Péter apostol ebben a szakaszban korának legkényesebb kérdését ragadja meg: a rabszolga-kérdést. Az eredeti szövegben nem “cselédekről” van szó általában, hanem a társadalom legnyomorultabbjairól, a rabszolga sorsban élő emberekről. Az első keresztyén gyülekezetekhez - a jelekből láthatóan - sokan csatlakoztak éppen a rabszolgák közül. Hiszen Jézus evangéliuma a szegények és jogfosztottak számára jelentett igazán fölszabadító örömüzenetet. A rabszolgákat nem védte semmiféle törvény, nem is mentek emberszámba. A korabeli vígjátékok és elbeszélések mutatják, milyen durván bántak velük. Hullott a szidalom és a verés, minden apróságért. A szeszélyes, szívtelen urak könnyen fizettek halállal is rabszolgájuknak valami vétségért. A rabszolgaságnak ebbe a keserves problémájába szól bele most Péter apostol. Amit a kérdésben mond, talán nem kielégítő egy modern szociológus számára, de mindenesetre szociális szempontból is nagy jelentősége van annak, hogy a rabszolgaság ügyében abban a korban ez az első és egyetlen hang egyáltalán. Péter apostol nem a társadalmi reformátor ideológiájával, hanem a lelkigondozó pásztor szeretetével szól a rabszolgákhoz, és amit mond, örök érvényűIeg erőt adó üzenet minden ember számára, aki az élet apróbb-nagyobb igazságtalanságai miatt keresztet hordoz.
Mert itt erről van szó. A meg nem érdemelt szenvedésről, a méltatlanul történt bántalmazásról. Ilyen pedig mindig van és mindig lesz, amíg emberek élnek a földön. Mindig kapunk sebeket egymástól. Mindig előfordulnak olyan helyzetek, amiket nem vártunk volna, amikben igazságtalanságot látunk. Az ember sok mindent el tud viselni, testi fájdalmakat, anyagi terheket, gyászt, szomorúságot, de egyet nem bír elviselni: az igazságtalanságot. Ez ellen minden idegszálunk föllázad. Ezt semmiképpen nem akarjuk magunkon száradni hagyni. Az ilyen szituációban való magatartásunkra nézve ad tehát Péter apostol utasítást. Ennyire konkrétan beleszól tehát Isten az életünkbe. Mit mond hát?
Igéjével azt mondja legelőször is: vizsgáld meg jól, hogy valóban méltatlanul szenvedsz-e? “Mert micsoda dicsőség az, ha vétkezve és arcul veretve tűrtök? De ha jót cselekedve és mégis szenvedve tűrtök, ez kedves dolog Istennél.” (1Pt 2,20) Ha azt a rabszolgát a lustaságért büntették meg, akkor nem ártatlanul szenved. Ha hűtlenségével, kötelességmulasztásával okot adott az arcul verésre, akkor nem történt vele igazságtalanság, hiszen ő maga vívta ki vétkével gazdája haragját! És itt nagyon vigyázzunk, mert a Sátán gyorsan rászed bennünket. Az igazságosság és igazságtalanság megítélésében, ha a saját bőrünkre megy a dolog, nagyon megromlott a látásunk. Minden ember hajlandó azt hinni, hogy méltatlanul szenved. Azt hiszi, hogy csupa rosszindulat veszi körül, pedig ő a bizalmatlan mindenkivel szemben. Azt hiszi, hogy igazságtalanul bántják, pedig a saját brutalitását viszonozzák neki. Hányszor hallok ilyen kifakadást: “Kérem, én a légynek sem ártok, és mégis az emberek olyan rosszak velem szemben!” Pedig, ha jobban belenézne önmagába, észrevenné, hogy a saját zárkózottságának, minden mosolyt megfagyasztó kedélytelenségének és pesszimizmusának a hatását látja az embereken. Ez nem igazságtalanság. Ez az, amire az apostol azt mondja, hogy “micsoda dicsőség az, ha vétkezve ... tűrtök”? (1Pt 2,20) Aki a saját vétke miatt szenved, akit a saját kiállhatatlan, kibírhatatlan, összeférhetetlen természete miatt érnek bántások: az ne ringassa bele magát abba az illúzióba, hogy méltatlanul és igazságtalanul szenved. Inkább tartson bűnbánatot, és próbálja megvizsgálni, nem ő maga-e az oka annak, hogy az emberek úgy bánnak vele, ahogyan bánnak, ő nem érdemli-e meg azt, amit sérelmez?
Tudom: van méltatlan szenvedés is. Az apostol is elismeri, hogy van, aki “jót cselekedve és mégis szenvedve” tűr. Tehát valóban igazságtalanul bánnak vele, valóban nem azt kapja a világtól, amit megérdemelt. Mellőzik, félreteszik, meghurcolják, keserűséget okoznak neki anélkül, hogy okot adott volna reá. Erre mi az apostol válasza?
