És az egyik legnagyobb diadala neki éppen az, hogy sikerült a modern emberekkel elhitetni azt, hogy ő nem is létezik, hogy ő csak afféle középkori rémmese képzelt alakja lópatával és hosszú farokkal. A valóság azonban az, hogy van egy titokzatos hatalmi központ, ahonnét meg-megújuló támadások érik éppen a Krisztust követni akaró embert. Nem kísértet a Sátán, hanem kísértő: olyan titokzatos hatalom, amely folyton a nyomunkban jár és ahogyan a magyar szó olyan szemléletesen mondja: kísér, nyomon kísér. Nemcsak a világ hiúságainak vásárába, hanem még ide, a templomba is, még az imádkozó szoba belső csendjébe is. Kísér, mint fényben az árnyék és éppen olyan nehéz megfogni, mint az árnyékot a falon. Sohasem úgy jön, hogy felismerjük. Első áldozatainak, Ádámnak és Évának sem azt ajánlotta, hogy “Rajta, most pedig lázadjatok föl Isten ellen” -, hanem kívánatos, gyönyörű lehetőséget tartott eléjük: “Olyanok lesztek, mint az Isten”. És mi lett volna felségesebb a paradicsomi ember számára, mint olyanná válni, mint az Isten? És az áldozat gyanútlanul beleharapott...

A kísértésnek éppen az a veszedelme, hogy szép, megtévesztő színeivel eltakarja azt, aki mögötte van: a Kísértőt. Nem ilyen durván tárja elő a kísértést, hogy “Eredj, lopjál, nem veszik észre, más is azt teszi!” Óh nem, így könnyen felismerhető lenne ördögi eredete. Hanem így kezdi: “Nézd, milyen igazságtalanság az, hogy másnak van, neked meg nincs, szolgáltass igazságot önmagadnak!” És az áldozat észre sem veszi a szálaknak azt a finom hálóját, amibe belegabalyodik, csak akkor, amikor már késő. Nem azt mondja: “Rajta, légy hűtlen a házastársadhoz, a hűség unalmas valami!” - Így az áldozat visszariadna tőle, mert rögtön észrevenné mögötte az ördögöt, hanem úgy, hogy elkezd sajnáltatni önmagaddal, bebeszéli, hogy milyen egyedül vagy, tulajdonképpen nem ért meg a hitvesed sem, pedig neked szükséged van gyöngédségre, jogod van a boldogsághoz, és elképzelteti veled, hogy az a másik lenne az igazi! És ha ez sikerült, akkor már könnyen visz tovább a mészárszékre.

A kísértést sohasem csomagolatlanul, vagy a “made in pokol” címkével ellátva teszi elé a Kísértő a földi halandónak, hanem valami elegáns formában, jó hitelű név alatt: például önbizalom jelszó alatt gőgöt árul, igazságosság címén részvétlenséget, szeretet címkével gerinctelen engedékenységet, takarékosság leple alatt kapzsiságot, óvatosság jegyében gyávaságot, bátorság címén istenkísértést. Rettentő agyafúrt hatalom a Kísértő! Nem lehet úgy védekezni ellene, ahogy Odüsszeusz, a görög eposzi hős akart elhajózni a szirének szigete mellett, hogy tudniillik a hajósok fülét betömte viasszal, magát pedig odakötöztette a hajó árbócához, hogy a csábító ének meg ne ejtse őket és tovább hajózhassanak. Hiába dugod be a füled, hiába zárkózol akár kolostorba: a szíved legmélyéről szólít meg, érzéseid, vágyaid, ösztöneid mögé bújva kezd alkuba veled, épp a csendben, az elzárkózásban, a magányban úgy hallod a hangját, mint a saját legbelsőbb énedét. Jakab apostol egyenesen így mondja ezt: “Mindenki kísértetik, amikor vonja és édesgeti a tulajdon kívánsága”. (Jak 1,14) De nemcsak belülről, hanem kívülről is támad, meglep az életkörülményeink között. Életünk mindenféle helyzete és alkalma mögött ott van a Kísértő. Vannak nehéz helyzetek, kritikus helyzetek, mint például anyagi nyomorúság, súlyos betegség, családi zűrzavar, emberi rosszakarat, sorscsapás - és rögtön megjelenik benne a kísértés: ami abban áll, hogy elhomályosul a kedélyem, kérdésessé válik Isten jósága és könyörülete. Mintha valaki gúnyosan kérdezné: hát ezt jelenti a bűnbocsánat, hát ennyit ér az imádság? De megfordítva: lehet valaki jómódú, makkegészséges, magasra ívelő karrierrel megáldva, boldog, és éppen ezt használja ki ellene a kísértő, éppen a jó napok bősége teszi gőgössé, önigazulttá, színtelenné, beképzeltté. Éppen a jólét által hiteti el könnyen a kísértő az emberrel, hogy meg is érdemelte a szerencséjét.

