Kedves testvéreim, annak az eseménynek, ami húsvét után 40 nappal, és pünkösd előtt 10 nappal történt, az a különlegessége, hogy a gondolatainkat, a lelkünket, a szívünket, a figyelmünket, a tekintetünket fölfele irányítja, a földről az égbe. A láthatókról a láthatatlanokra, az időből az örökkévalóságba. Innen, amoda. Az idelent valókról az odafent valókra, ahogyan hallottuk az előbb az igében. Jézusnak a mennybemenetele nem csak történeti tény, hanem egy nagy felfelé mutatás is, amelyik éppen arra figyelmeztet bennünket, amit az igében így olvastam föl, hogy „az odafelvalókat keressétek, ahol Jézus van, az Istennek jobbján ülvén”, és hogy „az odafelvalókkal törődjetek, nem a földiekkel”. Testvérek, én nagyon jól tudom azt, hogy milyen nehezen jut el egy ember oda, hogy Istennek ezt a figyelmeztetését, hogy az odafelvalókkal kezdjen el törődni, egyáltalán komolyan vegye a maga életében. Hiszen kivétel nélkül mindnyájan úgy kezdjük el ezt az életet, hogy vajmi keveset érdekelnek bennünket az odafent való dolgok. Annyira betöltenek bennünket az idelent való dolgok – tehát a földi dolgok és azoknak a problémái –, és annyira elégnek tartjuk a magunk számára azt, amit itt elérhetünk, amire itten juthatunk, hogy egész egyszerűen nem is marad hely a szívünkben, az életünkben az odafent való dolgoknak a keresésére, kutatására és az azokkal való foglalkozásra. Mindnyájan a mi életünknek a sátorfáját olyan nagyon mélyen cövekeltük bele ebbe a földi világba, minthogyha örökké itt élnénk, és örökké itt akarnánk maradni, és ezért azután az egész menny szinte kívül esik a látókörünkön.
A sok földi gond között egészen megfeledkezünk arról, hogy tulajdonképpen mindnyájan a menny felé haladunk, akarva-akaratlanul is oda vagyunk útban. Szinte kizárólag ide, a földi dolgokra irányulnak a terveink, az elgondolásaink, a törekvéseink, a földi dolgoknak a megszerzésére irányulnak a vágyaink és az óhajtásaink. Ilyenforma vágyaink vannak, hogy az egyik ember szeretne minél több pénzt szerezni, minél gazdagabb lenni. A másik talán tetszeni akar, szép akar lenni. A harmadik fiatal akar maradni, a negyedik házat akar építeni, és így tovább. Jó állást akar szerezni, befolyást akar biztosítani a maga számára, tekintélyt szerezni az emberek előtt. Ehhez hasonló dolgok és ezekhez hasonló gondok, tervek, vágyak, törekvések annyira betöltik az embernek az életét, hogy egész egyszerűen nem is hiányzik, legalábbis egy ideig nem is hiányzanak azok a bizonyos odafenn való dolgok, azok a bizonyos mennyei dolgok. Később azután, az időnek a múlásával az ember egyre jobban érzi, kezdi érezni azt, hogy mégis hiányzik valami az életéből, még akkor is, hogyha minden sikerült, amit elgondolt és amire törekedett, amire vágyott. Hát még akkor mennyire kezd hiányozni valami az életéből, amikor – ahogy szokták mondani – sorsüldözötté válik az ember; és olyan hallatlanul balga tud lenni az ember, hogy még az így egyre fokozódó hiányérzetét is mindig újra és újra csak az idelent való dolgoknak a gyűjtésével és még további habzsolásával igyekszik pótolni, kielégíteni. Olyanforma dolog ez, mintha valaki az égető szomjúságát tengervízzel akarná oltani: mennél többet iszik belőle, annál szomjasabbá válik tőle.
