Joó Sándor Dr.

A mai igehirdetés alapjául azért olvastam fel ennek a különös történetnek csak a befejezését, mert nem is annyira a csodálatos gyógyulást szeretném előtérbe állítani, hanem inkább azt, ami azután történt. Láttuk már különböző történeteken keresztül azt, hogy miként gyógyít Jézus, milyen rendkívüli életváltozás történik egy emberben a Jézussal való személyes találkozás hatása alatt, hogyan változik át a Jézussal való együttlétben Zákeus, meg az a vak koldus. Itt is rendkívüli életváltozásról van szó, de most ne ez legyen a fő szempont, hanem, hogy úgy mondjam: ennek az életváltozásnak a legelső gyümölcse. Röviden: arról szeretnék ma beszélni, miként folytatódik tovább egy olyan ember élete, aki találkozott Jézussal.

Csodálatos dolgok történtek ezzel a gadarai emberrel. Hogy mit jelenthet Jézus Krisztus belépése egy ember életébe, ezt ebben a történetben jól láthatjuk. A bibliai leírás szerint rettenetes állapotban volt ez a szerencsétlen. Gonosz, ördögi lelkek, démonok tartották megszállva és gyötörték. A megszállottság valami más volt, mint amit ma elmebajnak neveznek. A megszállott ember nem elmebajos volt, hanem olyan valaki, aki a démonikus befolyásra különösen érzékeny lehetett és aki éppen ezért a sátáni erőknek vált akarat nélküli eszközévé. Ez a jelenség az Isten országa történetének két fordulópontja között különösen gyakori. Először Jézusnak a földre való első eljövetele alkalmával, amikor Jézusnak, az Isten országa királyának a megjelenésekor elközelített az Isten országa, a sátáni hatalom érzi közelgő vesztét. Ezért szedi össze minden erejét, hogy meghiúsítsa a megváltást, ezért van az is, hogy Jézus földi tartózkodása idején olyan gyakori volt az ördöngösség, a megszállottság. A másik kritikus pillanat a Krisztus visszajövetelének az ideje. Mennél jobban halad a történelem a vége felé, annál nagyobb erőfeszítéseket tesz a Sátán is, hogy Krisztust az Ő egyházától megrabolja.

Nos, jól tudom, sok ember nem tud hinni az ördög létezésében és nincs semmi a világon, amivel nagyobb örömet szerezhetne valaki az ördögnek, mint az, hogy nem hisz a valóságában - mert így végezheti a legzavartalanabbul a rombolást benne. A Szentírás úgy beszél róla, mint személyes hatalomról, és ez az eltorzult emberi lélek is egészen világosan mutatja egy gonosz lélek megszálló hatalmát. Úgy tartja fogva, úgy pusztítja és dúlja fel a lelket, mint a vámpír az áldozatát. Az ördögnek öröme telik abban, hogy Isten remekét, az embert, testében-lelkében megrontsa, tönkre tegye. Ezért akartak azok a démonok, amelyeket Jézus abból az emberből kiűzött, az ott legelésző disznócsordába belemenni, és ezért rohantak bele a disznók megvadulva a tengerbe. A démonok mindenképpen pusztítani akartak valamit, ha nem embert, hát állatot! Legszívesebben persze az embereket, és éppen ez a legmélyebb háttere a disznók tragédiájának. Jól látta ezt előre az ördög: hogyha a nyáj tulajdonosai megtudják, hogy Jézus engedelmével bújtak az ördögök a nyájba, akkor nem fogják majd Jézust szívesen látni maguk között. Jézus jelenléte anyagi veszteséget jelent a számukra. S amikor ezt megtudják, hallani sem akarnak többé róla. Szépen felkérik, hogy távozzék el az ő határukból. Ezeknek az embereknek a számára egy sertés többet ért, mint egy megmentett lélek, vagy mint a saját üdvösségük. Ezért a legrettenetesebb dologra vállalkoztak: elküldték Jézust. Lám: mégis nagy sikere volt a Sátánnak!

De nézzük most, mi történt ezzel az emberrel? Az ördög munkája ott kezdődhetett az életében, hogy tönkre tette a családi életét. Íme, olvastuk az előbb, hogy voltak hozzátartozói, de egyszer egy szomorú napon ez az ember elhagyta a feleségét és gyermekeit és kóborolt össze-vissza céltalanul az utakon. Egyre mélyebbre süllyedt. Pokoli passziója támadt: ruhátlanul sétálgat, oszló hullák között, sírboltokban lakik. Az ördög mindig elállatiasítja az embert. Megpróbálták megfékezni, lekötözni, megszelídíteni ezt a szerencsétlen állati embert - nem sikerült. Réme lett az egész vidéknek. Senki sem lehetett biztonságban mellette.

És ekkor jött Jézus! A puszta jelenlétében úgy zsugorodik össze a félelmetes démoni hatalom, mint a napsugárban a penész. Nem tapasztaltad már, hogy amikor igazán együtt vagy az Úrral, csendes lelki beszélgetésben, vagy imádságban, istentiszteleten, Bibliába mélyedve: kezdesz felszabadulni a nyomás alól, oldódnak a kötelékek, kitisztulnak a gondolatok és érzések - menekül az ördög? Hiszen a Golgota keresztje tökéletes valóság a gonoszra nézve. Ott tört meg az átok, ott történt meg az elégtételadás és kiengesztelődés. Abban a halálban minden bűnbánó ember számára bűnbocsánat és megigazulás van. Ez a Jézus elég, ha csak egyetlen szóval szól és az ördögök légiója menekül előle! És amikor az ámuló falusiak odasereglenek megnézni, mi történt, látták, hogy a volt ördöngös ott ül, fel van öltözve és eszénél van az, akiben a légió volt! Alig hisznek a szemüknek! Ez a nyugodt, rendes öltözetű ember ugyanaz a valaki volna, aki azelőtt a sírboltokban volt, akitől mindenki úgy félt? Igen: ugyanaz és mégis egészen másvalaki. Ugyanaz a személy, de újjáteremtve: megtisztulva, meggyógyítva, megváltva és megszentelve.

Abból is látszik ez, hogy a meggyógyult ember most sugárzó arccal, újra megtalált élettel jelentkezik a távozni készülő Jézusnál, kérve Őt, hogy hadd maradhasson Vele! Mi sem természetesebb, mint az, hogy a bűnbocsánatot nyert, megtisztult, újjászületett ember mindig ott akar maradni Megváltója közelében, hiszen úgy érzi, hogy minden démonikus hatalomtól akkor marad mentes, akkor van védve, ha ott marad Jézus közelében. És Jézus mégsem egyezett bele. Elküldte, mondván: “Eredj haza és jelentsd meg a tieidnek, mely nagy dolgokat cselekedett veled az Úr és mint könyörült rajtad.” Mintha azt mondaná: akkor vagy igazán Velem, akkor követsz Engem, akkor szállsz be az Én hajómba, akkor vagy legjobban biztonságban minden ördögi támadással szemben, ha bizonyságot teszel Rólam. Ott, ahol tudják, mi voltál, ott mutasd meg, mivé lettél: mit kaptál a kegyelemben, mit jelent a számodra a Krisztus! Légy a hétköznapok misszionáriusa. Otthon mondd és mutasd Isten “nagy dolgát”: a legnagyobbat, amit művel az övéivel, azt, hogy megkönyörült rajtad! A legjobb védekezés a Sátán és démoni seregei ellen a támadás. Hirdesd szóval és élettel az Isten dicsőségét! Tégy bizonyságot arról, amit cselekedett veled. Ez az igazi küzdelem a bűn és a kísértés ellen!

Higgyük el, hogy igaza van Jézusnak. Amikor a felserdült fiú vagy leány a családi élet védelméből kikerül az életbe, a szülők rendszerint nagy aggodalommal szokták figyelmeztetni gyermekeiket: Fiam - vagy leányom -, tudod, hogy hivatásod van abban a környezetben, ahová kerülsz. Mondd el és mutasd meg, kicsoda a Krisztus, mi a kegyelem, milyen a keresztyén, megváltott élet! Ez a leghatalmasabb és legeredményesebb védekezés a gonosz ellen! A volt ördöngös ott akar maradni Jézus mellett. Nos, éppen azért küldi el Jézus bizonyságtételre az övéihez, hogy egészen önmagához fűzze, hogy egész szorosra vonja közte és maga között a kapcsolatot! És ez mindig így van: ha magatartásoddal, szavaddal, imádságoddal nem igyekszel szakadatlanul Isten országának a terjedését munkálni: önmagadat fosztod meg sok lelki áldástól, nélkülözöd, vagy egészen el is veszíted a hit örömét, frissességét. Megrendül a bizonyosságod abban, hogy Isten gyermeke vagy, kételkedések kezdenek gyötörni, szóval: kikezd a Sátán! Tehát: “eredj haza a tieidhez és jelentsd meg nékik”!

Többször is előfordul a Bibliában, hogy Jézus a meggyógyított, megújított embert hazaküldi a családjához: Itt is így van. Hiszen ennek az embernek családja van, felesége, gyermekei. Térjen vissza azokhoz, akiket elhagyott! Hadd legyen nekik: a feleségnek, a gyerekeknek, a sokat szenvedett családnak haszna elsősorban abból, hogy Isten megkönyörült az édesapán! A megtapasztalt kegyelem legelső áldott gyümölcseként hadd legyen újra boldog és békés az otthon! Ezért: “Eredj haza a tieidhez!” Eredj haza: ne üzenetet küldj, ne levélben írd meg, hogy meggyógyultál, hanem eredj személyesen. Ne küldd a hírt, hanem magad légy a jó hír, a megtestesült bizonyság, az egyetlen hiteles Isten-bizonyíték, Krisztus élő levele. Képzeljétek el, amint ez az ember hazaér: mindegy, mit mond és cselekszik: élő jelentés, híradás a kegyelemről, Isten szabadításáról! A tetteivel is beszél. Az egész megújult személye: kézzel fogható evangélium! A régebbi csavargóból gondos édesapa lett! A dühöngő, fékezhetetlen indulatok megszelídültek. Megváltozott az egész légkör. A feleség is boldog, a gyermekek is boldogok, nem kell többé félni, rettegni, mint régen. Minden olyan szép és jó, olyan hihetetlenül más most otthon!

“Eredj haza a tieidhez...” Nem tudom eléggé hangsúlyozni ezt most önmagunknak is! Legelső áldása annak, hogy együtt vagy itt a Krisztussal, otthon áradjon szét! Otthon derüljenek fel legelőször az arcok, engedjenek föl a feszültségek Isten benned munkálkodó kegyemének a hatására! Mindenekelőtt az otthonunkat, a családi körünket töltsük meg ezzel a levegővel, amit imádságban, Igében, Krisztussal való közösségünkben magunkba szívunk. Felelősek vagyunk a mieinkért! Az emberi élet egyetlen körében sem vagyunk olyan szorosan és tartósan egymásra utalva, mint a családi körben. Itt nyílik a legtöbb alkalom arra, hogy az életet egymás számára megkönnyítsük, vagy megnehezítsük, hogy egymás számára áldás vagy átok legyünk! Hogy az önzetlen szolgálatban vagy az önző kizsákmányolásban gyakoroljuk magunkat. Itt éljük ki igazi önmagunkat, itt valóban azok vagyunk, akik begyakorlott szerep nélkül, álarc nélkül, mi, magunk vagyunk!

Az egyházunk, a népünk helyzete, állapota, élete nagy mértékben függ a családi életektől, a családi körök állapotától. Statisztikai adatok mutatják, hogy a legtöbb gonosztett, betörés, gyilkosság gyökérszálai egy-egy szétzüllött, széthullott családi életbe nyúlnak vissza. A családi életünk egészségén, tisztaságán, erején áll vagy bukik az ország, az emberiség egész erkölcsi élete. Az, ami a gyerekszobákban, a konyhákban, a hálószobákban történik: döntő módon javára vagy kárára lehet az egész közéletnek. Ezért szeretném újra nagyon erősen aláhúzni és kihangsúlyozni Igénkből Jézus hazaküldő szavát: “Eredj haza a tiéidhez, és jelentsd meg nékik, mely nagy dolgot cselekedett veled az Úr, és mint könyörült rajtad.” (Mk 5,19)
Mindnyájunk számára ez a legelső rangú missziói kötelesség. Tudjátok, mire van ennek a világnak legjobban szüksége? Otthoni misszionáriusokra, saját családi körükben működő bizonyságtevőkre. Tapasztaltad már, milyen öröm együtt imádkozni a gyermekeiddel, együtt ülni itt és együtt venni az úrvacsorát a szeretteiddel? Hát még az milyen öröm lesz, ha majd Isten trónusa előtt állva azt mondhatod: Itt vagyok, Uram, megváltva a Krisztus vére árán, de nemcsak én, hanem a gyermekeim, az élettársam, a szüleim, a házam népe, mindazok, akiket nékem adtál, akiket reám bíztál!

Lám: most együtt vagy itt a Krisztussal, vendége vagy Néki. Asztalához ültet, kegyelmével táplál, önmagával tölt meg, munkálkodik rajtad. Ördögöket űz ki belőled, gyógyítja a szívedet, tisztítja a gondolataidat, megszenteli az életedet, és mindezek után azt mondja: “Eredj haza a tiéidhez, és jelentsd meg nékik, mely nagy dolgot cselekedett veled az Úr, és mint könyörült rajtad.” Ez az, ami az úrvacsora után kell, hogy következzék, ami a Krisztus benned való munkájának a legelső gyümölcse kell legyen - ez a legelső lépése tovább egy olyan embernek, aki valóban találkozott Jézussal!

Ámen

Dátum: 1955. szept. 25.

A múlt vasárnap arról volt szó, hogy az az üdvösség, amit Jézus Krisztus az Ő megváltó halálával és feltámadásával szerzett meg a számunkra, nemcsak olyan jövendő dolog, amiben majd a halálunk után lesz részünk, hanem olyan valóságos állapot, amiben itt és most részesül az, aki hittel fordul Jézus felé. És gyakorlatilag az üdvösség abban áll, hogy az ilyen ember életében látható, tapasztalható változás történik. Az üdvösség gyakorlatilag ma nem egyéb, mint tökéletes metamorfózis, gyökeres megváltozás az élet minden területén. És Jézus Krisztus, az Üdvözítőm azért jött, hogy így üdvözítsen, azaz más emberré, új emberré tegyen, megváltoztasson, újjáteremtsen bennünket!

Mindenütt azt látjuk, hogy a Krisztussal való személyes, élő találkozás nyomán ilyen életmegújulás jár. A múlt alkalommal ezt az életváltozást az egyik legszemléletesebb eseten, Zákeus esetén szemléltük. A Krisztus ereje által megújult élet valóságát most egy másik példán szeretném bemutatni, ennek a történetbeli embernek az életében, aki születésétől fogva vak volt. Azt a hallatlan, minden vonatkozásban gyökeres változást, amit ez az ember önmagán tapasztalt, ő maga fejezi ki ezekkel a szavakkal: “Egyet tudok, noha vak voltam, most látok!”

Ebben a rövid bizonyságtételben benne van, hogy minden megváltozott az életében, szinte egy egész világ változott meg a számára. Mindenesetre azt olvassuk, hogy még a szomszédai is, akik azelőtt ismerték, alig ismernek rá most! Némelyek állítják, hogy ő az, aki ezelőtt vakon koldult itt, mások úgy vélik, hogy hasonlít hozzá. És ha ilyen nagy véleménykülönbségek lehetnek ezen a ponton, akkor ugyancsak nagy változásnak kellett történnie. Az is történt. Hiszen ez az ember nemcsak a testi vakságból gyógyult meg úgy, hogy most már nem kell koldulnia, új életet kezdhet - hanem a lelki vakságból is meggyógyult, és élő hitű emberré lett. Jézus ímé, itt is az egész embert megragadta, és mindenestől bevonta az Ő szabadító, megváltó munkájába.

Micsoda megújuláson mehetett át ez az ember! Képzeljük csak el, mit jelenthet az, amikor valaki soha semmit nem látott! Vakon született! Nem tudja, hogyan néznek ki a madarak, a virágok, sohasem gyönyörködött egy nyári naplemente színpompájában. Legfeljebb valami halvány elképzelése lehet mindezekről a dolgokról mások elmondása alapján. - És akkor egyszerre kigyúl számára is a fény! Mintha új világ tárulna föl előtte, egyik ámulatból a másikba esik. Csodálkozva szemlélhette mindazokat a dolgokat, amik mellett mi naponta közönyösen megyünk el. Elcsodálkozhatott a levegőben úszó felhőkön, a fény és árnyék játékán, a bogarakon, a ringó búzamezőkön, mindenen! Minden nap új és új csodával volt tele az élete. Minden pillanat újabb és újabb meglepetést hozott a számára.

