Thesszalonikai első levél

Elérkeztünk az első Thesszalonikai levél befejezéséhez. Végig az egész levélen, és különösen itt, a legvégén, egy eleven, fiatal, buzgó gyülekezet képe bontakozott ki előttünk. Olyan tükröt tart elénk az apostol, amelyben meglátható az a szomorú tény, hogy mennyire eltávolodtunk mi már, a mai gyülekezetek, az első gyülekezetek friss, örvendező keresztyénségétől, az első szeretetnek ettől a korszakától. Ilyenkor látjuk, milyen langyosakká, közönyösökké, fásultakká váltunk mi már Őhozzájuk képest! Most az apostol itt, a levele végén elvezet bennünket abba a műhelybe, ahonnét ez az egész lüktető, eleven élet kiindult. Megmutatja a titkát annak a gyülekezeti életnek. Ez a titok pedig az, hogy élő gyülekezetet nem lehet emberi buzgósággal, erőfeszítéssel csinálni, nem lehet ötletesen, körültekintően megszervezni. Az élet ajándék. Élő gyülekezet ott van, ahol az egyes emberek engedik, hogy Isten munkába vegye őket. A mi gyülekezetünk megelevenedése is attól függ, hogy mi, személy szerint, akik alkotjuk ezt a gyülekezetet, hajlandók vagyunk-e magunkat odaadni Istennek, hogy vegyen munkába bennünket, formáljon, alakítson? Meg vagyunk-e győződve arról, hogy még nagyon sok mindennek meg kell változnia életünkben?

Mit akar tenni velünk Isten? Így mondja az apostol: “Maga pedig a békességnek Istene szenteljen meg titeket mindenestől.” (1Thessz 5,23a) Tehát az a folyamat, ami az Isten csendes és rejtett műhelyében végbemegy egy emberben: a megszentelés. Ez nem egy hirtelen átalakulás, egyik napról a másikra való tökéletessé válás, hanem lassú, folyamatos megújulás, átformálás, hogy alkalmassá legyen az ember az Úr Isten számára. Azt mondja az apostol: az Isten “szenteljen meg titeket mindenestől”. Tehát az életünknek minden részletében, porcikájában, megnyilvánulásában, vonatkozásában, összefüggésében működni akar Isten az Ő megszentelő erejével. A testben és ösztöneiben, indulataiban éppen úgy, mint a lélekben és annak vágyaiban, érzéseiben, rejtelmeiben, valamint szellemi életünk megnyilvánulásaiban, tehát a gondolkodásban, akaratban is, ott akar lenni Isten az Ő megszentelő erejével, munkájával. Azt akarja, hogy valóban azzá legyünk a Krisztusban való hit által, amik vagyunk: a menny polgárai a földön, a világ világossága az emberek között, az Élet szava a mindennapi életben.

Rettentő nagy igénye van Istennek az Őt ismerő és benne hívő emberekkel szemben. De hozott is érte akkora áldozatot Jézus halálában, hogy támaszthat is akkora igényt azokkal szemben, akikért Jézus meghalt és feltámadott! Hajlandók vagyunk-e kiszolgáltatni magunkat Istennek, hogy szenteljen meg bennünket úgy, ahogyan Ő akar, tehát testi-lelki-szellemi valóságunkban, mindenestől, végezze csak rajtunk ezt a kegyelmesen átalakító munkáját?! Tudniillik itt éppen arról van szó, hogy nem magamnak kell megszentelnem önmagamat: A gyengeségeimmel, hibáimmal, bűneimmel nem magamnak kell elbánnom. Nem is volnék rá képes. Hiszen olyan sok keserű tapasztalatunk van már e tekintetben: hányszor elhatároztuk, hogy de most már ezután igazán másképpen lesz - és a nagy nekibuzdulás megint leverettetéssel végződött! Olyan elkedvetlenítő az, hogy az ember próbálkozik, mindig újra megpróbál megújulni és megint csak nem ér célt. Ebből a görcsös erőlködésből szabadít föl az apostol, amikor azt mondja: “Maga pedig a békességnek Istene szenteljen meg titeket mindenestől!” Ne ti magatok, mert az úgy sem megy, hanem az Isten: neki megy! Ne vegyétek ki ezt a munkát Isten kezéből!

A megszentelődés, a megújulás nem erőlködés, hanem könyörgés tárgya és eredménye, csak Isten tudja elvégezni rajtunk és bennünk! A nyersanyag nem tud önmagának új formát és rendeltetést adni - Mesterre van szüksége, aki kézbe veszi és megmunkálja. És erre ígéret is van: “Hű az, a ki elhívott titeket és ő meg is cselekszi azt.” (1Thessz 5,24) Csak hagyjuk cselekedni, csak adjuk a kezébe magunkat, csak bízzuk rá a testünket, lelkünket, szellemünket: Ő majd megcselekszi! Persze nem úgy cselekszi meg, hogy nekünk most már semmi közünk hozzá, minden az Ő dolga, mi nem tehetünk semmit! Nem így! Igen: Ő megcselekszi, Ő az, aki megszentel, átformál, de velünk való közös együttműködéssel. Mi is hozzájárulunk valamivel. Erről is szó van az Igében. Ezért mondja az apostol: “A Lelket meg ne oltsátok!” (1Thessz 5,19) Isten az Ő Szentlelkével végzi el bennünk ezt az átalakító, megszentelő munkát, úgy, hogy rávilágít életünkben valamire, amit titokban, sötétben akartunk tartani. Ráfordít a szívünkre valamit, amit rosszul tettünk, megmutat egy utat, amelyen el kellene indulni. Nos, nem mintha el tudnánk oltani a Szentlélek tüzét, de az a veszedelmes képességünk megvan, hogy a bennünk való hatását meg tudjuk oltani. Meg tudjuk oltani, hatálytalanítani tudjuk közönyösséggel és engedetlenséggel. Azzal, hogy nem hallgatunk Rá, nem veszünk tudomást Róla, hogy mit akar, mire figyelmeztet. Ezért int az apostol: “A Lelket meg ne oltsátok!” Lehet, hogy éget, ki akarja égetni az önzésünket, a hiúságunkat, de meg ne oltsuk a lángját, hadd égjen, aminek égnie kell, hadd fájjon, aminek fájnia kell! Hadd hatoljon csak be fényével azokba a legtitkosabb lelki zugokba, titkokba, amikről senki sem tud rajtunk kívül! “A Lelket meg ne oltsátok” - mert így munkálkodik az Úr!

A tüzet táplálni is kell, hogy ki ne aludjék. Fűtőanyag híján magától is kialszik. Hiába gyújtotta meg Isten a Szentlélek lángját valakiben, ha megvonja tőle az ember azután a fűtőanyagot: az Igét, az Isten beszédét. Ha valaki elhanyagolja az Isten Igéjének a rendszeres tanulmányozását és az igehirdetési alkalmakon való részvételt, hamarosan meglátja majd, hogy olyan útra tért, ami a Lélek kioltásához vezet. Ezért függ össze az előbbi figyelmeztetéssel az a rögtön utána következő: “A prófétálást meg ne vessétek!” (1Thessz 5,20) Isten a prófétálás által, az emberi szóval tolmácsolt isteni üzenettel, az Ő Igéje által végzi az Ő tisztító, bátorító, megerősítő, vigasztaló munkáját az életünkben. Aki nem él az Igével mint napi táplálékkal, kivonja magát Isten megszentelő, újjáteremtő munkája alól. Tekintsük úgy a Bibliát, mint olyan eszközt, amivel maga Isten dolgozik rajtunk, mint a szobrász a vésővel és kalapáccsal a kőtömbön. Hadd vágjon bele az elevenünkbe, hiszen csak attól tisztít meg, ami nem oda való! “A prófétálást meg ne vessétek.”

A harmadik eszköz, amit használhatunk abból a célból, hogy Isten az Ő megszentelő munkáját végezze rajtunk, Pál szerint ez: “Szüntelen imádkozzatok!” (1Thessz 5,17) A háborúból tudjuk, milyen fontos egy küzdő csapatnak a jó, biztos összekötővonal a hátvéddel, amely révén muníciókészletét kiegészítheti. Ilyen összekötővonal a hátvéddel számunkra az imádság. Arra kell ügyelni, hogy az ellenségnek ne sikerüljön ezt a vonalat áttörni, megszakítani. A mi muníciókészletünk a menny, földi küzdelmeinkhez onnét kapjuk mindazt, amire szükségünk van. “Szüntelen imádkozzatok” - de ez nem azt jelenti, hogy állandóan térdet hajtva, kezünket összekulcsolva, szemünket lezárva járjunk, éljünk - mert ez az imádságnak csak a külső oldala. Itt nem is annyira az imádkozás gyakorlatára, hanem az imádság állapotára figyelmeztet az apostol. Maradjatok meg az imádság állapotában akkor is, amikor szavakkal nem imádkoztok éppen. Tehát abban a tudatban, hogy Nála nélkül semmit sem tehetünk és nem is akarunk tenni nála nélkül semmit. Az imádság állapota azt az alázatot jelenti, amelyben az ember mindent az Úrtól vár, mindent tőle tesz függővé, kellemest és kellemetlent, derűt és borút az Ő kezéből fogad el. Ott tartja magát, gondolatait, akaratát az Isten keze ügyében, állandó készenlétben arra, amit Ura éppen akar. Tehát ilyen értelemben: “szüntelen imádkozzatok”!

Így adhatjuk bele életünket Isten kezébe, műhelyébe, hogy annak minden területét vegye munkába, alakítsa át, formálja ki az Ő kedve szerint valóra, tehát szentelje meg mindenestől. Ez a nagy munka még nincsen befejezve egyikőnk életén sem, de akik hagyják magukat így megdolgozni, azoknak az életén már most is elő-előtűnik valami abból az újból, megcsillan valami az isteni műremekből. Például az, amit az apostol így mond: “Mindenkor örüljetek!” (1Thessz 5,16) Valami felülről jövő tiszta derű fénye az, ami a megszentelődő életet körülveszi. Olyan derű, ami nem függ a külső körülményektől vagy a pillanatnyi érzésállapottól. Az igazi keresztyén ember olyan az emberek között, mint a csalogány a többi madarak között. Ha a sötétség beáll, a többi madár ajkán elnémul az ének. De a csalogányok akkor is tovább énekelnek. Ez az öröm az Istennel való megbékéltség és megigazultság következménye. Az Isten megbocsátó és megváltó szeretete felett érzett belső öröm. Ezért tud a hívő ember még a szenvedésben és a legméltatlanabb bánásmód közben is derűs lenni. Szemének könnyei sem tudják szívének örvendezését eloltani. Ismerjük-e ezt az örömöt? Ha engedjük, hogy Urunk jobban a kezébe vegyen, mélyebben nyúljon bele az életünkbe, több tapasztalatunk lesz a boldogságról!

Azután abban is a kialakuló új élet ragyogása csillan föl, amit így mond az apostol: “Mindenben hálákat adjatok!” (18a vers) Tudniillik Istennek. Hiszen akik Istent szeretik, tudják, hogy minden javukra van. Tudják, akkor is, ha nem látják pillanatnyilag. Mint ahogyan tudjuk, hogy a nap 12 órakor ott van magasan az égen, tudjuk akkor is, ha sűrű felhők takarják el, és nem látjuk miattuk. Így tudjuk - még ha nem látjuk is -, hogy Isten mindent javunkra tesz. És ez már elég ok arra, hogy mindenben hálákat adjunk Néki. Mindenkor, mindenben hálákat adni Istennek azt jelenti, hogy Isten édesatyai kezének munkáját ismerem föl az életemben. A megszentelődő élet alaphangja a hála. Eltűnt belőle a békétlenség, zúgolódás, elégedetlenség: a vesszőért is hálás!

Ilyen nagyszerű, új életek formálódnak a mi Urunk csendes műtermében. Rajtunk is hajlandó és képes ilyen csodát művelni, csak hagyjuk, engedjük! Ne akadályozzuk! Kérjük! Pál mireánk is kéri ezt az áldást, amikor így ír: “Maga pedig a békességnek Istene szenteljen meg titeket mindenestől, és a ti egész valótok, mind lelketek, mind testetek feddhetetlenül őriztessék meg a mi Urunk Jézus Krisztus eljövetelére. Hű az, aki elhívott titeket és ő meg is cselekszi azt.” (1Thessz 5,23-24)

Jertek, fohászkodjunk az énekszerző szavaival:

Szívemet töltse be
Kegyelmed ereje
Buzgósággal!
Meghaltál érettem;
Add: szívem s életem
Teérted éghessen
Forró lánggal!

(466. ének 2. vers)

Ámen

Dátum: 1954. március 14.

A most felolvasott versekben az egyik legrégibb gyülekezet rendje van előttünk. Nem egyházi törvény ez, hanem olyan rendtartás, amely a leglényegesebb dolgokban rendelkezik: a gyülekezet tagjainak egymás iránti kölcsönös felelőssége dolgában. Nincs itt semmi szervezet, jogilag, törvényesen megállapított rend, hanem valami belső egység tartja össze a gyülekezetet. Bepillantást nyerünk Krisztus egy élő gyülekezete titkába és ez azért jó, mert a magunk gyülekezetének az életét ebből a szempontból vizsgálhatjuk meg.

A gyülekezethez tartozásnak, a gyülekezeti tagságnak az alapját jelöli meg az apostol ezekkel a szavakkal: “Mert nem haragra rendelt minket az Isten, hanem arra, hogy üdvösséget szerezzünk a mi Urunk Jézus Krisztus által, A ki meghalt érettünk, hogy akár ébren vagyunk, akár aluszunk, együtt éljünk ővele.” (1Thessz 5,9-10) Azt jelenti ez, hogy aki ehhez a gyülekezethez tartozik, az valami nagy dolgot élt meg. Senki sem lehetett tagja a gyülekezetnek úgy, hogy csak egyszerűen beleszületett, vagy egyszerűen becsúszott közéjük, beállt a sorba minden további nélkül. Nem ment az ilyen egyszerűen. Azoknak az embereknek az életében előbb történt valami. Egyszer döntés elé kerültek és választaniok kellett. Az apostol igehirdetésén át maga Jézus Krisztus szólította meg őket és nekik állást kellett foglalniok, igent kellett rá mondaniok. Lehet, hogy az egyik hamarább engedett a hívásnak, a másik ingadozott még és csak lassan érlelődött meg benne az elhatározás, hogy ő is átadja magát Jézusnak, de akármilyen módon, mégis a gyülekezet minden tagja személyes hitbeli kapcsolatba került a Megváltó Jézussal, meghódolt előtte. Tehát átment azon a hatalmas élményen, amit általában megtérésnek szoktunk nevezni. Ez volt az a belső kapcsolat, összekötő erő, ami a gyülekezeti élet rendjét tartotta. Beletartoztak mind Jézus gyülekezetének az élő és éltető szervezetébe. Ezért írhatja nekik az apostol: “Mert nem haragra rendelt minket az Isten, hanem arra, hogy üdvösséget szerezzünk a mi Urunk Jézus Krisztus által”. (1Thessz 5,9)

És ha azóta nagyon sokféle külső törvénnyel, egyházi és világi törvénnyel szabályozták is már az egyháztagság kérdését, a valódi, a lélek szerinti egyháztagságnak ma is ez az alapja: tehát ez a boldog hitbeli fölismerés, hogy nem haragra, hanem üdvösségre rendelt minket az Isten a Jézus Krisztus által. Nem az dönti el a gyülekezeti tagságot, hogy valaki keresztyénnek és reformátusnak született, vagy konfirmált, vagy anyagilag is támogatja az egyházat, vagy egyháza előírásait igyekszik megtartani - hanem aki szíve szerint, személyes hitbeli döntéssel igent tud mondani így: igen, engem is arra rendelt az Isten, hogy üdvösséget nyerjek Jézus Krisztus által, aki meghalt érettem! Sokszor megkérdeztem már más szavakkal, most ez Ige alapján hadd kérdezzem meg újra: el tudjuk ezt mi mindnyájan mondani? Megvan bennünk az a belső bizonyosság, hogy ez számunkra is igaz? Van még valaki közöttünk, aki hitünknek ebben a legalapvetőbb kérdésében kételkedik, bizonytalankodik? Akinek a számára az üdvössége dolgában még nincs ilyen bizonyossága? Mostanában ritkán beszélünk erről, de nem azért, mintha nem volna lényeges kérdés, hanem mert a rohanó élet sok más egyéb gyakorlati problémát vet föl, amiben tájékozódnunk kell az Ige világosságában. De a személyes döntés kérdését akkor sem lehet kikerülni egyikünknek sem! Azért jó, hogy most újra ez elé állít bennünket az Isten. Hogyan is állunk hát ezzel a döntéssel?