És tele lehet kísértéssel maga a levegő, amit beszívunk, az az atmoszféra, amiben élünk, mégis megmaradhatunk tisztán, tele békességgel. Van úgy, hogy gyűlölettel terhes a levegő, nyomása egész világrészekre rá tud nehezedni. Van úgy, hogy erkölcsi lazaság, a szexuális tisztátalanság levegője terjeng, fojtogat, egész társadalmak fertőződnek meg tőle. Ezeket a kísértéseket szinte észrevétlenül szívja be magába az ember a levegővel együtt, állandóan ki van téve a lassú beszűrődés veszedelmének azáltal a puszta tény által, hogy él! Így kísért a Kísértő belül-kívül, körül-belül, mindig, ezerféle módon, millió változatban, de mindig ugyanazon cél érdekében. A cél ugyanis az, hogy kivonjon az Istennel való közösségből, kimozdítson az engedelmesség útjából, kiragadjon abból az Istennel megbékélt állapotból, amit éppen a bűnbocsánat tett lehetővé a számunkra. Az is hozzátartozik a Kísértő természetéhez, hogy éppen a hívő emberekre pályázik. Azokra van nagy vágyódása, akik elpártoltak tőle a Krisztushoz: aki úgyis az övé, azt nem kísérti, azon uralkodik. Kísértő praktikájával azt veszi körül, akit vissza akar hódítani magának. A macska sem fut a döglött béka után, vadászszenvedélyét az élő zsákmány kelti fel.

És igaza van annak az öregembernek, aki egyszer, hallva egy fennhéjázó fiatalembernek ezt a kijelentését: “Én nem félek a Sátántól!”, így szólt: “Nem az a kérdés, hogy te félsz-e a Sátántól vagy nem, hanem az, hogy a Sátán fél-e tőled?” Nos: tőled nem fél - de van valaki, akitől fél! A Biblia így mondja: retteg! Aki elől jajongva menekül, akivel szemben tehetetlen. Aki a Biblia szavai szerint azért jött, hogy az ördög munkáját lerontsa: Jézus Krisztus! Őt is megkísértette rafinált kísértésével a Sátán, de nem tudta megtántorítani, lázadásra bírni, minden kísérlete megtört rajta, végül a fullánkja is beleszakadt. A kereszt és a nyitott sír a jele annak a döntő, nagy győzelemnek, ami elvégeztetett. Krisztus Urunk győzelme a kísértések fölött és a Kísértő fölött több, mint egy drámai hős diadala: ez megváltó győzelem, ami azt jelenti, hogy nemcsak a maga számára szerzett győzelmet, hanem olyan győzelmi alapot teremtett, amelyen fölépülhet egy győzelmes emberi élet is. Lehet tehát győzni a kísértések fölött, mert Valaki már győzött, és ebbe az Ő győzelmébe bevon engem is, téged is, mindannyiunkat, akik hiszünk benne.

