Eleve elrendelés

Kedves testvéreim! Ahogyan be is jelentettem, szeretném a múlt vasárnap elkezdett igehirdetést folytatni a predestinációról, Isten örök, eleve elrendeléséről. Talán emlékeztek rá, odáig jutottunk el, hogy azt mondottam, a predestináció tulajdonképpen az a boldog tapasztalat, amit Máté is átélt akkor, amikor elhangzott feléje egy hívás, egy drága hívó szó: „Te kövess engem!”. E hívó szó nyomán megérintette és megragadta őt Istennek az örök szeretete, és lehetővé tette a számára azt, hogy fölállva a háromszögű asztaltól elinduljon és kövesse Jézust, hogy Jézusé legyen mindörökre. Tehát, hogy az örökkévalóságnak a légköre, távlata vegye körül az ő földi életét. Igen, a predestináció az a boldog élmény, hogy rám talált Isten, hogy az Ő örök bűnbocsátó szeretetébe, az Ő kegyelmébe befogadott Isten.
Az hogy az övé lehettem, az hogy egyáltalán hihetek benne, hogy részesülhetek a vele való életközösségben mindörökre: ez egyáltalán nem rajtam múlott. Ajándék. Kegyelem! Kaptam! Én magamtól fogva nem érdemeltem volna egyebet, mint csak haragot és elvettetést. És ímé, mégis kegyelmet kaptam. Árulva eszmélek föl, hogy egy fölöttem álló titokzatos nagyhatalom rendelkezett rólam, nélkülem. Döntött mellettem, ezért dönthetek én most Őmellette. Megegyezett az Ő isteni szeretetével. Ezért lehetek én most mindörökre az Övé. Ez a boldog tapasztalat a predestináció.
De kedves testvérek, a predestináció nemcsak az üdvösségre vonatkozik. Tehát Istennek ez a kiválasztó kegyelme, amellyel önmagával való közösségre hív, nem csak arra az üdvösségre vonatkozik, amelyik majd egyszer valamikor a halál után lesz a részünk, hanem az egész földi életre is. Bármilyen fontos is mindnyájunk számára a saját egyéni üdvösségünknek a problémája és annak a bizonyossága, ne felejtsük el soha egy pillanatra sem, hogy Jézus mindenekelőtt az Isten országának az eljövetelét hirdette. Ez pedig azt jelenti, hogy amikor Mátét, meg engem, meg téged elhívott, akkor ez tulajdonképpen nem másokkal – tehát mondjuk, az elvetettekkel – szemben, nem azok ellenére történt, hanem mások érdekében történt. Éppen azért történt, hogy most már azt a többit, aki még eddig nem hallotta meg a hívást, mi hívjuk ugyanúgy a Jézus Krisztusban való hitre, ahogyan mi magunk is hitre jutottunk. Tehát az eleve elrendelés, vagy kiválasztás nemcsak az üdvösségre való kiválasztás jelenti, hanem ugyanakkor szolgálatra és engedelmességre való kiválasztást is jelent. Bizonyságtételre, az Isten országának a terjesztésére, az Isten uralmának a kiteljesedésére való bizonyságtételt is jelent. Mert minden embert, aki nem hisz – aki még nem hisz –, úgy kell tekintenünk, mint akiért éppen úgy meghalt Jézus, mint azokért, akik hisznek Őbenne. Mátét nem azért hívta el Jézus, se téged, se engem, hogy most már ez a Máté, te vagy én, bezárkózzék a maga kiválasztottsága tudatának a boldog érzésébe, és így mintegy elkülönüljön a többi emberektől, hanem éppen apostoli szolgálatra hívta el, Krisztus apostolául a többi emberek felé. Erről ír Péter apostol is a levelét olvasó hívő gyülekezeteknek, amikor ezt írja: „Ti pedig választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, megtartásra való nép vagytok” – és nem úgy folytatja, hogy tehát legyetek nyugodtak, biztosítva van az üdvösségetek, hanem így: „hogy hirdessétek annak hatalmas dolgait, aki a sötétségről titeket az ő világosságára hívott el”. Tehát azért választott el téged Isten a vele való örök közösségre, hogy a te szavad és a te életed bizonyságtétele révén másokat is elhívhasson ugyanerre az üdvösségre. Azért lettél te hívővé, hogy rajtad keresztül mások is hívővé lehessenek. Azért hallhattad meg te a hívást, hogy általad mások is meghallhassák ugyanazt a hívást. Tehát az a kiváltság, hogy te már ismered Istent, hogy te meghallottad, hogy te ismered azt a kegyelmet, amelybe befogadott téged az Isten: kötelez téged. Arra kötelez, hogy ismertesd meg ugyanezt a kegyelmet azokkal is, akik még nem ismerik, mert Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és az igazság ismeretére eljusson. Szóról szóra így van benne János apostolnak az egyik levelében. És éppen ennek a minden embert üdvözíteni szándékozó akaratának a végrehajtására hívott el téged, meg engem eszközül.
Csodálkozol rajta, hogy éppen téged? Meg vagyok győződve róla testvérek, hogy Máté is csodálkozott rajta, hogy éppen őt – de hát ezen tényleg csak csodálkozni lehet! A kiválasztottak a maguk kiválasztottságát nem is tudják másképpen megélni és megvallani, mint csak ilyen ámuló csodálkozásban. És akit ez az áhítatos csodálkozás nem indít szolgálatra és Isten kegyelméről való bizonyságtételre mások felé, az még nem is csodálkozott el igazán azon a kegyelmen, amelyben ő maga részesült. Tehát, te Máté, vedd tudomásul, hogy apostoli szolgálatra hívott el és választott ki téged magának az Isten!
Ez ideig talán még rendben is volna, hiszen nem új dolog. Rögtön fölmerül itten egy másik kérdés is. Tudniillik ez: Ha van predestináció, ha van eleve elrendelés, van-e akkor Máténak szabad döntési lehetősége, szabad akarata arra, hogy döntsön Jézus mellett? Mert hiszen hogyha Istentől van az, hogy Máté dönthetett Jézus mellett, vajon akkor nem ugyanúgy Istentől van az, hogy egy másik ember pedig nem dönthetett az Isten mellett? Nem azt jelenti a predestináció, hogy minden embernek a sorsa előre meg van szabva, rá van állítva mindenki egy bizonyos pályára, amelyet végig kell járnia, akár akarja, akár nem? Azért kellett Máténak megírnia a róla elnevezett evangéliumot az utókor számára, mert így volt elrendelve felőle? Júdásnak meg azért kellett elárulnia Jézust, mert így volt elrendelve felőle? Ha nem Máténak az érdeme az, hogy ő egy ilyen áldott életű apostollá válhatott, akkor Júdásnak se lehet bűne az, hogy ő pedig Jézust elárulta!
Testvérek! Én nagyon jól tudom, hogy itt van a predestináció egész gondolatmenetében a legsúlyosabb logikai ellentmondás. De ez is csak látszólagos, és ez is leginkább félreértésekből származik. Tudniillik a legtöbb ember valahogy úgy képzeli el a predestinációt, mint valami filozófiai determinizmust. Mondottam a múltkor: a legnagyobb baj az, hogy filozófiai kategóriák között gondolkodunk bibliai gondolkodás helyett. Sok ember úgy képzeli a predestinációt, hogy Isten erővel, az örökkévalóságtól fogva megszabott, lerögzített mindent, ami majd ezután történni fog. De hol marad akkor az embernek a döntési szabadsága és felelősségteljes cselekvése?! Hiszen akkor az egész történelem tulajdonképpen nem egyéb, mint egy olyan nagy sakkjátszma, amelyben az emberfigurákat egy magasabb rendű láthatatlan kéz tologatja ide és oda. Vagy mint egy nagy, tarka szőnyeg, amelyet minden emberi hozzáadás nélkül már megszőttek az örökkévalóságban, és amelyik a mi időnkben egyszerűen csak legöngyölödik. De ha ez így van, akkor hol maradt tere annak, ami az emberi életnek értelmet és méltóságot ad: a felelősségteljes, szabad cselekvésnek és akaratnak? Hogyha az egész élet nem egyéb, mint egyszerűen „legöngyölödése” annak, ami már régen készen van. Hadd mondjam még egyszer, ez a legtipikusabb példája annak, hogy mennyire filozófiai kategóriák között tudunk csak gondolkodni állandóan a predestináció problémájáról is.