És ez így van most is és mindig, amikor egy ember megújul a Krisztusban való találkozásban, a Vele való közösségben, ti. úgy, hogy megújul az ember látása is. És itt most nem akarom elszellemiesíteni ezt a csodát, nem a lelki vakságunkra, és nem a lelki szemünk megnyílására gondolok most. Tudom, hogy úgy szoktuk alkalmazni ezt az Igét, hogy Jézus megnyitja az embernek azt a belső lelki látását, amivel meglátja az ember a saját bűneit, az Isten megváltó szeretetét, Jézus személyében az Isten Fiát... Ez is igaz, de most nem erről van szó. Hanem arról, hogy amikor Jézus megváltó hatalma alá kerül egy ember élete: egyszerre kiszabadul a nyomasztó, szürke, megszokott, egyhangú, unalmas vagy keserves körforgásából.

A legtöbb ember nem látja azt, hogy milyen érdekes az élet, mennyire tele van csodákkal. A modern ember egyik legnagyobb nyomorúsága az, hogy elfelejtett csodálkozni, sőt: nem tud már semmin sem csodálkozni, elámulni. Bár néha még a technika csodáin, vagy valamilyen sportágban elért új világrekordon el-elcsodálkozik, hogy lám, mit tud az ember! De azon már nem, hogy mit tud az Isten! Nem ejt ámulatba bennünket az evangélium, az, hogy Isten szól hozzánk, nem döbbenünk meg azon, hogyan lehetséges az, hogy Isten az istentelen embert igaznak nyilvánítja, hogyan lehetséges az, hogy az Úr Jézus hajlandó egy asztalhoz ülni velem! Mindezek a csodálatos tények olyan megszokottá váltak már a számunkra, hogy senki sem csodálkozik már rajtuk! Sőt, annyira unalmassá is tud már válni számunkra mindaz, amit Isten mondhat, hogy másodszor is meghallgatni ugyanazon a vasárnapon délután is: ez még csak eszünkbe sem jut már! Elég azt egyszer végig ülni!

Ki tud igazán örülni annak, hogy bűnei megbocsáttattak a Krisztus érdeméért? Kinek a szíve dobban meg a nagy ujjongástól, amikor hallja a bűnbocsánatot hirdető Igét? A totón nyerni pár ezer forintot: az már jobban izgalomba hozna! Az már igazán váratlanul nagy öröm lenne! A szürke, eseménytelen, érdektelen megszokottság átka nehezedik ránk még itt, a templomban is. Még a Krisztus egyházából is valami egyhangú, unalmas ügyet csináltunk. Ugyanúgy, mint régen a farizeusok, akik, amikor egyszer egy boldog asszony valami igen drága nárdus-kenetet alabástrom szelencéből az Úr Jézus lábára öntött, megbotránkoztak rajta, és kicsit hibbant elméjűnek tartották azt a rajongó asszonyt. Még az egyház sem tud már csodálkozni! Belecsodálkozni az Isten hatalmába! Isten rendkívüli jóságába és bölcsességébe! Kritikánk azonban annál több van Vele szemben. Mi jobban eligazgatnánk a világot. Megkritizáljuk Isten világkormányzó tevékenységét, mégpedig ugyanazzal a szájjal, amelyiket Ő naponként ellát, megelégít. Ökölbe szorítjuk ugyanazt a kezet, amelyiket Ő naponta az Ő ajándékával megtölt.

Nos, Testvérek, nincs-e valami végzetesen nagy baj a szemünkkel, a látásunkkal? Jézus azt mondja Nikodémusnak: “Ha valaki újonnan nem születik, nem láthatja az Isten országát!” Isten országa, Isten uralma tele van csodákkal, Isten uralma lélegzetelállítóan izgalmas, hatalmas, nagyszerű, érdekes, fenséges, és aki ezt láthatja, az egyik ámulatból a másikba esik, annak csupa csodálkozás az élete. Mint ahogyan a kisgyermek nagy, csodálkozó szemekkel mered bele a világba, mert minden érdekes és új a számára, úgy Isten gyermeke sem tud soha betelni Isten nagyságos dolgainak a látásával. Az újjászületett ember, a megújult ember, az Isten embere: csodálkozó ember! Gyermekek szokták rengetegszer kérdezni, hogy: miért? Miért van ez így, az úgy? Nos: Isten nagy gyermekeinek is rengeteg "miértjük" van - de nem így: “Miért szakadt rám ez a baj, szenvedés?” -, hanem így: “Miért olyan kibeszélhetetlenül jó hozzám az Isten? Miért van olyan végtelen türelme velem szemben? Miért?!”

Annak a történetbeli vak embernek a számára egy egész világ változott meg, pedig valójában a világ maradt olyan, amilyen volt, csak ő változott meg a világhoz való viszonyulásában: amit eddig nem látott, azt most látja. Ez történik ma is akkor, amikor Krisztus megszólít, megérint, meggyógyít, megment, üdvözít valakit! Kezdi látni Isten országát: Isten uralma alatt kezdi látni a világot, ugyanazokhoz a dolgokhoz másként viszonyul, ugyanazokat a dolgokat másként értékeli és érzékeli. Csupa szép, érdekes, nagyszerű dolgokkal telik meg az élete. Például valaki elmondta egyszer, hogy életének volt egy nagy fájdalma, csalódása, ami alatt szenvedett, ami lassan keserűvé, cinikussá és panasszal telivé tette. Mint roskadt, szomorú ember vonszolta magát, és így találkozott egyszer Jézussal. Hallotta a szavát, engedett neki, megnyitotta magát előtte, befogadta Jézust az életébe, befogadta a fájdalmába is, engedte, hogy Ő rendelkezzék azzal: egyszerre úgy tapasztalta, hogy ugyanaz a fájdalom, ami azelőtt lesújtotta, most fölemeli, ami elernyesztette, most megedzi - fájdalmát nem ellenségnek látta többé, hanem szövetségesnek, segítőeszköznek a magasabb, a teljesebb élet felé! Eddig mindig azt a szomorú emléket látta, amiből, mint egy forrásból a szenvedése származott, most azonban mintegy megnyílt a szeme és most már azt az eredményt, azt a célt látja, ami felé viszi Isten ezen az úton. Megtanulta, hogy nem az a fontos, honnan ered szenvedése, hanem az, hogy hová vezet! De így megvilágosodott előtte az, hogy valóban minden javára van azoknak, akik Istent szeretik. Látni az Isten országát, az Isten uralmát még a szenvedésben is: nagyszerű. Krisztus szava, Krisztus érintése nyomán a szemünk látása is megváltozik és másként látjuk a világot, az életet, a családunkat, a foglalkozásunkat, a nemzetközi politikát, mindent! Ez a másként azt jelenti: Isten uralma alatt!

Itt megint fölmerül ugyanaz a kérdés, ami a múlt vasárnap, hogy ti. hogyan történik ez a változás az emberben? Ma egy hete azt mondtam, hogy ez titok, csoda, emberi szavakkal kifejezhetetlen műve a megváltó Istennek. Nos: itt, ebben a történetben mintha többet megtudnánk a "hogyan" kérdésére vonatkozólag. Hiszen azt olvassuk, hogy Jézus a nyálából csinált sarat és rákente a vak szemeire s elküldötte megmosdani a Siloám tavában. Nos: azt hiszem, itt sem a módszer a fontos, ahogyan Jézus meggyógyítja ezt az embert, nem a metódus, vagy legalábbis a metódust nem lehetne általánossá tenni - minden emberrel szemben más-más módszert alkalmaz az Úr, olyant, ami az illetőnek a legjobban megfelel -, hanem máson van itt a hangsúly. Azon, hogy Jézus egészen másként látja ezt az embert is, meg Zákeust is, egészen másként viszonyul hozzájuk, mint bárki más. Mert nézzétek: Zákeust például mindenki hitványnak, utolsónak, becstelennek tartotta, olyannak, akivel nem érdemes szóba állni, úgy volt elkönyvelve a köztudatban, mint áruló, aki elveszett a népközösség számára. Egyedül Jézus volt az, aki ebben az emberben is meglátta azt, hogy ő is az Ábrahám fia, tehát az ígéret örököse. Számára is lehet még üdvösség. Itt is: adva van egy vak koldus. Nem sok fantázia lehet egy ilyen életben. Reménytelen eset. Az egyetlen érdekes mozzanat, amit az emberek látnak benne, az, hogy jó vitatéma a bölcselkedésre: ki vétkezett, ez-é vagy ennek szülei, hogy vakon született? Egyébként a világ belenyugszik, hogy ez már így van, vakon született a nyomorult, nem lehet segíteni rajta. Jézus az egyetlen, aki itt is másként látja az esetet, aki nem nyugszik bele abba, hogy ez az ember vak és koldus, hanem meglát a számára egy egészen más lehetőséget, más életet. Krisztusnak ez a látása: teremtő látás.

Az emberek látása, akik Zákeusban is, ebben a vakban is csak a rosszat, a megváltozhatatlant látták: a halálba taszít, a halált munkálja, hiszen abban rögzíti meg a szerencsétlen embert, hogy nincs menekvés, nincs javulás, nincs remény, Jézus látása azonban ezzel szemben teremtő látás. Jézus úgy látja bele a jót, a mást az emberbe, hogy az meg is jelenik benne: Zákeus jószívű, önzetlen, szegényeken segítő emberré válik, az előtt a vak ember előtt pedig föltárul egy egész világ, amit eddig nem látott!

És így van ez ma is, veled is! Akármi a véleményed önmagadról, vagy másoknak rólad: Jézus benned is azt a valakit látja, akivé az Ő ereje által lehetsz! Benned is az Isten gyermekét látja, azt az örökkévaló értéket, akiért vérét adta a keresztfán. A saját maga véres halálának és dicsőséges feltámadásának a hátterében látja az életedet: beléd látja önmagát! És ezzel a teremtő látásával meg is jelenik benned az új élet!

Ha egy szegény ember fia találja ki, hogy milyen jó lenne, ha király fia lehetne: ettől még nem lesz azzá. De ha a király jelenti ki ugyanazt, az más, akkor e kijelentés hiteles, általa a szegény fiú királyfivá minősül át! Így van ez velünk is. Ha a királyok Királya jelenti ki: Megváltottalak, neveden hívtalak, enyém vagy: akkor itt történt valami közted és Isten között, olyan valami, aminek az egész további életedre kihatása van. Akkor te valóságosan is Isten gyermekévé lettél! Hagyjad, hogy úgy lássa beléd Jézus az új életet, hogy az megjelenjék benned, úgy szólja hozzád az Ő teremtő szavát, hogy az újjáteremtsen. - Tehát megint hadd hangsúlyozzam, amit a múlt vasárnap, hogy most sem az a fontos, hogy meghallgattál egy prédikációt, hanem az, hogy találkoztál-e, együtt voltál-e a jelenlévő Jézus Krisztussal?

Ez a prédikáció nem angyali üzenet, még csak nem is egy prófétának vagy apostolnak a szava, de bizonyságtétel arról, hogy itt az Isten köztünk Jézus Krisztusban, az Igében. Az a történetbeli vak ember sem tudta, hogy az a valaki, akivel beszélget, nem más, mint maga az Úr Jézus Krisztus, az Isten Fia. “Meghallá Jézus, hogy kiveték azt; és találkozván vele, monda néki: Hiszel-é te az Isten Fiában? Felele az és monda: Ki az, Uram, hogy higyjek benne? Monda pedig néki Jézus: Láttad is őt, és a ki beszél veled, az az. Az pedig monda: Hiszek, Uram. És imádá Őt.” (Jn 9,35-38)

Ha most úgy érezted, hogy nyitogatta valaki a szemedet, hogy egy-egy fénysugár fölvillant a lelkedben: Ő az, Aki jelen van, az Isten Fia! Kövesd a látóvá lett vaknak a példáját, aki "monda: Hiszek, Uram! És imádá Őt."

Ámen

Dátum: 1955. szept. 11.

Ha ezt a közismert Igét valamelyest meg akarjuk érteni, legelőször is azt kell tisztázni, hogy miféle hit az, amire vonatkozik az a hit, amelyből az apostol szava szerint az igaz ember él. Hadd mondjam meg rögtön az elején, hogy nem akármilyen hitről van szó - sőt nem is a hit, mint lelki funkció itt a fontos, mintha magában a hitben volna valamilyen bűvös erő, valami éltető hatalom -, hanem sokkal fontosabb az a valami, amit hisz az ember és az a Valaki, akiben hisz az ember! Az a hit, amiről az apostol itt beszél, a Jézus Krisztus evangéliumára vonatkozó hit. Tehát arról a hitről van szó, amellyel az ember a Megváltó Istenbe kapaszkodik bele. A mi hitünk, a keresztyén hit lényege az, hogy Jézus Krisztus az Isten Fia, a mi Megváltó Urunk!

A keresztyén hit tehát nemcsak általánosságban egy isteni hatalomban való hit, hanem abban az egyetlen igaz Istenben való hit, Aki a Názáreti Jézusban jelentette ki magát. Tehát az a hit, amelyről az ember tudomásul veszi azt a boldog, felszabadító igazságot, hogy Édesatyja van a mennyben, bűnei meg vannak bocsátva Jézus halála érdemében, a menny kapuja nyitva van előtte Jézus feltámadásának ereje által! Tehát az a hit ez, amivel az ember tudomásul veszi, elfogadja a megváltás kegyelmét. A keresztyén hit az a bizonyosság, hogy Isten él, uralkodik és én az Ő gyermeke vagyok, Jézus Krisztus adoptált engem is, elfogadott és így mind életemben, mind halálomban az Övé vagyok.

Aki ezt hiszi, aki így hisz a megváltó Istenben: az az igaz ember. Nem bűn nélküli az igaz ember, tehát nem olyan, mint aki tökéletes, többé semmi fogyatkozás nincs benne, hanem olyan ember, aki Isten megváltó kegyelmét hit által elfogadta és mindig újra elfogadja. Az igaz ember: megigazult ember, aki Krisztusban való hite által ő maga is mindig jobban Istenhez igazodik. Ez pedig nem történhet meg egyszer s mindenkorra, hanem egy egész életen át tartó folyamatban. Ezért mondja az apostol, hogy az igaz ember hitből él.

Hitben élni tehát egy bizonyos életformát, életstílust jelent. Hitben élni annyi: úgy élni, mint akit a Krisztus szakadatlanul önmagához akar igazítani és mint aki szakadatlanul a Krisztusban az Istenhez akar igazodni. Ebből pedig az következik, hogy a hitünk nemcsak az élet bizonyos eseteiben, problémáiban kap szerepet, az élet többi részéhez pedig semmi köze, hanem éppen a hitünk határozza meg az egész életünket, a hitünkből következően formálódik, alakul az egész életünk. Hadd próbáljam ezt megmagyarázni részletesebben. Napilapoknál, heti vagy havi folyóiratoknál szokás az, hogy a közölt anyagot különböző rovatokba foglalják össze. Van gazdasági, politikai, szórakozási rovat, sport, rejtvény, színházi rovat, és így tovább. Tarka sokféleség egy ugyanazon újságban egymás mellett. És ez így is helyes. De nem helyes, ha a mi életünk is ilyen, egymástól független rovatokra oszlik fel. A mi bajunk éppen az, hogy a lelki élet vagy a hitélet csak egy bizonyos rovata az életünknek. Olyan, aminek az életünk többi rovatához, gazdasági, politikai, pénzügyi, színházi és sport rovatához semmi köze. Ez az ige: “Az igaz ember pedig hitből él.” - ez éppen azt jelenti, hogy a keresztyén életnek csak egy rovata van: a hit rovata. Ez a hit befolyásolja, uralja, nemesíti, határozza meg az összes többit. És ez a kijelentés, hogy az igaz ember hitből él, nemcsak ténymegállapítás, hanem ugyanakkor feladat is, amit meg kell valósítani a hívő embernek: tehát úgy, hogy éljünk hitből, azaz életünk minden megnyilvánulása a hitünkből nőjön ki, hitből való legyen.

