Kedves testvéreim, el tudom képzelni, hogy amikor a felolvasott igét meghallottátok, egy kis csalódást éreztetek, mintha nem idevaló volna, a reformáció megünnepléséhez. Amikor a reformációnak a 450 esztendős évfordulóját ünnepeljük szerte az egész földkerekségen, amikor ma is Wittenbergben olyan hatalmas nagy nemzetközi összesereglésben emlékeznek meg erről a dicsőséges múltról: Hogy kerül ez az ige ide? Hadd mondjam meg rögtön a legelején, hogy abban a jelenetben, amit az Isten ótestamentumi népe történelmének egy kicsiny szakaszából fölolvastam, én mégis a mi mai reformációi emlékünnepélyünkre nézve látok szimbolikus tanítást, mégpedig nagyon komoly és nagyon megszívlelendő tanítást. Tudniillik ez az ige egész különös módon összefoglalja azt az egész történetet, amelyikből vétetett. Benne van ebben az igében az Isten népe történetének egész lényege. Talán úgy mondhatnám, hogy az egész értelme. Mert miről is van itten szó? Egy reményteljes jövő felé tekintő nép vonul ki Egyiptom földjéről, és viszi magával egyik régen elhalt ősatyjának, Józsefnek a tetemeit a menetben. Tehát egy élő sokaság, amelyik egy halottat cipel. Egy jövő felé haladó nép, amely egy halottban őrzi az emlékeit. Ez a különös menet, amelyik itten vonul, szinte szimbóluma Izrael népe egész lényegének, Isten mindenkori népének – a mainak is. Két komoly tanítást találunk ebben: Az egyik az, hogy a jövő felé vezető úton csak úgy lehet előrehaladni, ha megbecsüljük a múltat. A másik tanítás pedig az, hogy a múlt emlékei csak úgy maradnak élők a számunkra, hogyha azok előremutatnak a jövő felé. Erről szeretnék mostan beszélni.
Maga a történeti keret, amelyből a felolvasott ige való, azt hiszem, mindnyájunk előtt többé-kevésbé ismerős. Az ótestamentumi nép éppen kivonulóban van Egyiptomból, a szolgálatnak a házából. Történelmében lezárul egy szakasz, az egyiptomi rabságnak, szenvedésnek, kizsákmányolásnak a szakasza. Nagyon sok szenvedésnek és nagyon sok jajszónak és panasznak és kétségbeesésnek az időszaka. Mintegy hatalmas áradat tör ki ez a nép azok közül a korlátok, gátak közül, amelyek közé ott Egyiptomban volt szorítva, hogy egy egészen új és ismeretlen úton elinduljon egy egészen új és ismeretlen jövőnek a halványan derengő tájai felé. Istennek egy régi-régi ígérete élteti őket, és tekintetük előre irányul az ígéret földje felé. És a reményteljesen előrenyomuló embereknek a sokasága között ott cipelik egy régen meghalt embernek a tetemét. A hajdani egyiptomi alkirálynak, a zsidó Józsefnek, a nép egyik ősatyjának a holttestét. Miért van ott ez a halott az élők között? Nem akadályozza őket a továbbhaladásban? Nem jelent a számukra olyan fölösleges terhet, amelyik lefékezi a lábakat és a szekereknek a kerekeit? Nem, testvérek, mert ez a nép sokkal mélyebben össze van kapcsolódva azzal a valakivel, akinek a holttestét ott viszik abban a menetben, mint ahogyan egyáltalán gondolnánk. Ez a nép lelkesítőerőt merít ebből a halottból. Ez a holttest az élő Istennek a hatalmát jelenti a számukra emlékezésben. Mert Józsefnek a neve magában foglalja a számukra Isten hatalmas cselekedeteinek a történelmi emlékét. Hiszen József volt az – emlékeztek reá –, akit az Isten rengeteg megaláztatáson, félreértésen és börtönön keresztül magas méltóságra emelt azért, hogy eszköze legyen az Ő népe csodálatos megszabadításának. József volt az, aki a halálos ágyán már látta előre ennek a népnek a jövendőjét. Az Ábrahámnak, Izsáknak, Jákóbnak tett isteni ígéretek valóra válását. Ő beszélt nékik arról, hogy Isten majd meglátogatja egyszer őket, és akkor majd fölviszi őket erről a földről arra a földre, amelyet az atyáknak, az ősatyáknak ígért. És azt is megmondotta nékik József, hogy akkor majd vigyék magukkal az ő tetemeit is, amikor ők innét kivonulnak, és majd az ígéret földjén temessék el végérvényesen. Mintha azt akarta volna ezzel mondani, hogy ha már az ajkai nem is, hát legalább a holtteste hirdesse tovább azt az üzenetet, amit az Isten ígéreteként, ennek a népnek a jövendőjét illetően ő már meglátott.