Van az néha úgy, hogy az ember rendezkedés közben rátalál egy régi, megsárgult levélre, ami neki van címezve. Valamikor régen talán az édesanyja írta, a kusza betűkből még mindig árad a szeretet, s amint az ember újra elolvassa, fölmelegszik tőle a szíve. Ilyenformán került a kezembe a napokban egy Ige. Régi, jól ismert üzenet a Bibliából, az Ézsaiás könyvéből: “Ne félj, mert megváltottalak, neveden hívtalak téged, enyém vagy! ...Mivel kedves vagy az én szemeimben, becses vagy és én szeretlek” (Ézs 43,1a. 4b) Amint gondolkodva végigolvastam, újra megmelegedett tőle a szívem. Isten személyes üzenete hozzám: "megváltottalak" - mondja -, tehát annak a szent vérnek, ami a Golgotán ontatott ki, a bűnbocsátó ereje, megújító hatása rád is érvényes! “Neveden hívtalak téged” - mondja. Igen: az én nevemen szólított, a tulajdon nevemen. Hallotta ezt egy egész gyülekezet régen, 44 évvel ezelőtt a kecskeméti református templomban, amikor az én nevemet összekötötte a maga Szent nevével a keresztségben. “Enyém vagy!” - mondja tovább. Igen, az vagyok, az Övé, hiszen meg is jelölt szent jellel, a keresztvíz által ábrázolt megváltó vérrel, mint ahogyan én meg szoktam jelölni a könyveimet a kézjegyemmel, vagy a vőlegény a menyasszonyát a jegygyűrűvel. “Kedves vagy az én szemeimben” - olvasom tovább a csodálatos levelet, s ez már igazán csak úgy lehetséges, hogy azon a Jézuson keresztül néz reám, lát engem, Akiben van oka gyönyörködni. “Becses vagy” - mondja tovább. Érték vagyok, drága kincs vagyok a hatalmas Isten végtelen világában?! Én, a porszem, én, a senki? Igaz lehet? Mégis úgy kell lenni, hiszen rettentő árat fizetett értem, isteni véren vásárolt meg! “És én szeretlek” - ezek után ezt is elhiszem.

Megértitek, hogy átmelegedett a szívem, amikor ezt a régi levelet most újra elolvastam? És ezt a levelet, ugyanezzel a szöveggel, névre szólóan mindnyájan megkaptátok, kivétel nélkül! Nálad is ott van ez a mennyből érkezett levél már régóta, mióta megkereszteltek. Mert az a keresztség, amiben részesültél, ezt az isteni üzenetet pecsételte meg a számodra. Fölbontottad-e már, elolvastad-e már? Mit válaszoltál reá? Ebből az üzenetből, amit te is éppen úgy megkaptál, mint én, tudhatod, hogy téged sem haragra rendelt az Isten, hanem arra, hogy üdvösséget nyerj a te Urad Jézus Krisztus által, aki meghalt éretted! Így mondja az apostol: “A ki meghalt érettünk, hogy... együtt éljünk ő vele!” (1Thessz 5,10) Tehát az az üdvösség, amire rendelt bennünket az Isten, nemcsak halál utáni állapotot jelent, hanem azt is, hogy a bűnbocsánat erejében új életet kezdhetünk. Olyan életet, amelyet Ő szabaddá tett, megoldott, amelyikben Ő maga akar az uralkodó középpont lenni. Együtt éljünk Ővele - vagyis Jézussal. Őbenne találom meg a közelben lévő Istent. Őbenne szól Isten olyan nyelven hozzám, amit meg tudok érteni, Őbenne szól emberi nyelven. Őbenne isteni útitársat kapunk, kísérőt, aki velünk jár, velünk megy minden helyzetünkben, minden kérdésünkbe, minden örömünkbe, szenvedésünkbe, problémánkba, Aki velünk jön majd még a halálba is. Ennek az élménynek, ennek a bizonyosságnak az alapján vagyunk Krisztus gyülekezetének a tagjai. A thesszalonikai keresztyéneknek ilyen élményük volt Urukról. Elnyerték általa az üdvösséget, és most Ővele élhetnek. És nekünk is ehhez a leglényegesebb ponthoz kell mindig újra visszatérnünk: Jézus keresztje alatt elnyerni az üdvösséget és Vele új életet élni. Mi is csak így kapcsolódhatunk bele Krisztus gyülekezetének élő szervezetébe.

Azok között, akik megtalálták Krisztusban az üdvösséget és Vele élnek, önként adódik az, amit az apostol így folytat: “Vígasztaljátok azért egymást, és építse egyik a másikat, a miképen cselekeszitek is.” 1Thessz 5,11) Tehát ne úgy legyen, hogy az egyik ember vigasztal, a többi pedig csendesen megül! Ne egy vagy két ember építsen, a többiek pedig csak nézzék az építést, hanem így: “Vígasztaljátok azért egymást, és építse egyik a másikat...” Az élő gyülekezetben ilyen kölcsönös felelősség kapcsolja össze a hívőket egymással. Nem egymástól függetlenül, elkülönülve éli ki-ki a maga ilyen vagy olyan keresztyén életét, hanem mint ugyanannak az üdvösségnek a reménybeli birtokosai: állandó kölcsönhatásban vannak egymással. A gyülekezet nem olyan, mint egy hangversenyterem vagy színház nézőközönsége, hanem mint egy összetartozó, nagy családi közösség, ahol érdeklődnek egymás iránt, nyitva vannak egymás felé. Persze ezt mesterségesen nem lehet megcsinálni, de ha az Úrral élünk, akkor ez a gyülekezeti közösség egyre jobban kialakul közöttünk, Őkörülötte, és Őáltala. Ez a kifejezés: vigasztaljátok egymást, szó szerinti fordításban így hangzik: hívjátok egymást kölcsönösen oda! Hová hívhatnók egymást, ha nem újra és újra Őhozzá, Urunkhoz. És éppen így leszünk az Ő gyülekezetévé, amelyiknek a középpontjában akar Ő lakozni. És ha most eszedbe jut valaki, akit oda kellene hívni Hozzá, ne halaszd el, tedd meg ma!

És építse egyik a másikat! Építeni nem könnyű dolog. Sokkal egyszerűbb rombolni. Építeni azt jelenti: mindig újabb és újabb köveket, téglákat hozzátenni az új épülethez, hogy növekedés legyen. Segítsünk egymásnak beleépülni Krisztus igazi gyülekezeti közösségébe! Az apostol részletezi is ezt a kölcsönös felelősséget. Legelőször az elöljárókról szól, akik vezetik, gondozzák a gyülekezetet. A maga tapasztalatából tudja, milyen nehéz feladat elöljárónak lenni, mennyi kísértés, külső és belső nyomorúság, veszedelem jár vele. Az elöljáró is csak ember, aki csak a kereszt alatt élhet, neki magának is minduntalan kell, hogy engedje magát odahívni Krisztushoz. Ezért van szüksége neki is az egész gyülekezet szolgálatára. Ne hagyjátok magukra az elöljáróitokat! - mondja az apostol. “Az ő munkájokért viseltessetek irántok megkülönböztetett szeretettel.” (1Thessz 5,13) Tehát hordozzátok el a személyi fogyatékosságaikat is, hordozzátok imádságban, könyörgésben a szolgálataikat. Nagyon megsokasodnék gyülekezeteinkben Isten áldása, ha rajongás vagy kritizálgatás helyett többet imádkoznánk elöljáróinkért.

Azután vannak, akik vesződséget szereznek az Úrnak és gyülekezetének. Ezeket sem lehet félreállítani, sőt a gyülekezet éppen azokon a tagokon mutatja meg életerejét, akikkel vesződsége van. Ilyenek például a rendetlenek, akik nem akarnak beállni a sorba. Önfejűek, makacsok, különállók, hogy mintegy távolról bírálhassák mások ténykedéseit. Azt mondja az apostol: intsétek őket! Vagyis: szólítsátok őket ide! Fogadjátok be őket! Éreztessétek meg velük, hogy ők is tagjai a gyülekezetnek! Érettük is felelősek vagytok! Azután vannak a félelmes szívűek, akiknek kevés a bátorságuk, könnyen csüggednek, hamar csalódók és elbátortalanodók lesznek. Nincs bátorságuk hinni. Nem merik elengedni és egészen az Úrra hagyni magukat. Mindig a maguk gyengeségére néznek, és ezért vesztik el a bátorságukat a keresztyén élethez. Azt hiszik, úgysem tudnak kitartani, és ez bénítja őket. Bátorítsátok őket! - mondja az apostol. Segítsetek nekik, tegyetek bizonyságot róla, hogy Krisztus a megrepedt nádszálat sem töri el! Ha ismersz ilyen félelmes szívűt, az Úr felelősségre von: bátorítsd őt!

És vannak erőtelenek, akikben semmi erő sincs, semmi belső tartóerő, minduntalan visszaesnek. Olyan szívesen lennének másmilyenek, de sohasem sikerül nekik! Ne adjátok fel a gyöngéket - mondja az apostol -, se a reménységet irántuk, hanem gyámolítsátok őket! Legyetek türelmesek a gyengeségeikkel szemben! Hordozzátok őket! “Tartozunk pedig mi az erősek, hogy az erőtelenek erőtlenségeit hordozzuk.” (Róm 15,1) Ne mondjátok nekik, milyen gyengék - úgyis tudják -, hanem éreztessétek meg velük a nagyobb erőt azáltal, hogy támogatjátok őket!

Így épül a gyülekezet az Úrral való közös együttélésnek a gyökeréből. A gyülekezet olyan emberekből áll, akik Krisztusban üdvösséghez jutottak, Vele élnek, és ezért egymás iránt felelősséget hordoznak. Így haladnak mind együtt: az egyház egy nagy mozgás, haladó menet, a menny felé vándorló zarándok csapat a földön. Benne lehetünk mi is a Krisztusban való közösségben.

Hű pásztorunk, vezesd a te árva nyájadat,
E földi útvesztőben te mutass jó utat;
Szent nyomdokodba lépve, a menny felé megyünk,
Ó, halhatatlan Ige, vezérünk, Mesterünk.

(229. ének 1. vers)

Ámen

Dátum: 1954. március 7.

Nagyon sokat vitatkoztak már afölött, hogy mi a vallás. Körülbelül 150 különféle meghatározása van a vallásnak. Egyik szerint a vallás az ember magánossági érzésének a kielégítése. Mások szerint a vallás egy bizonyos védőszer, arra, hogy miként rendezkedjünk el szociális tekintetben. Nagyon általános tétel az is, amely szerint a vallás igazi gyökere a félelem. Nos, egyik sem fejezi ki a vallás igazi lényegét. Mert minden vallásnak egyetlen gyökere van. Mégpedig egy nagy vágyakozás az életre, a minél teljesebb életre való törekvés. A tökéletességre való törekvés szinte egyetemes törvénye az életnek. A legparányibb sejttől a legmagasabb rendű emberig ott van a tökéletességre való igyekezete. A vallás a tökéletesebb élet utáni vágyon alapul. Ösztönösen érezzük, hogy egész emberekké csak úgy lehetünk, ha életösztönünk a legfőbb élethez, Istenhez kapcsolódik. A vallás tehát a leghatalmasabb életösztön az emberben, a legmagasabb rendű élet, a minőségi élet vágya. A vallás egy nagy kiáltás - az élet után, a teljes élet után! Bibliai nyelven: az elveszett paradicsom után!

És mivel ezt a vágyat, ezt az életösztönt maga az Isten oltotta belénk, nem is tudja más kielégíteni, csillapítani, mint csak Ő maga. Ezért jött közénk a Názáreti Jézus személyében. Benne az élet, a legmagasabb rendű élet, az isteni minőségű élet jelent meg közöttünk, emberi életünkben. Akik Őt hit által befogadták magukba, azokban is elkezdődött már az a másik élet, az isteni minőségű élet, a magasabb rendű élet, a tisztaságnak, jóságnak és szentségnek az élete. Meg-megcsillan belőle valami a megváltott emberek beszédében és cselekedeteiben. De annak az életnek a teljes kibontakozása, diadala még hátravan. Igen: még hátravan a nagy, végső leszámolás napja. Az a nap, amikor Az, Aki azt mondta önmagáról: én vagyok az Igazság, végleg leszámol a hazugsággal, a bűnnel; Aki azt mondta: én vagyok a Világosság, végleg leszámol a sötétséggel; aki azt mondta: én vagyok az Élet, végleg leszámol a halállal; amikor majd a Biblia szavai szerint Isten lesz minden mindenekben. Ez a nap az Úr napja, a Krisztus visszajövetele napja, a teljes isteni élet napja. Erről a napról ír az apostol. Ezt a napot várták a thesszalonikai hívek. Minden reménységük ezt az eljövendő napot ölelte át, minden törekvésük erre a napra való fölkészülés volt. Szinte megtelítődtek ennek a napnak az előrevetített dicsőségével, örömével, erejével, életével. Nyitva volt a szívük a legmagasabb rendű élet várására és befogadására.

Mai keresztyén hitünknek legtragikusabb hiánya éppen az, hogy nincs meg benne ama napnak, az Úr visszajövetelének sóvárgó, égő várása. Krisztusban való hitünk éppen azáltal vesztette el az erejét, minőségi életét, magasabb életté formáló hatását, hogy elvesztette az Úrnak ama napja iránti győzelmi reménységét. Akkor a teljes élet utáni vágyakozás és készülődés volt a Krisztus visszajövetele ígérete, ma pedig elhanyagolt tantétel. Meg is látszik rajtunk! Akkor az elközelgő Isten-országa erői működtek a hívekben. Ma éppenhogy evickélünk életünk küzdelmei között. Akkor boldog reménységgel várták a nagy találkozást, most pedig hozzászoktunk a lelki levertség állapotához, mert nem várunk semmit. A várakozás nélküliség lelkének adtuk át magunkat. Nincs nyitva a szívünk az isteni élet gazdagságának a lehetősége előtt! Nem arra vagyunk beállítva, hogy ama nap, az Úrnak a napja egyszer ránk virrad.

Mennyire másnak kellene lennünk, ha Jézus visszajövetelének a reménységében élnénk! Képzeljük csak el, ha most valaki hitelesen tudtul adná, hogy holnap reggel teljesedik be, amit Jézus ígért: “meglátjátok az embernek Fiát... eljőni az égnek felhőiben” (Mt 26,64) nagy hatalommal és dicsőséggel! Mit tennénk most? Mit tennél ezután? Hogy összezsugorodna a jelentősége bizonyos dolgoknak, ügyeknek, amiket most nagynak látunk, és mennyire előtérbe kerülnének olyan dolgok, amikkel nem szoktunk foglalkozni! Milyen halálosan komoly jelentést kapnának ilyen kijelentések: bocsássatok meg egymásnak! Szeresd felebarátodat, mint önmagadat! Magatokat a paráznaságtól megtartóztassátok! Álljatok ellene az ördögnek! Egymás terhét hordozzátok! Higgy az Úr Jézus Krisztusban és üdvözülsz! Érzitek, mit jelenthetett a thesszalonikai híveknek az egész életük folyására nézve, hogy Krisztus visszajövetele reménységében és váradalmában éltek?