Maga az a tény, hogy a kísértések közben imádkozhatom, Őt hívhatom segítségül, Akitől a kísértő retteg, már ez is nagy erőt ad. Valaki egyszer azt a tanácsot adta, hogy amint a Kísértő jelentkezik, próbáljon azonnal a megfeszített Jézusra gondolni. Nehéz egyszerre gondolni valami gonosz dologra is, meg Őreá is. Összeférhetetlen! Amikor a hívő ember azt kéri, hogy “Ne vígy minket a kísértésbe”, akkor azért könyörög, hogy Isten Szentlelke által tegye hatékonnyá benne a Krisztus megváltó győzelmét. Azt kérem ezzel, hogy erősítsen meg Isten abban a biztos tudatban, hogy a Kísértő a Krisztus halálával már legyőzetett. Ne vigyen tehát olyan helyzetbe, hogy erről megfeledkezzem, abban kételkedjem. Tegye rajtam is foganatossá Jézus halálának szabadító tényét és ez hadd mutatkozzék meg abban, hogy a kísértésekkel szembeni harcomban Isten mellé álljak, az Ő ereje által bátran vitézkedjem és az Ő győzelmében részes lehessek! Akkor az a kísértés, amit a Kísértő romlásra szánt, javamra válik; amivel Istentől való elszakadásra akart bírni, még szorosabban Isten oltalmazó karjaiba kerget, tehát kárhozat helyett az üdvösségre nevel!

Ez a kérés: “Ne vígy minket a kísértésbe”, az imádság csúcspontja. Azt kérem vele, hogy vezessen el Isten abba a legmagasabb rendű állapotba, ahol a kísértés elveszítette erejét, hatástalanná vált, nem kell tudatosan küzdeni ellene, mert a Krisztusban élő jellem automatikusan visszautasítja - ahol természetessé válik a győzelem! Napi imádságunknak ezt a részét is többesszámban mondjuk, mások helyett is, mint a többit. És ez ma, éppen ma, amikor fővárosunkban az emberiség legnagyobb ügye foglalkoztat egy hatalmas méretű kongresszust, jelentse számunkra azt a forró könyörgést, hogy Isten valóban ne engedje bele a világot a háború és erőszak démonainak a kísértésébe, tisztítsa meg a légkört a gyűlölet atmoszférájától!

Könyörögjünk az ének szavaival, abban a bizonyos hitben, hogy van győzelem a kísértések fölött:

“ÉS NE VÍGY A KÍSÉRTETBE,
Mely rajtunk erőt vehetne;
...SZABADÍTS AMA GONOSZTÓL,
Ki lest hány nekünk akárhol.”

(483. ének 14. vers)

Ámen

Dátum: 1955. február 27.

Mindenekelőtt arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a Miatyánknak ez a most soron következő mondata egy kihangsúlyozott “és”-sel van kapcsolva az előzőhöz. Tudjuk, hogy az “és” kötőszó. Azt jelenti, hogy Jézus a kenyérért való kérést és a bűnbocsánatért való könyörgést szorosan összeköti egymással. Mintha azt mondaná, hogy a mindennapos bűnbocsánatra éppen olyan szükségetek van emberek, mint a mindennapi kenyérre! Igen, mindkettő nélkülözhetetlen: a kenyér a gyomor miatt, mert nélküle meghalnánk, a bűnbocsánat pedig a lelkünk miatt, mert enélkül is meghalnánk. Mégpedig kétszeresen: nemcsak testileg, hanem ami még sokkal borzasztóbb: lelkileg is, nemcsak a jelen idő számára, hanem az örökkévalóság számára is. Mindkettő megköveteli a magáét: a gyomor is, a lélek is. Csak a gyomor hangosabban követelődzik, ha éhes: figyelmeztető jeleket ad, ha nincs életadó kenyere. Az éhes lélek hangja pedig sokkal csendesebb: nem korog, mint a gyomor, csak sóhajt, csendben szenved és sorvad, ha hiányzik az éltetője, a bűnbocsánat.

