Kedves testvérek, talán emlékeztek reá, hogy a legutolsó alkalommal, amikor így együtt voltunk evangelizációs istentiszteleten, a múlt hónap harmadik vasárnapján, arról a tékozló fiúról beszéltem, aki elveszett és megtaláltatott. De mostan derül ki, illetve hát mostan látjuk, hogy van ennek az édesatyának egy másik fia is. Egy olyan fia, aki soha nem távolodott el olyan messze az atyjától, mint az ifjabb testvér. Tehát aki mindig otthon maradt az édesatyja mellett, de íme, most, amikor az ifjabbik fiú hazatérése fölötti örvendezéstől zeng a ház, most derül ki, hogy tulajdonképpen ez a fiú is elveszett. Ha nem is úgy veszett el, mint ahogyan az ifjabbik testvér, de lényegében véve az atyja számára ő is egy elveszett fiú. Úgyhogy a szegény édesapa nyugodtan rámondhatja erre a másik fiára is, hogy ez az én fiam elveszett.
Pedig ez volt a jobbik fiú. Ez volt a becsületesebb, ez volt a szorgalmasabb, és maga az édesatyja így nyilatkozik róla, hogy „fiam, te mindenkor énvelem vagy”. Tehát ez az a bizonyos jófiú a háznál. Ez az a fiú, aki soha nem csatangolt el távoli, messze idegenbe az atyjától, nem tékozolta el az örökségét. Nem élt tobzódva, nem járt semmiféle rossz társaságokban. Becsületesen és szorgalmasan dolgozott otthon az atyjával együtt. Most is éppen a mezőről jön, ahol nyilván az atyja megbízásából végezte a munkát a gazdaságban. És mostan, amikor onnét hazajön, akkor hallja, hogy micsoda nagy örvendezés folyik a házban.
Ma úgy mondhatnám, hogy ez az a keresztény ember, aki már szinte a gyermekkorától fogva mindig hallott az úgynevezett Jóistenről, és olyan természetes is az, hogy hisz benne. Aki soha nem távolodott el tőle túlságosan messze, nagy, messze idegenségben. Aki nem járt meg olyan mélységeket, és nem élt át olyan bűnöket, mint sokan mások – mint ez a kisebbik testvér is. Tehát ez az a keresztény ember, akit már gyerekkorától fogva úgy neveltek, hogy magától értetődő a számára az, hogy ő az Istenhez tartozik, hogy ő benne van az egyházban, és hogy ő naponként imádkozni szokott, és vasárnaponként el szokott járni a templomba. Úgy mondhatnám, hogy ez az idősebb testvér olyanforma ember lehetett, mint amilyenek éppen mi vagyunk. Hiszen, hogy mennyire nem vagyunk Istentől elrugaszkodott emberek, bizonyság reá az, hogy most is itt ülünk az ő házában, áhítatosan hallgatva az ő igéjét. Sőt mindnyájan valamilyen formában annak is tudatában vagyunk, hogy munkatársai vagyunk a mi Atyánknak. Hiszen mindaz a munkatér, ahol ki-ki dolgozik közülünk – akár egyházban, akár családban, akár gyárban vagy hivatalban –, az végső fokon mind-mind az Isten szántóföldje, az Isten gazdasága. Tehát reánk is azt mondhatná a mi Urunk: fiam, leányom, te mindenkor énvelem vagy, mindenem a tiéd! Micsoda gazdag élet! Képzeljétek csak el, testvérek, hogy micsoda gondtalan, boldog lehetőség Istennel együtt élni, Isten gyermekének lenni, Istenhez tartozni, Istennél otthon lenni, Istennel együtt végezni a munkánkat. Az ő gondviselő szeretetében és oltalmában részesülhetnénk, és amikor elfáradunk, az ő oltalmazó karjai között pihenhetjük ki a fáradtságunkat – micsoda végtelen gazdag lehetőség ez! „Fiam, te mindenkor énvelem vagy, mindenem a tiéd”. Hát tehet még ennél többet értünk az Isten? Adhat nekünk ennél többet a gazdag Isten, a mindenható Isten, mint hogy azt mondja, hogy mindenem a tiéd? Tiétek, akik itt vagytok.