Nos, testvérek, valahogy ilyenformán visszük mi is magunkkal, Isten mai vándorló zarándok népe a régen meghalt reformátorainknak az emlékét és bizonyságtételeit. Azért drágák nekünk ezek a régen meghalt emberek: Luther Márton, Kálvin János, Zwingli Ulrich, Melanchton Fülöp, Bullinger Henrik, Béza Tódor, Méliusz Juhász Péter, Szegedi Kis István, Sztárai Mihály – és folytathatnám még tovább a nagyszerű felsorolást –, mert ezek a nevek szinte magukban foglalják a mi számunkra is az Isten hatalmas tetteinek a történelmi emlékét. Ők voltak azok, akiknek a sokszor félreértett, kigúnyolt, és nagyon sokszor üldözött személyén át vezette Isten vissza az Ő népét az évszázadok folyamán már-már majdnem egészen eldugult forráshoz. Istennek Önmagáról a Szentírásban adott élő kijelentéséhez. Az ő hitbeli élményeiket használta fel az Isten arra, hogy sok-sok ember azóta ugyanilyen élményeken keresztül jusson el élő közösségbe az Istennel. Csak illusztrációul hadd idézzek néhány sort, testvérek, Luther Márton saját hitbeli harcairól írott önvallomásából, amikor a következőt írja (úgy figyeljétek, annyira aktuális, mintha a te hitbeli harcaid, vagy az én hitbeli harcaim lennének): „Bizonyos, hogy én minden erőm latba vetésével törekedtem arra, hogy saját jó cselekedeteim révén nyerjem el az Isten előtti igazságot. Ezért nem ettem, nem ittam, nem aludtam. Másoknak nem volt nyugtalan a lelkiismeretük és nem gyötörték magukat ilyen borzalmasan, én azonban rettegtem a haragvó Isten ítéletének a napjától és a kárhozattól. Azért mindenféle segítséget kerestem. Segítségül hívtam Máriát és Szent Kristófot, de minél többet fáradoztam, annál inkább bálványimádóvá lettem, mert Krisztust nem láttam, mert a skolasztikusok arra tanítottak, hogy bűnbocsánatot és üdvösséget egyedül saját jó cselekedeteink révén nyerhetünk az Isten előtt. Eleinte valahányszor olvastam és énekeltem ezt a zsoltári igét, hogy ’igazságoddal szabadíts meg engem’, mindannyiszor megrémültem. Ellensége voltam az ilyen igéknek: Isten igazsága, Isten ítélete, Isten munkája, mert én csak azt tudtam, hogy Isten igazsága az Ő szigorú ítéletét jelenti. És most éppen Ő szabadítson meg engem a saját szigorú ítéletétől? Így örökre elkárhoztam volna. Ez mindaddig tartott, míg végül hosszú napokon és éjszakákon át tépelődvén, Isten kegyelméből az igék belső összefüggésére fordítottam figyelmemet, éspedig különösen erre: Istennek igazsága jelentetik ki abban, amiképpen meg van írva, hogy ’az igaz ember pedig hitből él’. Ekkor Isten igazságát úgy kezdtem értelmezni, mint azt az igazságot, amelyben az igaz ember Isten ajándékozása folytán él, mégpedig a Krisztusban való hit által. Most kezdtem megérteni, hogy ennek az igének: ’az evangéliumban Isten igazsága jelentetik ki”, az az értelme, hogy tudniillik ez az igazság elfogadott igazság, amellyel minket a kegyelmes Isten igazzá tesz a hit által, amint megíratott: ’az igaz ember hitből él”. És ekkor úgy éreztem, mintha teljesen újjászülettem volna. Mintha tárt kapukon át magába az Édenkertbe léptem volna be.”