Itt Jézus tehát nagyon határozottan megmondja, hogy valóban nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden Igével is, ami Istennek szájából származik. És a legfőbb Ige, a leghatalmasabb szó, a legdöntőbb kijelentés, ami Isten szájából származik, benne van ebben az egyetlen szóban: bűnbocsánat. Ezért tanít Jézus így imádkozni: “A mi mindennapi kenyerünket add meg minékünk ma és bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.” És Isten a mi bűneinket már ténylegesen meg is bocsátotta. Elvégeztetett az a nagy isteni áldozat, amely minden emberi bűn megbocsátásához szükséges volt. Elvégeztetett a Golgotán. Akármilyen rettenetes, borzasztó, hatalmas az emberi bűn a világon: van valami, ami még annál is nagyobb, hatalmasabb, átfogóbb: Istennek a bűnért való áldozata a keresztfán. Mióta ott az egyetlen ártatlan, magára vévén Istennek a bűnért való teljes haragját, a bűn átkát, így kiáltott fel: “Atyám, bocsásd meg nékik, mert nem tudják mit cselekesznek” - azóta új korszak kezdődött a világ életében: az ingyen, kegyelemből felkínált bűnbocsánat korszaka. Ebben élünk mi is, egészen a Krisztus visszajöveteléig.

Jézus váltsághalála ott a keresztfán éppen azt jelenti, hogy Isten meghirdette a teljes amnesztiát minden bűnös ember számára. Nem nekünk kell kikönyörögnünk Istentől a bűnbocsánatot, mert az már elvégeztetett, hanem részesülnünk kell abban, amit Jézus számunkra megszerzett. A mi kérésünk arra vonatkozik, hogy részeltessen bennünket is az Ő bűnöket megbocsátó kegyelmében. Ezzel a kéréssel: bocsásd meg a mi vétkeinket, mintegy kinyújtjuk a kezünket annak a kegyelemnek az elfogadására, amit Isten Jézus Krisztusban nyújt felénk. Ezzel a kéréssel mintegy átvesszük Isten legnagyobb ajándékát. Mert mit jelent a bűnbocsánat? A bűn azt jelenti, hogy egy bizonyos válaszfal keletkezik köztem és aközött a Valaki között, aki ellen vétkeztem. Ha most bocsánatban részesülök, akkor az azt jelenti, hogy az a válaszfal nincs többé közöttünk, elvétetett, kitöröltetett azáltal, hogy a másik kiengesztelődött irántam. Így tehát a közösség újra helyreállt közöttünk. A bűnbocsánat tehát a bűn által elveszített életközösségnek a visszaállítását jelenti Isten és az ember között. A bűnbocsánat által minden, ami az Istennel való közvetlen kapcsolatba-jutásnak útját állta, megszűnt. Olyan a bűn, mint a szakadás a villanydrótban: megszűnt a kontaktus, az érintkezés. Ebbe a szakadásba állt bele Jézus az Ő halálával és feltámadásával, és így kötötte újra össze azt, ami elszakadt Isten és az ember között, a föld és a menny között. Ezért a bűnbocsánat nemcsak egyes törvénysértések következményeinek az elengedése, hanem egy merőben új viszony Isten és az ember között. Isten a bűnbocsánattal újrakezdést, új életet kínál az embernek. Olyan döntő esemény, ami lezárja a múltat és megnyit egy új jövőt. Arra biztat, és arra késztet, hogy el lehet kezdeni a kegyelem hatálya alatt most már egy új életet.