A leghatározottabban és a legalázatosabban szeretném megmondani nektek, testvérek, hogy az a kérdés, hogy hogyan viszonyul egymáshoz Isten örök rendelése és az ember szabad akarata, ez a kérdés logikailag soha nem fog föloldódni. De nem is fontos. Mert nem a kérdés megoldása a fontos, sokkal fontosabb ennél az, hogy hogyan közelítünk ehhez a kérdéshez. Kívülről, vagy belülről? Kívülről: úgy értem, hogy mintegy páholyban ülve, mint nézőközönség, amelyik szemléli egy másik embernek, vagy embercsoportnak az életét; vagy pedig belülről: a saját magam felelősségtudata szempontjából. Egy példával hadd próbáljam ezt megvilágítani. Vannak más egyéb tényezők is, amelyek az embert a szabad akaratában és cselekvésében meghatározzák, determinálják. Nagyon sok függ attól, hogy ki milyen környezetben élt, vagy él, és hogy milyen jellembeli és más adottságokat hozott magával örökségképpen az őseitől. Például egy alkoholista apának a gyermeke kétségtelenül nagyobb hajlandóságot fog majd érezni magában az alkohol iránt, mint egy másik apának a gyermeke. Nehezebben fog tudni ellenállni a kísértésnek adandó alkalommal. Kívülről nézve ezt az embert – a nézőközönség szempontjából nézve – azt mondhatnánk rá, hogy szegény nem tehet róla, hogy iszik, hát ilyen átkos örökséget hozott magával az őseitől. Átöröklött tulajdonság ez benne. De belülről? Ő maga, ez az ember, soha nem fogja ezt mentő körülménynek érezni. Saját maga az iszákos, dacára az örökölt terheltségének. Nagyon jól érzi és nagyon jól tudja, hogy a saját szabadon végrehajtott felelősségteljes cselekedete volt az, hogy már megint többet ivott a kelleténél. Tehát fönnáll egyfelől egy öröklött kényszer és másfelől fönnáll a szabad akarat lehetősége ugyanabban az egy emberben. Mintegy párhuzamosan áll fönn ez a kettő. Ez sem logikus, de így van. Mert az ember sohasem csak passzív tárgya az adottságainak, hanem mindig ugyanakkor alanya is, és felelős végrehajtója. Hogyha valakinek van valami szenvedélye, és szabadjára engedi ezt a szenvedélyt, és aszerint cselekszik, soha nem fogja azt mondani, hogy nem tehetek róla, a szenvedélyem cselekedte ezt, hanem mindig csak azt fogja tudni mondani: én cselekedtem ezt. Én.
Nos tehát, valahogy ezt a kettősséget érezzük a predestinációban is állandóan. Egyfelől ott van az az ige: Isten munkálja bennünk mind az akarást, mind az elvégzését a dolognak a maga jókedvéből. Ebből az igéből, ha itt magában állana, logikusan azt a konzekvenciát vonhatnánk le, hogy tehát akkor nekem nem kell csinálni semmit. Isten munkálja bennem az akarást, meg a véghezvitelt, hát akkor miért strapáljam én magam? Ugyanakkor összekapcsolódik ezzel egy másik ige: „Félelemmel és rettegéssel vigyétek végbe a ti üdvösségeteket”. Tehát az, hogy Isten mindennek fölötte van, tehát az én döntésemnek is, ez nem szolgai passzivitásra kárhoztat engem, hanem éppen aktív döntésre és felelősségteljes cselekedetre szabadít föl engem. Csak egy paradoxonnal, egy abszurd paradoxonnal tudnám ezt kifejezni, ami így hangzik: Tegyek meg minden tőlem telhetőt, mert semmi sem tőlem függ. Ez logikai ellentmondás? Nem, csak két párhuzamos vonal, amiről ugye tudjuk – tanultuk –, hogy a végtelenben, tehát az örökkévalóságban metszi egymást, találkozik egymással. Itt, a mi látásunkban, a földi világ látásában ez a két párhuzamos soha nem fogja metszeni egymást. Ezért nem lehet egyiket a másik ellen kijátszani. Az örökkévalóságban, a végtelenben, majd ott találkozik ez a kettő, és kiderül, hogy tulajdonképpen egy ugyanazon igazságot jelentett. Csak két különböző oldaláról nézve azt az egy igazságot. Addig azonban – tehát az örökkévalóságig – mind a kettő igaz. Mind a kettő érvényben van. Az is, hogy Isten munkálja bennünk mind az akarást, mind az elvégzést, és az is, hogy félelemmel és rettegéssel vigyétek véghez a ti üdvösségeteket. És testvérek! Az se úgy van ám, hogy Isten már nagyon-nagyon régen, valamikor előre megszőtte azt a „szőnyeget”. Nem. Hanem úgy van, hogy szövi az Ő örök „mostjából”, tehát az időt körülvevő örökkévalóságból szövi Isten a mi sorsunknak a szőnyegét. A te szabad döntésedet bedolgozza az egész életműbe. Tehát nem úgy áll fölötte Isten a te életednek és döntéseidnek, mint a marionettek fölött a drótokat rángató ember, hanem sokkal inkább valahogy úgy, mint a te döntéseid sorozatának a folyamát az egész sorsodba beleszövő művész, és így a te sorsod alakulását az egész világműbe beleszövő mester. Úgyhogy amikor egy-egy megtett útszakaszra visszatekintesz, akkor ámulva és megbékélve mondod: Így akarta az Isten! Nos tehát, így szőtte bele Isten Júdás árulását is az ő örök nagy terve, a megváltás munkájának a végbevitelébe. Ezért nem mondhatja Júdás, hogy jaj, hát én nem tehetek róla. Erre voltam predestinálva. Ez volt az örökkévalóságtól fogva számomra kiosztott szerep, ezt nekem végig kellett játszanom. Legfeljebb annyit állapíthat meg magáról Júdás, hogy a saját pénzéhes és nyugtalan természete következményeinek esett áldozatul. Neki magának eszébe se jut az, ami mindig csak a nézőközönségének jut eszébe, tehát csak kívülről; belülről, neki magának eszébe se jut az, hogy Istent okolja azért, amit tett. Hanem tudjuk, a saját hitvány tette felelősségének a súlya alatt roskadozva menekül az öngyilkosságba. Az már azután megint az Isten végtelen hatalma és bölcsessége, hogy még ezt a legnagyobb rosszat is beleszőtte az Ő tervébe a legnagyobb jó megvalósításába, a megváltás eszközeként.
Nagyon jól tudom, testvérek, hogy itt, ezen a ponton nyitva marad a kérdés. De előre megmondottam még a múlt vasárnap, hogy nem is megmagyarázni akarom én a predestinációnak a titkát, hanem csak még mélyebben körülírni a titkot. Nem egy logikailag jól záró, kikerekített gondolatrendszert akarok adni, hanem csak még erősebben rámutatni magára a titokra. De azt nagyon jól jegyezzétek meg, hogy neutrális álláspontból, tehát közömbös álláspontból még csak beszélni sem lehet a predestinációról. Mindig csak hiten belül. És a hiten belül a predestináció nem logikai rendszer, hanem boldog tapasztalat. Kíváncsiskodó kérdésekkel nem lehet közelíteni Istenhez. A nézőközönség kíváncsi kérdéseire Isten nem ad feleletet. Ez is egy ilyen kérdés, hogy mi lesz a júdásokkal és a hitetlenekkel? Nos, drága testvér, fáj neked a júdások és hitetlenek sorsa, vagy pedig csak kíváncsi vagy rá? Mert ez a kérdés, hogy mi lesz ezzel, vagy azzal, egyetlen egy szempontból jogosult: ha fáj, és hogyha annyira fáj, hogy képes vagy fölállni a helyedről és utána menni a júdásoknak és hitetleneknek, és elmondani nekik, hogy az ő számukra is van kegyelem. S minden tőled telhetőt elkövetsz azért, hogy ők is higgyenek Jézus Krisztusban, és akkor ők is meg fognak győződni arról, hogy őket is üdvösségre választotta ki Isten, a kegyelmes Isten.
És így szeretnék visszakanyarodni ahhoz, amit az elején mondottam: azért választott ki téged Isten önmagával való közösségre, hogy a te réveden mások is megtudják, hogy őket is hívja üdvösségre a kegyelemre választó Isten. Ha te ezt a feladatot elvégezted, a többit bízzad nyugodtan a kegyelmes Istenre. Nem akard mindenáron azt eldönteni, ami Istennek a dolga. Rád az tartozik, amit Jézus éppen legutoljára mondott azoknak, akiket legelőször választott ki magának apostolokul: „Menjetek el széles e világra, hirdessétek az evangéliumot, tegyetek tanítványokká minden népeket!” Ha ezt megteszed, akkor tapasztalod meg, hogy milyen boldog és fölszabadító igazság az Isten örök, eleve elrendelő kegyelme. Nem azt mondom, hogy akkor logikailag is majd minden szépen kikerekedik, és nem maradnak tovább titkok, világért sem ezt mondom, hanem csak azt, drága testvérek, hogy akkor ezek a titkok, amelyek továbbra is fönt maradnak, téged többé nem kandi kíváncsiskodásra, hanem boldog, ámuló hitvallásra fognak indítani. Úgy, ahogyan Pál apostol mondja a rómabeliekhez írott levelében: „Óh Isten gazdagságának, bölcseségének és tudományának mélysége! Mely igen kikutathatatlanok az ő ítéletei s kinyomozhatatlanok az ő útai! ...Mert ő tőle, ő általa és ő reá nézve vannak mindenek. Övé a dicsőség mindörökké.”