Gyakran előfordul azután, hogy az ennyire földbegyökerezett embernek a figyelmét a halál közeledésének a tudata kezdi azután ösztönözni arra, hogy forduljon már végre egyszer az örökkévaló dolgok felé is. Éppen nemrégen járt nálam egy öregedő férfi, és elmondotta nékem, hogy most már elmúlt 60 esztendős. Ilyenkor az ember már sohasem tudja azt, hogy mikor szakad vége az élete fonalának. Most már elérkezettnek látta az időt arra, hogy – ahogyan szó szerint mondta – vallásos dolgokkal is foglalkozzék. Hát valahogy ilyenformán vagyunk, testvérek, hogy szeretjük mindnyájan így halogatni az odafent való dolgokkal való foglalkozást. Vagy pedig, ami még ennél is sokkal általánosabb, amikor halljuk ezt a felszólítást, hogy az odafelvalókkal törődjetek, akkor azt mondjuk rá, hogy törődnénk mi, méghozzá nagyon szívesen törődnénk, de valahogy annyira lefoglalnak bennünket ezek a földi dolgok, hogy egyszerűen nem marad időnk másra. Nem marad időnk foglalkozni az örökkévaló dolgokkal. Mostanában egyre többet foglalkoztat, testvérek, Jézusnak egy mondása, amelyik így hangzik, hogy „áron is megvegyétek az alkalmakat, mert az idők gonoszak”. És az, hogy az idők gonoszak, vagy hogy a napok gonoszak, ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy valami szörnyűségek történnek ebben a földi világban, ebben az idői létben. Egyáltalán nem azt jelenti, hogy nehéz időket élünk – a nehéz idők sohasem váltak hátrányára a hitéletnek –, hanem azt jelenti, hogy az időnek van egy természete, van egy tulajdonsága: mégpedig az, hogy múlik, méghozzá nagyon gyorsan múlik. Elfogy, elszáll és visszavonhatatlanul tovatűnik. Peregnek az órák, a napok, a hetek, a hónapok, az évek, az évtizedek. Mennél idősebbek vagyunk, annál jobban látjuk, hogy milyen fölgyorsuló élettempóban élünk, és hogy milyen gyorsan száguld velünk az idő. És a világtörténelemnek az eseményei hol aggodalmakkal, hol reménységekkel, néha egy-egy kis örömnek a habzsolásával tömik tele az időnket, az életünket. Kénytelenek vagyunk, egész egyszerűen kénytelenek vagyunk mindnyájan sokat törődni, olyan sokat törődni a földi dolgokkal, hogy elforgácsolódik benne az időnk, és azután néha egy-egy bűnbánatos elcsendesedésben érezzük úgy, hogy mintha az idő, ez a rohanó óriás ellopta volna az életünkből az alkalmakat, és nem engedett bennünket eleget foglalkozni, eleget törődni az odafent való dolgokkal.
Vagy te talán úgy gondolod, hogy törődsz az odafent való dolgokkal? Lehet egyáltalán törődésnek nevezni azt a néhány percet, amit Isten előtt elcsendesedve töltesz el naponként?! A törődés, testvérek, valami olyanformát jelent, hogy huzamos és beható foglalkozás, olyan beható foglalkozás, amibe belefárad az ember. Vagy a törődés azt is jelenti, hogy az ember töri magát valamire. És én igazán nem tudom, hogy van-e közöttünk olyan valaki, aki így törné magát az Isten országa dolgaiért; hogy törné magát azért, hogy a jézusi lelkiség, szellemiség a mindennapi életében megvalósuljon. Van-e valaki, aki így töri magát ezért? A törődés törtetést is jelent, tehát akadályoknak a leküzdését és mindenféle áldozat vállalását és valami határozott cél felé való törekvést. Vagy ahogyan az egyik új magyar fordítás mondja ugyanezzel az igével kapcsolatosan, hogy „a figyelmeteket az odafelvaló dolgokra fordítsátok”. Tehát ez a törődés valami nagy-nagy, komoly figyelést jelent. Figyelést a láthatatlan Jézusnak az útmutatására, az irányítására, tanácsaira, egy láthatatlan világból érkező hatásokra való figyelést jelent ez a törődés. És mivel így magunktól, önmagunktól igazán nagyon nehezen jutunk el, sőt aligha jutnánk el arra, hogy valóban komolyan kezdjünk törődni az odafent valókkal, ezért Isten kénytelen néha a saját érdekünkben megtenni azt, hogy fokozatosan ráneveljen bennünket, rákényszerítsen bennünket arra, hogy az örökkévalókkal, az odafelvalókkal is kezdjünk el egy kicsit komolyabban törődni. Hangsúlyozom, hogy a saját érdekünkben kezdjünk el törődni.
