Joó Sándor Dr.

Hajlandók vagyunk azt gondolni, hogy ez a legkönnyebb kérés a Miatyánkban. Hiszen olyan emberi szükséget fejez ki, amivel minden ember minden nap találkozik. Milliók gondja a kenyér! Nem a lelki kenyér, nem az úrvacsorai kenyér, nem az, amit a Biblia így nevez, hogy “az élet kenyere”, hanem a valóságos, a testet tápláló, a lisztből és vízből gyúrt, a kemencében sült kenyér és mindaz, amit ez a szó a maga legszélesebb értelmében jelent. Tehát a testi létünk és jólétünk fenntartásához szükséges dolgok: az eledel, a ruházat, a megélhetés, a munka gyümölcse, a testünk egészsége, általában mindaz, ami szükséges ahhoz, hogy kenyerünket naponként békességben és boldogságban ehessük! Azért mondom, hogy hajlandók vagyunk ezt a legkönnyebb kérdésnek tartani, mert általában ez az, amit a legtöbb ember kér és vár Istentől. A legtöbb imádság, ami a földről a menny felé törekszik, azt a kérést viszi magával, hogy lássa el az Isten az imádkozót ezzel-azzal, ami éppen pillanatnyi szükségében segít, részesítse gondviselő oltalmának jeleiben, segítsen a mindennapi kenyér beszerzésének gondjaiban. Az általános vallásosság valóban csak arra akarja felhasználni Istent, hogy ha beteg, gyógyítsa meg, ha nehéz helyzetbe jutott, álljon mellé, ha nincs tüzelője vagy állása, adjon valamilyen megoldást ezekben a problémákban.

Nos, nagyon jó az, ha valaki ennyire bizalommal van az Isten iránt, hogy a mindennapi élet minden gondját odatárja Édesatyja elé, de ne felejtsük el, hogy a mindennapi kenyérért való könyörgés a negyedik kérés abban az imádságban, amelyikre Jézus tanított bennünket. A Miatyánk nem itt kezdődik, mint ahogyan az Istenben való hit sem ott kezdődik, hogy: “bajba jutottam, nincs ez, nincs az, nosza, segíts meg, Istenem!”

A Miatyánkban elsősorban arról van szó, hogy Istennel a Megváltó Jézus Krisztusban való hit alapján gyermeki viszonyba jutottam, bekerültem az Atya megváltott gyermekeinek a nagy családjába; és mint az Ő gyermekének, most már a legfőbb vágyam és törekvésem, hogy bennem és általam a világban megszenteltessék az Ő neve; életem fölött érvényre jutván az Ő királyi hatalma, jöjjön el az Ő országa; néki átadott engedelmes életemben legyen meg mindenben az Ő akarata - és csak miután az Ő fölöttem való megváltó, egész életemet igénylő uralmát elismerem, elfogadom és megvalósítani igyekszem: azután jön az a kérés, hogy “a mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma”. Ez a kérés tehát nem a vallásos, hanem a hívő embernek a kiváltsága. Aki a gondolatait és cselekedeteit alárendelte az Isten akaratának, aki a bűneit beletette az Ő bűnbocsátó kegyelmébe, aki a lelkét, az üdvösségét rábízta a megváltó Jézusra, az bízhatja rá a testét és minden anyagi problémáját is, a mindennapi kenyerét is! Persze Isten elég kegyelmes ahhoz, hogy ad erőt mind az igazaknak, mind a hamisaknak, fölhozza a napját mind a jókra, mind a gonoszokra, de igényelni, kérni, várni Tőle, hogy a mindennapi kenyér gondját is vegye át róla, csak úgy lehet, ha mindenestől az Övé vagyok! Ennek a kérésnek tehát előfeltétele mindaz, ami az első kérésben Istenhez való három viszonyulásomat illetően benne van.

Hívő ember kiváltsága imádkozni a mindennapi kenyérért - igen! De még a hívő ember ajkain is akkor forrósodik át ez a kérés és telítődik meg lélekkel, amikor nagy szükségben könyörög. Kérni az Istentől egy darab kenyeret akkor tudunk igazán, amikor nekünk magunknak már nincs, elfogyott és fogalmunk sincs róla, hogy honnét lesz megint! Ma az egész főváros lakossága hálás emlékezésben gondol vissza a tíz évvel ezelőtti február 13-ára. Emlékezzünk csak mi is, amikor tíz esztendővel ezelőtt hetekig a pincében kuporogva, éhségtől kopogó szemekkel egymásra meredtünk és arról beszélgettünk, hogy mi mindent eszünk majd, mi mindent sütünk, főzünk, ha egyszer még innen megszabadulunk! Emlékezzünk csak, amikor a körülöttünk lévő égszakadás-földindulás rettentő robajában milyen rimánkodva tudtuk rebegni: “A mi mindennapi kenyerünket, életünket, puszta életünket add meg nékünk!”. Emlékezzünk csak, amikor végre tíz évvel ezelőtt, ezen a napon fáradtan, kócosan, piszkosan, mint az éhes patkányok előbújtunk a föld alól és végignéztünk a csatatérré vált utcákon: lelkünknek milyen forró mélységéből szakadt föl a könyörgés a mindennapi kenyérért, az élet újrakezdésének a lehetőségéért, mekkora ajándék volt egy darab kenyér! Sohasem felejtem el a jó ízét annak az üres rántott levesnek, amivel az egyik presbiterünk családjában kínáltak meg. Az volt a legjobb leves, amit életemben ettem!

És íme: hála az Isten meg-nem-érdemlett megtartó kegyelméért, átvitt bennünket a halál borzalmain, újraajándékozta az életet, van újra kenyerünk, olykor kalácsunk is! Hála a hatalmas és kegyelmes Istennek, hogy ma már nem a halálos veszedelmek hullámai között fuldokló ember rimánkodásával kell könyörögnünk a mindennapi kenyérért és mindazért, amit ez jelent! De azért nagy szükségünk volt nekünk arra a kemény leckére! Bár megtanultuk volna belőle, amit Isten általa tanítani akart! Mit? Először is azt, hogy ma is az Ő kezéből élünk és kapunk ajándékul mindent, ami a földi élethez szükséges. Ezzel a kéréssel arról teszünk vallást, hogy mindenünk, amink van: Istené. Ímé, testestül-lelkestül az Ő hatalmas kezében vagyunk. Elismerem bizalommal, hogy a mindennapi kenyerem a maga legszélesebb értelmében véve mindenestől Isten ingyen ajándéka és kegyelme számomra, akárcsak a bűnbocsánat és az örök élet. Még ha jól megterített asztal mellé ülsz is le, amelyen bőségben van a kenyér: ne bízd el magad! Az a kenyér nem a tied: Istené! És amikor azt kéred tőle: add nékem azt a kenyeret, nem üres szavakat mondasz, nem kegyeskedő valótlanságot beszélsz, hanem a gyermeki bizalomnak a legtermészetesebb és legbizalmasabb kérését mondod az Atyának, mintha azt mondanád: Uram, mindez a tied, te vagy ma reggel is, ma délben is az én házigazdám, kenyéradóm! Jöjj hát, add ide nekem, amit mára szántál, osszad ki közöttünk, akik itt ülünk az asztalnál, engedd, hogy a te kezedből éljünk, a te vendégeid legyünk ma is! Próbáljuk ezután úgy nézni a kenyerünket, hogy itt járt Isten közöttünk, mert ímé, itt van az asztalunkon ma is a kenyér! Ezért nem szeretem azt a szokásos asztali imádságot, hogy: “Jövel Jézus, légy vendégünk...” Mert nem mi vendégeljük meg Őt, hanem Ő minket!

A másik lecke az, hogy elégedjünk meg annyival, amennyit Ő ad! Jézus azt mondta: “Jól tudja a ti mennyei Atyátok, mire van szükségetek, mielőtt kérnétek tőle!” Ha az élet asztalánál szerényebb teríték jut is valakinek, becsülje meg, az a kisebb darab kenyér is az Isten ajándéka. Mielőtt panaszra nyílna a szánk, gondoljunk vissza csak egy pillanatra arra, hogy tíz évvel ezelőtt milyen hálásak voltunk azért a kicsinyért is! Szerénységre, puritánságra tanít Jézus, hiszen csak egy napra való kenyeret kéret velünk. Azt mondja: a mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma. Nem egy hétre, nem egy hónapra való tartalékról van szó, hanem csak egyetlen napi ellátmányról. Nem igazságtalan az Isten veled szemben, hogy csak annyi van, hogy ma élhess belőle. Majd a holnap gondja a holnapi kérés tárgya és ajándéka lesz! Isten kezéből elfogadva a kevés is éppen elegendő!

Azután a következő lecke, amit meg kell tanulnunk, ebben a kicsi szócskában van benne, hogy “mi”. A mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk. Ez a “mi” egy birtokos névmás. Azt jelenti, hogy a mi kenyerünket kérjük, nem azt, ami a másé, nem azt, amiért más dolgozott meg. A magunk becsületes munkájának az eredményét, a gyümölcsét hadd kapjuk meg, és ne kerüljön az asztalunkra olyan kenyér, amelyhez csalárdság, lopás, bűn és gyalázat tapad. Orcám verítékével sózott kenyér: ez a legjobb kenyér a világon. Ezzel a kéréssel azt is kérjük, hogy irányítsa Isten úgy a viszonyainkat, engedjen olyan társadalmi és gazdasági életet élnünk, amelyben a munkája után mindenki tisztességesen megélhet, mindenki megkeresheti a maga kenyerét!

És végül még egy nagy lecke van föladva a számunkra, amit meg kell tanulnunk. Tudniillik, igazán úgy imádkozni ezt a kérést, ahogyan Jézus tanította: többes számban! - “A mi-kenyerünket add meg minekünk!” Tehát amikor magunknak kérem a földi megélhetés lehetőségét, ugyanakkor gondoljak mindig másokra is. Ezzel a kéréssel testvéri közösséget vállalok az egész emberiséggel. Jó, ha minden alkalommal, amikor a Miatyánknak ehhez a kéréséhez érkezünk, arra gondolunk, hogy most lélekben együtt imádkozunk azokkal a százezrekkel és milliókkal, akik rajtunk kívül még szintén élni akarnak ezen a földön. Abban a nagy összeomlásban, aminek a nyomait tíz év újjáteremtő munkája még mindig tisztogatja, éppen azt ítélte meg Isten, hogy az egész kenyérkérdésben az egyes szám első személyen, az “én”-en volt a hangsúly. Az én kenyerem, az én családom jóléte, az én fajtám, az én társadalmi osztályom, az én népem, az én egyházam boldogulása, életlehetősége volt az elsőrendű követelmény. Hogy a másik ember, másik család, másik nép számára mi jut a föld javaiból, az az ő gondja, vesződjön vele, ahogy tud. Nos, most az a nagy lecke van föladva a számunkra, hogy tanuljunk meg többes szám első személyben gondolkozni, tervezni, küzdeni és dolgozni a kenyérért. Más szóval azt is mondhatnám, hogy “én”-emberekből “mi”-emberekké nevel az Isten. Ezért van a lakásunkban zsúfoltság, ezért van az a sokat átkozott társbérlet, mert az Isten egymásra utal bennünket, összecsuk bennünket, hogy tanuljuk meg egymást kibírni, szeretetben elviselni, tanuljunk meg a magunk önzéséről lemondani, a másik embernek az élethez való jogát nemcsak elméletileg, hanem egészen közelről, egészen gyakorlatilag is elismerni, sőt, elősegíteni! Isten akarja, hogy vegyem észre a másik embert, kénytelen legyek számolni vele, hogy rajtam kívül, az én családomon kívül, az én fajtámon kívül még sok száz millióan élnek, akiknek szintén kell lakás, ruha, munka, kenyér! Rajtam kívül még sokan mások is föl akarnak férni a villamosra: nekik is jusson hely rajta, nemcsak nekem.

Ezzel a kéréssel: “A mi mindennapi kenyerünket add meg minékünk ma!” - beleöleli Jézus a mi imádkozó szeretetünkbe és felelősségünkbe mindannak a sok embernek a gondját, aki körülöttünk nyüzsög. Azért imádkoztat, hogy a másik ember is, a másik nép is tudjon élni és jól élni, nemcsak én. Azt akarja, hogy az emberiségnek a létért való küzdelméből vegyem ki a részem az emberiség jólétéért és létéért való imádságommal. Ezt az imádságot igazán másokért is mondjuk, azok nevében is, akik nem mondják velünk az imát. Mert mi tudjuk, hogy van elég kenyér a világon, gazdag Isten a mi Atyánk, ne engedjük, hogy az önzés, a rosszakarat elvegye a gyengétől az életlehetőséget. A mi mindennapi kenyerünket Ő hadd adja nékünk mindnyájunknak ma! Ha Ő osztja szét, akkor jut nekem is, nemcsak másnak, és másnak is, nemcsak nekem: mindnyájunknak, elegendő!

És hogy mindez ne maradjon csak szó, hanem el is kezdjük a valóságban: nem lehetne a mindennapi kenyerünkből juttatni rendszeresen valaki másnak? Tehát úgy, hogy felveszem valakinek a gondját a magamé mellé és így kérem: “A mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma.” Konkrétan legyen benne valaki más ebben a “mi”-ben, ebben a “minékünk”-ben. Én és még valaki, a családom és még valaki más! Higgyük el, hogy valóban nálunk van letéve valaki másnak a kenyere is! Ne féljünk adni, ha valaki kér, vagy ha valakin kérés nélkül segíthetünk. Telik, mint ahogyan telt annak a kisfiúnak egy napi élelméből ötezer ember megvendégelésére, mert átadta Jézusnak, hogy ossza szét közöttük. És föl van jegyezve, hogy “evének mindnyájan és megelégedének és fölszedék a maradék darabokat tizenkét kosárral.”

Isten ma sem hagyja cserben azt, aki a másik gondját is magára vévén járul eléje ezzel a kéréssel: “A mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma.”

Kezdjük el kérni:

ADD MEG NEKÜNK KENYERÜNKET NAPONKÉNT, eledelünket:
Viselj gondot életünkről, E mi halandó testünkről;
Szolgáltass jó egészséget, Termői dőt, békességet.

483. ének 8. vers

Ámen

Dátum: 1955. február 13.

Amikor egy hónappal ezelőtt a Jézustól tanult imádságnak az első kérését tárgyaltuk - “szenteltessék meg a te neved!” -, azt mondtam, hogy talán ez a kérés az egész Miatyánknak a legnehezebben érthető, a legkevésbé magától értetődő kérése. Most pedig, amikor ez a második kérés: “Jöjjön el a te országod” van soron, azt mondhatom, hogy ez pedig az egész Miatyánkban a legnagyobb koncepciójú, a leghatalmasabb kérés. Talán közelebb visz a megértéséhez, ha már előre felhívom a figyelmeteket valamire: az a mellékmondat, ami a harmadik kérés után van, hogy “mint a mennyben, úgy a földön is” (Mt 6,10b), nemcsak a harmadik kérésre vonatkozik, hanem mind a három kérésre. Tehát arra is, hogy “szenteltessék meg a te neved”, “mint a mennyben, úgy a földön is” és arra is: “Jöjjön el a te országod”, “mint a mennyben, úgy a földön is”.

Így máris rögtön nagyobb távlatot kap ez a kifejezés: Isten országa. Máris érződik, hogy itt nem olyanforma “országról” van szó, amelyiknek vámsorompói, határoszlopai, négyzetkilométerrel mérhető kiterjedése van, mint egy földi országnak, hanem az Isten országa lelki ország. Az Újszövetség eredeti kifejezése, a “basileia” nem is annyira országot jelent, hanem inkább királyságot. Itt olyan lelki birodalmat, amelyben Isten minden ellentmondás nélkül Úr és Király, mint például jelenleg a mennyben. Az Isten országa tehát olyan tökéletes, boldog lelki impérium, ahol akadálytalanul érvényesül Isten szeretete, jósága, békessége, öröme, szentsége. Ezért mondja Jézus, amikor róla beszél hol így: Isten országa, hol úgy: mennyeknek országa. Tehát Isten országa: a szent, igazságos, szerető Isten uralmának a köre.

Azt mondhatná valaki és helyesen, hogy hiszen Istennek ez a mindenek felett való uralma megvan, mindig is megvolt. Hiszen hitünk szerint Isten az Ura az egész teremtett mindenségnek. Az Ő királyi trónja (ez is jelképes kifejezés) megingathatatlanul áll a mennyben, minden más hatalmasság neki van alávetve. Isten országát, Isten uralkodását, annak a körét már nem lehet még jobban kibővíteni, hiszen alá tartozik az univerzum. Mi az hát, aminek az eljöveteléért Jézus imádkozni tanít?

Teljesen igaz, hogy Isten királyi uralmának minden, minden alá van vetve. Nemcsak Isten gyermekei, de ellenségei is. Nemcsak az angyalok, de a démonok is. Nemcsak az egyház, hanem a világ is. Nemcsak a jó, hanem a rossz is. De Isten nem azt akarja, hogy kényszerből hódoljon meg bárki is az Ő hatalma előtt, hanem akarattal, önként, jószántából, boldogan. Isten nem zsarnok, Aki bárkire is ráerőszakolná magát - a szeretet hatalmával akar hódítani. Isten nem pusztán engedelmességet kíván minden további nélkül, hanem a szeretet önkéntes engedelmességét. Mert ez a király, ez az Úr, ez a legfőbb hatalom: Atya. Szinte elképzelhetetlenül szerető Édesatyja ennek a világnak.

