Joó Sándor Dr.

Három évvel ezelőtt már szólott ugyanezen a textuson keresztül Isten tanítása hozzánk. Most többek kérésére ugyanerről az Igéről szeretnék Isten Szentlelke segítségével szólani.
Mindnyájan nagyon jól tudjuk saját tapasztalatunkból, mit jelent aggodalmaskodni a holnap felől. Emberi fogalmaink szerint a holnap annyi, mint: bizonytalanság. Mindig rejteget valamit. De soha sem tudjuk, hogy mit! Hozhat jót is, de rosszat is! És az már emberi gyarlóság bennünk, hogy általában a rossznak nagyobb eshetőséget tulajdonítunk, mint a jónak. Ebből ered a félelem, a szorongó aggodalmaskodás, és jön utána az elképzelt problémák számtalan valószínű eshetősége. Van egy görög monda, amely szerint az isten-atya, a föld-istennő és a gond istennője egyszer azon vitatkoztak, melyiküké legyen az ember? Végül is úgy döntötték el a vitát, hogy az ember halála után a lelke legyen az isten-atyáé, teste a föld-istennőé, mind a halála pillanatáig azonban legyen az ember a gond istennőjének a gyermeke. Így beszéli ezt el egy régi pogány monda. Az a nagy igazság jut benne kifejezésre, hogy az aggodalmaskodás pogány dolog, az aggodalmaskodó ember pogány ember.

A hívő embernek világosan megmondatott, hogy “Ne aggodalmaskodjatok tehát a holnap felől!” Mt6.34. Csak egyetlen kérdést tegyünk föl nem kíváncsiságból, nem hitetlenségből, hanem azért, mert néha emberileg szólva minden oka meg lehet valakinek a holnap felől való aggodalmaskodásra azt az egy kérdést, hogy MIÉRT? Tehát miért ne aggodalmaskodjunk a holnap felől? Erre a kérdésre keressünk most feleletet az Igéből!

1.) Mindenekelőtt azért, mert Jézus mondja. Ő maga biztatja minden tépelődő, gondok súlya alatt görnyedő gyermekét, hogy “Ne aggodalmaskodjatok tehát a holnap felől!” (34. v.) A mi Urunk véghetetlen nagyságát és szeretetét mutatja, hogy az emberi élet legapróbb és leghétköznapibb részletkérdéseivel is törődik. Az a Jézus, Aki az elvesztett mennyország visszaszerzésére áldozta az életét: gondol arra, hogy az övéi mit egyenek, mit igyanak és mivel ruházkodjanak itt a földön. Annak a Jézusnak, Aki azért ontotta a vérét, hogy megtisztítsa vele a lelket minden bűntől: nem kerülte el a gondoskodó figyelmét a mindennapi kenyér gondja. Aki lelkeket ment meg a haláltól, szívügyének tekinti a legnagyobb problémát.

Az a tény, hogy amikor Jézus az imádkozásról beszélt és azt mondta: “Menj be a te belsőszobádba és ajtódat bezárva imádkozzál!” Mt 6,6 ez is azt mutatja, mennyire szeme előtt tartotta Urunk az élet anyagi dolgait. Mert az a belsőszoba az éléskamrát jelentette. Az akkori lakóházaknak ugyanis nem volt más bezárható helyiségük, csak az éléskamra. Tehát azt mondja Jézus, menj be oda imádkozni, ahol a leganyagibb élet szaga tölti meg a levegőt! Oda, ahol az üres polcok a legjobban emlékeztetik a szegényt a maga szegénységére, vagy ahol a teli zsákok a gazdag embert a másik szegénységére figyelmeztetik, oda küldi Jézus az imádkozót. Isten nem nézi le az élet materiális oldalát, sőt, annyira megszentelte azt, hogy Ő maga is materiális formát öltött magára, amikor az Ige testté lett és lakozott miközöttünk. Ahol a világ a legvilágibb, ahol a föld a legföldibb, ahol az anyagiság minden baja a legérzékenyebb: az emberi testben, ott tetszett Istennek belépni az időbe és a világba. Krisztus emberré létele azt is jelenti, hogy a gyomor-kérdés és a vele összefüggő mindenféle más anyagi természetű kérdés Isten különös gondoskodásának a tárgyát képezi. Isten komolyan veszi a mi testi életünket is, komolyabban már nem is lehet venni, mint úgy, hogy Isten maga is magára veszi ezt a testet és lealacsonyodik közénk egészen addig a pontig, ahol az éhezés, a fázás, a szomjúság problémáival küzd a test. Nagyon jól tudja Ő, mit jelent embernek lenni, mit jelent az, amikor a lélek kész, de a test erőtelen, hogy milyen roppant nagy ügy a kenyérgond, az élelem, az öltözet, a munka, a lakás, általában mindaz, amiért Ő maga így imádkoztat minket: “A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma!” Mt 6,11

És az a Jézus mondja, hogy “Ne aggodalmaskodjatok tehát a holnap felől!” Mt 6,34. Aki mintha azt mondaná, hogy az az Isten, aki a mennyei üdvösségedről gondoskodott: magadra hagyna földi bajaid közepette? Csak nem gondolod, hogy a legnagyobb szeretet közömbösen nézné az anyagi gondok között való vergődésedet? Sokkal életbevágóbb kérdésben is, az örök életbe vágó kérdésben bebizonyította már a szeretetét irántad, hogy ne törődnék hát azokkal az életkörülményekkel, amelyeken át visz az utad hazafelé! Ha ez ideiglenes, földi életedet nem mered rábízni, hogyan bízhatnád rá akkor a nagyobbat, a földöntúlit, az örökkévalót? Nem én mondom tehát, én csak továbbadom, amit Jézus üzen, hogy: “Ne aggodalmaskodjatok a holnap felől!” Aki hiszi, hogy ezt Jézus mondja, annak semmi oka nincs többé szorongva nézni a holnap elé. Aki hiszi, hogy ezt Jézus mondja, annak minden aggodalma átváltozhat ebben a pillanatban nagy, nyugodt gyermeki bizalommá.

2.) A hívő embernek már ennyi is elég volna és nem szorulna további indokolásra, hogy miért ne aggodalmaskodjon. Azonban maga Jézus indokolja meg szavait, amikor azt mondja: “Ne aggodalmaskodjatok tehát a holnap felől, ... Elég minden napnak a maga baja.”(34. v.) Ebből a kijelentésből is látszik, hogy mennyire jól ismeri Jézus saját tapasztalatából az emberi élet terheit és teherbíró képességét. Nemcsak kishitűség és bizalmatlanság Istennel szemben aggodalmaskodni a holnap felől, hanem egész egyszerűen ostobaság is. A legtöbb ember azért roskadozik az élet terhei alatt, mert a ma gondjaihoz hozzáveszi még a holnap gondjait is. Azokat a terheket, amiket az Úr Isten napokra és évekre bölcsen beosztva részletekben akar rárakni: egyszerre veszi magára és a túlterhelés következtében természetes, hogy összeroppan. A holnap esetleges bajait importálni a ma dolgaiba nagyon nem ésszerű gazdálkodás a testi és lelki erővel. Ha a holnap tényleg hoz valami bajt, majd hoz erőt is hozzá. Ma azonban minden meglévő erőre szükség van a ma konkrét feladatainak, problémáinak a megoldására és terheinek az elviselésére, nincs tehát szükség arra, hogy a jövőből kérjünk kölcsön gondokat. Nagyon jól tudja Jézus, hogy minden újabb nap gondoskodik a számunkra újabb teherről és az a teher éppen elég annak az erőnek, amivel egy ember fölkeléstől a lefekvésig rendelkezik. Nem szükséges tehát ezt az egy napi erőt még a következő nap terheivel is kimeríteni. “Elég minden napnak a maga baja.” Mt 6,34c Ne vedd hát magadra aggódó félelemmel azt a terhet, ami a holnapra tartozik, úgysem lesz az ez által könnyebb majd, amikor aktuálissá válik. Ne akarjad egyszerre magadra venni azt, amit Isten gondviselő kegyelme részletekben akar elhordoztatni veled! Ha ennek az Igének a figyelmeztetésére, hogy “Elég minden napnak a maga baja”, komolyan tudnád venni a ma feladatait: nem maradna többé időd és erőd arra, hogy már ma foglalkozz a holnap esetleges bajaival.

3.) Azt is mondja még Jézus, hogy a holnap majd aggodalmaskodik a maga dolgai felől. Ha az új nappal újabb problémák vagy nehézségek is jönnek, akkor a hívőember számára az isteni segítség és kegyelem is, mindig megújul. Egy szép énekünk szerint, ami a Jeremiás siralmaiból van véve -, így szoktuk énekelni: “meg-megújul minden reggel az Ő nagy irgalma” Azt jelenti ez, hogy Isten irgalmát és segítségét nem lehet tárolni holnapra, nem lehet összegyűjteni, elraktározni és holnap elővenni és fölhasználni azt, amit ma kaptunk. Úgy is mondhatnám ugyanezt, hogy elképzelt problémákra Isten soha sem ad megoldást, hanem mindig csak az aktuális, most és itt meglévő bajban várhatom a segítségét. Mint ahogyan a mannából sem lehetett annak idején többet szedni, csak egy napra valót, mert ami megmaradt belőle, másnapra elolvadt, mint a jég. Minden reggel újra kellett kezdeni az aznapi adag szedését. A holnap gondjára holnap ad erőt az Úr. Isten sohasem ad a holnapra vonatkozóan tanácsot vagy segítséget, vagy világosságot, mert a holnap nincs, nem létezik, hanem mindig csak a mára, a ténylegesen meglévőre, a valóságra, arra, ami van! Ezért irányítja Jézus az övéi figyelmét és tekintetét mindig a mára. Mi, akik az időben élünk és azt a múlt, a jelen és a jövendő mértékével mérjük, mindig csak a most-ban, a jelen pillanatban kerülhetünk kapcsolatba az örökkévaló Istennel. Az örökkévalóság éppen azt jelenti, hogy az egy örök most, egy örök jelen, egy örök pillanat: ezért a mi időnkből is ez a most, a jelen, az a pillanat, amit éppen megélünk: az van legközelebb az örökkévalósághoz. A ma, a jelen az a pont, ahol az idő és az örökkévalóság érintkeznek egymással.

Annak a keresztnek a viselésére kapok erőt, ami most nyomja a vállamat. Jézus kegyelmes, erőt adó jelenlétét mindig csak a jelenben várhatom és tapasztalhatom meg. Ezért akarja a Sátán mindig elterelni a figyelmet a máról és ráirányítani a holnapra. Azáltal, hogy a Sátán a holnap ígéretében, igézetében tart: éppen ezáltal tudja telerakni a mát egy csomó félelemmel, aggodalmaskodással vagy akár hiú optimizmussal, mindegy, hogy mivel. A fő törekvése az, hogy a valóságról, a meglévőről elterelje a gondolatot egy olyan valamire, ami nincs, legfeljebb csak esetleg lehet majd! Hihetetlen nagy eredményeket ér el ezáltal a Sátán. Mert aki folyton csak azon tépelődik, hogy hogyan is lesz majd holnap, vagy tavasszal, vagy az ősszel, s ha így lesz vagy amúgy lesz, akkor én mit fogok csinálni, mihez fogok kezdeni, az elveszti a mát és ezzel a kapcsolatát az örökkévalósággal, és akkor máris fölborult az egyensúly és az elképzelt problémák fölőrlik az idegeket. A meglévő bajok és nyomorúságok még sohasem szakítottak el egy igazán hívő embert az Istentől, de a még meg sem lévő, csak elképzelt bajoktól és nyomorúságoktól való félelem mindig elszakít az Úr Istentől!

Ne félj attól, ami nincs, s ha majd mégis meglesz egyszer, majd akkor kapsz hozzá erőt is! Tudja azt Jézus, miért mondja, hogy ne aggodalmaskodjatok a holnap felől, mert a holnap majd aggodalmaskodik a maga dolgai felől. Elég minden napnak a maga baja.

Mit csináljunk tehát, ha aggasztanak a bajok és keblünkből este, reggel szállnak nehéz sóhajok? Fogadjuk meg azt a tanácsot, amit Pál apostol akkor írt, amikor a legnagyobb életveszélyben volt: “Semmi felől ne aggódjatok, hanem imádságotokban és könyörgéstekben minden alkalommal hálaadással tárjátok fel kívánságaitokat az Isten előtt. És az Istennek békessége, mely minden értelmet felül halad, meg fogja őrizni szíveiteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban.”Fil 4,6-7

Ámen

Dátum: 1952. február 24.

Ugyanennek az Igének alapján már többször hirdettem ebben a templomban Isten üzenetét, de minden alkalommal csak arról beszéltem, amit Jézus ezzel a példázattal a túlvilági életünkre vonatkozóan akart elmondani. Most azonban - különösen egy svájci teológiai professzor tanulmányát olvasva - nagyon megragadott ennek az Igének az e világi mondanivalója. Annak, hogy e példázat egyik szereplője a halál után a pokolba jut, a másik pedig a mennybe, előzménye van, előtörténete itt a földön. És én most erről az előtörténetről szeretnék csak beszélni, arról, ami azután okává lett a két ember halál utáni sorsának. Azt szeretném most elmondani ennek a példázatnak a nyomán, amit Jézus a gazdag embernek a szegény emberhez való viszonyát illetően tanít.

Megdöbbentő, ha meggondoljuk, hogy miért került ez a gazdag ember a pokolba! Talán uzsorás volt, feslett életű ember volt? Nem, vagy legalábbis nincs szó róla a példázatban. Egyszerűen csak az áll itt, hogy gazdag volt, aki értett ahhoz, hogyan lehet az életet jól, kényelmesen, kellemetesen, vidáman leélni. Életművész volt, aki minden napot ünnepnappá tudott tenni. És ebben nincs is semmi baj. Jó az, ha valaki tud örülni az életnek és tud élni az élet ajándékaival! De! A baj ott van, hogy közvetlenül az ő kényelmes, vidám otthona előtt ott van a leplezetlen emberi nyomorúság . És az a baj, hogy ez a gazdag ember ezt nem látja! Nem veszi észre, nem törődik vele! Tehát nem az a bűne, hogy gazdag, hanem az, hogy ilyen önző módon gazdag, ilyen csak magának élően gazdag. Ez a bűn! Az a vakság a bűn, amelyik nem lát mást, csak az ÉN-t, az ÉN kívánságait, igényeit, vágyait! És így él ez a gazdag, “minden nap dúsan vigadozván”. És ezért olyan szörnyű ez az élet, mert akármilyen “dús” és “víg”, mégis a legreménytelenebb mélységek felé halad, amiképpen a példázatból ki is tűnik.

Azt mondhatná most valaki, hogy szerencsére nem aktuális reá ez az itt megrajzolt életforma, mert ha a példázat két főszereplője közül valamelyikhez hasonlítani akarná magát: sokkal közelebb érezné magát a Lázár életéhez, mint a másikéhoz. Lázár az én emberem - mondaná -, akit az angyalok az Ábrahám kebelébe vittek! De vajon igazán az-e? Mert bár igaz a régi mondás, hogy mindenkinek van a maga életútján valami, ami szomorúvá teszi, de még igazabb az, hogy mindenki, de igazán kivétel nélkül mindenki hasonlítható ehhez a példázatbeli gazdag emberhez is. Nincs közöttünk olyan ember, akinek ne volnának meg a maga egyéni gondjai, terhei, nehézségei, de mindig vannak olyanok is a közelünkben, akiknek még nagyobb gondjaik, még súlyosabb terheik, még nyomasztóbb nehézségeik vannak, mint nekünk, és akikkel szemben mi még mindig gazdagnak számítunk! És Testvér, ha akármekkora gondjaid vannak is - mert nem kétséges, hogy vannak -, hidd el: volna egy csomó ember, mégpedig egészen közel hozzád, aki szívesen kicserélné a maga gondjait a tieddel, aki fölnéz reád, fölfelé! Vagyis: mindnyájunknak megvan a magunk Lázárja, mindnyájunk mellett van egy-két Lázár, tehát az a bizonyos még szegényebb és még nyomorultabb, aki a kapunk előtt kívánna megelégedni a morzsalékokkal, amik hullanak a mi jobban megterített asztalunkról! Ezeket lássuk meg! Az ilyeneket vegyük észre! Ezt üzeni ma nékünk az Úr!