És az apostol nem is csak mint reménységről beszél erről. Nem is kérdés számára, hogy vajon igazán visszajön-e vagy nem? Így mondja: “Igen jól tudjátok ti magatok, hogy az Úrnak napja úgy jő el, mint a tolvaj éjjel.” (2. vers) Neki is, meg a thesszalonikabelieknek is, bizonyosságuk van erről! Ők látták azt a hidat, ami az idők folyama fölött feszül. Annak a hídnak két pillére van: az egyik a Golgota, ahol a megváltás, az isteni élet megalapozódott, a másik az Úr visszajövetele, ahol a megváltás, az isteni élet kiteljesedik az egész világra. És a Krisztus gyülekezete ezen a hídon jár, a két pillér között halad a visszajövő Úr felé. Megpróbáltatás, nyomorúság, szenvedés között is fény ömlik el az arcukon: az a bizonyosság, hogy az Úr jön! Az a boldogság, hogy visszatérő Uruk van! Igen, ők ezt igen jól tudták! De hát lehet ezt így tudni? Persze nem mindenki tudja ezt. De az apostol egészen, igazán keresztyénekhez szól, olyanokhoz, akik tudják. Mert aki megélte a Golgotát, aki Krisztus megváltó vére által új életet kezdett, az tudja, hogy jön Jézus a megváltott élet teljességével, jön a megkezdett művét befejezni, teljes diadalra juttatni. Aki megtapasztalta Krisztus megváltásának a valóságát, az már azon a hídon áll, amely a történelem felett feszül, és az már tudja, hogy ez a híd nem a semmibe ível, van másik pillére is. Az már olyan vándor lett, aki megy a másik pillér felé.

De ha ezt tudjuk is, egy valami akkor is homályban marad előttünk: ama nap érkezésének, felvirradásának az ideje. “Az időről és időszakról pedig, atyámfiai, nem szükség, hogy írjak néktek.” (1. vers) Egészen Jézus szavát idézve, csak annyit mond róla az apostol, hogy “úgy jő el, mint a tolvaj éjjel”. Ebben a különös hasonlatban nagy figyelmeztetés van. A tolvaj nem jelenti előre érkezését: váratlanul, meglepetésszerűen jön. Nem kívánják a jövetelét és nem is számolnak vele. Jézus napja akkor virrad föl, amikor legkevésbé várjuk, amikor a legkevésbé érezzük annak szükségességét. Nagy meglepetés lesz az egész emberiség számára. És a tolvaj éjszaka jár, a sötétség leple alatt. Itt talán nem is az éjszakai időszakról van szó, hanem a megpróbáltatásnak éjjeléről, a legsúlyosabb problémák, a veszedelmek idejéről. S a veszedelmek között szabadítóként jön Krisztus! Az éjszaka az alvás idejét is jelenti. Krisztus egyházának nem a külső erőszak a legnagyobb veszedelme, hanem az álomba merülés, a lelki elernyedés, amelyben elfelejtkezik az Úrnak napjáról! Az az alvó állapot, amelyben feladja reményét a visszatérő Krisztus dicsőségében, és teljesen a világban helyezkedik el. Tehát az az állapot, amelyben az egyház megszűnik eszkatologikus [a végidőket váró] gyülekezet lenni és teljesen földi intézménnyé szerveződik. Ez a legnagyobb veszedelme az egyháznak, és ebből az álomból hívogat most is az Úr, az Ő visszajövetelét hirdető Igéjével.

Az egész emberiség egyetlen széles folyamként sodródik az Úrnak napja felé. De amint ez a folyam nekiütközik ennek a másik pillérnek, két ágra szakad: egyik ágban a világosság fiai, a másikban a sötétség fiai mennek tovább. Így mondja ezt az apostol: “Ti mindnyájan világosság fiai vagytok és nappal fiai; nem vagyunk az éjszakáé, sem a sötétségé!” (1Thessz 5,5) Hová fogunk majd tartozni? Ez a kérdés. És ezt már most lehet tudni. Pál így mondja a thesszalonikaiaknak: “Ti mindnyájan világosság fiai vagytok!” Nem lesztek, hanem már vagytok. Hiszen már bennük van ugyanaz a világosság, amely majd kigyúl az egész világ felett ama napon. Magukban hordják már ugyanazt az életet, amely majd ama napon egészen elnyeli a halált. Nincs tehát mit félniök ama naptól. A betörő, aki a sötétségben szeret munkálkodni, megrémül, ha egyszerre váratlanul reflektorfény veszi körül, bűnös praktikáit leleplezi a ráömlő világosság. Napvilágnál sok mindent nem merne megtenni, amit a sötétségben csinál. Így van ez sok mindennel az ember életében. Ezek a sötétség fiai. A világosság fiait nem a napvilág figyelmezteti, hanem az a belső világosság, amit Krisztussal a szívükbe fogadtak. Aki egyébként is a világosságban jár, életét, gondolatait, érzéseit nem kell féltenie a leleplezéstől, nem kell rejtegetnie valamit: azt nem rettenti meg, ha kívülről is kigyúl a fény, amit már belülről ismer! A világosság fiai nem rettegve, hanem örvendezve várják az Úr napjának eljövetelét.

Hová tartozunk hát: a világosság fiai vagy a sötétség fiai közé?! Még valami más ismertetőjegye is van ennek, Pál így mondja: “Mi azonban, a kik nappaliak vagyunk, legyünk éberek, felöltözvén a hitnek és szeretetnek mellvasába, és sisak gyanánt az üdvösségnek reménységébe.” (1Thessz 5,8) Itt látszik, mennyire nem tétlen, a világtól elforduló várakozás ez. A mi reménységünk nemcsak valami más világra irányul. Jézus, amikor a maga visszatéréséről beszél, elmond egy példázatot, mely szerint beül majd az Ő királyi székébe és az előtte állókhoz így szól: “Mert éheztem, és ennem adtatok; szomjúhoztam, és innom adtatok; jövevény voltam, és befogadtatok engem; Mezítelen voltam, és megruháztatok; beteg voltam, és meglátogattatok; fogoly voltam, és eljöttetek hozzám. Akkor felelnek majd néki az igazak, mondván: Uram, mikor láttuk, hogy éheztél, és tápláltunk volna? vagy szomjúhoztál, és innod adtunk volna? És mikor láttuk, hogy jövevény voltál, és befogadtunk volna? vagy mezítelen voltál, és felruháztunk volna? Mikor láttuk, hogy beteg vagy fogoly voltál, és hozzád mentünk volna? És felelvén a király, azt mondja majd nékik: Bizony mondom néktek, a mennyiben megcselekedtétek egygyel az én legkisebb atyámfiai közül, én velem cselekedtétek meg.” (Mt 25,35-40)

Tehát a mi visszatérő Urunk azt kérdezi majd tőlünk, hogy vajon ebben a világban, ebben az életben abból a reménységből éltünk-e, hogy Ő visszajön, és számonkér? Megcselekedtük-e életünk folyamán azokat a jó cselekedeteket, amelyek bizonyítják, hogy megvolt bennünk ez a reménység? Vajon már itt, ezen a földön igazán megmutattuk-e azt, hogy mi ennek a Királynak az uralma alatt és szelleme szerint élünk, aki visszajön?

Érzitek, hogyan formálódik, hogyan nemesedik át az egész élet annak a reménységnek az erőivel, ami Krisztus visszajövetelére irányul?! Az Úr napja felé fordulva válunk egész emberekké a földön. Ha életösztönünk a vallás - egy nagy kiáltás az élet után, a teljes élet után -, íme hangzik a biztatás: Jövök, hozom a teljes isteni életet, jöjjetek elébe!

Úr Jézus, nézz le rám, Ne tévedhessek el;
A menny felé sötéten át te légy az úti jel.

Úr Jézus, nézz le rám, Ha elvonult az ár,
Te szent derűd derítsen és az örök napsugár.

(470. ének 3. és 5. vers)

Ámen

Dátum: 1954. február 28.

Ennek a szakasznak a címéül a bibliafordítók ezt írták föl: Az elmúlás felől való reménységünk. Pál apostol olyan dolgokról szól itt, amikről csak Isten saját kijelentésének a világánál lehet beszélni. Mintha széthúzódnék egy kissé az a függöny, amelyik különben eltakarja szemünk elől a túlvilágot, és mi csodálkozva és imádattal vethetünk egy pillantást annak az eljövendő világnak a titkaiba, amelynek mindnyájan elébe megyünk. Így kezdi az apostol: “Nem akarom továbbá, atyámfiai, hogy tudatlanságban legyetek azok felől, a kik elaludtak, hogy ne bánkódjatok, mint a többiek, a kiknek nincsen reménységök.” (13. vers) És a végén ezt mondja: “Vigasztaljátok egymást e beszédekkel!” (1Thessz 4,18) Az apostol tehát nem kegyes kíváncsiságot akar kielégíteni és nem szenzációs leleplezéseket akar eszközölni, nem helyszíni közvetítést ad a túlvilágról, hanem csak egyet akar: vigasztalni! Mégpedig azzal a reménységgel, amire följogosít bennünket a Jézus Krisztusban való hitünk. Olyan reménységünk van, aminek a fényében a szomorúság is örömmé változik, ami a halál félelmei között is megbátorít, ami a sírok éjszakáján is átvilágít. Ezzel a reménységgel bátorítja és vigasztalja Pál thesszalonikai testvéreit. Azoknak a hívőknek a hite ugyanis a levélből láthatólag nagy válságba került. Annyira benne éltek Krisztus hamarosan bekövetkező újra eljövetelének, visszatérésének a hitében, hogy azt hitték, senki sem hal meg közülük addig, míg meglátják majd Urunkat az ég felhőiben jönni nagy hatalommal és dicsőséggel. És most mégis megtörtént - nyilván többször is -, hogy meghalt valaki a gyülekezetből, anélkül, hogy Jézus visszajövetelét megérte volna. Itt is, ott is gyászba borult egy-egy hívő család, és a gyásszal együtt kínzó kérdések merültek föl: mi történt, mi lett hát a halottainkból, hova mentek, hol vannak most, hát ezek most már kimaradnak az Úr visszajövetelének a dicsőségéből és öröméből?!

Mi lett ezekkel, akik meghaltak? Ez a kérdés ilyenformán előttünk is nagyon ismerős. Nincs olyan ember, akinek ne volna halottja. Állandóan közöttünk jár a halál, mennél tovább élünk, annál többször találkozunk vele. És egyszer egészen bizonyosan eljön értünk is. Földi jövőnkről ez az egyetlen dolog, amit tökéletes bizonyossággal tudhatunk. Hogy mikor jön, hogyan jön, azt nem tudjuk, de hogy jön, az bizonyos! És azért bennünket is megborzongat a kérdés: mi lesz akkor, ha nekem magamnak is mennem kell? Mi lesz belőlem? Hová vezet az utam? És itt azt mondja az apostol: Nem akarom, hogy tudatlanságban legyetek azok felől, akik elaludtak! Tehát ebben a borzongató kérdésben van valami, amit biztosan tudhatunk. Nem vagyunk ráutalva ködös sejtelmekre, fantasztikus spekulációkra, kitalált elméletekre. Nem kell e tekintetben bizonytalanságban és tudatlanságban rettegnünk, mert itt olyan tényekről van tudomásunk, amelyek biztos alapot adnak a halálon túli reménységeinknek.

Mik ezek a tények? Két hatalmas megtörtént esemény: az egyik az, hogy Krisztus meghalt, a másik az, hogy Krisztus feltámadott! Krisztus meghalt: Krisztus, az egyetlen ártatlan, bűn nélküli, szent - az egyetlen, aki semmivel sem tartozott a halálnak, mégis vállalta a halált, a kárhozat halálát, a bűnért való halálbüntetést: ezzel feloldott a halál adóssága alól bennünket, akik alája voltunk vetve. Az egyszer kifizetett adósságot nem lehet másodszor is megkövetelni. Az Ő halála helyettes elégtétel volt, éppen a haláltól megváltó halál! Ő a mi Fejünk, mi pedig tagjai vagyunk néki. Eggyé lett velünk, akik vétkeztünk, hogy eggyé legyünk Vele, aki eleget tett a bűnért! És ugyanez a Krisztus, aki így meghalt, feltámadott! A halálnak azt a sötét falát, amely minden oldalról körülveszi és elzárja a földi életet, áttörte, rést ütött rajta. Krisztus feltámadásával olyan rés nyílt a halálon, amely nyitva is marad. Sohasem fog újra bezárulni! Ezért ujjong Pál apostol Krisztusnak, mint aki az első a halottak közül, a zsenge. Mert ahol első van, ott van második és van harmadik, ott beláthatatlan sor van, amelyik Krisztussal, az első zsengével egybekapcsolva átvonulhat a résen, az áttörés helyén! Ez a két hatalmas isteni tény: Krisztus halála és feltámadása az alapja minden reménységünknek a halállal szemben. Ezért folytatja az apostol így: “Mert ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadott...”. (1Thessz 4,14a) Aki hiszi, hogy Jézus meghalt és feltámadott, annak is el kell szenvednie ugyan a meghalás fizikai folyamatát, de éppen reménységben halhat meg, abban a reménységben, hogy a meghalás igazi veszedelmét: a kárhozatot, a bűnei büntetését már elszenvedte számára és helyette Jézus Krisztus. Jézus nem a meghalás fizikai folyamatától váltott meg bennünket, hanem a halál ítéletétől, a halál mérges fullánkjától, a kárhozattól!

Aki hisz a meghalt és feltámadott Krisztusban, máris részesül a megváltó halál és feltámadás áldásában. - Valami olyan dolog történik vele, mintha már ő maga is meghalt volna Krisztussal és feltámadott volna Krisztussal! Tehát mintha már ő maga - ugyanúgy, mint Krisztus - túl lenne a halálon, poklon, síron. Túl: a halálon túli világban, ott, az örök élet világában, ahol Krisztus van, együtt Krisztussal. Igen, ha hisszük, hogy Krisztus meghalt és feltámadott, akkor nemcsak "mintha", hanem valóságosan is elkezdődött számunkra az örök élet! Ha hisszük, hogy a meghalt és feltámadott Krisztussal egybetartozunk, ha ebben a Krisztussal való együttlétben van a teljes életünk, akkor érvényes az, amit az apostol így mond tovább: “Az Isten is előhozza azokat, a kik elaludtak, Jézus által Ő vele együtt.” (1Thessz 4,14b) Akkor az a szent "Ővele együtt" a halál határain túl is érvényes! Az élő Krisztussal való közösség, amit már itt a földön hit által megélhetünk, a meghalás után is tovább tart. Aki hisz Krisztusban, az az Ő saját szava szerint: ha meghal is, él! - tehát még a meghalás fizikai folyamata sem jelenti számára a halált, hanem a már hitben elkezdődött örök élet teljessé válását. A meghalás a hívő ember számára is egy bizonyos értelemben véve a véget jelenti: a mulandóság végét, a bűnben való élet végét, de nem az élet végét! Maga az élet, amit Krisztusban talált meg, megy tovább, sőt kiteljesedik! Azután jelenti a meghalás a hitnek a végét is, mert amit eddig hitt, az most látássá lesz. Jelenti a reménység végét is, mert az, amit eddig reménységben hordozott, most beteljesül.

Ugye, mennyire igaza van az apostolnak, amikor azt mondja, hogy nekünk, akiknek ilyen reménységünk van, valóban semmi okunk nincs úgy bánkódni, mint azoknak, akiknek nincsen reménységük?! Tehát a Krisztusban élő embernek közvetlenül az elalvás utáni állapota is már sokkal boldogabb és nagyszerűbb, mint az elalvás előtti volt! Hiszen otthon van, az Úrnál! De még valami hiányzik: még valamit várunk, még valaminek történnie kell. A földön élő hívők is ugyanabban a váradalomban élnek. Tehát a hívő gyülekezet itt lent, a földön és a halál túlsó oldalán lévő üdvözültek odafent - mindketten várnak. Mi testben várunk, ők lélekben várnak. Arra várunk mind, amit az apostol így ír le: “Mert maga az Úr riadóval, arkangyal szózatával és isteni harsonával leszáll az égből: és feltámadnak először a kik meghaltak volt a Krisztusban, Azután mi, a kik élünk, a kik megmaradunk, elragadtatunk azokkal együtt felhőkön az Úr elébe a levegőbe: és ekképen mindenkor az Úrral leszünk.” (16-17. vers) Jézusnak ez az utolsó, látható megjelenése még hátravan. Az apostol riadót hall, arkangyal szózatát és isteni harsonát. Ne szó szerint értsük ezeket: azt akarja érzékeltetni velünk az apostol, amit Jézus maga is megmondott, hogy Krisztus visszajövetele a földön reális, testi valóság. Az ember látni és hallani fog valamit, valamit megélni és megtapasztalni. Az apostol harci és győzelmi hangot hall. Az élő és visszatérő Krisztus végső leszámolására és győzelmére vonatkoznak ezek a kijelentések. Arra, hogy Jézus Krisztus az Ő isteni szeretetének és dicsőségének a fényében győzelmesen fog megjelenni.

