Kedves testvéreim, „félelemmel és nagy örömmel” – olvastuk az elébb, és én úgy érzem, hogy ebben a két szóban lehet összefoglalni a legrövidebben azt a hatást, amit húsvét reggelén Jézus feltámadásának a híre keltett a tanítványokban és az asszonyokban, és kelt mindenkiben. Tudniillik az igazi húsvéti élmény mindig félelmetes és örvendetes élmény. Mindig félelmet és örömet vált ki azokban, akik ezt igazán a szívük szerint hallják meg, akik ezt valósággal tudomásul veszik. És én most éppen arról szeretnék beszélni ezen a mai húsvéti reggelen, hogy miért félelmetes és miért örvendetes az a hír, hogy Jézus feltámadott a halálból.
Testvérek, úgy érzem, hogy egy kicsit talán messzebbről kellene kezdeni, hogy megértsük azt, hogy miért félelmetes ez a hír. Mert hogy miért örvendetes, azt már sokszor hallottuk, de miért félelmetes? Az emberi lelket minden időben és mindenféle műveltségi fokon állandóan foglalkoztatta a halál problémája. Az a kérdés, hogy micsoda hát tulajdonképpen a halál? És még inkább az, hogy mi van mögötte, mi van a halálon túl? Merthogy valami van túl rajta, ezt ösztönösen sejtette az ember. Igen, mindig ösztönösen sejtette, hogy a halál maga nem a véget jelenti, hanem a halál egy olyan jelenség, ami elválaszt valamitől, ami eltakar valamit a tekintetünk elől, ami mögött talán egy egész titokzatos világ van: De mi? – ez a nagy kérdés. És akárhogyan igyekezett is az ember mindenkor, nem tudott átlátni ezen a sűrű, sötét függönyön, a halálon. Akárhogyan próbálta is feszegetni, nem tudta áttörni, nem tudott rést ütni rajta. És a halál valóban mint egy sűrű, sötét függöny, eltakar az emberi tekintet elől talán egy egész világot, borzongató titkoknak egy egész világát.
De valahogyan azt is tapasztalta az ember mindig újra és újra, hogyha innen nem is lehet átlátni oda, de onnét, a halálon túli életnek a valóságából mégis olykor átdereng valami kicsike fénysugár ide. Valami halvány derengés mintha áttörné ezt a sűrű, sötét függönyt, és mintha valami jelt adna abból a másik, titokzatos világból. Természetesen minden ilyen megnyilatkozás megrendítő élmény az ember számára. Minden olyan megnyilatkozás, ami onnét túlról jön, megrendítő élmény az innenső oldalon élő embernek a számára. És testvérek, kétségtelenül vannak olyan jelenségek, amelyek megfigyelhetők a halálnak közvetlen a küszöbén. Tehát azon a ponton, ahol ez a két világ, a látható meg a láthatatlan világ találkozik, érintkezik egymással. Vannak olyan jelenségek, amelyek itten megfigyelhetők. Például nagyon sok embernek a tapasztalata az, hogy amikor egy haldokló ember elérkezik erre a határra, erre a küszöbre – tehát a meghalása pillanatában –, olyan módon viselkedik, mintha már mást és többet látna, mint azok, akik körülveszik a betegágyát. Mintha látna valami kis fényt átszüremleni ezen a függönyön abból a másik világból, amelyiket az élők elől még eltakar éppen a halál. Egy egészen megrendítő esetet hallottam erre nézve egyszer egy vidéki kollégámtól, aki egy Duna melléki kis faluban lelkész. Elmondotta, hogy az ostrom alatt az ő falujukban nem voltak harcok. Csak a falu fölött lőttek át nagy távolságban egyik oldalról is, meg a másik oldalról is. Maga a falu – Kisoroszi – egy szigeten volt. Sötétedő, szürke, novemberi délután volt és a család biztonságul azért lement a pincébe, de kora délután följöttek azzal, hogy meg akarnak ebédelni mégis, és amikor följöttek a pincéből, a kollégámnak a felesége odament az ablakhoz, kinézett rajta, s egyszerre fölkiáltott: Nézzétek, milyen csodálatos ragyogó fehér fényesség odakint minden! Odanéztek a többiek - és nem láttak semmit. Odamentek az ablakhoz, kinéztek, és még mondták is az asszonynak, hogy hiszen novemberi szürke köd szitál, nincsen odakint semmi, semmi fényesség. De az asszony csak állította, hogy de igen, csupa fényesség minden. Kollégám aztán szelíden elvonta a feleségét az ablaktól, s alighogy megfordultak, abban a pillanatban valahol, nem messze a háztól, egy gránát csapott le, amelyiknek az egyik szilánkja az ablakon áttörve hátulról pontosan a szívén találta az asszonyt, úgyhogy szó nélkül összerogyott és menten meghalt. Mi történt itt? Vizionált ez az asszony? Nem, testvéreim. Ő maga se tudta, hogy pár pillanattal azelőtt ott állott azon a határon, ahol a látható és a láthatatlan világ érintkezik egymással, és ő már látott valamit átderengeni annak a másik világnak a fényéből, amit az élők elől eltakar még a halál.
