Miatyánk (1955)

A Miatyánknak ez az utolsó kérése. Ez is szorosan kapcsolódik az előtte lévőhöz, ahhoz, hogy “ne vígy minket a kísértésbe”. Tudniillik különbség van a megkísértés és a kísértésbe esés között. A megkísértés azt jelenti, hogy az ellenség tolvaj módjára ott settenkedik a szívünk háza körül, keresvén és próbálván, hogy hol törhetne be. A kísértésbe esés pedig azt, hogy az ellenségnek sikerült behatolni a házba, megkezdődött a küzdelem és kérdés, hogy ki marad felül, ki lesz a győztes? Ki tudom-e űzni, vagy elfoglalja a belsőmet, megkötöz és uralomra jut felettem? Ezért tanít Jézus így imádkozni, hogy “ne vígy minket a kísértésbe”. De ha már beleestünk abba, ha már viaskodunk vele, még akkor sem vagyunk elveszve, még akkor is van menedék, segítség, egy nagy SOS-jeladás, segélykérés: “Szabadíts meg a gonosztól!”

Mi az a gonosz, amiről Jézus itt beszél? Elsősorban az a gonosz hatalom, mint személy, amely minden formájú és fajtájú kísértés mögött áll. Az a titkos hatalmi központ, ahonnan mindig megújuló támadások érik a Krisztust követni akaró embert. A kísértést irányító személyes hatalom, a Kísértő személye. A Biblia úgy beszél a gonoszról, mint az ellenséges lelkek, elemi erők láthatatlan seregéről. A gonosz, mintegy gyűjtőfogalom, azoknak az erőknek, démonikus hatalmaknak a megjelölése, amelyekről Pál apostol beszél, amikor ezt mondja: “Nem test és vér ellen van nekünk tusakodásunk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, az élet sötétségének világbírói ellen, a gonosz lelkek ellen, melyek a magasságban (tehát a bennünket körülvevő szellem szférában) vannak”. Ez a sokféle gonosz hatalom mind az emberi élet láthatatlan hátterében húzódik meg. Az emberlét minden rosszában benne van a kezük. Birodalmuk van, melynek mozgatószálai a legfőbb gonosz, a Sátán kezében futnak össze.

Hogy honnét van a gonosz a világon? - ez már elméleti kérdés, a Biblia pedig soha nem fejteget spekulatív problémákat, itt se. Hanem egyszerűen tudtul adja, hogy a gonosz van, létezik, mégpedig itt van, betör mint ellenség a világba. A helyzet tehát komoly. Amikor komoly veszedelem fenyeget, akkor az ember nem filozofál, hanem védekezik, cselekszik. Éppen úgy, mint egy fenyegető bombatámadásnál is, nem azon elmélkedik az ember, hogy hol készül a bomba, amely a közelemben lecsap, milyen súlyú, milyen gyártmányú és robbanó hatású, hanem számol a veszéllyel és menekül. Így beszél Jézus a gonoszról mint fenyegető hatalomról, sőt, nem is a gonoszról beszél, hanem az előle való menekülés lehetőségéről. Nem magyarázgatja, ki az a gonosz, hanem azt mondja: így kiáltsatok: “Mi Atyánk, szabadíts meg a gonosztól!”

Igen: emberlétünk, különösen keresztyén létünk a gonosz támadásaitól szakadatlanul fenyegetett lét. De azt ne gondoljuk, hogy az a gonosz csak kívülről fenyeget, mint egy rajtunk kívül álló hatalom. Nem! Sőt! A gonosz hatalom támadásának a titka éppen abban van, hogy mi magunk támadhatók vagyunk, fogékonyak vagyunk, az ellenségnek hídfőállásai, támaszpontjai vannak bennünk, a szívünkben, a vérünkben, a vágyainkban, a lelkünk mélységeiben. Az ún. óemberünk hangja bennünk szólal meg és azok a gonosz hatalmak ezután a hang után orientálódnak. Ez az óember bennünk azoknak a gonosz hatalmaknak titkos ügynöke, szövetségese, amelyik belülről jeleket ad az ellenségnek és elárulja neki az egyéniség várának a gyenge pontjait. Ezért tehát ha valaki meg akarja ismerni a démoni hatalmakat, sohase kifelé tekintsen, sohase a külvilágban keresse, hanem befelé: önmagában, a saját énjében. Mi magunk vagyunk az a hely, amelyet a gonosz hatalom megszáll, és ahol a gonosz hatalom valósága a saját gonosz indulataiban, vágyainkban, gondolatainkban, szavainkban és gonosz cselekedeteinkben, tehát a saját gonoszságunkban felismerhető. A legördögibb dolog az ördögöt másutt, másban keresni, meglátni és nem önmagunkban. A tőlünk távol, valahol másutt munkálkodó ördögben való hit a bennünk lévő ördögök munkájának az eredménye. Nem úgy beszélni a gonoszról, mint bennünk lévő valóságról - már magában véve is gonosz dolog! Csak aki már felismerte a saját bensőjét lefoglaló, önmagában mozgató erővé vált, égető tűzzé vált, megbénító teherré vált gonoszt, az tudja igazán, mit jelent ez a kiáltás: “Szabadíts meg a gonosztól!”

Csak egyetlen példával hadd világítsam meg az elmondottakat: Mindnyájunknak szokott rossz hangulata lenni, kellemetlen, sötét kedélyállapota. Néha egészen indokolatlanul és váratlanul lep meg, ránk telepszik, mint a köd, vagy mint a súlyos viharfelhő és a kék eget eltakaró árnyékát ráveti még a környezetünkre is. Magunk sem tudjuk talán, miért vagyunk ilyen borongó hangulatban, miért uralkodott el rajtunk ez a gonosz kedélytelenség. Valahogyan úgy van, ahogyan egyszer mondta valaki: az emberi természet befödött mélysége nyílik föl és kiereszti titkait. Ne kicsinyeljük le ezt a jelenséget és ne akarjuk kimagyarázni, indokolni, igazolni, mert ezek a rossz hangulatok abból az ijesztő, titokzatos mélységből származnak, ahol azok a gonosz hatalmak uralkodnak. Azt a fedőt, amit a morális erő egy ideig a mélység nyílása fölött tud tartani, váratlanul valami apróság lelöki és a sötét hatalmak fölszabadulnak, kitombolják magukat abban a rossz hangulatban, gonosz kedélyállapotban, ami legtöbbször előfutára csak a gonosz gondolatoknak és tetteknek. - De hát mit tehetünk ellene?! Nos, összeszedhetjük magunkat, mozgósíthatjuk az akaraterőnket, segítségül hívhatjuk az értelmünket, a józan belátásunkat, amelyik elmondja, hogy nem lenne szabad így viselkedni, hogy ez a környezetünkre káros és elviselhetetlen! De vajon segít-e mindez? Lehet-e akaraterővel, ész-okokkal, józan belátással legyőzni azt a sok föltóduló gonoszt, ami a saját bensőnk mélységeiből előtör? - Nos: ez csak egy példa arra, hogy mennyire hatalmába tud venni bennünket a gonosz, mennyire behálóz, lenyűgöz, megigéz, meggyötör!

De mégsem vagyunk védtelenül kiszolgáltatva neki. Ha nem volna szabadulás a gonosz rettentő hatalmától, nem volna benne a Miatyánkban ez a kérés: “Szabadíts meg a gonosztól!” Az a Jézus tanított így imádkozni, akinek a keresztrefeszítésében ez a kérés már be is teljesült. Ott, a Golgotán tudniillik éppen ez történt: a megszabadítás, a megváltás a gonosz hatalmából. Hiszen ott az történt, hogy az Atya azt a lényt, akit legjobban szeretett, a Fiút, a Szentháromság második személyét, emberi testben odadobta a gonosznak prédául. S mivel a gonosz nem tudta megrontani és rabszolgájává tenni, kitöltötte rajta haragját. Testben és lélekben ki akarta irtani. Minden dühét ráviharozta, s Ő mindent alázatosan és engedelmesen elhordozott, amíg a kereszten fel nem sóhajtott: Elvégeztetett! Elvégeztetett, mert megrontotta a gonosz hatalmát, kiszabadította szolgálatából az embert és mint az Élet Fejedelme, a feltámadott és mennybement Úr Szentlelke által él mindazokban, akik megtérnek Őhozzá, akik elégtételét hit által elfogadják. Ezzel a nagy csata eldőlt, a gonosz meggyőzetett és most már minden hatalom csak a kivonuló, megvert sereg fogyó hatalma azok felett, akik a Szabadítót és a szabadítást hit által elfogadják.

Ebbe a szabadításba kapaszkodunk bele, mint ahogy a fuldokló két kézzel fogódzik bele a felé dobott mentőövbe, amikor így imádkozunk: Szabadíts meg a gonosztól! Ezzel az imádsággal mintegy átöleljük a Keresztet, ahol tényleges szabadulás van számunkra a gonosztól! Ahogyan Isten Igéje mondja: “Ha a Fiú megszabadít titeket, valósággal szabadok lesztek!” Nem olyan értelemben persze, hogy a gonosz hatalomnak a támadásaitól is szabadok leszünk, sőt, amíg élünk, sohasem kerülünk ki a gonosz hatalom befolyási érdekszférájából. Mindig újra támad a sötétség hatalma, de tudhatjuk, hogy az a hatalom már megtört. A legsúlyosabb küzdelembe is azzal a bizonyos hittel mehetünk bele, hogy Jézus már győzött. Ha fölfedezed valamiben a közeledését, vágd a szeme közé, amit a legkevésbé szeret hallani: “Megvert ellenség vagy, legyőzött hatalom vagy!” Ragaszkodj bátran ahhoz a hitedhez, hogy meg vagy váltva, Krisztus megváltott, nem vagy tehát kénytelen engedni a gonosznak! Aki ezzel a forró kéréssel: Szabadíts meg a gonosztól!, igazán belekapaszkodik Isten megváltó kegyelmébe, az mindig meg is tapasztalja, hogy valóban van szabadulás számára a gonosztól!