Ámen.

Dátum: 1967. augusztus 20.

Kedves testvéreim! Innen a gyülekezetből többen ismételten kértek már arra, hogy beszéljek egyszer a predestinációról, vagyis magyarul az eleve elrendelésről. Sokáig húzódoztam ennek a kérésnek a teljesítésétől, mert nagyon nehéz olyan valamiről beszélni, amiről nem lehet beszélni. Nem lehet beszélni egyszerűen azért, mert hiányoznak hozzá a megfelelő emberi szavak és emberi fogalmak. Nálam sokkal nagyobb teológusoknak és igehirdetőknek sem sikerült megnyugtató magyarázattal megértetni ezt a csodát, ezt a titkot, a predestinációt. És én azt hiszem, hogy az egyik legnagyobb félreértés a predestinációval kapcsolatban éppen abban van, hogy sok hívő ember megérteni szeretné mint egy tantételt, nem pedig megtapasztalni mint egy igazságot. Mert a predestinációt éppen úgy nem lehet megérteni, mint ahogyan például nem lehet megérteni az Isten mindenütt jelenvalóságát sem; de meg lehet tapasztalni a predestinációt, mint ahogyan meg lehet tapasztalni az Isten mindenütt jelenvalóságát. Azért beszélek hát mégis szívesen mostan erről a kérdésről, mert tudom, hogy nagyon sok egyéb akadály is akadályozza a megtapasztalását, tehát ennek a titoknak nem a megértését, hanem a megtapasztalását. Éppen ezért nem is szeretnék valami kikerekített gondolatrendszert formálni most a predestináció tanából, hanem egyszerűen a fölösleges akadályokat szeretném elvenni a tekintetünknek az útjából, hogy lássuk magát a titkot.
Nagyon sok hívő ember régi tanítások alapján úgy képzeli, hogy Isten teljesen jótetszése szerint egyeseket kiválasztott az üdvösségre, másokat pedig kiválasztott a kárhozatra. Ebben a mai prédikációban maradjunk egyelőre a predestinációnak csak az üdvösségre és kárhozatra való rendelése kérdésénél. És sokan úgy képzelik, hogy Istennek ez az egyeseket üdvösségre, másokat kárhozatra kiválasztó ténykedése minden időknek előtte történt, tehát eleve elrendeltetett – predestináltatott –, vagyis hogy ez egy olyan örök dekrétum, amelyiken többé nem lehet változtatni. Ezt nevezik kettős predestinációnak, mert egyfelől egyesek kiválasztására, másfelől pedig egyesek elvetésére vonatkozik. Természetes dolog, hogy ilyen értelemben véve a predestinációt, sok káros következményt vonnak le az emberek a saját hittudatukra nézve, mert egyesek elbizakodottá válhatnak, gondolván, hogy ők a kiválasztottak közé tartoznak, és ezért ebből a magasabb rendű, képzelt fölényből mintegy lenézik a többieket, akik nincsenek kiválasztva. Mások viszont esetleg kétségbe esnek, olyanok, akik nem merik magukat a kiválasztottak közé sorolni, és úgy gondolják, hogy hiába szól nekem az Isten kegyelméről az evangélium, vajon ki vagyok-e én választva? Ott él a lelkükben ez a gyötrő bizonytalanság: ha történetesen nem vagyok üdvösségre kiválasztva, akkor nem segít rajtam az, ha akármennyire igyekszem is hinni. További káros következmények is származhatnak még belőle, tudniillik könnyen azt gondolhatja valaki: ha ki vagyok választva az üdvösségre, akkor úgyis üdvözülök, akármit csinálok, tehát nem érdemes magam megerőltetni. Ha pedig nem vagyok kiválasztva az üdvösségre, akkor megint csinálhatok akármit, amit akarok, úgyse fogok üdvözülni. Tehát megint csak nem érdemes igyekeznem a jóra, nem segít rajtam az, ha minden igyekezetemmel megpróbálom a jót tenni. Így mindkét esetben egyszerűen ölbe tett kézzel várhatom meg, hogy mit rendelt felőlem Isten. Hiszen Istennél már úgyis el van döntve örökre, eleve az emberek üdvösségének vagy kárhozatának a kérdése: mit számít akkor még az én döntésem? Ugye, valahogy ilyenféle logikai buktatók vannak a predestináció problémájával kapcsolatosan az embereknek a hittudatában.
Nos, drága testvérek, hadd mondjam meg a lehető leghatározottabban, hogy ez az egész elképzelés, amit eddig a predestinációról elmondottam, teljességgel helytelen, és mindenki vesse ki a hittudatából. Ez nem egyéb, mint az emberi filozófiának bevitele a bibliai gondolkodásba. És egyszer már nagyon szerényen, de nagyon határozottan ki kell mondanunk azt is, hogy reformátor elődeink is beleestek ebbe a hibába, amikor a predestinációnak a tanát megfogalmazták. Nem ez a predestináció. Nem úgy van az, hogy Isten a teremtés előtt, vagy valamikor nagyon régen eleve, örökre eldöntötte egyesek üdvösségre, mások kárhozatra jutásának a sorsát. Vagy legalábbis ezek a szavak a Bibliában, amit éppen az Efézusi levélből többször is hallottunk, hogy „eleve elrendelvén” semmiképpen nem úgy értendők, mint ahogyan általában érteni szoktuk. És én azt hiszem, hogy mindenféle félreértésnek a legfőbb oka ebben a picinyke szóban van, hogy: eleve. Eleve, annyit jelent: rég. Ezek tisztán emberi fogalmak. Ezt értsük meg nagyon jól. A mi földi, idői kategóriáinknak megfelelő szavak és fogalmak, mert mi, emberek egyszerűen nem tudunk másképpen gondolkodni és beszélni, csak időben és idői kategóriák között. Az időt mérjük, a mi földi időnket mérjük úgy, hogy eleve meg utólag, pre- meg post-, előbb meg később, múlt és jövendő. Mi úgy érzékeljük a létünket, mint ami egy haladó időben történik. Egymás után pergő percekben, hetekben, hónapokban, évtizedekben játszódik le. Tehát egy olyan haladó időben, aminek van kezdete és van vége. Hogy hol van a kezdete és hol van a vége? – ez egy egészen más kérdés. De van! De ez mind a mi idői dimenziónk, az embereké, itt, ezen a földön.