Hány ember lépett be azóta ugyanilyen hitbeli élményeken keresztül szinte magába az Édenkertbe! Igen, testvérek, a nagy reformátoroknak az az élménye, hogy Istennek a kegyelmét nem kiérdemelni és nem megszolgálni kell, hanem egyszerűen elfogadni, hit által átvenni. Mert hiszen Isten Jézus érdeméért már a kész kegyelemmel várja mindazokat, akik Őhozzá igazán oda akarnak fordulni. Mondom, a reformátoroknak ez a nagy élménye azóta is rengeteg kereső lelket segített abban, hogy az Istennel való megbékélésnek az útját boldogan megtalálják. Erről a kegyelemről tettek bizonyságot a reformátorok olyan hatalmasan, hogy annak a lelkesítő erejénél fogva a kereszténység, Istennek a népe egy egészen új úton mert elindulni egy egészen új jövendő felét. Az a híres 95 tétel, amit Luther Márton éppen ma 450 esztendővel ezelőtt, a bűnbocsátó cédulák elleni vitairatként a wittenbergi vártemplomnak a kapujára kiszögezett; ez a 95 tétel egy olyan Szentlélek-áradásnak lett az eszköze, amelynek az eredményeképpen mi most itt vagyunk, s amelynek az eredményeképpen van szerte ezen az egész földön az evangéliumi keresztyénség. Látjátok, testvérek, ezért ragaszkodunk mi a mi reformátorainknak az emlékéhez. És ezért visszük magunkkal 450 esztendő múltán is az ő „tetemeiket”: írásaikat, bizonyságtételeiket. Luther kiskátéját és énekeit, amelyeket magunk is énekelünk, és ezen az istentiszteleten is fogunk énekelni. Kálvinnak az Institúcióját, ősi hitvallásainkat, a Heidelbergi Kátét és a Második helvét hitvallást, mert úgy akarunk haladni tovább a jövendő felé vezető úton, hogy nagy, hálás visszaemlékezésben megbecsüljük ezt a nagyszerű múltat, és féltve őrizzük a reformátoroknak a drága örökségét.
Testvérek, ez csak az egyik mondanivalója ennek az igének, mert bármennyire megbecsüljük is ezt a múltat, ez a múlt akkor válik a számunkra igazán értékké, élő értékké, hogyha ez a jövő felé mutat tovább. Nézzétek: Józsefnek a holtteste, amit a vándorló nép magával cipelt a kivonulásban, nem olyan valami volt a számukra, mint egy kegytárgy. Nem olyan valami volt, mint egy bálványozott ősatyának a múmiája, hanem ez a holttest bizonyságtétel volt az Élő Istenről és az Élő Istennek a hatalmáról. Isten múltbeli ígéretei és tettei fonódnak össze általa Isten jelen ígéreteivel és tetteivel, és így mutatják az irányt a jövendő felé. Úgy, hogy a múlt gyökereiből táplálkozva nő és halad tovább az Isten népe a jövendő felé. Elképzelhető lett volna természetesen az is, hogy a József holtteste iránti hamis kegyeletérzet föltartóztatta volna ezt a népet a továbbhaladásban. Elképzelhető lett volna az, hogy József sírját kultikus zarándokhellyé tették volna, ahová mindig, újra és újra visszavándoroltak volna. Mint ahogy nagyon sok olyan síremlék van ezen a földön, ahová régi nagy embereknek az emlékéhez zarándokolnak vissza, leróni a hálát. De ez az, amikor a múltnak a kincsei kultikus érvényűekké válnak és dogmákká merevednek, és így meggátolnak a jövendő felé való továbbfejlődésben. Józsefnek a teteme azonban éppen nem gátlólag, hanem serkentőleg, lelkesítőleg hatottak a továbbhaladásban. Amikor a vándorlás csüggedései között ránéztek, akkor arra gondolhattak, hogy ő még itt van közöttünk, itt visszük magunkkal annak a holttestét, aki már látta azt a jövőt, amely felé mi most útban vagyunk. Gyerünk hát tovább, bátran abba az irányba, amelyikbe ez a holttest a múltból mutat.
A reformáció örökségének is ez az igazi megbecsülése. Úgy vinni magunkkal ezt a múltat, mint amelyik a jövő felé segít tovább, előre. Luther Márton, meg Kálvin János, meg a többiek nem olyan protestáns „glóriás szentek” a mi számunkra, akiknek az emlékéhez időnként vissza-visszazarándokolunk a XVI. századba. Az ő műveik és írásaik nem mumifikált dogmák, amelyek egyszer s mindenkorra megmerevítették a számunkra a végső igazságokat, hanem az egész életművük egy nagy ösztönzés, hogy merjünk bátran haladni tovább az Isten kegyelméből táplálkozó hitéletnek az útján, egy modern világnak megfelelő formában. Merjünk modern protestánsok lenni, merjünk haladó reformátusok és haladó evangélikusok lenni.