Először is az, hogy “ez kedves dolog Istennél”. Tehát ez nem olyan dolog, ami miatt az embernek sajnálnia kellene önmagát. Van bennünk bizonyos hajlandóság arra, hogy önmagunk sajnálatával rekompenzáljuk a sérelmeinket. Beleéljük magunkat a mártír szerepébe, és ebben még tetszünk is magunknak. Nos, azt mondja az apostol, ne önmagadnak akarj belőle dicsőséget aratni, hanem Istennek! - A jó cselekedetért szenvedni a legnagyobb kiváltság. Hiszen ez azt jelenti, hogy életem újra kezd egészen rákanyarodni arra az irányra, amit a Krisztus követésének neveznek. Íme, azon az úton haladok akkor, amelyen Jézus járt előttem. “Mert arra hívattatok el; hiszen Krisztus is szenvedett érettetek, néktek példát hagyván, hogy az ő nyomdokait kövessétek: A ki bűnt nem cselekedett, sem a szájában álnokság nem találtatott: A ki szidalmaztatván, viszont nem szidalmazott, szenvedvén nem fenyegetőzött; hanem hagyta az igazságosan ítélőre.” (1Pt 2,21-23) Lehet különb dolga a tanítványnak a Mesterénél? Én élvezni, csupa jóindulatot tapasztalni akarok abban a világban, amelyikben Megváltómat keresztre feszítették? Nem természetes az, hogy az Ő sorsát kell, hogy vállalják a követői is? És mi volt az Ő sorsa a földön? Rabszolgasors. Igazságtalan bánásmód elszenvedése a jászoltól a keresztig. És miként járta ezt az utat? Csendesen és nyugodtan, segítve és áldva, bűn és álnokság nélkül, panasz és fenyegetőzés nélkül, teljesen ráhagyva, átadva mindent az igazságosan ítélő Atyára. És az apostol azt mondja, hogy "arra hívattatok el, hogy az Ő nyomdokait kövessétek"!
Rettenetes dolog az, amikor egy ember őrlődik, emésztődik belülről az őt ért igazságtalanság miatt, és én nagyon jól tudom, milyen nehéz egy ilyen gyötrődő, méltatlanul szenvedő léleknek valami biztatót mondani. És mégis, ha Isten Igéje azt a tanácsot adja az ilyen helyzetben lévő embernek, hogy nézzen Jézusra, az egyetlen igazán ártatlanul szenvedőre, és lépjen a nyomdokaiba: akkor ez bizonyosan a legjobb tanács, olyan, ami fölszabadít, erőt ad, győzelmessé tesz!
Mit jelent hát gyakorlatilag az, hogy "az Ő nyomdokait kövessétek"? Amikor Jézus ártatlanul szenvedett: “Bűnt nem cselekedett”. Az ártatlanul szenvedés jó melegágya lehet egy csomó lappangó bűnnek: az elkeseredésnek, haragnak, gyűlölködésnek, a bosszúvágynak, a megkeményedésnek, az elfásulásnak, az irigységnek és sok más egyébnek.
De ugyanúgy lehet a méltatlan szenvedés a nagyobb kegyelem megtapasztalásának is az eszköze, alkalma. Az a fájdalom, amelyben Istentől engedjük magunkat vezetni, életre vezet. Ha az ember a fájdalmait a maga kezében tartja meg, saját maga intézi, vagy akarja intézni azokat, teljesen emberi területen, akkor a fájdalom cinikussá, keserűvé, panasszal telivé teszi. Kárára van. Viszont, ha valaki befogadja Istent a fájdalmaiba és engedi, hogy ő rendelkezzék azokkal, akkor Isten azt, ami értelmetlen szenvedés lett volna, lelki fegyelmezéssé változtatja. Jobb ember kerül ki belőle. Javára válik az embernek. Maga az a fájdalom, amelytől szenvedünk, lehet, hogy valamilyen gonosz forrásból származik, mint itt az alapigénkben, szívtelen emberektől, de a kérdés nem az, hogy honnan ered, hanem az, hogy hová vezet. Vezethet a bűn megnövekedésére is és vezethet megtisztulásra is. Ezt viszont az dönti el, hogy bevonjuk-e Istent a fájdalmunkba és engedjük-e, kérjük-e, hogy ezt is, mint minden egyebet: a megváltásunkat szolgáló céljai részévé tegye.
Isten sokszor a bennünket ért igazságtalanságba is elég sok jót tud belevinni ahhoz, hogy javunkra váljék. Az ördög-szülte rosszat is fel tudja használni arra, hogy Isten ihlette embereket formáljon általa. Istennel együtt még a vereségeink is győzelmekké változhatnak. Nem az a legfontosabb tehát, hogy az élet igazságos legyen velünk szemben, hanem az, hogy kapjunk elég erőt arra, hogy az élet igazságtalanságait is üdvös alkalmakká tehessed, hasznos eszközökké változtathassad.