A Miatyánknak ez a kérése is, mint mindenik, többes szám első személyben van. Jézus tehát ebbe a kérésünkbe is beleöleli az egész teremtett világért való könyörgést: azért a világért, amelyik az Ige szavai szerint hiábavalóság alá vettetett és amelyik a maga Krisztus nélküli nyomorúságában fohászkodik és nyög mind mostanáig, tudattalanul is várva a megszabadulást a rothadandóság rabságából. “Mert a teremtett világ hiábavalóság alá vettetett, nem önként, hanem azért, a ki az alá vetette. Azzal a reménységgel, hogy maga a teremtett világ is megszabadul a rothadandóság rabságától az Isten fiai dicsőségének szabadságára. Mert tudjuk, hogy az egész teremtett világ egyetemben fohászkodik és nyög mind idáig.” (Róm 8,20-22) És éppen az az ember, aki már megtapasztalta a Krisztus által való szabadulást a gonosztól, képtelen a világ bármilyen nyomorúságát, baját közönyösen szemlélni, mint akinek semmi köze hozzá, hanem a gonosz látása könyörgésre készteti: Uram, szabadíts meg minket, embereket, világot a gonosztól!

Ne panaszkodjunk és keseregjünk a világ nyomorúságának a láttán, hanem kérjünk segítséget ellene onnét, ahol van szabadulás! Aki megismerte Jézus Krisztust, nem alkudhat meg többé semmi bajával a világnak - háborúval, ellenségeskedéssel, betegséggel, szegénységgel -, nem törődhet bele abba, hogy mindez végzet és ezért megváltoztathatatlan, hanem tudja, hogy a világ nyomorúságával szemben valamit mindenképpen tehet: kiálthat, könyöröghet: “Ments meg tőle bennünket, Uram, szabadíts meg minket a gonosztól!” Igen, aki egyszer a Krisztus szabadítását megkóstolta a maga életében, az nem tud többé szabadulni attól, hogy éhezze és szomjúhozza a jobbat, azt, amit Isten az egész teremtett világ számára is megígért, a végső győzelmet, azt, amiről Péter és János apostol írásaiból így olvasunk: “Új eget és új földet várunk az Ő ígérete szerint, amelyekben igazság lakozik, és az Isten eltöröl minden könnyet az ő szemeikről és halál nem lesz többé, sem gyász, sem kiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak!” - A megváltásnak ezért a végső kiteljesedéséért tanít Jézus a Miatyánk utolsó kérésében könyörögni, kiáltani - és íme Ő maga kiált és könyörög velünk, hiszen ez a mi imádságunk: az Úr imádsága!

Tegyünk hát bizonyságot a gonosztól is megszabadító Urunk hatalmáról:

Él az Úr, áll ígérete:
Ördög s világ minden csele
Megszégyenül mirajtunk!
Vélünk az Úr, mi ővele,
Végtelen az ő ereje:
Győzelmet kell aratnunk...

(393. ének 2.vers)

Ámen

Dátum: 1955. március 13.

Itt is arra szeretném legelőször felhívni a figyelmet, hogy a Miatyánknak ez a kérése is egy kihangsúlyozott “és”-sel kapcsolódik az előbbihez: Bocsásd meg a mi vétkeinket... és ne vígy minket a kísértésbe. Éppen a bűnbocsánatot nyert ember tudja igazán, mi a kísértés veszedelme. Hiszen a bűnbocsánat nem arra ad szabadságot, hogy ugyanott folytassam és ugyanúgy, mint előtte, hanem a bűnbocsánat által Isten éppen a mélységből emel fel, újra befogad a Vele való közösségbe, újra rásegít a Krisztus-követés útjára és éppen a bűnbocsánat által figyelmeztet, hogy erről az útról most már le ne térjek többé! Állandóan megismétlődő bűnre állandóan megismétlődő bocsánatot kérni jellemtelenség és visszaélés a kegyelemmel! A bűnbocsánattal Isten nem azért tisztítja meg az életünket, hogy legyen újra mit bepiszkolni, mint ahogyan a vásott gyerek szereti a tisztára meszelt falat sárral bekenni. A bűnbocsánat nemcsak azt jelenti, amit Jézus Mária Magdolnának mondott, hogy “nem kárhoztatlak”, tehát fölmentelek, hanem azt is jelenti, amit ugyancsak neki mondott rögtön azután: “Eredj el és többé ne vétkezzél!”

Igen ám, csakhogy ez nem olyan könnyű dolog! Mert az ember, ha még elhatározza is, hogy többé nem akar vétkezni, mindig azon veszi észre magát, hogy megint elbotlott valamiben, megint csak szégyenbe, leverettetésbe, kudarcba fullad a jó-szándék. Nincs hát segítség, győzelem, felemelkedés, előrehaladás?! De van! Éppen erre irányul napi imádságunknak ez a most soron következő része. Éppen ezért fűzi hozzá Jézus a bűnbocsánatért való kéréshez, ennek mintegy folytatása képpen: “És ne vígy minket kísértésbe”, azaz ne vígy minket megkísértésbe!

Jézus nem titkolja el azokat a veszedelmeket, amelyek az Őt követni akarók útját szegélyezik. Rengeteg formájú, ezerarcú kísértéssel találkozunk ezen az úton. E sokféle kísértés mögött egy gonosz hatalom áll: a Kísértő! Nem akarok itt most a Sátán személyéről, a démoni hatalmak valóságáról beható magyarázatot tartani, talán lesz még rá máskor alkalom, most csak annyit, hogy maga Jézus úgy beszél róla, mint személyes hatalomról, mint az Ő ellenségéről. Ránk nézve való veszedelmét többek között ilyen képpel fejezte ki: az ördög mint ordító oroszlán szerte jár, keresve, kit elnyeljen. És az egyik legnagyobb diadala neki éppen az, hogy sikerült a modern emberekkel elhitetni azt, hogy ő nem is létezik, hogy ő csak afféle középkori rémmese képzelt alakja lópatával és hosszú farokkal. A valóság azonban az, hogy van egy titokzatos hatalmi központ, ahonnét meg-megújuló támadások érik éppen a Krisztust követni akaró embert. Nem kísértet a Sátán, hanem kísértő: olyan titokzatos hatalom, amely folyton a nyomunkban jár és ahogyan a magyar szó olyan szemléletesen mondja: kísér, nyomon kísér. Nemcsak a világ hiúságainak vásárába, hanem még ide, a templomba is, még az imádkozó szoba belső csendjébe is. Kísér, mint fényben az árnyék és éppen olyan nehéz megfogni, mint az árnyékot a falon. Sohasem úgy jön, hogy felismerjük. Első áldozatainak, Ádámnak és Évának sem azt ajánlotta, hogy “Rajta, most pedig lázadjatok föl Isten ellen” -, hanem kívánatos, gyönyörű lehetőséget tartott eléjük: “Olyanok lesztek, mint az Isten”. És mi lett volna felségesebb a paradicsomi ember számára, mint olyanná válni, mint az Isten? És az áldozat gyanútlanul beleharapott...

A kísértésnek éppen az a veszedelme, hogy szép, megtévesztő színeivel eltakarja azt, aki mögötte van: a Kísértőt. Nem ilyen durván tárja elő a kísértést, hogy “Eredj, lopjál, nem veszik észre, más is azt teszi!” Óh nem, így könnyen felismerhető lenne ördögi eredete. Hanem így kezdi: “Nézd, milyen igazságtalanság az, hogy másnak van, neked meg nincs, szolgáltass igazságot önmagadnak!” És az áldozat észre sem veszi a szálaknak azt a finom hálóját, amibe belegabalyodik, csak akkor, amikor már késő. Nem azt mondja: “Rajta, légy hűtlen a házastársadhoz, a hűség unalmas valami!” - Így az áldozat visszariadna tőle, mert rögtön észrevenné mögötte az ördögöt, hanem úgy, hogy elkezd sajnáltatni önmagaddal, bebeszéli, hogy milyen egyedül vagy, tulajdonképpen nem ért meg a hitvesed sem, pedig neked szükséged van gyöngédségre, jogod van a boldogsághoz, és elképzelteti veled, hogy az a másik lenne az igazi! És ha ez sikerült, akkor már könnyen visz tovább a mészárszékre.

A kísértést sohasem csomagolatlanul, vagy a “made in pokol” címkével ellátva teszi elé a Kísértő a földi halandónak, hanem valami elegáns formában, jó hitelű név alatt: például önbizalom jelszó alatt gőgöt árul, igazságosság címén részvétlenséget, szeretet címkével gerinctelen engedékenységet, takarékosság leple alatt kapzsiságot, óvatosság jegyében gyávaságot, bátorság címén istenkísértést. Rettentő agyafúrt hatalom a Kísértő! Nem lehet úgy védekezni ellene, ahogy Odüsszeusz, a görög eposzi hős akart elhajózni a szirének szigete mellett, hogy tudniillik a hajósok fülét betömte viasszal, magát pedig odakötöztette a hajó árbócához, hogy a csábító ének meg ne ejtse őket és tovább hajózhassanak. Hiába dugod be a füled, hiába zárkózol akár kolostorba: a szíved legmélyéről szólít meg, érzéseid, vágyaid, ösztöneid mögé bújva kezd alkuba veled, épp a csendben, az elzárkózásban, a magányban úgy hallod a hangját, mint a saját legbelsőbb énedét. Jakab apostol egyenesen így mondja ezt: “Mindenki kísértetik, amikor vonja és édesgeti a tulajdon kívánsága”. (Jak 1,14) De nemcsak belülről, hanem kívülről is támad, meglep az életkörülményeink között. Életünk mindenféle helyzete és alkalma mögött ott van a Kísértő. Vannak nehéz helyzetek, kritikus helyzetek, mint például anyagi nyomorúság, súlyos betegség, családi zűrzavar, emberi rosszakarat, sorscsapás - és rögtön megjelenik benne a kísértés: ami abban áll, hogy elhomályosul a kedélyem, kérdésessé válik Isten jósága és könyörülete. Mintha valaki gúnyosan kérdezné: hát ezt jelenti a bűnbocsánat, hát ennyit ér az imádság? De megfordítva: lehet valaki jómódú, makkegészséges, magasra ívelő karrierrel megáldva, boldog, és éppen ezt használja ki ellene a kísértő, éppen a jó napok bősége teszi gőgössé, önigazulttá, színtelenné, beképzeltté. Éppen a jólét által hiteti el könnyen a kísértő az emberrel, hogy meg is érdemelte a szerencséjét.