És olyan csodálatos dolog az, hogy ez a történetbeli fiú mégse érzi olyan nagyon boldognak és olyan gazdagnak magát ebben az otthonban. Mintha valami nagyon régóta visszafojtott keserűség törne ki ebben a panaszban, ezekben a szavakban, hogy ennyi és ennyi idő óta szolgálok néked, soha a parancsolatodat át nem hágtam, és nekem soha nem adtál egy kecskefiat sem, hogy az én barátaimmal vigadjak, és amikor ez a te fiad, aki paráznákkal emésztette fel a te vagyonodat, megjött, levágattad neki a hizlalt tulkot... Érzitek? Ez a fiú belül, a lelke mélyén csupa duzzogás, csupa panasz, csupa elégedetlenség az atyja ellen. Ennek a fiúnak az egész élete tulajdonképpen örömtelen. Ez nem tudja értékelni azt, hogy ő az atyjának a jelenlétében élhet, és az ő oltalmában részesülhet. Nem tudja fölmérni, mit jelent hozzátartozni az atyjához, hogy mit jelent otthon lenni.
Hát van olyan, hogy valaki otthon van és mégis távol, hogy fizikailag otthon van, de lelkileg mégis nagyon távol van? Hát van olyan, hogy valaki leél egy akármilyen keresztény életet, vagy ilyen vagy amolyan hívő életet az Istennek a közelében, anélkül hogy a szíve igazán az Istené lenne? Hát van olyan, hogy együtt van valaki az Istennel minden nap, anélkül hogy igazán szeretné őt? Van. Úgy látszik, hogy van. Sőt, nagyon is van. Mert testvérek, más dolog közelségben lenni az Istennel, és megint egészen más dolog közösségben lenni az Istennel. Tehát valaki egy egész életen át lehet nagyon közel az Istenhez – anélkül, hogy valaha igazán lelki közösségben lenne az Istennel. Egyszer, még diákkoromban Hollandiában egy nagyon megrendítő bizonyságtételt hallottam ezzel kapcsolatosan. Egy konferencián egy ősz szakállú és hajú férfi állt föl, remegett a hangja, könnyes volt a szeme, amikor azt mondotta: testvérek, én 38 esztendeje szolgálom az Urat Kínában mint misszionárius. És most jövök rá arra, hogy én mind ez ideig nem ismertem őt igazán. De most kezdem megismerni őt: imádkozzatok érettem! Tehát van olyan, hogy valaki az Istennek a szolgálatában esetleg évtizedeket tölt el, de csak úgy, mint ez az idősebb fiú itten a történetben. Tehát mint szolga, csak bérért, csak a jutalomnak a reményében, amit majd a halála után az örökkévalóságban kap. De nem úgy, mint fiú az Atyával való lelki közösségben. Testvérek, én is kisgyerek koromtól fogva egészen 24 éves koromig közel voltam az Istenhez, sose távolodtam én el őtőle nagyon messzire. Én is mindig az a tipikus jófiú voltam. Míg azután éppen ennek az előbb említett misszionáriusnak a bizonyságtétele nyomán egyszerre rá nem döbbentem arra, hogy micsoda különbség közel lenni és közösségben lenni! Akkor egyszerre a Jézus golgotai áldozatán keresztül beleláttam az Istennek az édesatyai szívébe. És akkor jöttem rá arra, hogy Isten nem mint napszámost, nem mint szolgát akar engem maga mellett tartani, hanem be akar vonni fiúi közösségbe, az ő szeretetébe önmagával.