Olvastam egyszer valamikor – bizonyára ti is hallottátok már, vagy sokan közületek –, hogy egy juhász egyszer megpróbálta a nyáját egy mély völgyön, egy zúgó patakon átterelni, mert a túlsó parton sokkal jobb legelőt talált a juhai számára. De hiába volt minden igyekezete, a félénk juhok, bárányok megtorpantak a zúgó patak előtt, nem mertek belegázolni, és akárhogy próbálkozott is, minden igyekezete csődöt mondott. Végül azután eszébe jutott neki valami jó gondolat: Fölvett egy kisbáránykát, magához szorította, azután megint lehajolt és fölvett egy másik báránykát a másik karjába, és ezzel a két ártatlan kis jószággal ő maga gázolt bele a rohanó patakba, és átment előre a túlsó partra. Amikor az idősebb juhok látták, hogy az ő kicsinyeiket elvették tőlük, akkor nagy bégetéssel először topogtak a parton, de azután végül mégis rászánták magukat, belevetették ők is magukat a patakba és átmentek rajta, és így lassan, szerencsésen átjutott az egész nyáj a túlsó oldalra, ahol a pásztor jobb legelőt talált a számukra. Nos, testvérek, valahogy ilyenformán tesz néha a jó pásztor is, a mi mennyei Urunk, Jézus Krisztus az Ő juhaival. Amikor azt látja, hogy valaki semmiképpen nem akar hallgatni reá, amikor nem elég valakinek a szép szó, akkor bizony előfordul, hogy elvesz tőle egy kisbárányt, és átviszi előre a túlsó partra, mert másképp talán vannak, akik nem is törődnének a túlsó partnak a dolgaival, másképp nem mennének a pásztor után. De amikor látják, hogy elvett tőlük valakit, akkor azután talán nagy bégetéssel és nagy sírások között, de mégiscsak elindulnak maguk is arrafelé, amerre eltűnni látták a szem elől a kisbáránykájukat. Nagyon sokan vannak, kedves testvérek, akiket egy-egy kedvesüknek a hazahívásával figyelmeztetett Isten arra, hogy „az odafelvalókat keressétek, és az odafelvalókkal törődjetek”. Nem érezted még sohasem azt, hogy mennél többen mentek el már mellőled – oda a túlsó oldalra, annak a nagy, sötét folyónak a túlsó oldalára –, annál több szál szövődött közötted és a másik világ között? Az ember szinte úgy érzi, hogy várják már odaát.
De kedves testvérek, nem ez a legnagyobb és a legdöntőbb vonzóerő az életünkben, hanem Jézusnak a mennybemenetele. Mert Ő az, aki most már nemcsak érzelmi szálakkal, hanem valóságosan is összeköt bennünket, összeköti az életünket azzal a másik világgal, az odafelvalókkal. Tehát az, hogy Jézus mennybe ment, ez nem azt jelenti, hogy eltávozott tőlünk valahová messze. Sőt, éppen azt jelenti, hogy az a nagyon távolinak elképzelt és elképzelhetetlenül titokzatos másik világ, a láthatatlan világ, mintha az jött volna közelebb általa hozzánk, és lett volna valóságosabb a számunkra. Ezt hozta közelebb hozzánk Jézus az Ő mennybemenetelével, és ezt tette reálisabbá a számunkra. A mennyet sohase úgy képzeljük el, testvérek, hogy valahol nagy messzeségben, elérhetetlen távolságban van: annak a mennynek, ahová Jézus bement – így szeretném mondani: ahová Jézus „beleláthatatlanodott” –, nem az a tulajdonsága, hogy messze van, hanem az a tulajdonsága, hogy földi érzékszerveinkkel megfoghatatlan, láthatatlan. Egyébként, ha azt kérdezné tőlem valaki, hogy hol van a menny, én azt mondanám, hogy itt. Itt, itt, itt – mindenütt. Mindenütt „itt”, és mindig „itt”. Mert ne úgy képzeljük el a dolgot, testvérek, hogy halad az idő folyamata évszázadok, évezredek, évmilliók hosszú során keresztül, és amikor ennek a hosszú sornak egyszer vége szakad, akkor ott valahol majd kezdődik az örökkévalóság. Nem így van ez, hanem valahogy úgy, hogy az az örökkévalóság, ami hordja ezt a mi idői létünket, ezt a mi földi létünket. Tehát olyanformán, hogy a mi földi világunk, a mi idői világunk minden pontjához egyformán közel van az örökkévalóság, mennyei világ. Éppen ezért Jézusnak a mennybemenetele épp a beteljesedését jelentette annak az