És tele lehet kísértéssel maga a levegő, amit beszívunk, az az atmoszféra, amiben élünk, mégis megmaradhatunk tisztán, tele békességgel. Van úgy, hogy gyűlölettel terhes a levegő, nyomása egész világrészekre rá tud nehezedni. Van úgy, hogy erkölcsi lazaság, a szexuális tisztátalanság levegője terjeng, fojtogat, egész társadalmak fertőződnek meg tőle. Ezeket a kísértéseket szinte észrevétlenül szívja be magába az ember a levegővel együtt, állandóan ki van téve a lassú beszűrődés veszedelmének azáltal a puszta tény által, hogy él! Így kísért a Kísértő belül-kívül, körül-belül, mindig, ezerféle módon, millió változatban, de mindig ugyanazon cél érdekében. A cél ugyanis az, hogy kivonjon az Istennel való közösségből, kimozdítson az engedelmesség útjából, kiragadjon abból az Istennel megbékélt állapotból, amit éppen a bűnbocsánat tett lehetővé a számunkra. Az is hozzátartozik a Kísértő természetéhez, hogy éppen a hívő emberekre pályázik. Azokra van nagy vágyódása, akik elpártoltak tőle a Krisztushoz: aki úgyis az övé, azt nem kísérti, azon uralkodik. Kísértő praktikájával azt veszi körül, akit vissza akar hódítani magának. A macska sem fut a döglött béka után, vadászszenvedélyét az élő zsákmány kelti fel.

És igaza van annak az öregembernek, aki egyszer, hallva egy fennhéjázó fiatalembernek ezt a kijelentését: “Én nem félek a Sátántól!”, így szólt: “Nem az a kérdés, hogy te félsz-e a Sátántól vagy nem, hanem az, hogy a Sátán fél-e tőled?” Nos: tőled nem fél - de van valaki, akitől fél! A Biblia így mondja: retteg! Aki elől jajongva menekül, akivel szemben tehetetlen. Aki a Biblia szavai szerint azért jött, hogy az ördög munkáját lerontsa: Jézus Krisztus! Őt is megkísértette rafinált kísértésével a Sátán, de nem tudta megtántorítani, lázadásra bírni, minden kísérlete megtört rajta, végül a fullánkja is beleszakadt. A kereszt és a nyitott sír a jele annak a döntő, nagy győzelemnek, ami elvégeztetett. Krisztus Urunk győzelme a kísértések fölött és a Kísértő fölött több, mint egy drámai hős diadala: ez megváltó győzelem, ami azt jelenti, hogy nemcsak a maga számára szerzett győzelmet, hanem olyan győzelmi alapot teremtett, amelyen fölépülhet egy győzelmes emberi élet is. Lehet tehát győzni a kísértések fölött, mert Valaki már győzött, és ebbe az Ő győzelmébe bevon engem is, téged is, mindannyiunkat, akik hiszünk benne.

Maga az a tény, hogy a kísértések közben imádkozhatom, Őt hívhatom segítségül, Akitől a kísértő retteg, már ez is nagy erőt ad. Valaki egyszer azt a tanácsot adta, hogy amint a Kísértő jelentkezik, próbáljon azonnal a megfeszített Jézusra gondolni. Nehéz egyszerre gondolni valami gonosz dologra is, meg Őreá is. Összeférhetetlen! Amikor a hívő ember azt kéri, hogy “Ne vígy minket a kísértésbe”, akkor azért könyörög, hogy Isten Szentlelke által tegye hatékonnyá benne a Krisztus megváltó győzelmét. Azt kérem ezzel, hogy erősítsen meg Isten abban a biztos tudatban, hogy a Kísértő a Krisztus halálával már legyőzetett. Ne vigyen tehát olyan helyzetbe, hogy erről megfeledkezzem, abban kételkedjem. Tegye rajtam is foganatossá Jézus halálának szabadító tényét és ez hadd mutatkozzék meg abban, hogy a kísértésekkel szembeni harcomban Isten mellé álljak, az Ő ereje által bátran vitézkedjem és az Ő győzelmében részes lehessek! Akkor az a kísértés, amit a Kísértő romlásra szánt, javamra válik; amivel Istentől való elszakadásra akart bírni, még szorosabban Isten oltalmazó karjaiba kerget, tehát kárhozat helyett az üdvösségre nevel!

Ez a kérés: “Ne vígy minket a kísértésbe”, az imádság csúcspontja. Azt kérem vele, hogy vezessen el Isten abba a legmagasabb rendű állapotba, ahol a kísértés elveszítette erejét, hatástalanná vált, nem kell tudatosan küzdeni ellene, mert a Krisztusban élő jellem automatikusan visszautasítja - ahol természetessé válik a győzelem! Napi imádságunknak ezt a részét is többesszámban mondjuk, mások helyett is, mint a többit. És ez ma, éppen ma, amikor fővárosunkban az emberiség legnagyobb ügye foglalkoztat egy hatalmas méretű kongresszust, jelentse számunkra azt a forró könyörgést, hogy Isten valóban ne engedje bele a világot a háború és erőszak démonainak a kísértésébe, tisztítsa meg a légkört a gyűlölet atmoszférájától!

Könyörögjünk az ének szavaival, abban a bizonyos hitben, hogy van győzelem a kísértések fölött:

“ÉS NE VÍGY A KÍSÉRTETBE,
Mely rajtunk erőt vehetne;
...SZABADÍTS AMA GONOSZTÓL,
Ki lest hány nekünk akárhol.”

(483. ének 14. vers)

Ámen

Dátum: 1955. február 27.

Mindenekelőtt arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a Miatyánknak ez a most soron következő mondata egy kihangsúlyozott “és”-sel van kapcsolva az előzőhöz. Tudjuk, hogy az “és” kötőszó. Azt jelenti, hogy Jézus a kenyérért való kérést és a bűnbocsánatért való könyörgést szorosan összeköti egymással. Mintha azt mondaná, hogy a mindennapos bűnbocsánatra éppen olyan szükségetek van emberek, mint a mindennapi kenyérre! Igen, mindkettő nélkülözhetetlen: a kenyér a gyomor miatt, mert nélküle meghalnánk, a bűnbocsánat pedig a lelkünk miatt, mert enélkül is meghalnánk. Mégpedig kétszeresen: nemcsak testileg, hanem ami még sokkal borzasztóbb: lelkileg is, nemcsak a jelen idő számára, hanem az örökkévalóság számára is. Mindkettő megköveteli a magáét: a gyomor is, a lélek is. Csak a gyomor hangosabban követelődzik, ha éhes: figyelmeztető jeleket ad, ha nincs életadó kenyere. Az éhes lélek hangja pedig sokkal csendesebb: nem korog, mint a gyomor, csak sóhajt, csendben szenved és sorvad, ha hiányzik az éltetője, a bűnbocsánat.

Itt Jézus tehát nagyon határozottan megmondja, hogy valóban nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden Igével is, ami Istennek szájából származik. És a legfőbb Ige, a leghatalmasabb szó, a legdöntőbb kijelentés, ami Isten szájából származik, benne van ebben az egyetlen szóban: bűnbocsánat. Ezért tanít Jézus így imádkozni: “A mi mindennapi kenyerünket add meg minékünk ma és bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.” És Isten a mi bűneinket már ténylegesen meg is bocsátotta. Elvégeztetett az a nagy isteni áldozat, amely minden emberi bűn megbocsátásához szükséges volt. Elvégeztetett a Golgotán. Akármilyen rettenetes, borzasztó, hatalmas az emberi bűn a világon: van valami, ami még annál is nagyobb, hatalmasabb, átfogóbb: Istennek a bűnért való áldozata a keresztfán. Mióta ott az egyetlen ártatlan, magára vévén Istennek a bűnért való teljes haragját, a bűn átkát, így kiáltott fel: “Atyám, bocsásd meg nékik, mert nem tudják mit cselekesznek” - azóta új korszak kezdődött a világ életében: az ingyen, kegyelemből felkínált bűnbocsánat korszaka. Ebben élünk mi is, egészen a Krisztus visszajöveteléig.

Jézus váltsághalála ott a keresztfán éppen azt jelenti, hogy Isten meghirdette a teljes amnesztiát minden bűnös ember számára. Nem nekünk kell kikönyörögnünk Istentől a bűnbocsánatot, mert az már elvégeztetett, hanem részesülnünk kell abban, amit Jézus számunkra megszerzett. A mi kérésünk arra vonatkozik, hogy részeltessen bennünket is az Ő bűnöket megbocsátó kegyelmében. Ezzel a kéréssel: bocsásd meg a mi vétkeinket, mintegy kinyújtjuk a kezünket annak a kegyelemnek az elfogadására, amit Isten Jézus Krisztusban nyújt felénk. Ezzel a kéréssel mintegy átvesszük Isten legnagyobb ajándékát. Mert mit jelent a bűnbocsánat? A bűn azt jelenti, hogy egy bizonyos válaszfal keletkezik köztem és aközött a Valaki között, aki ellen vétkeztem. Ha most bocsánatban részesülök, akkor az azt jelenti, hogy az a válaszfal nincs többé közöttünk, elvétetett, kitöröltetett azáltal, hogy a másik kiengesztelődött irántam. Így tehát a közösség újra helyreállt közöttünk. A bűnbocsánat tehát a bűn által elveszített életközösségnek a visszaállítását jelenti Isten és az ember között. A bűnbocsánat által minden, ami az Istennel való közvetlen kapcsolatba-jutásnak útját állta, megszűnt. Olyan a bűn, mint a szakadás a villanydrótban: megszűnt a kontaktus, az érintkezés. Ebbe a szakadásba állt bele Jézus az Ő halálával és feltámadásával, és így kötötte újra össze azt, ami elszakadt Isten és az ember között, a föld és a menny között. Ezért a bűnbocsánat nemcsak egyes törvénysértések következményeinek az elengedése, hanem egy merőben új viszony Isten és az ember között. Isten a bűnbocsánattal újrakezdést, új életet kínál az embernek. Olyan döntő esemény, ami lezárja a múltat és megnyit egy új jövőt. Arra biztat, és arra késztet, hogy el lehet kezdeni a kegyelem hatálya alatt most már egy új életet.