Mármost: hogy miként alakult a helyzet a roppant univerzum más részein, azt nem tudjuk. Talán majd az örökkévalóságban ezt is megtudjuk. De azt tudjuk, hogy a nagy mindenségnek ezen az egyik legkisebb pontján, amit Földnek nevezünk, lázadás történt az Isten uralkodói igénye ellen. A földi élet kezdetének erről a ködbevesző titkáról tudósít az Ádám-Éváról szóló allegorikus elbeszélés, az örök ember örök tragédiája. Tehát Isten országának ez a provinciája, amelyen az emberek laknak, elszakadt, idegen uralom alá került az örök bűn következtében. És ezért van rajta annyi szenvedés, betegség, háború és halál. De Isten nem hagyta ennyiben a dolgot, nem mondott le erről a Földről sem. A Bibliából tudomásunk van egy hatalmas isteni tervről a tőle elszakadt provinciával kapcsolatban, ez a terv pedig az, hogy ezt az elveszett területet is vissza akarja hódítani, vissza akarja szerezni a maga uralma alá. Itt is ki akarja bontakoztatni, és érvényre akarja juttatni az országát. Ez az Isten nagy koncepciója, üdvterve ezzel a földi világgal is, hogy amiképpen a mennyben, úgy a földön is helyre akarja állítani az Ő országát. Ennek a megvalósulásáért imádkozunk, amikor azt kérjük: “Jöjjön el a te országod..., mint a mennyben, úgy a földön is”. (Mt 6,10)

Vajon nem utópia, nem vágyálom azt remélni, várni, hogy Isten szereteturalma érvényesüljön ezen a Földön az emberek között? Hogy kiszoruljon ebből a földi világból a Sátán, a bűn, a rossz, az önzés, a halál, és hogy itt az életet Isten töltse be a maga békességével, derűjével, szeretetével, Lelkével? Nem ábránd ez csupán? Bizony nem, mert ez a mennyei ország már partra szállt ezen a Földön, megjelent, betört, mégpedig akkor, amikor ott Betlehemben, abban a bizonyos istállóban megszületett egy titokzatos gyermek. Amikor ez a gyermek felnőtt és nyilvánosságra lépett, első hirdetménye ez a bejelentés volt: “Térjetek meg, mert elközelgetett a mennyeknek országa”. (Mt 4,17b) Azután széjjel járván a falvakban és városokban, mindenütt kikiáltotta a nagy újságot: “Az Isten országa nem szemmel láthatólag jő el. Sem azt nem mondják: Ímé itt, vagy: Ímé amott van; mert ímé az Isten országa ti bennetek van”. (Lk 17,20-21) Utalván ezzel önmagára, Aki ott van valóságban közöttük, mint az Isten országának, a mennyek országának a megtestesülése a földön.

Szinte megdöbbentő, hogy a démonikus hatalmak rögtön felismerték, hogy Jézus személyében elérkezett a földön a világtörténelem nagy fordulópontja. Emlékeztek? A gadarénusok tartományában egyszer egy megszállott emberben lévő démoni hatalmak így panaszkodtak jajongva: “Mi közünk te veled Jézus, Istennek fia? Azért jöttél ide, hogy idő előtt meggyötörj minket?” (Mt 8,29) Íme, ezek már látták, mit jelent, hogy Jézusban elkezdődött a földön az Istennek országa, megkezdődött a nagy leszámolás. És mindaz, amit Jézus tett a vakokkal, sántákkal, poklosokkal, szegényekkel, sőt néhány halottal, ez is mind olyan jel, ami már megmutat valamit abból az új világból, a dolgoknak abból az új isteni rendjéből, ami már megvalósulóban van a földön.

Íme tehát az Isten országának a földön való megvalósulása nem ábránd, hanem valóság, történelem. Sőt még tovább: ott a Golgotán, ahogyan egyszer már mondtam, megtörtént a földre behatoló Isten országa erőinek a nagy “sztálingrádi csatája”, döntő ütközete. Utána az Isten országa megkezdte ezen a földön a maga kibontakozását, mint a mustármagból kiterebélyesedő fa, mint a tésztát átható kovász, mint a gyümölcseiben elszaporodó elvetett mag. Mindez ma még kezdet, indulás, lehetőség, még nem teljes. Teljessé akkor lesz, amikor Jézus újra megjelenik a maga teljes isteni dicsőségében és hatalmában, országa teljes diadalra juttatására. Ezért aktuális mindaddig ez a könyörgés érte: “Jöjjön el a te országod”.

Persze úgy lenne könnyebb ezt az imádságot elmondani, ha ennek a könyörgésnek az élét a külvilág felé fordíthatnánk és azért könyörögnénk, hogy a pogányok, az istentelenek mind-mind hódoljanak meg a mi Istenünk uralkodói hatalma előtt. Ki ne óhajtaná szívből, hogy a gonoszság helyett a jóság, az önzés helyett a szeretet, a szenvedések helyett az öröm és megelégedés légköre hassa át ezt a földi életet? Milyen jó lenne, ha ez az egész világ az Isten megváltó hatalmának a hatása alá kerülne! Így: jöjjön el a te országod, szálljon le a mennyország a földre. Igen, de ennek a kérésnek csak úgy van hitele, ha az élét nem a külvilág felé fordítod, hanem a magad belső világa felé! Tehát itt is úgy, ahogy az első kérés tárgyalásánál mondtam, valahányszor imádkozod: jöjjön el a te országod, magadban mondd utána mindig: bennem, Uram, és általam.

Tehát bennem! Azaz itt nem arról van szó, hogy változzék meg végre ez a világ, tűnjék el belőle minden rossz, de én maradjak olyan, amilyen voltam, hanem így: Kezdd el Uram rajtam, jöjjön el a te országod a világnak arra a kicsi részére minél teljesebben, ami bennem van, ami körülöttem van. Hadd engedelmeskedjem mindinkább neked, Uram! Vegyétek tudomásul, hogy itt a legnagyobb dologról van szó. Arról, hogy a magunk teljes keresztyén életéért könyörögjünk. Mert azt már sokszor tapasztaltam, hogy addig még csak eljut valaki, hogy felbuzdul a hitre, elfogadja Istennek azt a kegyelmét, amit Jézus áldozatáért ingyen ad. Boldog abban a tudatban, hogy Isten gyermekévé, a mennyei üdvösség örökösévé lett, de itt azután meg is áll. Nem teszi meg a hit következő lépését: önmagának az Isten uralma alá való teljes átadását. Nos, itt éppen az Istennek átadott életről van szó. Arról az óhajról, szándékról, hogy a kezemnek minden munkája, a nyelvemnek minden szava, szívemnek minden megmozdulása, gondolata kerüljön minél teljesebben Isten Lelkének a vezetése alá, és hogy Isten irányítsa nemcsak azokat a tetteimet, amiket mások is látnak, hanem még a gondolataimat és érzéseimet is.

Érzitek, milyen súlyos dologról van itt szó? Augusztinuszról van feljegyezve, hogy fiatal éveiben így könyörgött: “Téríts meg engem Uram hozzád, de még ne most mindjárt!”. Nem így vagyunk-e mi is ezzel az imádsággal: csak jöjjön el a te országod, de még ne most mindjárt, még ne teljesen, még ne mindenben! Nem úgy vagyunk-e, hogy nem merjük fenntartás nélkül kérni a magunk számára? Pedig nincs semmi, ami úgy felülemelne valakit a mindennapi élet bajain, problémáin, keservein, mint ez a kérés, ha őszinte szívvel tudnánk elmondani. Istennek egy kedves szolgája mondta egyszer: Van valami nagyobb, jobb ezen a világon, mint az Istennek átadott élet? Az Istennek való teljes kiszolgáltatottság állapota? Ez mindenen felülemel. Azért, hogy magam és mindaz, ami bennem van, körülöttem van, minél teljesebben Isten királyi uralkodása alá kerüljön, bizony küzdeni kell önmagammal szemben. Az engedelmességet tanulni, gyakorolni kell. Ne kedvetlenítsen el senkit, ha nem megy egyszerre és teljesen. De hiszen éppen ezért tette Jézus a napi könyörgésünk tárgyává! Küzdjünk csak érte az imádság fegyverével is. Igen, jöjjön el a te országod, teljesedjék ki egyre jobban a Te uralkodásod bennem!

És általam. Tehát azért jöjjön el Isten országa bennem, hogy azután minél tovább, minél szélesebb körben terjedjen szét általam. Azt mondtuk, hogy Jézusban mintegy betört, elkezdődött Isten országa a földön. Jézus pedig mindig arra tanított, azért küzdött, azért halt meg és támadott fel, hogy Isten országának az erői megfoganjanak, hogy igazságosabb, nemesebb emberibb élet legyen e földön, hogy az Isten könyörülő szeretete és békessége győzelemre jusson ebben a mindenféle nyomorúságnak és bűnnek a világában. Igen, ezt akarta és ezt munkálta Jézus, és továbbra is ezt akarja, és ezt munkálja, de nem valamiféle természetfeletti módon és úton, hanem általam és általatok. Tehát benne van ebben a kérésben az is, hogy Isten országának az egész földi életet megnemesítő, megtisztító erői áthassák ezt a világot, de mindig úgy, hogy: mutasd meg Uram, hogy mi az én feladatom ebben a Te világot megváltó hatalmas tervedben, hova vihetem el a Te békességedet, hol tehetek bizonyságot a Te könyörülő, segítő szeretetedről? Sohase mástól várd, hogy ezen a Földön kevesebb legyen a kín, a sötétség, a pusztulás, a szenvedés, a harag, a halál, hogy ebben a világban több legyen a Krisztusból, mert ezt az Isten tőled várja, meg éntőlem, akikben már elkezdte az Ő országát, uralkodásának a gyakorlását. Igen, ezzel a kéréssel, hogy “Jöjjön el a te országod”, az egész földi világnak a megváltásáért könyörgünk, a Jézusban elkezdődött isteni szereteturalomnak a kiteljesedéséért, amit ha elkezdett (mert elkezdett Isten Jézus halálával és feltámadásával), el is végzi egészen bizonyosan, de nem mindegy, hogy velünk, vagy nélkülünk. Tehát: “Jöjjön el a te országod” - általam!

Azt mondtam, hogy a legnagyobb koncepciójú kérése ez az egész Miatyánknak. Jézus ezzel a kéréssel szinte arra kényszerít, hogy merjünk nagyot, sokat kérni Istentől. Luther ezzel a résszel kapcsolatban megjegyezte: “Ugye esztelennek tartanánk azt a koldust, akinek a király megígérte, hogy kérjen, amit csak akar, teljesíteni fogja a kérését, és ez a koldus csak egy tányér levest kérne ajándékul?” Nos, amikor Jézus azt mondja: “Ti azért így imádkozzatok: ... Jöjjön el a te országod; legyen meg a te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is”, mintegy felbiztat, hogy merjünk kérni Istentől Istenhez méltó nagyot. Istennek hatalmas terve van ezzel a világgal. Jézus földön való megjelenésének, halálának és feltámadásának szédületes távlatai vannak. Zökkenjünk hát ki a magunk énje körül forgó, kicsinyes, önző gondolatokból, és kapcsolódjunk bele az eget-földet átható hatalmas isteni koncepcióba, abba, amit ez a kijelentés jelent: Isten országa. És így könyörögjünk most: “Jöjjön el a te országod!”

Jöjjön el a te országod,
Töltse bé uralkodásod,
Ó, mi Királyunk, e földet;
Szaporítsad seregedet.
Drága igédnek kész szállást,
Adj mindenütt szabad folyást.

(483. ének 6. vers)

Ámen

Dátum: 1968. november 24.

A Miatyánknak az első, és talán a legnehezebben érthető kérése ez. Mert mi szükség van a mi kérésünkre, mikor az Isten neve anélkül is, magában véve is szent és nem a mi kérésünkre, nem a mi munkánk vagy valamilyen cselekedetünk révén válik azzá. Olvastam az előbb Ézsaiás próféta látomásának a leírását: maga előtt látta a megnyílt egeket és megpillantott egy sugarat Isten országának végtelen dicsőségéből. Látta az Urat, Istent, az Ő királyi trónján nagy hatalomban és fényességben. Látta a körülötte lebegő angyali seregeket, akik szárnyukkal takarták el arcukat, mert nem bírták elviselni az örökkévaló Isten dicsőségének a sugárzását, és hallotta, amint a mennyei seregek egyetlen örök, hatalmas himnuszt zengtek folytonosan:
“Szent, szent, szent a Seregeknek Ura, teljes mind a széles föld az Ő dicsőségével.” (Ézs 6,3) Isten ún. tulajdonságai között legistenibb az Ő szentsége. Egyetlen egy szent van ezen a világon, az élő Isten, és egyetlen szent név van, az Ő szent neve.

“Szenteltessék meg a te neved” - ennek a kérésnek az a tartalma, hogy Isten neve közöttünk is olyan szent legyen, ennek a névnek mi is úgy őrizzük és munkáljuk a szentségét, mint az angyali seregek a mennyben. Azt kérjük ezzel, hogy szenteltessék meg az Ő neve a mi számunkra is, bennünk is és miáltalunk is a világban.

1) Tehát Isten neve legyen az igazán szent a számunkra! Hallatlanul nagy dolog az, hogy Istenről való összes ismeretünk nem emberi kutatás eredménye, hanem magának az élő Istennek saját magáról adott kijelentése. Más szóval: amit Istenről tudunk, mindazt nem mi magunk töprengtük ki, nem hatalmas bölcsességű emberek elmélkedték ki magukból, nem a tapasztalatból szűrődött le évezredek folyamán, hanem mindazt maga Isten mondta el önmagáról. Ugyanígy: nevet sem az ember adott Istennek, hanem Ő maga mondta meg az embereknek a maga nevét is. A pogány isteneket maguk az emberek nevezték el különböző nevekkel, egyiket Jupiternek, másikat Vénusznak, a harmadikat Astarténak és így tovább. Mi Isten megszólítására olyan nevet használhatunk, amit maga Isten használt önmaga kijelentésére. Az Ő Igéjében egyszer Magasságosnak nevezi önmagát, máskor Mindenhatónak, ismét máskor Seregek Urának, azután Atyának, teljes nevén: Atya-Fiú-Szentléleknek. Ezek a nevek nem olyan jelek, mint az emberi nevek, amelyek csak arra valók, hogy egyik embert a másiktól megkülönböztessék, hanem Istennek mindenik neve rövid összefoglalása az Ő személyének, az Ő egész lényének. Isten neve nemcsak azt fejezi ki, hogy Őt úgy hívják, hanem Ő a nevében jelenti ki azt, hogy Ő kicsoda, milyen Isten.

Isten neve alatt tehát maga az élő Isten személye értendő, úgy, ahogyan Ő önmagát nekünk az Ő kijelentésében tudtul adta, ahogyan önmagát velünk megismertette. Ezért szent az Ő neve, ez a név csak Reá vonatkozik egyedül, Ő az egyetlen viselője ennek a névnek. A szó legszorosabb értelmében véve ez a név az Ő tulajdon neve. Szent név! Szent az, ami lenyűgöző csodálatot és imádságos hódolatot ébreszt. Szent az, amivel szemben eltörpülök, összezsugorodom, ami az áhítat félelmes örömét és örvendező félelmét kelti bennem, ami abszolút tekintélyként áll előttem, aminek a megsemmisítő hatalma, mérhetetlen jósága és minden ellenállást legyőző ereje térdre kényszerít lelkileg. És vajon ilyen értelemben szent a számunkra Isten neve? Átborzong a lelkünkön az istenfélelem remegő öröme, amikor Reá gondolunk, imádságban eléje állunk, vagy róla beszélgetünk? Isten ideadta nekünk az Ő szent nevét, hogy használjuk, éljünk vele: mivé lett ez a szent név az ajkunkon? A kezeink között, a fülünkben, a szívünkben?

Eszembe jut egy olyan régi pénzdarab, ami a sok használattól már egészen lecsiszolódott, a fölismerhetetlenségig lekopott. Nem vált-e Isten szent neve ilyen lekoptatott érmévé közöttünk? Nem lett-e az Istenről való sok üres beszédünk olyan valamivé, mint egy elrongyolódott, bepiszkolódott, talán már a használatból is kivont régi bankjegy, amit már nem fogadnak el, amivel már régen nem lehet fizetni? Hát nem úgy van-e, hogy az istenfélelemnek a legcsekélyebb rezdülése nélkül tudunk Istenről beszélni? Annyira hozzászoktunk az Ő szent nevének a használatához imádságban, beszédben, gondolkodásban, hogy olyan könnyedén mondjuk ki, mint akármelyik jó barátunk nevét. A mennyei tiszta lények eltakarják arcukat Isten dicsőségének a vakító sugárzása elől, mi meg gondatlanul, könnyelműen szinte játszunk Vele. Azon megbotránkoznánk, ha valaki kormos, piszkos kézzel szedne a kertben fehér rózsát, de az még sohasem borzongatott meg, hogy a mi bűnös, tisztátalan ajkunkra merjük venni egyáltalán Isten szent nevét.