A példázatbeli király, mikor elengedte az adós szolgának a tíz ezer tálentum adósságot, elbocsátá őt. Mintha azt mondaná neki: Most szabad vagy, új életet kezdhetsz. A bűnbocsánat azonnal látható áldás. Nemcsak a jövőre vonatkozik, nemcsak olyan híd, ami a meghalás pillanatában majd átsegít az örökkévalóságba, hanem ténylegesen ható erő. Nem olyan csekk, amit majd a másvilágon fizetnek ki, hanem tényleges, valóságos kapcsolat Istennel. Ezt kérjük, amikor így imádkozunk: “Bocsásd meg a mi vétkeinket!” Tehát azt, hogy az Ő bűnbocsátó kegyelmének az ereje tápláljon, éltessen ma is, Istennek a bűnbocsánat által lehetővé tett életközösségében maradjunk meg és erősödhessünk meg ma is. Hiszen még így is mindig újra vétkezem. A kegyelemből élő, megtért keresztény is nap-nap után annyit vétkezik, mulaszt, hogy adóssága, tartozása, az, ami a rovásán van, hihetetlenül megnő. Ennek az elengedését is mindig újra kell kérnünk, különben terhe agyonnyom. Éppen aki átélte már a bűnbocsánatnak egyszer s mindenkorra érvényes, új életet teremtő hatalmát, az érzi elevenen, hogy mennyire nem lehet élni naponkénti bűnbocsánat és bűnbánat nélkül, mint ahogyan a rendesen tisztálkodó ember nem érzi jól magát naponkénti mosakodás nélkül. Minden nap újra szükségünk van arra, hogy Krisztus a bűnbocsánat munkáját elvégezze rajtunk. A földön járás következtében a naponkénti beszennyeződéstől újra és újra meg kell, hogy mosson bennünket, mert különben belefulladunk a saját szennyünkbe. Ezért legyen mindennapi könyörgésünk, mintegy naponként megismétlődő zarándokút a Golgotához: “És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk...” A kérésnek azt a másik felét olyan fontosnak tartja Jézus, hogy az elmondása után még külön is visszatér reá és tovább magyarázza: “Mert ha megbocsátjátok az embereknek az ő vétkeiket, megbocsát néktek is a ti mennyei Atyátok.” (Mt 6,14)

Jézus egy nagyon szemléletes példában mutatja be, milyen végtelenül nagy az ember adóssága Istennel szemben, és ehhez képest milyen jelentéktelenül kicsi az ember adóssága a másik emberrel szemben. Egyiket tízezer talentummal érzékelteti, a másik pedig ehhez viszonyítva 100 dénár. Mostani pénzértékünk szerint körülbelül ötven millió Ft-ot és 100Ft-ot kellene mondanunk. Ebből azt látjuk, hogy embernek Istennel szemben való bűne annyira jóvátehetetlen, elintézhetetlen, kitörölhetetlen nagy adósság, mint ahogyan normális úton-módon képtelenség lenne egy embernek akár egy egész életen át összehordani egy ötven millió forintnyi adósság fedezetét. Míg viszont az embereknek egymással szembeni bűneik, vétkeik éppen úgy elintézhetők, mint ahogyan egy szegény ember számára is lehetséges egy 100Ft-os adósságot a két keze munkájával ledolgozni, kiegyenlíteni. És most az a rettenetes ebben a példázatban, hogy Istennél nemcsak haladékot kapunk, hanem az egész adósság elengedését, tehát 100%-ig irgalmat, ezzel szemben az a szolga még haladékot sem hajlandó adni, hanem a legkegyetlenebb eszközökkel akarja behajtani azt a kis tartozást, tehát 100%-ig könyörtelen.

Vajon így van ez valóban? Igazán ennyire gonosz az ember, mint ahogyan Jézus itt bemutatja ennek a szolgának a képében? Sajnos igen. A legrettenetesebb példát reá a világtörténelemnek az a napja szolgáltatja, amelyen egy olyan embert, aki embertársaival mindig csak jót tett, a legirgalmatlanabb módon kivégeztek: nagypéntek napján. De éppen elég bizonyságát látjuk ennek az irgalmatlanságnak a mindennapi életünkben is. Mi magunk mennyivel könnyebben tudjuk bánni és megvallani a másik ember bűnét, mint a sajátunkat! Mennyivel jobban érdekelnek bennünket a mások bűnei, mint a sajátunk! Azokról többet beszélünk, azokat komolyabban számon tartjuk, mint emezeket. Észre sem vesszük már, annyira megszoktuk, hogy társalgásunkban a legfőbb téma, a legélvezetesebb csemege a másik bűne, mulasztása, hibája. Azon nevetgélünk, azt kritizáljuk, azt ítélgetjük, mérlegeljük, rágcsáljuk, mintha nem is lenne sürgősebb tennivalónk vele. Pedig van: továbbadni nékik az Istentől kapott bűnbocsánatot. Mint ahogyan a Nap azért van, hogy süssön, a madár hogy énekeljen, a virág hogy virítson, a tűz hogy égjen: a bűnbocsánat is azért van, hogy mi is megbocsáthassunk másoknak. Ez a világ talán azért érez meg olyan keveset az egyház só és világosság voltából, mert bennünket jobban érdekelnek és foglalkoztatnak mások bűnei, mint a bűnbocsánat, amit a világnak tovább kellene adnunk. Pedig így is kérjük: “Bocsásd meg a mi vétkeinket, amiképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”.