Tehát ne a magasabban állóhoz hasonlítgassuk magunkat, ne ahhoz, akinek jobban megy a sora, akinek több van. Ne lentről nézzünk mindig föl, hanem megfordítva: a saját magaslatunkról le! Azt keressük, azt vegyük észre, aki lentebb van. Oda nézzünk, ahol Lázár fekszik! Ne hasonlítgassad össze a sorsod folyton azokkal, akik fönt vannak: gondolj inkább Lázárra! Az tartozik rád, Krisztus tanítványára! Miért? Egyszerűen azért, mert Isten is így cselekszik! Isten tekintetének az iránya is ez: föntről lefelé! A magasból a mélybe! Az örök Isten, a hatalmas Isten, a gazdag Isten az Ő dicsőségének a gazdagságából állandóan lefelé néz! Sőt, nemcsak lenéz, hanem leszáll! Lealacsonyodik. Olyan nagyon mélyre, hogy sem alakja, sem ékessége nincs többé, ahol már úgy néz ki, hogy elrejtjük előle orcánkat. Leszáll egészen oda, ahol Ő maga lesz Lázárrá, a szegénység és a gyalázat minden sebeivel tele koldussá! A ragyogó égből a betlehemi istállóba, a mennyei trónusról a keresztfára! Gazdag lévén szegénnyé lett érettünk.

És ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy Isten most ott van a Lázárok mellett, a Lázár-sorsban, az emberi létnek azokban a mélységeiben, ahol a Lázárok fekszenek, szenvednek, vágyódnak, fáznak! És ha találkozni akarsz vele, ha meg akarod Őt találni, ha oda akarsz menni Őhozzá, Jézushoz: akkor ott keresd, lent! Ott várakozik reád! Ott, a mélységben akar bevonni téged is az Ő szeretetébe. Azért kell alászállnod a másik ember nyomorúságának a mélységébe, mert ott kapod meg, ott részesülsz Jézus szeretetében azáltal, hogy szereted azt a Lázárt ottan! Ezért nézzed, keressed, vedd észre Lázárt! Csak egyet ne tégy: ne menj el Lázár mellett! Mert akkor Isten mellett mész el! És Isten mellett elmenni azt jelenti, hogy elveszni! Mivel az a gazdag ember elment Lázár mellett, mivel nem látta meg Lázárt, mivel otthagyta: ezért nem találta meg Istent! És ez annak a gazdag embernek a bűne, ami a kárhozatra vitte! - Óh, Testvér, ne hagyd ott feküdni Lázárt! Látod, mennyire minden ezen fordul meg, hogy meglátod-e, észreveszed-e Lázárt úgy, mint a testvéredet? Élet-halál kérdése ez a számodra!

Tehát nem a gazdagság a bűn! Óh, nem! Szabad mindavval élni és mindannak örülni, amit Isten neked testi-lelki-szellemi javakban ad. Csak egyet ne feledj el közben: azt, hogy közvetlenül melletted ott van egy másik valaki, akinek talán éppen az hiányzik, ami neked megvan. Ott él melletted egy Lázár, egy magányos lélek, egy gondokkal küszködő ember, egy nyomorult, megvetett, lelki szegény, olyan valaki, akinek a szeretet hiányzik, akinek talán éppen a te szereteted hiányzik fájdalmasan, tragikusan! És nem nagy az igénye veled szemben: a morzsalékokkal is megelégednék, ami a te asztalodról - talán nem is a fizikai, hanem a lelki asztalodról - lehullana! Megláttad-e már, észrevetted-e már az ilyen embert? Még egyszer: nem a gazdagság a bűne ennek a gazdag embernek, hanem az, hogy nem látja meg a szegény embert. Ez a bűne! És ez mindenféle gazdagságnak a veszélye! Mindig újra figyelmeztet Jézus, hogy milyen veszélyes dolog az élet dúsan megterített asztalánál ülni, hogy milyen nehezen mennek be a gazdagok, akiknek gazdagságuk van, a mennyeknek országába. Azok, akiknek több van valamiből, mint másoknak: több tehetségük, több képességük, több szellemi képzettségük, több pénzük. Azért veszélyes ez, mert ilyenkor olyan nagyon hamar becsukódik az ajtó a másik ember felé, a felebarát felé, olyan ember felé, aki lentebb áll, akinek kevesebb adatott, aki szegény, akinek semmije sincs! És csak vele együtt mehetsz oda Istenhez, az Atyához! Lásd meg hát azt a Lázárt!

Egészen félelmetes a példázatnak az a része, ahol - most már a túlvilági vonatkozásban - arról a “közbevetésről” szól, ami az üdvözültek és az elkárhozottak között van, úgy, hogy akik akarnának egyik helyről a másikra átmenni, nem tehetik! “És mindenekfelett, mi köztünk és ti közöttetek nagy közbevetés van, úgy, hogy akik akarnának innét ti hozzátok általmenni, nem mehetnek, sem azok onnét hozzánk át nem jöhetnek.” (Lk 8,26) Annak a szónak, amit magyar Bibliánk “közbevetés”-nek fordít, ilyen értelme van a Bibliai szótárban: nyílás, rés, szakadék, mélység! Tehát egy nagy, áthidalhatatlan, áthatolhatatlan szakadék, mélység választja el a gazdagot és Lázárt az örökkévalóságban. De ez a szakadék nem ott támad, ott már csak állandósult, hanem itt támadt a földön! Ismeritek ugye ezt a szakadékot, ami ott tátong az örök gazdagok és az örök Lázárok között, a fönt és a lent lévők között? Minden baj és minden sötétség ezen a földön emiatt a szakadék miatt van. Emiatt a szakadék miatt olyan barátságtalan és olyan rideg, sőt: gyűlölködő ez a világ!

Csak: ugyanaz a szakadék, ami az örökkévalóságban már áthidalhatatlanná vált, úgy, hogy akik akarnak is átmenni egymáshoz, nem tehetik - ugyanaz a szakadék itt és most még áthidalható, sőt: át is van hidalva! Mert az a Jézus Krisztus, Aki az Isten és az ember között lévő, még sokkal nagyobb szakadékot, közbevetést áthidalta: az ember és ember közötti mélységet, a szegény és a gazdag közötti távolságot is átéri! Krisztus keresztjének nemcsak mélysége és magassága, hanem szélessége és hosszúsága is van, és ez a két dimenzió elválaszthatatlan egymástól. Akinek Krisztusban Atyjává lett az Isten, ugyanakkor és ugyanúgy Krisztusban testvérévé lett a másik ember, a Lázár, a felebarát! Hol van a te Lázárod? Ismered-e már? Észrevetted-e már? Megláttad-e már? Talán éppen a saját férjed, vagy a saját feleséged az, aki melletted szenved, mert nem láttad meg a szükségeit! Mert sohasem vetted észre igazán! Talán a gyermekeid között van a Lázár, aki egyedül viaskodik a problémáival, talán a szomszédod ugyanabban a házban, vagy ugyanabban az utcában, akinek bár mindennap köszönni szoktál, akit azonban még sohasem vettél észre úgy, ahogyan ő vágyna rá! Talán a munkatársad, akivel együtt dolgozol anélkül, hogy fogalmad lenne, milyen gondok, milyen bűnök nyomakodnak rá az életére. Talán egy kéregető, aki az ajtódon félve becsenget. Lásd meg hát! Vedd észre! Beszélj vele!

Talán nem is szimpatikus előtted, talán ki nem állhatod, az idegeidre megy az illető. De hiányzik neki valami, ami neked megvan! Neked van valamid, ami neki nincs! Neked talán tehetséged van, Ő meg tehetségtelen, neked jó barátaid vannak, ő meg egyedül rója az élet útját, te vidám vagy, ő meg szomorú. Neked van hited és tudsz imádkozni, ő meg Istentől elszakadva él és vajmi keveset tud az evangélium örömüzenetéről. Lásd meg a magányát, a tehetetlenségét, a gyengeségét, a megkötözöttségét, gátlásait, bánatát, hitetlenségét! Ne menj el mellette! Ez a te Lázárod, a te testvéred, felebarátod!

Jézus kérdi: Ki a te Lázárod? Nem azért kérdi, hogy bántson, bosszantson, hanem azért, hogy megmentsen! Hiszen Ő maga, az Úr Jézus Krisztus akar találkozni veled ennek a Lázárnak a személyében, és azért akar így találkozni veled, hogy bevonjon téged is Istennek abba a szeretetébe, ami gazdagokra és szegényekre egyszerre árad, mert mindeneknek szerető, mennyei Édesatyja!

Akik most meghallották, mit üzen a Lélek a gyülekezetnek, énekeljék el könyörögve:

Ó szeretet, áraszd ránk meleged,
Hadd kóstoljuk édességedet,
Tiszta szívből mindenkit hadd szeressünk,
Egyességben és békében éljünk.
Könyörüljél!

(234. ének 3. vers)

Ámen

Dátum: 1952. február 10.

Tegnap este, az esztendő utolsó napján ugyanennek az Igének az első feléről beszéltünk: visszatekintésről, azokról a dolgokról, amelyek hátunk mögött vannak. Most, az újesztendő első reggelén ragadjuk meg ugyancsak ennek az Igének a második felét, amelyben Pál apostol előretekint a jövő felé, azokra a dolgokra, amelyek előtte vannak. Az ember mindig bizonyos szorongással tekint előre a ködös, bizonytalan jövendőbe - hiszen ki tudná megmondani, milyen dolgok és események, milyen akadályok és lehetőségek előtt áll, mi minden van előtte, merre kanyarodik az útja, azon a még ismeretlen úton mi mindent kell megérnie?! Ezért így, újév reggelén mintegy megtorpanva az ismeretlen jövő előtt, kicsit olyan riadt szívvel fordulunk Isten felé, mint ahogyan idegen nagyváros utcáján a kisgyerek kapaszkodik bele önfeledten édesapja kezébe, hogy az ismeretlen környezetben érezze a biztonságot, a támaszt, az erőt, a vezetést. Óh, de sokat számít ilyenkor egy határozott, erőteljes hang, biztatás: megmelegszik tőle a szívünk, érezzük, hogy nem vagyunk egyedül! Bár igazán Istenre néznénk, belekapaszkodnánk, mint a kisgyermek az édesapja kezébe, bár igazán megéreznénk, hogy nem vagyunk egyedül: akkor mi is tudnánk olyan derűs bizalommal, határozott öntudattal belenézni a jövőbe, ahogyan Pál apostol mondja: “A melyek előttem vannak, nékik dőlvén, czélegyenest igyekszem az Istennek a Krisztus Jézusban onnét felülről való elhívása jutalmára.” (Fil 3,14b)

Ez ugyanis elsősorban azt jelenti, hogy van egy Isten által kitűzött célja az életünknek. Maga Jézus, a Föltámadott az Ő mennyei dicsőségéből jelenti ki János apostolnak Patmosz szigetén ezt a célt így: “És hallék nagy szózatot, a mely ezt mondja vala az égből: Ímé az Isten sátora az emberekkel van, és velök lakozik, és azok az ő népei lesznek, és maga az Isten lesz velök, az ő Istenök. És az Isten eltöröl minden könnyet az ő szemeikről; és a halál nem lesz többé; sem gyász, sem kiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak. És monda az, a ki a királyiszéken ül vala: Ímé mindent újjá teszek. És monda nékem: Írd meg, mert e beszédek hívek és igazak.” (Jel 21,3-5) Tehát egy új ég és új föld áll előttünk a jövőben nagy, lenyűgöző dicsőségben. Annak a megváltó munkának, amire Jézus a keresztfán azt mondta utolsó szavával, hogy “Elvégeztetett” (Jn 19,30), ennek az elvégezett megváltásnak a kozmikus kiteljesedése. Jézus vérének megtisztító, új teremtés kezdetét megalapozó erejének az egész világmindenséget megújító hatása. A megöletett és feltámadott Jézus Krisztus a kulcsa a történelem lepecsételt könyvének: az Ő áldozata, az Ő dicsősége körül alakul ki az az új ég és új föld, amelyben igazság lakozik. Ez az a dicsőséges, örvendetes cél, amely előttünk van, amely felé halad a történelem. És milyen jó ezt tudni, éppen így, két évnek a fordulópontján, amikor az idők múlása olyan szorongató élménnyel rezeg át a lelkünkön! Azt jelenti ez, hogy nemcsak úgy esetlegesen jönnek és mennek az évek egymás után, nemcsak úgy magától telik-múlik az idő, nemcsak értelmetlenül halad egyik esztendő a másik után, hanem a cél felé halad, tervszerűen, isteni meggondolás és akarat szerint! Az idő hullámverése az örök élet aranypartjának ütközik neki.

Minden hívő embert, az egyház népét erre az élő reménységre jogosítja fel Isten a Jézus Krisztusban való hit által, hogy szüntelenül maga előtt láthassa a jövőben azt a romolhatatlan, tiszta örökséget, amely a mennyekben fenn van tartva számára, és úgy indulhasson el felé, mint akit Isten őriz hit által az üdvösségre, amely készen van, hogy az utolsó időkben nyilvánvalóvá legyen! Így látta ezt Pál apostol ott a börtönben, ahol ezt a levelet írta és ezért mondhatta ilyen határozottan: “Célegyenest igyekszem az Istennek a Krisztus Jézusban onnét felülről való elhívása jutalmára.” - Célegyenest halad előre az élete, a cél felé fut. Isten viszi, futtatja élete hajóját a megígért és hitben már birtokolt örök part felé! Aki így látja az idők folyását, annak élete nem hányódik-vetődik az események borzongató hullámain, kiszolgáltatva egy vak végzet szeszélyének, hanem mindenféle helyzetben tudja, mint Pál még ott a reménytelen fogságban is, hogy a cél felé közeledik! Ez a cél van előtted is, efelé visz közelebb az 1953. esztendő is, és ha ebben az évben valami ér, akár jó, akár rossz, öröm vagy bánat, siker vagy kudarc: tudd meg, hogy Istentől van, az érdekedben, a nagy cél érdekében! Nem azt jelenti tehát ez a cél felé vitetés, hogy kikerülteti velünk Isten a szenvedést, a vihart, a bajokat, hanem azt, hogy mindezt a terhet és örömet is a hívő ember nem a sors kezéből, nem egy szigorú bíró jutalmazása vagy büntetése képpen, hanem a nagyon szerető Édesatya kezéből veheti el. És ezáltal az a teher máris egészen mássá válik. És ennek a tehernek a hordozása is egészen másféle hordozás. Ugye, azt már mindnyájan tudjuk, hogy minden jókívánság ellenére, amivel egymást újévkor köszönteni szoktuk, életünknek az igazi értéke nem abban áll, hogy szerencsés lesz-e vagy nem, hanem sokkal inkább attól függ, hogy milyen lélekkel hordozzuk el mindazt, ami ki van mérve ránk. Mert ugyanaz az esemény, élmény, dolog lehet átok is, meg áldás is. Attól függ, hogyan fogadjuk. Aki ismeri és hiszi a célt, az tudja, hogy bármi éri, minden javára van!

De Pál apostol nemcsak arról beszél, hogy van előtte egy cél és ő tudja, afelé vitetik előre az élete folyama, nem úgy úszik afelé a cél felé, mint egy elengedett csónak a Dunán, hanem ő maga is összeszedi minden erejét, mint egy versenypályán küzdő atléta, mint a maratoni futó, aki minden idegszálát megfeszítve elsőnek akar beérni a célba. “A melyek előttem vannak, nékik dőlvén, czélegyenest igyekszem”- mondja - a jutalomra. Tehát éppen ezért, mert ilyen nagy és dicsőséges cél van előtte, az apostol nekidől, nekifeszül, igyekszik, törtet. Nem elmélázva andalog, nem szemlélődve hagyja magát vitetni, hanem fut, viaskodva, küzdve tör a cél felé! Ezért az a cél bár bizonyos, de ő még nem érte el, még közte és a cél között ott van a földi élet, egy hosszabb vagy rövidebb útszakasz a maga akadályaival, küzdelmeivel, kísértéseivel, lehetőségeivel, szolgálati alkalmaival és ezeken át visz az út a cél felé. Isten újesztendő ránk virrasztásával a mindennapi küzdőtérnek egy új szakaszát nyitotta meg előttünk és most megadja a jelet az indulásra, hogy rajta, fussatok a cél felé!