Igen: Atyánk az Isten, jó Isten, kegyelmes és bűnbocsátó az Isten, de nem egyenrangú partnerünk, hanem szent Megváltónk, akivel nem lehet játszani, mint egy jó pajtással, sem alkudozni, mint egy kereskedővel, kedélyeskedni, mint egy gyermekkel - mert Ő Isten. Jézus emberi alakban közénk alacsonyodva is szent Isten, aki nem hagyja büntetés nélkül, ha valaki az Ő nevét hiába felveszi! (2Móz 20,7)

2) És tudjátok, miért olyan fontos az, hogy Isten szentségének a valósága mindig újra fölragyogjon előttünk? Mert ha Isten nem szent a számunkra, akkor nem szent a szava sem, nem szent a törvénye sem, akkor semmi sem szent többé, akkor nem szent a szülői tisztelet, nem szent a család, nem szent a saját vagy másik tisztasága, akkor nincs többé gátlás, nem éget a szégyenérzet a bűn miatt. Ezért akarja a kísértő mindig Isten szentségének a tudatát aláásni bennünk. Figyeljük csak, hogy szokták a fiatalokat bűnre csábítani: gyávának csúfolják az illetőt, mert vonakodik olyan dolgot, olyan tettet elkövetni, amiért szégyellnie kellene magát. Amíg valami szent, addig a szégyenérzet, a szemérem is véd attól, hogy azt megszentségtelenítsük. És ha Isten nem szent a számomra, akkor megrendült minden, ami szent és sérthetetlen.

“Szenteltessék meg a te neved”: ezzel azt kérjük, hogy Istennel szemben mindig a helyes magatartást foglalhassuk el: az alázatnak, a hódoló tiszteletnek az istenfélő magatartását. Azt kérjük, hogy Isten neve ne egy elkoptatott pénzdarabhoz legyen hasonló, hanem újra markáns, tiszta, világos, fölismerhető, határozott érték, szent név és szent valóság legyen! Segítséget lássunk ahhoz, hogy megszentelhessük az Ő nevét, hogy mibennünk, akik annyira lejárattuk ezt a drága nevet, mégis megszentelődjék az Ő neve! Amikor így imádkozunk: “Szenteltessék meg a te neved”, akkor éppen azt kérjük, hogy hozzon bennünket maga Isten egészen szoros kapcsolatba önmagával, hadd legyen Ő a legszentebb, egész életünket betöltő drága szentség bennünk. Hadd kerüljünk egészen az Ő szent befolyása alá, hadd engedjük Őt uralkodni magunk felett.

Istennek a szentsége félelmetes, megemésztené az életünket, ha közel kerülnénk hozzá, mint a Nap forró heve, ha belehullanánk. De ugyanaz az emésztő forróság, ami a Nap belsejében lángol, a sugarain át életadó erővé válik a földön. Isten megsemmisítő szentségének is van ilyen életadó kisugárzása a földre: Jézus Krisztus az az isteni sugár. Ahhoz, hogy a mindenható Isten szentsége ne megemésszen, hanem megszenteljen, azaz gyógyító, tisztító, életadó erővé váljék bennünk: ahhoz Jézus Krisztusra van szükségünk! Aki komolyan kéri, hogy “Szenteltessék meg a Te neved”, az Jézusért kiált, Jézus elé tárja oda az életét, azokat az isteni életerőket leheli be, amiket a szent Isten a Jézus Krisztus személyén át sugároz bele a világba. Így válik ez a kérés a Krisztussal való újra és újra megtelítődés alkalmává. “Szenteltessék meg a te neved”: azaz szent lényed áldott hatásai áradjanak szét bennem, családomban, egyházamban, népem körében, az egész emberiség között!

3) De nemcsak bennünk, a lelkünk mélyén, az érzületünkben kell megszenteltetnie Isten nevének, hanem általunk is. Ugye tudjuk, mit jelent valamit megszentségteleníteni? Régi háborúkban a zászlónak nemcsak olyan jelképes jelentősége volt, mint például ma. Ott vitték a harcoló csapat élén és a zászlótartónak élete árán is meg kellett védelmeznie az ország jelképét, a zászlót, annak tisztaságát. Nemcsak a zászlónak, hanem sajnos a keresztyénségünknek is ilyen jelképes jelentése van ma már. Pedig minden egyes megkeresztelt ember olyan, mint a zászlótartó volt régen. Az a keresztség, amelyben részesedtünk, nem egyéb, mint Isten országának a szent jelvénye, zászlója, amit akarva, nem akarva hordunk ebben a világban. Erre a zászlóra a legszentebb név van fölírva, hiszen mindnyájunkat az Atyának, Fiúnak és Szentléleknek nevébe kereszteltek meg. Mint a zászlótartó a hazáját, úgy képviseljük mi mindnyájan a világ előtt az Isten országát. Jaj volt annak a katonának, aki átadta a zászlót az ellenség kezébe, de még inkább jaj, ha ő maga taposta azt a sárba. Krisztusnak sajnos nagyon sok ilyen katonája van, aki maga szentségteleníti meg a zászlót, amit hordoz. Múltkor egy ateista panaszkodott valakire, a szomszédjára keserűen és a végén így foglalta össze véleményét: lehet, hogy jó templomba járó az illető, de rossz szomszéd! Ezt meg egy másik családban panaszolták valakiről: mindig ott van a templomban, otthon meg kérlelhetetlen és kibírhatatlan! Látjátok: ez az Isten szent nevének a megszentségtelenítése. Nem a pogányok szentségtelenítik meg a mi Urunk nevét, hanem maguk a zászlótartók tapossák mindig a legszentebbet, a saját zászlójukat!

Pedig azt a zászlót nem elég meg-nem-szentségteleníteni, azt győzelemre is kell vinni! A Krisztus-követésünk, a keresztény voltunk, a református hitünk annyit ér, amennyit hódít, amennyi hódító törekvés és erő van benne. Milyen jó színt, érdekességet és értelmet kapna minden munkánk, ha úgy fognánk hozzá, hogy itt most nem az egyéni nyereség és haszon lenne a fő motívum, hanem valóban az, hogy szenteltessék meg általa az Isten neve. Vigyázzunk hát Testvérek, hogy minden dolgunkban, viselkedésünkben, beszédünkben, cselekedetünkben, munkánkban úgy járjunk el, hogy aki lát bennünket, meglásson valamit Isten szépségéből, jóságából, szeretetéből - röviden: Isten szentségéből! Erre kötelezzük el magunkat és ehhez kérünk erőt, amikor így imádkozunk: “Szenteltessék meg a Te neved!” Jézus adta szánkba ezt a kérést, merjünk hát Vele együtt imádkozni:

SZENTELTESSÉK MEG A TE NEVED,
Azaz: mivelünk azt tegyed,
Hogy igazán megismerjünk
Téged, féljünk és tiszteljünk,
Szemlélvén nagy bölcs munkáid
S minden tökéletességid.

Gondolatunk és beszédünk,
Sőt a mi egész életünk
Úgy folyjon s úgy tündököljék,
Hogy mindenek megismerjék.
Hogy te vagy, szent Isten, Atyánk,
Fiaidnak te vagy példánk.

(483. ének 4-5. vers)

Ámen

Dátum: 1955. január 9.

Tudjuk nagyon jól mindannyian, hogy az Úr Jézustól tanult imádság kezdődik így, ezekkel a szavakkal. Nem liturgiai formát adott a Miatyánkban, hanem példát a helyes imádkozásra. Megmutatta egy mintán, mit és hogyan kérjünk. Tartalmában maximális: minden benne van, ami Istenre és a lélekre, Isten országára és az emberre, a gyülekezetre és az egyénre vonatkozik. Formájában minimális: mert ez a “minden” öt rövid kérésben van úgy elmondva, hogy mindegyik kérés nemcsak az ember, hanem az Isten legszemélyesebb ügye is.

A Miatyánk az emberi szellem egész területén a legteljesebb gondolatsor, amely naponként mégis a legtöbb ember tudatába tolul. Minden imádkozó ember szinte minden nap elmondja magában. Hadd kezdjük el az új évet ezzel az Igével, amivel a naponkénti imádságunkat kezdeni szoktuk: “Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben”. Benne van ebben a rövid megszólításban az a biztatás, hogy Atyánk van, hogy gyermekek vagyunk és hogy imádkozhatunk! Ez pedig elég arra, hogy bizalommal és jó reménységgel induljunk az 1955-ik esztendő felé.

1) Tehát: Atyánk van! Az atyaság a hatalom, a jóság és a bölcsesség, a törvényadás és a kegyelem, a tekintély és szeretet vonásainak egybefoglaló, örök emberi szimbóluma. Nekünk, akik itt vagyunk, nem kell bizonygatnunk azt, hogy van Isten, van a látható dolgok és valóságok fölött egy láthatatlan, végső valóság, hatalom, akinek szuverén akarata kormányoz, irányít mindent a fűszáltól a Tejútrendszerig, a szél járásától a történelem folyásáig, a hajam szálától a sorsom alakulásáig. Mi hisszük, hogy van! Azért vagyunk most itt és nem egy moziban vagy matinén, mert tudomásunk van valakiről, aki teremt és megtart mindeneket!

Nos: ez a hatalmas Valaki az a mindenható Úr Isten: Édesatyánk! Belegondoltunk-e már valaha abba, hogy ez mit jelent a számunkra? Ugye, milyen sokra tudjuk értékelni a földi nagyságokat? Félnünk kell tőlük, ha valamit nem az ő akaratuk szerint cselekszünk, büszkék vagyunk rá, ha egyáltalán tudomást szereznek rólunk, vagy pláne, ha barátunk az illető. Számoltunk-e már komolyan azzal, hogy a látható és láthatatlan világmindenség Teremtője, a királyok Királya, minden urak leghatalmasabbja: több mint barátunk - Édesatyánk! Van egy mennyei birodalom a föld felett, egy láthatatlan, de valóságos impérium, akarat, melyben megjelenik Isten hatalma, bölcsessége, jósága és szentsége, melyben megvalósul már most az Ő országa. Ezt a földi világot, amely a viszonylagosságnak, a mulandóságnak, a bűnnek és a boldogtalanságnak a hazája, körülveszi, hordozza egy másik világ, az, ami feltétlen, örök, tökéletes és boldog, egyszóval a menny. És ennek Ura, teremtője, védője és ajándékozója hozzánk való viszonyában: Édesatya!

Mennyi vigasztalás, mennyi reménység van abban a tudatban, hogy ez a föld, akármilyen sáros, szennyes, vértócsákkal beszennyezett: nem árván, elhagyatottan bolyong a nagy világűrben, hanem van neki Édesatyja, akihez tartozik! Igen: ennek a földnek, a rajta fakadó rügyeknek és fáknak, köveknek és állatoknak, a rajta küzdő életnek, a számunkra oly kiszámíthatatlan és aggasztóan alakuló történelemnek van Édesatyja a mennyben, akinek az akarata nélkül egy verebecske sem eshet le a fáról! És a föld sáros, sokszor bizony téves utain tántorgó embernek, ennek az eltévedt vándornak is: van Édesatyja a mennyben! Ezt a vigasztaló igazságot hadd tudatosítsa benned, valahányszor el akarod mondani: “Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben!”

Az atyaság a szeretet maximumának a kifejezése. Minden, amit a Szentírás Istenről elmond, összefoglalható abban, hogy Isten szereti ezt a földet. Szereti, annak ellenére, hogy olyan, amilyen. Sőt talán éppen azért nem fordult el a földtől, mert olyan nagyon aggasztó és veszedelmes a rajta levő életnek az állapota. Ahogyan minden az édesanya is a bajban lévő gyermekét veszi körül a leggyöngédebb szeretettel, így fordul Istennek is a figyelme, bölcsessége, szeretete, szíve fokozottan a föld felé. Nem a szeretetre való voltáért szereti, hanem éppen az utálatos voltán megkönyörülve. Igen: Isten szereti ezt a világot, mert ez az Ő világa, és Ő neki az Édesatyja!

És így szeret téged is: édesatyai szeretettel! Senkinek ne hidd el, hogy Isten nem szeret! Ne hidd el, ha emberek bizonygatják, vagy ha életkörülményeid szomorú fordulatában te magad is úgy látod; ne hidd el, ha minden megrendülne is körülötted; ne hidd el még a saját lelkiismereted vádló szavára sem, hogy nem szeret az Isten! Ha semmi mást nem is tudsz róla bizonyosan, ezt az egyet mindig bizonyosan tudhatod, hogy szeret: nincs távol tőled, vigyáz rád, számon tart, gondol rád, örömben, bánatban veled van, ott van melletted, hiszen Édesatyád!
Lásd ennek az új esztendőnek minden útját, szakaszát, kanyarulatát ennek az édesatyai szeretetnek a fényében, a mi Atyánk gondviselő, megváltó, nevelő, fegyelmező és büntető szeretetének a valóságában!

De az, hogy így szólhatunk Istenhez: “Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben”, nem olyan természetes és magától értetődő, mint amilyennek látszik. Azért nevezhetjük Atyánknak a hatalmas Istent, mert az egyetlen Fiú testvérünkké lett. Aki a Miatyánkot komolyan akarja imádkozni, aki az Atyában igazán akar hinni, nem teheti ezt a Fiú nélkül, Krisztus nélkül! Valahányszor ezt mondjuk: Mi Atyánk, mindig gondolj arra, ami karácsonykor történt: a mennyei Atya legnagyobb ajándékára; arra, ami nagypénteken történt: a mennyei Atya rajtunk könyörülő szívének erre a véres, megrendítő föltárulására; arra, ami húsvétkor történt: mennyei Atyánknak a halálon is áthatoló szeretetének a hatalmára! Csak a Krisztus által mondhatod hitelesen Istennek a mennyben, hogy: Atyám, Édesatyám! Így van igazán Atyánk a mennyben: a mi Urunk Jézus Krisztus által!

2) A második nagy, biztató igazsága ennek a megszólításnak az, hogy gyermekek vagyunk. Így is mondhatnám, hogy gyermekek lehetünk! Ez az egyetlen lehető és helyes magatartása az embernek az Istennel szemben: a gyermeki helyzet. Ennél gazdagabb és boldogítóbb viszonyulást el sem lehetne képzelni a Teremtővel szemben. A gyermeknek semmiért sem kell aggodalmaskodnia, hiszen Édesatyja oltalma alatt él. A gyermek rábízhatja magát az Atyára, gondtalanul élhet. A gyermeknek szabad jókedvűnek lennie még nagy veszedelmek idején is. Emlékszem, milyen jókedvűen törték gyermekeink a mogyorót tíz évvel ezelőtt az óvóhelyen, amikor fölöttünk és alattunk minden remegett! A gyermek még hibákat és ostobaságokat is csinálhat. A gyermeknek szabad játszani. Szabad kérdezni. Nem kell mindent tudnia. A gyermeknek szabad bejárása van atyjához, szabad így szólni hozzá: Te! A gyermeknek az atyja házában otthona van. Mindenre, ami az atyjáé, azt mondhatja: miénk! A gyermek tudja, hogy atyja szereti, és hogy az atyja kezéből sohasem jöhet más, csak jó! - Ennek az áldott, boldog, isteni gyermekszobának az ajtaját nyitja ki előttünk Jézus, a testvérünkké lett isteni Gyermek, amikor így szól hozzánk: “Ti pedig így imádkozzatok: Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben!”

És ha kinyitotta, lépjünk is be rajta, és legyünk igazán gyermekek! Olyanok, akik komolyan veszik azt, hogy Atyjuk van a mennyben. Akik nem függetlenítik magukat mindig újra az Atyától, akik az Atya szeme előtt élik az életüket, azt az utat járják, amelyen Ő vezeti őket, megértik és megfogadják szavát, az atyai ház szellemében beszélnek, gondolkoznak és cselekednek mindenkor! Az isteni gyermekszoba áldásait olyan mértékben élvezed, amilyen mértékben vállalod és teljesíted annak kötelességeit. Az atyai szeretet olyan mértékben lesz erőt adó valóság a számodra, amilyen mértékben átadod magad Néki imádatban és gyermeki engedelmességben. A tékozló fiú a disznók vályúja mellett is gyermeke volt az Atyának, azért térhetett meg egyáltalán! Te is gyermeke vagy, mindenképpen - de nem mindegy, hogy hol! Otthon vagy-e, vagy távol idegenben? Békességben-e, vagy háborúságban? A messzi idegenből csak gondolni lehet haza az Atyára, de megszólítani csak otthon lehet! Gondolj arra, hogy amikor így szólsz, így sóhajtasz: “Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben”, akkor ez a mondat úgy válik élő megszólítássá, személyes kapcsolattá, ha be is lépsz általa a gyermekszobába, ha gondjaiddal, terveiddel, fájdalmaiddal, akaratoddal, örömöddel vagy bánatoddal lelkileg belül vagy az atyai ház küszöbén!

És itt még valamit: nemcsak gyermek vagy, hanem gyermekek vagyunk! Többes számban! Amikor Jézus így tanít imádkozni: Mi Atyánk, akkor ebben az is benne van, hogy nem az enyém egyedül, hanem mindnyájunké, azaz olyan mértékben lehet az enyém, amilyen mértékben beletagolódok, belenövök az Ő családjába, háznépe közé, gyülekezetébe, választott közösségébe. A Miatyánk azt jelenti, hogy sohasem egyedül állsz mint gyermek az Atya előtt, hanem mindig másokkal való közösségben, mindazokkal, akiknek ugyanerre van szükségük, amire neked; mindazokkal, akik Isten segítségére és az Ő megváltására várnak. Sőt, azok helyett is te állsz ott ezzel a megszólítással az Atya előtt, akik Őt nem ismerik vagy tagadják. Isten az egész teremtett világot be akarja ölelni az Ő könyörülő szeretetébe. Amikor te azt mondod: Mi Atyánk, akkor ezzel édestestvéreddé fogadod azt az embert is, aki az Atya nevét csak káromkodáskor tudja az ajkára venni!

