Ma egy hete, húsvét vasárnapján ugyanennek az Igének az előzményéről szólt közöttünk az igehirdetés. Ott olvastuk, hogy a feltámadott Krisztus megüzeni tanítványainak, hogy menjenek Galileába és majd ott meglátják Őt. Ez a most felolvasott rész pedig arról tudósít, hogy miként ment végbe ez a találkozás. Együtt vannak megint a tanítványok a hegyen, ahová a Mester rendelte őket. Ünnepélyes hangulatú, előre megbeszélt találkozóra jöttek össze s egyszer csak Jézus valami titokzatos módon megjelenik közöttük. A tizenegy tanítvány önkénytelenül térdre borul előtte, hiszen most már semmi kétség, hogy aki előttük áll: az Isten Fia, a Mindenható Isten földi képviselője, a maga halálon is diadalmaskodó valóságában. Ebben az ünnepélyes, áhítatos, imádságos csendben hangzanak el azok a nagy szavak, amiket mi is olyan jól ismerünk, hiszen minden keresztelés alkalmával újra elismételjük: “Nékem adatott minden hatalom mennyen és földön. Elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén őket az Atyának, a Fiúnak és a Szent Léleknek nevében, tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam néktek: és ímé én ti veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” (Mt 28,18-20) Ez Jézusnak az ún. nagy missziói parancsa, amiben benne van a keresztyénség egész programja, ami nem egyéb, mint az egész világ krisztianizálása!
“Nékem adatott minden hatalom mennyen és földön.” Hallatlan súlyú szavak! Szinte lélegzetelállító az a gondolat, ami ebben a méltóságteljes kijelentésben kifejeződik. Gondoljuk csak meg, hogy az a Valaki mondta ezt, aki pár nappal ezelőtt még itt függött tehetetlenül a keresztfán és látszólag tehetetlenül volt kiszolgáltatva bűnös emberek kegyetlenségének. És most nem ennek dacára, hanem éppen ezért, éppen a kereszthalálért és a kereszthalál által olyan teljhatalom birtokába jutott, ami alól a látható és láthatatlan világ legparányibb része sem vonhatja ki magát. Övé minden hatalom a mennyben. Hatalmában vannak azok a titokzatos mennyei, szellemi lények, akiket a Biblia angyaloknak nevez. Szabadon rendelkezik velük, fölhasználja őket áldott szolgálatokra, hogy elhárítsanak például egy emberi életre leselkedő veszedelmet, vagy kiszabadítsanak egy Péter apostolt a börtönből, vagy készenlétbe álljanak egy haldokló mellett a hazakészülő lélek kíséretére... Néki adatott minden hatalom a mennyen. És a földön is! Tehát abban az életszférában is, ahol Ő maga is szenvedett és meghalt. Ahol a bűn, átok, halál visszavonuló hatalma még mindig rettent, ahol a kis emberi sorsok és nagy világtörténelmi események alakulnak. Igen: Néki adatott minden hatalom a földön!
Ezzel a hatalommal, ami Néki adatott, gyűjti össze a világ minden népei közül a maga kiválasztott népét, az Ő egyházát. Ezzel a hatalommal kormányozza és oltalmazza a mennyből az Ő földön küzdő seregét, gyülekezetét, és ezzel a hatalommal terjeszti tovább mind szélesebb körben az Isten országát. A gyülekezet, az egyház célja nem önmagában van, nem öncélú intézmény, nem azért van, hogy csak egyszerűen legyen, hanem a gyülekezet, az egyház az az eszköz az Úr kezében, amivel Isten országát e földön továbbterjeszti, szélesíti, munkálja. Ezért van az, hogy mikor kijelenti abszolút királyi hatalmát menny és föld fölött, rögtön utána így folytatja: “Tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén őket az Atyának, a Fiúnak és a Szent Léleknek nevében”. Az a gyülekezet, amelyik tudomást szerzett Krisztus teljhatalmáról, királyi uraságáról a világ fölött: az a gyülekezet kapja rögtön a megbízást is, hogy terjessze a Krisztus evangéliumát. Krisztianizálja a népeket, mondja tovább a megváltásról szóló nagy örömhírt minden embernek!