Testvérek, én nagyon jól tudom, hogy az ilyen és az ehhez hasonló jelenségekkel nagyon vigyázni kell, mert a babonás képzelődés fantasztikussá színezheti ki. De az kétségtelen, hogy a haldoklóknál megfigyelhető az, hogy annak a másik világnak, annak a halálon túli világnak a titokzatos fénye valami módon áttör ezen a sűrű, sötét függönyön, és valamelyest érzékelhetővé válik itt, ezen a földön is. És minden ilyen megnyilatkozás félelmetes, borzongató és megrendítő az ember számára. Miért? Egyszerűen azért, mert szinte a földi érzékszerveivel is átérez az ember valamit az Isten világának a valóságából. Hasonló ez ahhoz a szent remegéshez, amit Mózes érezhetett az égő csipkebokor mellett, amelyben megjelent néki Istennek a dicsősége. Vagy amit Ézsaiás próféta érezhetett akkor, amikor látomásban ott állott Isten trónja előtt, és fölkiáltott jajongva, hogy „Jaj nékem, elvesztem, mert a Seregeknek Urát látták az én szemeim”. Mózesnél is és Ézsaiásnál is valami ilyen dologról van szó, hogy valami egészen rendkívüli és megrendítő jelenségben válik érzékelhetővé annak a másik világnak, Isten világának a függönyön való áthatolása.
Testvérek, mindezek, és az ehhez hasonló jelenségek azonban csak nagyon-nagyon halvány derengések ahhoz képest, ami húsvétkor történt. Fel van jegyezve, hogy az asszonyok, amikor odamentek Jézus sírjához, hogy bebalzsamozzák a holttestet, a sírt megnyílva és üresen találták. A nyitott és üres sír már magában véve is olyan, mintha egy rés lenne azon a bizonyos sűrű, sötét függönyön, a halálon, amelyen át borzongva tekint bele az emberi lélek a titkoknak a világába. Majd pedig maga Jézus, a maga feltámadott élő valóságában egyszerre csak megjelenik a tanítványok előtt, meg az asszonyok előtt. Jézusnak, a feltámadottnak ez a személyes megjelenése pedig olyan, mintha az az egész halálon túli világ szinte mintegy összesűrítve vetítődnék oda az emberek elé, és egyetlen élő, mozgó személyben válnék láthatóvá és hallhatóvá. A sír üres. Jézus feltámadott. Emberi szemek ámulva látták. Nos, testvérek, ez az igazi, ez az egyetemes érvényű és végleges, igazi üzenet, jeladás, fénysugár abból a másik világból, az Isten világából, ami már nemcsak halvány derengés, ami átszüremlik valamelyest azon a függönyön, hanem vakító fény, mint a felkelő nap. Én el se tudnám képzelni másképpen a feltámadott Jézussal való találkozást, mint csak ilyen szent remegésben és félelemben, hiszen a nagy örök titok, ami az emberi lelket mindig, újra és újra a legnagyobb izgalomban tartotta, a halálon túli világnak egy darabja, sőt Ura áll ott előttük, eleven valóságában, és beszél hozzájuk. Mintha csak azt mondaná: Nézzétek, szétnyitottam a függönyt! Tudni akarjátok, mi van a halál mögött? Feltámadás van, örök élet van, én vagyok: az Isten van.
Érzitek már, testvérek, hogy miért olyan félelmetes hír az, hogy Jézus föltámadott a halálból? Azért, mert a halálon túli világnak, Isten világának a fénye ragyog benne és kápráztató sugarától megremeg a lélek. És aki ezt a szent félelmet, ezt a szent borzadályt még soha életében nem érezte át, az még nem is állt igazán soha az élő Jézus jelenlétében. Mert testvérek, az igazi istenélmény mindig megrendítő. Misztérium tremendum – szent borzalom – annak a titoknak az átremegése a lelken, hogy itt az Isten és én Isten jelenlétében állok.