3) Végül az elmondottakból, abból, hogy Atyánk van, hogy gyermekek vagyunk, önként következik az a harmadik nagy lehetőség: hogy imádkozhatunk. Tudjuk ezt, mégis olyan kevéssé élünk ezzel a lehetőséggel igazán! Az imádság az az erő, amelyről a legtöbbet beszélnek, de amelyet a legkevésbé használnak fel ezen a világon. Az imádság révén az én csekélyebb lelkem személyes belső kapcsolatba kerülhet azzal a Lélekkel, akit Istennek hívnak, és így én közös értelemre juthatok vele, akaratomat az övéhez szabhatom, s az érintkezés által megerősödöm, megvilágosodom, megvigasztalódom, erőim és képességeim megnövekednek.

Az imádság olyan valóságos kapcsolatot teremt, amelynek révén élet áramlik az életbe, akarat az akaratba, szeretet a szeretetbe. Az imádságban kapott erő átsegít a nehézségeken, imádkozva meg lehet mászni áthághatatlan hegyeket, el lehet végezni lehetetlen dolgokat. Mert Isten, a Mindenható munkálkodik velünk és bennünk, ha igazán imádkozunk. Az imádság tehát az a fajta teher, ami a vitorla a hajónak, a szárny a madárnak! Gyermeki engedelmesség készségét vidd bele az imádságodba, mert annyit fogsz megismerni Istenből, amennyit hajlandó vagy a gyakorlatba átvinni! Sőt, imádságodra Isten benned, rajtad keresztül fog válaszolni! - Imádkozz ebben az új esztendőben, imádkozz többet, mélyebben, valóságosabban, igazabban, mint eddig, hogy igazán Isten gyermekeként élhess az Atya oltalma és vezetése alatt!

Minden nap, amikor elkezded mondani: “Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben”, jusson eszedbe, hogy milyen biztatással és elkötelezéssel indított el Isten erre az új esztendőre: Jusson eszedbe, hogy Atyánk van, hogy gyermekek vagyunk és hogy imádkozhatunk! Ez pedig elég arra, hogy bizalommal és jó reménységgel induljunk az 1955. év felé!

Ámen

Dátum: 1955. január 1.

Megint egy esztendőnek az utolsó napján gyülekeztünk itt össze. Bár egyik nap éppen olyan, mint a másik, s látszólag ez a mai sem különbözik a tegnapitól, mégis van benne valami halálosan komoly figyelmeztetés. Olyan figyelmeztetés, ami az embert önkénytelenül is bizonyos mérleg készítésére ösztönzi. Persze nem pénzügyi mérlegre gondolok most, hanem valami egészen másfélére, olyanra, mintha az az angyal, aki egyszer Hágárnak megjelent a pusztában, itt állna a hátunk mögött és mindig újra csak ezt kérdezné: “Honnan jössz és hová mégy?" Igen, így az év utolsó napján nagyon jól érezzük, hogy nemcsak felsőbbrendű állat vagyunk mi emberek, hanem olyan lények, akik kapcsolatban vagyunk egy olyan világgal, amelyiket nem lehet az öt érzékszervünkkel tudomásul venni.

Bizony, sokszor a legkomolyabb férfinak is beledobban a szíve, amikor szilveszter éjszakáján hallja, hogy az óra üti a tizenkettőt. És sokan vannak, akik bár már régen nem törődnek a vallás dolgaival, de ebben az órában mégis a szívükből valami imádságféle sóhajtás röppen fel Isten felé! Talán azt érzi ilyenkor az ember, hogy így száll el majd egyszer maga az élet is, mint ez az elmúló esztendő! Igen: az borzongatja át ilyenkor a szívünket, hogy egyszer egészen bizonyosan aktuálissá válik számunkra az üzenet: “Még az éjjel elkérik a te lelkedet!” Nincs semmi a világon, amit olyan bizonyosan tudhatnánk, mint ezt!

A nyáron, amikor a világ feszülten várta a genfi értekezlet eredményét, kaptam a hírt egy kollegám, kedves jó barátom hirtelen elhunytáról. Nem is tudtam, hogy beteg, s most íme ott fekszik kiterítve abban a templomban, ahol olyan sokszor hirdette az Igét! Elgondoltam magamban, hogy lám, őt már nem érdekli a genfi értekezlet, sem a hús ára, sem az, hogy mit pletykálnak róla a faluban, semmi, amiből mi olyan nagy ügyet szoktunk csinálni, ami a számunkra olyan sok izgalmat jelent. Az egész látható világ az ő számára kialudt, mint egy kiégett villanykörte. Akkor vált számomra újra olyan megdöbbentő valósággá, hogy igazában csak egyetlen egzisztenciális kérdés van, az, hogy ha van örök élet, számíthatok-e reá? Próbáljunk hát most szembenézni ezzel a kérdéssel, hogy ha ma éjjel elkérnék a te lelkedet, mi lenne veled? Más szóval: kész vagy-e, ha Isten hív, menni és az Ő ítélőszéke előtt megjelenni? Lehet, hogy azt mondja most erre valaki, micsoda szentimentális kérdés ez! Micsoda avatag pietista szólamok ezek újra?! - Nos, akárminek minősítjük is, Isten Igéje mégis felteszi a kérdést: tudod-e, hogy mi lesz veled, ha innét távozol? Ha itt kell hagynod mindent, amiért éltél? Ha elkérik a te lelkedet? Akármilyen szentimentálisan vagy pietistán hangzik is, igaz, hogy útban vagyunk az örökkévalóság felé. Isten Igéje így mondja ezt egy helyen: “Elvégezett dolog, hogy az emberek egyszer meghaljanak és azután az ítélet.” (Zsid 9,27)

Tehát a halál az életünk végén nem befejezés, nem olyan, mint a mondat végén a pont, ami lezárja a sort, hanem olyan, mint a mondat végén a kettőspont: ami azt jelenti, hogy folytatódik életünk mondata, és a folytatását éppen az határozza meg, ami a kettőspont előtt elhangzott. Isten Igéje a leghatározottabban beszél arról, hogy a kettőspont után két irányban folytatódik tovább az élet: fölfelé vagy lefelé, világosságban vagy sötétségben, Isten dicsőségébe befogadva, vagy onnan kirekesztve, üdvösségben vagy kárhozatban! És hogy az én számomra melyik irányban fog majd folytatódni, az a Jézus Krisztushoz való mostani hitbeli viszonyulásomtól függ. Ímé, ennyire határozott kijelentések vannak erre vonatkozólag a Szentírásban: “Aki hiszen őbenne (a Krisztusban), el nem kárhozik, aki pedig nem hisz, immár elkárhozott, mivelhogy nem hitt az Isten egyszülött Fiának nevében.” (Jn 3,18) És: “Aki hisz a Fiúban, örök élete van, aki pedig nem enged a Fiúnak, nem lát életet, hanem az Isten haragja marad rajta”. (Jn 3,36) Ennyire szorosan, ennyire komolyan veszi ezt az evangélium. - Nos: ha elkérnék a lelketeket az éjjel, merre folytatódnék tovább a kettőspont után életetek mondata? Fölfelé vagy lefelé?

Jól tudom, hogy az utóbbi években erről a kérdésről így nem beszéltünk! Isten Igéjének a hirdetése hitünknek nem a túlvilági, hanem az evilági vonatkozásait világosította meg előttünk, a hívő embernek ebben a földi életben való helytállására buzdított. Ezért talán idegen is a fülünknek a túlvilági üdvösségünknek ez a kihangsúlyozása. Lehet, hogy így van, de én most mégis szeretném ezt a kérdést ennek az esztendőnek az utolsó estéjén nagyon kihangsúlyozni: gondoltál-e az üdvösségedre, készültél-e rá? Nem is olyan elvont kérdés ám ez, mint amilyennek látszik, hanem nagyon is gyakorlati, nagyon is e világi, hétköznapi: ti. lemérheted azon, hogy hogyan éltél? Igen: a mi üdvösségünk attól függ, egyedül attól, hogy milyen viszonyban vagyunk Jézus Krisztussal. Szeretjük-e Őt igazán, mint a mi megváltó Urunkat, aki értünk áldozta magát engesztelő áldozatul a Golgotán? Ő mondta egyszer: “Aki ismeri az én parancsolataimat és megtartja azokat, az szeret engem!” (Jn 14,21) Még azt is mondotta: “Nem minden, aki ezt mondja nékem, Uram, Uram, megyen be a mennyek országába, hanem aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát.” (Mt 7,21) Tehát amikor azt kérdi Isten Igéje, hogy fontos volt-e számodra az elmúlt esztendőben az üdvösséged, akkor ez ugyanaz, mintha azt kérdezné, hogy mennyiben mutatta meg a hétköznapi életed a megváltás valóságát, mennyiben bizonyult igaznak a Krisztusban való hited a cselekedeteidből? Úgy éltél-e, mint aki tudatosan halad az örökkévalóság felé, mint aki gondol az üdvösségre, számít reá, készül arra?!

Jézus a példázatban egy olyan emberről beszél, aki nem úgy élt! Tulajdonképpen nem lehetne rá semmi rosszat mondani, nem volt ő gonosz ember, sőt a világ előtt úgy áll, mint bölcs, gondos, előrelátó, számító, gazdagsága miatt bizonyos köztiszteletben álló valaki, aki szorgalmas és ügyes is a maga szakmájában, szerencséje is van, amihez hozzányúl sikerül neki, - és mégis: Isten előtt bolond és elveszett élet. Olyan megdöbbentő ez a szó az Igében: bolond! Szó szerinti fordításban talán így lehetne mondani, meggondolatlan! Látszólag, a világi, emberi mértékkel mérve nagyon is meggondolt, gondos gazda, aki egy rekord termés után takarékoskodva, beosztva hosszú évekre biztosítja magának a nyugodt megélhetést. Mintának lehetne odaállítani a világ elé sok mindenféle szempontból - és Isten Igéje mégis azt mondja rá: meggondolatlan, balga ember, bolond! Hát nem meggondolatlan az, akinek mindenre kiterjed a figyelme, aki mindennel számol, csak az élet legfőbb realitásával nem: azzal, hogy bármely pillanatban elkérhetik a lelkét?! Azzal, hogy van örök élet, van üdvösség és van kárhozat! Mindenre felkészült, csak a halálra és az üdvösségre nem! Milyen súlyosan mondja Isten Igéje az ilyen életre: bolond!

Ugye valóban bolond az olyan ember, aki Debrecenbe akar utazni és egy Szombathely felé induló vonatra száll föl? Vagy aki nem óhajt börtönbe kerülni, de fölgyújtja a szomszédja házát, vagy aki 100 km-es gyorsasággal vezet forgalmas utcán egy autót és mindkét szemét lehunyja - ugye az ilyen ember valóban bolond?! Balga, meggondolatlan! De még ennél is sokkal bolondabb, meggondolatlanabb az az ember, aki a mennybe akar majd jutni, és éppen az ellenkező irányba halad: aki nem tér meg, nem éli meg azt, amit Isten mond neki, aki “nem enged a Fiúnak”! Bántó, sértő, ha az emberek azt mondják valakire, hogy bolond, de jaj annak, akinek Isten mondja, hogy bolond! Ez azt jelenti, hogy az ilyen életnek az egész iránya elhibázott, nem az örök élet felé haladó. Minden élet, vagy minden életszakasz, amin nem látszik meg az, hogy készül az örökkévalóságra, elhibázott, bolondul eltöltött, eltékozolt élet!

Meglátszik ez már a részletekben is. Vegyük csak sorra, amit Jézus a példázatbeli gazdagról mond: “Mit cselekedjem? mert nincs hová takarnom az én termésemet. És monda: Ezt cselekszem: Az én csűreimet lerontom, és nagyobbakat építek; és azokba takarom minden gabonámat és az én javaimat.” (Lk 12,17-18) Isten szemében nincs nagyobb bolondság, mint amikor valaki ennyire csak önmagának él, a javaiból, a néki adott áldásokból csak néki magának van haszna, csak önmagára gondol. Erre is áll az, hogy aki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt! A legnagyobb tékozlás: úgy takarékoskodni a javaimmal, hogy másoknak ne jusson belőle: mert ez magának az életnek az eltékozlása! Vigyázzatok: rossz az iránya az olyan életnek, amelyik elzárkózik mások elől, aki munkája gyümölcsében, Istentől kapott javaiban nem részesít másokat! Íme, egy eltékozolt túlvilági üdvösségnek az e világi vetülete! Nincs-e igaza Istennek amikor azt mondja rá, hogy bolond!?

Így folytatja Jézus a gazdag emberről szóló példázatot: “Ezt mondom az én lelkemnek...” (Lk 12,19a) Isten szemszögéből ez is bolondság: úgy viselkedni, mintha enyém lenne a lelkem, az életem, mintha szabadon rendelkezhetném fölötte, mintha azt tehetnék vele, amit akarok. Úgy élni, mintha nem Istené lennék, mintha sohasem kellene számot adnom előtte önmagamról, mintha sohasem kérné el Isten a lelkemet! “És ezt mondom az én lelkemnek: Én lelkem, sok javaid vannak sok esztendőre eltéve; tedd magadat kényelembe, egyél, igyál, gyönyörködjél! ” (Lk 12,19) Mekkora bolondság azt hinni, hogy ha megvan a kenyerünk, ha biztosítottuk a jólétet magunknak, akkor a lelkünk is boldog! Mintha a lelket is jól lehetne lakatni, ki lehetne elégíteni evéssel, ivással, pénzzel, teli magtárakkal, gyönyörökkel! Mintha annak a léleknek másra nem is lenne szüksége!

Mekkora bolondság sok évről álmodozni, amikor Isten azt mondja. Ma éjjel! - Sok javakról beszélni, amikor Isten ezt kérdi: kiéi lesznek, amiket szereztél? Más szóval: mi marad utánad, mit hagysz örökségül magad után?! Néhány olyan apróságot, amit, mielőtt a rozsda és a moly megemészt, összevesznek rajta az örökösök, vagy olyasvalamit, mint azaz ember, akinek hozzátartozói a nagykőrösi temetőben lévő síremlékére ezt írták föl: “Nagyon tudott szeretni, és ezt örökül hagyta övéire!” Amiket gyűjtöttél, kiéi lesznek? Mintha azt mondaná Jézus: Nézd, a pénzed, amiért olyan sokat fáradtál, vesződtél, idegeneké lesz; a tested, amire úgy vigyáztál, a temetőé lesz; a lelked pedig, amiről megfeledkeztél, tehát te magad, az életed: az ördögé! Hát érdemes volt? Hát nem bolondság-e, nem a legnagyobb balgaság-e megnyerni az egész világot, lélekben pedig kárt vallani? Micsoda váltságot adhat az ember a maga lelkéért, eltékozolt életéért?!

Minden veszteség között legnagyobb az, ha valaki a lelkét veszti el! Elveszítheted az egészségedet, a pénzedet, a barátaidat, a jó hírnevedet - mindez semmi ahhoz képest, amit a lelked elvesztése jelent! Belegondoltál-e már igazán, mit jelent meghalni anélkül, hogy a lelked közösségben, megbékült, kiengesztelődött, megváltott közösségben lenne Istennel? Nézzétek: ezért küldte Isten az Ő egyszülött Fiát, hogy ha valaki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen! Gondoljatok csak arra, mi történt a Gecsemáné kertjében! Térden állva könyörgött az Úr Jézus: Atyám, ha Joó Sándornak, vagy bármelyik másik embernek a lelke más módon is megmenthető, akkor múljék el tőlem ez a keserű pohár, akkor ne kelljen nekem holnap reggel a keresztfára szegezve meghalnom! - De nem volt más mód! Semmi más mód nincs rá! Ezért hagyta Jézus másnap a keresztfára szegeztetni magát, azért adta magát oda a halál hatalma alá!

Mit adhat az ember váltságul a maga lelkéért? Semmit! De nem is szükséges, hogy adjon bármit is, mert Isten már odaadta egyszülött Fiát, hogy aki hisz Őbenne - de úgy, hogy meg is látszik rajta -, az számíthat rá, hogy ha majd elkérik a lelkét, nyugodtan jelenhet meg Isten előtt! Aki igazán hisz Őbenne: megbocsáttattak a bűnei, kiengeszteltettek a vétkei, övé az örök élet! - Igyekezz bizonyosságra jutni arra nézve, hogy igen, meg vagy váltva Krisztus által az örök életre! Igyekezz megbizonyosodni arról még ma, még most, mielőtt igazán elkérik a te lelkedet!

Könyörögjünk együtt:

Krisztus, ki vagy nap és világ,
Minket sötétségben ne hagyj!
Igaz világosság te vagy,
Kárhozatra mennünk ne hagyj!

Téged kérünk, szent Úr Isten:
Oltalmazz minket ez éjen;
Nyugodalmunk benned légyen,
A mi lelkünk el ne vesszen!

(500. ének 1-2. vers)

Ámen

Dátum: 1955. dec. 31. Szilveszter.

Ebből az Igéből máris kiderül, hogy miért nem jött Jézus? Nem azért jött, amiért mi általában szeretjük ünnepelni az Ő születése napját. Nem azért jött, hogy legyen olyan nap évente, amikor kedves, meghitt családi körben beleringathatjuk fáradt lelkünket a karácsony romantikájába, - nem azért jött, hogy legyen csillogó karácsonyfánk, pár órás meghatódott hangulatunk, - még csak nem is azért, hogy itt a templomban ünnepi istentiszteletre gyűljünk össze egy karácsonyi prédikáció meghallgatására, szép régi karácsonyi dicséretek éneklésére, - tehát nem azért, hogy valami különös szelíd fény sugározza be ezt a december-végi pár napot. Minderről szó sincs az Igében. Miért jött hát? Mit akar hát? Ebben az elmechanizált világban, ebben a lüktető, lázas tempójú életben, a gépeknek és műszereknek ezen a mai fejlettségi fokán, a nagyvárosi életnek ezer változásában adhat még valamit néhány órai romantikus hangulaton kívül is? Van még reá szükség egyáltalán a modern életben, vagy már kiment a divatból és csak gyengéd kegyeletből tűri meg az emberiség, mint az elmúlt gyermekkor egyik szép játékszerét? Mit akar hát? Miért jött Jézus? A felolvasott Igében éppen erre a kérdésre válaszol Ő maga: “Én azért jöttem, hogy (az embereknek) életük legyen és bővölködjenek!”