Nem lehetséges az, hogy vannak dolgok az életünkben, amiket hitből cselekszünk, és vannak dolgok, amikből egyszerűen kihagyjuk a hitet. Egyszer azt szeretnénk, ha funkcionálna a hitünk, máskor pedig kikapcsoljuk és félretesszük a hitet. Ez éppen olyan lehetetlenség, mint az, hogy egy szőlővessző a szőlőtőtől függetlenül éljen, vagy egy hal a vízből kiemelve tovább éljen. Sokszor hallottam már olyan kijelentést, hogy ebből vagy abból a kérdésből ki kell kapcsolni a hitet. Egy fiatalember mondta egyszer, hogy az eljegyzés és a házasság kérdésében nem a hitnek, hanem a szerelemnek van a döntő szava. Úgy is sikerült a házassága! Vannak hívő emberek között is, akik észre sem veszik, hogy a politikai kérdésekből mennyire kihagyják a hitet. Vagy például egy templomos kereskedő mondta egyszer: az üzlet és a hit két különböző dolog. Az üzlet az üzlet, a hit a templomba való. Megbotránkozunk ezen, pedig gyakorlatilag mi is nagyon sokszor így cselekszünk: külön választjuk a hitet életünk bizonyos eseményeitől, alkalmaitól. A mi számunkra a lelki élet, a hitélet valami ünnepélyes ráadás az egyébként élt életünkhöz, olyan valami, ami még külön hozzájön a természeti élethez. Mint például az étkezőkocsi a vonat szerelvényhez, amit hozzá is lehet kapcsolni, meg le is lehet kapcsolni róla. Jó, ha rajta van, de anélkül is vonat a vonat. Valahogy ilyenformán van nekünk lelki életünk is, hitéletünk is, és ezen kívül, ettől függetlenül van természeti életünk is, olyan, amit nem hitből élünk, amihez nem szükséges okvetlenül a hit. Így azután az életünknek a nagyobb része az, ami kívül marad a hitünk befolyásán és csak a sokkal kisebb része történik hitből, ha ugyan ez lehetséges! Ezért van az, hogy hétfő reggel már semmi sem mutatja azt, hogy előző nap istentiszteleten vettünk részt és úrvacsoráztunk, az egyetlen különbség közöttünk és az egyházon kívül élő kollégáink között csak az, hogy ő tegnap, azaz vasárnap futballmeccsen volt, mi meg templomban. Egyébként azonban akár ikertestvérek lehetnénk. A mi számunkra az egész hitélet, életünknek ez a bizonytalan függeléke csak arra való, hogy lehetőleg minél kevesebb küzdelemmel, erőfeszítéssel éppen hogy csak becsusszanjunk majd a mennyország kapuján. Mindnyájan szeretnénk majd hitben meghalni, anélkül azonban, hogy igazán éltünk volna a hitben.

Nos, Igénk arra figyelmeztet, hogy az igaz ember hitből él! Nem úgy van tehát, hogy a lelki életünkön kívül lehet más egyéb, alacsonyabb nívójú életünk is. Nem úgy van, hogy a hit kérdései mellett vannak más egyéb kérdéseink is, hanem úgy, hogy az egész életünk hitkérdés! Egy keresztyén szabómesternek éppen úgy hitkérdése az, hogy a vállalt ruhát jól elkészítse, pontosan leszállítsa, egy keresztyén fűszeresnek éppen úgy hitkérdés az, hogy vevőit becsületesen kiszolgálja, mint egy lelkipásztornak az, hogy egy haldoklót a nagy útra, az Istennel való találkozásra előkészítsen. Radikálisan kell számolnunk azzal a kérdéssel, mely a hitéletet olyan oázissá akarja tenni, ahol felfrissül az élet sivatagában izzadó ember.

Hol van például a határ a lelki élet és a nem lelki élet között? Hol kezdődik az egyik és hol végződik a másik? Például amikor az asztalnál ülünk és étkezünk: amíg az ételt esszük, addig mintegy profán területen vagyunk és akkor lépünk át a lelki élet területére, amikor összetesszük a kezünket és imádkozunk az ebéd végén?! Nagyot nézne Pál apostol! Ő szerinte ui. ez a helyes magatartás: "Akár esztek, akár isztok, akár mit cselekesztek, mindent az Isten dicsőségére műveljetek!” (1Kor 10,31) Pál nem tudja úgy látni a dolgot, hogy az ember amikor eszik, vagy iszik, akkor alacsonyabb nívójú életet él, mint akkor, amikor imádkozik. Pál mind a kettőt: az evést meg az imádkozást is egyformán hitből fakadónak, lelkinek látja, ezért mondja: mindent az Isten dicsőségére műveljetek!

Hite az embernek nem úgy van, mint ahogy valakinek autója van, vagy felesége van, de egyébként autó nélkül és élettárs nélkül is elképzelhető az emberi élet, hanem hite úgy van az embernek, mint a fának gyökere. Ami a lélegzetvétel a testnek, az a hit a keresztyén embernek: pillanatig sem lehet nélküle. Amint a vér az egész testben kering és elhat a végtagok legutolsó csücskébe, így hatja át életünket minden vonatkozásban, helyzetben a hit, az a szándék, hogy Krisztusban az Isten önmagához igazítson és én a Krisztusban Istenhez igazodjam. Ha a mi hitünk nemcsak ünnepélyes póz, nemcsak tradíció, nemcsak szokás, hanem életalap, élő kapcsolat Krisztussal, akkor életünknek nemcsak egy bizonyos részletét, hanem az egészet kell uralnia.

Az igaz ember hitből él. Élni annyi, mint beszélni, cselekedni, írni, gondolkodni, utazni, üzleteket kötni, enni-inni, pénzt keresni és kiadni, adni-venni, imádkozni és dolgozni, házasodni, gyászolni - tehát mindaz, ami vasárnap reggeltől a következő szombat estéig történik, és ezt mind hitből éli az igaz ember. Nem lehetséges az, hogy a templomba hitből megyünk, de nyári vakációra nem hitből indulunk. Imádkozni, úrvacsorát venni hittel akarunk, politizálni vagy kukoricát kapálni pedig lényegében véve hit nélkül. Nos, ez az, amit nem lehet csinálni!

Az igaz ember hitből él. Tehát mindig és mindenütt, házban és utcán, templomban és munkahelyen, társaságban és magányban, sportpályán és a napi bibliaolvasás közben Isten embereként viseli magát, igaz emberként, megváltott emberként, akit Isten a Krisztusban itt is, most is önmagához igazít, és aki a Krisztusban itt is, most is az Istenhez igazodik. Nem lehet olyan része, megnyilatkozása az életünknek, amit át ne hatna, meg ne határozna ez a láthatatlan, titkos erő: a megváltó Istenben való hitünk.

Láttuk az előbb, hogy Pál még az evést és ivást is bevonja a hit hatáskörébe. Mi is éppen úgy eszünk és iszunk, mint akárki más, mégis valahogy másként tesszük, mert az étkezésünk is hálaáldozattá szentelődik a hitben. A hívő ember számára épp úgy nem léteznek csak anyagi dolgok, mint csak lelki dolgok. A hívő ember éppen úgy nem spiritualista, mint ahogyan nem materialista. A hívő ember nem gép, de nem is vértelen angyal. A hívő ember egyszerűen Isten embere, azaz olyan ember, akit Isten megváltott, lefoglalt a maga számára. Isten foglya és egyúttal Isten fölszabadítottja - olyan ember, aki tetőtől talpig Isten rendelkezésére áll! Olyan ember, aki kéri, akarja, hogy Isten őt a Krisztusban önmagához igazítsa és mindent megtesz, hogy ő maga is a Krisztusban Istenhez igazodjék.

Az igaz ember hitből él: ez a nagy kiváltságunk nekünk, akik Jézus Krisztusban ismertük meg Istent, és ez a nagy feladatunk is nekünk, akik Jézus Krisztusban is megismertük az Istent!

Ámen

Dátum: 1955. július 31.

Bevezetésül egy olyan levelet hadd olvassak föl most, amit a mai vasárnapon a földkerekség minden pontján fölolvasnak a templomokban. Az Egyházak Világtanácsának elnöksége fordul ebben a levélben a tagegyházakhoz, és történelmünknek ebben a mai, döntő szakaszában imádságra hívja fel a világ keresztyén népeit és gyülekezeteit a holnap kezdődő genfi értekezlettel kapcsolatban. A levél így hangzik:

“Az Egyházak Világtanácsa tavaly Evanstonban tartott második nagygyűlésén felhívást intézett a kormányokhoz és népekhez, hogy ne szűnjenek meg egymással beszélni, kerüljék a haragot és a rosszindulatot és keressék a félelem és bizonytalanság kiküszöbölésének útját. Hálát adunk Istennek, hogy ma a Szovjetunió, Franciaország, Nagy-Britannia és az Egyesült Államok kormányfői egybegyűlnek, hogy tíz év után először folytassanak egymással megbeszélést. - Az egész világ szeme és reménysége ezekre a megbeszélésekre irányul. Felhívjuk az összes keresztyéneket, imádkozzanak azért, hogy találják meg az utat, amelyen a félelmet és bizalmatlanságot kiküszöbölhetik. Meggyőződésünk, hogy most az egész keresztyén hívő közösség világméretű könyörgésére van szükség, és hogy az imádság egybekötő erejének a mostani jelentőséggel teljes és reménydús pillanatában erősebben láthatóvá kell lennie, mint valaha. Imádkozzunk azért a négy emberért, akiken most olyan súlyos felelősség nyugszik, a népekért, akiket ők képviselnek, az összes többi népekért, akik feszült aggodalommal és mégis reménységgel eltelve tekintenek feléjük: a világ békéjéért. - Boldogok a békességre igyekezők!”

Így fejeződik be a drámai hangú felhívás. Az egész földi világ visszafojtott lélegzettel figyel most Kálvin ősi városára, Genfre. Valaki szellemesen így határozta meg a helyzetet: A világ még sohasem volt ilyen közel a háborúhoz, és sohasem volt ilyen közel a háború kiküszöböléséhez, mint most! Érthető és természetes hát, ha Krisztus hívei imanapokat tartanak most szerte az egész világon és könyörgőre fogják a dolgot. Ebbe a nagy világ-imagyűrűbe való bekapcsolódásra serkent minket is mindenekelőtt ez az Ige: “Boldogok a békességre igyekezők!” Most kell igazán nagyon komolyan hinnünk az imádság lehetőségében és azokban az ígéretekben, amelyek az imádság erejére és hatására vonatkoznak. Most kell az isteni kegyelmet már megismert hívő embernek odaállni Isten elé a világért és a világ népei nevében is kegyelemért könyörögnie! Most kell magunkra vennünk az egész emberiség életéért és jólétéért való felelősség terhét és szenvedve könyörögni helyette, érette! - Most fontos az, hogy az imádkozó embernek ne magánügye legyen az imádság, hanem érezze át, hogy országos jelentőségű, világméretű ügy az igazi imádság. Hiszen Isten a világ kormányzásába belekalkulálta az Ő gyermekeinek a könyörgését is. Vannak dolgok, amiket Isten addig nem cselekszik, amíg nem kérik tőle. Vannak Istennek olyan ajándékai, amiket csak imádkozó kezekbe és szívekbe ad és azokon keresztül tud adni a világnak. A mi igazi imádságunk által esetleg lehetővé válik valami, ami anélkül nem volna lehetséges. Tehát igenis világviszonylatban is sok függ a hívő emberek könyörgéseitől! Hiszen a hívő ember a Krisztusban felemeltetik az Atya jobbjára, arra a legmagasabb helyre, ahol a legfőbb döntések történnek a történelem fölött.

Egyszer hívő atyafiak panaszkodtak a lelkipásztorukra. Elmondták, hogy nem a tiszta Igét hirdeti, nem épül a gyülekezet, szétszóródik lassan a nyáj, ők is ott akarják hagyni a papjukat, más pásztorhoz akarnak szegődni. Azt mondtam nekik: ezt a lehető legrosszabbul teszik. Annak a gyülekezetnek és ennek a lelkésznek éppen most van szüksége legjobban a hívő emberek könyörgésére! Fogjanak össze érette imádságban, öleljék körül, vegyék körül könyörgésükkel a gyülekezetet és papját, teremtsenek az imádságukkal körülötte olyan légkört, olyan atmoszférát, hogy ne is tudjon mást tenni, kénytelen legyen a legtisztább evangéliumot hirdetni. Ezek az emberek akkor ott a maguk kis körében egy lassú gyülekezeti ébredés keretében tapasztalták meg, hogy nem imádkoztak hiába. Valami ilyenforma dologról van szó most is, csak sokkal nagyobb méretekben. Az Egyházak Világtanácsa felhívása arra biztat, hogy a világ mindené táján, szakról, keletről, délről és nyugatról egy zárt imaközösség vegye körül azt a genfi értekezletet. Ez a szoros imagyűrű teremtsen ott olyan atmoszférát, hogy a tárgyaló felek kénytelenek legyenek megtalálni a feszültségből kivezető békés megoldás útját, és ne tudjanak mást tenni, mint ezen az úton haladni tovább a teljes kibontakozásig!

De ebben az Igében: “Boldogok a békességre igyekezők”, nemcsak arról van szó, hogy késztessük imádsággal a tárgyaló hatalmak képviselőit a világbéke titkának a megtalálására. Így nagyon könnyen átháríthatnánk a felelősséget arra a négy emberre, akiknek emberileg szólva a bölcsességétől, belátásától és jóakaratától függ milliók sorsa, élete vagy halála. Isten Igéje mindnyájunknak személyes ügyévé teszi a békesség kérdését. - Azt mondhatná erre valaki: mit számít az én egyéni állásfoglalásom? Hiszen úgyis rajtam kívül álló erők döntik majd el ezt a kérdést az én megkérdezésem nélkül. Nos hát, nagyon is sokat számít! Nemcsak azért, amit e tekintetben olyan sokszor hallottunk már, hogy ti. a saját egyéni állásfoglalásunkkal erősítjük vagy gyengítjük az emberek békeakaratát vagy háborús pszichózisát - ebben is van valami igazság -, hanem sokkal fontosabb ennél az, hogy egész magatartásommal, gondolkozásommal, emberekkel való beszélgetésemmel aktívan is hozzájárulok ahhoz, hogy a háború kiküszöbölhető legyen vagy bekövetkezzék.

Ha felfordul a világ, én is egyike leszek azoknak az embereknek, és te is, akik ebben vétkesek leszünk. Mert nézzétek csak: imádkozni azért, hogy béküljenek meg egymással azok ott Genfben, és ugyanakkor továbbra is haragban maradni a társbérlőmmel: ez kigúnyolása az imádságnak és a béke egész ügyének. Reménykedni a világfeszültség enyhülésében és ugyanakkor nem tenni semmit az embereknek például az anyósával való feszült helyzete enyhítésére: nagyképűség, sőt orcátlanság. Panaszkodhat-e a népek közötti békülékenység és áldozatkészség hiányáról az az ember, akinek a saját belső élete tele van feszültséggel, s aki felháborodik, ha tőle áldozatot kíván valaki? Nem vesszük-e észre, hogy személy szerint mi magunk is egy rész vagyunk ebből a világból, egy kicsi sejtje a nagy világ testének?! Gyógyulhat-e a test, ha a sejtekben benne marad a betegség? Tehát ha mi nem hiábavaló módon akarunk könyörögni ennek a világnak az életéért, akkor tegyük azt úgy, ahogyan valaki mondta egyszer: “Tisztítsd meg Uram ezt a szennyes világot, és kezdd el énrajtam!”

“Boldogok a békességre igyekezők, mert ők az Isten fiainak mondatnak.” Az Isten fiai, akik Jézus Krisztus által Isten gyermekeivé lettek, nem is lehetnek mások, csak békességre törekvő emberek. Hiszen nekünk olyan Istenünk van, Aki a Krisztusban megbékéltette magával a világot, nem tulajdonítván néki az ő bűneit. Krisztus keresztjénél egy nagy békekötés jött létre a föld és az ég, az ember és az Isten között. Ebben a békekötésben Isten volt a kezdeményező, Ő nyújtott az égből békejobbot a földnek, mintha azt mondaná: Minden gonoszság, lázadás, felségsértés legyen elfelejtve, eltemetve, megbocsátva! És ennek a békének minden költségét, egész árát, amibe került, Ő maga vállalta magára. Olyan drága, fontos neki ez a békesség, hogy önmaga darabját, Jézus Krisztust áldozta érte. Ez az, amit a próféta így fejez ki: “Békességünknek büntetése rajta van”. (Ézs 53,5) Rajta, benne a Krisztusban! Amikor Isten Jézus Krisztus kereszthalálára tekint, úgy veszi, mintha benne mindazok elszenvedték volna a kárhozatot, akik helyett Krisztus meghalt. Tehát helyetted és helyettem - Isten kegyelméből - a mi Urunk szenvedett, meghalt, eleget tett, jóvátételt gyakorolt, fizetett. Ezért nem vádol Isten, pedig ellensége voltál. Nem hányja szemedre, amit ellene elkövettél, nem panaszolja föl, hogy megtagadtad, nem szeretted, nem engedelmeskedtél neki, nem bíztál benne, hanem rámutat a keresztre és ezt mondja: Látod, ennyire szeretlek téged, ilyen drága vagy nekem, ilyen becses vagy az én szememben, hogy képes voltam ezt tenni érted! Ilyen a mi Istenünk! Ennek az Istennek vagyunk a fiai!