A példázatbeli király, mikor elengedte az adós szolgának a tíz ezer tálentum adósságot, elbocsátá őt. Mintha azt mondaná neki: Most szabad vagy, új életet kezdhetsz. A bűnbocsánat azonnal látható áldás. Nemcsak a jövőre vonatkozik, nemcsak olyan híd, ami a meghalás pillanatában majd átsegít az örökkévalóságba, hanem ténylegesen ható erő. Nem olyan csekk, amit majd a másvilágon fizetnek ki, hanem tényleges, valóságos kapcsolat Istennel. Ezt kérjük, amikor így imádkozunk: “Bocsásd meg a mi vétkeinket!” Tehát azt, hogy az Ő bűnbocsátó kegyelmének az ereje tápláljon, éltessen ma is, Istennek a bűnbocsánat által lehetővé tett életközösségében maradjunk meg és erősödhessünk meg ma is. Hiszen még így is mindig újra vétkezem. A kegyelemből élő, megtért keresztény is nap-nap után annyit vétkezik, mulaszt, hogy adóssága, tartozása, az, ami a rovásán van, hihetetlenül megnő. Ennek az elengedését is mindig újra kell kérnünk, különben terhe agyonnyom. Éppen aki átélte már a bűnbocsánatnak egyszer s mindenkorra érvényes, új életet teremtő hatalmát, az érzi elevenen, hogy mennyire nem lehet élni naponkénti bűnbocsánat és bűnbánat nélkül, mint ahogyan a rendesen tisztálkodó ember nem érzi jól magát naponkénti mosakodás nélkül. Minden nap újra szükségünk van arra, hogy Krisztus a bűnbocsánat munkáját elvégezze rajtunk. A földön járás következtében a naponkénti beszennyeződéstől újra és újra meg kell, hogy mosson bennünket, mert különben belefulladunk a saját szennyünkbe. Ezért legyen mindennapi könyörgésünk, mintegy naponként megismétlődő zarándokút a Golgotához: “És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk...” A kérésnek azt a másik felét olyan fontosnak tartja Jézus, hogy az elmondása után még külön is visszatér reá és tovább magyarázza: “Mert ha megbocsátjátok az embereknek az ő vétkeiket, megbocsát néktek is a ti mennyei Atyátok.” (Mt 6,14)

Jézus egy nagyon szemléletes példában mutatja be, milyen végtelenül nagy az ember adóssága Istennel szemben, és ehhez képest milyen jelentéktelenül kicsi az ember adóssága a másik emberrel szemben. Egyiket tízezer talentummal érzékelteti, a másik pedig ehhez viszonyítva 100 dénár. Mostani pénzértékünk szerint körülbelül ötven millió Ft-ot és 100Ft-ot kellene mondanunk. Ebből azt látjuk, hogy embernek Istennel szemben való bűne annyira jóvátehetetlen, elintézhetetlen, kitörölhetetlen nagy adósság, mint ahogyan normális úton-módon képtelenség lenne egy embernek akár egy egész életen át összehordani egy ötven millió forintnyi adósság fedezetét. Míg viszont az embereknek egymással szembeni bűneik, vétkeik éppen úgy elintézhetők, mint ahogyan egy szegény ember számára is lehetséges egy 100Ft-os adósságot a két keze munkájával ledolgozni, kiegyenlíteni. És most az a rettenetes ebben a példázatban, hogy Istennél nemcsak haladékot kapunk, hanem az egész adósság elengedését, tehát 100%-ig irgalmat, ezzel szemben az a szolga még haladékot sem hajlandó adni, hanem a legkegyetlenebb eszközökkel akarja behajtani azt a kis tartozást, tehát 100%-ig könyörtelen.

Vajon így van ez valóban? Igazán ennyire gonosz az ember, mint ahogyan Jézus itt bemutatja ennek a szolgának a képében? Sajnos igen. A legrettenetesebb példát reá a világtörténelemnek az a napja szolgáltatja, amelyen egy olyan embert, aki embertársaival mindig csak jót tett, a legirgalmatlanabb módon kivégeztek: nagypéntek napján. De éppen elég bizonyságát látjuk ennek az irgalmatlanságnak a mindennapi életünkben is. Mi magunk mennyivel könnyebben tudjuk bánni és megvallani a másik ember bűnét, mint a sajátunkat! Mennyivel jobban érdekelnek bennünket a mások bűnei, mint a sajátunk! Azokról többet beszélünk, azokat komolyabban számon tartjuk, mint emezeket. Észre sem vesszük már, annyira megszoktuk, hogy társalgásunkban a legfőbb téma, a legélvezetesebb csemege a másik bűne, mulasztása, hibája. Azon nevetgélünk, azt kritizáljuk, azt ítélgetjük, mérlegeljük, rágcsáljuk, mintha nem is lenne sürgősebb tennivalónk vele. Pedig van: továbbadni nékik az Istentől kapott bűnbocsánatot. Mint ahogyan a Nap azért van, hogy süssön, a madár hogy énekeljen, a virág hogy virítson, a tűz hogy égjen: a bűnbocsánat is azért van, hogy mi is megbocsáthassunk másoknak. Ez a világ talán azért érez meg olyan keveset az egyház só és világosság voltából, mert bennünket jobban érdekelnek és foglalkoztatnak mások bűnei, mint a bűnbocsánat, amit a világnak tovább kellene adnunk. Pedig így is kérjük: “Bocsásd meg a mi vétkeinket, amiképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”.

Nagyon szorosan összefűzi itt Jézus az Istentől kapott bűnbocsánatot és a minket megbántóknak továbbadott megbocsátást egymással. Szinte így is lehetne mondani, mert ez az értelme: “Úgy bocsássa meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk!” Úgy, olyan mértékben, olyan igazán, olyan teljesen! Ha valaki meg akarja tudni, hogy Istennek könnyű-e vagy nehéz a bűnbocsánat, a megbocsátás: gondoljunk önmagunkra és arra a valakire, aki megbántott. Hajlandók vagyunk az egész világ bűneit megbocsátani, általánosságban és elvben valljuk a bocsánatot - de van valaki, talán egy személy, egy társaság, egy csoport, amelynek a képe ha felvetődik a lélekben, elfog az indulat, ökölbe szorul a kéz, lelepleződik a belső hang: nem tudok megbocsátani, ennek az egynek nem! Vagy azt mondja az ember magában: “Megbocsátok, de szeretni nem tudom többé! Megbocsátok, de nem törődök vele többé! Vagy: Megbocsátok, de szakítok vele!”. - Nos, akkor ugyanilyen bocsánatot kérek a magam számára is Istentől! Hiszen az imádság így szól: “Úgy bocsásd meg az enyémet, mint én a másikét!” Aki gyűlölködő, haragtartó, irgalmatlan szívvel imádkozza a Miatyánkot, az ezzel a kéréssel ítéletet kér maga fölött. Azt, hogy “Uram, ne feledd el soha a bűneimet, tartsd számon azokat és ítélj el érettük!”

Nem is volnánk képesek a teljes megbocsátásra, ha nem volna honnan meríteni erőt hozzá! Magamtól legfeljebb csak színből, látszatért tudnék megbocsátani másoknak, de ha arra nézek, aki az én tízezer talentumomat elengedi: ez a látás kicseréli a gondolatomat, a szívemet és meg tud valóságosan bocsátani úgy, mint Isten nekem. Ha valakire haragszol, ne az embereknek beszélj róla, mert azok újra felingerelnek ellene, hanem beszélj róla Istennek és az Ő bocsánata legyőzi a te haragodat! Tégy úgy, mint Isten, aki úgy szabadul meg ellenségeitől, hogy barátaivá teszi őket!

Íme, Isten a bűnbocsánat által merőben új viszonyt teremtett önmaga és az emberek között. A kereszténységre vár az a nagy feladat, hogy a kapott bűnbocsánat továbbadása által új viszony, új élet, megbékélés, kiengesztelődés jöjjön létre az emberek között. Ezt a kérést is mások helyett is mondjuk, többes számban, mintegy könyörögve azért, hogy a bűnbocsánat ereje rontsa le a gyűlöletet, a válaszfalakat a családtagok között, népek között. Talán más lenne most a világ arculata, ha Krisztus követői igazán tudnák kérni: “Bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk azoknak, akik ellenünk vétkeznek!”

A Miatyánk ezen kérésének igazi elimádkozása olyan nagy dolog, hogy imádkozni kell azért, hogy elimádkozhassuk! Fogjuk hát könyörgőre, úgy, ahogyan az ének adja szánkba az imádságot:

BOCSÁSSAD MEG BU˝ NEINKET,
Mind ama nagy veszettséget,
Amely elsőszüléinktől
Szállott reánk örökségül,
Mind amely rossz gyümölcsöket
Bosszúdra e rossz fa termett.

Nézvén szent Fiad vérére,
Ne vonj minket ítéletre,
És vétkeinkért meg ne feddj,
sőt mindenekben megengedj,
AMINT MI IS MEGENGEDÜNK,
HA KIK VÉTETTEK ELLENÜNK.

(483. ének 12-13. vers a régi énekeskönyv szerint)

Ámen

Dátum: 1955. február 20.