Ennek a haladó hitéletnek, amelyik a reformátori múltból meríti az ösztönzést, most csak két olyan módját hadd mutassam be, testvérek, amelyik ebben a mai modern világban a legaktuálisabb és a legsürgetőbb a számunkra: Az egyik annak az ökumenikus jövendőnek a szolgálata, amely felé ma a keresztyénség az egész földkerekségen halad előre. Tehát a mindenféle elnevezésű keresztények és keresztyének nagy testvéri egymásra találásának és nagy lelki egybefonódásának a szolgálata. Azt mondhatná most valaki: De hát ez nem reformációs örökség, hiszen a reformáció éppen az ellentéte volt ennek a nagy lelki egységbefonódásnak! Hiszen éppen a reformáció az addig majdnem egységes keresztyénség megbomlásának és nagyon sok apró ágazatra való szakadozásának a kezdete és a kiváltója volt. Testvérek, azt már kevesen tudják, hogy se Luthernek, se Kálvinnak nem ez volt a célja. Luther azt a híres 95 tételt a maga korában nagyon is szokásos vitairatnak szánta, amelynek az alapján ő, mint a római pápa fanatikusan hű fia, párbeszédet akart elindítani a féltve szeretett római egyháznak a megmentésére és megtisztítására. A nagy reformátorok nem új egyházat akartak, és nem egy másik egyházat akartak, hanem a régit akarták megmenteni és megtisztítani. Nem ők szakadtak ki a régiből, hanem az vetette ki magából őket. És így váltotta ki ez az egyébként nagyon jó szándékú vitairat az elkeseredett ellenállást, és a reformáció az ellenreformációt. És így indult meg egy szomorú, fanatikus harc a kereszténységen belül, amelynek a tüze még az én gyermekkoromban is úgy lángolt, hogy még egy egyszerű községi tanítói állás betöltésénél is az volt az irányadó, hogy ki milyen felekezetű.
Ezen a fázison, ezen a szomorú házison hála Istennek túljutott már a történelem. Ma már a római egyházban is egyre inkább a reformációs törekvések dominálnak. És ma már Rómában nem úgy beszélnek Luther Mártonról, mint az antikrisztus egyik megtestesüléséről, hanem mint prófétai erejű igehirdetőről, mint mélyen vallásos lelkületű hívő emberről. Tehát most volna itten az ideje – nem is volna, van itt az ideje – annak, hogy elkezdődjék végre és folytatódjék tovább az, amit Luther akart elkezdeni. Tehát a párbeszéd a különböző felekezetek között, az ökumenikus útnak a keresése. Az ellentéteknek az összehangolása, az egymástól való tanulásnak a lehetősége. Ezt akarták a reformátorok. Csak még akkor nem volt érett az idő erre. Ma annál inkább. És ugye tudjátok, hogy vannak is már ilyen párbeszédes találkozók legfelsőbb szinten a legkülönbözőbb egyházak között, római és protestáns egyházak között is, ahol nem mélyíteni akarják a szakadékokat, hanem éppen áthidalni. És te a magad részéről nem tudod, mivel járulhatsz ehhez hozzá? Azzal, hogy minden tőled telhető erővel igyekszel minél meghittebb közelségbe jutni Jézushoz, mert így jutsz közelebb a másik felekezetű atyádfiához is, aki ugyanezt akarja: közelebb jutni Jézushoz. Azzal járulhatsz hozzá, hogy te mennél tisztább és mennél öntudatosabb bibliai hitben élsz, mert így kerülsz egyre közelebb ahhoz a másik felekezetű atyádfiához, aki szintén ugyanerre törekszik: mennél tisztább és minél öntudatosabb bibliai hitre. Így jutunk egyre tovább afelé a jövendő felé, ami felé a reformátoraink mutatnak a múltból.