Az a békesség, amit Isten szerzett és adott nekünk: nemcsak egy negatív nyugalmi állapot, hanem aktív magatartás. A békesség szót negatíve a nem-háborúskodás, nem-viszálykodás, nem-veszekedés értelmében szoktuk használni. Úgy véljük, hogy míg nem esik hangos szó, addig békesség van a házban. Úgy gondoljuk, hogy békességre kész az az ember, akinek gumiból van a gerince, mindenütt enged és egyezményeket köt, hogy ki ne törjön a viszálykodás. A békességnek ez a fajtája tiszta önzés, mert benne a saját személyes nyugalmát keresi az ember. Olyanforma magatartás, mint amikor valaki dühösen rámordul a másikra: “Ugyan, hagyj már békén!” Nos, a valóságban a békesség egészen mást jelent. Nem ilyen másoktól való békében hagyottságot. A békesség nem is csak egy belső lelkiség, hanem produktív erőhatás, kisugárzás, békességet akaró és munkáló magatartás. Nem Istentől nyert békesség az, amelyik elrejtve meghúzódik a hívő ember lelke mélyén, mint titkos gyönyörűség, lelki élvezet - mert az igazi békesség bele akar hatni a földi viszonyainkba és cselekedeteinkbe, a személyi, családi, gazdasági, politikai életünk viszonylataiba, gondolataiba. Az a békességre igyekező, akit itt Jézus boldognak mond, tulajdonképpen békességszerzőt, békesség-munkálót jelent. Olyan embert, aki önzetlenül és alázatosan munkálja két szembeálló fél között a békességet, mint a szeretet cselekedetét.

Érdekes, hogy az Újszövetség békesség szavának az eredete az eiro ige, amely az egymással való újra beszélgetést jelenti. A Krisztus által szerzett békesség lényege az, hogy létrejött az Ő halála által az újra beszélgetés lehetősége Isten és ember között. Boldogok a békességre igyekezők, a békességszerzők, azok, akik mindent elkövetnek azért, hogy a szeretet és megbocsátás szellemében való újra beszélgetés létrejöjjön mindenütt, ahol eddig nem értették meg egymás szavát. Kezdjünk el újra beszélgetni azokkal, akikkel valami miatt megszakadt a kapcsolatunk. Kezdjük ezt az újra beszélgetést azon az alapon, hogy Isten is így szerzett békességet velünk. A Krisztus békessége megnyugtató és békéltető sugárzása árad az Istennel megbékélt emberből. - Ezt a békességet nem lehet megszerezni, azokból a szívekből nő ki ez, amelyekben Jézus lakik. Az egyes szívekből nő ki és egyúttal összeköti az embereket. Ilyenképpen a család a békességnek a tulajdonképpeni születési helye. Innen növekszik tovább a barátok között, a szomszédok, a gyülekezeti tagok között és innen sugárzik tovább gyülekezettől gyülekezetig, országról országra, világrészről világrészre!

Kezdjük el a magunk kis körében a békesség-szerzésnek ezt a szolgálatát és ezzel egyfelől konkrétan is hozzájárulunk a politikai tárgyalások hőn óhajtott jó eredményéhez, másfelől imádságunk is igazabb és hitelesebb imádság lesz majd a keresztyén népek mostani nagy imaközösségében! Ezzel a reménységgel énekeljük:

A magasságban dicsőség Istennek,
Békesség légyen földön embereknek,
És jóakarat mindenféle népnek
És nemzetségnek!

(315. ének 2. vers)

Ámen

Dátum: 1955. július 17.

Erre a részre, amit most a Bibliából felolvastam, sokan emlékeznek közülünk egészen frissen, mert bibliaolvasó vezérfonalunk szerint tegnap volt soron. Pál apostol mozgalmas, érdekes életének egy szakaszát tárja elénk. Harmadik missziói útjáról tér vissza Jeruzsálembe, ahol ellenségei már régóta fenik rá a fogukat. Fölismerik a templomban, rárohannak, majdnem meglincselik, csak a római helyőrség karhatalmi beavatkozása menti meg a biztos haláltól. Másnap a római ezredes meg akarván tudni, mivel is vádolják hát ezt a vándorprófétát, az egész főpapi tanácsot maga elé rendelte és Pált is elővezetvén, eléjük állította. Itt, az idegen hatóság hivatalos helyiségében és jelenlétében játszódik le az a történet, amit az imént hallottunk a Bibliából. Mozgalmas, szenvedélyektől túlfűtött, nem valami lélekemelő jelenet tárul elénk. Kerestem benne Istennek hozzánk szóló üzenetét, és amit így találtam, azt szeretném most elmondani. Vegyük sorjába a történet egyes eseményeit és emeljük ki annak egy-egy részletét!

Pál alig szól néhány szót, a főpap máris annyira fölháborodik, hogy parancsot ad az egyik szolgának: üssék szájon az apostolt. Annyira indokolatlan ez az indulatkitörés, hogy az apostolt is elkapja a szenvedély és olyat mond, amin megdöbben az egész hallgatóság, de még mi is, mert nem vagyunk szokva az apostol szájából ilyen szavakhoz. Így kiált föl: “Megver az Isten téged, te kimeszelt fal! És te leülsz engem a törvény szerint megítélni és törvényellenesen cselekedve parancsolod, hogy engem verjenek?” (3. vers). Emberileg szólva teljesen igaza volt az apostolnak. Abban is, hogy megveri az Isten ezt a hivatalát megcsúfoló főpapot. Nem így mondta az apostol: Verjen meg az Isten, tehát nem átkot mondott, nem káromkodott, hanem így: Megver az Isten - tehát mintegy próféciát mondott, ami be is teljesedett. E jelenet után nyolc esztendővel egy lázadás alkalmával saját honfitársai ölték meg. És abban is igaza volt az apostolnak, hogy kimeszelt falhoz hasonlította ezt a gőgös, hatalmaskodó, mindenki más által is gyűlölt római bérencet, a főpapot. Jézus is így nevezte az írástudókat: kimeszelt sírok. Tehát Pálnak tárgyilagosan véve tökéletesen igaza volt, és mégis megbánta, amit mondott. Szinte Jézus szavait idézte, de Jézus indulata nélkül. Lehet a szó jézusi, de ha az indulat nem az, akkor nem igaz a szó sem!

Amint figyelmeztetik, hogy az Isten főpapját szidalmazza, egyszerre visszakozik, egyszerre más hangon és más indulattal válaszolja: “Nem tudtam atyámfiai, hogy főpap. Mert meg van írva: A te néped fejedelmét ne átkozd!” Ímé Isten gyermekeit is elkaphatja a saját indulatuk heve, tévedhetnek, hibázhatnak, bűnt követhetnek el - de be is vallják rögtön, amint tudatossá vált előttük. Nem merevednek bele gőgös önigazultságba, nem védik makacsul magukat, mondván: De azért mégis igazam van! - hanem megvallják és elismerik nyíltan, hogy helytelen volt az indulat. Isten gyermekében is mindig újra föltámad az óember. Ez történt itt is Pál esetében. Nem tökéletes, nem kész keresztyén még Pál sem. De ha újra az óember indulatai jutnak uralomra egy Krisztust követni akaró ember gondolataiban, szavaiban: akkor elismeri rögtön, amint a Lélek megvilágítja neki.

Két nagyon komoly figyelmeztetés is van ebben. Az egyik az, hogy vizsgáljuk meg az indulatainkat. Lehet például, hogy valamilyen ítéletünk, kritikánk emberekről, eseményekről tárgyilagosan, tartalmilag igaz - és mégis hamis, mert nem krisztusi az az indulat, amivel mondjuk. Nem hiába mondják, hogy a mérges embernek soha sincs igaza, mert hamis az az indulat, ami fűti. Szülők a gyermekeik nevelése közben rendszerint itt vesztik el a csatát. Nem az a baj, hogy tartalmilag helytelenek azok a korholó szavak, amiket mondanak, hanem az, hogy indulatilag helytelenek! Szavainknak ne csak a tartalma legyen igaz, hanem az az indulat is, ami feszül bennünk. Valaki egyszer így panaszkodott egy komoly hívő embernek: Olyan rettenetes az, hogy mindig tele vagyok indulatokkal! A másik így válaszolt neki: Az nem baj, csak arra ügyelj, hogy az az indulat legyen benned, amely volt a Krisztus Jézusban! Pálban a főpappal szemben nem ez az indulat volt, de rögtön észre is vette és meg is vallotta. Mintegy bocsánatkérően mondja: nem tudtam, nem akartam! Elismerem, hogy hibáztam.

Ez a másik figyelmeztetése ennek a jelenetnek. Ha hibáztál: valld be! Érdekes, hogy a modern lélektan és Jézus ezen a ponton teljesen megegyeznek. A modern lélektan azt mondja: ha a lelkiismeret mint megfigyelő, valami hibás cselekedet miatt elítéli az ént és ebből bűnérzet támad, akkor az öntudat előtt három lehetőség nyílik. Megteheti, hogy nem törődik a dologgal és hagyja, hogy a bűnérzet úgy hasson, amint neki tetszik. Megteheti továbbá, hogy elnyomja magában ezt az érzést. Vagy pedig megteheti, hogy megszabadul ettől a nyomasztó érzéstől - bűnvallással. Világos, hogy az első két mód nem kielégítő, sőt veszedelmes. Ha az ember vétkesnek találja magát és semmit sem tesz ellene, az nem más, mint hogy az ember arra ítéli önmagát, hogy együtt éljen a maga énjével, amelyet becsülni nem tud. Ez a pokol kezdete. Az elnyomás még rosszabb. Ha a bűnérzetet a tudat alatti világba szorítjuk és rázárjuk az ajtót, még nem jelenti, hogy meg is szabadultunk tőle. Ott az csak elgennyed és gyulladást idéz elő. Az élet idegessé válik és az ember azt sem tudja, miért. Nincs más kivezető út, mint beismerni, megvallani, felhozni a bűnt a mélyből, a világosságnak kitenni és bűnvallás által feloldani. Akit megbántottunk, attól bocsánatot kell kérnünk! Még akkor is, ha nekünk van igazunk! Tudunk-e bocsánatot kérni és megbocsátani? Van-e kitől? Megtesszük-e? Ez az utolsó kérdés így is fogalmazható: Hiszünk-e Istenben, aki Jézus Krisztusban a bűnbocsánat kegyelmével akar bennünket magához fűzni?!

A történet további eseményei során bepillantást nyerünk a zsidó nagytanács belső életébe, és ott igen elszomorító dolgokat látunk. Az írástudók és farizeusok díszes testületében terméketlen teologizálás, dogmatikai szőrszálhasogatás folyik. Míg a nép élethalálharcát vívja egy áldatlan politikai légkörben, küzd, fárad, szenved, betegségekben sínylődik: addig itt tantételeken vitáznak, mert “a szadduceusok azt mondják, hogy nincs feltámadás, sem angyal, sem lélek; a farizeusok pedig mind a kettőt vallják”. Szomorú példája ez annak a kegyességnek, amelyik az élet aktuális kérdései, feladatai elől teológiai elmélkedésekbe, elvek vesszőparipáinak a futtatásába menekül. Nem azok csúfolják meg a vallást, akik tagadják annak szükségességét, hanem azok, akik elméletet csinálnak belőle, ahelyett, hogy élnék. A legcsúfosabb lejáratása minden vallásosságnak az, ha elvek, teóriák, eszmék harcába fullad bele az élet. Milyen szégyenteljes dolog az, ami itt történik: egy vallási testület életre-halálra vitázik a föltámadás lehetősége, valósága fölött akkor, amikor Valaki, méghozzá az Isten Fia, már föltámadott a halálból. Veszekednek a halál legyőzésének a hogyanján és a mikéntjén, holott Isten ezt a problémát már rég megoldotta Jézus föltámadásában. A föltámadás tényét már régen nem vitatni kellene, hanem tudomásul venni, kipróbálni és megélni. Számolni vele, mint Isten kijelentett igazságával és élni vele és belőle. Hinni nem azt jelenti, hogy egy csomó megfogalmazott tételt ésszel igenelni.

Persze fontos a hitvallás-szerű megfogalmazása azoknak az igazságoknak, amik fölöttünk vannak, de magamról tudom, hogy az eszünkkel igenelhetjük mindazt, ami a hitvallásban van és még sincs esetleg hitünk. Mert a hit nem elmélkedés, hanem cselekvés. A hit nagy vállalkozás, az egész élet törekvése valamire, az egész élet bevetése, nemcsak jóváhagyó bólintás. A hit nem vita tárgya, hanem elhatározás, döntés, nekiindulás teljes élettel. Egy dologban mindaddig nem hiszek igazán, amíg nem aszerint cselekszem. Krisztusban sem hiszek addig, amíg nem vagyok kész arra, hogy minden áron kövessem! És nemcsak akkor lehet követni Krisztust, amikor már mindent megértettem az Ő titkaiból. Az emésztésnek a bonyolult mikéntjét sem értjük és mégis eszünk. Nem várunk addig az evéssel, míg szépen kitisztáztunk minden élettani kérdést. Krisztussal kapcsolatban sem értek sok mindent, de tudom, hogy ha a lelkemet, az akaratomat bizalommal és engedelmesen átadom neki, számíthatok reá. És ez elég ahhoz, hogy elkezdjem. Egy béna embertől egyszer azt kívánta Jézus, hogy nyújtsa ki a kezét, tehát éppen azt, amire képtelen volt. Talán csodálkozva nézett Jézusra azzal a kicsi hittel, ami volt neki, el sem tudta képzelni, hogyan lehetséges az, amit kíván tőle az Úr, mégis ráállt, akaratát ráirányította a karjára és mialatt engedelmeskedett: megjött az ereje, sikerült a parancs végrehajtása, meggyógyult. Ez a hit! Nem vitázni elvek felett, hanem rászánni magam, hogy követem Jézust, és el is indulok!

És még egy szomorú jelenete van ennek a történetnek. “Támada azért nagy kiáltozás és felkelvén az írástudók a farizeusok pártjából, tusakodnak vala... Mikor pedig nagy hasonlás támadt, félvén az ezredes, hogy Pál szétszaggattatik azoktól...” (ApCsel 23,9-10) Mit gondolhatott az a pogány római magában erről a főtanácsról, a vallásukról, az Istenükről? Milyen utálattal szemlélhette ezt a veszekedést, meghasonlást! Milyen szörnyű cirkusz lehet a világ fiai számára, amikor azt látják, hogy vallásos emberek, keresztyén felekezetek, templomba járó társbérlők, keresztyén családok tagjai egymásnak mennek, egymás ellen tusakodnak! Hát még azok is meg tudnak hasonlani, hajba tudnak kapni egymással, akik a megbocsátás és szeretet krisztusi igazságát hirdetik és vallják? Gondoljunk mindazokra a csúnya, kicsinyes veszekedésekre, amikkel keserítjük egymás életét. Gondoljunk azokra az ádáz küzdelmekre, amik a történelem folyamán a különböző keresztyén felekezetek között olyan sokszor kitörtek, és próbáljuk meg mindezt annak a római ezredesnek, tehát egy kívülállónak a szemével nézni: milyen megvetésre méltónak látszhat előtte a hitnek és vallásnak az egész ügye!

És itt most annál nagyobb hálával és felelősséggel gondoljunk az Egyházak Világtanácsának most összeülő amerikai, evanstoni naggyűlésére, ahol éppen az a cél, hogy Krisztus egyházai szerte az egész föld kerekségén minden különbözőségük felett is megéljék a Krisztusban való egységüket. Az a nagy, közös reménység, hogy Krisztus visszajön és megítél bennünket, közel hozza egymáshoz az egyházakat és a keresztyéneket. Mindaddig, amíg arra tekintünk, mi történt a történelem folyamán, mi az örökségünk: roppant nehéz egymásra találnunk. De amikor visszatérő Urunk felé fordítjuk a tekintetünket és engedjük, hogy a mi Urunk mágnesként vonzzon magához, és valamennyien csak Őfelé megyünk: egymásra fogunk találni!

