Kedves testvéreim, ebben a jelenetben, amit most fölolvastam, és amiben Jézusnak és legközelebbi hozzátartozóinak az egymáshoz való viszonyáról van szó, nagyon megszívlelendő tanítást kapunk a család és a gyülekezet lényegéről és egymáshoz való viszonyáról. Erről szeretnék ezen a mai vasárnap délelőttön beszélni.
Család. Elgondolkodtatok már rajta, testvérek, hogy milyen misztikus, milyen rendkívül sokat jelentő szó ez? Mennyi meghitt melegség, oltalom, védettség, összetartozás van ebben a szóban! Istennek egyik legdrágább ajándéka ezen a földön éppen a család. Tehát az, hogy Isten minden embert egy édesapának és egy édesanyának szokott adni. És az, hogy az embernek lehetnek hozzátartozói: szülei, testvérei, élettársa, gyermekei, unokái. Tényleg valami egészen titokzatos ez a kapcsolat. Az úgynevezett „közös vér”, ami az ereinkben csorog, összeköti az embereket egymással egy családon belül. Amikor az első kis unokámat jó fél esztendős korában először megláttam, szinte az volt az érzésem, hogy én ezt a gyermeket már több mint ötven esztendeje ismerem. És még különösebb volt ennél az, hogy ez a kicsiny gyermek, aki addig kizárólag csak a szüleit ismerte, és teljesen csak a szüleihez volt szokva, amikor meglátott engem, szinte olyan magától értetődő természetességgel és bizalommal bújt oda hozzám és hajtotta a kicsiny fejecskéjét a vállamra, mintha ő is már nagyon-nagyon régen ismerne. „A vér szava” – szokták ilyenkor mondani, és ebben van is valami, testvérek. Vagy például családtagok, akik talán hosszú időn keresztül, éveken, évtizedeken át nem látták egymást, és egyszer újra összetalálkoznak, valami olyan mélyről jövő örömmel és boldogsággal tudják ölelni egymást, hogy azt már szinte csak sírva lehet elviselni.
Nos, hát valóban valami egészen különösen drága, nagy ajándéka Istennek a család. Sokszor nem is olyan nagyon tudatos az, hogy mekkora ajándék. Sokszor a család egyenesen nyűg. Egyenesen terhére van az embernek a másiknak a közelsége, vagy talán panaszkodunk egymásra, de hogy mégis milyen nagy ajándék vagyunk családon belül egymás számára, azt akkor kezdjük igazán észrevenni, amikor valaki már hiányzik a családból. Kirkegaard, ez a nagy dán filozófus, költő, lelkipásztor írja le valamelyik könyvében ezt a gondolatot: Az ifjúságunk szépségeinek az észrevételével, a meglátásával valahogy úgy vagyunk, mint amikor vonaton utazunk egy bűbájosan szép vidéken keresztül, de menetiránynak háttal ülünk. Az ember az igazi szépet akkor veszi észre rajta, abban a pillanatban, amikor már éppen kezd eltűnni a szeme elől. Nos, hát valahogy így vagyunk a családdal is. Akkor kezdjük észrevenni az igazán szépet és az igazán jót benne, amikor már kezd megbomlani a családi együttlét, amikor valaki elmegy, amikor valaki már kikerül a házból, vagy amikor éppen meghal. Igen, testvérek, nagyon drága és szent kötelék az, ami egy családon belül összefűzi a lelkeket egymással. Becsüljük meg és örüljünk neki addig, amíg még lehet!
Nézzétek, Jézusnak is volt családja. A felolvasott ige épp erről beszél. Jézusnak is volt édesanyja, nevelőapja, voltak fitestvérei, nőtestvérei, akikkel együtt játszadozott és együtt nevelkedett a názáreti otthonban. Jézusnak az élete nem valahol a mi életünknek a realitásai fölött lebeg, hanem Isten úgy szeretett bennünket, hogy Jézusban, ebben az Ő földi képmásában egészen bejött a mi életünk valóságába, bejött a családi életünkbe is, és soha ne feledjétek el – különösen akkor, hogyha problémák vannak a család életében –, hogy Isten éppen olyan valóságosan jelen van a család életében, mint amilyen valóságosan jelen volt Jézus József és Mária családi életében.