Első pillanatra kicsit filozofikusan, elvontan, vagy paposan hangzik ez a megállapítás: Jézus azért jött, hogy nekünk életünk legyen? Pedig nagyon gyakorlati dologról van szó. Élni ti. többféleképpen lehet. Hogyan? Elméleti magyarázgatás helyett hadd mutassam be két olyan levélből vett részleten, amit mindkettőt az elmúlt napokban kaptam két meglehetősen egyforma korú és sorsú fiataltól: az egyik többek között ezt írja: “Sok keresgélés után bele kellett törődnöm, hogy az életnek számomra nincs értelme, egyelőre még célja sem. Most ott tartok, hogy élek, mert megszülettem, de mindegy, hogy mi lesz velem. Nem várok az élettől semmit, az emberektől is semmit. Amit lehet, megszerzek magamnak. Ez persze a legnagyobb önzés. Végtelenül önző vagyok, szeretet sincs bennem, még a családom tagjaival szemben sem. Leszámoltam azzal a vággyal, hogy szeressenek, viszont én sem szeretek senkit, csak akit akarok. Nem hiszek semmiben. Szeretnék boldog lenni, de ebben sem tudok hinni.” Így is lehet élni, ez is egy emberi élet, sőt nem is egy, hanem nagyon sok embernek az élete: fiatalon is fáradt, kiábrándult, végtelenül szomorú élet.

Ismerjük ugye mindnyájan azt az ókori mondát arról az emberről, akinek az alvilágban az volt a büntetése, hogy egy nagyon nehéz követ kellett felhengergetnie a hegyre, és amikor már majdnem fölért, a kő megint legurult, és a szerencsétlen kezdhette elölről az egészet. Sisyphus volt a neve ennek a nyomorultnak. Nincs fárasztóbb és keservesebb, mint ilyen munkát végezni. És sok ember él úgy, mintha erre lenne kárhoztatva. Élnek anélkül, hogy valami értelmét látnák az életüknek. Dolgoznak, hogy egyenek, és esznek, hogy dolgozhassanak tovább. De, hogy mindez mire jó, miért vannak a világon, milyen feladatuk van benne, nem tudják. Végül ez az értelmetlen élet nehézzé válik számukra, fárasztó teherré, összetörnek alatta. Nem ilyen sisyphusi hiábavalóságnak látjuk-e mi is sokszor a magunk életét? Tudunk-e igazán élni? Tudunk-e mit kezdeni az életünkkel, az élet lehetőségeivel, akadályaival, terheivel, örömeivel?

Valaki egyszer azt kérdezte tőlem: “Különbözik-e a bennünk lobogó életláng valamit a kályhában égő fahasáb lángjától, amelyik arra van ítélve, hogy hosszabb vagy rövidebb ideig tartó lángolás után végül is utolsót lobbanjon és hamuvá roskadjon? Különbözik-e valamit az életünk a fölfújt szappanbuboréktól, amelyiknek a felszínén igézetes színek úszkálnak, de belül nincs semmi és ha elpukkad, csak egy földre hulló vízcsepp marad utána?” Nos, igen: szeretnénk, ha különbözne. Nem tudunk belenyugodni, hogy csak ennyi legyen az élet, amennyinek látszik. Többre vágyunk. Olthatatlan vágyakozással sóvárgunk egy magasabb rendű, az igazi élet után. Tudjátok, miért vagyunk itt ma sokkal többen a templomban, mint rendes vasárnapokon, miért jöttek ide olyanok is, akik egyébként nem szokták ezt tenni? Mert a tudatunk alatt talán szomjúhozik a lelkünk valami többre, mint ami tőlünk telik, valami tartalomra, ami ezt a fájó ürességet itt bennünk kitöltheti.

Nos, ha igazán ezért jöttünk ma ide a templomba, akkor nem lehet most örvendetesebb hír a számunkra, mint amit Jézus mond: “Én azért jöttem, hogy életük legyen és bővölködjenek!” Jól értsük meg: Jézus nem egy új vallásos rítust, ceremóniát alakított ki, nem egy új egyházpolitikát kezdett el, nem új ideológiát hirdetett, nem egy csomó vallásos szabályt, törvényt akar ránk kényszeríteni, nem azért jött, hogy valami új életszabályt adjon, hanem magát az életet akarja adni. Ti. Jézus éppen az a titokzatos Valaki, akiben a távoli Isten, a meghatározhatatlan, valószínűtlen Isten-fogalom megszemélyesül, elénk áll és az emberi lét keretei közé belehatol. Jézus a láthatatlan Isten látható belépése a tér és idő feletti világból a földi térbe és időbe. Jézus tehát maga Isten, Isten személyesen, úgy, ahogyan az Isten az ember számára egyáltalán megközelíthető és ahogyan Isten az embert megközelítette. Jézus a számunkra azt jelenti, hogy Isten nem olyan távoli magasságban trónoló ismeretlen valaki, akinek sokszor gondoljuk, hanem élő személy, cselekvő, itt és most jelenlévő hatalom. Jézus személye a számunkra annyi, mint Isten belenyúlása a világba, Istennek itt a földön működő mentő cselekedete, a mennyei Istennek a földön szétáradó szeretete és kegyelme, a mennyei Atyának a földre alányúló segítő keze, amivel megragad, amit megragadhatunk; az egész mennyország földi képviselete, az isteni életerőnek a földön fölfakasztott forrása. Azzal, hogy ez a Jézus végigélt közöttünk egy egész emberi életet, osztozott velünk földi sorsunk minden formájában a születéstől a szenvedésen át a halálig: éppen azzal megtöltötte az emberi sorsnak minden elképzelhető fordulatát, szakaszát, állapotát, születésünktől a halálunkig az Isten jelenlétével, az emberi életnél magasabb rendű életnek az erejével.

Jézus az összekötő kapocs a mi halandó emberi életünk és az Isten halhatatlan élete között. Nemcsak azért jött, hogy emberi lelkeket vigyen be a mennybe, hanem azért, hogy előbb a mennyországot vigye be a földön küzdő emberek lelkébe. A Jézussal való hitbeli kapcsolat révén egy magasabb rendű élet oltódik be az alacsonyabb rendű élet törzsébe. A törzs marad, gyökereivel mélyen belebocsátkozva a természeti élet talajába, de új lehetőségekkel fog rügyezni, virágozni és gyümölcsöt teremni. Jézus Krisztus olyan élet-többletet jelent, ami által minden adott helyzetben megtaláljuk azt a speciális feladatot, hivatást, ami értelmet és célt ad az életünknek. Általa felemelkedhetünk az átlagos emberi szint fölé jóságban, teljesítményekben, szeretetben, örömben, sugárzó életben. Az a bővölködés, amiről Jézus beszél, azt a nagyobb erő mennyiséget jelenti, ami megóvja törékeny életünket az összetörettetéstől, amikor körülötte minden darabokra hull - ez tart reménykedőnek a reménytelenség között, kiegyensúlyozottnak a megrendülésben, erkölcsileg épnek az erkölcstelen környezetben.

A Krisztusban talált erőforrásból merítve lehet úgy élni, hogy az ember mások kedvét, örömét, hitét, bizalmát, tehát a legjobbat: a napját nem elveszi, hanem növeli; viselkedésével a fáradt, csalódott emberek számát nem szaporítja, hanem embertársa és népe erejét fokozza! A mi nyomorult, koldus életünkből, amikor mindig csak kapni akarunk, olyan királyi élet is válhat, amelyiknek mindig és mindenütt van adnivalója is! Felmérhetetlen fejlődési lehetőségek kerülnek bele az életünkbe, ha érintkezésben vagyunk a felmérhetetlen erőforrással, Jézussal, aki azért jött, hogy életünk legyen és bővölködjünk! És eddig minden ember, aki valóságos kapcsolatba került Krisztussal, arról tett bizonyságot, hogy most kezd igazán élni, most kezdődik számára az élet - mégpedig az igazi élet, amelyik még a halálon át is élet marad! Tehát maga az örök élet! Hogyne telne tehát abból a halálnál is erősebb életből már itt a földön bűnök fölött győzelemre, mások vigasztalására, áldást hozó szolgálatra, a szeretet pazarlására?!

Hadd olvassak föl egy másik levélrészletet is, amit az előbbivel egy időben kaptam, amelynek írója egészen hasonló életkörülmények között él az előbbivel. Így szól: “Nem tudok hallgatni a boldogságtól, hogy miért vagyok boldog: Boldoggá tett az, hogy Krisztus milyen hatalmas és kegyelmes. Minden ezen a világon az Isten nagyságáról, kegyelméről és szeretetéről beszél. Olyan jó, hogy Krisztus nem hagy elveszni, hanem azt akarja, hogy éljek. Most már rendbe jött minden, nincsen bennem az az érzés, hogy nem érdekel semmi. Most már nincs bennem olyan nagy fásultság. Visszatért belém az öröm és boldogság. Élni jó! De csak Krisztussal együtt, az Ő erejével és az Ő győzelmével. Mert mindenben Ő ad erőt, és Ő ad győzelmet. Ezért a kegyelemért csak térden állva lehet hálát adni. Most már tudom, hogy igazán lelki karácsonyom lesz! Teljes szívvel és lélekkel tudom énekelni, hogy ’’bár szegény a szállás, de mindörökre hálás, úgy áldja Krisztusát’’. De boldog is vagyok!" - Így is lehet élni. Ez is egy emberi élet, szegényen is gazdag, nagy terhek alatt is felfrissülő, fájdalmas lemondásban is örvendező, boldog élet. Ez is éppen úgy emberi élet, mint az előbbi, hasonló sorsú és korú, éppen úgy húsból és vérből való ember élete - csak van neki valami titka, valami minőségi többlete az előbbivel szemben, amit nem úgy alakított ki magában, hanem amit kapott ajándékba. Ezt a minőségi többletet, ezt az ajándékot hozta Jézus a mi emberi életünkbe. Ez az Isten örök nagy karácsonyi ajándéka az emberiségnek: élet a Jézus Krisztus által!

Azt mondtam az előbb, hogy tudat alatt is vágyakozik a lelkünk erre az életre. Ez így is van. De igazában mégis csak akkor akarunk utána kapni, amikor a magunkból való élet lángja már kialvóban van. Nos, ezen a mai karácsonyi ünnepen éppen azért szól Isten az életről, hogy ne várj odáig, amíg valami betegség és a haldoklás megkönnyíti, orvosságok elhomályosítják az értelmedet, elkábítanak - most fogadd el azt az életet a Krisztusban, amíg a tested ép és a szellemed tiszta, világos, ne pedig félhalott állapotban. Isten nemcsak a lelkedet, hanem az életedet akarja megváltani. Nem azért jött Jézus, hogy életünket céltalanul, értelmetlenül elégessük mindenféle hiábavalóságok szolgálatában, és majd a halálos ágyunkon a kilobbanó láng utolsó füstjét Néki felajánljuk, kérve, hogy vigye magával ezt a szomorú maradékot a mennybe. Pedig sokan teszik ezt a halálos ágyukon! Nem kételkedem ugyan abban, hogy a halál előtti utolsó pillanatokban is meg lehet térni, de mégis az emberek 99%-a úgy hal meg, ahogyan élt. Ha ma nem a Krisztusban élsz, 99% valószínűsége van annak, hogy meghalni sem benne fogsz. Ha ma nem hallod meg, hogy Jézus azért jött, hogy életed legyen, félő, hogy a halálnak rád háruló sötétségében sem fogod megtalálni az örök életet. Ha ma úgy érzed, hogy elrontottad az életedet, kezdd el újra, de most igazán Krisztussal, Krisztusban! Lehet! Szabad! Ha az Istennek életre hívó szavát hallod, ne nyomd el, ne állítsd le, mint az ébresztőóra csengőjét! Jézus ma jött azért, hogy életed legyen és bővölködjél.

Őt nem lehet elküldeni azzal, hogy jöjjön máskor, most nem alkalmas. A mennyországnak előbb benned kell lennie, mielőtt te a mennyországban lennél. Az az élet, az a bővölködő élet olyan valami, amit Isten itt és most állít eléd! Isten bűnbocsátó kegyelme mindenki számára hozzáférhetővé tette az Ő gazdag, boldog, tiszta, szent, a Krisztus által szent életét! Igazán ezért jöttünk-e most ide?

Jézus ti. igazán ezért jött, azért, hogy nekünk, neked, meg nekem életünk legyen és bővölködjünk! Nyissunk hát előtte ajtót, hívjuk beljebb, s kérjük:

Óh én szerelmes Jézusom, Édes megváltó Krisztusom!
Jövel, csinálj csendes ágyat, Szívemben magadnak házat!
Ó kedves vendég, nálam szállj, Bűnömtől ne iszonyodjál,
Jöjj be hozzám, te szolgádhoz, Szegény megtérő juhodhoz!

316. ének 12-13. versszak

Ámen

Dátum: 1954. december 25. Karácsony.

Az ádventi idő közepén vagyunk. Ádvent az az idő, amikor Jézus eljöveteléről, az Úr érkezéséről beszélünk. Az ádvent szó maga is ezt jelenti és ilyenkor a gyülekezet készülődik az Úr fogadására. De az Úrnak ez az eljövetele nem olyan, mint ahogyan például télen beszélünk a tavasz eljöveteléről: várjuk ugyan, hogy majd ki fog tavaszodni, de most éppen még nincs itt a tavasz, most még tél van. Krisztus eljövetelét is sokszor így képzeljük, helytelenül! Tehát úgy, hogy majd egyszer eljön, de most nincs itt. Nos, éppen arról szeretnék most beszélni, hogy akinek az eljövetelét várta a világ, már régen megérkezett, a Megváltó Krisztus már régen itt van - az ádvent tehát fölkészülés arra, hogy mindaz, amiért az Ő hozzánk való eljövetele történt, meg is valósuljon bennünk és közöttünk. Nagy baj lenne, ha ezt a hírt: Krisztus eljön, úgy hallanánk, hogy ugyanakkor elfeledkeznénk arról, hogy Ő már itt is van! És ha éveken, évtizedeken át mindig újra csak beszélünk, hogy Ő eljön, úgy hozzászokunk, mint az a példázatbeli szolga, aki abban a tudatban, hogy “Halogatja még az én Uram a hazajövetelét” már önmagát képzelte a ház urának, rosszul bánt a személyzettel, evett, ivott, mulatott.

Nos, tehát Jézus Krisztus eljövetele azt is jelenti, hogy Jézus Krisztus itt van! Már régen elkezdődött az az idő, amire ez az ígéret vonatkozik: “Íme, én tiveletek vagyok minden napon a világ végezetéig”. És most éppen az a lényeg, hogy ne úgy lássuk Jézus Krisztust, mint aki útban van valahol, messze, és mint akit az ember éppen ezért csak mint egy kis pontot a látóhatár szélén vél fölismerni, hanem számoljunk az Ő teljes valóságával és jelenlétével. Itt van Isten köztünk. Itt van Jézus Krisztus közöttünk! Éppen olyan valóságosan és személyesen, mint te vagy én! Igénk is erről tesz bizonyságot: Az övéi közé jöve. Tehát eljött, eljött az övéi közé.

Álljunk meg egy pillanatra annál a kérdésnél, hogy ki az, aki eljött? Pár verssel lentebb ezt olvassuk: az Ige testté lett. Tehát Jézus Krisztus az élő Istennek az emberi testbe öltözött Igéje, szava. Ezt a különös kifejezést hadd próbáljam egy hasonlattal megvilágítani. Egyszer elgondoltam magamban, hogy a földön mászkáló hangyák vajon milyen fogalmat, elképzelést tudnának alkotni rólam, az emberről, aki ott járok közöttük? Esetleg észreveszik a lábam nyomát, ha ugyan eszmélnek egyáltalán, hallanak valami dörgésszerű hangot, ha beszélek, de fogalmuk sincs róla, ki vagyok hát lényegében véve, mi a szándékom velük - legföljebb bizonyos jelekből következtetni tudhatnak arra, hogy valami magasabbrendű lény él fölöttük.

Nos, tegyük föl, hogy én annyira szeretem őket, hogy ezt mindenképpen tudomásukra akarom hozni. Tegyük föl, hogy képes vagyok a következő tervemnek a megvalósítására: szívemnek, lelkemnek, érzékeimnek, akaratomnak egy darabját beleöltöztetném egy valóságos földön mászkáló hangya testébe.

Belesűrűsödve egy hangya személyébe, megszületnék mint hangya a hangyák között, végigélnék közöttük egy hangyaéletet és közben elmondanám, hogy ki az az ember, aki fölöttük jár, hogy ne féljenek tőle a hangyák, az a hatalmas ember nem akarja őket eltaposni, sőt szereti őket, szövetséges társul szegődik hozzájuk, vigyáz rájuk - mindent elmondanék, amit hangyanyelven és hangya-fogalmak között egy emberről el lehet mondani. Persze ez a hasonlat meg sem közelíti azt a csodát, amit Isten tett Jézus Krisztus személyében, amit ez jelent, hogy az Ige testté lett, Isten szava emberi testté lett és lakozott közöttünk! Isten az Ő szentségét, tisztaságát, szeretetét beleöntötte, belesűrítette egy közönséges emberi porhüvelybe, hogy látva ezt a húsból és vérből való emberré lett Istent, valami fogalmunk legyen arról, hogy kicsoda az Isten és mit akar velünk az Isten!