Ezért imádkoznak ma a világ minden egyházában és a világ minden táján, hogy a mi Urunk újra ajándékozzon meg, könyörüljön meg az Ő megkeseredett és elnyomorodott egyházán, és ajándékozzon meg bennünket a bocsánatkérés és megbocsátás lelkével. A szó- és elv-keresztyénség helyett az Ő aktív követésével és mindenféle gyermekét és egyházát egységbe fűző, boldog reménységgel. Ezért könyörögjünk most mi is:

Nevelj minket egyességre,
Mint Atyáddal egy te vagy,
Míg eggyé lesz benned végre
Minden szív az ég alatt;
Míg Szentlelked tiszta fénye
Lesz csak fényünk és napunk,
S a világ meglátja végre,
Hogy tanítványid vagyunk.

(395. ének 3. vers)

Ámen

Dátum: 1954. július 11.

Pál apostol ezt a felhívást hívő emberekhez intézte, olyanokhoz, akik már megismerték a megváltás titkát, tudomásul vették és elfogadták a bűnbocsánat kegyelmét, érintkezésbe jutottak az élő Krisztussal, hisznek Benne. Ezekre mondja az apostol, hogy “most már vonjátok is le ennek a hiteteknek a konzekvenciáit!” Vagyis: szánjátok oda magatokat az Istennek! A Krisztusban való hit nemcsak új gondolkozásmód, nemcsak új érzület, általában nemcsak a belső ember elzárt világa, hanem olyan élet, amelyben az egész ember testileg-lelkileg Isten tulajdonába adja és érzi magát, és ez az Istennek való odaszánás az egész külső életén, cselekedetein, egész egzisztenciája szellemén meglátszik. "Szánjátok oda magatokat Istennek!" Ez az Isten hozzánk szóló mai üzenetének is a summája.

Ahogyan az apostol ezt a fölhívást részletezi, abból elsősorban is kiderül néhány általános félreértés, félremagyarázás a vallással szemben; kiderül az, hogy mire nem való a vallás, az Istenben való hit! Nagyon általános ti. még hívő emberek körében is az a hamis vélemény, hogy az egész Istenben való hit arra való, hogy valamiféle belső támaszt, erősítést adjon az embernek az élet nehézségeiben. Tehetetlenek vagyunk a jóra, vagy a sorssal szemben, és ezért valamiféle mankóra van szükségünk, hogy hiányainkat kielégítsük. Ilyen mankó a vallás, ilyen mankó az Isten, ilyen menekülés az élet küzdelmei között a hit. Sok modern embernek ezért nem kell a vallás. Erőtelenséget lát benne, azt, hogy a gyengék, asszonyok és gyermekek ügye a vallás - aki maga is meg tud állni a maga lábán, annak nincs rá szüksége. Persze van ebben valami igazság is, de csak féligazság. És éppen ezért veszélyes. Tudniillik, kétségtelenül igaz az, hogy aki Istenben hisz, az kétségtelenül tapasztalni fogja, milyen nagy erő és támaszték élete nehézségei és sötétségei között a hite. De ez nem a gyökere a hitnek, hanem a gyümölcse. Ez a támasz, ami az embert mindenféle problémájában erősíti, azok közé tartozik, amelyek megadatnak ráadásképpen azoknak, akik elsősorban Isten országát keresik.

A mi keresztyén vallásunk nem azért van, hogy az embernek mindenféle szükségletét kielégítse és az életet kegyelmessé, olajozottá tegye, sőt, egyenesen kényelmetlen lehet a számunkra, akik a gyeplőt nem szívesen adjuk át a saját kezünkből valaki másnak. De hinni éppen azt jelenti, hogy az ember kiszolgáltatja önmagát Istennek, odaszánja magát testestől-lelkestől valakinek a szolgálatába. A félreértés, a visszaélés a vallással szemben abban van, hogy azért hisz valaki Istenben, hogy részesüljön az Ő gondviselő hatalma előnyeiben, mintha valaki csak azért akarna berukkolni katonának, hogy részesülhessen a kincstári ellátmányban, élelemben és ruházatban. Ez az ellátmány nem cél, hanem ráadás, természetes következménye annak, hogy fölesküdött valaki katonának. De a katonáskodás lényege nem ebben van. A mi hitünk lényege sem a mennyei kincstárból való részesedésben, ellátmányban van, hanem elsősorban abban, amire az apostol figyelmeztet: Szánjátok oda magatokat az Istennek! A hit nem is egyéb, mint egy mindig megújuló maga-odaszánása az Istennek! Érzitek: itt nem arról van szó, hogy lefoglalom magamnak Istent, hanem tudomásul veszem, hogy Isten lefoglalt a maga számára! Nem én kívánok valamit Őtőle, hanem Ő kíván valamit éntőlem! Nem nekem van valami célom Ővele, hanem Őneki van valami célja énvelem. Nem Ő áll az én rendelkezésemre, hogy segítsen itt-ott-amott, ahol éppen szükséges, hanem én állok az Ő rendelkezésére, hogy fölhasználja az életemet ott, ahol éppen Ő jónak látja! Nem úgy áll tehát a dolog, hogy a vallás a gyenge emberek támasza, az asszonyok és gyermekek ügye, az erős férfinek pedig nincs reá szüksége - mert íme, éppen nem arról van benne szó, hogy az embernek valami igénye volna az Istennel szemben, hanem arról, hogy az Istennek van igénye az emberrel szemben. Ez az igény pedig nem kevesebb, mint az, hogy: emberek, szánjátok oda magatokat az Istennek!

A vallásosságnak, a hitnek egy másik általános, szokásos félremagyarázása is lelepleződik rögtön ennek az Igének a fényében. A modern emberek közül sokan azért fordulnak el a vallástól, mert nem tartják elég gyakorlati dolognak, azt mondják, az csak a láthatatlan dolgokra vonatkozik, amiből pedig az embernek semmi haszna nincsen. A vallást olyan kábítószernek tartják csak, ami arra való, hogy az ember a jelenvaló világ nyomorúságaiból egy eljövendő világ boldogságába álmodja bele magát. Vannak emberek, akik valóban azért élnek kábítószerekkel, hogy a reménytelen valóságból egy álomvilágba meneküljenek általa, és sokan az egyik leghatalmasabb kábítószernek éppen a vallást tartják. Olyan embernek van rá szüksége, akinek már nincsen reménye a földi léttel kapcsolatban, és ezért minden reményét már a halál utáni életre irányítja. Sajnos erre a félreértésre adtunk is alkalmat a világnak. Hiszen sok olyan hívő ember van még manapság is, aki a jelenvaló élet nyomorúságaiért egy eljövendő, halál utáni élet boldogságával vigasztalja magát. Elfordul ettől az élettől és egészen az eljövendő élet reménye felé irányzódik az élete. Szerte az egész világon hatalmas tömegek éppen azért fordítottak hátat az egyháznak, mert az egyház a keserves életkörülmények között szenvedő embereket túl könnyen vigasztalta azzal a reménységgel, hogy e földi élet hamar elmúlik, és fölváltja majd a menny dicsősége. Van tehát bizonyos igazság abban a nézetben, amely szerint egy bizonyos vallásosság kábítószerként hat az emberekre és hogy az ilyen vallásosságban élő ember nem tud olyan buzgón és elszántan küzdeni már a földi életkörülmények javítása érdekében.

Nos, Pál apostolnak éppen ez a fölhívása mutatja, hogy ha előfordul is a gyakorlatban olyan vallásosság, amelyik valóban altatószerként hat az emberre, ez az igazi hitéletnek éppen a karikatúrája. Szánjátok oda magatokat az Istennek - mondja az apostol. Az előbb azt mondtuk ezzel a fölhívással kapcsolatban, hogy a Biblia szerint íme, nem az ember akar valamit az Istentől, hanem Isten akar valamit az embertől. Mégpedig Istennek az egész megváltással, a Krisztus érdeméért való bűnbocsánattal, az Ő kegyelmének a közlésével nemcsak az a célja, hogy az ember számára az üdvösség lehetőségét biztosítsa, hanem az, hogy az embert a maga isteni munkájába bevonja.

Nézzétek, ilyen egészen praktikus következménye van a mi hitünknek: “Ne uralkodjék tehát a bűn a ti halandó testetekben, hogy engedjetek néki az ő kívánságaiban: Se ne szánjátok oda a ti tagjaitokat hamisságnak fegyvereiül a bűnnek; hanem szánjátok oda magatokat az Istennek, mint a kik a halálból életre keltetek, és a ti tagjaitokat igazságnak fegyvereiül az Istennek.” (Róm 6,12-13) Itt tehát nemcsak új lelkiségről van szó, hanem egy egészen új életformáról: egy Istennek szolgáló életformáról. És ez az, amit nem is lehet másképpen, csak teljes szívvel, totálisan és radikálisan. Ha valahol, akkor itt érvényes az, hogy vagy mindent, vagy semmit. Középút nincs. Isten nem egy részét, negyedrészét vagy felét kéri az erőnknek, hanem az egészet. Nem dilettánsokat, vagy szemlélőket akar, hanem egész embereket, akik teljes életük beleadásával állnak rendelkezésére, minden életfunkciójukkal és minden területen odaadják magukat neki! Erre hív bennünket most Isten és erre hív minden nap újra, amikor odaállasz elébe, amikor imádkozol Hozzá, amikor kinyitod a Bibliádat, amikor Reá gondolsz - mindig újra ezt a mozgósító parancsot halljad meg: “Szánjátok oda magatokat az Istennek, mint a kik a halálból életre keltetek!”

Mit akar velünk Isten? A legszebb, legváltozatosabb és legkalandosabb vállalkozást: azt, hogy mindig készek legyünk az Ő szolgálatára. Munkatársaivá akar tenni bennünket a hatalmas Isten, olyan lényekké, akik épp úgy mint az angyalok, együtt munkálkodnak Vele. Istennel közösen végzik minden dolgukat, Isten munkájában társak! Részesei annak a munkának, amit Isten végez, például egy családban vagy egy gyülekezetben, vagy a nép életében. Olyan eszközök, akik által Isten dolgozik, dolgozik egy ember lelkén, vagy emberi közösségeken. Olyan emberek, akik által Isten az Ő szeretet-uralmát és megváltó hatalmát látható formában, érezhető hatással megvalósítja a világban. Az Úr szolgálata annyi, mint eszközévé válni annak, hogy beteljesüljön a könyörgés: “Jöjjön el a Te országod és legyen meg a Te akaratod!”

Azok állnak az Úr szolgálatában, akik Istennek a bűnből, a szenvedésből és halálból szabadító munkájában részt vesznek. Mégpedig részt vesznek úgy, hogy életükkel kiábrázolják és ha kell, elmondják, hogy van bocsánat, van bűnből való szabadulás, van isteni vigasztalás és mennyei erőforrás, van halálon diadalmaskodó föltámadás és örök élet. Azok állnak az Úr szolgálatában, akik nemcsak hallgatói vagy olvasói az Igének, hanem továbbadói is az örömhírnek, terjesztői annak azzal a tudattal, hogy erre hívattunk el akkor, amikor Krisztust megismertük. Mert Isten sohasem csak önmagunkra való tekintettel vált meg bennünket Krisztus vére által, hanem mindig másokra való tekintettel is! Ezért minden nap megújuló igénye Istennek velünk szemben az, amit az Ige mond: “Szánjátok oda a ti tagjaitokat igazságnak fegyvereiül az Istennek!” Emberileg szólva a mai világban gyülekezeteink élete áll vagy esik ezzel, hogy gyülekezetünk tagjai, a Krisztusban hívő emberek nemcsak szemlélődésre, hanem üdvösségre, nemcsak Isten gondviselő ellátmányában való részesedésre vannak elhívva, hanem aktív szolgálatra is. Megbízatásuk van, mint szolgálatot teljesítő katonáknak Krisztus hadseregében. Az Istennek való szolgálatra nem ügyesnek, erősnek, rátermettnek kell lenni, hanem elszántnak, késznek. Ahogyan Pál is mondja: Szánjátok oda tagjaitokat Istennek fegyverül! Ugyanaz ez, mint ami a Zsoltárok könyvében olyan gyakran előfordul: “Kész már az én szívem”. Gyakorlatilag így lehetne ezt részletezni: Uram, kész az én kezem, lábam, szám a Te szolgálatodra!

Nos, azt már bizonyára értjük, hogy az Úr szolgálatára vagyunk elhívva, de konkrétan mit tegyünk, milyen feladatot végezzünk el? Ezt nehéz lenne fölsorolni. De nem is fontos, mert ha odaadod neki a kezed, Ő majd ad néki teendőt; ha odaszánod a lábad: majd mutat utat; ha odaadod a szemed: majd meglátod a szolgálati alkalmakat; ha odaszánod neki a szád: majd Ő ad bele megfelelő szavakat! Ha komoly benned az odaszánás, sohasem kérded majd: mit tehetek, Uram, miben lehetek szolgálatodra? Mindig tudni fogod, hogy abban az adott helyzetben mi az Ő konkrét akarata hozzád!

Azok a testvéreink, akik az idejükből néhány órát arra szántak rá, hogy havonként összegyűjtsék a templomunk tatarozására megajánlott öt forintokat, tehát akik most belekóstoltak az Úr szolgálatába, bizonyságot tehetnek, hogy valóban így van: nem kell hozzá más, csak odaszánás, csak készség, és arról is bizonyságot tehetnek, hogy a rendszeres szolgálat által mennyire kiteljesedik, kiegészül, megerősödik az egész hitéletük! Most, a szolgálat révén kezdenek megismerkedni a Krisztusban való hit igazi szépségeivel, gazdagságával és örömével! Egy bizonyos: Krisztus az Ő ügyét diadalra viszi nélkülünk is, végeredményben nincs reánk szüksége olyan módon, mintha reánk lenne utalva. De nekünk jaj, ha kimaradunk az Ő győzelméből, ha a mi kezünkön sikkad el az isteni jó hír.

Óh, ti olyan áhítatosan hallgatni tudó pasaréti gyülekezet, ti, akiknek az a híretek az országban, hogy szerettek templomba járni, szeretitek az igehirdetést hallgatni: halljátok meg hát Istennek ezt a fölhívását is: “Szánjátok oda magatokat az Istennek, mint akik a halálból az életre keltetek és a ti tagjaitokat igazságnak fegyvereiül az Istennek!" Hadd váljék egyszer már boldog tapasztalatotokká, amit Jézus így mondott: ”Az én igám gyönyörűséges, az én terhem könnyű!" (Mt11,30)

Ámen

Dátum: 1955. július 10.

“A mi pedig egyébiránt a sáfárokban megkívántatik, az, hogy mindenik hívnek találtassék.” (1Kor 4,2) A Bibliának három különböző helyéről olvastam föl ehhez a mai igehirdetéshez Isten Igéjét, mintegy jeléül annak, hogy mennyire összefügg az egész Szentírás, mennyire egységes, mennyire ugyanaz a Lélek szól Jézus szavaiban, Péter apostol és Pál apostol írásán át. Egyik a másikat kiegészíti, magyarázza, ugyanazt mutatja be más oldalról. Ha ennek a három Igének az alapján akarnám megfogalmazni, micsoda a keresztyén élet, mi annak a gyakorlati lényege itt a földön, így mondhatnám: Jézus Krisztus szolgálatában állani.

Isten kegyelmének a nagyságát nemcsak abban látom, hogy Jézus váltsághalála érdeméért megbocsátja a bűneinket, hanem abban is éppen úgy, hogy bennünket, bűnös embereket bevon a maga szolgálatába. Jézus megváltó halálának az erejét nemcsak abban látom, hogy lehetségessé vált általa ingyen kegyelemből az üdvösség, hanem abban éppen úgy, hogy lehetségessé vált általa ilyen nyomorult embereknek, mint mi vagyunk, az aktív részvétel a Krisztusnak való szolgálatban. Mert azért halt meg Krisztus, hogy mind holtakon, mind élőkön uralkodjék, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy rendelkezésére bocsássuk magunkat, mint szolgák az ő Uruknak. Arról szólnak tehát ezek az Igék, hogy a keresztyén élet - a mi életünk, akik megismertük a meghalt és feltámadott Urat - a Krisztus szolgálatában eltöltött élet. De a kérdés az, hogyan teljesítjük ezt a szolgálatot: hűségesen, vagy hűtlenül?