Nos, Isten egészen más dimenziókban él, mint mi emberek: az örökkévalóság dimenziójában. Az örökkévalóságot azonban ne úgy képzeljük el, mint egy végtelenségig meghosszabbított időt, hanem úgy, hogy az örökkévalóság fölötte van az időnek. Az örökkévalóság egy örök pillanat, egy állandósult jelen. Tehát nem egy haladó folyamat, mint a mi időnk. Az örökkévalóságban nincsenek egymás után pergő percek, órák, évszázadok és évmilliók. Nincs kezdete, nincs vége, az örökkévalóságban nincs pre- és post-, eleve és utólag, ott egy örök „most” van. És ez az örök „most” éppen olyan közel van ahhoz az időhöz, amelyben az ember, az első ember megjelent ezen a földön, mint ahhoz az időhöz, amelyikben Jézus meghalt a Golgotán, és mint ahhoz az időhöz, amelyikben mi élünk itt, most, ebben a pillanatban, és az unokáink és dédunokáink fognak majd élni a jövő századokban. Tehát a mi múló időnket átöleli, körülveszi, hordozza az örökkévalóság, az az örök „most”. A mi időnk a maga múló perceivel és évezredeivel lebeg az örökkévalóságban. Amikor mi azt mondjuk, hogy Isten eleve elrendelt, hogy az Isten predestinál, akkor tulajdonképpen fából vaskarikát mondunk – de kénytelenségből mondjuk. Mert hiszen idői mértéket kifejező szóval beszélünk Istenről. Arról az Istenről, akinél nincs pre- és post-, eleve és utólag, hanem aki fölötte van az időnek – de nem tudjuk másképpen kifejezni. Mert Isten dimenzióinak a kifejezésére nincsenek szavaink és nincsenek fogalmaink, ezért vagyunk kénytelenek az örökkévalóságról is idői fogalmak között, és a mi dimenzióinknak megfelelően beszélni.
Tehát predestinál, eleve elrendel Isten? Persze, de ezt ne úgy képzeljük el, hogy minden időknek előtte, valamikor nagyon régen, vagy akár a teremtés előtt, hanem igen: predestinál Isten, de a mi egész időnket kezében tartó örökkévalóságából, örök „mostjából” predestinál Isten. Ezért, amikor Isten engem ma megszólít, és azt mondja, amit Jézus mondott Máténak, hogy „Jer és kövess engem!”, akkor ebben a ma hallott örök szavából megérint engem valami ugyanabból az időtlen „mostból”, amiből az is elhangzott egyszer, hogy „Legyen világosság!”. Meg az is, hogy „Ez az én szerelmes fiam, akiben én gyönyörködöm”. A mi fogalmaink szerint nagyon-nagyon régen hangzott el az, hogy „Legyen világosság!”, és kétezer évvel ezelőtt, tehát időben mérhető távolságban hangzott el az, hogy „Ez az én szerelmes fiam, akiben én gyönyörködöm”. De Isten mértékével mérve mind a kettő Isten örök „mostjából”, az örökkévalóságnak a „mostjából”, ahol nincs ez a távolság, amit mi érzékelünk, 2000 esztendő, meg százezer esztendő, hanem „most” van. Tehát igen: úgy is mondhatom, hogy minden időknek előtte, azaz eleve kiválasztott engem Isten az önmagával való közösségre. Mert ez, hogy „eleve” éppen úgy benne van Isten örökkévalóságában, mint az a pillanat, amelyben én ezt az ő engem kiválasztó örök szavát meghallom, elfogadom és engedelmeskedem neki. Na mármost testvérek, mindezt egy példával hadd illusztráljam, amit az előbb elmondottam: Ott ül Máté a vámszedő asztalnál. Egyszerre csak megáll előtte Jézus, megszólítja: „Jer és kövess engem!”. Máténak egy perccel azelőtt fogalma se volt róla, hogy ő egy perc múlva Jézus tanítványa lesz, hogy Jézus őt kiválasztja. De Istennél nincs egy perccel ezelőtt és egy perccel ezután! És nincs százezer esztendővel ezelőtt és százezer esztendővel ezután! Tehát Jézus – vagy mondjuk úgy, hogy Isten – öröktől fogva ismerte Mátét. Az örökkévalóságból ismerte és az örökkévalóságból szólította meg. Abból az örök „mostból”, ami a teremtés előtt is ugyanaz az örökkévalóság volt, mint az a pillanat, amelyikben Máté meghallotta ezt az örök szót. Nem Máté kereste Jézust, Jézus találta meg Mátét. Nem Máté választotta Urául Jézust, Jézus választotta tanítványául Mátét. Tehát Jézusnak a kiválasztó szeretete mintegy megelőzte Máténak a döntését. És ugyanakkor lehetővé tette Máténak azt a döntését, hogy fölálljon az asztaltól, elinduljon, és kövesse Jézust, kövesse mind az örökkévalóságig. Hát ez a predestináció.
Mi csak úgy tudjuk kifejezni, hogy eleve elrendelt az Isten. Vagy úgy, hogy megelőzött az Isten. Az Isten szeretete megelőzte az én Őmellette való döntésemet. Megelőzte. Mennyivel? Öt perccel? Fél órával? Tizenötezer esztendővel? Nem: egy egész örökkévalósággal. Az Isten örök „mostjával”. És amit az Ő örök „mostjában” elgondolt és elrendelt énfelőlem, az realizálódik az én mostomban, abban az idői mostban, amikor meghallom és elfogadom az Ő szavát, és elindulok és követem Őt. Tehát úgy is mondhatnám, hogy a predestináció tulajdonképpen nem is egyéb, mint az a boldog tapasztalat, hogy minden Isten kegyelméből van. Isten kegyelme az, hogy éppen engem szólított meg, és éppen nekem mondotta azt, hogy szeret, és hogy a fiává akar fogadni, és hogy az üdvösséget akarja nekem ajándékozni. De az is Isten kegyelme, hogy én ezt a megszólítását meghallhattam, tudomásul vehettem, a szeretetét viszonozhatom, követni akarom. Az is Isten kegyelme, hogy hihetek Őbenne egyáltalán.
Vagyis a predestináció nagyon vastagon alá akarja húzni azt, hogy kegyelem az, hogy a kegyelmet elfogadhatom. Isten kegyelmének szuverén szabadságáról beszél a predestináció. Arról, hogy Mátéban vagy Ábrahámban, tebenned vagy énbennem semmiféle olyan ok, semmiféle olyan tulajdonság vagy alap nincsen, amire való tekintettel választott volna ki Isten magának bennünket üdvösségre. Nincs semmiféle olyan erkölcsi vagy más egyéb kvalitásunk, ami Istent arra ösztönözte volna, hogy bennünket elhívjon önmagával való közösségre. Ha Isten az Ő kegyelmét adja valakinek, azt a kegyelmét adja, hogy az Ő kegyelmét elfogadhassa, akkor ez kegyelemből történik. Úgyhogy végeredményben a predestináció nem is a kiválasztott emberekről, hanem a kiválasztó Istenről beszél nékünk. És azt mondja el Istenről, hogy ő olyan Isten, aki megajándékoz azzal a kegyelemmel, hogy az Ő kegyelmét, amit Krisztusban közölt, elfogadhassuk.