Hajlandók vagyunk azt gondolni, hogy ez a legkönnyebb kérés a Miatyánkban. Hiszen olyan emberi szükséget fejez ki, amivel minden ember minden nap találkozik. Milliók gondja a kenyér! Nem a lelki kenyér, nem az úrvacsorai kenyér, nem az, amit a Biblia így nevez, hogy “az élet kenyere”, hanem a valóságos, a testet tápláló, a lisztből és vízből gyúrt, a kemencében sült kenyér és mindaz, amit ez a szó a maga legszélesebb értelmében jelent. Tehát a testi létünk és jólétünk fenntartásához szükséges dolgok: az eledel, a ruházat, a megélhetés, a munka gyümölcse, a testünk egészsége, általában mindaz, ami szükséges ahhoz, hogy kenyerünket naponként békességben és boldogságban ehessük! Azért mondom, hogy hajlandók vagyunk ezt a legkönnyebb kérdésnek tartani, mert általában ez az, amit a legtöbb ember kér és vár Istentől. A legtöbb imádság, ami a földről a menny felé törekszik, azt a kérést viszi magával, hogy lássa el az Isten az imádkozót ezzel-azzal, ami éppen pillanatnyi szükségében segít, részesítse gondviselő oltalmának jeleiben, segítsen a mindennapi kenyér beszerzésének gondjaiban. Az általános vallásosság valóban csak arra akarja felhasználni Istent, hogy ha beteg, gyógyítsa meg, ha nehéz helyzetbe jutott, álljon mellé, ha nincs tüzelője vagy állása, adjon valamilyen megoldást ezekben a problémákban.

Nos, nagyon jó az, ha valaki ennyire bizalommal van az Isten iránt, hogy a mindennapi élet minden gondját odatárja Édesatyja elé, de ne felejtsük el, hogy a mindennapi kenyérért való könyörgés a negyedik kérés abban az imádságban, amelyikre Jézus tanított bennünket. A Miatyánk nem itt kezdődik, mint ahogyan az Istenben való hit sem ott kezdődik, hogy: “bajba jutottam, nincs ez, nincs az, nosza, segíts meg, Istenem!”

A Miatyánkban elsősorban arról van szó, hogy Istennel a Megváltó Jézus Krisztusban való hit alapján gyermeki viszonyba jutottam, bekerültem az Atya megváltott gyermekeinek a nagy családjába; és mint az Ő gyermekének, most már a legfőbb vágyam és törekvésem, hogy bennem és általam a világban megszenteltessék az Ő neve; életem fölött érvényre jutván az Ő királyi hatalma, jöjjön el az Ő országa; néki átadott engedelmes életemben legyen meg mindenben az Ő akarata - és csak miután az Ő fölöttem való megváltó, egész életemet igénylő uralmát elismerem, elfogadom és megvalósítani igyekszem: azután jön az a kérés, hogy “a mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma”. Ez a kérés tehát nem a vallásos, hanem a hívő embernek a kiváltsága. Aki a gondolatait és cselekedeteit alárendelte az Isten akaratának, aki a bűneit beletette az Ő bűnbocsátó kegyelmébe, aki a lelkét, az üdvösségét rábízta a megváltó Jézusra, az bízhatja rá a testét és minden anyagi problémáját is, a mindennapi kenyerét is! Persze Isten elég kegyelmes ahhoz, hogy ad erőt mind az igazaknak, mind a hamisaknak, fölhozza a napját mind a jókra, mind a gonoszokra, de igényelni, kérni, várni Tőle, hogy a mindennapi kenyér gondját is vegye át róla, csak úgy lehet, ha mindenestől az Övé vagyok! Ennek a kérésnek tehát előfeltétele mindaz, ami az első kérésben Istenhez való három viszonyulásomat illetően benne van.

Hívő ember kiváltsága imádkozni a mindennapi kenyérért - igen! De még a hívő ember ajkain is akkor forrósodik át ez a kérés és telítődik meg lélekkel, amikor nagy szükségben könyörög. Kérni az Istentől egy darab kenyeret akkor tudunk igazán, amikor nekünk magunknak már nincs, elfogyott és fogalmunk sincs róla, hogy honnét lesz megint! Ma az egész főváros lakossága hálás emlékezésben gondol vissza a tíz évvel ezelőtti február 13-ára. Emlékezzünk csak mi is, amikor tíz esztendővel ezelőtt hetekig a pincében kuporogva, éhségtől kopogó szemekkel egymásra meredtünk és arról beszélgettünk, hogy mi mindent eszünk majd, mi mindent sütünk, főzünk, ha egyszer még innen megszabadulunk! Emlékezzünk csak, amikor a körülöttünk lévő égszakadás-földindulás rettentő robajában milyen rimánkodva tudtuk rebegni: “A mi mindennapi kenyerünket, életünket, puszta életünket add meg nékünk!”. Emlékezzünk csak, amikor végre tíz évvel ezelőtt, ezen a napon fáradtan, kócosan, piszkosan, mint az éhes patkányok előbújtunk a föld alól és végignéztünk a csatatérré vált utcákon: lelkünknek milyen forró mélységéből szakadt föl a könyörgés a mindennapi kenyérért, az élet újrakezdésének a lehetőségéért, mekkora ajándék volt egy darab kenyér! Sohasem felejtem el a jó ízét annak az üres rántott levesnek, amivel az egyik presbiterünk családjában kínáltak meg. Az volt a legjobb leves, amit életemben ettem!

És íme: hála az Isten meg-nem-érdemlett megtartó kegyelméért, átvitt bennünket a halál borzalmain, újraajándékozta az életet, van újra kenyerünk, olykor kalácsunk is! Hála a hatalmas és kegyelmes Istennek, hogy ma már nem a halálos veszedelmek hullámai között fuldokló ember rimánkodásával kell könyörögnünk a mindennapi kenyérért és mindazért, amit ez jelent! De azért nagy szükségünk volt nekünk arra a kemény leckére! Bár megtanultuk volna belőle, amit Isten általa tanítani akart! Mit? Először is azt, hogy ma is az Ő kezéből élünk és kapunk ajándékul mindent, ami a földi élethez szükséges. Ezzel a kéréssel arról teszünk vallást, hogy mindenünk, amink van: Istené. Ímé, testestül-lelkestül az Ő hatalmas kezében vagyunk. Elismerem bizalommal, hogy a mindennapi kenyerem a maga legszélesebb értelmében véve mindenestől Isten ingyen ajándéka és kegyelme számomra, akárcsak a bűnbocsánat és az örök élet. Még ha jól megterített asztal mellé ülsz is le, amelyen bőségben van a kenyér: ne bízd el magad! Az a kenyér nem a tied: Istené! És amikor azt kéred tőle: add nékem azt a kenyeret, nem üres szavakat mondasz, nem kegyeskedő valótlanságot beszélsz, hanem a gyermeki bizalomnak a legtermészetesebb és legbizalmasabb kérését mondod az Atyának, mintha azt mondanád: Uram, mindez a tied, te vagy ma reggel is, ma délben is az én házigazdám, kenyéradóm! Jöjj hát, add ide nekem, amit mára szántál, osszad ki közöttünk, akik itt ülünk az asztalnál, engedd, hogy a te kezedből éljünk, a te vendégeid legyünk ma is! Próbáljuk ezután úgy nézni a kenyerünket, hogy itt járt Isten közöttünk, mert ímé, itt van az asztalunkon ma is a kenyér! Ezért nem szeretem azt a szokásos asztali imádságot, hogy: “Jövel Jézus, légy vendégünk...” Mert nem mi vendégeljük meg Őt, hanem Ő minket!

A másik lecke az, hogy elégedjünk meg annyival, amennyit Ő ad! Jézus azt mondta: “Jól tudja a ti mennyei Atyátok, mire van szükségetek, mielőtt kérnétek tőle!” Ha az élet asztalánál szerényebb teríték jut is valakinek, becsülje meg, az a kisebb darab kenyér is az Isten ajándéka. Mielőtt panaszra nyílna a szánk, gondoljunk vissza csak egy pillanatra arra, hogy tíz évvel ezelőtt milyen hálásak voltunk azért a kicsinyért is! Szerénységre, puritánságra tanít Jézus, hiszen csak egy napra való kenyeret kéret velünk. Azt mondja: a mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma. Nem egy hétre, nem egy hónapra való tartalékról van szó, hanem csak egyetlen napi ellátmányról. Nem igazságtalan az Isten veled szemben, hogy csak annyi van, hogy ma élhess belőle. Majd a holnap gondja a holnapi kérés tárgya és ajándéka lesz! Isten kezéből elfogadva a kevés is éppen elegendő!

Azután a következő lecke, amit meg kell tanulnunk, ebben a kicsi szócskában van benne, hogy “mi”. A mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk. Ez a “mi” egy birtokos névmás. Azt jelenti, hogy a mi kenyerünket kérjük, nem azt, ami a másé, nem azt, amiért más dolgozott meg. A magunk becsületes munkájának az eredményét, a gyümölcsét hadd kapjuk meg, és ne kerüljön az asztalunkra olyan kenyér, amelyhez csalárdság, lopás, bűn és gyalázat tapad. Orcám verítékével sózott kenyér: ez a legjobb kenyér a világon. Ezzel a kéréssel azt is kérjük, hogy irányítsa Isten úgy a viszonyainkat, engedjen olyan társadalmi és gazdasági életet élnünk, amelyben a munkája után mindenki tisztességesen megélhet, mindenki megkeresheti a maga kenyerét!

