Tudjátok, hogy ezen a mai napon iktatjuk be az újonnan megválasztott főgondnokot, két gondnokot, az új presbitereket és pótpresbitereket, gyülekezetünk tisztségszerű elöljáróit. Örülök, hogy éppen erre az alkalomra a Thesszaloniki levélnek az a része következett, amit az imént felolvastam. Arról van benne szó, hogy mi, az Isten gyermekei, akik ismerjük és elfogadtuk a megváltás örömhírét, miként forgolódjunk, hogy Istennek tessünk, komolyan vegyük Istennek azt az akaratát, hogy szentté legyünk! Mindnyájunknak szól ez az intelem, az egész gyülekezetnek. Éppen ezért szól kiváltképpen azoknak, akik Krisztus gyülekezete szolgálatára esküvel is elkötelezik magukat.
A presbiter - és ebben a megjelölésben benne értődik a főgondnok, a pótpresbiter és a lelkipásztor is -, tehát a presbiter a gyülekezetben minősített keresztyén ember, akit az Isten azért adott, hogy az Ő dicsőségét megbízatásszerűen is szolgálja. Nemcsak a jó rend érdekében történik az, hogy az egyetemes papság tisztségét viselő gyülekezeti tagok közül némelyeket még különleges tisztségre is elhívnak, hanem van ebben még egy jelképes mozzanat is: Amiként az Újtestamentum szerint a napok közt nincs semmiféle megkülönböztetés olyanformán, hogy az egyik magában véve szent, a másik meg profán lenne és mégis van egy nap a többi között, amelyik látható formában is kiábrázolja az egész földi élet megszentelését: a vasárnap, - továbbá amiként a keresztyén ember nem Jeruzsálemben, sem Garizimben keresi az Istenimádás helyét, hiszen a legkisebb zug, a legbensőbb kamrácska is templom a számára, mégis különít magának egy helyet, dómot, katedrálist, vagy fehér falú templomot épít, hogy e jelképes építményben mintegy megtestesülve is láthassa vallásos érzéseit és gondolatait. Amiként továbbá a keresztyén ember tudja, az egész élete Isten tisztelése és szolgálata, mégis ennek sűrített formáját külön erre a célra tartott összejövetelen külön is gyakorolja: valahogy ilyenformán van a gyülekezet minden tagjának egyetemes papi tisztsége és külön presbiteri tisztség viszonyában is. Tehát amiként vannak külön istentiszteleti idők, helyek és cselekmények, ugyanúgy vannak Isten szolgálatára különlegesen odaszentelt egyének is: presbiterek, akikben a gyülekezet mintegy kiábrázolva szemléli mindazt, amit minden tagja is Istentől való életként magában hordoz. Tehát a presbiterek a többi gyülekezeti tagok között ugyanazt képviselik, mint a vasárnap a többi napok között, mint a templomépület a rendes lakóházak között. A presbiter/főgondnok, gondnokok, pótpresbiterek és lelkipásztor az Istennek a szolgálói, Istennek szentelt keresztyén élet élő szimbólumai a gyülekezetben, az öntudatos református egyháztag élő személyben megtestesült jelképei.
A presbiterségnek ilyen meghatározása nemcsak a nagy megtiszteltetést jelenti annak viselőjére, hanem roskasztó felelősséget is. Azért mondottam előbb, hogy amiről itt Isten Igéje beszél most, az mindnyájunknak szól, az egész gyülekezetnek, és éppen ezért kiváltképpen az egyházi tisztséget viselőknek. Nem arról a sok mindenféle szolgálatról beszél, amit az Isten gyermekeinek és kiváltképpen az egyházi tisztséget viselőknek feladata és kötelessége végezni az Isten dicsőségére, hanem mindenféle Istennek való szolgálat alapjáról, gyökeréről: a szentté lételről! Isten nem fogadja el, és nem áldja meg annak az embernek a szolgálatát, jó szándékú igyekezetét, munkáját, aki nem adta oda neki előbb a szívét! Nem úgy lehet tehát Isten dicsőségére szolgálatot végezni, hogy kigondolunk valami szépet, és azt mondjuk egymásnak: Nosza gyertek, végezzünk valami jót, valami nagyot, alkossunk, építsünk, virágoztassuk fel ezt a gyülekezetet, hadd lássa meg a világ és a szomszédos gyülekezetek, mit tud a pasaréti egyházközség! - hanem mindennek a helyes és jó felbuzdulásnak van egy jó előzménye, előfeltétele, ami nélkül nem megy semmi: Istennek az az akarata, hogy szentté legyünk! Ennek a szentté lételnek az áldott eredményeként nőhetnek csak ki a különböző szolgálatok, tevékenységek. A megszentelt élet fáján gyümölcsként teremnek azok a szolgálatok, amik Istent dicsőítik, és a gyülekezetet építik.