Érezzétek meg, értsétek meg, hogy lényegbeli különbség az, hogy közel vagyunk Istenhez, vagy közösségben, lelki közösségben élünk Istennel. Létezik olyan viszony az ember és az Isten között, amit talán így lehetne kifejezni, hogy vele és mégis nélküle, hogy együtt és mégis külön, hogy hozzátartozva és mégis árván és elhagyottan és magányosan. Tehát hogy közel és mégis távol, közelségben, de nem közösségben. Valami olyanforma viszonyulás ez, testvérek, mint némely embernek a házassága, ahol a két ember már annyira megszokta egymást, eszük ágában sincs az, hogy elváljanak egymástól, mert hiszen nagyon sok mindenféle szál köti már össze őket, de a lelkük már régen nem egy, és a gondolatuk nem egy, meg az ízlésük, meg a törekvésük, meg az örömük már régen nem egy. Csak együtt laknak, csak egy födél borul reájuk, de mérhetetlen távolságban vannak egymástól. Nagyon sokszor az Istenhez való viszonyunk is ilyen. Ilyen megszokott, ilyen szürke, ilyen unalmas, ilyen eseménytelen, ilyen örömtelen, nincsen benne semmi meglepő. Nincs benne semmi lelkesítő, nincs benne semmi szenvedély, nincs benne tűz. Nem ünnep, sőt nagyon is egyhangú, monoton, unalmas. Ez az a keresztény ember, aki nem tud bizonyságot tenni, mert nincs miről, nincsenek neki lelki élményei. Aki nem tud lelkileg igazán örvendezni, mert úgy érzi, hogy nincs, aminek örüljön. Aki, még hogyha valami szolgálatot végez is Isten gazdaságában, nem tud róla beszélni, mert nem történik semmi érdekes. Olyan magától értetődő az, hogy Isten van, és hogy Isten szeret, és hogy Isten megbocsátja a bűnöket. Olyan rettenetesen magától értetődő az, hogy Jézus meghalt és feltámadt. Hiszen annyiszor hallottuk és olyan sokszor magunk is elmondottuk már a hitvallásban, de semmi csodálatos nincsen benne. Semmi lelkesítő, semmi izgalmas, semmi boldogító, semmi különös. A megszokottságnak és az unalomnak a köde üli meg az egészet, mint a köd a késő őszi vidéket. Testvér, vajon nem ismered fel ebben a tükörben a magad örömtelen, élmények nélküli, eseménytelen, unalmas hívő életét?
Mindezt az unalmat, mindezt az elfojtott keserűséget, mindezt az elégedetlenséget érzem kicsapni ezekből a szavakból, hogy „én annyi idő óta szolgálok neked, parancsolatodat soha át nem hágtam, és nekem soha nem adtál egy kecskefiat, hogy az én barátaimmal vigadjak”. Sőt, van ebben a kifakadásban, testvérek, még valami más is: van benne irigység. Valami titkos, elfojtott irigység. Az a ki nem mondott gondolat, hogy lám, milyen jó ennek a fiatalabb testvérnek, ő legalább végigélvezte a világnak összes örömeit, aztán mégis milyen szerencsésen megúszta! Mondd, nem lappang benned valahol a lelked mélyén valamilyen titkos irigység a világ fiaival szemben? Hogy milyen jó a világ fiainak, azok belevethetik magukat mindenféle bűnökbe anélkül, hogy a lelkiismeretükkel konfliktusba kerülnének miatta. Az Isten mellett való élet szűk, korlátolt, unalmas, eseménytelen. Igaz, hogy azt mondta Jézus, hogy „az én igám gyönyörűséges”, de nem volna jó ledobni ezt az igát magadról, csak egy kicsit, egy rövid időre, és gyönyörűségeket megkóstolni, a tiltott gyümölcs ízét megkóstolni? Milyen lehet annak a bűnnek az íze, amire Isten azt mondja, hogy ne tedd!? Lám, ez fáj ennek az idősebb testvérnek. Most lelepleződött a titkos vágya, amit a „jófiús” magatartása takar. „Nekem soha nem adtál egy kecskefiat, hogy az én barátaimmal vigadjak” – milyen jó lenne néha úgy vigadni, úgy örülni, ahogy a világ! Ahogy a filmeken látjuk, ahogy a regényekben olvassuk! De ezt nekem nem lehet, mert én hívő vagyok. Tiltja a Szentírás, meg talál haragudni érte az Isten, el találom veszíteni miatta a túlvilági üdvösségemet! Nem szabad! Így csak titokban vágyik a lélek olyan dolgokra, amiket nyíltan szégyellne, vagy félne elkövetni, és csak képzeletben él ki olyan bűnöket, amiket egyébként kiparancsolna a tudatából. Kárpótlásul aztán hangosan ítélkezik másoknak olyan bűnei felett, amiket maga is szívesen elkövetne titokban. Figyeljétek csak meg, hogy milyen megvetően tudja mondani: „mikor ez a te fiad megjött, aki paráznákkal emésztette föl a te vagyonodat” – ez a tipikus erénycsősz, aki olyan megvetően beszél arról, hogy az a másik milyen. Hogy milyen züllött, korhely, erkölcstelen, hitvány – és közben szinte csorog a nyála, amikor a másiknak a bűnéről beszél. Alig bírja leplezni az irigységét, mert ő is de szívesen tenne titokban egy-két lépést azon az úton, amit olyan rettenetesen elítél.