Akinek már volt valaha fényképezőgéppel dolga, tudja, hogy a fényképezésnél a fényérzékeny lemezen vagy filmen a fölvett tárgynak, személynek a képe láthatatlanul megrögződik. Ezt a képet aztán bizonyos eljárással elő kell hívni, aminek a következtében a láthatatlan kép lassan láthatóvá válik, a vonások kirajzolódnak, szóval gondosan, fáradságos munkával ki kell dolgozni. Nos, Isten is készített rólunk egy fényképet: megláthatjuk az Ő Szent Fiának, Jézus Krisztusnak a személyében. Nézz rá Jézusra, az Ő szent, tiszta, szolgáló életére: ez a te fényképed, úgy, ahogyan Isten már elkészítette rólad. De még láthatatlan, csak az Isten szeretete, kegyelme látja. Most azonban, életednek azt a lefényképezett lemezét a kezedbe adja és azt mondja: hívd elő, dolgozd ki, tedd láthatóvá a drága vonásokat, készítsd el az egész képet, mire beérkezel a célba! Ennek kell nekidőlni, efelé kell igyekezni célegyenest. Ezen légy teljes igyekezeteddel! Kell hozzá a kezed, a szíved, a szád, a szemed, a pénztárcád, a lakásod, hogy egyre jobban kiábrázolódhasson benned Jézus, hogy mind jobban láthatóvá váljék az életedben Krisztus élete, szeretete, szolgálata. Isten nem ad az Ő megváltottainak jó szokásokat, kész jellemet, nekünk kell kidolgoznunk a megváltás részleteit, akaratunkkal, tetteinkkel nekünk kell megvalósítanunk a látomást. Erre való nagy kegyelmi lehetőség ez az új esztendő! Nem tudjuk, melyik pillanatban ér valamelyikünk a célba: készen lesz-e akkorra a kép? Ugye, nem túlzás, ha az apostol ilyen szavakat használ itt, hogy “nekidőlvén”, meg hogy “célegyenest igyekszem”?! Hiszen sürget a közelgő cél!

Pál apostol itt elhívásról is beszél: “Célegyenest igyekszem az Istennek a Krisztus Jézusban onnét felülről való elhívása jutalmára.” (Fil 3,14b) Ez még jobban megérteti velünk, miről van hát szó. Kezdd minden napodat úgy, hogy Isten hív. Aki rendszeresen olvassa az Igét, az meg fogja érteni belőle, hogy milyen konkrét feladatra hív éppen azon a napon. Tudatosítsd magadban azt, hogy Isten minden nap hív az Ő szolgálatába. Próbálj minden munkát, amit el kell végezned, úgy tekinteni, mintha személyesen Istentől kaptad volna rá a megbízást. Akár testi, akár szellemi munkát végzel, töltsd be hivatásszerűen, abban a tudatban, hogy Isten fog érette számadásra vonni. Ne sajnáld a szeretetedet, a segítségedet a másik embertől, aki talán csak néhány jó szóra vár. Tekintsd úgy, mint akit maga Isten küldött hozzád, hogy gyakorolhassad magad abban, ami szebbé tudja tenni a világot körülötted: a szeretetben! Ne mondd, hogy nincs rá alkalmad, mert van, rengeteg! Nézd, ott van a családod: mennyi tennivaló van még ott, hogy igazán családdá legyen! Hogy a pusztán vérségi kapcsolatok Krisztusban elmélyült és megszentelődött kapcsolatokká váljanak! Itt van az egyházközösségünk: a te nekiindulásodtól is függ, hogy lesz-e belőle végre valóban gyülekezet, egymást ismerő, számon tartó, egymáson segítő, a futásban elmaradottakért, elbukottakért utánuk menő, meghitt családi közösség, ahol egymás hite által épülnek a tagok mind! Ott van a munkahelyed, a mindennapod: nem azért vagy-e ott, éppen ott, mert a munkádban, a szavadban, a mosolyodban, a tekintetedben Krisztus ott is jelen akar lenni?! Óh, ha csak egy kicsit is igyekeznénk a mi onnét felülről való elhívásunkat megélni: de szép is lenne ez az új esztendő!

Pál végül jutalomról is beszél: igyekszik “az Istennek a Krisztus Jézusban onnét felülről való elhívása jutalmára”. Isten a célba érkezőt nem hagyja jutalom nélkül. Egy kolostorban történt, hogy egy barát, aki seperte a folyosót, nagy tisztelettel köszöntötte rendtársát, akit irodalmi munkásságáért nagyra becsült. Főtisztelendőséged egyszer nagy jutalmat kap az égben azért a sok szép könyvért, amit írt - mondotta neki. Kedves testvérem - válaszolt amaz -, Isten előtt pontosan annyit ér a maga seprűje, mint az én könyveim, ha Istentől való szeretettel sepri a folyosót. Igen: a szeretet mérlegén pontosan annyit ér a szegény özvegy két fillérje, mint a gazdag Zákeus vagyona, a Tábiták hűséges elégése a házimunkában, mint a Jeremiások önemésztő szolgálata népük felé! Tudjátok, mi a mi legnagyobb jutalmunk? Ha olyan valamit tehetünk, aminek az örökkévalóság szempontjából is haszna van. Erre a jutalomra igyekezett Pál apostol olyan nagyon. Vajon nem azért kaptunk egy új esztendőt, hogy mi is erre igyekezzünk?

Összefoglalva mindent, Isten azt üzeni nekünk ez újév reggelén, hogy az előttünk lévő esztendő az elméleti keresztyénség helyett most már végre a gyakorlati keresztyénség megélésének az alkalma legyen! Nem jelszóként, hanem lendítőerőként adja ajkunkra az Igét: “A melyek hátam megett vannak, elfelejtvén, azoknak pedig, a melyek előttem vannak, nékik dőlvén, célegyenest igyekszem az Istennek a Krisztus Jézusban onnét felülről való elhívása jutalmára.”

Jertek, kérjünk erőt az ének szavaival:

Adj minékünk megújult szívet És új indulatot,
Tehozzád mindenekben hívet, És szent akaratot.
Újítsd meg rajtunk a te képed, Mely áll szent életben,
Hogy lehessünk választott néped, Élvén szeretetben.

(285. ének 4. vers)

Ámen

Dátum: 1953. január 1.

A felolvasott Ige szerint Izráel népe történelmének jelentős szakaszához érkezett: véget ért a 40 esztendős pusztai vándorlás ideje és megérkeztek az ígéret földjének a határához. Az élet ilyen jelentős fordulópontján jó megállni egy időre és mielőtt továbbmenne az ember, visszapillantani, végigtekinteni az utat, amelyen át idáig érkezett! Ezért mondja Mózes: “Emlékezzél meg az egész útról, a melyen hordozott téged az Úr, a te Istened!” (5Móz 8,2) Van miről emlékezni! 40 esztendő még egy nép életében is nagy idő! Hát még az a 40 esztendő, ott a pusztában! A Vörös-tengeren való átkeléstől kezdve az egész viszontagságos és mégis kegyelemteljes út az ígéret földje határáig, és minden, ami ezen az úton történt, örök időre szóló isteni kijelentéssé vált az egész világ számára! Van hát mire emlékezni!

Mi is emlékezünk most. Nem 40 esztendőre, de egyre. Nem hosszú idő még egy ember életében sem, de van mire emlékezni benne! Milyen rövid egy év, milyen gyors iramban múlnak a napjai és mégis milyen sok minden történik benne! Például megbetegedett valaki, vagy meggyógyult; állást kapott vagy cserélt; megházasodott vagy sírhoz kísért valakit; megvigasztalódott vagy elkeseredett; élete célját megtalálta vagy elvesztette; fölfrissült vagy elfáradt; reményteljesebbé vagy reménytelenebbé vált! Ki tudná fölsorolni mindazt, ami történt? Egy bizonyos: különös szövedék az élet és annak csak egyetlen évnyi szakasza is, a legkülönbözőbb szálakból összeszőve. Vannak közte egészen fekete szálak, van fehér és itt-ott megcsillan olykor egy-egy arany szál is a többi között! Van hát mire emlékezni!

Tehát: “Emlékezzél meg az egész útról, a melyen hordozott téged az Úr, a te Istened!” Ebben a mondatban most hadd fordítsam meg a szavak rendjét, így: Emlékezzél meg arról, hogy az Úr hordozott téged az úton! Tehát nem véletlenül alakultak úgy az események, ahogyan éppen alakultak, hanem az Úr akaratából! Minden apró és nagy esemény csak egy szála annak a bizonyos szövedéknek, amelyet nagy, örök terv szerint maga az élő Isten sző, és ami sokszor azért látszik értelmetlennek, mert még nincs befejezve a minta, amin a mennyei Mester dolgozik. Tehát Ő, a hatalmas és kegyelmes Isten hordozott téged is, engem is az 1951. esztendő egész útján! Érzitek, mennyi gyöngédség, lehajló szeretet, féltő gondosság van ebben a szóban: hordozott?! Az is benne van, hogy sokat eltűrt! Megbocsátott! Rengetegszer újrakezdett, megfeddett, megvigasztalt, fölemelt, vezetett: szóval az Ő eleve elrendelt terve szerint alakította tovább a mintát, nagy gonddal és szeretettel, Ő szőtte tovább életem szövetét! Visszatekintve az útra, az örök predestináció földi vetületét láthatja a hívő lélek mindabban, ami történt! Milyen jó annak, aki úgy tud megemlékezni egy útról - akármilyen volt is az az út -, hogy az Úr hordozta őt rajta. El tudod-e fogadni, hogy téged is az Úr gondozott? Veled is csak az történt, amit Ő akart! Te is az általa kiszabott úton jutottál idáig. Isten kezéből el tudod-e fogadni mindazt, ami történt?

Izráel népének ott, az ígéret földje határán nem is az volt a problémája, hogy az Úr vezette-e őket, vagy nem - hiszen sok kézzelfogható bizonyítékát látták az Úr vezérlő tevékenységének -, hanem inkább az, hogy miért vezette őket a pusztába, miért kellett ennyit bolyonganiok, szenvedniök, nélkülözniök, miért nem lehetett egyszerűbben, könnyebben megjárni ezt az utat Egyiptomból Kánaánig?

Vajon nem ez a kérdésed neked is: a miért? Miért kellett nekem ezen az úton mennem, miért kellett velem mindannak megtörténnie, ami történt? Miért? Nos, nagyon jó az, amikor a “miért” ilyen élesen odarajzolódik az események fölé. Csak azt ne feledjük, hogy kétféle miért van: isteni és emberi miért. Mi visszafelé nézünk és keressük az okokat. Így sóhajt sok ember: Mit vétettem, hogy így bánik velem az Isten? Hát ezt érdemeltem én? Igazságos volt az, ami velem történt? Ez az emberi miért. Isten pedig előre néz, mert valami célt akar velünk elérni. Az Ő cselekedeteinek végső értelme nem hátul van, az okokban, hanem elöl, a célnál! Ő mindig valaminek az érdekében cselekszik! Ez az isteni miért! És erre az előretekintő miértre, erre a célt tudakoló kérdésre egészen határozott választ is ad az Isten Igéje, olyan választ, amiben nemcsak az elmúlt esztendő, hanem az egész emberi élet értelme megvilágosodik.

Az egyik célt így jelöli meg Igénk: azért volt a 40 esztendő minden nyomorúsága, hogy “nyilvánvaló legyen, mi van a te szívedben”. Nyilván nem az Istennek volt erre szüksége, hiszen Ő ismerte az Ő népe minden baját, érzelmét, szándékát, szívét-lelkét, hanem a népnek volt szüksége arra, hogy ismerje meg önmagát! Nagyon nehéz megismerni a szív rejtelmes mélységeit! Nem a másik emberét, azt még szinte hamarabb megismeri az ember, mint a sajátját! Ismered-e te a saját szívedet? Én nem merném rámondani, hogy igen, mert még nem tudom, mi minden kerül elő belőle! Akkor érik az embert meglepetések, amikor zökken egyet az élete szekere, amikor a rendes kerékvágásból kizökken, amikor valami váratlan esemény éri, és megrázza! Sokan ismerik azt a régi történetet, hogy egy ember egyszer elkezdett nevelni egy tigriskölyköt. Húst, vért nem adott neki. Azt remélte, hogy szelíd állat lesz. Hosszú ideig ment is a dolog. Egyszer, amint gazdájának a kezét nyalogatta, érdes nyelvével felnyalt egy nemrég begyógyult sebet. A gazdája nem is vette észre, hogy kezd szivárogni a vére és a tigriskölyök mohón nyalja. Egyszer csak a vér ízére feltámadt a vadállat a szelídített kölyökben, rá akart ugrani a gazdájára. Le kellett lőni az állatot.

Így vagyunk mi is. A civilizáció és a neveltetés korlátjai közé beleszelídített természetünk nagyszerűen funkcionál mindaddig, amíg az igazit elő nem hozza valami különös esemény: nagy öröm vagy veszteség, veszedelem vagy szenvedés. Nemrégen egy nagy megpróbáltatásokon átment atyánkfiának a betegágya mellett álltam. Próbáltam vigasztalni, az Áldott Orvos felé terelni gondolatait, mire egyszerre csak kitört belőle a keserűség: remélem is, hogy megsegít végre, mert hát bizony nem is tudom, mivel érdemeltem meg mindezt!? Érzitek-e, mennyire nyilvánvalóvá lett, mi van abban a szívben? Röviden: hitetlenség! Vallásos érzelmekkel és szokásokkal megszelídített hitetlenség, az Istennel szemben való ősi lázadás, ki-nem-engesztelődött állapot!

Az igazi hívő ember, a kegyelem hatálya alatt élő ember ugyanis sohasem tartja igazságtalannak Istent a sorsáért, a megpróbáltatásokért, mert tudja, hogy ha büntetésről lenne szó, csak súlyosabbat érdemelne, olyat, mint Jézus: a kárhozat halálát, de azt meg már elszenvedte helyette az Úr Jézus. Tehát a legnagyobbnak látszó büntetés vagy ítélet is irgalmas és kegyelmes ítélet! A hívő embert nem érheti olyan súlyos ítélete Istennek itt a földön, amire rá ne tudná mondani: ennél sokkal súlyosabbat érdemeltem volna! Milyen kegyelmes az Isten! De a hívő emberből is előhozzák a megpróbáltatások azt, ami még mindig ott van a szívében. Ilyenkor derül ki, lepleződik le, mennyi irigység, önzés, hiúság, békétlenség, bizalmatlanság, sértett önérzet és sok más egyéb szemét van még egy újjászületett szívben is! És tudjátok, mire kell az, hogy így nyilvánvalóvá legyen, mi van a te szívedben? Arra, hogy kiábrándulj önmagadból, önhittségedből, önimádatodból, és megtanulj igazán kegyelemért kiáltani az Úr Istenhez! Arra, hogy odaalázzon a Krisztus keresztjéhez, ahol a Krisztus vére megtisztítja éppen a te szívedet is minden bűntől! Igen: ezért emlékezzél meg az útról, amelyen hordozott téged az Úr, hogy most itt, az útszakasz végén teljes alázattal borulhass oda Krisztusunk elé mindazokkal a nyomorúságaiddal, amelyek nyilvánvalókká lettek a szívedben, és kérhessed a megújító, a megtisztító bocsánatot! Istennek az elmúlt esztendővel is az volt a célja, hogy mélyebben és igazabban alázhassad oda magad a kereszt alá. Elérte-e a célját veled?

A másik célja a pusztán átvezető útnak az, amit a 3. vers így fejez ki: “És megsanyargata téged, és megéheztete, azután pedig enned adá a mannát, a melyet nem ismertél, sem a te atyáid nem ismertek, hogy tudtodra adja néked, hogy az ember nem csak kenyérrel él, hanem mind azzal él az ember, a mi az Úrnak szájából származik.” Izráelnek azt kellett megtanulnia, hogy Isten pusztán hatalma szavával akkor is fenn tudja tartani az embert, ha a természetes eszközök, mint a kenyér, teljességgel hiányoznak. Igen: a pusztában tanulja meg mindenki, hogy nemcsak kenyérrel él az ember! Tudtunkra akarja adni Isten, hogy az emberi létet nem lehet csupán emberi erőkkel végigélni! Sőt: az emberi életet igazán emberi módon, emberhez méltó módon csak Istenre támaszkodva, Istennel számolva, Istennel közösségben és isteni segítséggel lehet végigélni. Aki fáradtan, kimerülten, saját emberi erejében csalódva kiált ezért a mennyei segítségért, keresi ezt a felülről alányúló kezet, az bizonyosan meg is találja! Egy egyszerű hívő asszonyt egyszer nagyon lesajnált a szomszédja, ahogy ő mondta: a primitívségéért. De amikor ez az asszony a saját családjában egy nagy megrázkódtatást élt át, akkor titokban átment ahhoz a "primitív" asszonyhoz, ahhoz a hívő asszonyhoz és arra kérte, imádkozzék érte, mert különben nem bírja ki! Igen, azért veszi el néha Isten a “kenyeret”, a materiális fogóvégét az életnek, hogy kénytelen legyen az eddig csak kenyérben bízó ember megtanulni mintegy Isten kezéből élni, más szóval: hitből élni. Életünk pusztai vándorlásának legdrágább, legforróbb pillanatai azok, amikor az ember rájön arra, hogy lám: nemcsak kenyérrel lehet élni, hanem valami mással is, ami pótolja a kenyeret, ami mindig a legjobbkor, sohasem későn, csodálatos gondviselés-szerűen úgy száll le az égből, mint annak idején a manna a pusztában! Ilyenkor az ember nagy áhítatos ámulatában elfelejt panaszkodni és megtanul hálát adni! Istennek az elmúlt esztendővel is az volt a másik célja, hogy megtanítson téged Őbenne, az Atyában még jobban bízni, reá még nagyobb súllyal támaszkodni, vele hálára késztető életközösségben élni! Mennyire érte el ezt a célját veled?

