Szeretném most ott folytatni ennek az Igének a magyarázatát, ahol a múlt vasárnap abbahagytuk. Arról volt szó egy héttel ezelőtt, hogy ennek a fiatal thesszalonikai gyülekezetnek a tagjai mennyire igazán az Úr követőivé váltak. Három dologban konkretizáltuk, mit jelentett számukra ez a megkopott kifejezés: az Úr követője. Meglátszik a hitük munkájában, a szeretetük fáradozásában és a reménységük állhatatosságában. A most felolvasott rész még tovább konkretizálja, részletezi, hogy milyen is hát az Úr igazi követője. Vegyük sorra az apostol által említett ismertetőjegyeket, azzal a reménységgel és óhajtással, hogy segítségül lesz számunkra egy fiatal egyház példája az Úr megfáradt követőinek a megújulásában.
Azt mondja Pál: követőivé lettetek az Úrnak, “úgy, hogy példaképekké lettetek... minden hívőre nézve.” (1Thessz 1,7) Képzeljük csak el, milyen hatalmas, nagy jelentőségű dolog ez: a korábbi bálványimádók olyan komoly Krisztus-követőkké váltak, hogy egyéb hívőknek is például szolgálnak Macedóniában. Pál mintegy hivatkozhat rájuk másutt, mint az igazi Krisztus-követés példáira. Mert nem mindenik kívánatos, nem mindenik egészséges: van szektás, egészségtelen, nem evangéliumi jellegű kegyesség is. Például az, amelyik folyton a saját üdvösségével, egyéni lelki problémáival bíbelődik, világot megvető befelé fordulásban csak önmagával foglalkozik - ez akármilyen komoly szándékú is, nem vonzó és nem követendő példája a Krisztus-követésnek.
Thesszalonikában másfajta kegyesség volt, olyan, aminek a lényege abban áll, hogy a bűn terheitől és megkötözöttségétől a bűnbocsánat által fölszabadult ember most már egészen rendelkezésére bocsátja magát és mindenét Megváltó Urának, embertársai javára. Tehát éppen arról van szó, hogy kilép-e végre önmaga bűvköréből és Isten megváltott gyermekeként és Isten munkatársaként hasznosítja-e életét a világban? Erre mondja az apostol, hogy példa a többi hívőknek is: bár minél több lenne ebből a típusból! Ez a szó, hogy "példa", az eredeti szövegben olyan mintát jelent, olyan formát, amivel lenyomatokat lehet készíteni, mint például amit gipszornamentumok vagy sütemények készítésénél használnak. Amit tehát belenyomnak a masszába, hogy így az fölvegye a minta alakját. És tulajdonképpen, ha nem tudunk is róla, mindig ilyen példák vagyunk mindnyájan, akik a viselkedésünkkel, szavainkkal, magatartásunkkal valamilyen lenyomatot hagyunk az emberek lelkében, mint a sütemény-forma a nyers tésztában. Amik mi vagyunk, annak a láthatatlan bélyegét, alakját nyomjuk rá akaratlanul is másokra. Ezért gyanús az, amikor valaki például arról panaszkodik, hogy csupa gonosz emberrel van körülvéve. Vajon nem a saját gonoszságának a mások lelkében hagyott lenyomatát látja-e ilyenkor? Figyeljük csak meg, a rossz hangulatunk milyen könnyen átterjed azokra is, akikkel együtt vagyunk. De a jó hangulatunk is ugyanígy hatással van a környezetünkre is.
És itt az a fontos kérdés mered elém: milyen hatása van a személyünknek, az egyéniségünknek a velünk együtt élő emberekre? Krisztus követői arra vannak hivatva, hogy úgy legyenek az Úr követői, hogy ilyen "sokszorosító például" szolgálhassanak mások számára, hogy az emberekkel való érintkezésük folytán maradjon valami Krisztusi benyomás róluk mások életében. Azt a bizonyos formát vagy mintát néha nem gyöngéden, hanem nagyon is erősen bele kell nyomni a masszába, hogy az a kellő alakot felvegye. Az élet is tartja néha Krisztus követőjét ilyen nehéz nyomás alatt, belepréselve olyan helyzetbe, környezetbe, amibe a maga jószántából talán sohase nyomódott volna bele - de hátha azért van rajta ez a nyomás, hogy általa a krisztusi élet formái kiábrázolódjanak körülötte, tehát hogy példaképpé legyen ott, ahol van?! Mennyivel könnyebb lenne így minden nyomást, minden szorítást elviselni! Gondoljunk erre: az Úr követőinek a példaképeivé hívathattunk el! Mintázó formákká, akiknek a hatására krisztusi benyomások, jézusi jellemvonások formálódhatnak ki a velünk érintkező ember-masszában!