És végül még egy nagy lecke van föladva a számunkra, amit meg kell tanulnunk. Tudniillik, igazán úgy imádkozni ezt a kérést, ahogyan Jézus tanította: többes számban! - “A mi-kenyerünket add meg minekünk!” Tehát amikor magunknak kérem a földi megélhetés lehetőségét, ugyanakkor gondoljak mindig másokra is. Ezzel a kéréssel testvéri közösséget vállalok az egész emberiséggel. Jó, ha minden alkalommal, amikor a Miatyánknak ehhez a kéréséhez érkezünk, arra gondolunk, hogy most lélekben együtt imádkozunk azokkal a százezrekkel és milliókkal, akik rajtunk kívül még szintén élni akarnak ezen a földön. Abban a nagy összeomlásban, aminek a nyomait tíz év újjáteremtő munkája még mindig tisztogatja, éppen azt ítélte meg Isten, hogy az egész kenyérkérdésben az egyes szám első személyen, az “én”-en volt a hangsúly. Az én kenyerem, az én családom jóléte, az én fajtám, az én társadalmi osztályom, az én népem, az én egyházam boldogulása, életlehetősége volt az elsőrendű követelmény. Hogy a másik ember, másik család, másik nép számára mi jut a föld javaiból, az az ő gondja, vesződjön vele, ahogy tud. Nos, most az a nagy lecke van föladva a számunkra, hogy tanuljunk meg többes szám első személyben gondolkozni, tervezni, küzdeni és dolgozni a kenyérért. Más szóval azt is mondhatnám, hogy “én”-emberekből “mi”-emberekké nevel az Isten. Ezért van a lakásunkban zsúfoltság, ezért van az a sokat átkozott társbérlet, mert az Isten egymásra utal bennünket, összecsuk bennünket, hogy tanuljuk meg egymást kibírni, szeretetben elviselni, tanuljunk meg a magunk önzéséről lemondani, a másik embernek az élethez való jogát nemcsak elméletileg, hanem egészen közelről, egészen gyakorlatilag is elismerni, sőt, elősegíteni! Isten akarja, hogy vegyem észre a másik embert, kénytelen legyek számolni vele, hogy rajtam kívül, az én családomon kívül, az én fajtámon kívül még sok száz millióan élnek, akiknek szintén kell lakás, ruha, munka, kenyér! Rajtam kívül még sokan mások is föl akarnak férni a villamosra: nekik is jusson hely rajta, nemcsak nekem.

Ezzel a kéréssel: “A mi mindennapi kenyerünket add meg minékünk ma!” - beleöleli Jézus a mi imádkozó szeretetünkbe és felelősségünkbe mindannak a sok embernek a gondját, aki körülöttünk nyüzsög. Azért imádkoztat, hogy a másik ember is, a másik nép is tudjon élni és jól élni, nemcsak én. Azt akarja, hogy az emberiségnek a létért való küzdelméből vegyem ki a részem az emberiség jólétéért és létéért való imádságommal. Ezt az imádságot igazán másokért is mondjuk, azok nevében is, akik nem mondják velünk az imát. Mert mi tudjuk, hogy van elég kenyér a világon, gazdag Isten a mi Atyánk, ne engedjük, hogy az önzés, a rosszakarat elvegye a gyengétől az életlehetőséget. A mi mindennapi kenyerünket Ő hadd adja nékünk mindnyájunknak ma! Ha Ő osztja szét, akkor jut nekem is, nemcsak másnak, és másnak is, nemcsak nekem: mindnyájunknak, elegendő!

És hogy mindez ne maradjon csak szó, hanem el is kezdjük a valóságban: nem lehetne a mindennapi kenyerünkből juttatni rendszeresen valaki másnak? Tehát úgy, hogy felveszem valakinek a gondját a magamé mellé és így kérem: “A mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma.” Konkrétan legyen benne valaki más ebben a “mi”-ben, ebben a “minékünk”-ben. Én és még valaki, a családom és még valaki más! Higgyük el, hogy valóban nálunk van letéve valaki másnak a kenyere is! Ne féljünk adni, ha valaki kér, vagy ha valakin kérés nélkül segíthetünk. Telik, mint ahogyan telt annak a kisfiúnak egy napi élelméből ötezer ember megvendégelésére, mert átadta Jézusnak, hogy ossza szét közöttük. És föl van jegyezve, hogy “evének mindnyájan és megelégedének és fölszedék a maradék darabokat tizenkét kosárral.”

Isten ma sem hagyja cserben azt, aki a másik gondját is magára vévén járul eléje ezzel a kéréssel: “A mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma.”

Kezdjük el kérni:

ADD MEG NEKÜNK KENYERÜNKET NAPONKÉNT, eledelünket:
Viselj gondot életünkről, E mi halandó testünkről;
Szolgáltass jó egészséget, Termői dőt, békességet.

483. ének 8. vers

Ámen

Dátum: 1955. február 13.

A Miatyánknak az első, és talán a legnehezebben érthető kérése ez. Mert mi szükség van a mi kérésünkre, mikor az Isten neve anélkül is, magában véve is szent és nem a mi kérésünkre, nem a mi munkánk vagy valamilyen cselekedetünk révén válik azzá. Olvastam az előbb Ézsaiás próféta látomásának a leírását: maga előtt látta a megnyílt egeket és megpillantott egy sugarat Isten országának végtelen dicsőségéből. Látta az Urat, Istent, az Ő királyi trónján nagy hatalomban és fényességben. Látta a körülötte lebegő angyali seregeket, akik szárnyukkal takarták el arcukat, mert nem bírták elviselni az örökkévaló Isten dicsőségének a sugárzását, és hallotta, amint a mennyei seregek egyetlen örök, hatalmas himnuszt zengtek folytonosan:
“Szent, szent, szent a Seregeknek Ura, teljes mind a széles föld az Ő dicsőségével.” (Ézs 6,3) Isten ún. tulajdonságai között legistenibb az Ő szentsége. Egyetlen egy szent van ezen a világon, az élő Isten, és egyetlen szent név van, az Ő szent neve.

“Szenteltessék meg a te neved” - ennek a kérésnek az a tartalma, hogy Isten neve közöttünk is olyan szent legyen, ennek a névnek mi is úgy őrizzük és munkáljuk a szentségét, mint az angyali seregek a mennyben. Azt kérjük ezzel, hogy szenteltessék meg az Ő neve a mi számunkra is, bennünk is és miáltalunk is a világban.

1) Tehát Isten neve legyen az igazán szent a számunkra! Hallatlanul nagy dolog az, hogy Istenről való összes ismeretünk nem emberi kutatás eredménye, hanem magának az élő Istennek saját magáról adott kijelentése. Más szóval: amit Istenről tudunk, mindazt nem mi magunk töprengtük ki, nem hatalmas bölcsességű emberek elmélkedték ki magukból, nem a tapasztalatból szűrődött le évezredek folyamán, hanem mindazt maga Isten mondta el önmagáról. Ugyanígy: nevet sem az ember adott Istennek, hanem Ő maga mondta meg az embereknek a maga nevét is. A pogány isteneket maguk az emberek nevezték el különböző nevekkel, egyiket Jupiternek, másikat Vénusznak, a harmadikat Astarténak és így tovább. Mi Isten megszólítására olyan nevet használhatunk, amit maga Isten használt önmaga kijelentésére. Az Ő Igéjében egyszer Magasságosnak nevezi önmagát, máskor Mindenhatónak, ismét máskor Seregek Urának, azután Atyának, teljes nevén: Atya-Fiú-Szentléleknek. Ezek a nevek nem olyan jelek, mint az emberi nevek, amelyek csak arra valók, hogy egyik embert a másiktól megkülönböztessék, hanem Istennek mindenik neve rövid összefoglalása az Ő személyének, az Ő egész lényének. Isten neve nemcsak azt fejezi ki, hogy Őt úgy hívják, hanem Ő a nevében jelenti ki azt, hogy Ő kicsoda, milyen Isten.

Isten neve alatt tehát maga az élő Isten személye értendő, úgy, ahogyan Ő önmagát nekünk az Ő kijelentésében tudtul adta, ahogyan önmagát velünk megismertette. Ezért szent az Ő neve, ez a név csak Reá vonatkozik egyedül, Ő az egyetlen viselője ennek a névnek. A szó legszorosabb értelmében véve ez a név az Ő tulajdon neve. Szent név! Szent az, ami lenyűgöző csodálatot és imádságos hódolatot ébreszt. Szent az, amivel szemben eltörpülök, összezsugorodom, ami az áhítat félelmes örömét és örvendező félelmét kelti bennem, ami abszolút tekintélyként áll előttem, aminek a megsemmisítő hatalma, mérhetetlen jósága és minden ellenállást legyőző ereje térdre kényszerít lelkileg. És vajon ilyen értelemben szent a számunkra Isten neve? Átborzong a lelkünkön az istenfélelem remegő öröme, amikor Reá gondolunk, imádságban eléje állunk, vagy róla beszélgetünk? Isten ideadta nekünk az Ő szent nevét, hogy használjuk, éljünk vele: mivé lett ez a szent név az ajkunkon? A kezeink között, a fülünkben, a szívünkben?

Eszembe jut egy olyan régi pénzdarab, ami a sok használattól már egészen lecsiszolódott, a fölismerhetetlenségig lekopott. Nem vált-e Isten szent neve ilyen lekoptatott érmévé közöttünk? Nem lett-e az Istenről való sok üres beszédünk olyan valamivé, mint egy elrongyolódott, bepiszkolódott, talán már a használatból is kivont régi bankjegy, amit már nem fogadnak el, amivel már régen nem lehet fizetni? Hát nem úgy van-e, hogy az istenfélelemnek a legcsekélyebb rezdülése nélkül tudunk Istenről beszélni? Annyira hozzászoktunk az Ő szent nevének a használatához imádságban, beszédben, gondolkodásban, hogy olyan könnyedén mondjuk ki, mint akármelyik jó barátunk nevét. A mennyei tiszta lények eltakarják arcukat Isten dicsőségének a vakító sugárzása elől, mi meg gondatlanul, könnyelműen szinte játszunk Vele. Azon megbotránkoznánk, ha valaki kormos, piszkos kézzel szedne a kertben fehér rózsát, de az még sohasem borzongatott meg, hogy a mi bűnös, tisztátalan ajkunkra merjük venni egyáltalán Isten szent nevét.