Nos, hát ez a Valaki, Istennek ez az Egyszülött Fia, ez a testté vált Isteni szó, Ige, szeretet, szentség: Jézus Krisztus: Ő áll ma szemtől-szembe veled és velem, Ő az, aki eljött ide közénk! Ő az, akivel ma dolgunk van és akinek ma dolga van velünk!

És a mennyei híradásban arról van szó, hogy ez a Jézus “az övéi közé jöve”! Ez nemcsak akkorra érvényes, 2000 évvel ezelőttre, hanem mostanra is. Ez más szóval azt jelenti, hogy a jelenlévő Krisztus rögtön ki is jelenti, hogy mi úgy, ahogy vagyunk: az Övéi vagyunk. Tehát te, meg te, meg én: az Ő tulajdonai vagyunk! Ez a legfőbb és tulajdonképpen egyetlen igénye Jézusnak az emberrel szemben, mert az embernek is ez a legnagyobb igénye önmagával szemben: az, hogy maga ura akar lenni! Az ősbűn is ez: kiszakadás az Isten uralma alól, Istentől való függetlenítése az embernek. Azóta ezek a legjellegzetesebb jelszavai az embernek: “A magam ura vagyok. Azt teszek magammal, amit akarok. Nem hagyok magamnak parancsolni!” Szinte azt lehetne mondani, hogy az egész emberi életünknek a fordulópontja ez a konfliktus: ki az úr fölöttem, ki parancsol, kinek engedelmeskedem? És ezt a kérdést nemcsak egyszer kell egy életben eldönteni, hanem mindig, újra. A keresztény életgyakorlat mindig, újra ott kezdődik, hogy elismerem és megvalósítom Jézus igényét, tehát azt, hogy az övé vagyok!

Ez a híradás pedig éppen arról szól, hogy az övéi közé jött, azok közé, akik isteni jog szerint az övéi lennének, de azoknak nem kellett, nem fogadták be. Éppen azok, akiknek nagy örömujjongással kellett volna eléje menniök, nem ismerték el! Nagy, örömteli, ünneplő fogadtatásban kellett volna részesíteni és ehelyett rideg, durva elutasításban részesült. Mindenki, aki nem úgy fogadta Jézust mint urát, lényegében véve elutasította és elvetette Őt! Képzeljük csak el, micsoda tragikus dolog az, amikor valaki a legjobb szándékkal jön, segíteni akar és félreismerik. Amikor valaki hazajön, a sajátjába, és zárva találja az ajtót, tudomására adják neki, hogy itt pedig nincs mit keresnie! És micsoda tragédia ez, amikor ugyanez azzal a valakivel történik meg, Aki jött az Úr Isten nevében! A Biblia egyik legszomorúbb kijelentése ez az Ige: “Az övéi közé jöve és az övéi nem fogadták be Őt!”

Azt ne gondoljuk, hogy az Igének ez a panasza arra a rideg fogadtatásra vonatkozik, amiben Jézust 2000 évvel ezelőtt részesítették Júdeában a zsidók! Arra is! De ezen túlmenően általában az övéiről van szó. Hadd mondjak el egy példát arra, hogy gyakorlatilag hogy néz ki az, hogy az övéi nem fogadták be Őt! Az egyik bibliaórán beszéltem már róla, hogy az Egyházak Világtanácsának a tavalyi evanstoni nagygyűlésén Niles ceyloni lelkész, az Egyházak Világtanácsa missziós és evangélizációs titkára mondott egy szomorú, sajnos jellegzetes példát: nemrégen egy nagy csoport ázsiai diákkal volt találkozása a sidney-i egyetemen. Ugyanakkor egy éppen olyan nagy csoport ausztráliai diák is jelen volt. A beszélgetés folyamán Niles megkérdezte az ausztráliaiakat: “Beszélt-e nektek valamelyik ázsiai diák a saját vallásáról, a hinduizmusról, a buddhizmusról, az iszlámról vagy valami egyébről?” A válasz ez volt. “Óh, igen, mindenik!” - Majd pedig az ázsiaiakhoz fordulva kérdezte Niles: “Beszélt-e nektek valamelyik ausztráliai diák a keresztyénségről?” A válasz így hangzott: “Nem, egyik sem!” Nos, látjátok: mennyire így van ma is, hogy az övéi nem fogadták be Őt? A buddhisták jobban befogadták Buddhát, az iszlám hívei jobban a szívükbe zárták Mohamedet, és folytathatnám tovább a legmodernebb eszmeáramlatokig, mint a keresztyének Jézust, mint az övéi Őt!

Az evangéliumi tudósítás tud olyanokról is, akik, ha kevesen vannak is, de befogadták Őt! És ezzel világosan tudtul adja, hogy mit vár tőlünk Jézus: azt, hogy befogadjuk! De befogadni valakit nagyon különböző módokon lehet. Bebocsáthatok valakit a lakásomba és fogadhatom őt mint kedves vendéget, udvariasan, figyelmesen és mégis kimérten, reserváltan (=fenntartással). Vagy befogadhatok valakit egy-két éjszakára mint szállóvendéget, átutazó barátot. Vagy még tovább menve mint albérlőt, aki elfoglal a lakásomból egy szobát. Nos: mindezek a lehetőségek szóba sem jöhetnek Jézussal kapcsolatban. Jézust nem lehet egy vendégszobával vagy albérleti lakással kielégíteni! Ő a sajátjába jött. Ő az egész lakás kiszolgáltatását kívánja. Azt, hogy adj át neki minden kulcsot! Azt, hogy ne legyen többé semmi olyasmi, ami ne az Ő rendelkezésére állna. Befogadni Őt annyi, mint úrrá tenni Őt magam felett. Kik azok, akik “befogadták Őt”? Azok, akik vállalják, hogy Ő, Jézus Krisztus az ura az idejüknek, a családjuknak, a pénzüknek, a nyelvüknek, a testi erejüknek, a foglalkozásuknak, a munkájuknak és szabadidejüknek, az örömeiknek és gondjaiknak. Akik kiszolgáltatják neki a kételyeiket, a hitetlenségüket, sőt még a bűneiket is!

Igénk azt mondja tovább, hogy akik Jézust így befogadják, azoknak hatalmad ad, hogy Isten fiaivá legyenek! Látjátok, mi függ attól, hogy befogadja-e valaki Jézust vagy nem: a gyermeki viszonyulásunk Istenhez. Isten gyermekének lenni jó dolog, a legjobb dolog a világon. A hatalmas Istent Édesatyának szólítani, hozzá úgy viszonyulni, mint édes gyermeke: ez a legnagyobb dolog a világon. De ehhez fölhatalmazás kell, jogosultság kell. Nem lehetek csak úgy minden további nélkül a gyermekévé valakinek. Egyedül Jézusnak van felhatalmazása arra, hogy bevezessen valakit az Isten családjába. Akit a Fiú kézen fogva vezet, akiért a Fiú jótáll, azt ismeri el az Atya, azt adoptálja az Isten! De a Fiú csak azt tudja az Atyához vezetni, aki hagyja magát, aki egészen rábízza magát. A Fiú csak azért állhat jót, aki egészen kiszolgáltatta magát Neki! Igénk szerint: “Valakik pedig befogadák őt, hatalmat ada azoknak, hogy Isten fiaivá legyenek, azoknak, a kik az ő nevében hisznek”. (Jn 1,11-12)

Ezen a mai harmadik vasárnapon erről van szó, tehát arról, hogy akarjuk-e igazán befogadni Jézust, befogadni nemcsak mint utast, átmenő vendéget, hanem mint életünk Urát, a mindennapunk Urát, akarunk-e igazán Isten gyermekeivé lenni?! Készek vagyunk-e az Istenhez való gyermeki viszonyulás következményeit azonnal és teljesen le is vonni? Vagyis egyfelől gondtalanul, bizakodva, vidáman, életet igenlően mennyei Atyánk szeme előtt élni, abban a boldog tudatban, hogy Atyánk gazdag, mindenható és megbocsátó Isten; - másfelől pedig teljes engedelmességben, alázatban élni, Isten irányítása és vezetése alatt élni!? Tehát nem kevesebbről van szó, mint egy egészen új életminőségről. Arról, amiről a múlt vasárnap is szó volt: arról, hogy akarunk-e igazán keresztyénül élni, keresztyénül, azaz krisztusian? Akarjuk-e ezt igazán? Vajon Isten Igéje, aki a Jézus Krisztusban testté lett, a mi számunkra csak nyomtatott papír maradjon, két fedőlap közé beszorítva, olyan valami, amit esetleg hetenként vagy naponként egyszer előveszünk és olvasunk, s utána megint visszahajtunk a fedőlapok közé, vagy pedig akarjuk-e igazán, hogy ez az Ige közöttünk is megelevenedjék, bennünk is testté és vérré váljék, bennünk is megtestesüljön, általunk is kiábrázolt és megélt valósággá legyen? Vagy másképpen kifejezve: bent maradjon-e Krisztus a templomainkban, hogy ott vasárnaponként látogatást tegyünk Nála, vagy kijöjjön velünk és bennünk a gyakorlati életbe, a családunk körébe, a hétköznapjainkba, a gépek és az íróasztalok mellé, az utcára és az üzletekbe - mindenüvé?! Igen: ez a kérdés!

A múltkor beszéltünk arról egy kisebb társaságban, hogy az őskeresztyénségnek egy olyan világgal szemben kellett megmutatni Jézus Krisztus megtartó erejét, amelyik azelőtt nem látott semmilyen keresztyénséget, s amikor látott, csak jót látott. Most pedig nekünk egy olyan világban kell kimondanunk és megélnünk Jézus nevét, amelyik szinte már csak elrontott keresztyénséget látott és ma is sokszor csak olyant lát. Ne csodáljuk, ha a ma emberének a szemében nagy mértékben hitelét vesztett lett az evangélium! És csak azt hiszi el a hitünkből, amit lát is belőle.

Nos, itt éppen erről van szó: Jézus ma is kész arra, hogy láttassa magát, az Ige kész ma is testet ölteni bennünk és általunk, csak mi legyünk készek és engedelmesek arra, hogy az Igét befogadjuk és megláttassuk! Mi vagyunk azok, akikre az Ige azt mondja: az övéi közé! Érezzétek át ennek a szónak a rettentő felelősségét! Az övéi közé jött! De mit csinálnak Vele az övéi? Befogadják? Igazán befogadják? Bár valóságos, igaz könyörgés lenne ajkunkon ez az ének:

Megváltóm, egy kérésemet nem vetheted meg nékem:
Hogy szívem mélyén tégedet hordozhatlak, remélem,
És bölcsőd, szállásod leszek;
Jövel hát, tölts el engemet
Magaddal: nagy örömmel!

(329. ének 5. vers)
Ámen.

Dátum: 1955. december 11.

Közös bibliaolvasó vezérfonalunk szerint az ótestamentumi részben most Ezékiel könyve van soron. Bizonyára emlékeznek rá, akik eszerint haladnak a Biblia tanulmányozásában, hogy a most felolvasott részt nemrégen olvastuk. Olyan dolgokat mond benne Isten, amikre az Ő figyelmeztetése nélkül nem is gondolnánk, és amivel éppen ezért segít bennünket abban, hogy igazán lelki módon készüljünk egy lelki karácsonyra. Lássuk, mik ezek a dolgok !
Mindnyájunk keresztyén életében van olyan bűn, aminek a bűn voltát nemigen szoktuk felismerni, amit éppen ezért nem is nagyon szoktunk megbánni és megvallani, ami fölött nem is nagyon szoktunk bánkódni. Pedig szinte azt mondhatnám, éppen ennek az Igének alapján, hogy a legnagyobb bűn, ami csak elképzelhető, ami méltán vonja ránk Isten ítéletét, ha meg nem térünk belőle. Mi ez a bűn? Az, hogy nemcsak azt cselekedjük, amit Isten megtiltott, hanem elmulasztjuk megtenni azt, amit Isten parancsolt.

És ezt a bűnünket rendszerint azért nem látjuk olyan nagynak, mert negatív jellegű bűn. Nem arról van benne szó, hogy az ember valami helytelen dolgot cselekedett, rosszat tett, hanem arról, hogy valamit nem cselekedett. Valamit elmulasztott. Amíg valaki nem követ el valami kimondottan helytelen, csúnya, gonosz dolgot, addig nem is szoktuk az illetőt bűnösnek tartani. Hiszen nem vétkezett pozitív módon. Nem követett el valami pozitív bűnt! (Ha ugyan van ilyen!) Nem tapad hozzá nagy bűnök szennye, nem látszik rajta a bűn nyoma. Az általános emberi vélemény még kedvező is lehet róla, még ha egyébként üres és kietlen is a lelke, mint a puszta sivatag, és ha terméketlen is, gyümölcstelen is az élete, mint az olyan fáé, amelyiknek csak lombja van, de gyümölcse nincs. Éppen azért veszedelmes a terméketlenség bűne, mert nem látszik ki a lombok közül, nem rikító, kiabáló bűn.

A pozitív bűnök elkövetése tekintetében már nem vagyunk ilyen elnézőek az ítéletünkben. Ha valaki életének a fáján ártalmas, rossz gyümölcsök teremnek, ujjal mutogatunk rá. Ha valaki iszákos, betörő, parázna, veszekedő, utálattal nézünk rá, szörnyülködünk a bűnei fölött, lehetőleg kerüljük a társaságát. Viszont, ha valakinek csak mulasztási bűnei vannak, csak az, hogy nem termi meg az élete a megtérés gyümölcseit, de egyébként semmi rosszat nem lehetne rá mondani: azt hajlandók vagyunk nagyon rendes embernek, sőt jó keresztyénnek is tartani. Pláne, ha mi magunk vagyunk azok, akik ezt mondják: “én nem bántok senkit, nem ártok senkinek, nem gyűlölök senkit, igyekszem tudatosan semmi rosszat el nem követni” - ez az a negatív erény, amivel olyan hamar megelégszünk.

Vajon Isten is ilyen hamar megelégszik ennyivel, Ő is ilyen módon ítél rólunk? Vajon az Ő haragja is csak a pozitíve elkövetett bűnök cselekvői ellen irányul, mint a miénk? Vajon csak a tolvajok, bukott nők, paráznák és vámszedők azok, akik gyalázatot hoznak az Ő Szent Nevére? - Semmiképpen sem! Sőt, tudjuk ugye, hogy Jézus sokkal inkább haragudott az egyébként precíz, tisztességes, de gyümölcstelen életű farizeusokra, akik az isteni törvény legfőbb követelményét, a szeretetet elmulasztották gyakorolni, mint azokra az ún. bűnösökre, akik az isteni törvény követelményeit ténylegesen áthágták. Isten nemcsak azért a rosszért von majd felelősségre, amit tettünk, hanem azért a jóért is, amit nem tettünk, amit elmulasztottunk.

Azt hisszük, csak az a bűn, ha valakinek elrontom az örömét? Nem! Éppen olyan bűn az is, ha valakinek nem okozok örömet, pedig tudnék. Azt hisszük, csak az a rossz, ha valakit bűnre csábítok? Nem! Éppen olyan rossz az is, ha valakit nem próbálok kivezetni a bűnből. Azt hisszük, csak az a bűn, ha valakit nyomorba döntünk? Nem! Az is éppen olyan bűn, ha egy nyomorulton nem segítünk! Nemcsak az a bűn, ha valakit gyűlölök, hanem éppen úgy az is, ha egy gyűlöletre méltó embert nem szeretek! Sőt, az utóbbi méghozzá veszedelmesebb is, mert nem látszik, vagy legalábbis nem látszik olyan rútnak, visszataszítónak, mint az előbbi. Gondoljátok csak meg, mit mondott Jézus: kiket küld majd az utolsó ítéletkor az örök tűzre? Kiket? Mi rögtön a gyilkosokra, csalókra és más gonosztevőkre gondolunk, ugye? De Jézus nem! Azt mondja: “Mezítelen voltam, és nem ruháztatok fel, éhes voltam, és nem adtatok ennem, fogoly voltam, és nem látogattatok meg engem!” Csupa elmulasztott jótett! Nem keserű, mérges gyümölcsök, hanem a jó gyümölcsök hiánya. Terméketlenség, gyümölcstelenség!

Ne gondoljuk hát, hogy valami jelentéktelen dologról van szó! Néha már a földi életünkben is vannak olyan pillanatok, amikor kapunk egy kis ízelítőt az utolsó ítéletnek ebből a vádjából, amikor elviselhetetlenül súlyosnak érezzük az elmulasztott jónak a vádját. De sokszor láttam már és éreztem magam is, hogy amikor meghal valakink, de rettentő súllyal szakad rá a lelkünkre mindannak a terhe, amit nem tettünk meg vele és érte addig, amíg lehetett! Ugye, milyen borzasztóan tud fájni a jóvátehetetlen mulasztás bűne? Pedig ez csak ízelítő abból a rettenetből, amit majd a nagy ítéleten Jézus vádja kelt bennünk amiatt, hogy nem termette meg életünk azokat a gyümölcsöket, amiket Ő keres rajtunk! Óh, jaj - nem a hitetleneknek, hanem - a gyümölcstelen hívőknek, a lelki eunuchoknak!