Ezzel a hatalmas isteni ténnyel kapcsolatban az apostol három dolgot említ:

1) Akik Krisztusban aludtak el, azok feltámadnak.

2) Azok a Krisztusban élők, akik ezt a felséges pillanatot a földi testben érik meg, egy szempillantás alatt elváltoznak. Valahogy olyanformán, mint Krisztus a megdicsőülés hegyén elváltozott. Tehát: meghalás nélkül történik meg a mulandóságból a dicsőségbe való átmenetelük, a földi testnek dicsőséges mennyei testté való átformálódása.

3) Mind a feltámadott, mind az elváltozott sereg elragadtatik együtt a felhőkön át az Úr elébe, hogy az Ő gyülekezete ott legyen Vele örökké. Itt a hangsúly nem a részleteken, nem is az egymásutániságon van, nem azon, hogy mindez hogyan megy végbe, hanem az egészben az a dicsőséges bizonyosság a fontos, hogy: ekképpen mindenkor az Úrral leszünk! Tehát ahol az élő Krisztussal való kapcsolat valóban megvan, ott többé nincs elszakadás, sem ezen, sem a következendő világon. Aki itt, a földön az Úrnál van, az mindenkor az Úrral lesz, a halálban és a halál után is!

Ez a mi nagy boldog reménységünk. Vigasztaló reménység, éltető reménység, erőt adó reménység. Ennek a reménységnek a biztató fénye megvilágítja az élet legsötétebb útszakaszait is, hiszen bizonyos az útszakasz vége; erőt ad minden küzdelemben, hiszen bizonyos a győzelem; elűzi a félelmet, hiszen horgonyával a halálon túli életbe kapaszkodik. Fölszabadulttá, derültté teszi a földi életet, hiszen nem fenyegeti már a halál!

És minden azon múlik, hogy hisszük-e, hogy Krisztus meghalt és feltámadott?! Óh, de jó lenne ezt igazán hinni! Úgy hinni, ahogyan Jézus mondta: “Bizony, bizony mondom néktek, hogy a ki az én beszédemet hallja és hisz annak, a ki engem elbocsátott, örök élete van; és nem megy a kárhozatra, hanem általment a halálból az életre.” (Jn 5,24) És ha valaki itt most hallotta az Úr szavát, és hisz annak az Istennek, aki Jézust az ő megváltására bocsátotta el: akkor most az is átment a halálból az életre! És ez egészen bizonyos. A bizony, bizony - az eredeti szövegben így hangzik: ámen, ámen. Tehát Jézus maga előlegezi az áment a mi beléje fogódzó hitünkre.

Zengj hát az Úrnak s járd az utat,
Mit éppen néked Ő adott;
A mennyből gazdag áldást juttat
S majd Jézus ád szép, új napot.
Ki Benne bízik és remél,
Az mindörökké Véle él.

(274. ének 4. vers)

Ámen

Dátum: 1954. február 7.

Legutóbb arról beszéltünk, hogy Isten maga akarja a mi szentté lételünket. Az igazi szent élet nem egy csomó jó cselekedetre való törekvés, hanem az élő Isten uralma alá adott élet. Jézussal való együtt járás, együtt forgolódás az életünk kis és nagy dolgaiban egyaránt. Nem magunk erőlködjük ki magunkból, hanem a szentség is olyan valami, mint a bűnbocsánat, amit Isten akar tenni a javunkra. Nem erőlködni kell érte, hanem elfogadni, mint ajándékot, amit Isten készen tart az övéi számára. Kezébe kell adnunk magunkat az Úrnak, hogy Ő maga vigye véghez bennünk az Ő életünket megszentelő munkáját. Hogy kimunkálja bennünk azt az életet, ami Krisztus halálával és feltámadásával lehetővé vált számunkra. Kezébe kell adnunk magunkat az Úrnak, hogy formálhassa ki, ábrázolja ki, alakítsa ki bennünk és rajtunk a szent élet valóságát. Tehát hogy ne akadályozzuk Istent az Ő szentté tevő munkájában. Mert azt meg lehet akadályozni. Az apostol az itt felolvasott részben arra int, hogy a szentté létel akadályait hárítsuk el az útból, Jézus megújító életerejének az áramlását fel ne tartóztassuk.

Ilyen konkrét akadálya a megszentelődésnek a paráznaság. Ezért az apostol, amikor arról beszél, hogy Isten akarata a mi megszentelődésünk, rögtön így folytatja: “hogy magatokat a paráznaságtól megtartóztassátok: hogy mindenitek szentségben és tisztességben tudja bírni a maga edényét. Nem kívánság gerjedelmével, mint a pogányok, akik nem ismerik az Istent.” (1Thessz 4,3-5) Pál talán azért is kapcsolja ilyen szorosan össze a szentté lételt és a paráznaság elleni óvást, mert hiszen olyan embereknek ír, akik pár hónappal ezelőtt még pogányok voltak, és mint hajdani pogányok, kultuszi cselekményként űzték a szexuális élet legképtelenebb kicsapongásait. De nemcsak akkor, hanem mindig - most is, mindig - megvan bennünk az a hajlandóság, hogy a nemiségből, a szexuális életből kultuszt csináljunk. Persze nem maga a nemi ösztön az akadálya a megszentelődésünknek, hanem a vele való visszaélés. Maga a nemi ösztön isteni ajándék, hozzátartozik az emberi élethez, önmagában véve nem tisztátalan. Éppen olyan természetes, mint a táplálékra való kívánkozás. Isten ajándékozott meg azzal a csodálatos erővel, amelynek révén osztozunk az Ő teremtő erejében. A csodás erő révén a puszta nőiesség anyasággá, és a puszta férfiasság apasággá lesz. A szexualitás isteni ajándéka révén létesül az otthon, a család, a szülők és gyermekek szent közössége. Nincs szebb ennél a földön! A menny aláhajol és ezt a teljesen földi dolgot mennyeivé varázsolja.

De míg a nemiség a tiszta szeretet vezetésével és fékjével mennyeivé tud válni, helytelen használattal pokollá tudja változtatni a földi életet. A nemiség több boldogságot és több boldogtalanságot hívott már életre, mint bármi más az életben. Minden azon fordul meg, hogyan bánunk vele. Ezért van itt ez a kemény intelem: magatokat a paráznaságtól megtartóztassátok! Mintha azt mondaná az apostol: nagyon drága árat fizetett értetek az Isten, nehogy testeteket a tisztátalanságnak és romlásnak odaadjátok. Istennek joga van rátok, a testetek is az Övé! A test vágyainak minden bűnös kielégítése - tehát nem szent kielégítése - a Szentlélek templomának meggyalázását jelenti! És a test beszennyeződésével együtt a lélek is tisztátalanná válik. Ennek a szenvedélynek a démonai az ember minden gondolatát és akaratát uralmuk alá tudják kényszeríteni, ez a bűn, a paráznaság, mindent magának követel: a testet, a lelket, a pénzt, a becsületet, az ártatlanságot, a szerencsét, az állást - mindent, mindent! Azt hiszi az ember, hogy a nemiség örömét az erkölcstől tehermentesítve is lehet élvezni, és egyszer csak észreveszi, hogy ami mennyországnak ígérkezett a számára - pokollá változik. Semmi egyebet nem ér el vele, minthogy egyre nagyobb irtózat fogja el az embert önmagával szemben!

Ezért “mindenitek szentségben és tisztességben tudja bírni a maga edényét.” (1Thessz 4,5) A testet olyan edényhez, hajlékhoz hasonlítja az apostol, amiben valami nagyon nagy kincset őriznek. Hogyne volna az, hiszen a Szentlélek temploma! Isten Igéje nagyon sokszor int, hogy őrizzétek meg, gondozzátok ezt a templomot - mint ahogy az ember a saját lakását is gondozza és őrzi. Senki se volna hajlandó vadállatokat vagy tolvajokat fölvinni a saját lakásába, hogy azok garázdálkodjanak ott kedvükre. Hát a Szentlélek templomára, a saját testünkre miért nem vigyázunk jobban? Miért engedünk be oda garázdálkodó, megszentségtelenítő gondolatokat, vendégeket? Miért nem vigyázunk jobban, hogy az ellenség be ne osonhasson, és úrrá ne válhasson? A szájunk, a szemünk és a fülünk azok az ajtók és ablakok a test lakásán, amit nagyon gondosan kell őrizni. Ezeken át hatolnak be a vadállatok és tolvajok. Vigyázz ezekre az ajtókra és ablakokra! Vigyázz, hogy mit bocsátasz be, mert amit egyszer bebocsátottál, az makacsul megrögződik a gondolatodban, az emlékezetedben és a fantáziádban, s akkor már nagyon nehéz megszabadulni tőle!

Így folytatja az apostol: “senki túl ne lépjen és meg ne károsítsa... az ő atyjafiát” (6a vers) Ez a kifejezés "túl ne lépjen": bizonyos határnak az átlépését jelenti. Azt jelenti, hogy ne csak a magam hajlékára vigyázzak, mint bölcs gazda, hanem a más tulajdonára is éppen úgy! Ne lépj át a határon oda, ahol már más tulajdona kezdődik, ne kövess el határátlépést, a más feleségével, vagyonával, becsületével, jó hírnevével szemben! Óvakodj minden ilyen határátlépéstől: szóban, cselekedetben vagy akár gondolatban és vágyakozásban is! “Mert nem tisztátalanságra, hanem szentségre hívott el minket az Isten!” (1Thessz 4,7) Nincs-e igaza az apostolnak, amikor ezekre a dolgokra úgy mutat rá, mint amelyek akadályozzák a mi szentté lételünket? Talán ez az a pont, ahol olyan nagy az ellenállás, hogy feltartóztatja a krisztusi élet áttörését, amely nem engedi érvényesülni a Jézussal való lüktető életet! Talán itt van az a megkötözöttség, amely feltartóztatja a Krisztusban való igaz és teljes örömet. Itt rejlik az egyik legerősebb és legmakacsabb megkötöző hatalom, amelyik nem enged bennünket szabadon Krisztus és az Ő munkája számára.

De hát van-e egyáltalán szabadulás a szexualitásnak ebből a mindent magának követelő hatalmából? Van! Amikor az apostol erre, hogy "mindenitek szentségben és tökéletességben bírja a maga edényét”, így folytatja: “nem kívánság gerjedelmével, mint a pogányok, a kik nem ismerik az Istent!” (4-5. vers) Tehát tőlünk azért követelhet szentséges életet az Isten a szexuális életben is, mert van egy nagy pluszunk, egy nagy kiváltságunk, lehetőségünk, erőforrásunk hozzá: az, hogy ismerjük az Istent! Ismerjük azt az Istent, aki tudomásunkra hozta, hogy “se paráznák, se bálványimádók, se házasságtörők, se pulyák, se férfiszeplősítők, Se lopók, se telhetetlenek, se részegek... nem örökölhetik Isten országát!” (1Kor 6,9-10) És ha mégis ilyenek vannak az életünkben, akkor ismerjük azt az Istent, aki tudomásunkra hozta, hogy “ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz, hogy megbocsássa bűneinket és megtisztítson minket minden hamisságtól.” (1Jn 1,9) Ismerjük azt az Istent, aki Jézus golgotai halálával ennek a bűnnek a hatalmát is megtörte, és tudjuk, hogy az Ő vére megtisztíthat minket minden bűntől, a szexualitásnak a rejtett, mélyre gyökerezett fertőzöttségétől is! A nemi élet rengetegféle nyomorúságával is csak Ő tud elbánni, de Ő el tud bánni vele!

Ahol valaki igazán átadja Jézusnak a maga élete fölött a hatalmat, irányítást, ott éppen ezen a ponton csodák történnek. A legyőzhetetlennek hitt erők, viharok, vágyak a testében szublimálódnak, a nemiségnek az egyébként romboló ereje megtisztul és alkotó célok felé forduló hajtóerővé változik át, vagy pedig esetleg egy magasabb síkon: zenévé, képzőművészetté, költészetté, szeretetszolgálattá, segítve, szolgálva az elesetteket és szegényeket. Jézus, amikor azt mondja: “ha a te szemed botránkoztat meg téged, vájd ki azt és vesd el magadtól” (Mt 18,9), ezzel igaz, hogy elzárja az alacsonyabb rendű élethez vezető ajtókat, de csak azért, hogy a teljesebb élethez vezető ajtókat megnyissa előttünk. Bátran rábízhatjuk hát gondolataink, vágyaink, érzéseink, akaratunk irányítását. A Balatonon tapasztaltam, hogy ugyanaz a szél a különböző hajókat különböző irányba tudja hajtani. Attól függ minden, hogy van állítva a vitorla, és hogy milyen irányba fordítja a kormányos a kormánylapátot. A szexualitásnak az ereje, vihara is a legkülönbözőbb irányba sodorhatja az embert. Az egyiket önmaga és mások romlásába, a másikat pedig a biztos révbe. Attól függ, ki tartja kezében a kormánylapátot és a vitorlaköteleket!

Mi ismerjük Istent: azt az Istent, aki a Jézus Krisztusban testvérünkké, barátunkká lett, belejött egészen az életünkbe - “az Ige testté lett”. Ott lépett be Isten az emberi életbe - életünknek ezen a legveszélyeztetettebb pontján, a testünkben -, ahol a bűn romboló ereje a legvalóságosabb, hogy megvívja az emberi testben az Ő megváltó harcát az emberért. Mi ilyen Istent ismerünk, és akkor fogjuk csak igazán megismerni a maga teljes megváltó hatalmában, életet megtisztító, újjászülő erejében, ha hajlandók vagyunk és merjük teljesen átadni Neki a kormánylapátot és a vitorlakötelet! Majd Ő tudja, milyen irányba használja föl a szexualitásnak azokat az erőit, amikkel mi nem tudunk mit kezdeni! Így a nemi ösztön nem akadálya, hanem eszköze lesz majd bennünk az Ő megszentelő munkájának. “Mert nem tisztátalanságra, hanem szentségre hívott el minket az Isten.” (7. vers)

Isten élő Lelke, jöjj, hadd lehessek szent,
S Jézusommal légyek egy már e földön lent!
Oldj fel, küldj el, tölts el tűzzel!
Isten élő Lelke, jöjj, hadd lehessek szent!

(463. ének 3. vers)

Ámen

Dátum: 1954. január 31.

Tudjátok, hogy ezen a mai napon iktatjuk be az újonnan megválasztott főgondnokot, két gondnokot, az új presbitereket és pótpresbitereket, gyülekezetünk tisztségszerű elöljáróit. Örülök, hogy éppen erre az alkalomra a Thesszaloniki levélnek az a része következett, amit az imént felolvastam. Arról van benne szó, hogy mi, az Isten gyermekei, akik ismerjük és elfogadtuk a megváltás örömhírét, miként forgolódjunk, hogy Istennek tessünk, komolyan vegyük Istennek azt az akaratát, hogy szentté legyünk! Mindnyájunknak szól ez az intelem, az egész gyülekezetnek. Éppen ezért szól kiváltképpen azoknak, akik Krisztus gyülekezete szolgálatára esküvel is elkötelezik magukat.