Pál a fiatal gyülekezet Krisztus-követő magatartásának egy következő konkrétumát így írja le: "Mert nemcsak Macedóniában és Akhájában zendült ki tőletek az Úr beszéde, hanem minden helyen is híre terjedt a ti Istenben vetett hiteteknek, annyira, hogy szükségtelen arról valamit szólnunk." Csendes nyári estén többször hallottam már, hogy valaki gyakorolt itt az orgonán, és a nyitott ablakon át kizendült az áhítatos muzsika a sötétbe, megtelt vele jó hosszan az utca, a tér: a munkából hazatérő, fáradt emberek itt elhaladva talán önkéntelenül is arra gondoltak, hogy van templom, van Isten, van túlvilág, van megváltás és bűnbocsánat, van szeretet, van tiszta élet, van tiszta öröm, van jóság! Az orgona hangjain át kizendült az áhítat az utcára, a világba. Ott, Thesszalonikában egy gyülekezet tagjainak az élő hangszerén át zendült ki az Isten beszéde az egész tartományba, úgy, hogy mindenfelé felfigyeltek rá: micsoda új hang, micsoda mennyei muzsika ez?! Azt mondja az apostol: a Krisztus-követő ember olyan, mint a trombita, vagy az orgonasíp, amely a beléfújt hangot fölerősítve továbbítja. A trombita vékonyra kalapált rézlemezből készült, magában véve hangtalan, néma; csak egy csatorna, amely által valakinek a hangja, aki használja, nagyobb távolságra is hallhatóvá válik. A thesszalonikai keresztyének a Krisztusért való szorongattatások következtében ilyen trombitává kalapáltattak: alkalmas eszközzé arra, hogy Isten az Ő Szentlelkével, leheletével drága mennyei hangokat tegyen hallhatóvá egész Macedóniában és Akhájában.
Az Úr igazi követője ilyen közvetítő, akin át Istennek az a beszéde, amit a templomban hallott, amit csendes órájában a Bibliából olvasott, kizendül a világba, az utcára, az emberek közé, tehát nem marad bent a templomban, vagy a bezárt szobában. Kizendül mint öröm, szeretet, tisztaság, hűség, segítés, mennyei atmoszféra; kizendül, mint az orgona hangja a nyitott ablakon át a nyári estébe. Szinte észrevétlenül megy át az istentisztelet a mindennapi életbe és a mindennapi élet istentiszteletbe. Kinek a kezében van a mi trombitánk, ki használja, ki fúj bele, kinek a hangja rezeg át rajta? Kinek a lelke szólaltatja meg? Ebből is megláthatjuk, mennyire vagyunk az Úr követői!
Így folytatja azután az apostol a thesszalonikaiak Krisztus-követésének a részletezését: “megtértetek az Istenhez a bálványoktól, hogy az élő Istennek szolgáljatok.” (1Thessz 1,9) Krisztus követője: Istenhez megtért ember. Megtérés nélkül nem lehet követni Krisztust. Mert például elképzelhető, hogy egy iszákos ember teljességgel önmegtartóztatóvá válik, és ez óriási nagy lépés előrefelé, de ez még nem elég. Vagy elképzelhető, hogy egy könnyelmű, léha valaki komoly templomlátogatóvá lesz, és ez kétségtelenül már nagy eredmény, nagy javulás az életében, de többnek kell történnie. Ez a több: az Istennel való teljes megbékülés, az Isten előtt való feltétlen meghódolás, az Isten kegyelméig való eljutás - a hazaérkezés, az Isten gyermekévé válás. Nem elég csak hátat fordítani a disznók vályújának, hanem el kell jutni haza, az Atyához, ahol kitárt karokkal, a bűnbocsánat csókjával, új ruhával vár az Úr maga. Ahol az Úr kegyelme mindent megtesz, hogy a hátunk mögött hagyottakat, amilyen hamar lehet, elfelejtsük. Más dolog egy istenes ügy szolgálatába szegődni, vagy magának az élő Istennek a szolgálatába állni. Noénak is voltak munkatársai a bárka építésében, akik egy jó ügy szolgálatában tisztességgel dolgoztak, de mégis csak azok maradtak meg a nagy ítéletben, akik családi kötelékben, személyesen hozzá tartoztak. Krisztus követői nem eszmét szolgálnak, hanem magát az élő Istent. Nem egy kiváló apostol rajongói, hanem az Isten lekötelezettjei és szerelmesei. Nem az történt, hogy egy rossz társaságtól megtértek egy jó társasághoz: nem a templomhoz, nem az egyházhoz tértek meg, hanem az Istenhez! Hogy állunk ezzel? Nem maradtunk valahol félúton a disznók vályúja és az atyai ház kapuja között? Igazán otthon vagyunk, megbékülve, kiengesztelődve, a bűnbocsánat kegyelmében az Atyánál? Nézzétek, még mindig nyitva van a menny kapuja, még mindig be lehet menni rajta, újra be lehet menni rajta! Jézus keresztje alatt vezet hozzá az út, szabad mindenki számára megtérni magához az élő Istenhez a megváltó Jézusban való hit által.