Úgy érzed, testvér, hogy ez túlzás, hogy neked nincs közöd ahhoz a lelkülethez, amit ez az idősebb testvér példáz? A te számodra tényleg csoda, olyan csoda, hogy nem tudsz napirendre térni fölötte, hogy te a Mindenható Istennek azt mondhatod, hogy Édesatyám? És azt mondhatod, hogy: „én Uram és én Istenem”? Elámultál már fölötte valaha? Izgalomba hozott már ez téged valaha? Neked tényleg elegendő az, amit ez az Atya az idősebb testvérnek így mond: „mindenem a tiéd”? Nem kell neked néha valami más, ami nem az Atyáé, hanem a világé? Nem kellene még? Meg szoktuk mi köszönni, kedves testvérek, egyáltalán azt, hogy szólhatunk az Istenhez? Meg azt, hogy hihetünk benne? Meg azt, amit értünk tett Jézus Krisztusban? Tényleg olyan hihetetlenül nagy csoda a mi számunkra? Meg szoktuk mi azt köszönni, hogy meghallgat, mert azt ígérte? Meg azt mondta, hogy minden gondunkat vessük őrá? És ez tényleg örömet jelent a mi számunkra? Tudjátok, hogy egész keresztyén mivoltunknak a legnagyobb veszedelme micsoda? Az, hogyha az egész olyan megszokottá és olyan unalmassá válik, mint egy régen elhordott ruha.
Akkor érzékeljük talán egy kicsit, hogy milyen rendkívüli ajándék az Istennel való együttlétnek a lehetősége, hogyha megköszönjük. Aki hálát tud adni érte mindennap újra, annak a számára marad csoda Istennek a szeretete. És annak a számára marad friss, új, boldogító és izgalmas az Istennel való együttlétnek a csodája. Ez a fiatalabb testvér már rájött erre, ő már össze tudja hasonlítani, hogy melyik az igazán jó: otthon-e, vagy távol, mert ő már megkóstolta és megutálta azt, amire a másik testvér még csak vágyakozik. Ő már nagyon jól tudja, hogy mennyire ez az igazi gazdagság, amit az atya az idősebb testvérnek mond, hogy „fiam, te mindenkor énvelem vagy és mindenem a tiéd”. Tényleg olyan nagy dolog ez? Gondoljuk csak el: ezt mondja Isten: te mindenkor énvelem vagy! Ez azt jelenti, hogy én mindenkor Istennel együtt lehetek. Testvérek, én egyre jobban kezdek rájönni arra, hogy az egész keresztyén életemnek a titka, hogy ezt elhiggyem és megéljem: hogy ott tudjam magamat az Élő Istennek a közvetlen jelenlétében. Amit így mond nekem Isten, hogy „te mindenkor énvelem vagy”. Tehát Isten engem meg téged így lát, sőt így mondja, hogy „fiam”, mintha külön kihangsúlyozná, hogy ne érezd magad napszámosnak, aki csak a bérét dolgozik és csak az örök üdvösség jutalmára spekulál, és aki csak félelemből akar engedelmeskedni és jófiú lenni. Hát nem szolga vagy! Fiam vagy. Te az én édes fiam vagy. Az én egyszülött Fiamnak, a Názáreti Jézusnak vagy az édes testvére. Én tebenned is a Fiamat látom – ezt mondja Isten. „Fia, te mindenkor énvelem vagy.” Jézus áldozatára való tekintettel így lát bennünket Isten, hogy mi ővele vagyunk. Hát akkor lássad te is így magadat! Az Isten jelenlétében és az Atyával való megbékélt és kiengesztelődött közösségben. De mindig, ne csak alkalmanként, egy áhítatnak a percében, egy templomi istentisztelet ideje alatt, egy úrvacsorázás alkalmával, hanem mindig! Mert ez a titka a gazdag életnek. Az, hogy magamat a láthatatlan Isten jelenlétében tartom. És Istent mint a lelkem előtt állandóan jelenlévőt tudom. Egy nagyon-nagyon régen, a XVI. században élt embernek az írását olvastam egyszer. Ezt írja: Egyetlen törekvésem az, hogy