A presbiter - és ebben a megjelölésben benne értődik a főgondnok, a pótpresbiter és a lelkipásztor is -, tehát a presbiter a gyülekezetben minősített keresztyén ember, akit az Isten azért adott, hogy az Ő dicsőségét megbízatásszerűen is szolgálja. Nemcsak a jó rend érdekében történik az, hogy az egyetemes papság tisztségét viselő gyülekezeti tagok közül némelyeket még különleges tisztségre is elhívnak, hanem van ebben még egy jelképes mozzanat is: Amiként az Újtestamentum szerint a napok közt nincs semmiféle megkülönböztetés olyanformán, hogy az egyik magában véve szent, a másik meg profán lenne és mégis van egy nap a többi között, amelyik látható formában is kiábrázolja az egész földi élet megszentelését: a vasárnap, - továbbá amiként a keresztyén ember nem Jeruzsálemben, sem Garizimben keresi az Istenimádás helyét, hiszen a legkisebb zug, a legbensőbb kamrácska is templom a számára, mégis különít magának egy helyet, dómot, katedrálist, vagy fehér falú templomot épít, hogy e jelképes építményben mintegy megtestesülve is láthassa vallásos érzéseit és gondolatait. Amiként továbbá a keresztyén ember tudja, az egész élete Isten tisztelése és szolgálata, mégis ennek sűrített formáját külön erre a célra tartott összejövetelen külön is gyakorolja: valahogy ilyenformán van a gyülekezet minden tagjának egyetemes papi tisztsége és külön presbiteri tisztség viszonyában is. Tehát amiként vannak külön istentiszteleti idők, helyek és cselekmények, ugyanúgy vannak Isten szolgálatára különlegesen odaszentelt egyének is: presbiterek, akikben a gyülekezet mintegy kiábrázolva szemléli mindazt, amit minden tagja is Istentől való életként magában hordoz. Tehát a presbiterek a többi gyülekezeti tagok között ugyanazt képviselik, mint a vasárnap a többi napok között, mint a templomépület a rendes lakóházak között. A presbiter/főgondnok, gondnokok, pótpresbiterek és lelkipásztor az Istennek a szolgálói, Istennek szentelt keresztyén élet élő szimbólumai a gyülekezetben, az öntudatos református egyháztag élő személyben megtestesült jelképei.

A presbiterségnek ilyen meghatározása nemcsak a nagy megtiszteltetést jelenti annak viselőjére, hanem roskasztó felelősséget is. Azért mondottam előbb, hogy amiről itt Isten Igéje beszél most, az mindnyájunknak szól, az egész gyülekezetnek, és éppen ezért kiváltképpen az egyházi tisztséget viselőknek. Nem arról a sok mindenféle szolgálatról beszél, amit az Isten gyermekeinek és kiváltképpen az egyházi tisztséget viselőknek feladata és kötelessége végezni az Isten dicsőségére, hanem mindenféle Istennek való szolgálat alapjáról, gyökeréről: a szentté lételről! Isten nem fogadja el, és nem áldja meg annak az embernek a szolgálatát, jó szándékú igyekezetét, munkáját, aki nem adta oda neki előbb a szívét! Nem úgy lehet tehát Isten dicsőségére szolgálatot végezni, hogy kigondolunk valami szépet, és azt mondjuk egymásnak: Nosza gyertek, végezzünk valami jót, valami nagyot, alkossunk, építsünk, virágoztassuk fel ezt a gyülekezetet, hadd lássa meg a világ és a szomszédos gyülekezetek, mit tud a pasaréti egyházközség! - hanem mindennek a helyes és jó felbuzdulásnak van egy jó előzménye, előfeltétele, ami nélkül nem megy semmi: Istennek az az akarata, hogy szentté legyünk! Ennek a szentté lételnek az áldott eredményeként nőhetnek csak ki a különböző szolgálatok, tevékenységek. A megszentelt élet fáján gyümölcsként teremnek azok a szolgálatok, amik Istent dicsőítik, és a gyülekezetet építik.

Tehát az Isten akarata, hogy mi szentek legyünk. Milyenek azok a szentek? Nem azok, akik sok szép erényükkel mások fölött állanak. Nem az erkölcsi hősök a szentek, nem a vallásos lángelmék, sem nem azok, akik a lelki erőik legmagasabb fokát elérték. Nem az eszményi emberek, azaz az olyanok, akikben egy eszme megtestesült, hanem azok a szentek, akik megismerték, megszerették, és magukba fogadták a Szentet: az önmagát Jézus Krisztusban közlő Istent! Akik egy egész életre lekötelezetteivé váltak Istennek azért, hogy bűnös életüknek megkegyelmezett, akiket a Krisztusban kapott bűnbocsánat ereje megragadott és Istennel való életközösségbe vont. Tehát azok a szent emberek, akiknek a személyében a Szent jelenléte, Jézus Lelke érezhető és tapasztalható. Szentek azok, akiknek az életében megcsillan valami az egyetlen Szent jóságából, tisztaságából, derűjéből, békességéből, akik hordozó edényei, képviselői annak az akaratnak, amelyik egészen más jellegű, mint az e világban uralkodó akarat. Azok az emberek szentek, akik kapcsolatban vannak a felső világosság országával.

Vajon az ilyen szentek teljesen bűntelenek-e? Nem! Ha Bach egy öreg falusi orgonán játszaná is el valamelyik művét, a hangszer minden hiányossága mellett is rögtön megérződnék, hogy egy hasonlíthatatlanul nagy művész van itt! És ha Krisztus egy emberéletet hangszerévé avat, ha még annyira hallható is, hogy itt valami hamis, ott egy húr szakadt: a tökéletlen hangszer mégsem homályosítja el a tökéletes játékost! Sőt, éppen ez érezteti igazán a hangszer és a művész közötti különbséget: a hallgatóságnak nem jut eszébe, hogy a játék szépségét a hangszer jóságának a számlájára írja! A szentek életében nagyon is látszik a köztük és Krisztus között lévő távolság. Azért nem szenvednek ezek az emberek az emberdicsőítés szennyfoltjai miatt, mert cselekedeteikért a mennyei Atyát dicsőítik az emberek. A szentekkel nem lehet személyi kultuszt űzni, mert ami bennük van, sokkalta nagyobb annál, hogy azt a javukra lehetne írni. A szentek olyan emberek, akiknél kizárt dolog, hogy bennük higgyenek; akik viszont megkönnyítik másoknak azt, hogy Istenben higgyenek, azon egyszerű oknál fogva, mivel Isten jelen van az életükben.

Nyilvánvaló, hogy ez a szentség nem egy bizonyos tulajdonság az embernél, amit bizonyos helyeken és körülmények között gyakorol az ember, hanem az egész életünknek a minősége, ami a magatartásunkat minden helyen és minden időben meghatározza. Egy példával hadd világítsam meg ezt: Egy lelkipásztor egyszer egy hívő egyháztagját, aki kereskedő volt, akarta meglátogatni valamilyen ügyben. Közben találkozott egy barátjával, aki mikor meghallotta, hogy hová igyekszik, azt mondta a lelkipásztornak: Gondolj arra, hogy ennek az embernek az istentisztelete akkor kezdődik, amikor üzlete rolóját lehúzta. Nos: a szentség nem olyan ünnepi öltözet, amit egy-egy alkalomra, istentiszteletre, presbiteri gyűlésre, valamilyen szolgálat végzése idejére magunkra veszünk, s azután visszaöltözünk a sokkal kényelmesebb hétköznapi ruhánkba, amelyik a lelkiismeretünket nem szorítja annyira. Ez a farizeusi szentség, ez az álszent emberek magatartása! Az igazi szentség nem több ennél, hanem más: Isten uralma alá adott élet, Jézussal való együtt járás, forgolódás - akkor is, amikor fölbosszantanak, akkor is, amikor belépsz a gyárkapun, vagy kirándulsz a hegyek közé, sportolni.

Hogyan érhetjük el ezt a szentté lételt? Fontos itt, amit az Ige mond: “Az Isten akaratja, a ti szentté lételetek.” (1Thessz 4,3) Tehát nem a saját görcsös erőfeszítésünk és küzdelmünk eredménye az. Nem azt mondja Pál, hogy az Isten parancsolja, vagy követeli a szentté lételt, nincs itt szó semmi olyanról, amit nekünk magunknak kellene megcselekednünk. Hanem azt mondja: “A ti szentté lételetek” Isten akarata a ti számotokra. A szentség éppen úgy, mint a bűnbocsánat, olyan valami, amit Isten javunkra akar tenni. A szentség nem olyasmi, amiért erőlködnünk kellene, amit minden erőnk latba vetésével kellene kiharcolnunk, hanem ez az a nagy ajándék, a nagy eredmény, amit Isten készen tart az övéi számára. A szentség: magának Jézusnak a munkája az övéiben. Tehát Isten akarata az én szentté lételem, de vajon nekem is az-e az akaratom, hogy Ő megszenteljen engem? Kész vagyok-e hagyni, engedni Istent, hogy véghez vigye bennem mindazt, ami Krisztus halála és feltámadása által lehetővé vált a számomra? Tehát a megszentelődésben nem vagyunk olyan teljesen passzívak, mint egy hangszer az előbbi hasonlat szerint: nemcsak eltűrjük a szentséget, hanem magunknak is akarnunk kell elfogadni és megélni azt! A szentség nem abban áll, hogy teljes erőmből igyekszem minél több jó cselekedetre és minél változatosabb szolgálatokra, hanem abban, hogy igyekszem minél teljesebb engedelmességre! Az előbbi hasonlat szerint: hogy mikor az Úr lenyom egy billentyűt életem orgonáján, az ennek megfelelő hang valóban szóljon is! Ne makacskodjék, hanem engedelmeskedjék a művésznek!

Érzitek-e, mennyire alapja, gyökere ez minden szolgálatunknak, amit mint Isten gyermekei a világban, vagy mint presbiterek az egyházban Isten dicsőségére végezhetünk?! Az Istennek odaszentelt élet! Ennek az életformának a valóságát kell néktek mint élő szimbólumoknak odaélnetek velem együtt a gyülekezet elé, és ennek az életnek a gyümölcsei lehetnek azok a szolgálatok, amiket Isten és a gyülekezet vár tőlünk! Kérünk tehát titeket, atyámfiai, presbiterek, “és intünk az Úr Jézusban, hogy a szerint, amint tőlünk tanultátok, mi módon kell forgolódnotok és Istennek tetszenetek: mindinkább gyarapodjatok. Mert tudjátok, milyen parancsolatokat adtunk néktek az Úr Jézus által. Mert ez az Isten akaratja, a ti szentté lételetek!” (1Thessz 4,1-3) Mielőtt letennétek az esküt, könyörögjetek együtt az egész gyülekezettel:

Isten élő Lelke, jöjj, hadd lehessek szent,
S Jézusommal légyek egy már e földön lent!
Oldj fel, küldj el, tölts el tűzzel!
Isten élő Lelke, jöjj, hadd lehessek szent!

(463. ének 3. vers)

Ámen

Dátum: 1954. január 17.

E most soron következő részben szinte halljuk, amint az apostol felkattintja szíve legbensőbb rekeszének a zárját. Így a szerelmesek vallanak, és az apostolnak nincs más szerelme, csak a gyülekezet. Elmondja, hogy nem bírta már a vágyakozást a thesszalonikaiak után. El akart menni hozzájuk - bármily veszedelmesnek látszott is ez a vállalkozás -, de nem sikerült. Most athéni nagy árvaságában nyomasztóan nehezedik szívére a kényszerből elhagyott thesszaloniki gyülekezet állapota: vajon mi van velük, megmaradtak-e a hitben, nem tántorodtak-e meg a szorongattatások között? Elküldi Timótheust, hogy erősítse a gyülekezetet és hozzon hírt róluk. Timótheus követsége az akkori közlekedési viszonyok mellett legjobb esetben is hetekig tartott. Ezalatt érte el Pál aggodalma a csúcspontot. De végre megjött Timótheus! Örömhírt hozott: a gyülekezet hite és szeretete ég. Szinte megelevenedünk, hogy ti erősek vagytok az Úrban! - írja az apostol.

Megható ez a nagy, ez az igazi pásztori szeretet az apostolban az Úr gyermekei iránt. Íme, a távolból is, saját baját, szorongattatását feledve, ennyire szívén tudja viselni testvérei sorsát! Milyen jó lenne, ha velünk is ennyire törődnék valaki, ha a mi hitben való állapotunkat is ilyen komolyan szívén viselné egy ilyen pásztori egyéniség! Azt mondjátok: hiszen azért van a gyülekezetnek lelkipásztora, hogy törődjék a hívei lelkével. Nos: igazatok van! Nagyon sokszor éreztem, hogy ez lenne az igazi szolgálatom, amit az apostol így ír: “nagy kívánsággal igyekeztünk, hogy szemtől-szembe láthassunk titeket”. (1Thessz 2,17b) Tehát, hogy egyenként beszélgethessünk el egymással a hitetek állapotáról. Érzem is, hogy sokan vannak közöttetek, akiknek jól esnék, akinek szüksége lenne arra, hogy valaki odamenjen hozzá, megszólítsa és megkérdezze: Atyámfia, hadd ismerjem meg a te hitedet, “ha nem kísértett-é meg valami módon... a kísértő? (1Thessz 3,5) Tudom azt is, hogy legnagyobb mulasztásom veletek szemben ezen a téren van. Bocsássatok meg, ha hiába vártatok, legyetek elnézők irántunk, ha megakadályozott bennünket a hozzátok való menetelben a Sátán (v.ö. 1Thessz 2,18), és könyörögjetek velünk együtt, hogy ”Maga pedig az Isten, és a mi Atyánk, és a mi Urunk a Jézus Krisztus egyengesse meg a mi útunkat ti hozzátok!" (1Thessz 3,11) Adná a mi Urunk, hogy ez az esztendő a személyes pásztori gondozás, a lélektől lélekig való találkozás, az egyenkénti lelkigondozás áldott alakulása lehessen!

Igen: Ilyen alkalom lehessen, mégpedig nemcsak a gyülekezet és a lelkipásztorai közötti viszonylatban, hanem a gyülekezet tagjainak egymás közti viszonylatában is! Tehát hogy felgerjedne bennünk a lelkigondozói felelősség egymás iránt kölcsönösen! Amikor találkozunk egymással, atyafiak, rendszerint az az első kérdésünk egymáshoz: hogy vagy? És ezt rendszerint olyan automatikusan szoktuk kérdezni, hogy meg se várjuk rá a feleletet, hanem máris áttérünk valami más témára. Inkább csak olyan üres udvariassági forma ez közöttünk. Néha, amikor több komolysággal kérdezzük, esetleg még hozzáteszünk valamit így: Hogy vagytok otthon? Hogy vagy a munkáddal? Hogy vagy az egészségeddel? És amilyen tartalmatlan a kérdés, rendszerint olyan tartalmatlan szokott lenni a felelet is, valahogy így: Hát csak vagyunk. Vagy: jól vagyunk. Vagy csak egyszerűen: köszönöm, hát ti? Nos: nem lehetne ezt a kérdést elmélyítenünk egymás felé és egészen komolyan megkérdezni azt a másik atyánkfiát: hogy vagy a hiteddel, hogy vagy Jézus Krisztussal, hogy vagy az imádsággal? A kísértéseiddel, a lelki problémáiddal? Tehát pásztori szeretettel és felelősséggel érdeklődni egymás hogyléte iránt! Pál apostol így kérdeztette meg Timótheus által a thesszalonikaiakat. Már maga egy ilyen kérdés is sokat ér, mert az embert arra ösztönzi, hogy számot adjon olyan dolgokról, amiket önmagában sem igen szokott megfogalmazni. Ne hagyjuk egymást, Testvérek! Ne hagyjuk, hogy csak vívja meg ki-ki egyedül a maga lelki harcait, oldja meg a maga problémáit, ahogy tudja. Segítsünk egymáson, próbáljuk így, lelkileg is erősíteni egymást, megmaradni az Úrban és találkozni egymással. Semmi sem áll távolabb a Krisztus gyülekezetétől, mint az a kaini lelkület, amelyik így érzi: Avagy őrizője vagyok-e én az én atyámfiának?! Ennek éppen az ellentéte az a krisztusi törvény, amit Pál így fogalmazott meg: Egymás terhét hordozzátok!