Igen: Atyánk az Isten, jó Isten, kegyelmes és bűnbocsátó az Isten, de nem egyenrangú partnerünk, hanem szent Megváltónk, akivel nem lehet játszani, mint egy jó pajtással, sem alkudozni, mint egy kereskedővel, kedélyeskedni, mint egy gyermekkel - mert Ő Isten. Jézus emberi alakban közénk alacsonyodva is szent Isten, aki nem hagyja büntetés nélkül, ha valaki az Ő nevét hiába felveszi! (2Móz 20,7)

2) És tudjátok, miért olyan fontos az, hogy Isten szentségének a valósága mindig újra fölragyogjon előttünk? Mert ha Isten nem szent a számunkra, akkor nem szent a szava sem, nem szent a törvénye sem, akkor semmi sem szent többé, akkor nem szent a szülői tisztelet, nem szent a család, nem szent a saját vagy másik tisztasága, akkor nincs többé gátlás, nem éget a szégyenérzet a bűn miatt. Ezért akarja a kísértő mindig Isten szentségének a tudatát aláásni bennünk. Figyeljük csak, hogy szokták a fiatalokat bűnre csábítani: gyávának csúfolják az illetőt, mert vonakodik olyan dolgot, olyan tettet elkövetni, amiért szégyellnie kellene magát. Amíg valami szent, addig a szégyenérzet, a szemérem is véd attól, hogy azt megszentségtelenítsük. És ha Isten nem szent a számomra, akkor megrendült minden, ami szent és sérthetetlen.

“Szenteltessék meg a te neved”: ezzel azt kérjük, hogy Istennel szemben mindig a helyes magatartást foglalhassuk el: az alázatnak, a hódoló tiszteletnek az istenfélő magatartását. Azt kérjük, hogy Isten neve ne egy elkoptatott pénzdarabhoz legyen hasonló, hanem újra markáns, tiszta, világos, fölismerhető, határozott érték, szent név és szent valóság legyen! Segítséget lássunk ahhoz, hogy megszentelhessük az Ő nevét, hogy mibennünk, akik annyira lejárattuk ezt a drága nevet, mégis megszentelődjék az Ő neve! Amikor így imádkozunk: “Szenteltessék meg a te neved”, akkor éppen azt kérjük, hogy hozzon bennünket maga Isten egészen szoros kapcsolatba önmagával, hadd legyen Ő a legszentebb, egész életünket betöltő drága szentség bennünk. Hadd kerüljünk egészen az Ő szent befolyása alá, hadd engedjük Őt uralkodni magunk felett.

Istennek a szentsége félelmetes, megemésztené az életünket, ha közel kerülnénk hozzá, mint a Nap forró heve, ha belehullanánk. De ugyanaz az emésztő forróság, ami a Nap belsejében lángol, a sugarain át életadó erővé válik a földön. Isten megsemmisítő szentségének is van ilyen életadó kisugárzása a földre: Jézus Krisztus az az isteni sugár. Ahhoz, hogy a mindenható Isten szentsége ne megemésszen, hanem megszenteljen, azaz gyógyító, tisztító, életadó erővé váljék bennünk: ahhoz Jézus Krisztusra van szükségünk! Aki komolyan kéri, hogy “Szenteltessék meg a Te neved”, az Jézusért kiált, Jézus elé tárja oda az életét, azokat az isteni életerőket leheli be, amiket a szent Isten a Jézus Krisztus személyén át sugároz bele a világba. Így válik ez a kérés a Krisztussal való újra és újra megtelítődés alkalmává. “Szenteltessék meg a te neved”: azaz szent lényed áldott hatásai áradjanak szét bennem, családomban, egyházamban, népem körében, az egész emberiség között!

3) De nemcsak bennünk, a lelkünk mélyén, az érzületünkben kell megszenteltetnie Isten nevének, hanem általunk is. Ugye tudjuk, mit jelent valamit megszentségteleníteni? Régi háborúkban a zászlónak nemcsak olyan jelképes jelentősége volt, mint például ma. Ott vitték a harcoló csapat élén és a zászlótartónak élete árán is meg kellett védelmeznie az ország jelképét, a zászlót, annak tisztaságát. Nemcsak a zászlónak, hanem sajnos a keresztyénségünknek is ilyen jelképes jelentése van ma már. Pedig minden egyes megkeresztelt ember olyan, mint a zászlótartó volt régen. Az a keresztség, amelyben részesedtünk, nem egyéb, mint Isten országának a szent jelvénye, zászlója, amit akarva, nem akarva hordunk ebben a világban. Erre a zászlóra a legszentebb név van fölírva, hiszen mindnyájunkat az Atyának, Fiúnak és Szentléleknek nevébe kereszteltek meg. Mint a zászlótartó a hazáját, úgy képviseljük mi mindnyájan a világ előtt az Isten országát. Jaj volt annak a katonának, aki átadta a zászlót az ellenség kezébe, de még inkább jaj, ha ő maga taposta azt a sárba. Krisztusnak sajnos nagyon sok ilyen katonája van, aki maga szentségteleníti meg a zászlót, amit hordoz. Múltkor egy ateista panaszkodott valakire, a szomszédjára keserűen és a végén így foglalta össze véleményét: lehet, hogy jó templomba járó az illető, de rossz szomszéd! Ezt meg egy másik családban panaszolták valakiről: mindig ott van a templomban, otthon meg kérlelhetetlen és kibírhatatlan! Látjátok: ez az Isten szent nevének a megszentségtelenítése. Nem a pogányok szentségtelenítik meg a mi Urunk nevét, hanem maguk a zászlótartók tapossák mindig a legszentebbet, a saját zászlójukat!

Pedig azt a zászlót nem elég meg-nem-szentségteleníteni, azt győzelemre is kell vinni! A Krisztus-követésünk, a keresztény voltunk, a református hitünk annyit ér, amennyit hódít, amennyi hódító törekvés és erő van benne. Milyen jó színt, érdekességet és értelmet kapna minden munkánk, ha úgy fognánk hozzá, hogy itt most nem az egyéni nyereség és haszon lenne a fő motívum, hanem valóban az, hogy szenteltessék meg általa az Isten neve. Vigyázzunk hát Testvérek, hogy minden dolgunkban, viselkedésünkben, beszédünkben, cselekedetünkben, munkánkban úgy járjunk el, hogy aki lát bennünket, meglásson valamit Isten szépségéből, jóságából, szeretetéből - röviden: Isten szentségéből! Erre kötelezzük el magunkat és ehhez kérünk erőt, amikor így imádkozunk: “Szenteltessék meg a Te neved!” Jézus adta szánkba ezt a kérést, merjünk hát Vele együtt imádkozni:

SZENTELTESSÉK MEG A TE NEVED,
Azaz: mivelünk azt tegyed,
Hogy igazán megismerjünk
Téged, féljünk és tiszteljünk,
Szemlélvén nagy bölcs munkáid
S minden tökéletességid.

Gondolatunk és beszédünk,
Sőt a mi egész életünk
Úgy folyjon s úgy tündököljék,
Hogy mindenek megismerjék.
Hogy te vagy, szent Isten, Atyánk,
Fiaidnak te vagy példánk.

(483. ének 4-5. vers)

Ámen

Dátum: 1955. január 9.

Tudjuk nagyon jól mindannyian, hogy az Úr Jézustól tanult imádság kezdődik így, ezekkel a szavakkal. Nem liturgiai formát adott a Miatyánkban, hanem példát a helyes imádkozásra. Megmutatta egy mintán, mit és hogyan kérjünk. Tartalmában maximális: minden benne van, ami Istenre és a lélekre, Isten országára és az emberre, a gyülekezetre és az egyénre vonatkozik. Formájában minimális: mert ez a “minden” öt rövid kérésben van úgy elmondva, hogy mindegyik kérés nemcsak az ember, hanem az Isten legszemélyesebb ügye is.

A Miatyánk az emberi szellem egész területén a legteljesebb gondolatsor, amely naponként mégis a legtöbb ember tudatába tolul. Minden imádkozó ember szinte minden nap elmondja magában. Hadd kezdjük el az új évet ezzel az Igével, amivel a naponkénti imádságunkat kezdeni szoktuk: “Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben”. Benne van ebben a rövid megszólításban az a biztatás, hogy Atyánk van, hogy gyermekek vagyunk és hogy imádkozhatunk! Ez pedig elég arra, hogy bizalommal és jó reménységgel induljunk az 1955-ik esztendő felé.

1) Tehát: Atyánk van! Az atyaság a hatalom, a jóság és a bölcsesség, a törvényadás és a kegyelem, a tekintély és szeretet vonásainak egybefoglaló, örök emberi szimbóluma. Nekünk, akik itt vagyunk, nem kell bizonygatnunk azt, hogy van Isten, van a látható dolgok és valóságok fölött egy láthatatlan, végső valóság, hatalom, akinek szuverén akarata kormányoz, irányít mindent a fűszáltól a Tejútrendszerig, a szél járásától a történelem folyásáig, a hajam szálától a sorsom alakulásáig. Mi hisszük, hogy van! Azért vagyunk most itt és nem egy moziban vagy matinén, mert tudomásunk van valakiről, aki teremt és megtart mindeneket!

Nos: ez a hatalmas Valaki az a mindenható Úr Isten: Édesatyánk! Belegondoltunk-e már valaha abba, hogy ez mit jelent a számunkra? Ugye, milyen sokra tudjuk értékelni a földi nagyságokat? Félnünk kell tőlük, ha valamit nem az ő akaratuk szerint cselekszünk, büszkék vagyunk rá, ha egyáltalán tudomást szereznek rólunk, vagy pláne, ha barátunk az illető. Számoltunk-e már komolyan azzal, hogy a látható és láthatatlan világmindenség Teremtője, a királyok Királya, minden urak leghatalmasabbja: több mint barátunk - Édesatyánk! Van egy mennyei birodalom a föld felett, egy láthatatlan, de valóságos impérium, akarat, melyben megjelenik Isten hatalma, bölcsessége, jósága és szentsége, melyben megvalósul már most az Ő országa. Ezt a földi világot, amely a viszonylagosságnak, a mulandóságnak, a bűnnek és a boldogtalanságnak a hazája, körülveszi, hordozza egy másik világ, az, ami feltétlen, örök, tökéletes és boldog, egyszóval a menny. És ennek Ura, teremtője, védője és ajándékozója hozzánk való viszonyában: Édesatya!