A harmadik célja a pusztán átvezetőútnak az, amit az 5Móz 8,5-7 így fejez ki: “Gondold meg azért a te szívedben, hogy a miképen megfenyíti az ember az ő gyermekét, úgy fenyít meg téged az Úr, a te Istened; És őrizd meg az Úrnak, a te Istenednek parancsolatait, hogy az ő útján járj, és őt féljed. Mert az Úr, a te Istened jó földre visz be téged; bővizű patakoknak, forrásoknak és mély vizeknek földére, a melyek a völgyekben és a hegyeken fakadnak.” Hosszú és gyötrelmes volt a zsidó nép számára a 40 esztendő, de végül is ennek árán megérkeztek az ígéret földjének küszöbére. Valamire fölkészítette az Isten az Ő népét.

A mi földi életünkben is van sok szenvedés, harc, feszültség, gyötrelem, de mindez nem önmagáért van, nem kínozni akar vele Isten, hanem nevelni. Nekünk is meg kell érkeznünk valahová: Isten közelébe, az Ő minél kizárólagosabb uralma alatt berendezkedő életre. A népnek azért kellett olyan sokat bolyongani, mert olyan állapotban, amint elindult, nem mehetett be az ígéret földjére. Mi is olyan állapotban, ahogyan megszülettünk, nem mehetünk be a mennyek országába: szükség nékünk újonnan születnünk. És újjászületett állapotunkban is egyre tovább kell nevelődnünk, csiszolódnunk, fényesednünk. Nem külsőleg kell tehát nekünk megérkeznünk valahová, hanem belső állapotunkban: az újjászületésre és azon túl az Úrnak való engedelmesség állapotára, a belső szentségre. Urunk így jelölte meg az Ő megváltottai életének az irányát: “Legyetek azért tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tökéletes.” (Mt 5,48), és legyetek szentek, mert a ti Mennyei Atyátok szent. (v.ö. 1Pt 1,16) Erre nevel a puszta! Ezen az úton hordozott az elmúlt esztendőben is. Hagytad-e? Előbbre jutottál-e? Elérte-e ezt a célját is veled?

“Emlékezz meg az egész útról, amelyen hordozott téged az Úr, a te Istened!” Igen, itt a fordulón emlékezz, emlékezzünk! Ha nehéz volt is olykor, Ő hordozott és úgy hordozott, hogy minden javukra legyen azoknak, akik az Urat szeretik! (v.ö. Róma 8,28)

Ebben a hálás bizonyosságban énekeljük el az 511. ének első versét!

Maradj velem, mert mindjárt este van,
Nő a sötét, ó, el ne hagyj, Uram;
Nincs senkim és a vigaszt nem lelem,
Gyámoltalannal, ó, maradj velem.

(511. ének 1. vers)

Ámen

Dátum: 1951. december 31. du.

Istennek kimondhatatlan nagy kegyelme az, hogy ma újra hangozhat közöttünk a karácsonyi evangélium, a karácsonyi örömüzenet! De valahogy azt szeretném ma megérezni és megéreztetni mindnyájunkkal, hogy ez a karácsonyi öröm, amiről olyan sok szó esett már, nemcsak érzelmi dolog, nemcsak múló hangulat, hanem életformáló erő, megbízatás, szolgálat! Nem arról van tehát szó, hogy örüljünk hát két napig, mert újra karácsonyt ünnepelhetünk, hanem olyan örömhírről, ami egy egész életre elkötelezi azt, aki meghallotta. Nagy ajándékozás történt karácsonykor, Isten ajándékozta meg a világot az Ő Szent Fiával, de ugyanakkor ez az ajándék szent feladat is annak, aki kapta!

És nem lehet a kettőt elválasztani egymástól. Ezért szeretnék most együtt beszélni erről a kettőről: a karácsony ajándékáról és feladatáról, annak az Igének az alapján, amit bár sokan már könyv nélkül tudunk, de most új erővel fogott meg, éppen a mai karácsonyra való tekintettel! Vegyük hát sorra Igénk egyes megállapításait!

Így kezdődik: “Az igazi világosság eljött volt már a világba!”. (Jn 1,9) Ez a karácsony nagy ajándéka! Sokféleképpen lehet kifejezni azt a felséges csodát, ami karácsony estén ott a betlehemi kis istállóban történt. Ismerjük ezeket a kifejezéseket a Bibliából: “Úgy szerette Isten e világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta” (Jn 3,16), vagy így: “Az Ige testté lett és lakozék mi közöttünk” (Jn 1,14), vagy: “Hirdetek néktek nagy örömet, mely az egész népnek öröme lészen, Mert született néktek ma a Megtartó, aki az Úr Krisztus a Dávid városában.” (Lk 2,10-11). Ugyanezt a felséges csodát, örvendetes tényt alapigénk így fejezi ki: “Az igazi világosság eljött volt már a világba!”

Mindenik kifejezés a világot teremtő és kormányzó Istennek egy darabja, az egyetlen isteni lénynek egyik személye. Ő egy egészen más világából eljött ebbe a világba, beleszűkült egy kicsiny gyermeknek az alakjába, belefeszült egy emberi személy életének a korlátjai közé. Közénk jött az Isten és éppen azért, hogy itt, közöttünk forgolódva, emberekkel beszélgetve, kezet fogva megértesse azt a láthatatlan titkot, hogy az Isten jelenléte ezen a földön nem átvitt értelemben értendő, nem jelképesen, hanem egészen valóságosan, ténylegesen, reálisan! Jézus megszületése azt jelenti, hogy Isten az időnek és a térnek egy pontján, tehát mintegy 1951 évvel ezelőtt és Betlehemben materiális bizonyítékát is adta annak az egyébként szellemi igazságnak, hogy az Isten személyes velünk léte és jelenléte érzékelhető valóság! Éppen azért adta ezt a bizonyítékot, hogy történelmi tényre támaszkodhasson az a hitünk, hogy itt van Isten köztünk még akkor is, ha testileg már nem is úgy, de szellemileg éppen olyan valóságosan, mint akkor!

Tehát: “Az igazi világosság eljött volt már a világba!” - így mondja alapigénk. Maga Jézus is így nevezi magát: “Én vagyok a világ világossága.” (Jn 8,12) Jézus: világosság, fénysugár a mennyből, a mennyei világosságnak, Isten világának meggyújtott szövétneke a földön. Egy darab abból a ragyogásból, ami odaát van Isten közvetlen közelében, ami Istenben van. A Jelenések könyve végén így olvasunk erről a mennyei ragyogásról: “És a városnak nincs szüksége a napra, sem a holdra, hogy világítsanak benne; mert az Isten dicsősége megvilágosította azt, és annak szövétneke a Bárány.” (Jel 21,23) Ebből az örök, szent világosságból tört be egy sugár a földre Jézus Krisztus személyében! Vegyük csak szó szerint, hogy Jézus az igazi világosság, az a mennyei röntgensugár, akin át Isten gyógyító ereje árad ki a sok mindenféle rákos nyavalyában szenvedő emberre. Emlékezünk ugye, hogyan gyógyultak meg közelében a betegek, miként tisztultak meg tekintetétől a bűnösök, hogyan futott előle az ördög! Valóban úgy oszlott szét például Nain kapujában a gyász fájdalma, mint a sötétség, amiben gyertyát gyújtottak! Igen: a karácsonynak ez a legdrágább ajándéka, hogy Isten az igazi világosságnak egy fényforrását helyezte bele ebbe a világba, a mi világunkba, hogy emberi lelkeket gyógyítson, tisztítson, vigasztaljon, felemeljen, megszenteljen, üdvözítsen! Hogy az igazi világosságot ragyogtassa a sötétségben!

Ez kell nekünk, ez a gyógyító, erőt adó, vigasztaló, tisztító, megszentelő mennyei sugár! Erre van szüksége a mi fáradt, csalódott, szomorú, bűnös szívünknek éppen! Ha ránk vetítődhetnék most ez a mennyei fénysugár, akkor az most igazi karácsonyi öröm lenne konkrétan, és nem csak múló jóérzés! De hát hogyan részesülhetünk ennek a világosságnak ebben a gyógyító hatásában? Figyeljük csak meg, így folytatódik Igénk: “Az igazi világosság eljött volt már a világba, amely megvilágosít minden embert!” (Jn 1,9).

Megvilágosít: úgy is mondhatnám, hogy leleplez, olyannak mutatja meg az embert, amilyen. Sötétségben és félhomályban nem látszik a szemét és a rendetlenség egy szobában, de ha besüt a nap, annál inkább! Még inkább így van ez a szívvel: akkor derül ki minden régi és új szemét és minden fölhalmozódott rendetlenség, amikor az igazi világosság fénye vetítődik reá! Tehát így gyógyít, így vigasztal, így erősít meg Jézus, hogy megvilágosít: megmutatja a bajt, leleplezi bennem a bűnt, fényt derít a mulasztásomra. És ez nagyon nem kellemes, senki sem szereti, amikor reflektorfénybe kerül az életéből olyan valami, amit takargatni szeretne! Pedig, most mindnyájunkkal ezt teszi, mert hallgassátok csak, így folytatódik: “A világban volt és a világ általa lett, de a világ nem ismerte meg őt. Az övéi közé jöve, és az övéi nem fogadák be őt.” (Jn 1,10-11). Ebben a két versben az a kellemetlen, hogy összefügg egymással. Tehát így: az általa teremtett világ azért nem ismerte meg Őt, mert az övéi, akik közé jött, nem fogadták be Őt!

Tudniillik a világnak csak egyetlen módja van megismerni Jézust: a keresztyének életén és bizonyságtételén át! Olyan Krisztust ismer a világ, amilyent a Krisztus hívei megélnek előtte! És ha ez így van: csodálkozhatunk-e, ha ez a világ nincs túlságosan jó véleménnyel a mi Krisztusunkról?! Nem a világ hibája, bűne ez, hanem a mienk. Látjátok-e, hogy az evangélium ügyének tulajdonképpen csak egyetlen ellensége van: a tanítványok! Egyedül csak ők hátráltatják Krisztus hódító útját e világban. Tehát nem az istenkáromlók, nem az antikrisztusi erők, hanem a tanítványok, a hűtlen Krisztus-követők. Azok, akik bár megismerték Őt, de nem fogadták be Őt, vagy ami még ennél veszedelmesebb: csak látszatra fogadták be Őt. És ezért utálja meg a világ Őt, mert észrevette, hogy az Övéinek az életében minden csak látszat: a szeretet, meg az önzetlenség, meg az önmegtagadás, szóval az egész kegyesség csak látszat! És ez ártalmasabb, mint a becsületes istentagadás! Igen, itt nagyon fájdalmasan érzem, hogy egy láthatatlan “mert” szócskával kapcsolódik egymáshoz a 10. és 11. vers, tehát így: a világ azért nem ismerte meg Őt, mert az övéi nem fogadták be Őt!

És ennél a szemrehányó, fájdalmas kijelentésnél most ne arra gondoljunk, hogy bizony-bizony nem volt néki helye a vendégfogadó háznál, rongyos istállóban kellett már megszületnie is, meg hogy nem volt hová fejét lehajtania, meg hogy kitaszították övéi maguk közül, gonoszul keresztfára juttatták. Ne erre gondoljunk, vagy legalábbis ne csak eddig gondoljuk el, hanem egészen mostanáig: én el tudom-e vállalni, hogy minket, engem ítél meg ez az Ige, és teljes őszinteséggel el tudom-e mondani, hogy én nem fogadtam be Őt úgy, ahogyan kellett volna? Mi nem fogadtuk be Őt, mert hiszen mi vagyunk az “övéi”! - Vagy nem?

Hogy mennyire így van, hogy mennyire nem fogadtuk be Őt, most éppen abban látszik a legjobban, ahogyan karácsonyt ünnepelünk. Hallottam az elmúlt napokban ilyen kijelentést: Most bizony csak kevés örömet tudok szerezni, mert kevés a pénzem! Milyen nyomorúságos öröm lehet az, amit pénzzel lehet mérni! Egészen bizonyosan nem karácsonyi öröm! Vagy ilyen kijelentést hallottam keresztyén emberek szájából: Kössünk fegyverszünetet, legalább ezen a két napon ne veszekedjünk egymással, hiszen a szeretet ünnepe van! Annyit ér az ilyen két napos békesség, mint a két napos hűség! Ennek sincs semmi köze a karácsony lényegéhez. Ez is csak hangulat! Mit jelent általában a karácsony a gyakorlatban? Legtöbbször csak ilyen dolgokat, mint sütés-főzés, vásárlás, pénzköltés, az előtte való sok lótás-futásnak végre a kipihenése, ünnepi ebéd, társaság, bridge-parti...

Mondjátok, ha csak a karácsonyi ünneplésünk módját nézzük: nem teljességgel ránk vonatkozik-e Igénknek ez a megállapítása: “Az övéi közé jöve és az övéi nem fogadák be Őt!”? (Jn 1,11) Hány karácsonyunk volt már, és vajon mi haszna volt ennek a világnak abból, hogy mi ünnepeltünk? De hát egyáltalán, mi haszna lehet ennek a világnak abból, ha a keresztyének karácsonyt ünnepelnek? Az, hogy ha igazán befogadnánk az igazi világosságot, a világ is megismerhetné általunk az Úr Jézust! Mert nem lehet az emberi életet két részre osztani: egy evilági életre és egy túlvilági életre, és nem lehet Jézust csak a túlvilági üdvösségre nézve befogadni, hanem csak úgy, hogy akkor a földi életemet, az e világban való forgolódásomat is megszenteli.

Így mondja alapigénk: “Valakik pedig befogadák őt, hatalmat ada azoknak, hogy Isten fiaivá legyenek, azoknak, a kik az Ő nevében hisznek.” (Jn 1,12).

Csodálatos dolgokról van itt szó: Isten Fia azért lett emberré, hogy az ember Isten fiává lehessen! Isten Fia azért szállt alá a mélységbe, hogy az ember felemelkedhessék eredeti rendeltetésének a magasságába. Isten Fia azért halt meg átkozott halállal, hogy az ember élhessen dicsőségben. Isten Fia azért vállalta az ember életét, hogy az ember részese lehessen az Isten életének. De megint nemcsak odaát, majd az örökkévalóságban! Persze ott is, sőt ott igazán! De itt a földön is! Aki igazán befogadja Jézust, annak itt a földön kell Isten fiaként élnie, Isten életének a részeseként járnia! A világban! Hogy mennyire így van ez, kitűnik abból, hogy Jézus nemcsak önmagára mondja: “én vagyok a világ világossága” (Jn 8,12), hanem szóról-szóra így mondja tanítványaira is: “ti vagytok a világ világossága!” (Mt 5,14) Ennyire azonosítja magát velünk, ennyire emberré lett, hogy az isteni világosságot teljesen megosztotta azokkal, akik Őt befogadták!