Nagyon indokolt ez az egymással való ilyen lelki törődés. Pál a maga aggodalmát a thesszalonikaiak felől így írja le: “Hogy senki meg ne tántorodjék ama szorongattatások között: mert ti magatok tudjátok, hogy mi arra rendeltettünk. Mert mikor közöttetek valánk is, előre megmondtuk néktek, hogy szorongattatásnak leszünk kitéve, amint meg is történt. Annakokáért én is, mivelhogy tovább már nem tűrhetém, elküldék, hogy megismerjem a ti hiteteket, ha nem kísértett-é meg valami módon titeket a kísértő és nem lett-é hiábavaló a mi fáradságunk?” (1Thessz 3,3-5) Mi hát az a veszedelem, ami a Krisztusban való hitünkre leselkedik? Így mondja az apostol: szorongattatás és kísértés. Pál távozása után ugyancsak benne voltak mindkettőben a thesszalonikaiak. Minden oldalról fenyegették és támadták őket, úgy, ahogyan Pál előre meg is mondta nékik. Fenyegetéssel és gúnnyal akarták megfélemlíteni, és Krisztustól eltántorítani őket. És ezekre a szorongattatásokra egyenesen azt mondja Pál, hogy mi erre rendeltettünk! (1Thessz 3,3c) Tehát nem betegségekre, szenvedésekre, anyagi gondokra és nélkülözésekre gondol, hanem arra a különös szorongattatásra, amelyet az hoz magával, hogy valaki komolyan akarja követni Jézust. Mi arra rendeltettünk: tehát nem is lehet másképp, mint hogy valami módon belekeveredünk ezekbe a szorongattatásokba. Ahol Krisztus végzi a munkáját az ember életében, ott a nagy ellenfél, a Sátán is mindig akcióban van! Tervszerűek azok a szorongattatások, amikkel a Sátán tönkre akarja tenni a mi ébredező keresztyén életünket. Jó ezt nekünk is tudomásul vennünk, hogy mi is erre rendeltettünk. Keresztyénnek lenni, krisztusinak lenni nem lehet simán, hanem mindig csak valamilyen nyomás alatt, szorongattatások között.

Lehet az a szorongattatás külső, például egy hitetlen, cinikus, a hit dolgaival gúnyolódó élettárs, meg nem értő családi környezet, egykori barátok, akik nem tudják megérteni azt a változást, ami benned a Krisztusban való hit által végbemegy. De belülről is jöhetnek szorongattatások: mint például egy olyan régi bűn kísért, amit már egyszer Krisztusba vittél, amit Nála letettél, és amire bűnbocsánatot kaptál, és most egyszerre újra itt van, és hív téged. Vagy olyan csüggedés, amitől már egyszer megszabadultál: hirtelen, mintegy lesből újra megtámad és szorongat. Vagy valamilyen hitbeli kételkedés újra feltámad és üldöz. De sok hívő ember panaszkodott már nekem arról, hogy rettenetes kételkedések gyötrik! Sokszor még az Isten létezésében való kétely is megtámadja a hívőket. Nem olyan szorongattatások ezek is, amikre Pál azt mondja, hogy arra rendeltettünk? Látod-e, mint áll a szorongattatások mögött a kereszt árnyéka? Annak az új életnek, amelyet Krisztus az övéinek ajándékoz, minden boldogságában és hálaadásában a kereszt is ott van mindig. Az egész hívő élet a kereszt jegyében áll, ami azt jelenti, hogy hinni és Krisztust követni mindig csak küzdelmeknek és a sátáni megtámadásoknak a jegyében lehet! Azt mondja Jézus: A tanítvány nem nagyobb a Mesterénél! Ha engem üldöztek, titeket is üldöznek majd! Üldöznek a régi vágyaid, gondolataid, kísértéseid, kételyeid!

És az nem baj, hogy ilyen szorongattatások és kísértések között halad az a bizonyos keskeny út Krisztus nyomdokain, de ennek az a veszedelme, hogy a hívő lélek megtántorodik a szorongattatások között. (v.ö. 3. vers) Tehát megtántorodik, meginog, egyensúlyát veszti, kompromisszumokra hajlik, a békesség kedvéért alkalmazkodik, enged. Belefárad, kedvét veszti, visszahőköl, föladja a küzdelmet. Nem is visszaesésről és elbukásról van itt szó, csak megtántorodásról, mint amikor valaki megszédül és inogni kezd - és máris azt mondja az apostol: Nem lett-e hiábavaló a mi fáradozásunk? Krisztushoz tartozni csak annyira halálosan komolyan lehet, csak annyira teljes emberként, teljes szívvel lehet! “Valaki az eke szarvára veti kezét és hátra tekint - csak hátratekint, még ha nem vette is le közben kezét az eke szarváról, csak hátratekint! - nem alkalmas az Isten országára!” (Lk 9,62)

És most jön ennek a résznek a nagy örömüzenete: Timótheus megjön a jó hírrel: a thesszalonikiak megálltak hitükben, a szorongattatások és kísértések között! Pál szinte fölélénkül, amikor azt írhatja: “Ti erősek vagytok az Úrban!” (1Thessz 3,8) Íme, nem tántorodtak meg, Krisztus győzött! A kereszt ereje hatalmasabb volt, mint a szorongattatás! Ma is az!! Akármilyen nagy a kísértő, nem nagyobb, mint a Megváltó! Akármilyen legyőzhetetlen a bűn, nem hatalmasabb, mint az, aki már legyőzte! Thesszalonikai testvéreink azt üzenik most, az évezredek távolából: Ne tántorodjatok meg! Ne engedjetek a külső és belső kísértésnek! A szorongattatások legyőzhetők! Tekintsetek az Úrra: él és Ő győz! “Ti erősek vagytok az Úrban” (8. vers) - írja az apostol. Ez a győzelem és az erő titka: az Úrban lenni! Nem azt mondja, hogy ti küzdötök, sem azt, hogy: legyetek erősek, - hanem: erősek vagytok az Úrban! Nem azt mondja, hogy az Úrnál vagy az Úr mellett, vagy az Úrral együtt, hanem: az Úrban! Az Úr Jézus Krisztus tehát olyan, mint egy tér, amelybe az ember beleállhat, amelybe beletartozhat. Aki ott van - az Úrban -, azt az Úr minden oldalról körülveszi, hatalmával és erejével, szentségével és tisztaságával védi. Tehát a mi erőnk nem a jó egészségben van, nem a jó testi és lelki kondíciónkban van, nem a sok tudományban, nem a szerencsés életkörülményekben, még csak nem is a hitünkben van - hanem az Úrban! Jézusban: az élő, jelenlévő, belélegezhető, bennünket minden oldalról körülvevő személyben! Tehát az a döntő kérdésünk a szorongattatások és a kísértések között - azaz a leghétköznapibb életünk minden megnyilvánulásában: valóban az Úrban vagyunk-e? Nem vele, mellette, nála, hanem: benne?! Beletartozik-e az életünk teljesen ebbe a szent térségbe?

És még valamit: Ha az Úrban vagyunk, akkor életünkbe új nézőpont kerül, amely minden szorongattatást legyőz. Így mondja Pál: “Eljő Jézus Krisztus!” (1Thessz 3,13b) Az Úrban élni egyúttal a visszatérő, a mi Urunk eljövetelében, az Ő végső győzelmében való reménységben élést is jelenti. Azt a reménységet, hogy az a láthatatlan tér, ami körülvesz, véd, erősít, az a láthatatlan szentség és tisztaság, dicsőség és hatalom: az egyszer láthatóvá válik a maga teljes valóságában! Mi, keresztyének, a Krisztus keresztjéről áradó győzelemből élünk, az Ő végső győzelmében reménykedve! A világtörténelem felett és a mi személyes létünk felett ezt a célt látjuk mindig: Urunk eljön! - Álljatok meg hát az Úrban! Megállhattok az Úrban és az Ő reménységben! A szorongattatások és kísértések között tapasztaljuk meg, hogy:

Erőnk magában mit sem ér,
Mi csakhamar elesnénk:
De küzd értünk a hős vezér,
Kit Isten rendelt mellénk.
Kérdezed: ki az? Jézus Krisztus az,
Isten szent Fia, Az ég és föld Ura,
Ő a mi diadalmunk.

(390. ének 2. vers)

Ámen

Dátum: 1954. január 10.

Advent a köztudatban úgy él, mint Jézus Krisztus eljövetele várásának az ideje. Igen, Jézust várjuk, ilyenkor az Ő eljövetelére való készülődésről szoktunk beszélni. De nem úgy várjuk a mi Urunkat, mint az ótestamentumi nép várta a Messiását, mert mi már tudjuk, hogy az Ige testté lett, Isten Fia megszületett, Benne elközelített hozzánk az Istennek országa. Az Ótestamentum adventi váradalma már beteljesedett. Azt is tudjuk, hogy a már megszületett, meghalt, feltámadott és mennybement Krisztus újra visszajön erre a földre, de másként, mint először: nagy hatalommal és dicsőséggel, ítélettartásra elevenek és holtak felett. Urunknak ezt az eljövetelét is várjuk, mindig, nemcsak adventkor. De most nem erről a Krisztus-várásról és eljövetelről van szó, hanem a múltban beteljesült eljövetel és a jövőben remélt eljövetel között van egy harmadikféle eljövetele is a mi Urunknak, olyan, ami mindig aktuális, ami itt és most is, és minden nap újra megismétlődik: az, amikor az Ő Igéjében jön hozzánk, az Ő szavával keres bennünket, az Ő beszédében válik valósággá az Ő jelenléte. Erről beszél az apostol a felolvasott részben:

“...befogadván az Istennek általunk hirdetett beszédét, nem úgy fogadtátok, mint emberek beszédét, hanem mint Isten beszédét (a minthogy valósággal az is), a mely munkálkodik is ti bennetek, a kik hisztek.” (13b vers)

Tehát Isten beszédéről van szó. Próbáljuk megérteni az egész Biblia összefüggésében, micsoda az Isten beszéde? Magyar nyelvünkben külön szavunk is van, amivel csak ezt jelöljük, így: Isten Igéje. Isten szava, Isten Igéje nem egyéb, mint Isten hatalmának, erejének a számunkra érzékelhető megnyilvánulása. Szavának erejével teremtette az eget és a földet. Amire azt mondta: legyen, az lett! Mózes és a próféták által hirdetett szavával, beszédével választott ki, gyűjtött össze és formált ki magának egy népet, azt szavával kormányozta, nevelte, áldotta és büntette.

És ugyanez az isteni beszéd, ez a világteremtő és kormányozó isteni hatalom lett testté a Jézus Krisztusban, akiben Istennek embert kereső, megtaláló, idvezítő, áldó és ítélő szava megtestesült a földön. Jézus Krisztus földi személyében érzékelhetünk valamit abból a hatalomból, amit az Isten beszéde jelent. Ahol megjelenik, meggyógyulnak a betegek, jajgatva menekülnek az ördögök, feltámadnak még a halottak is, kisimul a tenger tajtékzó hulláma, megtisztul a bűntől beszennyezett emberszív. Személye, munkája, halála, feltámadása, mennybemenetele a leghatalmasabb isteni beszéd, aminek kárhozatból megmentő, üdvözítő ereje van.

És Istennek ugyanaz a beszéde, amivel világot teremtett, ami Jézus Krisztusban testté lett: szól tovább az apostolok ajkán, mint Jézusról szóló bizonyságtétel és ennek a nyomán is gyülekezetek támadnak, betegek gyógyulnak, halottak támadnak fel, emberi életek változnak át, bűnös életek tisztulnak meg - mintha maga Krisztus járna ott, ahol hirdetik az Isten beszédét. Mintha?

Nem! Valósággal Ő maga, az élő Jézus Krisztus jár és munkálkodik ott, ahol hirdetik az Isten beszédét, Igéjét! Azért írja Pál a thesszalonikaiaknak, hogy Istennek az általunk hirdetett beszédét nem úgy fogadtátok, mint emberek beszédét, hanem mint Isten beszédét és megjegyzi: amint hogy valósággal az is, amely munkálkodik is ti közöttetek, akik hisztek.

Isten beszéde más, mint az emberi beszéd, nem üres szó, hanem élő, ható szó, amelyik telítve van isteni erővel és hatalommal. Isten Igéjének olyan ereje van, ami felülmúlja mindazt, amire emberi szavak képesek. Isten élő szavában az az isteni szeretet, irgalom, megbocsátás, az az isteni hatalom, erő, energia jön és működik, aminek a valóságát Jézus történeti személyében láthatjuk: az Igében maga Jézus jön és hat és munkálkodik közöttünk, meg bennünk! Nem volt-e még ilyen élményünk? Nem tapasztaltuk-e, hogy a Biblia olvasása vagy a hirdetett Ige hallgatása közben az az Ige mintha egyszer csak reánk nézett volna, mintha kiterjesztett kézzé vált volna, amelyik rámutatott életünk valami fájó, gyenge pontjára, vagy megragadott és magához ölelt? Vagy nem tapasztaltuk-e még, hogy egy-egy Ige úgy hatott a szívünk sebére, mint a balzsam, megérintette, enyhítette a fájdalmat és meggyógyította? Nem tapasztaltuk-e még azt szenvedésben, fájdalomban, gyászban, olyan megkísértésben, amit nem tudtál legyőzni, hogy egy Ige jött hozzád, Istennek egy szava, beszéde, és olyan Ige, amelyik telítve volt erővel, segítséggel, olyan Ige, amelyik számodra új erőt, új bizalmat, új hitet tudott hozni?

Igen: az Isten Igéje munkálkodik, nem puszta szó ez. Ébresztő, vigasztaló, ható erejű szó! A Szentlélek által munkálkodó Krisztus maga! Pár nappal ezelőtt jártam egy halni készülő beteg öregembernél. Tele volt halálfélelemmel. Úrvacsorát kért. Beszéltem neki Jézusról, a Megváltóról, aki a keresztfán kifizette helyettünk minden tartozásunkat a mennyben, hirdettem néki Istennek azt a beszédét, amelyben tudtunkra adja nékünk, hogy megbocsát, szeret és hazavár. Az öregember elkínzott arca felragyogott. Most már sokkal nyugodtabban halok meg, mondta megbékülve. Itt láttam újra Isten beszédének a hatalmát. Hiszen mit tudnánk mi önmagunktól megnyugtatót mondani a halállal szemben egy haldokló embernek? Csak hazugságot, csak áltatást! Viszont Isten beszéde munkálkodott, áttörte a halál ijesztő sötétségét, elűzte a félelmet, békességet teremtett egy szorongó emberszívben, rányitotta az örök élet ajtaját.

Micsoda hatalom lehet az a szó, ami egy embert a halál valóságával szemben is meg tud erősíteni?! Micsoda hatalom? Jézus Krisztus! Ő jön hozzánk, Ő van itt közöttünk az Ő szavában, Igéjében, beszédében. Nem kell ahhoz valamiféle misztikus elrévülés, megrázó nagy élmény, természetellenes, rendkívüli lelki tortúra, hogy valaki találkozzék Jézussal, hanem csak meghallani kell az Ő szavát, ahogy Pál mondja: befogadni az Isten beszédét, mert Jézus most az Isten beszédében, az Igében jön és van itt!

De hát hogyan jön az Isten beszéde hozzánk? Az se valami természetellenes úton történik, hanem nagyon is egyszerűen: emberi közvetítéssel. Ezt mondja Pál: Istennek általunk hirdetett beszédét nem úgy fogadtátok, mint emberek beszédét, hanem mint Isten beszédét, amint hogy valósággal az is! Isten emberek révén juttatja el hozzánk az Ő beszédét. Így keletkezett az egész Biblia, mint az Isten közvetlen beszédének az okmánya. Ebben van az Ő írott beszéde, az írott Ige. Benne Pál szaván, vagy Máté írásán, vagy Sámuel könyvén át maga az élő Isten személyesen szól ahhoz, aki olvassa.

Hallottam már olyan hívő emberről, aki ezt annyira komolyan veszi, hogy térden állva szokta olvasni a Bibliáját, mert a szavában jelenlévő Úr előtt ezt tartja a legméltóbb magatartásnak. Az írott Igét magyarázó emberi beszéd is Isten beszéde, Isten Igéje - ez a hirdetett Ige. Éppen ebben van a prédikálás roskasztó felelőssége, hogy az az emberi beszéd valóban hordozója lehessen az Isten beszédének, a bennetek munkálkodó isteni szónak. A prédikációra való készülés minden titka abban van, hogy minél engedelmesebben tudja a prédikáló továbbmondani azt az isteni beszédet, amit a Bibliából meghallott. Pál kérte is a gyülekezeteket, hogy imádkozzanak ezért. Tudom, hogy közöttetek is sokan imádkoznak velem együtt ugyanezért. Kérem is a gyülekezetet, mindig újra könyörögjenek azért a kegyelemért, hogy az itt hirdetett Igében váljék valósággá, hallhatóvá Krisztus jelenléte közöttünk!