Mennyi vigasztalás, mennyi reménység van abban a tudatban, hogy ez a föld, akármilyen sáros, szennyes, vértócsákkal beszennyezett: nem árván, elhagyatottan bolyong a nagy világűrben, hanem van neki Édesatyja, akihez tartozik! Igen: ennek a földnek, a rajta fakadó rügyeknek és fáknak, köveknek és állatoknak, a rajta küzdő életnek, a számunkra oly kiszámíthatatlan és aggasztóan alakuló történelemnek van Édesatyja a mennyben, akinek az akarata nélkül egy verebecske sem eshet le a fáról! És a föld sáros, sokszor bizony téves utain tántorgó embernek, ennek az eltévedt vándornak is: van Édesatyja a mennyben! Ezt a vigasztaló igazságot hadd tudatosítsa benned, valahányszor el akarod mondani: “Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben!”

Az atyaság a szeretet maximumának a kifejezése. Minden, amit a Szentírás Istenről elmond, összefoglalható abban, hogy Isten szereti ezt a földet. Szereti, annak ellenére, hogy olyan, amilyen. Sőt talán éppen azért nem fordult el a földtől, mert olyan nagyon aggasztó és veszedelmes a rajta levő életnek az állapota. Ahogyan minden az édesanya is a bajban lévő gyermekét veszi körül a leggyöngédebb szeretettel, így fordul Istennek is a figyelme, bölcsessége, szeretete, szíve fokozottan a föld felé. Nem a szeretetre való voltáért szereti, hanem éppen az utálatos voltán megkönyörülve. Igen: Isten szereti ezt a világot, mert ez az Ő világa, és Ő neki az Édesatyja!

És így szeret téged is: édesatyai szeretettel! Senkinek ne hidd el, hogy Isten nem szeret! Ne hidd el, ha emberek bizonygatják, vagy ha életkörülményeid szomorú fordulatában te magad is úgy látod; ne hidd el, ha minden megrendülne is körülötted; ne hidd el még a saját lelkiismereted vádló szavára sem, hogy nem szeret az Isten! Ha semmi mást nem is tudsz róla bizonyosan, ezt az egyet mindig bizonyosan tudhatod, hogy szeret: nincs távol tőled, vigyáz rád, számon tart, gondol rád, örömben, bánatban veled van, ott van melletted, hiszen Édesatyád!
Lásd ennek az új esztendőnek minden útját, szakaszát, kanyarulatát ennek az édesatyai szeretetnek a fényében, a mi Atyánk gondviselő, megváltó, nevelő, fegyelmező és büntető szeretetének a valóságában!

De az, hogy így szólhatunk Istenhez: “Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben”, nem olyan természetes és magától értetődő, mint amilyennek látszik. Azért nevezhetjük Atyánknak a hatalmas Istent, mert az egyetlen Fiú testvérünkké lett. Aki a Miatyánkot komolyan akarja imádkozni, aki az Atyában igazán akar hinni, nem teheti ezt a Fiú nélkül, Krisztus nélkül! Valahányszor ezt mondjuk: Mi Atyánk, mindig gondolj arra, ami karácsonykor történt: a mennyei Atya legnagyobb ajándékára; arra, ami nagypénteken történt: a mennyei Atya rajtunk könyörülő szívének erre a véres, megrendítő föltárulására; arra, ami húsvétkor történt: mennyei Atyánknak a halálon is áthatoló szeretetének a hatalmára! Csak a Krisztus által mondhatod hitelesen Istennek a mennyben, hogy: Atyám, Édesatyám! Így van igazán Atyánk a mennyben: a mi Urunk Jézus Krisztus által!

2) A második nagy, biztató igazsága ennek a megszólításnak az, hogy gyermekek vagyunk. Így is mondhatnám, hogy gyermekek lehetünk! Ez az egyetlen lehető és helyes magatartása az embernek az Istennel szemben: a gyermeki helyzet. Ennél gazdagabb és boldogítóbb viszonyulást el sem lehetne képzelni a Teremtővel szemben. A gyermeknek semmiért sem kell aggodalmaskodnia, hiszen Édesatyja oltalma alatt él. A gyermek rábízhatja magát az Atyára, gondtalanul élhet. A gyermeknek szabad jókedvűnek lennie még nagy veszedelmek idején is. Emlékszem, milyen jókedvűen törték gyermekeink a mogyorót tíz évvel ezelőtt az óvóhelyen, amikor fölöttünk és alattunk minden remegett! A gyermek még hibákat és ostobaságokat is csinálhat. A gyermeknek szabad játszani. Szabad kérdezni. Nem kell mindent tudnia. A gyermeknek szabad bejárása van atyjához, szabad így szólni hozzá: Te! A gyermeknek az atyja házában otthona van. Mindenre, ami az atyjáé, azt mondhatja: miénk! A gyermek tudja, hogy atyja szereti, és hogy az atyja kezéből sohasem jöhet más, csak jó! - Ennek az áldott, boldog, isteni gyermekszobának az ajtaját nyitja ki előttünk Jézus, a testvérünkké lett isteni Gyermek, amikor így szól hozzánk: “Ti pedig így imádkozzatok: Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben!”

És ha kinyitotta, lépjünk is be rajta, és legyünk igazán gyermekek! Olyanok, akik komolyan veszik azt, hogy Atyjuk van a mennyben. Akik nem függetlenítik magukat mindig újra az Atyától, akik az Atya szeme előtt élik az életüket, azt az utat járják, amelyen Ő vezeti őket, megértik és megfogadják szavát, az atyai ház szellemében beszélnek, gondolkoznak és cselekednek mindenkor! Az isteni gyermekszoba áldásait olyan mértékben élvezed, amilyen mértékben vállalod és teljesíted annak kötelességeit. Az atyai szeretet olyan mértékben lesz erőt adó valóság a számodra, amilyen mértékben átadod magad Néki imádatban és gyermeki engedelmességben. A tékozló fiú a disznók vályúja mellett is gyermeke volt az Atyának, azért térhetett meg egyáltalán! Te is gyermeke vagy, mindenképpen - de nem mindegy, hogy hol! Otthon vagy-e, vagy távol idegenben? Békességben-e, vagy háborúságban? A messzi idegenből csak gondolni lehet haza az Atyára, de megszólítani csak otthon lehet! Gondolj arra, hogy amikor így szólsz, így sóhajtasz: “Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben”, akkor ez a mondat úgy válik élő megszólítássá, személyes kapcsolattá, ha be is lépsz általa a gyermekszobába, ha gondjaiddal, terveiddel, fájdalmaiddal, akaratoddal, örömöddel vagy bánatoddal lelkileg belül vagy az atyai ház küszöbén!

És itt még valamit: nemcsak gyermek vagy, hanem gyermekek vagyunk! Többes számban! Amikor Jézus így tanít imádkozni: Mi Atyánk, akkor ebben az is benne van, hogy nem az enyém egyedül, hanem mindnyájunké, azaz olyan mértékben lehet az enyém, amilyen mértékben beletagolódok, belenövök az Ő családjába, háznépe közé, gyülekezetébe, választott közösségébe. A Miatyánk azt jelenti, hogy sohasem egyedül állsz mint gyermek az Atya előtt, hanem mindig másokkal való közösségben, mindazokkal, akiknek ugyanerre van szükségük, amire neked; mindazokkal, akik Isten segítségére és az Ő megváltására várnak. Sőt, azok helyett is te állsz ott ezzel a megszólítással az Atya előtt, akik Őt nem ismerik vagy tagadják. Isten az egész teremtett világot be akarja ölelni az Ő könyörülő szeretetébe. Amikor te azt mondod: Mi Atyánk, akkor ezzel édestestvéreddé fogadod azt az embert is, aki az Atya nevét csak káromkodáskor tudja az ajkára venni!

3) Végül az elmondottakból, abból, hogy Atyánk van, hogy gyermekek vagyunk, önként következik az a harmadik nagy lehetőség: hogy imádkozhatunk. Tudjuk ezt, mégis olyan kevéssé élünk ezzel a lehetőséggel igazán! Az imádság az az erő, amelyről a legtöbbet beszélnek, de amelyet a legkevésbé használnak fel ezen a világon. Az imádság révén az én csekélyebb lelkem személyes belső kapcsolatba kerülhet azzal a Lélekkel, akit Istennek hívnak, és így én közös értelemre juthatok vele, akaratomat az övéhez szabhatom, s az érintkezés által megerősödöm, megvilágosodom, megvigasztalódom, erőim és képességeim megnövekednek.

Az imádság olyan valóságos kapcsolatot teremt, amelynek révén élet áramlik az életbe, akarat az akaratba, szeretet a szeretetbe. Az imádságban kapott erő átsegít a nehézségeken, imádkozva meg lehet mászni áthághatatlan hegyeket, el lehet végezni lehetetlen dolgokat. Mert Isten, a Mindenható munkálkodik velünk és bennünk, ha igazán imádkozunk. Az imádság tehát az a fajta teher, ami a vitorla a hajónak, a szárny a madárnak! Gyermeki engedelmesség készségét vidd bele az imádságodba, mert annyit fogsz megismerni Istenből, amennyit hajlandó vagy a gyakorlatba átvinni! Sőt, imádságodra Isten benned, rajtad keresztül fog válaszolni! - Imádkozz ebben az új esztendőben, imádkozz többet, mélyebben, valóságosabban, igazabban, mint eddig, hogy igazán Isten gyermekeként élhess az Atya oltalma és vezetése alatt!

Minden nap, amikor elkezded mondani: “Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben”, jusson eszedbe, hogy milyen biztatással és elkötelezéssel indított el Isten erre az új esztendőre: Jusson eszedbe, hogy Atyánk van, hogy gyermekek vagyunk és hogy imádkozhatunk! Ez pedig elég arra, hogy bizalommal és jó reménységgel induljunk az 1955. év felé!

Ámen

Dátum: 1955. január 1.