Tudjátok már, mit jelent Jézust befogadni? Tovább árasztani a világ felé mindazt, amit Tőle kaptunk: a békességet, a megbocsátást, a szeretetet, a türelmet, az áldozatkészséget, a jóságot - szóval: világítani, a világ világosságának lenni mindenütt, ahol sötét van, tehát éppen a világban, szétsugározni valamit abból a nap nélküli világosságból, abból a gyógyító, tisztító mennyei röntgensugárból, ami ott Betlehemben jött el a világba! Amit azért nem ismerhetett meg a világ, mert az övéi nem fogadták be magukba, vagy ha befogadták: a véka alá rejtették, maguknak élték, belkörűleg használták és így lassan az lett a sorsa, mint a leborított gyertyalángnak: fölélte az oxigént és elaludt! Nos, hát az az igazi karácsony, amikor valaki nemcsak az ajándékot fogadja el, hanem az azzal járó feladatot is vállalja: a befogadott világosság továbbárasztását! Jézus nem elment ebből a világból karácsony ünnepén, hanem éppen eljött, világítani jött a világba! Mert úgy szerette Isten e világot - azt a világot, amit mi sokszor gyűlölünk, megvetünk, amitől elfordulni szeretnénk -, igen, ezt a világot Isten úgy szerette, hogy Ő egyszülött Fiát adta érte. Aki ezt a Fiút, ezt a világért adott egyszülött fiút befogadja, az nagy felelősséggel kell, hogy szeresse a világot, a világban lévő embert, annak magának is úgy kell szeretnie e világot, hogy a világ megismerje az igazi világosságot, az Isten fiain át az Isten egyszülött Fiát!

Tehát: befogadni! Ez az igazi karácsonyi öröm! A karácsony alkalom Jézus befogadására, vagy újra befogadására! Ne gondoljátok, hogy azzal, hogy most elénekelünk egy prédikációt befejező éneket, megtettünk mindent, ami tőlünk telik! Nem! Ez az ének megmutatja: mit tégy, hogyan könyörögj, s miképpen nyílhatsz meg a Világosság előtt:

Ó én szerelmes Jézusom, Édes megváltó Krisztusom!
Jövel, csinálj csendes ágyat, Szívemben magadnak házat!
Ó, kedves vendég, nálam szállj, Bűnömtől ne iszonyodjál,
Jőjj be hozzám, te szolgádhoz, Szegény megtérő juhodhoz!
Én lelkemnek rejtekébe, Zárkózzál bé szekrényébe,
Hogy el ne felejthesselek, Sőt örökké dicsérjelek.

316. ének 12-14. vers

Ámen

Dátum: 1951. december 25. Karácsony első napja.

Ezen a mai napon, advent harmadik vasárnapján arról a várakozásról szeretnék beszélni, ami ebben az Igében különösen kifejezésre jut: “Ezekben feküvék a betegek, vakok, sánták, aszkórosok nagy sokasága, várva a víznek megmozdulását.” (Jn 5,3) Nem adventi váradalmuk volt ezeknek az embereknek, de éppen arról kellene most beszélnünk, hogy a nem adventi váradalom is hogyan válik azzá, vagyis adventi várássá?! Egy halom szerencsétlen, nyomorult ember volt itt együtt: betegek, vakok, sánták, aszkórosok nagy sokasága, egy csomó nyomorult ember, az emberi élet mindenféle nyavalyájával, fájdalmával, megoldatlanságával megterhelve. És várták a megoldást, a víz megmozdulását, és ettől a gyógyulást. És ahogyan ezek ültek ott a Bethesda tavának az öt tornácában, úgy ülnek ma az emberek a földnek az öt világrészében, és várnak valamit, nagy váradalom tölti el az emberek lelkét: ki ezt, ki azt, de mindenki vár valamit, amit élete problémája megoldásának tart. Szinte azt lehetne mondani, hogy az egész emberiség a maga egyetemességében, de az egyes ember is a maga személyes életkörülményei között nagy, feszülő váradalomban él.

Van ebben a várakozásban jó is! Az tud várni, akinek reménysége van. Mert várni azt jelenti, hogy tudom, hogy valami hiányzik, valami nem teljes, valami nem jól van úgy, ahogy van, de nem adtam föl a reményt arra nézve, hogy egyszer majd megoldódik minden! Drága ajándéka Istennek az, amikor valaki így tud várni! Az öngyilkosnak éppen az a tragédiája, hogy nem tud várni. Elfogyott a türelme, elveszett minden reménysége, és úgy érzi, nincs mit várnia! Így érezte ezt a bibliai Jóbnak a felesége is, amikor nagybeteg férjének ezt a tanácsot adta: “Átkozd meg az Istent, és halj meg!” (Jób 2,9) Mintha azt mondaná: Elvette Isten a gyermekeidet, a vagyonodat, az egészségedet, kifosztott teljesen mindenből, hát mit várhatsz még tőle, mit vársz még egyáltalán az élettől? Légy öngyilkos, más megoldás már úgysem marad a számodra, mint a halál! Ez mindig a Sátán tanácsa! A Sátán érdeke az, hogy az ember ne várja be, amíg Isten megoldja a problémáját! És milyen jó, hogy az öreg Jób nem követte ezt a tanácsot, hanem tudott várni, mert lám - nem várt hiába! Azokat a nyomorultakat is ott, a Bethesda tavánál egyenesen a váradalom éltette. Várták a víznek megmozdulását! Ezért tartották még egyáltalán érdemesnek élni, mert megmozdulhat a víz és akkor megoldódik a nagy probléma! A felettébb való elkeseredéstől ment meg a várni tudás. Ezért mondottuk, hogy Isten drága ajándéka, amikor valaki tud várni! Tehát maga a várakozás, az valami jó dolog.

De veszedelmei, kísértései is vannak a várakozásnak! Egyik kísértése az, hogy az ember maga képzel el magának megoldatlan helyzetében valamilyen megoldást, és ahhoz ragaszkodik, minden váradalmával csak azt az elképzelt megoldást várja, érzéketlen marad minden más megoldási lehetőséggel szemben! Itt a történetben ezek a betegek a víz megmozdulását várták. El se tudták képzelni, hogy számukra másként is volna gyógyulás. Úgy odamerevedett a váradalmuk a vízhez, hogy a közöttük járó Jézust észre se vették. Jézus, az Élet Fejedelme ott járt a betegek között, de ki törődött volna Vele? Nem Ő volt ott a fontos, hanem a víz megmozdulása! Elképzelték maguknak, hogy angyal száll le a tóra, fölkavarja a vizet és akkor egy valakivel, aki elsőnek tud belépni, csoda történik! Ezt várták! Úgy is mondhatnám, hogy csak ezt várták! Szinte azt lehetne mondani, hogy vakká tette őket a saját váradalmuk az igazi megoldás meglátására, tehát arra, hogy ne a víztől, hanem Jézus Krisztustól várják a megoldást!

És nem így vagyunk-e mi is?! Elképzelünk valami megoldást és annyira odakoncentráljuk minden váradalmunkat, hogy nem is tudunk más megoldásra nézni! Kitűzöm magam elé a megoldás lehetőségét, és odamerevedem hozzá! A legtöbb embernek, akiben valamilyen váradalom él: ez a hibája! Például fiatalemberekkel szokott előfordulni, hogy szexuális életükben jelentkező problémáikra a házasságtól várják a megoldást. Azt várják, hogy az a sok zavar és küzdelem, ami bennük van, majd szépen mind kisimul és megoldódik a házasságban. És a váradalom egyszer beteljesül, de a megoldás mégsem következik be. Mert nem a házasság lett volna a megoldás, hanem Krisztus! De ki gondolt volna reá abban a nagy várakozásteljes állapotban?

Vagy például ismerek egy házaspárt, ahol a férfi sokat szenvedett a felesége meg nem értő, keresztyén asszonyhoz nem méltó viselkedése miatt. A hosszú évek alatt a férfi magába zárkózó, mogorva, békétlen szívű emberré vált, és úgy látta, mindennek felesége meg nem tért állapota az oka. Csendes magányában sokat könyörgött felesége megtéréséért, attól várta lelki békessége visszanyerését, hogy felesége egyszer mégiscsak megváltozik majd! Ebben a váradalomban élt! Nos: a nyáron bekövetkezett felesége életében a nagy fordulat, és a férfi mégis ugyanolyan békételen és mogorva maradt, mint volt. Az ő számára nem a felesége megváltozása lett volna tehát a megoldás, hanem Jézus Krisztus! De annyira odarögződött szíve minden váradalma egy általa elképzelt megoldáshoz, hogy észre sem vette, hogy az ő számára nem ez az igazi megoldás. Vagy például egy betegágyon fekvő ember annyira csak egyetlen módon tudja elképzelni élete problémája megoldását - tudniillik a gyógyulás útját -, hogy nem képes más megoldást látni, pedig esetleg nem az a megoldás, hogy meggyógyul, hanem talán az, hogy ott, a nyomorúságban, a mélységben találkozik az Úrral! Talán éppen ezért kellett odakerülnie a mélységbe, hogy nagy általános megoldást adhasson néki az Úr. Mert a mélység, a nyomorúság az emberi létben mindig nyitott kapu, amelyen át beléphet életünkbe az Isten irgalma. És mi azt képzeljük, csak úgy oldható meg a problémánk, ha a kapu becsukódik. Ne akard az ilyen nyitott kaput becsukni addig, amíg be nem jött rajta hozzád az Úr Jézus az Ő megoldásával! Az adventi váradalom ott kezdődik, amikor egy várakozó lélek fölad minden egyéni elképzelést és teljesen az Úr Jézus felé fordul, mint ez a bethesdai beteg, amikor megállt előtte Jézus!

Vagyis a szívünk váradalma akkor lesz adventi váradalommá, ha nem valamit várunk, hanem Valakit! Nem úgy van-e, hogy Jézustól mindig valamit várunk és nem Őt magát?! Mint ez a bethesdai beteg is, amikor pedig már szemtől-szemben ott állt vele Jézus, megszólította, még akkor is csak mondta tovább a maga elképzelését: Ha volna emberem, aki bevinne a vízbe, amikor fölzavarodik, de nincs! Azt remélte, hogy majd Jézus lesz az a várva-várt jószívű ember, aki végre teljesíti azt a régi vágyát, amit olyan sokszor kiszínezett már magában. Tehát még mindig a saját elképzelése szerinti megoldásnál tart, azzal a változtatással, hogy most már Jézustól várja annak valóra válását. Sokszor esik bele ebbe a hibába a vallásos ember, hogy elképzel valamit, kiszínezi magának - hogy milyen jó lenne így vagy úgy, hogy megoldódnék egyszerre minden, ha ez történne vagy az történne -, és az így kidolgozott terveknek a megvalósítását kéri az Úrtól, szinte elvárja, hogy megtegye, amit az ember így elképzelt magának. Hiszen az Úr megteheti, van ereje hozzá, hogy úgy oldja meg problémáinkat, ahogy én szeretném, ahogy én elképzeltem magamnak, mért ne kérhetném hát Tőle? Ebben megint az a hiba, hogy Jézus személye csak annyiban jelent a számomra valamit, amennyiben hozzájutok általa valamihez, amit szeretnék, amire vágyom, Jézus nem magáért Jézusért kell, hanem azért, amit hoz, amit ad!

Nagy kísértése ez minden keresztyén embernek! Tudja, hogy Jézusnak adatott minden hatalom mennyen és földön, tehát Tőle várhatja élete minden dolgában a megoldást: és ez a megoldás kell neki, nem Jézus! Itt van például egy jó hét múlva a karácsony. Mindnyájan várjuk ezt a drága ünnepet, ugye? De vessünk számot csak a szívünkben ezzel a váradalommal: tulajdonképpen mit várunk mi a karácsonytól? Nem olyanok vagyunk-e mi is, mint a gyermek, aki csak az ajándékot várja, meg a karácsonyfát várja? Tehát valamit várunk és nem Valakit! Családi együttlétet, gyertyafényes ünnepi hangulatot, megható karácsonyi prédikációt, egy kicsit vallásos érzelmekkel körülvett fenyőfaünnepélyt! Ha ebből valami hiányzik, azt mondja a legtöbb ember: nem is igazi karácsony ez! Érzitek, hogy siklik át a hangsúly észrevétlenül a lényegről a lényegtelenre?! A Valakiről a valamire?! A sok csillogó valamitől nem látjuk meg az egyetlen Valakit, Akiért a karácsony is van!

És vajon nem jól teszi-e Isten, amikor elszedeget egyet s mást a valamiből, hogy jobban előtérbe kerüljön a Valaki? Tulajdonképpen az egész keresztyénségünknek ez a baja, hogy az is csak valami és nem Valaki! Olyan valami, mint például a templomba járás, vagy adakozás, vagy kegyes beszéd, egy csomó bibliai gondolat, imádságos hangulat, régi élmények emléke. Igen: még azoknál is előfordul gyakran, akik pedig igazán találkoztak az Úrral, személyesen, valóságosan, hogy azontúl ennek az egyetlen találkozásnak az emlékéből élnek csak! A te keresztyénséged is ilyen valami?! Pedig nem ez az igazi! Az igazi keresztyénségnek a tartalma Valaki: a szívembe fogadott, a bennem megszületett és bennem élő Úr Jézus Krisztus! Azt mondta egyszer egy komolyan hívő ember: Aki Szentlélektől keresztyén, annak mindig van valamije, például békessége, vagy öröme, vagy valami más kegyelmi ajándéka. Neked, Testvér, Krisztusod, élő Krisztusod van, vagy valami Őtőle?

Minden váradalmunk akkor lesz adventi váradalommá, ha nem valamit várunk, hanem Valakit. Ne valamit kérj, ne valamilyen megoldást kérj Istentől, hanem Valakit: magát az Úr Jézust, Istennek legdrágább ajándékát kérjed Istentől. Istentől magát Istent kérjétek! Ha nincs békesség a szívedben, ne békességet kérj, hanem Jézust! Ha nincs benned szeretet, úgy érzed, nem vagy képes szeretni valakit, ne azt kérjed, hogy tegyen képessé rá az Isten, tehát megint ne valamit kérj, hanem Valakit: Jézus Krisztust! Őt magát! Ha beteg vagy, ne gyógyulást kérj; ha fogoly vagy, ne szabadulásért rimánkodj; ha boldogtalan vagy, ne boldogságot koldulj; ha félelmeid vannak, ne bátorságért könyörögj; ha elfáradtál, ne új erőt kérj - hanem Jézus Krisztust! Az az igazi adventi váradalom, amit ez az ének fejez ki. Ne a víznek a megmozdulását várjuk hát, hanem Őt, az élet forrását, az élet teljességét! - És most ilyen, adventi váradalommal és reménységgel próbáljuk elénekelni:

Megváltóm, egy kérésemet nem vetheted meg nékem:
Hogy szívem mélyen tégedet hordozhatlak, remélem,
És bölcsőd, szállásod leszek; Jövel hát, tölts el engemet
Magaddal: nagy örömmel!

329. ének 5. vers

Ámen

Dátum: 1951. december 16.

Elérkeztünk az első Thesszalonikai levél befejezéséhez. Végig az egész levélen, és különösen itt, a legvégén, egy eleven, fiatal, buzgó gyülekezet képe bontakozott ki előttünk. Olyan tükröt tart elénk az apostol, amelyben meglátható az a szomorú tény, hogy mennyire eltávolodtunk mi már, a mai gyülekezetek, az első gyülekezetek friss, örvendező keresztyénségétől, az első szeretetnek ettől a korszakától. Ilyenkor látjuk, milyen langyosakká, közönyösökké, fásultakká váltunk mi már Őhozzájuk képest! Most az apostol itt, a levele végén elvezet bennünket abba a műhelybe, ahonnét ez az egész lüktető, eleven élet kiindult. Megmutatja a titkát annak a gyülekezeti életnek. Ez a titok pedig az, hogy élő gyülekezetet nem lehet emberi buzgósággal, erőfeszítéssel csinálni, nem lehet ötletesen, körültekintően megszervezni. Az élet ajándék. Élő gyülekezet ott van, ahol az egyes emberek engedik, hogy Isten munkába vegye őket. A mi gyülekezetünk megelevenedése is attól függ, hogy mi, személy szerint, akik alkotjuk ezt a gyülekezetet, hajlandók vagyunk-e magunkat odaadni Istennek, hogy vegyen munkába bennünket, formáljon, alakítson? Meg vagyunk-e győződve arról, hogy még nagyon sok mindennek meg kell változnia életünkben?

Mit akar tenni velünk Isten? Így mondja az apostol: “Maga pedig a békességnek Istene szenteljen meg titeket mindenestől.” (1Thessz 5,23a) Tehát az a folyamat, ami az Isten csendes és rejtett műhelyében végbemegy egy emberben: a megszentelés. Ez nem egy hirtelen átalakulás, egyik napról a másikra való tökéletessé válás, hanem lassú, folyamatos megújulás, átformálás, hogy alkalmassá legyen az ember az Úr Isten számára. Azt mondja az apostol: az Isten “szenteljen meg titeket mindenestől”. Tehát az életünknek minden részletében, porcikájában, megnyilvánulásában, vonatkozásában, összefüggésében működni akar Isten az Ő megszentelő erejével. A testben és ösztöneiben, indulataiban éppen úgy, mint a lélekben és annak vágyaiban, érzéseiben, rejtelmeiben, valamint szellemi életünk megnyilvánulásaiban, tehát a gondolkodásban, akaratban is, ott akar lenni Isten az Ő megszentelő erejével, munkájával. Azt akarja, hogy valóban azzá legyünk a Krisztusban való hit által, amik vagyunk: a menny polgárai a földön, a világ világossága az emberek között, az Élet szava a mindennapi életben.