Nagyon helyesen és találóan fejezték ki ezt a régiek, amikor az Istenben való hitet istenfélelemnek nevezték. Azt hiszem, jó lenne, hogyha többet átéreznénk ebből az istenfélelemből. Nagyon meg tudom érteni ezeket az asszonyokat, akikről itt szó van a Bibliában, hogy félelemmel, de ugyanakkor nagy örömmel „futnak vala a sírtól, hogy megmondják az Ő tanítványainak”. Mert testvérek, az a csodálatos éppen a húsvéti evangéliumban, hogy akármennyire félelmetes is, ugyanakkor mégis örvendetes. Félelmetesen örvendetes hír az, hogy Jézus feltámadott a halálból. És nem csak az az örvendetes benne, hogy Jézust most visszakapják a halálból azok, akik Őt szerették. Tehát nem csak egy nem remélt találkozásnak, egy nem remélt viszontlátásnak az öröme, hanem sokkal-sokkal több ennél. Talán éppen az a diadalmas öröm, hogy Jézus él, hogy bár meghalt, mégis él. Sőt, hogy éppen halálon diadalmaskodva él és itt van. A Jézusban való hit nemcsak kegyes visszaemlékezés egy régen élt valakire, hanem egy személyes együttlét, és egy valóságos találkozás egy itt és most élő valakivel. Azért jelent meg Jézus feltámadása után itt-ott-amott a tanítványainak, úton, hegytetőn, lakásban, vacsoráló asztalnál, hogy ezzel is mintegy illusztrálja azt, hogy Ő ennyire igazán él, hogy Ő ennyire igazán itt van, és ennyire igazán együtt van azokkal, akik Őbenne hisznek, és akik Őt várják. És hadd tegyek testvérek nagyon alázatosan, de nagyon boldog hálával bizonyságot arról, hogy az én életemnek is az egyetlen igazi realitása az, hogy Jézus él. És hogyha a földi szemünk elől elrejtve is, de élő valóságában most is ugyanúgy ott van velünk úton, lakásban, hivatalban, kiránduláson, bárhol, ahol éppen vagyunk, ugyanúgy ott van velünk, mint annak idején a tanítványokkal, és annyira közel van hozzánk, hogy elér a szavával. Az egyetlen bizonyos valóság, amire számítani lehet ebben a bizonytalan világban, az, hogy Jézus él! És testvérek, az Ő közelléte és az Ő velünk léte akkor is valóság, hogyha a szomorúságtól, a tépelődéstől vagy a gondoktól, vagy bármiféle más egyébtől nem látom, nem érzem, nem tapasztalom. Hiszen nem is az én látásom, érzésem vagy tapasztalatom teszi realitássá, valósággá az Ő jelenlétét, hanem az Ő feltámadása. Mert az Ő feltámadása éppen azt jelenti, hogy Ő most már abba a láthatatlan világba tartozik bele, amelyik körülveszi és hordozza, meg áthatja ezt a látható világot. Jézus abba az örökkévalóságba tartozik bele, amelyik a háttere ennek az idői létnek. Tehát egy földi érzékszerveink által megfoghatatlan dimenziójú létformából mindig, mindnyájunkhoz egyformán közel van.
Csak merni kell hinni azt, hogy míg te itt vesződsz a magad gondjaival, bajaival, problémáival, saját magad gyengeségeivel, esetleg bűneivel és kísértéseivel, Valaki lát mindent, vigyáz rád, sőt törődik veled. Annyira törődik veled, hogy Ő irányít mindent. Azt is, ami elcsüggeszt, azt is, ami lever esetleg, de azt is, ami örömet vagy sikert hoz az életedben. Ne féljetek, testvérek! Az a Valaki, aki a saját életével fizetett a mi bűneinkért, nem fog bennünket elhagyni sohasem. Akiket megvásárolt magának a saját vére árán, azokat nem fogja cserben hagyni. Akikért a poklokra szállott alá, azokról nem fog elfeledkezni egy pillanatra sem. És akármilyen picike kis hittel, de merjed azt mondani: Hogyha nem látom, nem érzem és nem tapasztalom, sőt, ha az ellenkezőjét látom, érzem és tapasztalom, akkor is tudom, hogy Jézus él, és hogy onnét, arról a küszöbről, ahol a látható és a láthatatlan világ érintkezik egymással, látja az életemet, irányítja a sorsomat, és szeret!