Cirénei Simonra, amikor a mezőről jött haza, rátettek egy keresztet. Olyan kereszt volt ez, amire nem szolgált reá és mégis kényszerítették, hogy vigye! Ezt míveli velünk is nagyon sokszor az élet: megragad, és vonakodó vállainkra keresztet rak. De ettől a kereszttől megváltozott Cirénei Simon és egész családja egész életpályája, mert két fia, Alexander és Rufus jól ismert hívők lettek. Simon nemcsak vitte a meg nem érdemelt keresztet, hanem hasznát is vette. Amikor az élet ránk teszi a keresztet, mi ennek a keresztnek a révén még szorosabban kapcsolódhatunk össze Krisztussal, és ez a kapcsolat örökre megváltoztat minket. Nem a szenvedés nemesít, hanem az a mód, ahogyan viseljük. Simon jól viselte és ez alakította át őt. Ez a szenvedés a legaktívabb hősiesség!
Azután Jézus “szájában álnokság nem találtatott, ... viszont nem szidalmazott, szenvedvén nem fenyegetőzött” (22-23. vers), - hanem imádkozott! Igen: éppen azokért, akiktől az igazságtalanságot kellett elszenvednie. Ez már egészen gyakorlati dolog! Imádkozz azokért, akiktől szenvedsz. Nehezebb gyűlölni valakit, ha már imádkoztál érte. Ha már kérted valakire Isten áldását, nehezebb lesz megátkozni azt. Az imádság kiveszi a szívünkből a neheztelés fullánkját. Valahányszor rágondolsz az illetőre, előbb imádságban füröszd meg a gondolataidat. Az imádság nélküli gondolat neheztelő gondolat lesz.
Továbbá, azzal is Jézus nyomdokába lépsz, ha elgondolkozol azon, hogyan tehetnél jót azzal, aki igazságtalan volt veled szemben. Lopakodj a szívéhez. Ő felfegyverkezve fogja várni visszaütésedet, de te ott csapj le rá, ahol védtelen: a szívére! A gonoszt jóval győzd meg. Minél több rossz jön őtőle, annál több jónak kell jönnie tetőled. Amikor szeretjük azokat, akik bántanak bennünket, amikor odatartjuk a másik orcánkat, ahogyan Jézus mondta, akkor ellenségeinknek fölébe kerekedünk, nagyobbak leszünk náluk, és legyőztük őket! De ha azt nem is, megnyertük saját lelkünket. Mindkét esetben győztünk!
És végül: Jézus nem fenyegetőzött, hanem hagyta az igazságosan ítélő Istenre - azt jelenti, hogy ne a tied legyen az utolsó szó, hagyjad, hogy Istené legyen az! Legjobb, ha nem is mi magunk felelünk azoknak, akik bennünket bántanak, hanem hagyjuk, hogy válaszoljon helyettünk maga az Úr! És Ő meg is adja a választ mindig, olyan választ, ami a problémában teljes megoldást hoz! Hagyjuk Őt győzni ott, ahol mi nem tudunk! Nyugodtan rábízhatod sérelmeidet arra, aki a világ legnagyobb vereségét, a Krisztus keresztjét, a világ legnagyobb győzelmévé tette!
Tehát példát, követendő példát adott nekünk Jézus, hogy az Ő nyomdokait kövessük. De nemcsak azt adott - többet is a példánál: lehetőséget rá, erőt hozzá. Így fejezi be az apostol ezt a szakaszt: “A ki a mi bűneinket maga vitte fel testében a fára, hogy a bűnöknek meghalván, az igazságnak éljünk: a kinek sebeivel gyógyultatok meg. Mert olyanok valátok, mint tévelygő juhok; de most megtértetek lelketek pásztorához és felvigyázójához.” (1Pt 2,24-25)
Ártatlan szenvedése nemcsak példa, hanem engesztelő áldozat, helyettes elégtétel. Bűneinket a saját testében vitte fel a fára, a gyalázat fájára, a kínos rabszolgahalál, a legszörnyűbb megtorlás fájára, a keresztre. És ott fenn, ezen a fán a bűn megölte testét, és halála megölte a bűnt, mert elszenvedte érte a megtorlást és megszerezte a bűnbocsánatot. Az Ő sebeivel csodálatos módon gyógyulnak a mi lelki sebeink. Őáltala szabadulunk meg attól a legáltalánosabb emberi természetünktől, amelyiknek az az ösztöne, hogy ahogy te nekem, úgy én is neked! A lelkek Pásztorának és Felvigyázójának a vezetése alatt nem muszáj többé a bántást hasonló érmével viszonozni: rátehetjük azt is annak a vállára, aki az egész világ bűneit hordozta!
Ámen
Dátum: 1954. október 24.