Tehát az Isten akarata, hogy mi szentek legyünk. Milyenek azok a szentek? Nem azok, akik sok szép erényükkel mások fölött állanak. Nem az erkölcsi hősök a szentek, nem a vallásos lángelmék, sem nem azok, akik a lelki erőik legmagasabb fokát elérték. Nem az eszményi emberek, azaz az olyanok, akikben egy eszme megtestesült, hanem azok a szentek, akik megismerték, megszerették, és magukba fogadták a Szentet: az önmagát Jézus Krisztusban közlő Istent! Akik egy egész életre lekötelezetteivé váltak Istennek azért, hogy bűnös életüknek megkegyelmezett, akiket a Krisztusban kapott bűnbocsánat ereje megragadott és Istennel való életközösségbe vont. Tehát azok a szent emberek, akiknek a személyében a Szent jelenléte, Jézus Lelke érezhető és tapasztalható. Szentek azok, akiknek az életében megcsillan valami az egyetlen Szent jóságából, tisztaságából, derűjéből, békességéből, akik hordozó edényei, képviselői annak az akaratnak, amelyik egészen más jellegű, mint az e világban uralkodó akarat. Azok az emberek szentek, akik kapcsolatban vannak a felső világosság országával.
Vajon az ilyen szentek teljesen bűntelenek-e? Nem! Ha Bach egy öreg falusi orgonán játszaná is el valamelyik művét, a hangszer minden hiányossága mellett is rögtön megérződnék, hogy egy hasonlíthatatlanul nagy művész van itt! És ha Krisztus egy emberéletet hangszerévé avat, ha még annyira hallható is, hogy itt valami hamis, ott egy húr szakadt: a tökéletlen hangszer mégsem homályosítja el a tökéletes játékost! Sőt, éppen ez érezteti igazán a hangszer és a művész közötti különbséget: a hallgatóságnak nem jut eszébe, hogy a játék szépségét a hangszer jóságának a számlájára írja! A szentek életében nagyon is látszik a köztük és Krisztus között lévő távolság. Azért nem szenvednek ezek az emberek az emberdicsőítés szennyfoltjai miatt, mert cselekedeteikért a mennyei Atyát dicsőítik az emberek. A szentekkel nem lehet személyi kultuszt űzni, mert ami bennük van, sokkalta nagyobb annál, hogy azt a javukra lehetne írni. A szentek olyan emberek, akiknél kizárt dolog, hogy bennük higgyenek; akik viszont megkönnyítik másoknak azt, hogy Istenben higgyenek, azon egyszerű oknál fogva, mivel Isten jelen van az életükben.