magamat szakadatlan az Ő jelenlétében tartsam, miközben figyelmemet őreá irányítom, szívbéli szeretettel őreá föltekintek és csendes és titkos beszélgetésben ővele foglalkozom, úgy, mintha őt igazán jelenvalónak is látnám. Tehát Isten jelenvalóságának az átélése és a vele való csendes, meghitt együttlét, de mindenkor – ez a keresztyén élet, ez az, ami mérhetetlenül meggazdagítja az ember életét, és ünneppé teszi a hétköznapjait. Ez a titka azoknak a hívőknek, akire olyan csodálkozva néz föl a világ, hogy honnét van ebben az emberben ennyi türelem, erő, jóság, ennyi szeretet, megértés? Arra is kezdek egyre jobban rájönni kedves testvérek, hogy imádkozni is csak ezért érdemes igazán. Mert a mindenféle földi javakért való esengés az nem is imádkozás. Az csak koldulás. Az igazi imádság nem azt jelenti, hogy általa ezt meg azt kérek vagy kapok, hanem azt, hogy általa eljutok az Istenhez, és megélem az ő jelenlétét. Ez volna az igazi imádság lényege. Isten gyermekei nemcsak mindig kapni akarnak Istentől valamit, hanem le akarnak ülni a lábainál, és csendben együtt akarnak lenni vele. Hiszen ha az életnek a forrásáig, Istenig eljutottunk, akkor már miénk az életnek az egésze. Mindaz, ami az életet gazdaggá, teljessé tudja tenni. Sadhu Sundar Singh nevét ismeritek. Az ő írásaiból csak egy mondatot hadd idézzek: „Mikor a börtönben elzárva, éhezve és szomjazva feküdtem, nem könyörögtem ételért és italért vagy szabadulásért, hanem magáért az Élő Istenért, felajánlva néki magamat, és le nem írható békesség fogott el.” És ezért kiáltja oda Sundar Singh minden imádkozó embernek az azóta már szinte szállóigévé lett mondást, hogy Istentől a legnagyobbat, magát Istent kérjétek! Úgy, ahogyan Isten adja önmagát az ő Szentlelke által, az Igéjében, Jézus Krisztus által. Azt hiszitek, hogy ez misztika? Nem. Vagy ha misztika, akkor ez olyan egészséges misztika, aminek a legjobb hatásai a gyakorlati életben mutatkoznak meg. Mert testvérek, nincs a világon semmi, ami annyi ösztönzést, irányítást és erőt adna a szeretetnek a gyakorlására, és a jóságra és tisztaságra és türelemre, azaz a keresztyén életnek a gyakorlati megélésére, mint Isten jelenvalóságának a tudata az élet minden területén. Próbáljátok meg – meg fogjátok tapasztalni. Meggazdagodik az életünk általa.
Íme, két fiúról szól az a történet, amit Jézus elmondott ebben a példázatban. Mindkettő elveszett, az egyik megtaláltatott. Hogy mi lett a másikkal, éppen a jófiúval, a jobbikkal, a becsületessel? Nem tudjuk. Az apa minden esetre őeléje is kiment, őt is kérlelte, előtte is megnyitotta az ünneplő otthonnak az ajtaját, de Jézus befejezetlenül hagyta a példázatot, nyilván szándékosan. Bizonyára azért, hogy ki-ki fejezze be a maga életével, a maga válaszával. Mindenesetre lássuk meg azt az Atyát, aki Jézus személyében maga jön elénk az ő megbocsájtásával, szeretetével és kiengesztelődésével. Mert Jézusnak a személye, kínszenvedése, halála és feltámadása nem egyéb mint Isten előlegezett szeretete irántad és irántam. Mint az Édesatya karjának kitárása mindnyájunk felé. Tehát otthon maradt, és mégis olyan nagyon távol lévő fiak és leányok: titeket is így vár Isten egy gazdag életre. A vele való közösségbe itt a földön és majd az örökkévalóságban.
Ámen.
Dátum: 1967. november 19.