ígéretnek, hogy „veletek leszek minden napon a világ végezetéig”. Velünk van, nem csak az emléke van, és nem csak a tanításai vannak velünk, hanem Ő maga: valóságosan, személyesen, és éppen olyan valóságosan, és éppen olyan személyesen, mint akkor, amikor itt járt közöttünk testben, ezen a földön. Csak két különbség van: Az egyik az, hogy akkor látták is Őt, mostan pedig nem látjuk Őt, de épp olyan valóságos. A másik különbség pedig az, hogy akkor egy időben csak egy helyen tudott jelen lenni, hiszen Ő maga is időhöz kötött létformában élt közöttünk, mostan pedig éppen abból a másik dimenziójú életformából minden helyen egyformán, mindenkor, minden időben jelen tud lenni. És amikor azt mondja az ige, hogy „az odafelvalókat keressétek, ahol Jézus van, az Istennek jobbján”, akkor ez valami olyanformát jelent, hogy itt a földön a mi lelkünknek, hitünknek a tekintetével próbáljuk Őt keresni, és megragadni. Tehát mintegy Őreá tekintve próbáljunk járni, élni, munkálkodni az emberek között, ezen a földön. Valahogy olyanformán próbáljuk keresni, mint ahogyan az ember sötétben tapogatózva keresi a másiknak a kezét azért, hogy megfoghassa – mert nem Őnéki van szüksége arra, hogy mi az odafelvalókat keressük. Erre nekünk van szükségünk, testvérek, hiszen az egész emberi életünk lényegéhez tartozik hozzá az, hogy két pólus között feszül: a föld és a menny között, a fizikai és a szellemi világ között, a látható és a láthatatlan világ között. Egész emberi életünknek az egyensúlyát biztosítja az, hogy ebben a földi forgatagban járva, élve belekapaszkodunk Jézusnak az onnét fölülről alányúló kezébe. Valahogy olyanformán, mint ahogyan a kanyargó és robogó villamoson az ember akkor áll biztonságosan, hogyha belekapaszkodik a fogantyúba, ami fölülről lóg lefelé, mert máskülönben egy-egy kanyarnál könnyen rálépünk a másik embernek a lábára, összeütközés támad, vagy esetleg elesünk és megütjük magunkat, vagy belezuhanunk az ablakba. Mindenképpen bizonytalanul érezzük máskülönben magunkat, és az egyensúlyi helyzetünket ez adja meg, itt a földön állva, hogy belekapaszkodva egy láthatatlan kézbe.
A menny felé való orientálódása az életünknek nem azt jelenti, hogy most már idegenné, hasznavehetetlenné válunk a földi világ számára, sőt, éppen ellenkezőleg. Az odafelvalókkal való törődés elsősorban itt, a földi életben mutatkozik áldásul a számunkra. Mennél komolyabban törődöm az odafelvalókkal, annál világosabban látom és érzem, értékelem az idelent való dolgokat. Például: elsősorban egészen másként kezdem látni önmagamat. Megszabadulok önmagam bűvöletéből – amiben minden ember szenved, aki nem törődik eleget az odafelvalókkal –, és kezdem olyannak látni magamat, amilyennek odaföntről látnak engem, amilyennek a mennyből látszom. Ebben a látásban pedig leolvad az emberről minden gőg, és minden képzelt jóság. És meglátom azt, hogy egyetlenegy mentségem van, az, ami a legelvetemültebb gonosztevőknek is: az Isten végtelen kegyelme, semmi más. És ugyanakkor kezdem másként értékelni a másik embert is. Úgy kezdem értékelni, ahogy odaföntről értékelik a másik embert. Meglátom benne a testvért, a sorstársat. Meglátom benne azt, hogy ő se különb, se nem a lábbvaló, mint én vagyok, hanem mennyei mértékkel mérve mindnyájan, mind a ketten egyformán kegyelemre szorult bűnösök vagyunk. És másként kezdem látni az eseményeket, a földi eseményeket is. Nem a visszájáról, ahogyan mi innét alulról látjuk mindig, hanem egy kicsit a színéről, ahonnét irányítják. Az odafent való dolgokkal törődő ember egészen más távlatban, más szempontból látja az idelent való problémákat is. Épp ezért jobban tud tájékozódni a földi életnek különböző útvesztőiben. A saját életének az útját egy kicsit onnét, felülről nézi, ahonnét az az áldott, drága kéz szövögeti az eseményeknek a szálát nagy bölcsen és nagy szeretettel.