Nagyon szorosan összefűzi itt Jézus az Istentől kapott bűnbocsánatot és a minket megbántóknak továbbadott megbocsátást egymással. Szinte így is lehetne mondani, mert ez az értelme: “Úgy bocsássa meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk!” Úgy, olyan mértékben, olyan igazán, olyan teljesen! Ha valaki meg akarja tudni, hogy Istennek könnyű-e vagy nehéz a bűnbocsánat, a megbocsátás: gondoljunk önmagunkra és arra a valakire, aki megbántott. Hajlandók vagyunk az egész világ bűneit megbocsátani, általánosságban és elvben valljuk a bocsánatot - de van valaki, talán egy személy, egy társaság, egy csoport, amelynek a képe ha felvetődik a lélekben, elfog az indulat, ökölbe szorul a kéz, lelepleződik a belső hang: nem tudok megbocsátani, ennek az egynek nem! Vagy azt mondja az ember magában: “Megbocsátok, de szeretni nem tudom többé! Megbocsátok, de nem törődök vele többé! Vagy: Megbocsátok, de szakítok vele!”. - Nos, akkor ugyanilyen bocsánatot kérek a magam számára is Istentől! Hiszen az imádság így szól: “Úgy bocsásd meg az enyémet, mint én a másikét!” Aki gyűlölködő, haragtartó, irgalmatlan szívvel imádkozza a Miatyánkot, az ezzel a kéréssel ítéletet kér maga fölött. Azt, hogy “Uram, ne feledd el soha a bűneimet, tartsd számon azokat és ítélj el érettük!”

Nem is volnánk képesek a teljes megbocsátásra, ha nem volna honnan meríteni erőt hozzá! Magamtól legfeljebb csak színből, látszatért tudnék megbocsátani másoknak, de ha arra nézek, aki az én tízezer talentumomat elengedi: ez a látás kicseréli a gondolatomat, a szívemet és meg tud valóságosan bocsátani úgy, mint Isten nekem. Ha valakire haragszol, ne az embereknek beszélj róla, mert azok újra felingerelnek ellene, hanem beszélj róla Istennek és az Ő bocsánata legyőzi a te haragodat! Tégy úgy, mint Isten, aki úgy szabadul meg ellenségeitől, hogy barátaivá teszi őket!

Íme, Isten a bűnbocsánat által merőben új viszonyt teremtett önmaga és az emberek között. A kereszténységre vár az a nagy feladat, hogy a kapott bűnbocsánat továbbadása által új viszony, új élet, megbékélés, kiengesztelődés jöjjön létre az emberek között. Ezt a kérést is mások helyett is mondjuk, többes számban, mintegy könyörögve azért, hogy a bűnbocsánat ereje rontsa le a gyűlöletet, a válaszfalakat a családtagok között, népek között. Talán más lenne most a világ arculata, ha Krisztus követői igazán tudnák kérni: “Bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk azoknak, akik ellenünk vétkeznek!”

A Miatyánk ezen kérésének igazi elimádkozása olyan nagy dolog, hogy imádkozni kell azért, hogy elimádkozhassuk! Fogjuk hát könyörgőre, úgy, ahogyan az ének adja szánkba az imádságot:

BOCSÁSSAD MEG BU˝ NEINKET,
Mind ama nagy veszettséget,
Amely elsőszüléinktől
Szállott reánk örökségül,
Mind amely rossz gyümölcsöket
Bosszúdra e rossz fa termett.

Nézvén szent Fiad vérére,
Ne vonj minket ítéletre,
És vétkeinkért meg ne feddj,
sőt mindenekben megengedj,
AMINT MI IS MEGENGEDÜNK,
HA KIK VÉTETTEK ELLENÜNK.

(483. ének 12-13. vers a régi énekeskönyv szerint)

Ámen

Dátum: 1955. február 20.