Vajon nem az volt-e neked is és minden hívő embernek a tapasztalata, hogy végeredményben nem a te erkölcsi vagy vallásos erőfeszítéseden múlott, hogy hazataláltál Istennek a szeretetébe, és hívő emberré lehettél? Nem valamilyen kvalitásodon múlott ez, hanem kizárólag azon a drága hívó hangon, amelyik az örökkévalóságból megérintett, és azon a hazavezető kézen, amelyik az örökkévalóságból Jézusban kinyúlt utánad. Megvalósult az életedben egy örök akarat. Egy örökkévalóság-beli szeretethatározat keblére ölelt az Isten. Valahogy olyanformán van ez testvérek, mint egy kapu, mondjuk Isten országának a kapuja. Amikor kívül vagyok rajta, megállok előtte, és látom fölötte a fölírást: „Jöjjetek én hozzám mindnyájan…” – egy nagy hívás. És én látom a hívást, elindulok. Beérkezem, visszanézek ugyanarra a kapura, és belülről ugyanennek a kapunak a fölírása az, hogy „Isten hozott”. „Jöjjetek” – én megyek. De amikor megérkezem, egyszerre csodálatos boldogsággal azt tapasztalom, hogy idáig is Isten hozott, hogy minden Isten műve volt. Neki köszönhetek mindent: azt is, hogy elhívott, azt is, hogy tudtomra adta, azt is, hogy meghallottam, azt is, hogy jöhettem, azt is, hogy az övé akarok lenni és hihetek benne.
Érzitek már, hogy a predestinációnak az ilyen élménye nem tesz gőgössé, elbizakodottá, még kevésbé kétségbeesetté? Mert hiszen éppen azt jelenti, hogy Jézusra való tekintettel tudhatom, határozottan tudhatom, hogy Isten az üdvösségre, az Önmagával való közösségre az embereket – bűnösöket, vámszedőket, nyomorultakat, mint te meg én vagyok – egyedül és kizárólag a Jézusra való tekintettel hív el és választ ki. Tehát azt az örömet és azt a biztatást jelenti, hogy nem saját magunk kiválósága vagy alkalmatlansága szerint néz bennünket Isten, hanem egyedül Krisztus érdeme szerint. És ezért én most Isten előtti felelősségemnek a teljes tudatában hirdetem, hogy téged is kiválasztott Isten, meg engem is kiválasztott Isten! Üdvösségre választott ki bennünket Isten. Egyedül Jézus Krisztus érdeméért, az Ő golgotai áldozatáért. Ez pedig nem spekulációra ösztönöz, hanem megtérésre és hitre! Te Máté, hát vedd már egyszer tudomásul, hogy kiválasztott és elhívott Isten! No, akkor kelj föl és kövess, mire vársz még?! Jézus már döntött afelől, hogy te az Ő tanítványa légy. Döntött az örökkévalóságban, tudtodra adta az időben, eredj hát utána, csatlakozz hát hozzá, élj hát vele – hiszen élhetsz vele mindörökké! Ez a predestináció.
Szó sincs a predestinációban, testvérek, arról, hogy az emberek két különböző kategóriába lennének beosztva: egyesek a kiválasztottak, mások az elvetettek kategóriájába. Nem úgy vannak kiválasztottak és elvetettek, mint ahogyan vannak fehér emberek és vannak színes bőrű emberek, vagy mint ahogyan vannak férfi emberek és vannak női emberek – nem így! Istennek az örök tanácsvégzésében nincs kétféle lista: egyik, amelyikre a kiválasztottak nevei, másik, amelyikre az elvetetteknek a nevei lennének felírva. Van kiválasztás és elvetés, de ez a kiválasztás és elvetés nem kétféle embertípusra vonatkozik, hanem ugyanarra az egy emberre: tereád, meg énreám! Az én hitetlen, bukdácsoló, Isten ellen folyton csak lázadozó énem, amelyiket a Biblia óembernek nevez, az el van vetve, kárhozatra van ítélve, örök kárhozatra. De az én új emberem, amelyik Jézusra néz, és amelyiket Isten kegyelme teremtett bennem, az ki van választva az örök üdvösségre. Ha én magamra nézek, látva magamban a rettentő sok nyomorúságot és hitványságot, együtt jajdulok fel Pál apostollal: „Ó, én nyomorult ember, kicsoda szabadít meg engem e halálnak testéből?” De ugyanakkor, ha hittel Jézusra nézek föl, együtt folytatom az ujjongást Pál apostollal: „Hála az Istennek, aki a diadalmat adja nékünk a mi Urunk, Jézus Krisztus által.” Van tehát kettős predestináció, de a kettős predestinációnak a hívő ember élete a csatatere! Ott játszódik le mindig, újra az óember elvettetése és az új ember megtartatása.
Végül azt kérdezhetné még valaki: Hát akkor egyáltalán nincsenek is elvetettek? Nincsenek! Nincsenek! De sajnos majd lesznek, mert Isten egyszer majd az embereket jobb és bal keze felől fogja állítani. És az egyik társaságnak azt mondja, hogy „gyertek én Atyám áldottai, örököljétek az országot”, a másiknak pedig azt, hogy „távozzatok én tőlem az örök tűzre”. Nincsenek elvetettek, de majd lesznek. Addig azonban minden ember, kivétel nélkül minden ember Istennek a Jézusban közölt kegyelme meghirdetése alatt áll. Addig mindnyájunkat egyformán hív Isten, az üdvösségre kiválasztó Isten, és addig minden, még nem hívő ember is édes testvérünk, mert őérte is meghalt Jézus, és őrá is érvényes a kegyelem, ha elfogadja.
Istennek a kegyelme éppen olyan univerzális, mint amilyen szuverén. Reád ebben a pillanatban az tartozik, hogy téged hív az Isten. Most, e pillanatban te vagy az a „Máté”, akinek Jézus szól, hogy „Jer, kövess engem!”. Eredj hát! Élj tovább együtt Jézussal, abban a bizonyosságban, abban az örömben és abban a felelősségtudatban, hogy örök életre hívott el, és választott ki magának téged a kegyelmes Isten!