Itt azonban előbb egy másik alapvető kérdést kell tisztáznunk: tudjuk-e valóban úgy tekinteni, szemlélni a földi életünket, mint aktív szolgálatot Jézus uralma alatt? Jézus a példázatban önmagáról beszél: az az ember, aki útra akarván kelni, "előhívatá szolgáit és amije volt átadá nékik". Távozása előtt kiadja a munkát, rábízza felelős szolgákra és visszajön számon kérni. Ez a Krisztus háztartásának a törvénye. Itt legelőször az az igazság a fontos, hogy minden az Övé. A szolgák is az Ő szolgái és a rájuk bízott talentumok is az Ő talentumai. Azok a szolgák nem igényelhetik önmaguknak sem a saját személyüket, sem semmiféle javaikat. Minden a távollévő Úr tulajdonát képezi és arra való, hogy az Ő javára gazdálkodjanak vele. Nem háziurak, hanem háziszolgák vagyunk az életünkben, akik Jézus tulajdonát képező vagyontárgyakkal, javakkal gazdálkodunk. Elénk tárja itt Jézus azt a sokszor elfelejtett igazságot, hogy minden dolog ezen a világon, minden anyagi és szellemi vagyontárgy közvetlenül és kizárólag az Ő személyes tulajdona. Övé az idő, a nemzet, a család, Övé mindaz, amire azt szoktuk mondani, hogy az enyém: tehát a pénzem, a házam, a testem, a lelkem, a szabadidőm, a testi vagy szellemi képességem, a gyermekem, az élettársam.

Olyan az életem, mint egy nagy háztartás, sok különböző szobával: egyikben egyéni életem csendes idejét töltöm, a másik szobában a családi életemet élem le, a harmadik szoba azt a munkateret jelenti, amit a világban gépek vagy íróasztalok, vagy betegágyak mellett, iskolapadokban vagy katedrán végzek. De ebben a nagy háztartásban, mely az életemet jelképezi, egyetlen bútordarab sem az enyém. Az egyes szobák, amelyeknek falai között az életem lefolyik, nem egy öröklakásnak egyes helyiségei, a háznak nem én vagyok a tulajdonosa: a háziúr Jézus Krisztus, én pedig megbízottja, gondviselője vagyok az Ő vagyonának. A kegyelem éppen az, hogy érdemtelenül is gondviselővé tett a maga javai felett. Senkinél sem tudakolja előbb, megérdemli-e ezt a bizalmi állást, mindenkinek előlegezi a bizalmat, nagy isteni háztartásába fölfogadja és engedi, hogy kezelje, gondozza azt. Mindnyájan tehát ilyen bizalmi emberei vagyunk Jézusnak. Úgy nevezi ezt a Biblia, hogy sáfárok vagyunk, a munkánkat pedig sáfárságnak vagy sáfárkodásnak mondja.

Tudatosan vagyunk-e sáfárok? Ez azt jelenti, hogy abban a bizonyos váradalomban élünk-e, sáfárkodunk-e, hogy Urunk visszajön és számadásra von mindenért? Tudjuk-e hitben vállalni a bizonyos betejesedését annak, amit Jézus így mond a példázatban: “Sok idő múlva pedig megjöve ama szolgáknak ura és számot vete velük.” (Mt 25,19) Gazdánknak abba a láthatatlan világba való elutazása nem felejteti-e el velünk, hogy ha Ő hazatér, vagy ha mi hazatérünk Őhozzá, meg kell hallanunk a szavát, amint felszólít majd: Adj számot a te sáfárságodról!

A példázatbeli szolgák nem egyenlő mértékben részesülnek uruk javaiban. Az egyik többet kap, a másik kevesebbet. De mindenik azzal a céllal kapja az egy, kettő vagy öt talentumot, hogy az a kezén megszaporodjék, növekedjék. Csodálatos az isteni háztartás: Isten azért ad valamit, hogy még többet adhasson. Istennek minden ajándéka jogcím és utalvány egy még nagyobb ajándékra, de csak akkor, ha nem tekintjük jogcímnek és utalványnak azt az ajándékot, hanem hálásan elfogadott lehetőségnek. Isten azért ad életet, hogy annak, aki azt megfelelő módon használja, adhasson hitet; azért ad hitet, hogy annak, aki él vele, adhassa Krisztust, adhassa önmagát. Adja Krisztust, hogy aki meghódol előtte, adhassa néki a szolgálat örömét; azért ad bűnbocsánatot, hogy aki igazán elfogadja, adhasson néki bűnei fölött győzelmet; azért ad Igét, hogy adhasson engedelmességet; azért ad feladatokat, hogy adhasson megoldást; azért ad szántóföldet, hogy adhasson kenyeret; azért ad munkát, hogy adhasson virágzó, boldog, bővölködő életet. De éppen ezért minden ajándéka Istennek feladat és elkötelezés. Krisztus szolgálatában élni annyi, mint az Ő ajándékainak a feladatra való elkötelezését vállalni és teljes erővel megvalósítani. Rajtam áll, hogy a kapott bűnbocsánatból legyen konkrét bűnök fölötti győzelem, a meghallott Igéből engedelmesség, a Krisztussal való közösségből szeretet, a hitemből misszió, a presbiteri vagy lelkészi megbízatásomból virágzó gyülekezeti élet, az iskolai feladatokból jó bizonyítvány, a testi vagy szellemi erőimből segítség és áldás. Tehát az egy tálentumból kettő, a kettőből négy és az ötből tíz! Éppen az a megtisztelő a Krisztusnak való szolgálatban, hogy a mi munkánkat, a mi erőnket, a mi helytállásunkat használja föl eszközül, ami révén a több áldást adja, a nékünk adott tálentum révén kerül bele a világba még több az Ő javaiból, ajándékaiból, tálentumaiból. Ezért nem lehet a tálentummal úgy bánni, mint az a szolga, aki az egyet kapta és elásta: minden talentum kötelez arra, hogy elhelyezzük a pénzváltóknál, belevigyük a világba, forgassuk, kamatoztassuk, kereskedjünk vele, hasznosítsuk a mindennapi élet realitásában.

Nekünk, templomba járó embereknek a legnagyobb ajándékunk, talentumunk az élő Isten ismerete a Jézus Krisztus által. Nos, nem azért adta ezt Isten, hogy mint egy holt tőkét őrizzük, elásva valahol a szívünk mélyén, mint egy tolvajoktól féltve őrzendő drága kincset, hanem azért, hogy befektessük: a szeretet, öröm, békesség, vigasztalás, segítés, jóakarat, bizalom aprópénzére váltsuk fel a mennyei tőkét. Amit Tőle kaptunk, merjünk vele és belőle élni kint a világ pénzváltó asztalai között. Ezért mondja az apostol, hogy "ki-ki amint kegyelmi ajándékokat kapott, úgy sáfárkodjatok azzal egymásnak". A Krisztusnak való szolgálat ismertetőjegye az, hogy abból mindig haszna van a másik embernek. - Olvastam egyszer egy buddhista szentről, aki miután teleszívta magát a különböző tudományokkal, befalaztatta magát és éveken keresztül ott élt elzárva a világtól. Azon a kis lyukon át, amelyen beadták neki az ételt, boldogan hirdette, hogy szeret minden embert, gonoszt és jót, tudóst és tudatlant. Nem ártott soha senkinek egyetlen szóval sem - de nem is tett jót soha senkivel. Ma is vannak ilyen terméketlen jó lelkek, semmi rosszat nem lehetne rájuk mondani, csak az a baj, hogy semmi jót sem. Ilyen volt az a példázatbeli egy tálentumos ember is. Egészen modern betegsége volt néki: antiszociális magatartás. Míg a másik kettő nekiesett a munkájának, belevegyült a kapott pénzzel a világ forgatagába, addig ez az egy félrehúzódott, kivonta magát és pénzét a közösség szolgálatából, mogorva, önző életet élt. Nem tudott együtt haladni, együtt örülni, együtt lelkesedni, munkálkodni a többivel, nem tudott az emberi társadalom nagy egészének alkotó tagjává válni. Egy ember akkor árt legtöbbet az embertársainak, ha nem használ nekik. Minden szolgálatom akkor lesz Krisztusnak való szolgálat, ha abból haszna van a másik embernek. Az egytalentumos embernek nem az volt a bűne, hogy lopott - nem, hiszen megőrizte, amit kapott, épségben -, hanem hogy nem hasznosította azt, amije volt. Valaki azt mondta egyszer: az az igazán hasznos élet, amelyik szépített és javított valamit a világon. Aki szebb és jobb világot hagy maga mögött, mint amilyent maga előtt talált. És erre kaptunk mindenféle tálentumot. És itt az egy tálentumos embereknek az a nagy kísértésük van, hogy ne tegyenek semmit, mert hiszen úgyis csak nagyon keveset tehetnek.

Pedig az Úr nem a tálentumot jutalmazza, hanem azt a hűséget, amivel kezelte, használta az ember. A számonkérésnél nem a tálentum számít, hanem az, hogy ki mit tett vele? Ezért mondja Pál, hogy “ami pedig egyébiránt a sáfárokban megkívántatik, az, hogy mindenben hűnek találtassanak!” Hűségről és hűtlenségről csak ott lehet beszélni, ahol személyes viszony áll fenn. Csak személyes kapcsolatban lehet hű vagy hűtlen az ember. Minél közelebb állunk egy személyhez, minél pontosabban értesülünk gondolatairól, annál könnyebb hűnek lenni hozzá. Minél távolabb kerülünk tőle, minél kevésbé tudunk valamit közvetlenül tőle, annál nagyobb a hűtlenség veszélye. Egy úrhoz hűnek lenni annyi, mint hozzá közel állni, vagy ahol ez a közelség hiányzik, azt újra meg újra keresni. Hűnek lenni annyi, mint mindent rászánni arra, hogy megtudjuk, mit akar ez az úr. A Krisztus szolgálatában való hűtlenségtől úgy őrizheti meg az ember magát, ha isteni gazdája mellett megmarad, állandóan megbízatásai után tudakozódik s ezek mellett a megbízások mellett ingadozás nélkül kitart. A hűség közvetlen kitartás az Úr és útmutatásai mellett, akit szolgálunk.

Nem tudjuk, mikor lesz itt az a pillanat, amikor “megjön a szolgáknak ura és számot vet" velünk. De ilyenkor, amikor befejeződik egy iskolaév, amikor az egyház életében is lezárul egy megtett útszakasz: jó, ha megállunk egy pillanatra és még mielőtt Ő hív, magunk megyünk el és számot adunk a sáfárságunkról. Rovancsolja meg életünk számadásait és láttassa meg velünk, milyen hűséggel szolgáltunk. Mit szólna az Úr, ha belenézne most a pénztárkönyvünkbe: mit mondanánk Néki, ha számon kérné a kimondott szavainkat, a két kezünk munkáját, a napoknak a 24 óráját? Diákok, mit szólna az Úr, ha belenézne a bizonyítványotokba? Presbiterek, lelkipásztorok, édesapák, édesanyák: milyen bizonyítványt állítana ki néktek, nékünk az Úr az elmúlt 10-12 hónapban végzett egyházi és családi szolgálatunkról? Templomba járó emberek: szépült-e valamicskét ez a földi élet körülöttünk, kint a való világban, több lett-e az öröm, a bizalom, a békesség, a jóság, a krisztusi élet azoknak a tálentumoknak a révén, amiket kaptunk?

Mi lett kezünkön Krisztus ajándékaiból? Urunknak melyik szava vonatkozik ránk: az-e, hogy “jól vagyon, jó és hű szolgám”, vagy az, hogy “gonosz és rest szolga”? Ki-ki döntse el magában a lelkiismerete szerint - és akkor talán szívből el tudjuk imádkozni a zsoltárossal:

Haragodnak nagy voltában
Megindulván,
Ne feddj meg, Uram, engem!
Búsult gerjedezésedben
Rám tekintvén,
Ne büntess meg Istenem!

(38. Zsoltár 1. vers)

Ámen

Dátum: 1954. június 27.

Istennek azt az üzenetét, amit ebből a történetből megértettem, egyetlen gondolatkör köré szeretném csoportosítani, a köré az üzenet köré, amit az Úr angyala így adott tudtára Illés prófétának: “Kelj fel és egyél, mert erőd felett való utad van!” Az egész keresztyén élet a maga igaz valóságában erőnk felett való feladat. Ha nem az volna, nem is lenne rá szükség! Erről a lehetetlen, mégis lehetséges feladatról szeretnék most beszélni!

“Erőd felett való utad van” - ezt mondja Jézus Krisztus kivétel nélkül mindenkinek, aki Őt követni akarja. Lehet, hogy nem pontosan ezekkel a szavakkal mondja, de minden, amit az Ő követésére nézve mond, emberi erőnket meghaladó teljesítményt követel. - Egyszer régebben egy fiatalemberrel beszélgettem, aki elmondta, hogy nem tud ugyan hinni Jézus Krisztus istenségében, de mindenesetre Őt tartja a világ legtökéletesebb emberének, olyan eszményképnek, akit érdemes követni. Megkérdeztem tőle, hogy nos: és követi? Nem tudott rá azonnal felelni. Azt mondtam neki: Ha Jézus az ön eszményképe, el tudja-e határozni magát arra, hogy mindent eszerint az eszménykép szerint cselekedjék? Hajlandó-e kivetni mindent az életéből, ami ennek az eszményi embernek a véleményével ellenkezik és hajlandó-e mindent aszerint cselekedni, amint Jézus helyesli és ajánlja? - Elképedve mondta: Az lehetetlen, arra képtelen vagyok! - Nos, ez az ember, aki pedig nem hitt Jézus istenségében, mégis megérezte, hogy Jézus olyan magasra állította fel a morális mértéket, hogy azt emberi erővel lehetetlen elérni.

Tegnapelőtt olyan valakivel beszéltem, aki hisz Krisztus istenségében. Föltárta a szívét és megmutatta rajta azt a “fájó sebet”, amit egyik közeli hozzátartozója ütött rajta. Valóban nagy igazságtalanság történt vele, emberileg teljesen indokolt a haragja és neheztelése. Pszichológiailag tökéletesen indokolt az az indulat, amit benne annak a szomorú ügynek az emléke forral.
Minden ember neki ad igazat - csak Jézus egyedül nem. Ő azt mondaná: az indulat, ami benned van, nem az az indulat, ami énbennem volt, amikor engem bántottak, leköptek, kínoztak és keresztre feszítettek. Nem a bűnbocsánatnak, hanem megtorlásnak az indulata. Meg is mondtam neki: lesütötte a szemét és azt mondta: képtelen vagyok megbocsátani! És én azt el is hittem neki, de ha mi csak annyit akarunk teljesíteni, amennyi a saját erőnkből telik, amennyire képesek vagyunk emberileg, ahhoz nem kellene Krisztust követnünk, ehhez elég volna akármilyen filozófiai morál. Ha a keresztyén élet az emberben lévő teljesítőképesség maximális kifejlesztése volna csupán és nem minőségileg is más, akkor nem kellett volna Istennek olyan nagy áldozatot hozni érte, mint Krisztus keresztje! Szép eszmékért már sokan meghaltak, de ez magában véve még nem megváltó halál! Csak megható és tiszteletreméltó mártírhalál. Krisztus halála több ennél és azért van az, hogy ha igazán követni akarjuk Őt, hamarosan meg kell tapasztalnunk, hogy erőnk felett való utunk van. Krisztusi lelkülettel, szeretettel, alázattal, hűséggel, szolgálattal élni befelé és kifelé - erőnk felett való feladat, emberfeletti élet. Persze, hogy az: Krisztusi élet. És hát még ha nemcsak a magunk apró-cseprő ügyeinek a vicinális viszonylataiban, hanem társadalmi, gazdasági, országos viszonylatban nézzük ezt a feladatot, amit Krisztus az Ő követőire bízott: akkor meg éppen roskasztólag áll elénk ennek az erőnk felettinek a valósága.

Itt a történetben egyetlen embernek: Illés prófétának az Isten iránti engedelmessége egy egész ország jövőjére kiható jelentőségű. Hát még egy keresztyén egyház engedelmessége vagy engedetlensége mennyire kihat az egész nép életére?! Jézus az Ő követőire a legcsodálatosabb feladatokat bízza, amit emberi lényre valaha is bízhatott. És ez nem kisebb, mint az, hogy azt a világot, amit a szeretetlenség, az önzés, a széthúzás erői feszítenek, helyettesítsék egy olyan világgal, amely szereteten, kölcsönösségen, összetartáson alapul. Ez az új rend: Isten országa a földön. Eláll az ember lélegzete, ha azokra feladatokra gondol, hogy az emberi létet minden vonatkozásában Krisztusivá tegyük! És ebben az átalakulásban mi magunk is benne foglaltatunk az életünk egész teljességével, a belső életünkkel és a külső életünkkel. Krisztust követő ember és Krisztust valló keresztyén egyház: erőd felett való utad van ebben a világban!