De Jézus körül egy másik családi közösség is kialakul: egy nagy lelki család, az Istennek a családja. Hiszen Jézus a Biblia nagyon szép kifejezése szerint Isten Egyszülött Fia. Egyenesen azért jött, hogy az Ő Atyját a mi Atyánkká is tegye, önmagát a mi testvérünkké tegye, és így bevonjon bennünket is a saját maga családi örökségébe. Tehát akik Jézussal és Jézus által Isten gyermekeivé lettek, azok valóban olyanok, mint egy nagy családnak a tagjai. Egymás között fitestvérek és nőtestvérek, és kedves, meghitt hozzátartozói egymásnak. A Jézus körül kialakult családi közösségben – hívő közösségben – valóban tud úgy viszonyulni egy fiatalabb hívő az öregebb hívőhöz, mintha az az anyja, vagy az atyja lenne. És megfordítva: az öregebb a fiatalabbhoz, mintha az a fia vagy a leánya lenne. Valóban úgy érzünk egymással szemben, mintha édestestvérek lennénk. Nekem is vannak itt, ebben a gyülekezetben ilyen atyáim, anyáim, fitestvéreim, nőtestvéreim, fiaim, leányaim, és azt hiszem, hogy nektek is. És az a jó, hogyha nektek is van. Aki Jézushoz tartozik, az nem lehet egyedül: annak családja van, annak lelki otthona van, annak sok-sok hozzátartozója van az egész föld kerekségén. És itt az összetartó kötelék nem az a bizonyos közös vér, ami az ereinkben csorog, hanem a közös Atya, az egy Úr. És az ereje nem a vér szava, hanem Istennek a szava, az élő ige, Jézus. És az olyan erő, testvérek, amelyik egy nagy családi közösségbe vonja határokon felül és mindenféle nyelvi és faji különbözőségeken felül mindazokat az öregeket és fiatalokat, férfiakat és nőket, szegényeket és gazdagokat, akik az egész föld kerekségén így szólítják meg az Istent, hogy „Mi Atyánk”!
Talán emlékeztek reá, amikor itt volt a nyáron két ízben is holland kiránduló csoport. Nem ismertük őket, se ők minket, nem értettük a nyelvüket, se ők a miénket, és mégis egyszerre úgy éreztük, hogy testvérek, hogy egy nagy családi közösségbe tartozunk egymással és ők is ezzel a boldog érzéssel mentek el ebből a gyülekezetből, hogy családi körben voltak. Testvérek, valóban misztikus testvéri közösség ez. Mégpedig a Jézus teste és vére, Jézus megtöretett testében és kiontatott vérében való részesedés által való testvéri közösség. Egy nagy test, amelyet egy „lelki vérkeringés” éltet. És mostan érezzétek azt, testvérek, minthogyha Jézus ebben a pillanatban felétek nyújtaná ki a kezét és úgy mutatna rátok, mint ahogyan itt a jelenetben kinyújtotta a kezét a körülötte ülők felé, és rájuk mutatott, s azt mondta: Hát ki az én anyám és kik az én testvéreim? Akik az én atyámnak akaratát cselekszik, azok az én fitestvérem és nőtestvérem, és azok az én anyám, ez az én családi közösségem. Hogy mennyire valóság ez a Krisztus körül kialakuló családi közösség, bizonyság reá, hogy sokszor hívő testvérek, a hitben testvérek jobban megértik egymást, mint a vérségi értelemben vett testvérek. Sokszor a hívő testvérek közelebb tudnak kerülni egymáshoz lélekben, mint egy családnak a tagjai. Sokszor szorosabb a kötelék a hívő testvérek között, mint a szülők, gyermekek, testvérek családi közösségében.
És amint látjuk az igében, így volt ez a Jézus családjában is. Éppen arról tudósít bennünket ez a leírás, hogy Jézusnak a legközvetlenebb hozzátartozói nem értettek egyet vele. Az evangéliumok más leírásából tudjuk, hogy egyenesen eszelősnek tartották Jézust. És most is azért mentek oda, hogy valahogy biztonságba helyezzék, hogy ne csináljon már sok olyan dolgot, ami esetleg kellemetlenné válik a család számára. Valahogy idegenek voltak attól a lelkiségtől, amiben Jézus élt, és ami Jézusban élt. Olyan nagyon sokatmondó ez a kijelentés, hogy Jézus anyja és az Ő testvérei megálltak odakint. Odakint. És amikor beüzentek, akkor is az üzenetvivő így adja tudtára Jézusnak, hogy íme a te anyád és a te testvéreid odakint állanak. Odakint: nem borzasztó, hogy idebent együtt van a gyülekezet, a nagy család, és odakint vannak a legközelebbi hozzátartozók? Kívül a lelki közösségen, éppen a családtagok kívülállók, kívül maradnak azokból az áldásokból, amikben mások, idegenek részesülnek. Kívül maradnak abból az atmoszférából, ami másokat, idegeneket Isten nagy családjává fon össze. Akik vérségileg a legközelebb állanának, azok állnak tőle a legmesszebb lelkileg. Szinte olyan messze, mint az ellenségei. És az ellenségei is azt mondották, hogy az ördögök fejedelme, Belzebub által űzi ki az ördögöket, tehát ördöngös, nem egészen normális. Odakünn állnak, odakünn ahelyett, hogy idebent ülnének ők is, együtt a többiekkel. Én el tudom képzelni, hogy nagy szomorúság lehetett ez Jézus számára. Hiszen az a teher a legroskasztóbb, ami az otthonában nehezedik reá az emberre. És az a fájdalom a legfájóbb, ami otthon, és az otthoniaktól éri az embert. El tudom képzelni, hogy milyen jó lehetett volna Jézus számára például együtt imádkozni az édesanyjával, meg a testvéreivel, de hát azok lelkileg valahogy egy egészen más világban éltek. Vagy milyen jó lehetett volna együtt megbeszélniük az Isten országának a dolgait, ami Jézus számára a legfontosabb volt, de hát ez nem volt fontos az Ő családtagjai számára. Milyen jó lett volna lelkileg is összetartozni azokkal, akikkel vérségi kapcsolatok fűzik össze, és éppen az egyre növekvő ellenséges támadások közepette milyen jó lett volna a meghitt családi körben megbékélni, megpihenni, és közös imádságból új erőt meríteni a további küzdelemre – de hát azok inkább az ellenséggel tartanak. Odakint állnak. És amikor ezek az „odakint állók” igényt tartanak Jézusra, beüzennek érte, hogy jöjjön ki, akkor Jézus nem őfeléjük, hanem az odabent ülők felé fordul, és azt mondja: Ezek az én anyám, és ezek az én testvéreim, akik itt vannak, és akik hallgatják az én beszédemet, akik cselekedni akarják az én Atyámnak a dolgait. Jézus ezt a lelki közösséget szinte fölibe helyezte a vérségi kapcsolatnak.