Ezt a nagyon kemény igazságot tárja elénk ez az ezékieli Ige a haszontalan venyigéről szóló példázatban. “Mire való a szőlőtőke fája egyéb fa között, a venyige?” - kérdi az Úr a prófétától. És a válasz kemény, szinte ironikus. Mert bizony a venyige minden más egyéb fánál értéktelenebb fa. A tölgyből, akácból, vagy almafából még lehet valamit legalább csinálni: szerszámot, hangszert, bútort, szép és hasznos holmikat. Eltekintve attól, hogy milyen a gyümölcs, van-e, vagy nincs: maga a fa anyaga is értékes lehet. De a venyige nem! A szőlővessző igen értékes növény, de ha gyümölcsöt nem hoz, bizony semmire sem jó. Sőt, egyenesen káros, mert elszívja más növények elől a nedveket, és gátolja azokat a növekedésben. A terméketlen szőlővessző teljességgel értéktelen valami. A venyige fájából semmit sem lehet készíteni, még csak egyszerű szeget sem, hogy valamit ráakasszanak. A szőlővesszőnek nem a fája az értékes, hanem a gyümölcse. Ha az nincs, akkor csak arra való, hogy a tűzre tegyék és megégessék! Nézzétek, milyen fájdalmasan keményen hangzik Isten ítélete a terméketlen venyigével szemben: “Ímé a tűznek adatott, hogy megeméssze!” (Ez 15,4) Óh, ha ez az Ige még kellő időben megítélné a mi terméketlen, gyümölcstelen életünket, amelyben olyan reménytelenül kevés és satnya gyümölcs érik az Isten dicsőségére! Bár igazán megfélemlítene és megszomorítana bennünket ez a gyümölcstelenség! Bár meggyőzne bennünket az Ige ennek a bűnnek a rettenetes nagyságáról!

Mi az, hogy “gyümölcs”? Olyan valami, amit az a fa nem önmagának terem, hanem azért, hogy leszakítsák róla. Magának a fának a legkevesebb haszna van belőle, inkább másnak használ vele. A gyümölcs az a valami, amit az a növény lead magáról és magából mások táplálására. Lelki értelemben is ilyenformán van ez. A Biblia szavai szerint egyetlen szóval összefoglalható az a gyümölcs, amit Isten keres rajtunk: szeretet. Mégpedig először a lelkiségben, a lelkületben, a gondolkozásban és érzésben megnyilatkozó szeretet. Olyan, amilyent például a múltkor egy villamoskocsi-vezető szavaiból éreztem ki, amikor azt mondta: “Megértettem Isten Igéjéből, hogy azokat az embereket, akiket a kocsimon viszek, Isten bízta rám. Istennek vagyok felelős értük, hogy bajuk ne történjék, hogy idejében elérjenek a munkahelyükre, vagy az otthonukba. Azóta egészen más lélekkel, érzéssel vezetem a villamost.” Azután nemcsak az érzületben, hanem a tettekben, aktivitásban megnyilatkozó szeretet. Ahogyan meglátszott ez például annak az öreg embernek a cselekedetében, aki Pesthidegkúton feltűnt az embereknek, hogy lehajol az utcán minden törött cserépdarabért, üvegdarabért és ezeket az értéktelen hulladékokat zsebreteszi. Mikor valaki megkérdezte, miért teszi, azt válaszolta: azért, mert játszadozó kis gyermekek lábát megvághatják, vagy az elvékonyodott autógumit kiszúrhatják. Ez az ember tettekkel szerette még az ismeretlen kis mezítlábas utcagyerekeket is, sőt még a port fölkavaró autógumit is. Apró gyümölcs, de édes!

És drága gyümölcs az a szeretet, amelyik mindig újabb és újabb emberi életeket hódít meg Krisztus számára. Mint például az az asszonytestvérünk, aki az elzüllött, iszákos férjét is visszaszerette Krisztushoz, ide a gyülekezetbe. Érnek-e rajtunk ilyen gyümölcsök? Van-e bennünk ilyen szeretet, aminek a melege áthat belülről, aminek az akciója áldásként hat a környezetünkre, és aminek az ereje hódít, vezet másokat is, mint a betlehemi csillag a napkeleti bölcseket Jézus megtalálására? Az az egyébként értéktelen, haszontalan venyige azért van, olyan gyümölcsök termesztéséért, amit semmi más fajta fán nem lehet találni. Mármost, ha a szőlővessző nem termi meg ezt a fajta gyümölcsöt, akkor valóban kérdésessé válhatik, hogy miért van hát egyáltalán? Tehet-e mást vele a világ, mint hogy végrehajtja rajta Isten ítéletét, amit még Ezékiel próféta szavaival megmondott: “Íme a tűznek adatott, hogy megeméssze!” (4. vers)

És tudjátok, miért olyan végzetesen nagy bűn ez a gyümölcstelenség? Mert valami alapvető, nagy hibára, fogyatkozásra mutat rá. Mire? Jézus ezt mondja: “Maradjatok én bennem és én is tibennetek. Miképpen a szőlővessző nem teremhet gyümölcsöt magától, hanem ha a szőlőtőkén marad, akképpen ti sem, hanem ha énbennem maradtok. Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők,... ” (Jn 15,4-5) Az a venyige nem terem gyümölcsöt, amelyik nincs hozzánőve, beoltva a tőkébe, amelyik nincs vele érintkezésben, életközösségben. A venyige minden erejét, életét, gyümölcstermő lehetőségét a tőkéből veszi. A mi életünkön sem teremhetnek gyümölcsök másként, csak úgy, ha Krisztus életéből áradnak belénk a gyümölcsérlelő erők a hitünk révén, az imádságunk révén, az Igével való foglalkozásunk révén. És ha ezek az erők mégsem áradnak, akkor baj van az imádságunkkal, a hitünkkel és az igehallgatásunkkal. Hitvallásunk azt mondja: “Lehetetlen, hogy azok, akik igaz hit által a Krisztusba oltattak, háládatosság gyümölcsét ne teremjék.” (ld. Heidelbergi KT 64. kérdés-felelet).

Igen: mert aki a Krisztusban van valóban, az terem sok gyümölcsöt. Tehát aki nem terem, az nincs a Krisztusban! Nincs beoltva a Krisztusba! Ez pedig: halál! Lehet, hogy Urának vallja a Krisztust, lehet, hogy imádságos hódolattal gondol rá, lehet, hogy szereti és támogatja is tőle telhetően Krisztus ügyét a földön, segít építeni az Ő anyaszentegyházát - de nincs beoltva Krisztusba! Ha egy szőlővesszőt a tőke mellé tesznek, attól az még nem fog gyümölcsöt teremni. Nem a Krisztus mellett kell lenned, hanem a Krisztusban! Krisztus élete csak abba áradhat át, aki hite, imádsága és az Ige által olyan élő és éltető kapcsolatban van és marad Jézus Krisztussal, mint a szőlőtőke és a beoltott szőlővessző egymással.

Ádvent van. Jön felénk a mi Urunk. Jön terméketlen életünkön gyümölcsöt kereső ítéletével, de jön terméketlen életünkön gyümölcsöket érlelni akaró kegyelmével is. Most még választhatunk az ítélet vagy a kegyelem között. Mindnyájunknak fölkínálja magát: “Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők: A ki én bennem marad, én pedig őbenne, az terem sok gyümölcsöt: mert nálam nélkül semmit sem cselekedhettek.” (Jn 15,5)

Ámen

Dátum: 1954. december 12.

Olyan Ige ez, amit nem is kellene magyarázni, hanem nagyon-nagyon mélyen belevésni a szívünkbe, hogy mindig figyelmeztessen, állandóan irányítson és fegyelmezzen bennünket. És olyan Ige ez, amit nem is nagyon lehet magyarázni, hiszen a keresztény ember életének egész területére vonatkozik. Mindenféle viszonyulásunkban, mindenféle helyzetünkben, egyházban - egyházon kívül, családban - családon kívül, hétköznapi munkában és azon kívül egyaránt érvényes az, hogy a Krisztus evangéliumához méltóan viseljük magunkat. Ki tudná a mindennapi életnek azt a rengeteg apró jelenetét részletezni, amiben gyakorlativá kell válnia ez Ige parancsának? - Nem is magyarázni szeretném most ezt az Igét, még csak nem is megkérdőjelezni vele a viselkedésünket, hogy ebben vagy abban a helyzetben igazán evangéliumhoz méltó volt-e, hanem egészen egyszerűen hangoztatni, továbbmondani, utánamondani Istennek. Elmondani ugyanazt, amit maga Isten mondott Pál apostol írásán át, azzal az imádságos óhajtással, hogy bár Isten tulajdon szava lenne most hozzánk: “A Krisztus evangéliumához méltóan viseljétek magatokat!”

Ennek az isteni üzenetnek a továbbadására pedig most, ádvent első vasárnapján egy konkrét esemény késztet. Amint bizonyára mindnyájan örömmel tapasztaljátok, templomunk fűtve van. Tíz esztendő óta ma újra először. Már az is nagy hálára kötelez, hogy egyházunk Ura ezt újra megengedte nekünk. De még örvendezőbb hálára buzdít az a mód, ahogyan Jézus Urunk az Ő Szentlelke által idáig eljuttatott bennünket! Hadd mondjam el röviden. Hosszas, beható tanácskozások után a presbitérium végre pár hónappal ezelőtt elhatározta, hogy a háborús-sérült templomi fűtőberendezést helyrehozatja, hogy ilyen módon a gyülekezet számára az igehirdetés zavartalan hallgatását a téli hidegben is biztosítsa. Ezt a határozatot annak idején közöltük is a gyülekezettel itt a templomban. Kérésünkre meg is indult az adakozás. A munkálatok közben derült ki, hogy még sokkal nagyobb a kár, mint eredetileg gondoltuk, még sokkal nagyobb a költség, mint amit már nagy-nagy nehezen előirányoztunk reá. Mitévők legyünk? Abbahagyjuk-e az egészet, vagy folytassuk tovább? Lehet-e még nagyobb terhet rakni a templomba járó gyülekezetre, mint amit már eddig is visel? Vállalhatunk-e olyan költségeket, amikre semmi reális fedezetünk nincsen? Belemehetünk-e újabb terhek vállalásába akkor, amikor a legelemibb anyagi kötelezettségeknek is elkésve és alig-alig tudunk eleget tenni? Ezek voltak azok a kérdések, amikkel két héttel ezelőtt szombaton este a késő éjszakai órákig vívódtunk egy presbiteri összejövetelen.

Végül abban állapodtunk meg, hogy a másnap délelőtt tartandó presbiteri gyűlésig még ki-ki személyesen imádságban tovább tusakodik és keresi Isten akaratát. Másnap délelőtt a presbiteri gyűlésen voltak, akik elmondták, hogy fél éjszakán át könyörögtek, kérték Istent, adjon valami jelt, adjon bizonyosságot. És Isten megadta a kért jelet: a fölszólalásokat úgy telítette meg az Ő Lelke erejével, hogy azok egyre határozottabb bizonyságtételekké váltak, a bizonyságtételek nyomán egyre jobban megerősödött bennünk a meggyőződés, hogy nemcsak a templomfűtésnek, de minden más anyagi terhünknek is van egy láthatatlan, de biztos fedezete: maga Jézus Krisztus személye. Lassan az egész kazán-ügy szinte el is törpült egy sokkal nagyobb kérdés mellett, hogy ti. merünk-e Jézus Krisztusra építeni, merünk-e az ő hatalmával számolni? Merjük-e teljesen hinni, hogy ebben a gyülekezetben Ő akar valamit cselekedni, valami újat kezdeni, nemcsak fűtött templomot, hanem a látható és láthatatlan templomnak minden hibáját, fogyatkozását kipótolni? Az ő mindenre elégséges gazdagságából bőven adni, az egész gyülekezet életét együttesen és mindnyájunk egyéni életét külön-külön megmozdítani, továbblendíteni. Az egész kazán-ügy végül nem volt egyéb, mint az a lépcső, amelyen át Jézus hívására kiléptünk a hajóból a vízre, mint Péter annak idején, - tehát kiléptünk az emberi biztosítékokból, abból a görcsös erőlködésből, amellyel mi magunk akarjuk megalapozni magunknak mindazt, amire szükségünk van. Merész hitbeli döntéssel rátettük gyülekezetünk és saját magunk életét arra a tényre, hogy hatalmas és kegyelmes Istenünk van, akinek az erejével lehet a vizeken is járni. Elhittük azt, hogy Jézusra szegezett tekintettel és Néki való engedelmességgel a lehetetlen is lehetővé válik. Tehát olyan útra léptünk, amelyen ha nem hitben járunk, okvetlenül elmerülünk, belemerülünk az adósságok tengerébe és lelki csődjeink hullámaiba! Itt most már csak hitben lehet, de hitben lehet továbbhaladnunk!

Végül határozathozatal helyett imaközösséggé alakult át a presbiteri gyűlés, öregebb és fiatalabb presbiterek egymás után könyörögtek, hálálkodtak, ujjongtak és dicsőítették Istent. - Úgy éreztük mindnyájan, hogy az egész templomfűtési ügy csak arra való volt, hogy annak révén mintegy meghalljuk Isten sürgető figyelmeztetését, azt, amit alapigénk így foglal össze: “Krisztus evangéliumához méltóan viseljétek magatokat”. És most mindezt nem azért mondtam el, hogy segítsetek, adakozzatok, hozzatok újabb áldozatokat. Sokkal nagyobbról van itt szó: azért, hogy az az áldás és az a hívás, amit a presbitériumban kaptunk, szétsugározzék onnan az egész gyülekezetbe.

Alapigénk is azt mondja: “Álljatok meg egy lélekben, egy érzéssel viaskodván az evangélium hitéért.” Tehát lépjünk rá mindnyájan, együtt a hitnek erre az útjára! Ha mi mindnyájan a Krisztus evangéliumához méltó módon gazdálkodunk például a saját pénzükkel, akkor gyülekezetünk minden megoldandó feladatához lenne mindig elég fedezet. Isten u.i. nálunk tette le azt a pénzt, amivel Ő akar gazdálkodni, amiből Ő akarja a templomot fűteni, az egyház kiadásait fedezni, a szegényeket gondozni, embereken segíteni! Ha ezt a pénzt nem adjuk oda Néki, hanem másra költjük el, nincs rajta áldás. Ez a pénz, ha magunknak tartjuk meg, sohasem segít rajtunk, és viszont: ha odaadjuk az Úrnak, sohasem hiányzik nekünk. Isten szavának engedelmeskedő emberek ezt a pénzösszeget általában a Biblia útmutatása szerint minden hónapban a havi bevételük tíz százalékában látják. Hitben tudják vállalni azt, hogy ez a tized az Úré! És csodálatos módon tapasztalják meg mindig újra, hogy a megmaradó 9/10 mindig több, mint amennyi a tíz tized lenne. A 9/10 plusz az Úr hatalma, segítsége több és jobban elegendő, mint a 10/10, tehát az egész nekem megmaradó összeg az Úr nélkül! Régi evangéliumi igazság ez. Nos, merjünk hát rálépni erre az útra, merjük hitben vállalni, hogy pénzünk egy bizonyos hányada annyira az Úré, hogy azt egészen le is merjük tenni az Ő asztalára. Azzal Ő akar valamit cselekedni, azzal tehát nem mi gazdálkodunk, nem mi rendelkezünk, nem mi szabjuk meg, mire fordíttassék, nem mi adjuk valami jótékony célra, hanem egészen beletesszük az Úr kezébe. Érzitek: nem arról van már szó, hogy adakozzatok a templomfűtésre, vagy más egyházi célra, hanem arról, hogy általában minden anyagi problémánkat, pénzgazdálkodásunkat a Krisztus evangéliumához méltó módon intézzünk, Krisztusra néző hittel oldjuk meg!

Azután: ha mi igazán Krisztus evangéliumához méltó módon vennénk részt az istentiszteleten, akkor nem maradnának ezek a székek itt üresen! Mert nézzétek csak: nagyon szép dolog az, hogy valaki vasárnapról vasárnapra eljár ide a templomba, szereti hallgatni az igehirdetést, úgy érzi, sokat ér a számára, el nem mulasztaná egyetlen alkalommal sem. Nagyon szép és jó dolog ez! De az már nem a Krisztus evangéliumához méltó, hogy ha találtál valamit, ami neked jó, sőt a legfőbb jó, azt csak magad élvezgeted és nem teszel meg minden tőled telhetőt azért, hogy mások is, minél többen részesülhessenek ugyanabban a jóban! Nincs abban valami önzés, hogy én ugyan jóllakom azzal a lelki táplálékkal, amit itt kapok, de hogy mások: ismerőseim, szomszédaim éhen maradnak, azzal nem törődöm?! Itt mi összegyűlünk 300-400-an és a mi gyülekezetünknek tízszer ennyi tagja van. Ha mi egy kicsit is a Krisztus evangéliumához méltó módon viselnénk magunkat a gyülekezetben, vasárnaponként két vagy három istentiszteletet kellene tartanunk, hogy mindenki beférjen, aki el akar jönni. Megtalálni egy forrást, ahol az örök élet vizét lehet meríteni és nem szólni róla másoknak: méltó ez a Krisztus evangéliumához? Ahhoz az evangéliumhoz, amelyiknek a nyitánya így kezdődött Betlehemben:" Hirdetek néktek nagy örömet, mely az egész népnek öröme lészen" -, és amelyiknek utolsó parancsa így hangzott el az Olajfák hegyén: “Tegyetek tanítványokká minden népeket”. Isten többet vár tőlünk, mint hogy te magad eljöjj az istentiszteletre, rajtad keresi azokat is, akik nincsenek itt. Nemcsak olyan pénzt bízott reád, amivel Néki tartozol, hanem olyan emberi értékeket is, akiket tőled kér számon. Nem egyházpropagandáról van szó, hanem arról, hogy hisszük-e, hogy a Krisztus evangéliuma valóban üdvözítő, életet boldoggá tevő isteni erő, és hisszük-e, hogy más embereknek is, nemcsak nekünk, erre van szükségük?