Nyilvánvaló, hogy ez a szentség nem egy bizonyos tulajdonság az embernél, amit bizonyos helyeken és körülmények között gyakorol az ember, hanem az egész életünknek a minősége, ami a magatartásunkat minden helyen és minden időben meghatározza. Egy példával hadd világítsam meg ezt: Egy lelkipásztor egyszer egy hívő egyháztagját, aki kereskedő volt, akarta meglátogatni valamilyen ügyben. Közben találkozott egy barátjával, aki mikor meghallotta, hogy hová igyekszik, azt mondta a lelkipásztornak: Gondolj arra, hogy ennek az embernek az istentisztelete akkor kezdődik, amikor üzlete rolóját lehúzta. Nos: a szentség nem olyan ünnepi öltözet, amit egy-egy alkalomra, istentiszteletre, presbiteri gyűlésre, valamilyen szolgálat végzése idejére magunkra veszünk, s azután visszaöltözünk a sokkal kényelmesebb hétköznapi ruhánkba, amelyik a lelkiismeretünket nem szorítja annyira. Ez a farizeusi szentség, ez az álszent emberek magatartása! Az igazi szentség nem több ennél, hanem más: Isten uralma alá adott élet, Jézussal való együtt járás, forgolódás - akkor is, amikor fölbosszantanak, akkor is, amikor belépsz a gyárkapun, vagy kirándulsz a hegyek közé, sportolni.
Hogyan érhetjük el ezt a szentté lételt? Fontos itt, amit az Ige mond: “Az Isten akaratja, a ti szentté lételetek.” (1Thessz 4,3) Tehát nem a saját görcsös erőfeszítésünk és küzdelmünk eredménye az. Nem azt mondja Pál, hogy az Isten parancsolja, vagy követeli a szentté lételt, nincs itt szó semmi olyanról, amit nekünk magunknak kellene megcselekednünk. Hanem azt mondja: “A ti szentté lételetek” Isten akarata a ti számotokra. A szentség éppen úgy, mint a bűnbocsánat, olyan valami, amit Isten javunkra akar tenni. A szentség nem olyasmi, amiért erőlködnünk kellene, amit minden erőnk latba vetésével kellene kiharcolnunk, hanem ez az a nagy ajándék, a nagy eredmény, amit Isten készen tart az övéi számára. A szentség: magának Jézusnak a munkája az övéiben. Tehát Isten akarata az én szentté lételem, de vajon nekem is az-e az akaratom, hogy Ő megszenteljen engem? Kész vagyok-e hagyni, engedni Istent, hogy véghez vigye bennem mindazt, ami Krisztus halála és feltámadása által lehetővé vált a számomra? Tehát a megszentelődésben nem vagyunk olyan teljesen passzívak, mint egy hangszer az előbbi hasonlat szerint: nemcsak eltűrjük a szentséget, hanem magunknak is akarnunk kell elfogadni és megélni azt! A szentség nem abban áll, hogy teljes erőmből igyekszem minél több jó cselekedetre és minél változatosabb szolgálatokra, hanem abban, hogy igyekszem minél teljesebb engedelmességre! Az előbbi hasonlat szerint: hogy mikor az Úr lenyom egy billentyűt életem orgonáján, az ennek megfelelő hang valóban szóljon is! Ne makacskodjék, hanem engedelmeskedjék a művésznek!
Érzitek-e, mennyire alapja, gyökere ez minden szolgálatunknak, amit mint Isten gyermekei a világban, vagy mint presbiterek az egyházban Isten dicsőségére végezhetünk?! Az Istennek odaszentelt élet! Ennek az életformának a valóságát kell néktek mint élő szimbólumoknak odaélnetek velem együtt a gyülekezet elé, és ennek az életnek a gyümölcsei lehetnek azok a szolgálatok, amiket Isten és a gyülekezet vár tőlünk! Kérünk tehát titeket, atyámfiai, presbiterek, “és intünk az Úr Jézusban, hogy a szerint, amint tőlünk tanultátok, mi módon kell forgolódnotok és Istennek tetszenetek: mindinkább gyarapodjatok. Mert tudjátok, milyen parancsolatokat adtunk néktek az Úr Jézus által. Mert ez az Isten akaratja, a ti szentté lételetek!” (1Thessz 4,1-3) Mielőtt letennétek az esküt, könyörögjetek együtt az egész gyülekezettel:
Isten élő Lelke, jöjj, hadd lehessek szent,
S Jézusommal légyek egy már e földön lent!
Oldj fel, küldj el, tölts el tűzzel!
Isten élő Lelke, jöjj, hadd lehessek szent!
(463. ének 3. vers)
Ámen
Dátum: 1954. január 17.