De ehhez még valami más is kell. Az apostol hálát ad azért, hogy az őáltala hirdetett Igét nem úgy fogadták, mint ember beszédét, hanem mint Istennek beszédét. Tehát az Ige erejének a bennünk való munkálkodása, hatása, realitása nagymértékben függ attól, hogy miként fogadjuk azt!

A leghűségesebben hirdetett Ige is hatástalan, eredménytelen marad, ha megreked a hallgatásunk az emberi beszédnél, ha úgy fogadjuk, mint emberi teljesítményt. Amikor pár esztendővel ezelőtt a 10 éves jubileumra a gyülekezettől ezt a palástot kaptam, elmondtam, s azóta is többször elismételtem, hogy mi jelentőségét láttam ennek a ruhadarabnak. Egyedül azt, hogy segít eltakarni azt a embert, aki Istentől az üzenetet hozta. Az apostol szavai szerint: hogy ne úgy fogadja a gyülekezet a prédikációt, mint ember beszédét, hanem mint Isten beszédét, aminthogy valósággal az is! Akinek a számára nagy jelentősége van annak, hogy ki hirdeti az Igét: az nem úgy fogadja azt, mint Isten beszédét. Amikor jön a postás, és levelet nyújt felénk, ugye senki sem utasítja vissza azért, mert esetleg nem kellemes a levélhordó személye? Talán azt se vesszük észre, hogyan néz ki, annyira csak a kezében lévő papíros érdekel. Mert az a fődolog, a közvetítő pedig mellékes.

És Isten országában is így van: az evangélium, az Isten beszéde a fődolog, s akkor mellékes, hogy ki hozza. Nagyon ügyeljünk arra, hogy függővé ne tegyük Isten beszédének a meghallását attól a szimpátiától vagy antipátiától, amit az üzenet közvetítője iránt érzünk.

Krisztus jön az Igéjében felénk, de nem mágikusan, hanem lelkileg, szellemileg. Nem leterít, mint a becsapó villám, hanem szállást kér, mint a kopogtató vendég. Az apostol azon örvendezik, hogy a thesszalonikaiak befogadták az Isten beszédét. Istennek a befogadott, az életünkbe beengedett isteni beszéde kezd el munkálkodni bennünk!

Aki hittel fogadja be a meghallott, vagy olvasott isteni beszédet, magát Jézust bocsátja be a szívébe, az életébe, Jézust, aki az Ő áldott erőit, isteni életét szétárasztja ott, ahol befogadták. Isten beszédét lehet nem befogadni is. Erről is ír az apostol: “A kik megölték az Úr Jézust is és a saját prófétáikat, és minket is üldöznek, és az Istennek nem tetszenek, és minden embernek ellenségei; A kik megtiltják nékünk, hogy a pogányoknak ne prédikáljunk hogy üdvözüljenek; hogy mindenkor betöltsék bűneiket; de végre utólérte őket az Isten haragja.” (15-16. vers). Az ilyenekre is hat Isten Igéjének az ereje, de nem áldásul, hanem átokul, nem megmentésükre, hanem harag gyanánt. Isten beszédét nem lehet felelőtlenül hallgatni! Aki nem lesz követőjévé Krisztusnak, az ellenségévé lesz Néki, s ez esetleg csak az ítéletkor derül ki - de akkor már késő.

Vegyük hát tudomásul, hogy a mi Urunk jön. Felénk jön, hozzánk jön. Segítő, gyógyító energiáját az életünkbe beleönteni jön. Isten élő beszédében, az írott és hirdetett Igében jön. Még mindig jön, újra jön! Hogyan fogadjuk?

Bár tudnánk úgy várni, ahogyan ez az ének fejezi ki:

Lelki örömmel megújulva Imádjuk szent Felségedet,
Hogy ismét mireánk fordulva Szemléljük régi kedvedet,
Megnyitjuk szívünket,
Tárjuk kebelünket,
Hogy Jézusunkat e képen fogadjuk,
Híven általadjuk Néki magunkat.

308 ének 4. vers

Ámen

Dátum: 1953. december 20.

Mostanában gyakran kell gondolnom arra az Igére, amit Jézus mondott tanítványainak, akik eledelt akartak hozni Neki a faluból. Ezt mondta: “Van nékem eledelem..., a mit ti nem tudtok... Az én eledelem az, hogy annak akaratját cselekedjem, a ki elküldött engem és, az ő dolgát elvégezzem.” (Jn 4,32. 34) Tehát Jézus számára az Isten uralma terjesztéséért végzett szolgálat olyan életszükséglet volt, mint a test számára az eledel. És nyilván azért mondta ezt, hogy mi is táplálkozzunk ezzel az eledellel. Isten dolgát végezni, Isten akaratát cselekedni annyi, mint lelkileg táplálkozni, lelkileg erősödni, lelkileg növekedni.

Ebből pedig az következik, hogy lelki életünk elernyedésének, megfáradásának egyik fő oka ez a táplálékhiány! Nem végezzük az Isten dolgait, nem munkáljuk az Ő uralmának a terjesztését a földön, nem táplálkozunk Jézus eledelével. Ma nagyon általános jelenség a hívő emberek megfáradása, ellankadása, erőtelensége. Akikben még pár évvel ezelőtt is lobogott a Szentlélek tüze, ma csüggedten szemlélik saját visszaesésüket, közönyüket, lelki szárazságukat. De vajon nem azért van-e ez, mert nem végeznek semmi konkrét szolgálatot az Isten országa építésében? Mert hiányzik az az eledel, ami a lelki kondíciójukat fönntartaná?! Én egyszer három napig nem ehettem semmit, s utána, amikor találkoztam egy kedves régi ismerősömmel, az illető sírva fakadt, amikor meglátott, olyan szánalmasan nézhettem ki. Lelkileg is így van ez! Aki nem végez valamilyen konkrét szolgálatot az Isten dolgait illetően, az éhezteti a lelkét, s akkor ezután nem csoda, ha lelki életén a legkülönbözőbb betegségek jelei mutatkoznak. Például az, hogy nem tud imádkozni, nem kívánja Isten Igéjét, nem tud ellenállni a kísértésnek, eluralkodnak rajta régi bűnei, közönyössé, üressé, hideggé válik a lelke. A friss és jó erőben lévő lelkiállapotot nem lehet fenntartani Istennek való szolgálat végzése nélkül! A mi eledelünk is az, ami Jézusé volt, míg testben járt közöttünk: hogy tudniillik cselekedjük Annak akaratát, Aki elküldött bennünket és végezzük az Ő dolgait. Más szóval azt jelenti ez, hogy Isten küldötteként, Jézus apostolaként kellene élnünk és járnunk e világban. Isten akaratának a cselekvése, az Ő dolgainak a végzése röviden ebbe a szóba foglalható össze: apostolság. És ennek az apostoli szolgálatnak néhány jellemző vonását látjuk itt Pál levelének a soron következő részében.

Az apostolság nem külön tisztség, amire úgy választ valakit a gyülekezet, mint a lelkipásztori vagy a presbiteri tisztség betöltésére, hanem apostolnak lenni minden Krisztust ismerő és Krisztusban hívő ember feladata és szolgálata. Pált sem emberek bízták meg vele, hanem így mondja: “az Isten méltatott minket arra, hogy reánk bízza az evangyéliomot. (1Thessz 2,4) Pálnál különösen sokat mond ez a kifejezés: “Az Isten méltatott arra...”. Hiszen köztudomású, hogy ki volt azelőtt ez a Pál. Ha van a világon valaki, aki méltatlan az apostolságra, a Krisztus ügyéért való szolgálatra, akkor éppen Pál az. Hiszen gyűlölte Krisztust, tanítványait üldözte, kezéhez hívő emberek vére tapadt. Rengeteg bajt, keserűséget, szomorúságot szerzett Krisztus híveinek, ő maga végsőkig ellenállt Isten hívásának - és mégis éppen őt, mindenek között a legméltatlanabbat méltatta Isten arra, hogy reá bízza a Krisztusról szóló örömhír terjesztését. Méltatta arra, hogy megismerje Jézust, méltatta arra, hogy bűnét megbánja és megtérhessen, méltatta arra, hogy bűnbocsánatot nyerjen és új életet.

Milyen különös módon teszi Isten méltóvá a méltatlant! Krisztus keresztjének, megváltó halálának a méltósága ez! Úgy teszi ma is a legméltatlanabbat méltóvá az apostoli szolgálatra, hogy Jézus Krisztusért megbocsát, egy végsőkig ellenálló élet minden bűnét megbocsátja. Krisztus vére által tisztulást ad, teljes megtisztulást, még a gyilkosságtól megfertőzött kezet és lelket is megtisztítja: átalakít, a gyűlölettől vezetett életet a szeretet és odaadás életévé változtatja. Ezzel kezdődik a Krisztus szolgálatába való hívás. Azzal, hogy méltóvá tesz! És mindnyájunk számára készen tartja Isten ezt a különös méltóságot: Krisztus keresztjének méltóságát. Nem a magunk tiszta életre való törekvése, kegyessége, vagy valamilyen képessége tesz méltóvá az apostoli szolgálatra, hanem a Krisztus halálában adott kegyelem és bűnbocsánat. És Isten úgy várja azt, hogy méltóvá tehessen téged is! Tulajdonképpen senki sem állhat a Krisztusért való igazi szolgálatban, ha nem fogadta el a keresztnek ezt a méltóságát, ha nem ment át ezen az összetörettetésen és kegyelmezettségen és nem megy át újra meg újra azon! Csak a kereszt méltósága alatt állva lehet Istennek szolgálni, Krisztus apostolává lenni. Viszont Isten Krisztus által arra méltat minket, hogy ránk bízza az evangéliumot. Az apostol olyan bűnbocsánatot nyert bűnös ember, akire a bűnbocsánat és az örök élet örömhírének a terjesztése van bízva, aki örvendetes isteni üzenettel jár-kél az emberek között.

Hogyan lehet ezt a szolgálatot gyakorlatilag megvalósítani? Semmi esetre sem úgy, hogy fogjuk magunkat, és egyszerűen megagitáljuk az embereket, "megevangelizáljuk" őket. A szónak ma kevés értéke van. Előbb hitelre méltóvá kell tenni azt élettel! Mert különben azt mondják - és méltán: nekem ugyan beszélhetsz bűnbocsánatról, szeretetről, megújult életről, hiszen ismerlek! Ezért a leghathatósabb és legmeggyőzőbb apostoli szolgálat az, amit Pál így ír le: “Ti vagytok bizonyságok és az Isten, milyen szentül, igazán és feddhetetlenül éltünk előttetek, a kik hisztek. (1Thessz 2,10) Igen, mert tudja, hogy nagyobb súlya van az életnek és életmódnak, mint a puszta szónak. Szent felelősség van a keresztyén emberek életmódján. A hívő emberek élete: a hitetlenek Bibliája. És hogyne lenne ez az életmód más, új, meglepő, ha egyszer elfogadta valaki Istennek a Krisztusban méltóvá tevő kegyelmét?! Akkor a mindennapi életben láthatóvá kell lennie valaminek az örök élet erőiből. Láthatóvá kell lennie annak, hogy élő Megváltónk, isteni Urunk van, Aki vezet és a maga erejében, életében részeltet bennünket. Ezen a ponton bukik meg mindig minden misszió, minden evangelizáló törekvés, minden apostoli szolgálat! Mert mit tudnak a hitetlenek a mi életünk Bibliájából kiolvasni? Bizony, legtöbbször a kérkedő és érzékeny énünkről szóló régi, unalmas történeteket és nem Jézus szabadító uralmáról szóló új bizonyságot! Hány embert utalt a mi életmódunk Jézusra - vagy talán elidegenített Tőle?! Isten addig senkitől sem kéri a száját, vagy a kezét - tehát a szolgálatát -, amíg a szívét oda nem adta Neki! Szentül, igazán és feddhetetlenül élni: ez a leghitelesebb bizonyságtétel Jézus Krisztusról! Csak ezen keresztül válnak az emberek fogékonyakká Isten örömüzenete iránt!

És azután már a beszédre is sor kerülhet. Egy megváltott élet az Igét nem a levegőbe beszéli többé. Az Isten előtti méltó viselkedés az életnek még csak az egyik része az apostoli szolgálatban. Pál Thesszalonikában nemcsak jól prédikált, hanem beszélt is! Azt mondja: “Volt bátorságunk a mi Istenünkben, hogy közöttetek is hirdessük az Isten evangyéliumát.” (2b vers) Bizony, ehhez bátorság kellett, mert ugyancsak sötét emlékek vannak Pálnak a háta mögött. Menekülve jött Thesszalonikába és menekülve is távozott innen. Egyszerűbb és kényelmesebb lett volna meghúzódni, mint szólni olyan dolgokról, amiért tudta, hogy üldöztetés jár. De volt bátorsága szólni! Sokszor nekünk is sok belső akadályt, gátlást kell leküzdenünk magunkban, míg ki merünk mondani Jézusról valamit. Sok jó szándékú szolgálat azért bénul meg, mert hiányzik ez a bátorság. Nem merünk szólni, mert félünk a fogadtatástól, attól, hogy miként reagál rá a másik ember, mit gondol rólunk, mit szól hozzá?

Pedig ne féljetek bizonyságot tenni arról az isteni jó hírről, amit Jézusban hallottatok: hogy éhséggel, szomjúsággal várja a világ a Krisztusról szóló igaz bizonyságtételt, bátor és határozott hitvallást! Még az se tegyen bátortalanná, hogy nincs gyakorlatod benne, nem értesz hozzá. Higgyétek el, ha közületek valaki néhány egyszerű, őszinte szóval beszél Krisztusról, a Krisztusban megtalált békességéről, új életéről: sokkal nagyobb figyelmet és sokkal mélyebb benyomást kelt vele, mint én, a hivatásos lelkész egy prédikációval! Mert ti mentesek vagytok attól a gyanútól, hogy azért beszéltek, mert ez a kenyeretek. Egy hívő édesapa, aki egyetlen gyermekét elvesztette és nagy fájdalmára Krisztusban talált vigasztalást, egy csendes beszélgetésen sokkal hitelesebben és eredményesebben tud Isten vigasztaló kegyelméről beszélni, mint akár egy aranyszájú lelkipásztor, akinek nem volt ilyen személyes élménye. Használjátok ki ezt az előnyt az apostoli szolgálatban! Csak az kell, hogy rászánd magad, hogy elindulj, hogy így szólj: Itt vagyok, küldj el engem, Uram! - és egyszerre ámulva tapasztalod, amit Pál így ír le: “Volt bátorságunk a mi Istenünkben, hogy közöttetek is hirdessük az Isten evangyéliomát.”

És végül még egy nagyon fontos szempontra hívja fel az apostol a figyelmünket az apostoli szolgálatban. Ilyeneket mond: “De szívélyesek valánk ti közöttetek, a miként a dajka dajkálgatja az ő gyermekeit. Így felbuzdulva irántatok, készek valánk közleni veletek nemcsak az Isten evangyéliomát, hanem a mi magunk lelkét is, mivelhogy szeretteinkké lettetek nékünk. ...Valamint tudjátok, hogy miként atya az ő gyermekeit, úgy intettünk és buzdítgattunk egyenként mindnyájatokat. (1Thessz 2,7-8. 11) Az apostol szolgálatát az emberek iránt való szeretet ereje táplálja - ez a szeretet adott erőt és hatást a szolgálatának. Mint egy igazi anya, ki kicsinyeit dajkálgatja, mint egy igazi apa, aki a gyermekeit egyenként simogatja, buzdítja, olyan gyöngéden, felelősséggel szerette az apostol a gyülekezetet. És ez azért is meglepő, mert éppen nem természettől való jóság és gyöngédség volt ez Pálban - igazán nem lehetett rá mondani, hogy hát neki ilyen volt a természete, mert az ő eredeti természete éppen nem ilyen volt az Úr követőivel szemben. Sőt, azt olvassuk róla, hogy öldökléstől és fenyegetéstől lihegett ellenük. De éppen az a nagyszerű ebben, hogy egy ember, aki önmagától csak ártani, gyűlölni és bosszút állni tud, akinek a legállhatatlanabb természete van, egy ilyen emberben is ennyire diadalmaskodni tud Krisztus természete, egy ilyen embert is ennyire meg tud tölteni Krisztus szeretete!