Ámen.

Dátum: 1967. augusztus 13.

Talán emlékeztek, arról volt szó a múlt vasárnap, hogy a kiválasztás nemcsak üdvösségre való kiválasztás, hanem szolgálatra, bizonyságtételre, Isten országa, Isten uralma továbbterjesztésére való kiválasztást is jelent. Tehát: azért választott ki téged Isten az önmagával való életközösségre, hogy a te szavad és életed bizonyságtétele révén másokat is elhívhasson ugyanerre az életközösségre. Azért hallhattad meg az Ő hívó szavát, hogy a te réveden mások is meghallhassák ugyanezt a hívó szót. Az a kiváltság, hogy te már ismered Isten ingyen kegyelmét, kötelez arra, hogy másokkal is megismertesd ugyanezt a kegyelmet... Idáig jutottunk el a múltkor.

Most azonban mindebből újabb kérdés adódik: hogyan terjesszem én tovább az Isten országát a környezetemben? Sok hívő embernek éppen az a problémája: hogyan tudnám hitre vezetni azokat a hozzátartozókat, akik még nincsenek hitben? Miként tudnám átadni nekik is azt, ami nekem a legdrágább, az Istenben való hit szépségét, értékét, valóságát? Van-e erre valami jó módszer? Mit lehetne csinálni, mit kellene tenni annak érdekében, hogy elvezessem, vagy visszavezessem a gyermekemet vagy az apámat vagy a testvéremet vagy egyáltalán valakit Istenhez? Isten uralma alá, az Isten országába? - Igen: ilyen kérdések érkeztek a múlt vasárnapi prédikációval kapcsolatban hozzám a hét folyamán.