Ugye nagyobb távlatból más képe van a dolgoknak, nagyobb távlatból más képe van a pillanatnyi problémáknak is, mint közvetlen közelről? Aki mindig csak a földiekkel foglalkozik, annak nincs meg ez a mennyei távlata, és nem csoda, hogy aztán belegabalyodik a dolgaiba, és nem látván a kiutat, könnyen elkeseredik és kétségbe esik. A helyes irányítás mindig odaföntről jön, attól a Valakitől, aki messzebbre lát, mint mi idelentről. És Aki éppen ezért nagyon jól tudja azt, hogy miért vezet azon az úton, amelyen vezet. S jól tudja, hogy mikor, hová kell megérkeznie az embernek. És az odafent való dolgokkal törődő embert nem rettenti még a halál sem, mert tudja, hogy ezen át is hazafelé visz az útja. Tehát testvérek, az odafelvaló dolgoknak a keresése és az azokkal való törődés semmiképpen nem jelent lelki menekülést a földi élet problémáiból és realitásaiból. Nem valami rajongó, mennyországba vágyakozás, vagy valami elmerülés egy édeskés misztikában – sőt, nagyon is gyakorlati dolog, hiszen azért keressük az odafent való dolgokat, hogy hozzunk valamit onnét ide le a földre. Amikor valaki igazán lélekből imádkozik, teljes szívvel imádkozik, akkor tulajdonképpen odalép be a mennybe lélekben, ő maga is. Mert minden igazi imádság nem egyéb, mint az élő Isten trónja előtt való megállás. És amikor felállunk az imádságból, akkor mintegy visszatérünk a mennyből, újra erre a földre, s nem jövünk üres kézzel. Hozunk magunkkal valamit onnan - ezért keressük az odafelvalókat.
Hát mik vannak odafent? Ott van a békesség, az igazi békesség, az igazi harmónia. S ebből a békességből és ebből a harmóniából hozhatunk mi is magunkkal valamit ebbe a földi világba, a házunkba, a családunkba, a gyülekezetünkbe, a társadalomba. Odafönt van a tisztaság, a szentség. Milyen óriási dolog, ha valamit is tudunk ebből hozni ebbe a megfertőzött világba! Odafönt van az igazi öröm, a jóság, a szeretet... Tehát mindig így, egy darab mennyel térünk vissza, egy darab mennyet hozunk bele ebbe a földi világba. Hát ezért keressük az odafelvalókat! Érzitek, testvérek, hogy a mennybemenetelnek az egész ünnepe amikor azt mondja, hogy az odafelvalókat keressétek és azokkal törődjetek, ugyanakkor szinte visszairányítja a tekintetünket a földre. Éppen arra figyelmeztet Jézusnak a mennybemenetele, hogy jó erősen, józanul, és gyakorlati módon álljatok emberek ezen a földön. Tehát a mennybemenetelt ünneplő emberek azok nem valami rajongó idealisták, hanem éppen olyan emberek, akik erőt kaptak arra, hogy igazán munkálkodni tudjanak Istennek a dicsőségére, meg az embertársaiknak a javára. Nem azt keresik, ami egyébként is megvan ezen a földön, hanem azt akarják behozni ebbe a földi világba, ami nincs meg: a mennynek a szépségét, a mennyországnak a jóságát.
Ezért könyörögjünk hát mindnyájan így:
Úr Jézus, nézz le rám, Ne tévedhessek el;
A menny felé sötéten át te légy az úti jel.
Úr Jézus, nézz le rám, Ha nő a félelem,
Ár zúg és ellenség szorít, légy, Megváltóm, velem!
Úr Jézus, nézz le rám, Ha elvonult az ár,
Te szent derűd derítsen és az örök napsugár.
(470. ének 3-4. és 6. vers)
Ámen.
Dátum: 1967. május 4.