Megtértetek - mondja az apostol -, hogy az élő és igaz Istennek szolgáljatok. A Krisztus-követő élet nem kegyes vallásosságban áll, hanem Istennek való aktív szolgálatban. Sokszor egészen különös fogalmaink vannak arról, hogy mit jelent Istennek szolgálni. Hajlandók vagyunk úgy gondolni, hogy a szolgálat bizonyos időben való bibliaolvasásban, imádkozásban, templomba járásban és más efféle ártatlan vallásos gyakorlatban áll. Vajon a munkaadónk megelégednék-e azzal, ha úgy szolgálnánk, hogy sokat beszélnénk róla, rendelkezéseit elolvasnánk, azután újra meg újra olvasgatnánk, elmélkednénk rajta, hogy mennyire igaza van, dicsérnénk széltében-hosszában a bölcsességét, jóságát?! Nos hát, szolgálni más, mint helyeselni, beszélni! Szolgálni cselekedettel lehet! Az egész teremtésben minden a szolgálatra van beállítva. Nincs egyetlen fa, virág, amely csak önmagáért volna: gyümölcsével, illatával, színével másoknak szolgál. Testünk tagjai is mind egymásnak szolgálnak, egymásért munkálkodnak és gondoskodnak. Amint nem ezt teszik, önmaguk romlását készítik elő. Maga Isten is szolgálatra adta magát: mindenek szolgájává lett Jézus Krisztusban, Aki külön megmondta, hogy nem azért jött, hogy néki szolgáljanak, hanem Ő szolgáljon és életét adja másokért. Istent szolgálni azt jelenti: részt venni az Ő munkájában, együtt dolgozni Vele az emberekért. Szolgálni annyi, mint szolgának lenni. Ha Isten nem szégyellt emberek szolgájává lenni Krisztusban - az Isten az emberek szolgálatára ma is angyalai seregét tartja készenlétben -, miért szégyellnénk mi, az Úr követői? Az embertársainkhoz való viszonyunk nem a jóakaró, nem a kegyes jótevő, hanem a szolgáló viszonya. Isten szolgálatában lenni a gyakorlatban azt jelenti, hogy így szolgálok az embertársaimnak, tisztelettel tekintek rájuk, mert hiszen akárkik: isteni származásúak és segítségükre kész vagyok! Mi lenne, ha egyszer elkezdenénk így szolgálni az Istennek? Milyen hamar megváltoznék a világ arculata körülöttünk! Pedig ez lenne az Úr követése!
És ennek a tevékeny szolgálatnak az ihletője ott, Thesszalonikában az volt, amit Pál apostol így ír le: “És várjátok az ő Fiát az égből, a kit feltámasztott a halálból, a Jézust, a ki megszabadít minket amaz eljövendő haragtól.” (1Thessz 1,10) Az egész apostoli kor lendületének, erejének a titka ebben a bizonyos reménységben volt, hogy Krisztus újra eljő! Nagy, izzó reménység, készülődés, várakozás töltötte el az embereket. Ha akármennyit kellett is szenvedniök, egy valami rendíthetetlen bizonyosságukká lett: Krisztus újra eljön! Erre a napra vártak, Krisztus végső győzelmének a napjára. Sajnos mi annyira belegyökereztünk ebbe a földbe és berendezéseibe, hogy szinte meg se tudjuk már érteni azt a vágyakozó reménységet! Pedig Isten az Ő gyülekezetét ma is ezzel a reménységgel biztatja, éleszti, serkenti. Bár tudnánk újra reménykedő gyülekezetté válni, olyan emberekké, akiknek a tekintete a földiek fölött az örökkévalóságba veti horgonyát, akikben megvan a bizonyosság: Jézus Krisztus újra eljön!
Így támadhat Krisztusnak ma is, itt is, megújult, ifjú gyülekezete. Meg vagyok győződve, hogy Urunk kész arra, hogy velünk, rajtunk, megfáradt követőin is ezt a megfiatalítást, megújítást elvégezze! Vár reánk! Vár reád! Könyörögjünk együtt:
Légy kegyelmes minékünk
A te áldott Fiadért,
Az Úr Jézus Krisztusért,
Mi szentséges Megváltónkért,
És ne állj bosszút mirajtunk
A nagy hitetlenségért,
Fertelmes sok bűneinkért!
Világosíts meg minket
A Szentlélek Istennel,
Hogy szépen tündököljék
Bennünk az evangyéliom,
És erősíts meg, Úr Isten,
A te áldott Igéddel
Minden tévelygések ellen!
(378. ének 3-4. vers)
Ámen
Dátum: 1953. november 22.