Nos, Atyámfiai, Jézus ebben a most felolvasott példázatban mintha csak egyenesen az ilyen kérdésekre adna választ. Röviden arról van itt szó, hogy Isten országa - tehát az embereknek az Isten uralma alá való kerülése - magvetés által történik! Isten országa magvetés útján terjed tovább. Mit tégy másokért és hogyan tegyed? Azt, amit a magvető, és úgy, ahogyan a magvető! Ímé, az az ember csak elveti a magot. És miután ezt elvégezte, továbbmegy, ellátja az állatokat, kitakarítja az udvart, megjavítja a megjavítani való szerszámokat és dolgokat, bemegy a városba, elintézi ügyes-bajos dolgait, este lefekszik, éjjel nyugodtan alszik, másnap korán felkel, végzi a mindennapi élet ezer dolgát. És miközben mindezekben foglalatoskodik, történik valami, amiben már neki nincs tovább része, ami már nem rá tartozik, amit sem siettetni, sem megakadályozni nem tud: az elvetett mag csírázni kezd, majd kibújik, növekedik, kalásszá formálódik és a kalászban megérnek a búzaszemek. Tehát miután megtörtént a magvetés, a föld már magától termi meg a termést. Nem kell ahhoz semmiféle különleges taktika, ügyeskedés, módszer vagy erőlködés, mert az elvetett mag magától terem.

Jézus többször hasonlítja az Isten Igéjét a maghoz: gabonamaghoz, búzamaghoz. Csodálatos valami a búzaszem. Abban élet van összesűrítve. Istennek az Igéje is ilyen élő valami, életerő feszül benne, a saját erejénél fogva kezd el csírázni, növekedni és teremni. Isten Igéjéről van szó, Isten szaváról benne, tehát az Igében magának az élő, mindenható Istennek a jelenléte, vezetése, teremtő hatalma, életereje hat. Ha tehát ez az Ige bekerül egy ember szívébe, mint mag a földbe, magától, saját erejénél fogva kezd el ott csírázni: teremt hitet; növekedni: terjeszti ki a hatalmát az emberi élet területe fölött; gyümölcsöt terem: kimunkálja a teljes megváltás kegyelmét az emberben. Igen: Isten Igéje, magától! A benne lévő isteni életerőnél fogva! Isten nem felejti el, tudja, hova került az Ő Igéje, melyik ember életébe, hol szunnyad, mint az elvetett mag a föld alatt. Isten számon tartja az Ő mennyei magvetését, minden egyes búzaszemet az emberszívek talajában. Nos, az a mag nem hiába van ott, egyszer elvégzi azt a munkát abban a szívben, életben, amit csak az Isten tud elvégezni! Mert azt tudjuk, ugye, hogy egy ember élő hitre jutása, Istenhez térése nem a mi emberi ügyeskedésünk, erőfeszítésünk vagy taktikánk eredménye! Új életet csak Isten tud teremteni bármelyik embertársunk szívében. Mint ahogyan Isten kegyelme az, hogy te hihetsz Őbenne, ugyanúgy Isten kegyelme az is, hogy bármelyik másik embertársad, akár a fiad, leányod, vagy édesanyád, vagy kollégád, hihessen Őbenne! Élő hitre juthasson! Nos, hát éppen ezt végzi el benne az a mag, tehát Isten maga az Ő Igéje, ereje által.

A mi feladatunk mindebben csak az, hogy az a mag elvettessék a földbe! Tehát, hogy Istennek ez a csodálatos erejű élő Igéje belekerüljön annak a másik embernek a szívébe. Ez történik a mi bizonyságtételünk révén, mégpedig szavaink és életünk bizonyságtétele révén. Isten országa, Isten uralma úgy terjed, hogy belehirdetjük a hit nélküli emberi élet reménytelenségébe és elveszettségébe az Igét, és akkor egyszer majd mégis megtörténik a csoda: meglesz az eredménye! Ha az Igének ez a magja esetleg hosszú időn át elrejtve lappang is abban a szívben, amelybe valamikor elvetetted, sőt, ha fagyos kéreg fedi is el sokáig, vagy ha már egészen úgy látszik, mintha elhalt volna már az a mag ottan, akkor se csüggedj, hiszen egy dolog bizonyos: nem volt hiábavaló a magvetés! Mert a magvetés sohasem hiábavaló! Még akkor sem, ha nagy része annak a magvetésnek köves talajba esett, más része tövisek közé vagy letaposott útfélre, sohasem tudhatod, melyik szavad vagy mozdulatod került a jó talajba, a szívébe!

Jézus e példázatban éppen attól a csüggedéstől, türelmetlenségtől akar óvni bennünket, ami a bizonyságtételünk eredménytelenségének a látszatából ered. Úgy érezzük, falra hányt borsó minden szavunk, nem fog azon a másikon életünk példája, nem akar kikelni a sok-sok fáradsággal végzett magvetés. Ne törődj vele! Végezd tovább más egyéb munkádat, mint az a földműves, aki a magvetés után aludni tért. Minden reménytelenség és minden látszat ellenére is higgy abban, amit Jézus a magról mondott, hogy „magától terem a föld, először füvet, azután kalászt, azután teljes búzát a kalászban.” - Én a tavasszal dália gumókat ültettem itt a kertben. Pár hét múlva egyik is, másik is elkezdett csírázni, kibújt a föld kérge alól és szemlátomást növekedett. De volt három tő, amelyik nyomát sem mutatta a megfogant életnek. Türelmetlen voltam. Elkezdtem az egyik fölött kapirgálni a földet, hogy megnézzem a gumót, él-e még. Élt. Már apró csírák is lettek volna rajta, de a kapirgálással letördeltem a csírákat és így bizony hiábavalóvá lett az ültetés. A másik késlekedő gumót azután már hagytam és vártam... Egyszerre az is kihajtott és jelenleg már virít is a kertben. Ezt érjük el a türelmetlenséggel! Ne kapirgáld annak a szívnek a kérgét, ne légy kíváncsi rá, mi lett a bizonyságtételed eredménye, mikor kel már ki, mutatkozik-e már a hatás, mert elrontod az egészet. A magvetés a te dolgod, az eredmény már nem!