Rettentő nagy igénye van Istennek az Őt ismerő és benne hívő emberekkel szemben. De hozott is érte akkora áldozatot Jézus halálában, hogy támaszthat is akkora igényt azokkal szemben, akikért Jézus meghalt és feltámadott! Hajlandók vagyunk-e kiszolgáltatni magunkat Istennek, hogy szenteljen meg bennünket úgy, ahogyan Ő akar, tehát testi-lelki-szellemi valóságunkban, mindenestől, végezze csak rajtunk ezt a kegyelmesen átalakító munkáját?! Tudniillik itt éppen arról van szó, hogy nem magamnak kell megszentelnem önmagamat: A gyengeségeimmel, hibáimmal, bűneimmel nem magamnak kell elbánnom. Nem is volnék rá képes. Hiszen olyan sok keserű tapasztalatunk van már e tekintetben: hányszor elhatároztuk, hogy de most már ezután igazán másképpen lesz - és a nagy nekibuzdulás megint leverettetéssel végződött! Olyan elkedvetlenítő az, hogy az ember próbálkozik, mindig újra megpróbál megújulni és megint csak nem ér célt. Ebből a görcsös erőlködésből szabadít föl az apostol, amikor azt mondja: “Maga pedig a békességnek Istene szenteljen meg titeket mindenestől!” Ne ti magatok, mert az úgy sem megy, hanem az Isten: neki megy! Ne vegyétek ki ezt a munkát Isten kezéből!

A megszentelődés, a megújulás nem erőlködés, hanem könyörgés tárgya és eredménye, csak Isten tudja elvégezni rajtunk és bennünk! A nyersanyag nem tud önmagának új formát és rendeltetést adni - Mesterre van szüksége, aki kézbe veszi és megmunkálja. És erre ígéret is van: “Hű az, a ki elhívott titeket és ő meg is cselekszi azt.” (1Thessz 5,24) Csak hagyjuk cselekedni, csak adjuk a kezébe magunkat, csak bízzuk rá a testünket, lelkünket, szellemünket: Ő majd megcselekszi! Persze nem úgy cselekszi meg, hogy nekünk most már semmi közünk hozzá, minden az Ő dolga, mi nem tehetünk semmit! Nem így! Igen: Ő megcselekszi, Ő az, aki megszentel, átformál, de velünk való közös együttműködéssel. Mi is hozzájárulunk valamivel. Erről is szó van az Igében. Ezért mondja az apostol: “A Lelket meg ne oltsátok!” (1Thessz 5,19) Isten az Ő Szentlelkével végzi el bennünk ezt az átalakító, megszentelő munkát, úgy, hogy rávilágít életünkben valamire, amit titokban, sötétben akartunk tartani. Ráfordít a szívünkre valamit, amit rosszul tettünk, megmutat egy utat, amelyen el kellene indulni. Nos, nem mintha el tudnánk oltani a Szentlélek tüzét, de az a veszedelmes képességünk megvan, hogy a bennünk való hatását meg tudjuk oltani. Meg tudjuk oltani, hatálytalanítani tudjuk közönyösséggel és engedetlenséggel. Azzal, hogy nem hallgatunk Rá, nem veszünk tudomást Róla, hogy mit akar, mire figyelmeztet. Ezért int az apostol: “A Lelket meg ne oltsátok!” Lehet, hogy éget, ki akarja égetni az önzésünket, a hiúságunkat, de meg ne oltsuk a lángját, hadd égjen, aminek égnie kell, hadd fájjon, aminek fájnia kell! Hadd hatoljon csak be fényével azokba a legtitkosabb lelki zugokba, titkokba, amikről senki sem tud rajtunk kívül! “A Lelket meg ne oltsátok” - mert így munkálkodik az Úr!

A tüzet táplálni is kell, hogy ki ne aludjék. Fűtőanyag híján magától is kialszik. Hiába gyújtotta meg Isten a Szentlélek lángját valakiben, ha megvonja tőle az ember azután a fűtőanyagot: az Igét, az Isten beszédét. Ha valaki elhanyagolja az Isten Igéjének a rendszeres tanulmányozását és az igehirdetési alkalmakon való részvételt, hamarosan meglátja majd, hogy olyan útra tért, ami a Lélek kioltásához vezet. Ezért függ össze az előbbi figyelmeztetéssel az a rögtön utána következő: “A prófétálást meg ne vessétek!” (1Thessz 5,20) Isten a prófétálás által, az emberi szóval tolmácsolt isteni üzenettel, az Ő Igéje által végzi az Ő tisztító, bátorító, megerősítő, vigasztaló munkáját az életünkben. Aki nem él az Igével mint napi táplálékkal, kivonja magát Isten megszentelő, újjáteremtő munkája alól. Tekintsük úgy a Bibliát, mint olyan eszközt, amivel maga Isten dolgozik rajtunk, mint a szobrász a vésővel és kalapáccsal a kőtömbön. Hadd vágjon bele az elevenünkbe, hiszen csak attól tisztít meg, ami nem oda való! “A prófétálást meg ne vessétek.”

A harmadik eszköz, amit használhatunk abból a célból, hogy Isten az Ő megszentelő munkáját végezze rajtunk, Pál szerint ez: “Szüntelen imádkozzatok!” (1Thessz 5,17) A háborúból tudjuk, milyen fontos egy küzdő csapatnak a jó, biztos összekötővonal a hátvéddel, amely révén muníciókészletét kiegészítheti. Ilyen összekötővonal a hátvéddel számunkra az imádság. Arra kell ügyelni, hogy az ellenségnek ne sikerüljön ezt a vonalat áttörni, megszakítani. A mi muníciókészletünk a menny, földi küzdelmeinkhez onnét kapjuk mindazt, amire szükségünk van. “Szüntelen imádkozzatok” - de ez nem azt jelenti, hogy állandóan térdet hajtva, kezünket összekulcsolva, szemünket lezárva járjunk, éljünk - mert ez az imádságnak csak a külső oldala. Itt nem is annyira az imádkozás gyakorlatára, hanem az imádság állapotára figyelmeztet az apostol. Maradjatok meg az imádság állapotában akkor is, amikor szavakkal nem imádkoztok éppen. Tehát abban a tudatban, hogy Nála nélkül semmit sem tehetünk és nem is akarunk tenni nála nélkül semmit. Az imádság állapota azt az alázatot jelenti, amelyben az ember mindent az Úrtól vár, mindent tőle tesz függővé, kellemest és kellemetlent, derűt és borút az Ő kezéből fogad el. Ott tartja magát, gondolatait, akaratát az Isten keze ügyében, állandó készenlétben arra, amit Ura éppen akar. Tehát ilyen értelemben: “szüntelen imádkozzatok”!

Így adhatjuk bele életünket Isten kezébe, műhelyébe, hogy annak minden területét vegye munkába, alakítsa át, formálja ki az Ő kedve szerint valóra, tehát szentelje meg mindenestől. Ez a nagy munka még nincsen befejezve egyikőnk életén sem, de akik hagyják magukat így megdolgozni, azoknak az életén már most is elő-előtűnik valami abból az újból, megcsillan valami az isteni műremekből. Például az, amit az apostol így mond: “Mindenkor örüljetek!” (1Thessz 5,16) Valami felülről jövő tiszta derű fénye az, ami a megszentelődő életet körülveszi. Olyan derű, ami nem függ a külső körülményektől vagy a pillanatnyi érzésállapottól. Az igazi keresztyén ember olyan az emberek között, mint a csalogány a többi madarak között. Ha a sötétség beáll, a többi madár ajkán elnémul az ének. De a csalogányok akkor is tovább énekelnek. Ez az öröm az Istennel való megbékéltség és megigazultság következménye. Az Isten megbocsátó és megváltó szeretete felett érzett belső öröm. Ezért tud a hívő ember még a szenvedésben és a legméltatlanabb bánásmód közben is derűs lenni. Szemének könnyei sem tudják szívének örvendezését eloltani. Ismerjük-e ezt az örömöt? Ha engedjük, hogy Urunk jobban a kezébe vegyen, mélyebben nyúljon bele az életünkbe, több tapasztalatunk lesz a boldogságról!

Azután abban is a kialakuló új élet ragyogása csillan föl, amit így mond az apostol: “Mindenben hálákat adjatok!” (18a vers) Tudniillik Istennek. Hiszen akik Istent szeretik, tudják, hogy minden javukra van. Tudják, akkor is, ha nem látják pillanatnyilag. Mint ahogyan tudjuk, hogy a nap 12 órakor ott van magasan az égen, tudjuk akkor is, ha sűrű felhők takarják el, és nem látjuk miattuk. Így tudjuk - még ha nem látjuk is -, hogy Isten mindent javunkra tesz. És ez már elég ok arra, hogy mindenben hálákat adjunk Néki. Mindenkor, mindenben hálákat adni Istennek azt jelenti, hogy Isten édesatyai kezének munkáját ismerem föl az életemben. A megszentelődő élet alaphangja a hála. Eltűnt belőle a békétlenség, zúgolódás, elégedetlenség: a vesszőért is hálás!

Ilyen nagyszerű, új életek formálódnak a mi Urunk csendes műtermében. Rajtunk is hajlandó és képes ilyen csodát művelni, csak hagyjuk, engedjük! Ne akadályozzuk! Kérjük! Pál mireánk is kéri ezt az áldást, amikor így ír: “Maga pedig a békességnek Istene szenteljen meg titeket mindenestől, és a ti egész valótok, mind lelketek, mind testetek feddhetetlenül őriztessék meg a mi Urunk Jézus Krisztus eljövetelére. Hű az, aki elhívott titeket és ő meg is cselekszi azt.” (1Thessz 5,23-24)

Jertek, fohászkodjunk az énekszerző szavaival:

Szívemet töltse be
Kegyelmed ereje
Buzgósággal!
Meghaltál érettem;
Add: szívem s életem
Teérted éghessen
Forró lánggal!

(466. ének 2. vers)

Ámen

Dátum: 1954. március 14.

A most felolvasott versekben az egyik legrégibb gyülekezet rendje van előttünk. Nem egyházi törvény ez, hanem olyan rendtartás, amely a leglényegesebb dolgokban rendelkezik: a gyülekezet tagjainak egymás iránti kölcsönös felelőssége dolgában. Nincs itt semmi szervezet, jogilag, törvényesen megállapított rend, hanem valami belső egység tartja össze a gyülekezetet. Bepillantást nyerünk Krisztus egy élő gyülekezete titkába és ez azért jó, mert a magunk gyülekezetének az életét ebből a szempontból vizsgálhatjuk meg.

A gyülekezethez tartozásnak, a gyülekezeti tagságnak az alapját jelöli meg az apostol ezekkel a szavakkal: “Mert nem haragra rendelt minket az Isten, hanem arra, hogy üdvösséget szerezzünk a mi Urunk Jézus Krisztus által, A ki meghalt érettünk, hogy akár ébren vagyunk, akár aluszunk, együtt éljünk ővele.” (1Thessz 5,9-10) Azt jelenti ez, hogy aki ehhez a gyülekezethez tartozik, az valami nagy dolgot élt meg. Senki sem lehetett tagja a gyülekezetnek úgy, hogy csak egyszerűen beleszületett, vagy egyszerűen becsúszott közéjük, beállt a sorba minden további nélkül. Nem ment az ilyen egyszerűen. Azoknak az embereknek az életében előbb történt valami. Egyszer döntés elé kerültek és választaniok kellett. Az apostol igehirdetésén át maga Jézus Krisztus szólította meg őket és nekik állást kellett foglalniok, igent kellett rá mondaniok. Lehet, hogy az egyik hamarább engedett a hívásnak, a másik ingadozott még és csak lassan érlelődött meg benne az elhatározás, hogy ő is átadja magát Jézusnak, de akármilyen módon, mégis a gyülekezet minden tagja személyes hitbeli kapcsolatba került a Megváltó Jézussal, meghódolt előtte. Tehát átment azon a hatalmas élményen, amit általában megtérésnek szoktunk nevezni. Ez volt az a belső kapcsolat, összekötő erő, ami a gyülekezeti élet rendjét tartotta. Beletartoztak mind Jézus gyülekezetének az élő és éltető szervezetébe. Ezért írhatja nekik az apostol: “Mert nem haragra rendelt minket az Isten, hanem arra, hogy üdvösséget szerezzünk a mi Urunk Jézus Krisztus által”. (1Thessz 5,9)

És ha azóta nagyon sokféle külső törvénnyel, egyházi és világi törvénnyel szabályozták is már az egyháztagság kérdését, a valódi, a lélek szerinti egyháztagságnak ma is ez az alapja: tehát ez a boldog hitbeli fölismerés, hogy nem haragra, hanem üdvösségre rendelt minket az Isten a Jézus Krisztus által. Nem az dönti el a gyülekezeti tagságot, hogy valaki keresztyénnek és reformátusnak született, vagy konfirmált, vagy anyagilag is támogatja az egyházat, vagy egyháza előírásait igyekszik megtartani - hanem aki szíve szerint, személyes hitbeli döntéssel igent tud mondani így: igen, engem is arra rendelt az Isten, hogy üdvösséget nyerjek Jézus Krisztus által, aki meghalt érettem! Sokszor megkérdeztem már más szavakkal, most ez Ige alapján hadd kérdezzem meg újra: el tudjuk ezt mi mindnyájan mondani? Megvan bennünk az a belső bizonyosság, hogy ez számunkra is igaz? Van még valaki közöttünk, aki hitünknek ebben a legalapvetőbb kérdésében kételkedik, bizonytalankodik? Akinek a számára az üdvössége dolgában még nincs ilyen bizonyossága? Mostanában ritkán beszélünk erről, de nem azért, mintha nem volna lényeges kérdés, hanem mert a rohanó élet sok más egyéb gyakorlati problémát vet föl, amiben tájékozódnunk kell az Ige világosságában. De a személyes döntés kérdését akkor sem lehet kikerülni egyikünknek sem! Azért jó, hogy most újra ez elé állít bennünket az Isten. Hogyan is állunk hát ezzel a döntéssel?

Van az néha úgy, hogy az ember rendezkedés közben rátalál egy régi, megsárgult levélre, ami neki van címezve. Valamikor régen talán az édesanyja írta, a kusza betűkből még mindig árad a szeretet, s amint az ember újra elolvassa, fölmelegszik tőle a szíve. Ilyenformán került a kezembe a napokban egy Ige. Régi, jól ismert üzenet a Bibliából, az Ézsaiás könyvéből: “Ne félj, mert megváltottalak, neveden hívtalak téged, enyém vagy! ...Mivel kedves vagy az én szemeimben, becses vagy és én szeretlek” (Ézs 43,1a. 4b) Amint gondolkodva végigolvastam, újra megmelegedett tőle a szívem. Isten személyes üzenete hozzám: "megváltottalak" - mondja -, tehát annak a szent vérnek, ami a Golgotán ontatott ki, a bűnbocsátó ereje, megújító hatása rád is érvényes! “Neveden hívtalak téged” - mondja. Igen: az én nevemen szólított, a tulajdon nevemen. Hallotta ezt egy egész gyülekezet régen, 44 évvel ezelőtt a kecskeméti református templomban, amikor az én nevemet összekötötte a maga Szent nevével a keresztségben. “Enyém vagy!” - mondja tovább. Igen, az vagyok, az Övé, hiszen meg is jelölt szent jellel, a keresztvíz által ábrázolt megváltó vérrel, mint ahogyan én meg szoktam jelölni a könyveimet a kézjegyemmel, vagy a vőlegény a menyasszonyát a jegygyűrűvel. “Kedves vagy az én szemeimben” - olvasom tovább a csodálatos levelet, s ez már igazán csak úgy lehetséges, hogy azon a Jézuson keresztül néz reám, lát engem, Akiben van oka gyönyörködni. “Becses vagy” - mondja tovább. Érték vagyok, drága kincs vagyok a hatalmas Isten végtelen világában?! Én, a porszem, én, a senki? Igaz lehet? Mégis úgy kell lenni, hiszen rettentő árat fizetett értem, isteni véren vásárolt meg! “És én szeretlek” - ezek után ezt is elhiszem.