Igen ám, de mi emberek vagyunk, tele gyarlósággal, tehetetlenséggel, mint Illés próféta éppen itt a történetben. Éppen mikor ez a felhívás történt, akkor volt életének egyik legmélyebb pontján. Testi-lelki depresszió, levertség nyomta le a földre. Tele volt szorongással, panasszal, keserű félelemmel, úgy látta, hiába él, hiába fárad, eredménytelen a munkája, a nép megölte a prófétát, elhagyta Istenét, ő maradt csak egyedül, neki is bujdosnia kell, halálra keresik. Nem tud mit kezdeni, üressé, céltalanná vált, reménytelen számára az élet. Legjobb lenne nem is élni már tovább, úgysem élet ez már. Így könyörög: elég Uram, vedd el az én lelkemet, mert nem vagyok jobb az én atyámnál. - Valahogy ilyenforma depresszió, lelki elernyedt állapotban van az egész kereszténység, a mi gyülekezetünk és mi magunk is személy szerint. Ilyenformán vonszoljuk magunkat, keserűen, kiábrándultan és terméketlenül a mi hívő életünkben. Néhányan vannak itt, akik látják, hogy többre volnának hivatva, mint amennyit teljesítenek, de elkedvetleníti őket az, hogy kevesen vannak hozzá, mint Illés, aki egyedül maradt meg a próféták közül, nincsenek megértő lelkek, csak fáradt, alvó tömegek. Mit kezdjen néhány ember egy egész világgal?! - Vannak, akiket elkedvetlenít a küzdelemtől a sikertelenség, az eredménytelenség látása. Hiába minden erőfeszítés, kár belefogni valamibe, túl nagy az ellenállás. De a legnagyobb hiba Illésnél is, nálunk is az Istenben való bizalom hiánya. A Bibliában is benne van, hogy “Megfáradnak a legjobbak is, ...de akik az Úrban bíznak, erejük megújul.” (Ézs 40,30-31) Ez a két dolog szorosan összetartozik egymással: a megfáradás, ellankadás, elernyedés egyfelől és az Úrban való bizalom megrendülése. A cséplőgép lendítő kereke, ha a gőzt kikapcsolják belőle, egy ideig még tovább forog, de egyre lassabban: megfárad és nem bír tovább munkát végezni. Az erő feletti úthoz erő feletti erőre van szükség. És ha a bizalom, a kapcsolat, a felülről való inspiráció megszakad, azonnal kezd hatni, működni az alulról való inspiráció, ami elernyeszt, elkedvetlenít, ami azt mondja, amit Illésnek: Elég! Igen: az ördög a körülményeinken át, a testi-lelki adottságainkon át szüntelenül arra inspirál, hogy vonulj vissza, szabd kisebbre a követelményeidet magaddal szemben, ne akarj szembeszállni a világgal, hiszen gyenge ember vagy! Képtelen vagy, belebuksz, kíméld magad! Hagyd abba! Nincs értelme! És így az alulról való inspiráció hatása alatt előáll az a beteges állapot, mint Illésé, mely csak adottságokat lát az életben, de lehetőséget nem! Csak azt látja, ami van: az akadályt, a nehézséget, csak a saját erőtelenségét, de nem azt, amivé lehetne a Krisztus ereje által!

Valaki egyszer azt mondta, hogy a keresztyén ember fő jellemvonása az, hogy nem nyugodhatik bele a dolgokba úgy, ahogy van, mert érzi, hogy a dolgok úgy ahogy vannak, valami mást képviselnek, valamit, ami kevesebb, mint Krisztus királysága! Mégpedig az élet minden területén. Nos: a mi lelki elesettségünknek éppen az a fő jellemvonása, hogy belenyugszunk a dolgokba úgy, ahogy vannak. Nem Krisztus királyságát képviseli a családi életünk: legfeljebb sajnálkozunk felette, de nem teszünk érette semmit! Nincs ébredés a gyülekezetben, nincsenek új megtérések: a körülmények számlájára írjuk! Megízetlenült sóvá lett egyházunk a világban: hát ki tehet róla?! Még mindig uralkodnak rajtunk személy szerint a régi bűnök: hát végtére is gyarló emberek vagyunk! És így szépen megnyugtatjuk magunkat. Szép-szép a keresztyén élet, csak elérhetetlen. Nincs is igényünk többre, mint ami minden jóravaló embertől kitelik, nem is várunk valami rendkívülit, valami magasabb rendűt, valami erőnk felett valót a Krisztusból, beletörődünk az erkölcsi és lelki levertségnek abba az állapotába, amiben vagyunk, hozzá vagyunk szokva, hogy lelki elernyedésben élünk! Fantáziátlanokká lettünk, el sem tudjuk már képzelni, hogy mivé lehetnénk és mivé lehetne körülöttünk a világ Krisztus által! Fantáziátlanokká lettünk: vagyis hitetlenekké lettünk!

A múltkor mellettem ült egy barátom és közösen hallgattunk valamit. Neki az a szokása, hogy közben rajzol, meg hallgat, mert csak így tud figyelni. Papírt vett elő, de ceruza még nem volt nála. Elkérte az enyémet. Egyszer csak az üres papíroson az én régi ceruzám nyomán ügyes karikatúrák kerültek elő. Elcsodálkoztam: ez a ceruza még soha életében nem mozgott ilyen ügyesen! Nem, mert én nem tudok rajzolni, de mert egy művész vette a kezébe, lám mit lehet tenni egy olyan ceruzával, amely eddig mindig csak szögletes, alig olvasható betűket firkált!?

Hát még az ember mivé lehet, hát még az egyház mivé lehet a világban, ha a legnagyobb művész veszi a kezébe? Mit írhat és rajzolhat Isten vele a világ történelmének a lapjaira? És nézd a megfordítottját: mivé lehet még egy Illés próféta is, aki pedig már járta gyakran ezt az ereje felett való utat, mivé lehet, milyen fáradttá, üressé, amint megszakad a bizalmi kapcsolat az Úrral? Hát mivé lehetünk, akik pedig meg sem próbáltuk járni igazában véve ezt az erőnk felett való utat?

És a vigasztaló ebben a történetben mégis az, hogy Illés prófétának éppen ebben a testi-lelki elesettségében hangzik az Úr parancsa: Kelj fel és egyél, mert erőd felett való utad van! Lásd meg, Illés, hogy magadban bizony csak ilyen gyenge vagy te is, mint bármelyik másik ember. Igazad van: nem vagy jobb az atyáidnál, másoknál, őseidnél: ember vagy! Nem is a te kiválóságod tesz alkalmassá az erőd felett való útra, hanem én, és amit én adok .

Kelj fel és egyél! - Kelj fel: ezt mondja nekünk is, add magad a kezembe! Bízd rám magad! - És egyél: olyan életre vagy elhívatva, amit rendkívüli, természetfeletti erő nélkül nem tudsz megvalósítani! Egyél! Mit? Jézus azt mondja: Én vagyok az életnek kenyere. A keresztyén életnek a tápláló ereje. Vedd magadba, dolgozd fel magadba, mint az ételt - Krisztust! Gondoljátok, hogy Ő azért járta meg az utat a mennyből a halálon át a feltámadásig és vissza a mennyig, hogy mi nyugodtan tudjunk aludni, vagy hogy valami szellemi élvezettel itt a templomban jól tudjunk lakni? Nem! Hanem azért, hogy az Ő bennünk szétáradó mennyei, isteni erejénél fogva el tudjunk indulni arra az erőnk felett való útra!

Merd hinni, hogy ennek a megváltó halálnak az erejéből futja arra, amire a magad emberi képessége nem elég! Merd hinni, hogy a bűneid legyőzésének, egyházad megújulásának és a világ krisztianizálásának az erőd felett való útjához neked is megadja a szükséges erőt és a kielégítő táplálékot! Épp ez teszi értékessé a keresztyén életet, hogy megoldhatatlan problémák elé állít folytonosan, de éppen az teszi nagyszerűvé, hogy ezek a problémák megoldhatók Jézus Krisztus által!

Az elernyedésbe belekárhozunk, belepusztul a gyülekezetünk - az erők felett való út vállalásában pedig erőnk felett való erők által újulunk meg! Való igaz, amit a zsoltárban így énekelünk:

Boldog a nép, amely tenéked örvendez,
Minden dolgát, Uram, ez viszi jó véghez.
Fényes orcád előtt ezek járnak merészen,
És a te nevedben örvendeznek szüntelen,
Mert nagy dicsőségre őket felmagasztalod,
És jótéteményed rajtuk megszaporítod.

(89. Zsoltár 7. vers)

Ámen

Dátum: 1955. július 12.

Különös, ünnepi istentiszteletre gyűltünk most össze ide a templomba, és kedves konfirmáló testvéreink, ez az egész ünnepi istentiszteleti alkalom most érettetek és miattatok van. Miattatok vagyunk most itt olyan sokan - mert bizony egyébkor nem szoktunk vasárnap délután ennyien lenni -, miattatok van virággal feldíszítve a templom. Miattatok terítettük meg újra az Úr asztalát. Érettetek száll föl mindannyiunk szívéből Istenhez a könyörgés. Titeket vesz körül az egész gyülekezet szeretete és imádsága. Hozzátok szól elsősorban az igehirdetés. Érettetek történik most itt minden, ami történik! És nézzétek, ha még mi is ennyi mindent teszünk meg érettetek és miattatok, hogy emlékezetessé tegyük számotokra ezt a napot: hát még Isten, aki szüleiteknél is jobban szeret benneteket, mi mindent megtesz a ti konfirmációtokért!? Érettetek és miattatok tette azt, amit Jézus Krisztusban cselekedett. Érettetek és miattatok történt a karácsony, a nagypéntek, a húsvét, a pünkösd, az egész megváltás. És ez a szerető Isten mindent megtett, hogy megmentsen benneteket önmagának, hogy elindulhassatok azon a bizonyos keskeny úton, amely az örök életre vezet.

Íme, ti most hitetek megvallásával és hűség fogadalom-tétellel ténylegesen el is indultok ezen az úton. Nem elég azonban ezen az úton elindulni: meg is kell maradni rajta, végig is kell járni! Előfordul az is, hogy valaki meghatódva, lelkesedve, fogadkozva indul el és mégsem érkezik meg soha oda, ahova akart. Letér az útról, eltéved és nem is talál rá vissza többé! Az elindulás még nem megérkezés. Nem tudjuk, melyikünknek mekkora útszakasz van az elindulás és a megérkezés között, de azt tudjuk, hogy az úton sokféle küzdelem, akadály vár a vándorra. Nem könnyű megmaradni a Krisztus követésében. Nem könnyű kitartani Krisztus mellett, végigharcolni a hitnek szép harcát. Sok mindenféle Krisztus-ellenes erő, vonzás között járunk ebben a világban: néha egy jóbarát, aki szépen tud beszélni, vagy valami siker, ami a hiúságunkat kelti fel, vagy valami öröme az életnek, ami csillogásával megvakít, vagy valami leverő szomorúság az, ami le akar téríteni a hitnek útjáról. A Bibliából tudjuk, hogy a sátáni hatalom minden Krisztust követni akaró emberre féltékeny és egy egész láthatatlan világot mozgósít azért, hogy meg ne érkezzünk oda, ahová nagy fogadkozások között elindultunk.

Egy öreg, tapasztalt Krisztus-követő, Pál apostol így figyelmeztet erre a leselkedő veszedelemre: “Mert nem vér és test ellen van nékünk tusakodásunk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, ez élet sötétségének világbírói ellen, a gonoszság lelkei ellen, melyek a magasságban vannak. Annakokáért vegyétek föl az Istennek minden fegyverét, hogy ellentállhassatok ama gonosz napon, és mindeneket elvégezvén megállhassatok.” (Ef 6,12-13) Azt hangsúlyozza itt az apostol, hogy a keresztyén ember, míg a földön él, állandóan döntő harcban áll, élet és halál harcában. Ellenfele nem az emberi tudatlanság, nem az emberi rosszakarat, előítélet, még csak nem is a saját rossz szokásai és balgasága - szóval nem vér és test -, hanem maga a gonosz, a világbíró, a Sátán, aki kozmikus hatalmasságokat, démoni erőket állít csatasorba és úgy támadja Istent a leggyengébb ponton: az ember lelkén! Lehet-e egyáltalán megállni ilyen ellenséggel szemben, lehet-e egyáltalán megmaradni a Krisztus követésének az útján? Pál apostol világosan látja a nehézségeket és mégsem visszakozik, nem hátrál meg, nem alkuszik meg. Tudja, hogy az ember elvesztheti a harcot, de nem vesztheti el Krisztust! Azt mondja: Krisztus jó vitézének jó lelki fegyverzetre van szüksége, hogy megállhasson az ördögnek minden ravaszságával szemben. Felsorolja Isten fegyvertárából a legalkalmasabb fegyvereket, amikkel védekezni és támadni lehet a láthatatlan ellenséggel szemben.

Az első az, hogy “övezzétek fel derekaitokat igazlelkűséggel!” Ez az igazlelkűség, amiről itt szó van: a hazugság ellentéte, tehát nem egyéb, mint becsületes őszinteség. Aki a gonosz ellen sikerrel akar harcolni, az sohase hazudjék, még szükségből se! A hazugság a Sátán fegyvere, semmit sem utál annyira, mint az igazságot! Gondold meg, hogy Isten nem tud hazudni és aki Ővele van kapcsolatban, azt sem jogosíthatja fel erre. Az igazság sérthetetlen. Az első keresztyéneknek, amikor üldözőik előtt állottak és életük forgott kockán, csak a legkisebb hazugságot kellett volna kimondaniok és megmenekülhettek volna, megmenthették volna az életüket. De ők a menekülésnek ezt az útját elvetették. Meghalni tudtak, de hazudni nem! Aki hisz a Krisztusban: vállalja mindenféle helyzetben és környezetben. Akármibe kerül is!

Ne akarjátok magatokat másnak mutatni: sem jobbnak, sem rosszabbnak, mint amilyenek vagytok valóban. A Krisztust követő ember egy hitetlen környezetben ne akarjon hitetlennek, istentagadónak látszani, ha hisz. Valamikor gyermekkorunkban azt a tanácsot adták nevelőink, hogy sohase tegyünk olyan dolgot, amit szégyellnénk elmondani édesanyánknak. Nos, a keresztyén embernek olyan átlátszónak kell lennie, hogy ne legyen benne semmi rejtett dolog, semmi, amit önmaga, vagy mások előtt rejtegetnie kellene. A legtöbb idegbajnak valami belső, rejtett hazugság az okozója. Nem bírja a lélek sokáig. Ahol valaki a lelke mélyéig becsületesen őszinte, igaz önmagához, emberekhez és Istenhez: ott nehéz dolga van az ördögnek. Viszont a nem igaz ember játékszerévé válik a Sátánnak, belegabalyodik a Sátán hazugságszövevényébe és védtelenül ki van szolgáltatva neki. Ezért fontos “körülövezni derekainkat igazlelkűséggel”. Az öv a keleti bő lebernyeges ruházatot tartotta össze. Ha az öv meglazult vagy elszakadt, szétomló ruhája akadályozta az embert a szabad mozgásban, cselekvésben, elbukott benne. Tehát jó szorosra kell húzni azt az övet: az igazlelkűséget!

“Felöltözvén az igazságnak mellvasába”, folytatja Pál apostol a lelki fegyverzet leírását. Miként a páncél, a mellvas védelmet ad a harcosnak az ellenséggel való küzdelemben, olyan védelem a hívő számára a megigazulás, vagyis Istennek az a kegyelmes cselekedete, amellyel a Krisztus érdeméért megbocsátotta bűneit és gyermekévé fogadta. Az embernek semmire sincs olyan égető szüksége, mint arra az egyszerű bizonyosságra, hogy megbékéltetett Istennel. Amíg valaki meg nem békélt az Istennel, halálos sebet hordoz belül. De ez a bizonyosság, hogy Isten kegyelme a Krisztusban rám is kiárad és megbékéltet Istennel, a legdrágább ajándék, ami valaha bűnös emberi szívre szállhatott. Stanley Jones, India misszionáriusa írja egyik könyvében, hogy mikor egyszer térdelt és kereste az Istennel való megbékélést, valaki mellé térdelt és halkan megszólította: “Úgy szerette Isten Stanley Jones-t, hogy az egyszülött Fiát adta, hogy Stanley Jones, aki hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” Igen, te is odateheted ennek a szövegnek a helyébe a te nevedet, téged is véd a kísértések ellen mint a páncél az a bizonyosság, hogy meg vagy váltva, Isten elfogadott, Övé vagy, nem vagy egyedül a küzdelemben, nem harcolsz hiába, szövetségesed maga az Isten! Öltözzetek bele naponként a megigazulásnak ebbe a mellvasába!