Ami ott a Golgotán elvégeztetett, nemcsak a mi számunkra végeztetett el, akik ezt az isteni örömüzenetet hittel meghallottuk, hanem mindenki számára. Minden embernek meg kell tehát hallania, hogy van üdvösség, van bűnbocsánat, van Istennel megbékélt élet, van megváltás a Jézus Krisztus halála és feltámadása által! Ez az örömüzenet bízatott rá az egyházra, ez az isteni jó hír az egyház legnagyobb szellemi gazdagsága, vagyona, amit azonban sohasem szabad néki önmaga számára tartogatnia, őrizgetnie, amit azért kapott, hogy továbbadja. Mindenkinek! Az egyháznak tehát nem az a lényege, hogy olajcseppként lebegjen, ússzon a népek életének a tengerén, izolálja magát a világtól, befelé forduló, önmagát építő tevékenységet folytasson, hanem az, hogy a néki tudtul adott isteni üzenettel a rajta kívül valók felé forduljon, meghódítani a világot Krisztus számára. Az egyházból, a hívők közösségéből olyan erőknek kell kiáradnia, amelyek a családi, társadalmi, gazdasági életben uralkodó erkölcsiséget, az emberi élet egész tónusát megnemesítik, emelik, tisztítják, megszentelik! Roskasztóan nagy az egyház felelőssége, a mi felelősségünk a világgal szemben, tehát a templomon kívül, a gyülekezeten kívül élő emberekkel szemben, hiszen a megbízatás így szól: “Tegyetek tanítványokká minden népeket, ...tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam néktek!”
Tehát missziói felelősséggel tartozunk a világgal szemben! Világ! Nagy szó! De hát hol kezdődik ez a “világ”? Óh, nagyon közel: lehet a hitvestársadnál, a gyermekednél, vagy a szüleidnél, vagy a legjobb barátodnál, a mindennapi munkádban. Mindenütt körülötted, ahol még nem tudják, vagy nem fogadták el, hogy Krisztus az Úr mennyen és földön: emberi szívekben és politikában, munkában és pihenésben, örömben és bánatban, élet és halál fölött! Ahol a Krisztusi lelkület, szellemiség, megváltó kegyelem még nem hatotta át az életet, ott van a “világ”. És ezért a világért te vagy felelős! Oda szól számodra a parancs: “Tegyetek tanítványokká minden népeket, ...tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam néktek!”
Nos, hogyan állunk mi ezzel a missziói felelősséggel? Pár héttel ezelőtt olvastam egy érdekes levelet, amiből tanulságképpen néhány sort hadd olvassak föl: “Nem akadékoskodás, hanem komoly probléma a számomra, hogy vajon a keresztyének igazán hiszik-e azt, amit a Biblia és az egyház tanít nékik és ha hiszik, akkor miért nem mondják el másoknak is? Van két jó barátom. Mindkettő ún. hívő református. És én? Én talán kereső, de leginkább kételkedő vagyok, olyan, aki még az Isten létezésében is kételkedik. Templomba egyáltalán nem járok. Az előbb említett barátaim ezt tudják rólam, és mégsem szólnak semmit, pedig az ő hitük szerint azok, akik Istent nem szeretik, a kárhozat felé mennek. Amikor a múltkor beteg voltam, ugyanez a két barátom mindent megtett a gyógyulásom érdekében. De lelki életemmel nem törődnek. Sőt, amikor én magam kezdtem velük hitbeli kérdésekről beszélni és elmondtam, hogy nem tudok hinni, alig reagáltak rá és igyekeztek gyorsan másra terelni a szót. Ha a keresztyén hit igazságai igazán lényegesek, akkor nem lehet nyugodtan hagyni valakit, akit jó barátunknak tartunk, haladni tovább a kárhozat felé, anélkül, hogy legalább a kezünket ki ne nyújtanánk utána. Ezért tehát még egyszer kérdezem: igazán olyan valami a hit, amiben ugyan megkapaszkodhat valaki, de amit már másnak is tovább adni nem érdemes?”
Íme, egy hang abból a világból, ami körülvesz bennünket. Az a vád, ami ebben a levélben van, keresztyén életünk egyik legbetegebb pontját érinti. Sőt, talán több is ez már, mint betegség! Hiszen az a hit, amelyik nem hódít: az halott hit. A hitnek két oldala van: belső és külső. Hitünk belső oldala Isten felé fordul. Istennel való belső életközösséget jelent. De ugyanannak a hitnek a külső oldala a másik ember felé irányul. Hitünknek ezt a külső oldalát a Szentírás tanúbizonyság-tételnek nevezi. Mi, akik hiszünk, tanúk vagyunk. Tanúk abban a nagy pörben, ami Jézus Krisztus és a sötétség hatalmai között, a Golgotán és a saját életünkben lefolyt. A tanú arról tesz bizonyságot, amit látott és hallott. És ha nem látott és nem hallott semmit, akkor hallgat. Ha egy keresztyén ember hallgat akkor, amikor tanúskodnia kellene, nyilván nem látott és nem hallott semmit: nem volt tanúja a Krisztus szenvedésének és feltámadásának. Nincs miről bizonyságot tennie.