Azután, testvérek, a haladó protestáns hitéletnek egy másik módját Luthernek azzal a mozdulatával tudnám megjelölni, amit így lehetne kifejezni: kolostori cellából ki a világba! Vagy Kálvinnak a sokat hangoztatott jelszavával: „Mindent az Isten dicsőségére!” Azt a nagy felismerést jelenti ez, amiről ma, hála Istennek, szintén egyre többet beszélünk, hogy az egyház nem önmagáért van, nem önmaga építéséért van, hanem az egyház mindenestül a világért van. Azért az embervilágért, amelyikben él. Az is reformátori meglátás és örökség, hogy Isten népe a kolostori jellegű, világtól elforduló, csak túlvilági üdvösségre készülődő kegyességből kilendülve olyan hitéletre van elhívva, amelyik az emberek javára való szolgálatban realizálódik. Ebben a modern korban a Krisztus egyházának olyan formafeladatot kell betöltenie, mint amilyen feladatot egy modern vízierőmű betölt. Ugye tudjátok, annak a feladata az, hogy a víznek az energiáját, a sodrását turbinákon keresztül átalakítja elektromos árammá, és dróthálózaton keresztül mint fényt és meleget széjjel küldi, széjjel viszi a mindennapi életbe. Nos tehát, a Krisztus egyháza mint egy ilyen modern vízi erőmű, Isten igéjének az áramát átalakítja a jóság, a szeretet, a békesség fényévé, melegévé, erejévé, és a hívek szolgálatának és bizonyságtételének a dróthálózatán keresztül szétviszi a mindennapi életbe: a házakba, az otthonokba, a gyárakba, a munkahelyekre, az utcákra, ki a nagyvilágba. Ehhez azonban az kell, hogy öntudatosan megéljük kivétel nélkül mindnyájan azt, amit szintén reformátor őseink olyan nagyon hangsúlyoztak: az egyetemes papság elvét és gyakorlatát. Mert reformátoraink hangsúlyozták először azt, hogy nincs különbség az egyházban a klerikus és a laikus elem között, hanem mindnyájan papok vagyunk. A laikus szónak a történelem folyamán elferdült az értelme. A teológiát tanultakkal és a fölszentelt lelkészekkel szemben a teológiában járatlan, egyszerű híveknek a seregét, tömegét jelentette a laikus szó – pedig nem ez az értelme. A laikus szó a görög „laosz” szóból származik. A laosz szó pedig az Újtestamentumban az Isten kiválasztott népének a speciális megjelölése. A laosz az Úr népe, megkülönböztetésül a többi népektől, akiknek a megjelölésére a Bibliában az „etnosz” szó szerepel. Tehát a laosz az etnoszból Isten lelke által elhívottak, üdvösségre elhívottak és hívők serege, lelki nemzetsége. Krisztus által és Krisztusban vagyunk mindnyájan laosz: az Úr népe. Namármost, a laikus az a valaki, aki ehhez a laoszhoz tartozik. Aki az Isten népéhez tartozik, hit által, a Krisztusban való hit által. Isten gyermekeinek, Isten nemzetségének a tagja. Ha valaki ezt mondja, hogy laikus vagyok, akkor ezzel bizonyságot tett. Bizonyságot tett arról, hogy a Jézus által megváltottak közösségéhez tartozik. Vegyük hát testvérek a laikus szót éppen a reformátorok által megtisztított eredeti értelmében, és legyünk laikusok! – de a szó igaz értelmében. Mert ez megtisztelő cím. Lehet-e nagyobb méltóság, nagyobb megtiszteltetés valaki számára, mint hogy az Isten választott népéhez tartozik?! Istennek csak egy népe van, az Ő egyháza. Ebben pedig semmiféle rangbeli, vagy bármiféle más egyéb különbség nincs a tagok között. Annál többre senki nem viheti – még ha akármilyen tudós teológus vagy felszentelt püspök is az illető –, mint amit ez a szó „laikus” jelent.
A laikusoknak erre a közösségére, az Isten népére utalva mondta Péter apostol azokat a szavakat, amiket az elébb felolvastam a Bibliából. Vegyétek hát tudomásul, hogy ti pedig választott nemzetség, királyi papság, szent nép vagytok, hogy hirdessétek annak hatalmas dolgait, aki a sötétségből az Ő csodálatos világosságára hívott el benneteket. Tehát hogy hirdessétek, vagyis, hogy úgy legyetek Krisztus követői, hogy haszna legyen belőle a körülöttetek élő embereknek. Ez a jövő egyháza. Mert a jövő egyháza a laikusoknak az egyháza, és efelé a jövő felé mutatnak a mi reformátoraink a múltból.
Vonul az Isten népe, és viszi magával a régen meghalt Józsefnek a tetemét, mintegy jeléül annak, hogy a jövő felé vezető úton csak úgy lehet igazán haladni, ha megbecsüljük a múltat, és a múlt úgy válik élővé a számunkra, ha továbbsegít bennünket előre, a jövendő felé.
Ámen.
Dátum: 1967. október 31.