Azután végül, ha a Krisztus evangéliumához méltón viselnénk magunkat kint a világban, több becsülete, vonzóereje és hitele lenne ennek az evangéliumnak a világ előtt! Az a szó az Igénkben, hogy “viselkedjetek”, a Biblia eredeti nyelvén pontosabban azt jelenti, hogy “polgárkodjatok”. Így lehetne körülírva lefordítani: a Krisztus evangéliumához méltón gyakoroljátok a világon mennyei polgárjogotokat. Tehát itt nem is a te egyéni üdvösségedről van szó, nem arról, hogy üdvözülsz-e vagy elkárhozol, hanem az Isten országáról. Azt ne érje szidalom a te méltatlan viselkedésed miatt. A te keresztyénséged nem a te magánügyed, hanem amilyen te vagy, olyannak látja a világ a keresztyénséget. A világban pedig nem számít semmit sem az, hogy te imádkozol, templomba jársz, Bibliát olvasol, áhítattal fordulsz Isten felé - hanem egyedül és kizárólag csak az számít, hogy miképpen viselkedel! Érdekes, hogy a világnak a kereszténységgel és vallással szemben való viselkedése által tanít meg Isten bennünket arra, hogy mi az igazi istentisztelet. Mi azt nevezzük istentiszteletnek, amit itt most is gyakorolunk, azt a vasárnapi délelőtti egy órát a templomban. Pedig az istentisztelet java része ezután kezdődik. Sőt az, ami itt van a templomban, az inkább embertisztelet, ti. Isten tiszteli meg az embert azzal, hogy leereszkedik közénk az Ő Igéjében és a sákramentumokban, és csak azután jön az istentisztelet. A mi istentiszteletünk ott kezdődik, amikor engedelmes cselekedetben válaszolunk Istennek arra a kegyelmes közénk ereszkedésére, tehát amikor a Krisztus evangéliumához méltó módon viseljük magunkat. Ne úgy lássuk a dolgot, hogy benne élünk egy csúf világban, ahol sajnos dolgozni kell, de alig várjuk, hogy letehessük a szerszámot és mehessünk a gyülekezetbe, a világból belemenekülhetünk a templomba, ahova nem ér el a hétköznapok nyűge. Ott jó helyen vagyunk, de sajnos onnan újra ki kell menni a világba. Ne így lássuk ezt! Hanem: amit Isten itt mond, azt azért mondja, hogy megéljed ezt az Igét az evangéliumhoz méltó viselkedésben!

A Krisztus evangéliuma hallgatásának, az úrvacsorázásnak elkötelezése is van, nemcsak ígérete. Ha hiszel a Krisztusban és élsz az Ő megtöretett teste és kiontott vére áldásával, akkor vagy nem gyűlölködhetsz, vagy hagyd abba az úrvacsorázást! Vagy alárendeled magadat minden vonatkozásában Krisztus akaratának és irányításának, vagy inkább végy tőle búcsút minél előbb! - Krisztus evangéliumához méltóan, tehát az evangéliumból következően viselkedni azt jelenti, hogy minden helyzetében az életemnek komolyan megkérdezem, mi következik most abból, hogy olyan Istenem van, aki a bűneimet megbocsátja, aki gyermekévé és Szent Fia örökösévé fogad, akié az ország, a hatalom és a dicsőség?!

Ádvent első vasárnapja van. Ádvent a Krisztus várásának az ideje. Várjuk hát Krisztust azzal a hittel, hogy Ő akar valamit cselekedni általunk itt a gyülekezetben. Valami nagyot, szépet, jót, áldottat. Várjuk úgy, ahogyan Pál apostol írja alapigénkben: egy érzéssel viaskodván az evangélium hitéért. A több hitért viaskodni kell! Onnan látszik, hogy Te hiszel-e igazán, hogy ha nagyon szeretnél jobban, tisztábban, engedelmesebben hinni! Úgy hinni, hogy képes légy a Krisztus evangéliumához méltó módon viselkedni.

Ámen

Dátum: 1954. november 28.

Évekkel ezelőtt egy haldokló férfi betegágyánál ültem, Istennek a Jézus Krisztusban megjelent kegyelméről, a bűnbocsánat valóságáról és az örök élet bizonyosságáról beszéltem neki. Nagy csendben hallgatta, és egyszer fölsóhajtott: “De szeretnék én is mindebben úgy hinni, mint te! Sohase hittem Istenben, de most ez lenne az egyetlen vágyam! De jó volna hinni!” - Sok embernek a vágya, óhaja, könyörgése ez ma: de jó volna igazán hinni, jobban, erősebben hinni! Ilyenkor látjuk, milyen nagy ajándék, milyen nagy kegyelem a hit! Vannak a földi életnek olyan pillanatai, helyzetei, amikor az ember nagyon világosan látja, hogy hit nélkül nemcsak hogy nem lehet, de nem is érdemes tovább élni! De én tapasztalatból merem állítani, hogy nemcsak nehéz helyzetben, hanem az életnek mindenféle helyzetében így van ez: hit nélkül az egész földi élet értelmetlen zűrzavar, szeszélyes játék és nyomorult kaland! Nemcsak a szorultságban lévő embernek, hanem az embernek, az igazi emberi élet lehetősége szempontjából van elengedhetetlenül szüksége arra, hogy hinni tudjon! - A Biblia szerint a hit Isten Igéjének a hallásából van. Ezért szeretnék most szólni arról a három emberről, akiknek a példája nyomán a hit lényegét, erejét és győzelmét nemcsak bemutatja, hanem ugyanakkor bennünk is munkálja Isten Igéje!

1) Mindenekelőtt tehát az igazi hitnek a legmélyebb lényege válik világossá ennek a három jóbarátnak a magatartásából. Az ő hitük nem racionális értelemben vett hit volt, mint sokszor a mienk. Tehát nem bizonyos tanoknak és dogmáknak a megértésében és elfogadásában állott. Az igazi hit nem elméleti síkon történő valami, nem arról van benne szó, hogy megértettem és igaznak tartok bizonyos állításokat Isten létéről, hatalmáról, halhatatlanságáról, Jézusról... Mit ért volna Sidrák, Misák és Abednégó abban a szorult helyzetben a hatalmas pogány király fenyegetései között akármilyen szép és igaz elméletekkel, mit segített volna rajtuk az, ha csak tudják az igazságot, ha csak akármilyen szilárd értelmi meggyőződés él is bennük arról, hogy az ő hitük és világnézetük a helyes, a tiszta, az Istentől való?! Ilyen hittel nem sokra mentek volna! Az ő hitük sokkal személyesebb, sokkal egzisztenciálisabb valami volt, mint a csak elméleti meggyőződés. De nem is csak olyan romantikus hitük volt, ami csak magasztos, szép érzelmekben nyilvánul meg. Az érzelmekkel, bizonyos magasabb rendű hangulattal is össze szokták téveszteni a hitet. Vannak, akik azt vallják: nem körülírni és megérteni kell Isten valóságát, hanem megérezni. Isten léte a fenség, a magasztosság mennyei érzésével kell hogy eltöltse a hívő ember szívét. Nos, nem gondolom, hogy amikor Sidrák, Misák és Abednégó ott álltak Nabukodonozor előtt és meghallották az ítéletet, hogy a tüzes kemence vár rájuk: nem gondolom, hogy abban a földi pokolban bármiféle magasztos és fenséges mennyei érzés hullámzott volna át a szívükön! Más a hit, mint az érzelem. Az is világosan kiderül az ő példájukból, hogy a hit nem is csak bizonyos fajta cselekedetek ügye. Van ilyen morális félreértése is a hitnek, mintha a hit cselekedetekben állna, hit és cselekedet egyet jelentene. Kétségtelenül nagyon szorosan egymás mellett, sőt egymásba olvadóan viszonyul egymáshoz a hit és a cselekedet, de ebből még nem következik, hogy a jó cselekedet egyenlő a hittel. Azt a három embert ott az égő tüzes kemencében mindenféle akcióban megbénította a kötél, amivel össze voltak kötözve, még ha akartak volna, se tehettek semmi jó cselekedetet sem egymással, sem másokkal. De a hitüket se fenyegetéssel, se kegyetlenséggel, se kötéllel, az égő tüzes kemencével sem lehetett megbénítani.

Tehát a hit legmélyebb lényegében nem az értelemnek a funkciója, nem az érzelmi élet dolga, nem is a cselekedetek ügye, hanem valami más: mégpedig személyes viszonyulás Valakihez, személyes kapcsolat valakivel. Hiszek: ez azt jelenti, hogy valakivel élő közösségben vagyok, magasabb rendű összefüggésben létezem. Mint ahogyan baráti viszonyban sem létezhet valaki csak egymagában, a barátság fogalma magában foglalja azt, hogy legalább ketten vannak együtt valamilyen meghitt kapcsolatban egymással: ugyanígy a hit is ilyen kapcsolat, közösség Isten és ember között. Hit az a titokzatos összeköttetés, összekötöttség, aminek a révén a láthatatlan Isten megragadja és kezébe veszi az életemet! Aminek a révén Jézus Krisztus az életem középpontjába kerül. Ebből azután már csak ered mint következmény a másképpen gondolkodás, a másképpen érzés és a másképpen cselekvés. De első a hitben a kapcsolat, a közösség!

2) Ez látszik ennek a három embernek a magatartásán is. Ha nem volnának élő kapcsolatban azzal az Istennel, akinek szolgálnak, nem mernének ilyen vakmerőséget mondani a rettegett pogány király szemébe: “Ímé, a mi Istenünk, a kit mi szolgálunk, ki tud minket szabadítani az égő, tüzes kemenczéből, és a te kezedből is, oh király, kiszabadít minket.” (Dán 3,17) Ezt a bátor kijelentést ma is bármely hívő ember az ajkára veheti és ugyanígy elmondhatja teljes bizalommal. De: nagyon fontos itt ez a mellékmondat: “a mi Istenünk, akit mi szolgálunk”. Azt jelenti, hogy amíg mi Vele vagyunk, addig Ő egészen bizonyosan velünk van! Amíg mi az Ő szolgálatára készen állunk: addig egészen bizonyosan az Ő segítő oltalma alatt vagyunk, bármi történjék is velünk! Amíg Sidrák, Misák és Abednégó inkább választja a szenvedést, mint a bűnt: addig bátran nézhet a zsarnok Nabukodonozor szemébe! Ezért tudtak a legkétségbeejtőbb helyzetben is, kiszolgáltatottságban is bizakodók és reménykedők maradni. Nem azért, mert a hitük volt ilyen erős és rendíthetetlen, hanem mert valaki másnak a rendíthetetlen ereje győzte le, vette hatalmába és tartotta őket: annak az Istennek az ereje, akiben hittek, akivel ott is, akkor is kapcsolatban voltak. - Valahol Erdélyben, egy székely kapu fölött ez a fölírás: a kapu véd, Isten őriz. És ez valóban így van, annyira, hogy ha a kapu már nem véd is, Isten akkor is őriz. Óh, de rengeteg képpel adja ezt tudtunkra a Szentírás, mintha csak unszolni akarna, hogy merjünk bízni Benne. Kővárnak, oltalomnak, menedéknek, igen bizonyos segítségnek nevezi magát Isten a Bibliában. Pajzshoz, páncélhoz, befedező szárnyakhoz hasonlítja az Ő hűségét. Mind-mind azért, hogy a bizonytalanságban, a földi zűrzavarban, az élet ezer veszedelme között is bátor, derűs, bizakodó maradhasson a Benne hívő ember. Sokszor mondtam már, hogy a hívő ember nem optimista, éppen úgy nem optimista, mint ahogyan sohasem is pesszimista, hanem a hívő ember reménykedő ember. És ha mindenki elveszti is a reményét: Isten népe, Isten gyermeke akkor is reménykedve hirdeti Isten minden földi és emberi hatalom fölött való uralmát. Isten népe nem oldalról, nem jobbról vagy balról, Keletről vagy Nyugatról, Északról vagy Délről várja a megoldást, hanem felülről, Istentől, akit szolgál!

3) A történetbeli három ember hite még ennél is tovább merészkedik, egészen drámai fordulatot vesz az egész szituáció, amikor így szólnak: Megmenthet az Isten, de ha nem tenné is, ha nem az volna is Istenünk akarata, hogy megkíméljen bennünket a tűztől, bár tudjuk, hogy meg tudná tenni: akkor se szakad meg a kapcsolatunk vele! Akkor is Benne bízunk, akkor is hiszünk benne, akkor is csak Néki szolgálunk! Mi az: hát számolhat a hit azzal az eshetőséggel is, hogy Isten nem ment meg? Igen, mert a hit nem azt jelenti, hogy rendelkezem Isten hatalmával, hanem azt, hogy rendelkezésére bocsátom magam Néki! Kiszolgáltatom magam Isten akaratának és hatalmának. A hit nem fennhéjázó elbizakodás, hanem alázatos főhajtás Isten előtt. Ez azt jelenti, hogy bármit mondjon is az Úr, tudjuk alázattal azt mondani rá: Igen, Uram! És ez az “igen, Uram” nemcsak könnyű fejbólintást jelent, ahogyan gondolkozás és akarat néküli emberek szoktak mindenre fejet bólintani; nem is kétségbeesett megadást, beletörődést a változhatatlan végzetbe, hanem Isten akarata előtt való engedelmes és készséges meghajlást, Isten szavának feltétel nélküli elfogadását, még ha ítéletet mond is fölöttünk. Ez a hit próbája: tudsz-e hinni Istennek akkor is, az Ő igazságában, ígéretében, győzelmében, erejében, ha mindennek éppen ellenkezője látszik körülötted? Ha nem azt tenné Isten, amit vár és remél tőle az ember: íme, akkor nem kell összeroskadni, kétségbeesni, panaszkodni, hogy lám hiába reménykedtem, hiába könyörögtem, hiába bíztam Benne, - mert Isten akkor is Isten és én akkor is az Övé vagyok! Nem mindig kudarc és reménytelen vereség az, ami annak látszik! A világ legszörnyűbb kudarca, ahol az emberi igazságtalanság és gonoszság a tetőpontjára hágott: Jézus Krisztus golgotai keresztje volt. De csak látszólag. Mert ez az emberi vereség valójában a legnagyobb győzelem: Isten győzelme a világ fölött! Azóta is minden fáradt, elgyötört, aggódó, szomorú lélek ott szívja tele magát mindig újra az Isten jelenléte éltető levegőjével, ott újul meg a hitében, onnét merít erőt és győzelmet a maga küzdelméhez. Éppen azáltal, hogy Jézus osztozott velünk földi sorsunk minden formájában, születéstől szenvedésen át a halálig: éppen ezáltal töltötte meg Isten a földi sors minden szakaszát, fordulatát az Ő jelenlétével. Nincs olyan nyomorúság, amelyben Isten jelen ne volna, nincs olyan szenvedés, amit Ő ne élt volna maga át, nincs olyan kísértés, amit le ne győzött volna.

Mert Jézus nemcsak magára vette minden nyomorúságunkat, hordozta minden betegségünket, szenvedett minden bűn alatt, hanem mindabban Ő maradt a győztes! Mindezt megtöltötte az Ő isteni győzelmével. A győztes Jézusban való hit már maga győzelem a világ fölött! Mert ez a hit azt jelenti, hogy Isten él, én az Ő gyermeke vagyok, adoptált, elfogadott engem, mind életemben, mind halálomban az Övé vagyok! A legreménytelenebb helyzetben is bátran mondhatom: Föl vagyok véve Isten örök tervébe, gondolatába. Ő az én Uram, Atyám, jót akar velem, rábízhatom a sorsomat. Ha nem azt tenné is, amit várok és remélek, akkor is tele van a sorsom - akár szenvedésen és nyomorúságon át is - az Ő féltő szeretetével kegyelmével!

Bizonyság reá ennek a három történetbeli embernek a sorsa: ímé, Urunk nem az égő, tüzes kemencétől őrizte meg őket, hanem az égő tüzes kemencében őrizte meg őket! Mert ott is velük volt egy titokzatos negyedik. Ki más lett volna ez, mint az a Valaki, aki megígérte: ahol ketten-hárman összegyűlnek... És ahol Krisztus jelen van, ott a halál, sőt a pokol tüze is elveszíti hatalmát. - És a három jóbarát hitének a legnagyobb győzelme nem is az volt, hogy végül ép idegrendszerrel, ép bőrrel, ésszel és lélekkel kerültek ki a tűzből, hanem az, hogy a pogány király is megrendült és térdre kényszerült az ő Istenük hatalma előtt! Hárman hittek rendületlenül, és egy király jutott jobb belátásra. A te hited nemcsak a te lelkednek Istennel való négyszemközti magánügye, hanem az én hitemmel, meg a többi keresztyének hitével együtt a Mennyei Király földi bázisa, stratégiai támpontja, ahonnét Ő maga fejti ki a maga lelki hadmozdulatait e világban a célból, hogy végül minden térd meghajoljon Őelőtte és minden nyelv vallja, hogy Úr a Jézus Krisztus az Atya Isten dicsőségére! Ezért olyan döntő jelentőségű egy gyülekezet hite, az, hogy igazán tudjunk hinni! És így hinni nem tudni kell, hanem hinni: szabad! Néked is szabad!

Mondd hát velem együtt:

Bízom hozzád erős hittel,
Hogy te mindent megcselekszel,
Amit szent igédben ígérsz:
Hogy kegyelmesen hozzám térsz,
És megbocsátván bűneimet,
Megadod örök életemet.

(231. ének 2. vers)

Dátum: 1956. november 26.