A lelki fegyverzet következő darabját így írja le Pál: "Fölsaruzva lábaitokat a békesség evangéliumának készségével". Arról van itt szó, hogy legyetek állandóan készen továbbadni másoknak is szóval és cselekedettel, amit ti magatok Istenben találtatok. Ha valaki Jézus Krisztusban megtalálja a gyógyító segítséget, nem természetes-e, hogy továbbadja olyanoknak, akiknek szintén erre a gyógyulásra van szükségük?! Valaki egyszer így határozta meg: a keresztény az az ember, aki szóval és cselekedettel hirdeti: Melegen ajánlom neked az én Megváltómat!
Akármilyen életkörülmények közé juttok, akármi legyen majd a munkátok, élethivatásotok: éljetek és dolgozzatok úgy, hogy az emberek körülöttetek megérezzenek valamit Isten megváltó szeretetéből, a békesség evangéliumából. Vigyétek ki magatokban a Krisztust a világba, mutassátok be Őt a világnak és mutassátok be neki az embereket. A legnagyobb szolgálatról van itt szó: átragyogni mások felé is a Krisztusban kapott kegyelmes fényt, megsejtetni valamit abból az erőből, ami a Krisztus keresztjéből árad. Így járjatok mindenfelé a világban: felsaruzva lábaitokat a békesség evangéliuma hirdetésének a készségével!

“Mindezekhez felvévén a hitnek pajzsát - mondja tovább az apostol -, amellyel ama gonosznak minden tüzes nyilát megolthatjátok". Hit nélkül, a Fővezérben, Krisztusban való bizalom nélkül minden igyekezetünk hiábavaló volna. A hit ellentéte a félelemnek és kétségbeesésnek. Aki fél, egészen bizonyosan veszít. Aki nem hisz abban az ügyben, amiért harcol, csak teher és akadály a többieknek is. A sátáni erőkkel szemben az a szilárd meggyőződés kell hogy eltöltse a lelkünket, hogy Isten az erősebb, Jézus Krisztus a győztes! Ez a boldog hit olyan, mint a pajzs, amelyen a gonosznak minden tüzes és mérges nyila, amit ránk szór, elveszti hatását.

A lelki fegyverek között a legfontosabb az "Ige kardja", a Szentlélek fegyvere. Vigyétek magatokkal a Bibliátokat. Isten belehatol ebbe a könyvbe és ki is lép ebből a könyvből és találkozik veletek. Jézus Krisztus szent orcája világít át a hittel olvasott Igéken. Ezen keresztül telítődünk meg Krisztus Lelkével, azzal a Lélekkel, amelyik le tudja győzni a hazugságot igazsággal, az erőszakot szeretettel, a gyűlöletet megbocsátással, a gőgöt alázattal, a rosszat jóval!

Ezt a lelki fegyverzetet csak egy úton lehet megszerezni: imádság által! A Lélek az imádság kapuján át tér be a szívbe. A Krisztus követésének útján való megmaradásunk nagy mértékben függ attól, hogy milyen az imádkozó életünk. Íme, egy teljes lelki fegyverzet. Maga Isten, Aki elhívott benneteket a Krisztus követésére, gondoskodik arról, hogy tetőtől talpig fel legyenek fegyverezve az Úr katonái. Sürget az Ige: “Álljatok hát elő, körül övezvén derekatokat igazlelkűséggel, és felöltözvén az igazságnak mellvasába, És felsarúzván lábaitokat a békesség evangyéliomának készségével; Mindezekhez fölvevén a hitnek paizsát, a melylyel ama gonosznak minden tüzes nyilát megolthatjátok; Az idvesség sisakját is fölvegyétek, és a Léleknek kardját, a mely az Isten beszéde: Minden imádsággal és könyörgéssel imádkozván minden időben a Lélek által, és ugyanezen dologban vigyázván minden állhatatossággal és könyörgéssel minden szentekért...” (Ef 6,14-18)

Igen: álljatok hát elő, kedves konfirmandus testvéreink, és mielőtt Isten kezébe letennétek a hitvallást és fogadalmat, énekeljétek el 225. dicséretünknek az 1-3. versszakát:

Nagy hálát adjunk az Atya Istennek,
Mennynek és földnek szent teremtőjének,
Oltalmazónknak, kegyes éltetőnknek,
Gondviselőnknek.

Hála tenéked, mennybéli nagy Isten,
Hogy szent igédet adtad mi elménkben,
És hogy ezáltal véssz ismeretedben,
Te kegyelmedben.

A romlás után nem hagytál bűnünkben,
Sőt te Fiadat ígéréd igédben,
Hogy elbocsátod őtet miközénkben,
Emberi testben.

(225. ének 1-3. vers)

Ámen

Dátum: 1955. júni. 5. Konfirmáció.

Amikor Jézus lába az Olajfák hegyén elhagyta a földet, ott állottak a tanítványok, nézvén Krisztusnak az örökkévalóságba beláthatatlanodó kedves alakja után, mintegy bele meresztve szemüket a láthatatlan világba, a mennybe. Mindenről megfeledkeznek maguk körül, a menny tűnő titkának a szemlélése foglalta el egész valójukat, s közben a felhő odagomolyodik közéjük és a távozó Jézus közé. Annyira tele volt a lelkük a megnyílt és bezárult menny dicsőségével és szentségével, hogy szinte semmi meglepőt sem találtak abban, hogy váratlanul két angyalszerű lény termett mellettük. Amikor az ember szíve és feje mennyei dolgokkal van tele, a hirtelen támadt mennyei jelenség szinte természetesnek tűnik fel. Jézus glorifikációjának [megdicsőülésének] ebben a felséges pillanatában a természetfeletti jelenségek szinte természetesnek tűnnek.

Az elragadtatásnak ebben az állapotában kijózanítólag hatott az angyal figyelmeztetése: “Galileabeli férfiak, mit állotok nézve a mennybe?” - Mintegy visszahívja őket ez a szózat a földre, földi feladatok teljesítésére. Mintha azt mondaná az angyal: Emberek, ne vesztegessétek hiába az időt a mennybenézéssel, van nektek más dolgotok is, tanúivá kell lennetek az Úrnak mind Jeruzsálemben, mind Judeában és Samáriában és a földnek mind végső határáig! Íme, Jézus, aki felviteték tőletek a mennybe, akképpen jő el, amint láttátok őt felvitetni a mennybe. Addig pedig sürget az idő, hiszen az Ő eljöveteléig hirdetni kell az evangéliumot minden népnek! - Ez a jelenet bennünket a földi és mennyei dolgok kellő egyensúlyban tartására figyelmeztet! Erről szeretnék most részletesebben beszélni!

1) Először is azt értsük meg, hogy a tanítványoknak nem azt veti a szemükre a mennyei szózat, hogy a mennybe néznek, a menny titkát kutatják, sőt, ez éppen annak volt a bizonysága, hogy hitben nagyon odatelepedtek Jézushoz. A figyelmeztetés csak az állandó mennybenézés ellen szól, az ellen, hogy túl soká maradnak ott állva az Olajfák hegyén, s belefeledkeznek a láthatatlanba! Maga a mennybenézés a maga idejében nagyon is jó és szükséges. Aki Istent egyszer megismerte, nem is tudna többé élni anélkül, hogy ne nézzen mindig újra fölfelé, túl a láthatókon! Hiszen odafenn van az élő Krisztus, forrása nemcsak az üdvösségnek, hanem forrása minden olyan erőnek is, amely az idelent való, földi élethivatásunk hűséges betöltéséhez és a hitben való megmaradásához szükséges. Ha nem volnának életünkben ilyen Olajfák-hegyi órák, amikor újra és újra megerősödünk a Krisztussal való közösségben, elszáradna belőlünk a lélek. Minden hívő embernek szüksége van arra, hogy rendszeresen feljárjon arra a bizonyos Olajfák hegyére, kiemelkedjék a földi élet zajából és belenézzen a mennyei világba. Mert az Úr nem egyszer s mindenkorra ad erő-tőkét, ami egy egész életre elegendő a terhek hordozására, a harcok megharcolására, a kísértések legyőzésére, hanem mindig éppen annyit ad, amennyi az adott pillanatban szükséges.

És e tekintetben nem lényeges az, hogy milyen munka elvégzésére vagyunk elhívatva ebben az életben. Nem mindenki apostol olyan tekintetben, mint az első apostolok voltak. E világon szükség van kétkezi munkásra is, meg tudósra is, meg kereskedőre, meg tanítóra, háziasszonyra és orvosra, költőre és művészre, bányászra és hivatalnokra. A feladatok különbözők, de azt az erőt, amiből mindezt Isten dicsőségére és az emberek javára végezhetjük el, felülről kapjuk hozzá, és azért nélkülözhetetlen mindannyiunk számára az, hogy nézzünk a mennybe és törődjünk az odafennvalókkal. Ez a templomi istentisztelet is, amire vasárnaponként összegyülekezünk, ahol az Ige hirdetése által a mennyei világ egy-egy darabja tárul föl előttünk: ilyen Olajfák hegyén való óra. Az a naponkénti elcsendesedés a Biblia fölött, ahol bevallod bűneidet négyszemközt az Úrnak, ahol kéred a bűnbocsánatot, ahol a szíved legbelső titkait nyitod meg Előtte: az is ilyen Olajfák-hegyi mennybenézés, erősödés. Ilyenkor válik könnyűvé a szív, tisztul meg a tekintet, csendesedik el a lelkiismeret, ilyenkor simul ki a gond-barázdálta arc, telítődik meg a lélek szeretettel, jó szándékkal, készséggel. Drága pillanatok, órák ezek, amikor lélekben ott állunk az Olajfák hegyén, nézvén a mennybe, ahol az élő Jézus van! Élni sem tudnék már enélkül az Istentől kapott lehetőség nélkül!

2) De: visszaélni is lehet ezzel az Istentől kapott lehetőséggel. Ez a visszaélés pedig abban áll, hogy az ember úgy foglalkozik az odafönn valókkal, mennyeiekkel, hogy közben egészen megfeledkezik a földi dolgokról. Nemcsak olyan ember van, akit a földi dolgok, problémák, gondok annyira lekötnek, hogy elfeledkeznek miatta a mennyeiekről, hanem megfordítva olyan is: akit a menny szépsége annyira megbűvöl, hogy megveti miatta a földieket. Olyan a számára ez a világ a maga küzdelmeivel és győzelmeivel, örömeivel és szomorúságaival, mint egy szükséges rossz. Legszívesebben itt hagyná, ha tudná. Menekül belőle munkája közé, vagy a magányba, képzeletvilágába - a vallásos ember pedig a templomba. A modern pszichológia úgy nevezi ezt a jelenséget, hogy a túlfeszített, hajszolt lélek kikapcsolódást keres magának. Ennek a kikapcsolódásnak is megvan a maga jogosultsága bizonyos körülmények között, de aki ide a templomba azért jön, hogy egy órára legalább kikapcsolódást keressen a földi élet terheiből, feladataiból, mindazon körülmények közül, amik között él, az ezt rosszul teszi! Mert itt nem azért vagyunk, hogy kikapcsolódjunk a valóságból, a világból! Az Istennel való belsőlelki kapcsolataink keresése és ápolása sohasem kikapcsolódást, hanem éppen helyes bekapcsolódást jelentsen számunkra a világ problémáiba, mindennapi életünk munkájába. Aki azért néz a mennybe, mert megveti a földet és nem tartja érdemesnek teljes szívét, kezének minden erejét beleadni abba a munkába, amit a földön végeznie kell, az hallja meg most az Igéből az angyalok kijózanító figyelmeztetését: “Mit állotok itt, nézvén a mennybe?”

Ha nem azért vagytok itt, nem azért olvassátok a Bibliát és nem azért imádkoztok, hogy fölkészüljetek a földi élet mindennapi dolgainak a becsülettel és haszonnal való elvégzésére: akkor miért vagytok itt és mit kerestek Istennél? Szellemi élvezetet? Abból egy színházban, vagy egy hangversenyen többet kaptok! A hit nem arra való, hogy unpraktikus álmodozóvá tegye az embert, hanem éppen hogy emberebb emberré váljunk általa. Isten olyan művészien alkotta meg a két kezünket, alkalmassá téve mindenféle munkára, ha megfelelő irányítás alatt végzi a munkát ez a kéz! Azzal fogjuk a tollat, vagy a kalapácsot, azt vetjük rá az eke szarvára, azzal szórjuk a magot a földbe, azzal vetjük a színeket a vászonra, az alaktalan márványtömb a kéz megmunkálása alatt elevenedik meg. Azzal törlünk le könnyeket egy szenvedő arcról, azzal simogatunk, adunk, áldunk, segítünk - vajon csak azért látott volna el a Teremtő ezzel a sokféle képességű két kézzel, hogy legyen mit összekulcsolni az imádságra? Istennek nem kellenek olyan imádkozó kezek, amelyek nem jól végzik el a mindennapi kötelességüket! Nem ér semmit az olyan imádság, amelyiknek a hatása nem terjed túl az "ámen" szó kimondásán. Nem ér semmit az olyan mennybenézés, ami nem tisztítja és élesíti a látásunkat a földi lehetőségek észrevételére és kihasználására. Nem ér semmit az olyan hit, ami nem válik mindig újra jó cselekedetté is!

Igen: a mennybenézés és a földön való helyes tájékozódás, hasznos tájékozódás ugyanúgy összetartozik egymással, mint a hit és a belőle fakadó jó cselekedetek. De ha így mondanám: hit és gyári munka, vagy hit és háztartási munka, vagy hit és jó iskolai bizonyítvány, vagy hit és utcaseprés, vagy hit és hivatali akták elintézése, vagy hit és cipőfelsőrész-készítés - így már nehezebb és szokatlanabb! Pedig így is összetartozik, sőt a gyakorlatban legtöbbször így tartozik össze a hitünk és a jó cselekedetünk. Mert mi a jó cselekedet? Nem olyan plusz, a köteles, a mindennapi munkán felül, ami glóriát von a fejem köré, hanem az, hogy amit teszek, amit éppen csinálok, azt jól csináljam. Ne utálva a munkámat kényszerűségből, mint egy szükséges rosszat, mert valamiből élni kell, hanem mint egy olyan kezem ügyébe eső lehetőséget, amivel szebbé tudom tenni a világnak azt a kicsinyke darabját, ahol élek! Nemcsak az a jó cselekedet, amit bizonyos jótékonysági célzattal teszek valakivel, amit külön meg szoktak köszönni, ami meghatja az embereket, ami valami dicsfényt villant föl az énem körül, hanem minden olyan személytelen szolgálat is, amiben áldozat van, hűség van, esetleg láthatatlan szeretet van, aminek az elvégzéséhez felülről kért és kapott erő kell, és aminek én már talán nem is látom a közvetlen gyümölcsét, amiben nincsen benne a saját dicsőségszomjamnak a kielégítése. A mindennapi feladataink elvégzéséért épp úgy felelősségre vonatunk majd egyszer, mint a lelkünk szükségeinek ápolásáért.

“...mit állotok nézve a mennybe?” Jó és szükséges nézni a mennybe. Ne mulaszd el semmiképpen. De éppen azért, hogy általa annál erőteljesebben, áldozatosabban ragadhasd meg a földi munkát. Hiszen a lelki Olajfák hegyén töltött ünnepi percek és órák áldása éppen az, hogy hűségesebb szolgája lehess a nagy Királynak, Aki visszajön az ég felhőiből, ítélni eleveneket és holtakat, számon kérni rajtad a láthatatlan és látható dolgokat.

Földi feladatainkra fölkészülő, erőt merítő szándékkal nézzünk hát most is a mennybe, és könyörögjünk együtt:

Hinni taníts Uram, kérni taníts!
Jézus, te visszajössz: kérni taníts!
Majd ha kegyelmesen Nézed az életem:
Állhassak csendesen. Hinni taníts!

(479. ének 4. vers)

Ámen

Dátum: 1955. május 22.