Azt ne higgyétek testvérek, hogy mindez csak elmélkedés! Erről meg lehet győződni. És tudjátok, hogy hogyan lehet erről meggyőződni? Nos, hát nem e világtól elforduló elmélkedésben és nem a misztikusok elmélyedt révületében, sem pedig a titkokra észszerű magyarázatot kereső kutatásban, hanem egyetlenegy módon: az Ő szavának való konkrét engedelmességben! Ugye mindnyájan ismerjük, amit Jézus a szeretetről, a megbocsátásról, a türelemről, az önzetlen szolgálatról, a másokon való segítésről, tehát az Ő követéséről mondott. Mindnyájan nagyon jól tudjuk, hogy milyennek kellene lenni az igazi krisztusi életnek. Nos, atyámfiai, ez mind nagyon szép tanítás és jó tanács Jézus nélkül, ha nem Jézus mondja, ha elvonatkoztatom magától az Úr Jézustól. Vagy ha Jézusnak tulajdonítom is, de annak a Jézusnak, aki 2000 évvel ezelőtt mondta, akkor ez mind csak jó tanács és szép tanítás. Jó tanácsban és szép tanításban pedig nincs hiány ezen a földön, van az bőven, de az nem segít rajtunk. De ha egyszer megpróbálod magadban hit által realizálni azt, hogy most pedig maga Jézus, az élő Jézus mondja neked, hogy szeresd azt, aki megbántott téged, és bocsáss meg neki; vagy hogy ne aggódj a holnapi nap miatt, még ha akármilyen kilátástalannak látszik is az; vagy hogy menj el azzal az emberrel, aki téged egy mérföldútra kényszerít, kettőre: tehát, hogyha a kétezer évvel ezelőtti szavával ma szólít meg téged, és aki így megszólít, az ott van melletted közvetlenül – mert ott van a maga élő személyes valóságában –, akkor az Ő szavára neked is éppen úgy sikerül az a krisztusi mozdulat, vagy az a krisztusi szó, vagy az a krisztusi indulat, mint ahogyan sikerült – ugyancsak az Ő szavára – a béna kezűnek felemelni a kezét, vagy mint ahogyan sikerült a halott Lázárnak Jézus szavára kijönni a sírból. Mert testvér, hogyha Jézus él és Jézus itt él, és velem él, és mellettem van, akkor lehet győzni mindenféle kísértés és bűn fölött, akkor meg lehet vigasztalódni mindenféle szomorúságban, akkor mindig van tovább ott, ahol az ember azt hiszi, hogy itt most már nincs tovább! És tudjátok, a Jézus szavának való konkrét engedelmességben mindig átragyog valami az Ő feltámadott és élő valóságának a fényéből, úgyhogy az ember ámuló hódolattal bizonyosodik meg róla, hogy Jézus tényleg itt van, tényleg él, mert hiszen éltet és ez a csodálatos nagy húsvéti öröm!
Ez az a félelmetesen nagy örömhír, hogy Jézus feltámadott a halálból. Meg az a boldog bizonyosság, hogy odaát is, a függönyön túl is ugyanaz a Jézus az Úr, és ugyanaz a Jézus él és uralkodik, aki itt a függönyön innen, annak idején szenvedett a keresztfán érettünk. Hogy ott túl is ugyanaz a Jézus vár bennünket, aki itt szeretett, akit itt megismertem, aki itt a maga számára választott ki. Akkor pedig nem kell félni a haláltól, meg az örökkévalóságtól, az ítélettől, az Istentől, hiszen ott is ott van Jézus, s feltámadott dicsőséges testén láthatók még azok a sebek, amelyeket akkor ütöttek rajta, amikor a mi adósságunkat fizette. Hát lehet ennek nem örülni? És lehet, testvérek, egy ilyen nagy, jó hírnek, egy ilyen evangéliumnak a tudatában más egyebet tenni, mint örülni?! A feltámadott Krisztusban hívő ember legmélyebb alaphangulata az öröm. Az örök élet bizonyosságának a félelmetesen nagy öröme. Egyszer valaki, aki nagyon-nagyon el volt keseredve, és akit megpróbáltam mint lelkipásztor vigasztalni, a beszélgetés folyamán azt találta nekem mondani, hogy könnyű magának, mert magának nagy hite van. És akkor azt mondottam néki, hogy nekem valóban könnyű, de nem azért, mert nagy hitem van, hanem mert nagy Megváltóm van!
Drága testvér, akármilyen kicsike, nyavalyás hited van, de hogyha te azzal a kicsike hittel ebbe a nagy Megváltóba, ebbe az élő Megváltóba kapaszkodsz, akkor neked is könnyű, akkor minden könnyebb lesz, sokkal könnyebb lesz.
Azok az asszonyok ottan „félelemmel és nagy örömmel futnak vala, hogy megmondják a hírt az Ő tanítványainak”. Megmondták. A tanítványok megint továbbmondták másoknak, azok megint másoknak, azok megint továbbmondták, és így jutott el ez a hír hozzánk is. Most is, itt is, az a felséges, az a félelmetesen örvendetes hír, hogy Jézus feltámadott a halálból! Mondjuk hát mi is tovább, hirdessük tovább a nagy, boldog húsvéti evangéliumot:
Krisztus feltámadott,
Kit halál elragadott,
Örvendezzünk, vigadjunk,
Krisztus lett a vigaszunk,
Halleluja!
Ha ő fel nem támad,
Nincs többé bűnbocsánat,
De él, ezért szent nevét,
Zengjük ő dicséretét,
Halleluja!
Halleluja! Halleluja! Hlleluja!
Örvendezzünk, vigadjunk,
Krisztus lett a vigaszunk,
Alleluja!
(185. ének)
Dátum: 1967. március 26.