Parancsszóra mi sem tudjuk sohasem úgy szeretni a másik embert, mint az anya vagy az apa a gyermekét - de éppen ez a csoda, hogy Krisztus tudja, bennünk is tudja! És ahol Krisztusnak ez az áldozatos, önfeláldozó szeretete betöltötte az emberi szívet, ott az apostoli szolgálat nem hiábavaló! (1Thessz 2,1) És ha talán sokáig kell is várnod, és sok türelemre is van szükséged, amíg Krisztus szeretetével fordulsz a másik ember felé, tarthatod magad ehhez az ígérethez: Nem hiábavaló!

Gyermekeink, barátaink, ismerős és ismeretlen embertársaink körülöttünk, várják a mi apostoli szolgálatunkat. Nem is tudják, nem is veszik észre, de mégis ezt várják! Ezt várja tőlünk a világ! És ezt várja a magad kiéhezett, leromlott, elfáradt lelke is! És ezt várja az Úr. Arra vár, hogy megújíthassa az Ő gyülekezetét ezáltal, hogy küldhesse újra a szolgálatba. Miért váratjuk a világot, a lelkünket és Urunkat addig, amíg talán kifutunk az időből, amíg késő lesz?! Miért nem adjuk át magunkat a mi Küldőnk rendelkezésére?!

Biztassuk egymást az ének szavaival:

Ő visszajön, Sion, előbb, mint véled,
Felfedi titkát minden szív előtt.
Egy lélekért se érjen vádja téged,
Hogy te miattad nem látta meg Őt.
Légy örömmondó, békekövet,
Hirdesd: A Szabadító elközelgetett!

(397. ének 5. vers)

Ámen

Dátum: 1953. december 6.

Szeretném most ott folytatni ennek az Igének a magyarázatát, ahol a múlt vasárnap abbahagytuk. Arról volt szó egy héttel ezelőtt, hogy ennek a fiatal thesszalonikai gyülekezetnek a tagjai mennyire igazán az Úr követőivé váltak. Három dologban konkretizáltuk, mit jelentett számukra ez a megkopott kifejezés: az Úr követője. Meglátszik a hitük munkájában, a szeretetük fáradozásában és a reménységük állhatatosságában. A most felolvasott rész még tovább konkretizálja, részletezi, hogy milyen is hát az Úr igazi követője. Vegyük sorra az apostol által említett ismertetőjegyeket, azzal a reménységgel és óhajtással, hogy segítségül lesz számunkra egy fiatal egyház példája az Úr megfáradt követőinek a megújulásában.

Azt mondja Pál: követőivé lettetek az Úrnak, “úgy, hogy példaképekké lettetek... minden hívőre nézve.” (1Thessz 1,7) Képzeljük csak el, milyen hatalmas, nagy jelentőségű dolog ez: a korábbi bálványimádók olyan komoly Krisztus-követőkké váltak, hogy egyéb hívőknek is például szolgálnak Macedóniában. Pál mintegy hivatkozhat rájuk másutt, mint az igazi Krisztus-követés példáira. Mert nem mindenik kívánatos, nem mindenik egészséges: van szektás, egészségtelen, nem evangéliumi jellegű kegyesség is. Például az, amelyik folyton a saját üdvösségével, egyéni lelki problémáival bíbelődik, világot megvető befelé fordulásban csak önmagával foglalkozik - ez akármilyen komoly szándékú is, nem vonzó és nem követendő példája a Krisztus-követésnek.

Thesszalonikában másfajta kegyesség volt, olyan, aminek a lényege abban áll, hogy a bűn terheitől és megkötözöttségétől a bűnbocsánat által fölszabadult ember most már egészen rendelkezésére bocsátja magát és mindenét Megváltó Urának, embertársai javára. Tehát éppen arról van szó, hogy kilép-e végre önmaga bűvköréből és Isten megváltott gyermekeként és Isten munkatársaként hasznosítja-e életét a világban? Erre mondja az apostol, hogy példa a többi hívőknek is: bár minél több lenne ebből a típusból! Ez a szó, hogy "példa", az eredeti szövegben olyan mintát jelent, olyan formát, amivel lenyomatokat lehet készíteni, mint például amit gipszornamentumok vagy sütemények készítésénél használnak. Amit tehát belenyomnak a masszába, hogy így az fölvegye a minta alakját. És tulajdonképpen, ha nem tudunk is róla, mindig ilyen példák vagyunk mindnyájan, akik a viselkedésünkkel, szavainkkal, magatartásunkkal valamilyen lenyomatot hagyunk az emberek lelkében, mint a sütemény-forma a nyers tésztában. Amik mi vagyunk, annak a láthatatlan bélyegét, alakját nyomjuk rá akaratlanul is másokra. Ezért gyanús az, amikor valaki például arról panaszkodik, hogy csupa gonosz emberrel van körülvéve. Vajon nem a saját gonoszságának a mások lelkében hagyott lenyomatát látja-e ilyenkor? Figyeljük csak meg, a rossz hangulatunk milyen könnyen átterjed azokra is, akikkel együtt vagyunk. De a jó hangulatunk is ugyanígy hatással van a környezetünkre is.

És itt az a fontos kérdés mered elém: milyen hatása van a személyünknek, az egyéniségünknek a velünk együtt élő emberekre? Krisztus követői arra vannak hivatva, hogy úgy legyenek az Úr követői, hogy ilyen "sokszorosító például" szolgálhassanak mások számára, hogy az emberekkel való érintkezésük folytán maradjon valami Krisztusi benyomás róluk mások életében. Azt a bizonyos formát vagy mintát néha nem gyöngéden, hanem nagyon is erősen bele kell nyomni a masszába, hogy az a kellő alakot felvegye. Az élet is tartja néha Krisztus követőjét ilyen nehéz nyomás alatt, belepréselve olyan helyzetbe, környezetbe, amibe a maga jószántából talán sohase nyomódott volna bele - de hátha azért van rajta ez a nyomás, hogy általa a krisztusi élet formái kiábrázolódjanak körülötte, tehát hogy példaképpé legyen ott, ahol van?! Mennyivel könnyebb lenne így minden nyomást, minden szorítást elviselni! Gondoljunk erre: az Úr követőinek a példaképeivé hívathattunk el! Mintázó formákká, akiknek a hatására krisztusi benyomások, jézusi jellemvonások formálódhatnak ki a velünk érintkező ember-masszában!

Pál a fiatal gyülekezet Krisztus-követő magatartásának egy következő konkrétumát így írja le: "Mert nemcsak Macedóniában és Akhájában zendült ki tőletek az Úr beszéde, hanem minden helyen is híre terjedt a ti Istenben vetett hiteteknek, annyira, hogy szükségtelen arról valamit szólnunk." Csendes nyári estén többször hallottam már, hogy valaki gyakorolt itt az orgonán, és a nyitott ablakon át kizendült az áhítatos muzsika a sötétbe, megtelt vele jó hosszan az utca, a tér: a munkából hazatérő, fáradt emberek itt elhaladva talán önkéntelenül is arra gondoltak, hogy van templom, van Isten, van túlvilág, van megváltás és bűnbocsánat, van szeretet, van tiszta élet, van tiszta öröm, van jóság! Az orgona hangjain át kizendült az áhítat az utcára, a világba. Ott, Thesszalonikában egy gyülekezet tagjainak az élő hangszerén át zendült ki az Isten beszéde az egész tartományba, úgy, hogy mindenfelé felfigyeltek rá: micsoda új hang, micsoda mennyei muzsika ez?! Azt mondja az apostol: a Krisztus-követő ember olyan, mint a trombita, vagy az orgonasíp, amely a beléfújt hangot fölerősítve továbbítja. A trombita vékonyra kalapált rézlemezből készült, magában véve hangtalan, néma; csak egy csatorna, amely által valakinek a hangja, aki használja, nagyobb távolságra is hallhatóvá válik. A thesszalonikai keresztyének a Krisztusért való szorongattatások következtében ilyen trombitává kalapáltattak: alkalmas eszközzé arra, hogy Isten az Ő Szentlelkével, leheletével drága mennyei hangokat tegyen hallhatóvá egész Macedóniában és Akhájában.

Az Úr igazi követője ilyen közvetítő, akin át Istennek az a beszéde, amit a templomban hallott, amit csendes órájában a Bibliából olvasott, kizendül a világba, az utcára, az emberek közé, tehát nem marad bent a templomban, vagy a bezárt szobában. Kizendül mint öröm, szeretet, tisztaság, hűség, segítés, mennyei atmoszféra; kizendül, mint az orgona hangja a nyitott ablakon át a nyári estébe. Szinte észrevétlenül megy át az istentisztelet a mindennapi életbe és a mindennapi élet istentiszteletbe. Kinek a kezében van a mi trombitánk, ki használja, ki fúj bele, kinek a hangja rezeg át rajta? Kinek a lelke szólaltatja meg? Ebből is megláthatjuk, mennyire vagyunk az Úr követői!

Így folytatja azután az apostol a thesszalonikaiak Krisztus-követésének a részletezését: “megtértetek az Istenhez a bálványoktól, hogy az élő Istennek szolgáljatok.” (1Thessz 1,9) Krisztus követője: Istenhez megtért ember. Megtérés nélkül nem lehet követni Krisztust. Mert például elképzelhető, hogy egy iszákos ember teljességgel önmegtartóztatóvá válik, és ez óriási nagy lépés előrefelé, de ez még nem elég. Vagy elképzelhető, hogy egy könnyelmű, léha valaki komoly templomlátogatóvá lesz, és ez kétségtelenül már nagy eredmény, nagy javulás az életében, de többnek kell történnie. Ez a több: az Istennel való teljes megbékülés, az Isten előtt való feltétlen meghódolás, az Isten kegyelméig való eljutás - a hazaérkezés, az Isten gyermekévé válás. Nem elég csak hátat fordítani a disznók vályújának, hanem el kell jutni haza, az Atyához, ahol kitárt karokkal, a bűnbocsánat csókjával, új ruhával vár az Úr maga. Ahol az Úr kegyelme mindent megtesz, hogy a hátunk mögött hagyottakat, amilyen hamar lehet, elfelejtsük. Más dolog egy istenes ügy szolgálatába szegődni, vagy magának az élő Istennek a szolgálatába állni. Noénak is voltak munkatársai a bárka építésében, akik egy jó ügy szolgálatában tisztességgel dolgoztak, de mégis csak azok maradtak meg a nagy ítéletben, akik családi kötelékben, személyesen hozzá tartoztak. Krisztus követői nem eszmét szolgálnak, hanem magát az élő Istent. Nem egy kiváló apostol rajongói, hanem az Isten lekötelezettjei és szerelmesei. Nem az történt, hogy egy rossz társaságtól megtértek egy jó társasághoz: nem a templomhoz, nem az egyházhoz tértek meg, hanem az Istenhez! Hogy állunk ezzel? Nem maradtunk valahol félúton a disznók vályúja és az atyai ház kapuja között? Igazán otthon vagyunk, megbékülve, kiengesztelődve, a bűnbocsánat kegyelmében az Atyánál? Nézzétek, még mindig nyitva van a menny kapuja, még mindig be lehet menni rajta, újra be lehet menni rajta! Jézus keresztje alatt vezet hozzá az út, szabad mindenki számára megtérni magához az élő Istenhez a megváltó Jézusban való hit által.

Megtértetek - mondja az apostol -, hogy az élő és igaz Istennek szolgáljatok. A Krisztus-követő élet nem kegyes vallásosságban áll, hanem Istennek való aktív szolgálatban. Sokszor egészen különös fogalmaink vannak arról, hogy mit jelent Istennek szolgálni. Hajlandók vagyunk úgy gondolni, hogy a szolgálat bizonyos időben való bibliaolvasásban, imádkozásban, templomba járásban és más efféle ártatlan vallásos gyakorlatban áll. Vajon a munkaadónk megelégednék-e azzal, ha úgy szolgálnánk, hogy sokat beszélnénk róla, rendelkezéseit elolvasnánk, azután újra meg újra olvasgatnánk, elmélkednénk rajta, hogy mennyire igaza van, dicsérnénk széltében-hosszában a bölcsességét, jóságát?! Nos hát, szolgálni más, mint helyeselni, beszélni! Szolgálni cselekedettel lehet! Az egész teremtésben minden a szolgálatra van beállítva. Nincs egyetlen fa, virág, amely csak önmagáért volna: gyümölcsével, illatával, színével másoknak szolgál. Testünk tagjai is mind egymásnak szolgálnak, egymásért munkálkodnak és gondoskodnak. Amint nem ezt teszik, önmaguk romlását készítik elő. Maga Isten is szolgálatra adta magát: mindenek szolgájává lett Jézus Krisztusban, Aki külön megmondta, hogy nem azért jött, hogy néki szolgáljanak, hanem Ő szolgáljon és életét adja másokért. Istent szolgálni azt jelenti: részt venni az Ő munkájában, együtt dolgozni Vele az emberekért. Szolgálni annyi, mint szolgának lenni. Ha Isten nem szégyellt emberek szolgájává lenni Krisztusban - az Isten az emberek szolgálatára ma is angyalai seregét tartja készenlétben -, miért szégyellnénk mi, az Úr követői? Az embertársainkhoz való viszonyunk nem a jóakaró, nem a kegyes jótevő, hanem a szolgáló viszonya. Isten szolgálatában lenni a gyakorlatban azt jelenti, hogy így szolgálok az embertársaimnak, tisztelettel tekintek rájuk, mert hiszen akárkik: isteni származásúak és segítségükre kész vagyok! Mi lenne, ha egyszer elkezdenénk így szolgálni az Istennek? Milyen hamar megváltoznék a világ arculata körülöttünk! Pedig ez lenne az Úr követése!

És ennek a tevékeny szolgálatnak az ihletője ott, Thesszalonikában az volt, amit Pál apostol így ír le: “És várjátok az ő Fiát az égből, a kit feltámasztott a halálból, a Jézust, a ki megszabadít minket amaz eljövendő haragtól.” (1Thessz 1,10) Az egész apostoli kor lendületének, erejének a titka ebben a bizonyos reménységben volt, hogy Krisztus újra eljő! Nagy, izzó reménység, készülődés, várakozás töltötte el az embereket. Ha akármennyit kellett is szenvedniök, egy valami rendíthetetlen bizonyosságukká lett: Krisztus újra eljön! Erre a napra vártak, Krisztus végső győzelmének a napjára. Sajnos mi annyira belegyökereztünk ebbe a földbe és berendezéseibe, hogy szinte meg se tudjuk már érteni azt a vágyakozó reménységet! Pedig Isten az Ő gyülekezetét ma is ezzel a reménységgel biztatja, éleszti, serkenti. Bár tudnánk újra reménykedő gyülekezetté válni, olyan emberekké, akiknek a tekintete a földiek fölött az örökkévalóságba veti horgonyát, akikben megvan a bizonyosság: Jézus Krisztus újra eljön!

Így támadhat Krisztusnak ma is, itt is, megújult, ifjú gyülekezete. Meg vagyok győződve, hogy Urunk kész arra, hogy velünk, rajtunk, megfáradt követőin is ezt a megfiatalítást, megújítást elvégezze! Vár reánk! Vár reád! Könyörögjünk együtt:

Légy kegyelmes minékünk
A te áldott Fiadért,
Az Úr Jézus Krisztusért,
Mi szentséges Megváltónkért,
És ne állj bosszút mirajtunk
A nagy hitetlenségért,
Fertelmes sok bűneinkért!

Világosíts meg minket
A Szentlélek Istennel,
Hogy szépen tündököljék
Bennünk az evangyéliom,
És erősíts meg, Úr Isten,
A te áldott Igéddel
Minden tévelygések ellen!

(378. ének 3-4. vers)

Ámen

Dátum: 1953. november 22.