Bibliai vezérfonalunk szerint tegnapelőtt olvastuk a Márk evangéliumban ezt a mondatot: “Jézus nem akarta, hogy valaki észrevegye, de nem titkolhatta el magát.” (Mk 7,24) Bizonyára volt valami a megjelenésében, a viselkedésében, ami megkülönböztette őt más emberektől, ami leleplezte rögtön, kicsoda Ő! Bizonyára volt valami különös kedvesség az arcán, valami különös vonzó ereje, kisugárzása szíve nagy szeretetének. Nem volt glória a feje körül, ahogyan a szentképeken ábrázolják, de bizonyára valami olyan kegyelemsugár vette körül, amit a szomorú és éhes emberi szívek hamar fölismertek. Krisztust nem lehet elrejteni! Lehetetlenség az, hogy ha valahol jelen van, előbb-utóbb föl ne ismerjék az emberek, tudomást ne vegyenek róla. A friss virágot el lehet ugyan rejteni úgy, hogy a szem ne lássa, de terjengő illata hamarosan leleplezi rejtekhelyét. A krisztusi életnek és szeretetnek is van olyan illata, ami rögtön elárulja magát, ha valóban ott van a közelben valahol. Ha Ő igazán belép egy szívbe, egy emberi életbe, az Ő Szentlelke kilehelődik ennek az embernek a szavaiban, cselekvéseiben. Ha Ő belép egy otthonba, hivatalba, nem lehet elrejteni: tisztító, áldó, megszentelő illata szétterjed a házban. Ha valaki el tudja rejteni a maga Krisztusban való hitét az emberek elől, félő, hogy olyan valamit rejteget, ami nincs! Mert az igazi hit mennyei jó illatot lehel és fényt sugároz maga körül. Fáradt, csalódott, szomorú lelkeket vezet a Krisztushoz: misszionál, tanítvánnyá tesz másokat is.
Azt mondhatná valaki, hogy mégsem áll talán olyan rosszul a misszió ügye közöttünk, hiszen ma egy hete olyan sokan voltunk itt, hogy sokan be sem fértek már a templomba. Nos: ne tévesszen meg a látszat, az a húsvéti nagy gyülekezet nem a mi hitünk eredménye volt, hanem az ünnep hagyományos varázsa és sok minden más egyéb motívum eredménye. Bizonyság reá az, hogy ma már csak a fele van itt annak a tömegnek. Hányan voltak itt olyanok, akiket te hívtál? Akiket a te hited bizonyságtétele vonzott ide? És ha akkor mégis így lett volna: miért nem vonzotta őket ide most is? Az igazság az, hogy hűtlenek vagyunk a ránk bízott kinccsel, a Krisztus evangéliumával! Elsikkad bennünk, nem jut tovább rajtunk, ki a világba! Ha valaki arról beszél egy társaságban, hogy fáj a tyúkszeme, vagy sok a gyomorsava: rögtön tudunk ajánlani neki valami biztos szert, ami hasonló esetben már rajtunk is segített. De ha a szíve fáj, ha a lelkiismerete sajog, ha valami bűn halálos szorításában szenved: megnémulunk és másra tereljük a szót, mint akik sohasem hallottunk olyan orvosságról és Orvosról, Aki az ilyen bajban segít!
Igen: ilyenek vagyunk és mégis van keresztyénség, mégis terjed a Krisztus evangéliuma. Valaki egyszer azt mondta, hogy a Biblia isteni ihletettsége mellett az egyik leghatalmasabb argumentum az, hogy 2000 éve minden prédikációt túlélt. Hát a keresztyénség isteni eredete, isteni ügye mellett is az egyik leghatalmasabb argumentum az, hogy túlélte a keresztyénséget! Hogy olyan emberekre van bízva a terjesztése, mint mi és ennek dacára van és terjed! Hogy volna másként lehetséges, hogy mégis fönnáll és nyer meg embereket Krisztusnak?
Annak dacára, hogy ilyenek vagyunk, mégis nekünk szól a missziói parancs: “Elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden népeket, tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam néktek...”! Nem megszégyenítő ez? Hogy éppen olyan ügyben ad megbízatást Jézus, amiben csődöt mondottunk? De éppen ebben a megszégyenülésben lehet csak vállalni ezt a megbízatást. Aki most igazán megszégyenül, az kezdjen hozzá: beszéljen a Krisztus evangéliumáról olyan valakivel, akivel még sohasem beszélt róla! Kérje hozzá a Szentlélek vezetését, kérjen hozzá bölcsességet és erőt!
A nagy missziói parancshoz Jézus nagy ígéretet is fűz: “Én tiveletek vagyok...” Az, akinek adatott minden hatalom: megteheti, hogy a te szavaidon keresztül sugározza a világba az Ő lelkeket vonzó erejét.
Ámen
Dátum: 1955. április 17.