Megértitek, hogy átmelegedett a szívem, amikor ezt a régi levelet most újra elolvastam? És ezt a levelet, ugyanezzel a szöveggel, névre szólóan mindnyájan megkaptátok, kivétel nélkül! Nálad is ott van ez a mennyből érkezett levél már régóta, mióta megkereszteltek. Mert az a keresztség, amiben részesültél, ezt az isteni üzenetet pecsételte meg a számodra. Fölbontottad-e már, elolvastad-e már? Mit válaszoltál reá? Ebből az üzenetből, amit te is éppen úgy megkaptál, mint én, tudhatod, hogy téged sem haragra rendelt az Isten, hanem arra, hogy üdvösséget nyerj a te Urad Jézus Krisztus által, aki meghalt éretted! Így mondja az apostol: “A ki meghalt érettünk, hogy... együtt éljünk ő vele!” (1Thessz 5,10) Tehát az az üdvösség, amire rendelt bennünket az Isten, nemcsak halál utáni állapotot jelent, hanem azt is, hogy a bűnbocsánat erejében új életet kezdhetünk. Olyan életet, amelyet Ő szabaddá tett, megoldott, amelyikben Ő maga akar az uralkodó középpont lenni. Együtt éljünk Ővele - vagyis Jézussal. Őbenne találom meg a közelben lévő Istent. Őbenne szól Isten olyan nyelven hozzám, amit meg tudok érteni, Őbenne szól emberi nyelven. Őbenne isteni útitársat kapunk, kísérőt, aki velünk jár, velünk megy minden helyzetünkben, minden kérdésünkbe, minden örömünkbe, szenvedésünkbe, problémánkba, Aki velünk jön majd még a halálba is. Ennek az élménynek, ennek a bizonyosságnak az alapján vagyunk Krisztus gyülekezetének a tagjai. A thesszalonikai keresztyéneknek ilyen élményük volt Urukról. Elnyerték általa az üdvösséget, és most Ővele élhetnek. És nekünk is ehhez a leglényegesebb ponthoz kell mindig újra visszatérnünk: Jézus keresztje alatt elnyerni az üdvösséget és Vele új életet élni. Mi is csak így kapcsolódhatunk bele Krisztus gyülekezetének élő szervezetébe.

Azok között, akik megtalálták Krisztusban az üdvösséget és Vele élnek, önként adódik az, amit az apostol így folytat: “Vígasztaljátok azért egymást, és építse egyik a másikat, a miképen cselekeszitek is.” 1Thessz 5,11) Tehát ne úgy legyen, hogy az egyik ember vigasztal, a többi pedig csendesen megül! Ne egy vagy két ember építsen, a többiek pedig csak nézzék az építést, hanem így: “Vígasztaljátok azért egymást, és építse egyik a másikat...” Az élő gyülekezetben ilyen kölcsönös felelősség kapcsolja össze a hívőket egymással. Nem egymástól függetlenül, elkülönülve éli ki-ki a maga ilyen vagy olyan keresztyén életét, hanem mint ugyanannak az üdvösségnek a reménybeli birtokosai: állandó kölcsönhatásban vannak egymással. A gyülekezet nem olyan, mint egy hangversenyterem vagy színház nézőközönsége, hanem mint egy összetartozó, nagy családi közösség, ahol érdeklődnek egymás iránt, nyitva vannak egymás felé. Persze ezt mesterségesen nem lehet megcsinálni, de ha az Úrral élünk, akkor ez a gyülekezeti közösség egyre jobban kialakul közöttünk, Őkörülötte, és Őáltala. Ez a kifejezés: vigasztaljátok egymást, szó szerinti fordításban így hangzik: hívjátok egymást kölcsönösen oda! Hová hívhatnók egymást, ha nem újra és újra Őhozzá, Urunkhoz. És éppen így leszünk az Ő gyülekezetévé, amelyiknek a középpontjában akar Ő lakozni. És ha most eszedbe jut valaki, akit oda kellene hívni Hozzá, ne halaszd el, tedd meg ma!

És építse egyik a másikat! Építeni nem könnyű dolog. Sokkal egyszerűbb rombolni. Építeni azt jelenti: mindig újabb és újabb köveket, téglákat hozzátenni az új épülethez, hogy növekedés legyen. Segítsünk egymásnak beleépülni Krisztus igazi gyülekezeti közösségébe! Az apostol részletezi is ezt a kölcsönös felelősséget. Legelőször az elöljárókról szól, akik vezetik, gondozzák a gyülekezetet. A maga tapasztalatából tudja, milyen nehéz feladat elöljárónak lenni, mennyi kísértés, külső és belső nyomorúság, veszedelem jár vele. Az elöljáró is csak ember, aki csak a kereszt alatt élhet, neki magának is minduntalan kell, hogy engedje magát odahívni Krisztushoz. Ezért van szüksége neki is az egész gyülekezet szolgálatára. Ne hagyjátok magukra az elöljáróitokat! - mondja az apostol. “Az ő munkájokért viseltessetek irántok megkülönböztetett szeretettel.” (1Thessz 5,13) Tehát hordozzátok el a személyi fogyatékosságaikat is, hordozzátok imádságban, könyörgésben a szolgálataikat. Nagyon megsokasodnék gyülekezeteinkben Isten áldása, ha rajongás vagy kritizálgatás helyett többet imádkoznánk elöljáróinkért.

Azután vannak, akik vesződséget szereznek az Úrnak és gyülekezetének. Ezeket sem lehet félreállítani, sőt a gyülekezet éppen azokon a tagokon mutatja meg életerejét, akikkel vesződsége van. Ilyenek például a rendetlenek, akik nem akarnak beállni a sorba. Önfejűek, makacsok, különállók, hogy mintegy távolról bírálhassák mások ténykedéseit. Azt mondja az apostol: intsétek őket! Vagyis: szólítsátok őket ide! Fogadjátok be őket! Éreztessétek meg velük, hogy ők is tagjai a gyülekezetnek! Érettük is felelősek vagytok! Azután vannak a félelmes szívűek, akiknek kevés a bátorságuk, könnyen csüggednek, hamar csalódók és elbátortalanodók lesznek. Nincs bátorságuk hinni. Nem merik elengedni és egészen az Úrra hagyni magukat. Mindig a maguk gyengeségére néznek, és ezért vesztik el a bátorságukat a keresztyén élethez. Azt hiszik, úgysem tudnak kitartani, és ez bénítja őket. Bátorítsátok őket! - mondja az apostol. Segítsetek nekik, tegyetek bizonyságot róla, hogy Krisztus a megrepedt nádszálat sem töri el! Ha ismersz ilyen félelmes szívűt, az Úr felelősségre von: bátorítsd őt!

És vannak erőtelenek, akikben semmi erő sincs, semmi belső tartóerő, minduntalan visszaesnek. Olyan szívesen lennének másmilyenek, de sohasem sikerül nekik! Ne adjátok fel a gyöngéket - mondja az apostol -, se a reménységet irántuk, hanem gyámolítsátok őket! Legyetek türelmesek a gyengeségeikkel szemben! Hordozzátok őket! “Tartozunk pedig mi az erősek, hogy az erőtelenek erőtlenségeit hordozzuk.” (Róm 15,1) Ne mondjátok nekik, milyen gyengék - úgyis tudják -, hanem éreztessétek meg velük a nagyobb erőt azáltal, hogy támogatjátok őket!

Így épül a gyülekezet az Úrral való közös együttélésnek a gyökeréből. A gyülekezet olyan emberekből áll, akik Krisztusban üdvösséghez jutottak, Vele élnek, és ezért egymás iránt felelősséget hordoznak. Így haladnak mind együtt: az egyház egy nagy mozgás, haladó menet, a menny felé vándorló zarándok csapat a földön. Benne lehetünk mi is a Krisztusban való közösségben.

Hű pásztorunk, vezesd a te árva nyájadat,
E földi útvesztőben te mutass jó utat;
Szent nyomdokodba lépve, a menny felé megyünk,
Ó, halhatatlan Ige, vezérünk, Mesterünk.

(229. ének 1. vers)

Ámen

Dátum: 1954. március 7.

Nagyon sokat vitatkoztak már afölött, hogy mi a vallás. Körülbelül 150 különféle meghatározása van a vallásnak. Egyik szerint a vallás az ember magánossági érzésének a kielégítése. Mások szerint a vallás egy bizonyos védőszer, arra, hogy miként rendezkedjünk el szociális tekintetben. Nagyon általános tétel az is, amely szerint a vallás igazi gyökere a félelem. Nos, egyik sem fejezi ki a vallás igazi lényegét. Mert minden vallásnak egyetlen gyökere van. Mégpedig egy nagy vágyakozás az életre, a minél teljesebb életre való törekvés. A tökéletességre való törekvés szinte egyetemes törvénye az életnek. A legparányibb sejttől a legmagasabb rendű emberig ott van a tökéletességre való igyekezete. A vallás a tökéletesebb élet utáni vágyon alapul. Ösztönösen érezzük, hogy egész emberekké csak úgy lehetünk, ha életösztönünk a legfőbb élethez, Istenhez kapcsolódik. A vallás tehát a leghatalmasabb életösztön az emberben, a legmagasabb rendű élet, a minőségi élet vágya. A vallás egy nagy kiáltás - az élet után, a teljes élet után! Bibliai nyelven: az elveszett paradicsom után!

És mivel ezt a vágyat, ezt az életösztönt maga az Isten oltotta belénk, nem is tudja más kielégíteni, csillapítani, mint csak Ő maga. Ezért jött közénk a Názáreti Jézus személyében. Benne az élet, a legmagasabb rendű élet, az isteni minőségű élet jelent meg közöttünk, emberi életünkben. Akik Őt hit által befogadták magukba, azokban is elkezdődött már az a másik élet, az isteni minőségű élet, a magasabb rendű élet, a tisztaságnak, jóságnak és szentségnek az élete. Meg-megcsillan belőle valami a megváltott emberek beszédében és cselekedeteiben. De annak az életnek a teljes kibontakozása, diadala még hátravan. Igen: még hátravan a nagy, végső leszámolás napja. Az a nap, amikor Az, Aki azt mondta önmagáról: én vagyok az Igazság, végleg leszámol a hazugsággal, a bűnnel; Aki azt mondta: én vagyok a Világosság, végleg leszámol a sötétséggel; aki azt mondta: én vagyok az Élet, végleg leszámol a halállal; amikor majd a Biblia szavai szerint Isten lesz minden mindenekben. Ez a nap az Úr napja, a Krisztus visszajövetele napja, a teljes isteni élet napja. Erről a napról ír az apostol. Ezt a napot várták a thesszalonikai hívek. Minden reménységük ezt az eljövendő napot ölelte át, minden törekvésük erre a napra való fölkészülés volt. Szinte megtelítődtek ennek a napnak az előrevetített dicsőségével, örömével, erejével, életével. Nyitva volt a szívük a legmagasabb rendű élet várására és befogadására.

Mai keresztyén hitünknek legtragikusabb hiánya éppen az, hogy nincs meg benne ama napnak, az Úr visszajövetelének sóvárgó, égő várása. Krisztusban való hitünk éppen azáltal vesztette el az erejét, minőségi életét, magasabb életté formáló hatását, hogy elvesztette az Úrnak ama napja iránti győzelmi reménységét. Akkor a teljes élet utáni vágyakozás és készülődés volt a Krisztus visszajövetele ígérete, ma pedig elhanyagolt tantétel. Meg is látszik rajtunk! Akkor az elközelgő Isten-országa erői működtek a hívekben. Ma éppenhogy evickélünk életünk küzdelmei között. Akkor boldog reménységgel várták a nagy találkozást, most pedig hozzászoktunk a lelki levertség állapotához, mert nem várunk semmit. A várakozás nélküliség lelkének adtuk át magunkat. Nincs nyitva a szívünk az isteni élet gazdagságának a lehetősége előtt! Nem arra vagyunk beállítva, hogy ama nap, az Úrnak a napja egyszer ránk virrad.

Mennyire másnak kellene lennünk, ha Jézus visszajövetelének a reménységében élnénk! Képzeljük csak el, ha most valaki hitelesen tudtul adná, hogy holnap reggel teljesedik be, amit Jézus ígért: “meglátjátok az embernek Fiát... eljőni az égnek felhőiben” (Mt 26,64) nagy hatalommal és dicsőséggel! Mit tennénk most? Mit tennél ezután? Hogy összezsugorodna a jelentősége bizonyos dolgoknak, ügyeknek, amiket most nagynak látunk, és mennyire előtérbe kerülnének olyan dolgok, amikkel nem szoktunk foglalkozni! Milyen halálosan komoly jelentést kapnának ilyen kijelentések: bocsássatok meg egymásnak! Szeresd felebarátodat, mint önmagadat! Magatokat a paráznaságtól megtartóztassátok! Álljatok ellene az ördögnek! Egymás terhét hordozzátok! Higgy az Úr Jézus Krisztusban és üdvözülsz! Érzitek, mit jelenthetett a thesszalonikai híveknek az egész életük folyására nézve, hogy Krisztus visszajövetele reménységében és váradalmában éltek?

És az apostol nem is csak mint reménységről beszél erről. Nem is kérdés számára, hogy vajon igazán visszajön-e vagy nem? Így mondja: “Igen jól tudjátok ti magatok, hogy az Úrnak napja úgy jő el, mint a tolvaj éjjel.” (2. vers) Neki is, meg a thesszalonikabelieknek is, bizonyosságuk van erről! Ők látták azt a hidat, ami az idők folyama fölött feszül. Annak a hídnak két pillére van: az egyik a Golgota, ahol a megváltás, az isteni élet megalapozódott, a másik az Úr visszajövetele, ahol a megváltás, az isteni élet kiteljesedik az egész világra. És a Krisztus gyülekezete ezen a hídon jár, a két pillér között halad a visszajövő Úr felé. Megpróbáltatás, nyomorúság, szenvedés között is fény ömlik el az arcukon: az a bizonyosság, hogy az Úr jön! Az a boldogság, hogy visszatérő Uruk van! Igen, ők ezt igen jól tudták! De hát lehet ezt így tudni? Persze nem mindenki tudja ezt. De az apostol egészen, igazán keresztyénekhez szól, olyanokhoz, akik tudják. Mert aki megélte a Golgotát, aki Krisztus megváltó vére által új életet kezdett, az tudja, hogy jön Jézus a megváltott élet teljességével, jön a megkezdett művét befejezni, teljes diadalra juttatni. Aki megtapasztalta Krisztus megváltásának a valóságát, az már azon a hídon áll, amely a történelem felett feszül, és az már tudja, hogy ez a híd nem a semmibe ível, van másik pillére is. Az már olyan vándor lett, aki megy a másik pillér felé.

De ha ezt tudjuk is, egy valami akkor is homályban marad előttünk: ama nap érkezésének, felvirradásának az ideje. “Az időről és időszakról pedig, atyámfiai, nem szükség, hogy írjak néktek.” (1. vers) Egészen Jézus szavát idézve, csak annyit mond róla az apostol, hogy “úgy jő el, mint a tolvaj éjjel”. Ebben a különös hasonlatban nagy figyelmeztetés van. A tolvaj nem jelenti előre érkezését: váratlanul, meglepetésszerűen jön. Nem kívánják a jövetelét és nem is számolnak vele. Jézus napja akkor virrad föl, amikor legkevésbé várjuk, amikor a legkevésbé érezzük annak szükségességét. Nagy meglepetés lesz az egész emberiség számára. És a tolvaj éjszaka jár, a sötétség leple alatt. Itt talán nem is az éjszakai időszakról van szó, hanem a megpróbáltatásnak éjjeléről, a legsúlyosabb problémák, a veszedelmek idejéről. S a veszedelmek között szabadítóként jön Krisztus! Az éjszaka az alvás idejét is jelenti. Krisztus egyházának nem a külső erőszak a legnagyobb veszedelme, hanem az álomba merülés, a lelki elernyedés, amelyben elfelejtkezik az Úrnak napjáról! Az az alvó állapot, amelyben feladja reményét a visszatérő Krisztus dicsőségében, és teljesen a világban helyezkedik el. Tehát az az állapot, amelyben az egyház megszűnik eszkatologikus [a végidőket váró] gyülekezet lenni és teljesen földi intézménnyé szerveződik. Ez a legnagyobb veszedelme az egyháznak, és ebből az álomból hívogat most is az Úr, az Ő visszajövetelét hirdető Igéjével.