Ismertem egy asszonyt, hívő, imádkozó, Krisztusi szelídségű lélek volt. 50 éven át próbálta vetegetni csendes szavaival és vonzó keresztyén életével a magot cinikus, hitetlen férje szívében. Látszólag teljesen eredménytelenül! A kemény, gúnyos férfiszív olyan mozdulatlan maradt, mint a föld kérge a téli fagyban. Egyszer a férfi beteg lett. Tudták, hogy hamarosan itt a vég. Eredmény semmi! Az asszony tovább vetegette a magot sűrű imádkozások kíséretében. A férfi már agonizált. Az asszony imádkozott. A férfi már nem volt öntudatnál. Az asszony nem hagyta abba a magvetést, imádságban kérte az Urat, hogy szólítsa meg az öntudat alá merült lelket. A férfi egyszerre elkezdett sírni, keservesen sírni, mint egy kisgyerek. Az asszony szinte érezte, hogy most, most fogant meg a mag a lelkében! A hosszú sírás után a férfi kinyitotta szemét, ránézett a feleségére - teljes öntudattal -, elmosolyodott, békésen, boldogan, diadalmasan mosolygott - és meghalt! Az asszony tudta, hogy kikelt a vetés! Nem volt hiábavaló a hűséges magvetés! Sohasem hiábavaló a hűséges magvetés!

Hát én például mi értelmét látnám annak, hogy hétről-hétre igyekszem itt hirdetni Isten Igéjét, ha nem hinnék abban, hogy magot próbálok vetni néhány emberszívbe? Ha munkám eredményét nézném, bizony elcsüggednék, már rég abbahagytam volna - ha nem hinnék abban, amivel éppen Jézus biztat ezzel a példázattal, ha hiábavalónak tartanám az igehirdetésben való mindenféle fáradozást! De így tudom, hogy nem hiábavaló, mert sohasem tudhatjuk, melyik mag éri el valakinek a szívét és akkor „magától terem a föld, először füvet, azután kalászt, azután teljes búzát a kalászban.” - Hogyan vonhatod be azt a másik embert is Isten uralma alá? Nem valamiféle trükkel, módszerrel, emberi rafinériával, hanem egyszerűen úgy, hogy szavad és életed bizonyságtételével veted a magot, a többit pedig rábízod a földre és a beléje vetett magra!

Egyszer, régen, még a fajüldözés idején, egy fiatal diák jött a lelkipásztorhoz és elsírta neki keservesen, hogy mennyit szenvedett diáktársaitól a származása miatt. Sok fájó, szomorú élményét sírva öntötte ki egy csendes beszélgetésben. Olyan megható volt a fiú bánata, hogy a lelkipásztor nem tudott szólni egy szót sem, hanem egyszerre az ő szeme is megtelt könnyekkel, odalépett a fiúhoz, megölelte, megcsókolta és sokáig így tartották egymást zokogva, miközben a két férfi könnye összefolyt az arcukon. Annak a fiatalembernek akkor a szívébe került egy szavak nélkül megélt Isten-Ige, az, hogy „Sírjatok a sírókkal” - és évek múlva kikelt, felnövekedett és most egy áldott életű lelkipásztor életén át termi mások számára is a gyümölcsöt egy kis magyar faluban. Íme, egy sírásban megélt Ige ereje egy másik síró életében! Sohasem tudhatod, melyik szavad, melyik mozdulatod, melyik cselekedeted veti el a másik ember szívében azt a mennyei magot, ami egyszer majd megérik az aratásra! Csak végezd a magvetést, és aludj nyugodtan, közben az a mag majd elvégzi a maga munkáját abban a földben!

Mindig csodáltam Jézus nyugalmát, pedig Őelőtte igazán nagy megvalósítandó feladatok tornyosultak! Hiszen azért jött, hogy az Isten országát, az Isten uralmát terjessze el a földön. Számára ez a világ az a munkaterület, amelyet Istennek akar megnyerni. Úgy látja a bűnt, mint azt az ellenséges hatalmat, amitől az emberi életet meg kell szabadítani, úgy tekint az örökkévalóságra, mint amit a mulandósággal szemben diadalra kell juttatnia! Micsoda célok! Micsoda feladatok! És mégsem siet! Feladatai nem űzik, hajtják pihenés nélküli tevékenységre, nem fut egyik országból a másikba, nem kapkod, nem kiabál, nem harsogja bele hangszórókon át a világba a hangját - nem! Hanem úgy végzi ezt a nagy feladatot, mint az a földműves, aki beveti a magot a földbe és alszik nyugodtan és fölkel, ahogyan az éjjel és nappal rásötétedik vagy rávirrad. Azután megint újra veti a magot, megint csak veti. Közben ráér megállni egy rongyos, vak koldus mellett, betérni egy megvetett vámszedő házába vendégségre, ölbe venni kisgyermekeket, törődni jelentéktelen senkikkel... És közben tudja, hogy majd eljön az idő, amikor bevégezte munkáját, és magára hagyja majd a szántóföldet. Óh, milyen nyugodtan és bizalommal tud meghalni! Elmenni az Atyához! Nem fél, hogy tönkremegy és hiábavaló lesz minden végzett munkája! Nem! Az elvetett mag csírázik, érik, és majd eljön az idő, amikor le kell aratni! Ne türelmetlenkedjenek hát tanítványai sem! Végezzék csak hittel és azzal a bizonyossággal a magvetés szolgálatát, hogy nem hiábavaló! Higgyék csak, hogy az Ő Igéje élő mag, és bízzanak annak erejében, isteni hatásában!

De az a mag, amit a szavad és az életed bizonyságtevésével vetsz mások életébe: valóban mag legyen, búzamag, s ne konkoly! Hiteles, életképes Ige, élő bizonyságtétel. Megélt Ige, és nemcsak megtanult. De legyen megimádkozott, életből fakadó szó vagy tett, tehát emberi közvetítéssel is igazán Isten Igéje! Jézus szava azért volt olyan hatalmas erejű, mert előbb mindig az Atyával beszélte meg a mondanivalóját, mert Ő mindig az Atya előtti csendességből jött az emberekhez! A meghitt imádság csendességéből származó szó és tett mindig viszi az Isten Igéjét, mindig magvetés! Neked csak arra legyen gondod, hogy hitelesen megélt hitből fakadjon az a szó, vagy tett, amit a mások életébe magként elvetsz: akkor azután - még egy utolsó pillantást vetve a szántóföldre - nyugodtan lefekhetsz és elalhatsz akár örökre, bízva abban, hogy az aratás idejére majd beérik a vetés!

Ámen.

Dátum: 1967. augusztus 27.