Az egész emberiség egyetlen széles folyamként sodródik az Úrnak napja felé. De amint ez a folyam nekiütközik ennek a másik pillérnek, két ágra szakad: egyik ágban a világosság fiai, a másikban a sötétség fiai mennek tovább. Így mondja ezt az apostol: “Ti mindnyájan világosság fiai vagytok és nappal fiai; nem vagyunk az éjszakáé, sem a sötétségé!” (1Thessz 5,5) Hová fogunk majd tartozni? Ez a kérdés. És ezt már most lehet tudni. Pál így mondja a thesszalonikaiaknak: “Ti mindnyájan világosság fiai vagytok!” Nem lesztek, hanem már vagytok. Hiszen már bennük van ugyanaz a világosság, amely majd kigyúl az egész világ felett ama napon. Magukban hordják már ugyanazt az életet, amely majd ama napon egészen elnyeli a halált. Nincs tehát mit félniök ama naptól. A betörő, aki a sötétségben szeret munkálkodni, megrémül, ha egyszerre váratlanul reflektorfény veszi körül, bűnös praktikáit leleplezi a ráömlő világosság. Napvilágnál sok mindent nem merne megtenni, amit a sötétségben csinál. Így van ez sok mindennel az ember életében. Ezek a sötétség fiai. A világosság fiait nem a napvilág figyelmezteti, hanem az a belső világosság, amit Krisztussal a szívükbe fogadtak. Aki egyébként is a világosságban jár, életét, gondolatait, érzéseit nem kell féltenie a leleplezéstől, nem kell rejtegetnie valamit: azt nem rettenti meg, ha kívülről is kigyúl a fény, amit már belülről ismer! A világosság fiai nem rettegve, hanem örvendezve várják az Úr napjának eljövetelét.

Hová tartozunk hát: a világosság fiai vagy a sötétség fiai közé?! Még valami más ismertetőjegye is van ennek, Pál így mondja: “Mi azonban, a kik nappaliak vagyunk, legyünk éberek, felöltözvén a hitnek és szeretetnek mellvasába, és sisak gyanánt az üdvösségnek reménységébe.” (1Thessz 5,8) Itt látszik, mennyire nem tétlen, a világtól elforduló várakozás ez. A mi reménységünk nemcsak valami más világra irányul. Jézus, amikor a maga visszatéréséről beszél, elmond egy példázatot, mely szerint beül majd az Ő királyi székébe és az előtte állókhoz így szól: “Mert éheztem, és ennem adtatok; szomjúhoztam, és innom adtatok; jövevény voltam, és befogadtatok engem; Mezítelen voltam, és megruháztatok; beteg voltam, és meglátogattatok; fogoly voltam, és eljöttetek hozzám. Akkor felelnek majd néki az igazak, mondván: Uram, mikor láttuk, hogy éheztél, és tápláltunk volna? vagy szomjúhoztál, és innod adtunk volna? És mikor láttuk, hogy jövevény voltál, és befogadtunk volna? vagy mezítelen voltál, és felruháztunk volna? Mikor láttuk, hogy beteg vagy fogoly voltál, és hozzád mentünk volna? És felelvén a király, azt mondja majd nékik: Bizony mondom néktek, a mennyiben megcselekedtétek egygyel az én legkisebb atyámfiai közül, én velem cselekedtétek meg.” (Mt 25,35-40)

Tehát a mi visszatérő Urunk azt kérdezi majd tőlünk, hogy vajon ebben a világban, ebben az életben abból a reménységből éltünk-e, hogy Ő visszajön, és számonkér? Megcselekedtük-e életünk folyamán azokat a jó cselekedeteket, amelyek bizonyítják, hogy megvolt bennünk ez a reménység? Vajon már itt, ezen a földön igazán megmutattuk-e azt, hogy mi ennek a Királynak az uralma alatt és szelleme szerint élünk, aki visszajön?

Érzitek, hogyan formálódik, hogyan nemesedik át az egész élet annak a reménységnek az erőivel, ami Krisztus visszajövetelére irányul?! Az Úr napja felé fordulva válunk egész emberekké a földön. Ha életösztönünk a vallás - egy nagy kiáltás az élet után, a teljes élet után -, íme hangzik a biztatás: Jövök, hozom a teljes isteni életet, jöjjetek elébe!

Úr Jézus, nézz le rám, Ne tévedhessek el;
A menny felé sötéten át te légy az úti jel.

Úr Jézus, nézz le rám, Ha elvonult az ár,
Te szent derűd derítsen és az örök napsugár.

(470. ének 3. és 5. vers)

Ámen

Dátum: 1954. február 28.

Ennek a szakasznak a címéül a bibliafordítók ezt írták föl: Az elmúlás felől való reménységünk. Pál apostol olyan dolgokról szól itt, amikről csak Isten saját kijelentésének a világánál lehet beszélni. Mintha széthúzódnék egy kissé az a függöny, amelyik különben eltakarja szemünk elől a túlvilágot, és mi csodálkozva és imádattal vethetünk egy pillantást annak az eljövendő világnak a titkaiba, amelynek mindnyájan elébe megyünk. Így kezdi az apostol: “Nem akarom továbbá, atyámfiai, hogy tudatlanságban legyetek azok felől, a kik elaludtak, hogy ne bánkódjatok, mint a többiek, a kiknek nincsen reménységök.” (13. vers) És a végén ezt mondja: “Vigasztaljátok egymást e beszédekkel!” (1Thessz 4,18) Az apostol tehát nem kegyes kíváncsiságot akar kielégíteni és nem szenzációs leleplezéseket akar eszközölni, nem helyszíni közvetítést ad a túlvilágról, hanem csak egyet akar: vigasztalni! Mégpedig azzal a reménységgel, amire följogosít bennünket a Jézus Krisztusban való hitünk. Olyan reménységünk van, aminek a fényében a szomorúság is örömmé változik, ami a halál félelmei között is megbátorít, ami a sírok éjszakáján is átvilágít. Ezzel a reménységgel bátorítja és vigasztalja Pál thesszalonikai testvéreit. Azoknak a hívőknek a hite ugyanis a levélből láthatólag nagy válságba került. Annyira benne éltek Krisztus hamarosan bekövetkező újra eljövetelének, visszatérésének a hitében, hogy azt hitték, senki sem hal meg közülük addig, míg meglátják majd Urunkat az ég felhőiben jönni nagy hatalommal és dicsőséggel. És most mégis megtörtént - nyilván többször is -, hogy meghalt valaki a gyülekezetből, anélkül, hogy Jézus visszajövetelét megérte volna. Itt is, ott is gyászba borult egy-egy hívő család, és a gyásszal együtt kínzó kérdések merültek föl: mi történt, mi lett hát a halottainkból, hova mentek, hol vannak most, hát ezek most már kimaradnak az Úr visszajövetelének a dicsőségéből és öröméből?!

Mi lett ezekkel, akik meghaltak? Ez a kérdés ilyenformán előttünk is nagyon ismerős. Nincs olyan ember, akinek ne volna halottja. Állandóan közöttünk jár a halál, mennél tovább élünk, annál többször találkozunk vele. És egyszer egészen bizonyosan eljön értünk is. Földi jövőnkről ez az egyetlen dolog, amit tökéletes bizonyossággal tudhatunk. Hogy mikor jön, hogyan jön, azt nem tudjuk, de hogy jön, az bizonyos! És azért bennünket is megborzongat a kérdés: mi lesz akkor, ha nekem magamnak is mennem kell? Mi lesz belőlem? Hová vezet az utam? És itt azt mondja az apostol: Nem akarom, hogy tudatlanságban legyetek azok felől, akik elaludtak! Tehát ebben a borzongató kérdésben van valami, amit biztosan tudhatunk. Nem vagyunk ráutalva ködös sejtelmekre, fantasztikus spekulációkra, kitalált elméletekre. Nem kell e tekintetben bizonytalanságban és tudatlanságban rettegnünk, mert itt olyan tényekről van tudomásunk, amelyek biztos alapot adnak a halálon túli reménységeinknek.

Mik ezek a tények? Két hatalmas megtörtént esemény: az egyik az, hogy Krisztus meghalt, a másik az, hogy Krisztus feltámadott! Krisztus meghalt: Krisztus, az egyetlen ártatlan, bűn nélküli, szent - az egyetlen, aki semmivel sem tartozott a halálnak, mégis vállalta a halált, a kárhozat halálát, a bűnért való halálbüntetést: ezzel feloldott a halál adóssága alól bennünket, akik alája voltunk vetve. Az egyszer kifizetett adósságot nem lehet másodszor is megkövetelni. Az Ő halála helyettes elégtétel volt, éppen a haláltól megváltó halál! Ő a mi Fejünk, mi pedig tagjai vagyunk néki. Eggyé lett velünk, akik vétkeztünk, hogy eggyé legyünk Vele, aki eleget tett a bűnért! És ugyanez a Krisztus, aki így meghalt, feltámadott! A halálnak azt a sötét falát, amely minden oldalról körülveszi és elzárja a földi életet, áttörte, rést ütött rajta. Krisztus feltámadásával olyan rés nyílt a halálon, amely nyitva is marad. Sohasem fog újra bezárulni! Ezért ujjong Pál apostol Krisztusnak, mint aki az első a halottak közül, a zsenge. Mert ahol első van, ott van második és van harmadik, ott beláthatatlan sor van, amelyik Krisztussal, az első zsengével egybekapcsolva átvonulhat a résen, az áttörés helyén! Ez a két hatalmas isteni tény: Krisztus halála és feltámadása az alapja minden reménységünknek a halállal szemben. Ezért folytatja az apostol így: “Mert ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadott...”. (1Thessz 4,14a) Aki hiszi, hogy Jézus meghalt és feltámadott, annak is el kell szenvednie ugyan a meghalás fizikai folyamatát, de éppen reménységben halhat meg, abban a reménységben, hogy a meghalás igazi veszedelmét: a kárhozatot, a bűnei büntetését már elszenvedte számára és helyette Jézus Krisztus. Jézus nem a meghalás fizikai folyamatától váltott meg bennünket, hanem a halál ítéletétől, a halál mérges fullánkjától, a kárhozattól!

Aki hisz a meghalt és feltámadott Krisztusban, máris részesül a megváltó halál és feltámadás áldásában. - Valami olyan dolog történik vele, mintha már ő maga is meghalt volna Krisztussal és feltámadott volna Krisztussal! Tehát mintha már ő maga - ugyanúgy, mint Krisztus - túl lenne a halálon, poklon, síron. Túl: a halálon túli világban, ott, az örök élet világában, ahol Krisztus van, együtt Krisztussal. Igen, ha hisszük, hogy Krisztus meghalt és feltámadott, akkor nemcsak "mintha", hanem valóságosan is elkezdődött számunkra az örök élet! Ha hisszük, hogy a meghalt és feltámadott Krisztussal egybetartozunk, ha ebben a Krisztussal való együttlétben van a teljes életünk, akkor érvényes az, amit az apostol így mond tovább: “Az Isten is előhozza azokat, a kik elaludtak, Jézus által Ő vele együtt.” (1Thessz 4,14b) Akkor az a szent "Ővele együtt" a halál határain túl is érvényes! Az élő Krisztussal való közösség, amit már itt a földön hit által megélhetünk, a meghalás után is tovább tart. Aki hisz Krisztusban, az az Ő saját szava szerint: ha meghal is, él! - tehát még a meghalás fizikai folyamata sem jelenti számára a halált, hanem a már hitben elkezdődött örök élet teljessé válását. A meghalás a hívő ember számára is egy bizonyos értelemben véve a véget jelenti: a mulandóság végét, a bűnben való élet végét, de nem az élet végét! Maga az élet, amit Krisztusban talált meg, megy tovább, sőt kiteljesedik! Azután jelenti a meghalás a hitnek a végét is, mert amit eddig hitt, az most látássá lesz. Jelenti a reménység végét is, mert az, amit eddig reménységben hordozott, most beteljesül.

Ugye, mennyire igaza van az apostolnak, amikor azt mondja, hogy nekünk, akiknek ilyen reménységünk van, valóban semmi okunk nincs úgy bánkódni, mint azoknak, akiknek nincsen reménységük?! Tehát a Krisztusban élő embernek közvetlenül az elalvás utáni állapota is már sokkal boldogabb és nagyszerűbb, mint az elalvás előtti volt! Hiszen otthon van, az Úrnál! De még valami hiányzik: még valamit várunk, még valaminek történnie kell. A földön élő hívők is ugyanabban a váradalomban élnek. Tehát a hívő gyülekezet itt lent, a földön és a halál túlsó oldalán lévő üdvözültek odafent - mindketten várnak. Mi testben várunk, ők lélekben várnak. Arra várunk mind, amit az apostol így ír le: “Mert maga az Úr riadóval, arkangyal szózatával és isteni harsonával leszáll az égből: és feltámadnak először a kik meghaltak volt a Krisztusban, Azután mi, a kik élünk, a kik megmaradunk, elragadtatunk azokkal együtt felhőkön az Úr elébe a levegőbe: és ekképen mindenkor az Úrral leszünk.” (16-17. vers) Jézusnak ez az utolsó, látható megjelenése még hátravan. Az apostol riadót hall, arkangyal szózatát és isteni harsonát. Ne szó szerint értsük ezeket: azt akarja érzékeltetni velünk az apostol, amit Jézus maga is megmondott, hogy Krisztus visszajövetele a földön reális, testi valóság. Az ember látni és hallani fog valamit, valamit megélni és megtapasztalni. Az apostol harci és győzelmi hangot hall. Az élő és visszatérő Krisztus végső leszámolására és győzelmére vonatkoznak ezek a kijelentések. Arra, hogy Jézus Krisztus az Ő isteni szeretetének és dicsőségének a fényében győzelmesen fog megjelenni.

Ezzel a hatalmas isteni ténnyel kapcsolatban az apostol három dolgot említ:

1) Akik Krisztusban aludtak el, azok feltámadnak.

2) Azok a Krisztusban élők, akik ezt a felséges pillanatot a földi testben érik meg, egy szempillantás alatt elváltoznak. Valahogy olyanformán, mint Krisztus a megdicsőülés hegyén elváltozott. Tehát: meghalás nélkül történik meg a mulandóságból a dicsőségbe való átmenetelük, a földi testnek dicsőséges mennyei testté való átformálódása.

3) Mind a feltámadott, mind az elváltozott sereg elragadtatik együtt a felhőkön át az Úr elébe, hogy az Ő gyülekezete ott legyen Vele örökké. Itt a hangsúly nem a részleteken, nem is az egymásutániságon van, nem azon, hogy mindez hogyan megy végbe, hanem az egészben az a dicsőséges bizonyosság a fontos, hogy: ekképpen mindenkor az Úrral leszünk! Tehát ahol az élő Krisztussal való kapcsolat valóban megvan, ott többé nincs elszakadás, sem ezen, sem a következendő világon. Aki itt, a földön az Úrnál van, az mindenkor az Úrral lesz, a halálban és a halál után is!

Ez a mi nagy boldog reménységünk. Vigasztaló reménység, éltető reménység, erőt adó reménység. Ennek a reménységnek a biztató fénye megvilágítja az élet legsötétebb útszakaszait is, hiszen bizonyos az útszakasz vége; erőt ad minden küzdelemben, hiszen bizonyos a győzelem; elűzi a félelmet, hiszen horgonyával a halálon túli életbe kapaszkodik. Fölszabadulttá, derültté teszi a földi életet, hiszen nem fenyegeti már a halál!

És minden azon múlik, hogy hisszük-e, hogy Krisztus meghalt és feltámadott?! Óh, de jó lenne ezt igazán hinni! Úgy hinni, ahogyan Jézus mondta: “Bizony, bizony mondom néktek, hogy a ki az én beszédemet hallja és hisz annak, a ki engem elbocsátott, örök élete van; és nem megy a kárhozatra, hanem általment a halálból az életre.” (Jn 5,24) És ha valaki itt most hallotta az Úr szavát, és hisz annak az Istennek, aki Jézust az ő megváltására bocsátotta el: akkor most az is átment a halálból az életre! És ez egészen bizonyos. A bizony, bizony - az eredeti szövegben így hangzik: ámen, ámen. Tehát Jézus maga előlegezi az áment a mi beléje fogódzó hitünkre.

Zengj hát az Úrnak s járd az utat,
Mit éppen néked Ő adott;
A mennyből gazdag áldást juttat
S majd Jézus ád szép, új napot.
Ki Benne bízik és remél,
Az mindörökké Véle él.

(274. ének 4. vers)

Ámen

Dátum: 1954. február 7.