Van ebben valami vigasztalás is, de egy kicsit olyan kesernyés vigasztalás. Tudniillik az, hogy ha még Jézus családjában is lehetett ilyen hasadás a legközvetlenebb hozzátartozók között, mennyivel inkább lehet akkor a miénkben? Óh, nagyon sok példa van arra, testvérek, hogy lelkileg mennyire nem homogén egy-egy családi közösség. Az igazi vegyes vallású család nem az, amelyiknek az egyik tagja ilyen, a másik meg amolyan felekezetű, hanem az igazi vegyes vallású az, amikor az egyik családtag kívül áll, míg valamelyik másik pedig bent ül, Jézus lábainál. Olyan nagyon szomorú dolog az, amikor ilyen kétféle lelkület van egy családnak a keretein belül. És persze, hogy a kívülállók nem értik meg azt a családtagot, aki együtt akar haladni Jézussal. Hát persze, hogy nem értik meg! És nem tudnak lelkesedni azért, és nem tudnak időt, fáradtságot és pénzt áldozni azért, ami amannak a legdrágább. Nem egy úton járnak, nem egy lelki levegőt szívnak, nem ugyanazt akarják, nem ugyanarra törekesznek – szinte két különböző világban élnek.
Persze annak, hogy a családtagok közül valaki megáll odakint, ennek többféle oka is lehet. Titokzatos dolog ez, testvérek. Itt azután igazán érvényes az, ami a Bibliában így van megírva, hogy „nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené”. Néha hívő, igazán komoly hívő szülőknek a gyermeke olyan rettentő messzire el tud bitangolni a hitnek az útjáról, máskor pedig egy-egy valóságos „családi szemétdombon” a hitnek olyan gyönyörű virágai és gyümölcsei teremnek, hogy az ember csak ámulva nézi, hogy hogy lehet ez. Tehát olyan dolog ez, ami végeredményben nem áll az embernek a hatalmában. De azért ne vigasztaljuk magunkat nagyon hamar! Mert testvérek, van, vagy lehet más oka is annak, hogy a család egyik vagy másik tagja „megáll odakint”. Ez pedig talán éppen az, hogy annak az élete és a viselkedése, aki „bent van”, eltaszítja a többit, visszariasztja a többit attól, hogy ő is belépjen, és a többi azt mondja: ha ilyenek azok, akik odabent vannak, akkor én inkább megállok odakint. Éppen pár nappal ezelőtt kaptam egy levelet, amiből néhány sort hadd olvassak föl, testvérek nektek szó szerint. Egy idős édesanya írja: „A hitemet teljesen elvesztettem a hívők irányában – tisztelet a kivételnek –, talán még a református vallásban is; a hívő fiam miatt, aki engem hitetlennek tart. Rossznak. Mert én elvonulok, bezárkózom a szobámba és úgy imádom Istent, nem pedig mindenki figyelmét felhívva, mint a fiam, hogy ő templomba és bibliaórákra járó valaki, s közben pedig rosszabb a pogánynál. Megbotránkoztatja viselkedésével a közelében lévőket.” Egy édesanyának a jajkiáltása ez. És ugyanakkor leírja a nagyon hosszú levélnek a további részében, hogy ez az állítólagosan hívő fia hogyan bánik vele otthon. Az ilyen fiú ne csodálkozzék azon, hogyha az édesanya „megáll odakint”. Sőt, talán föl lehetne még tenni azt a kérdést is, hogy melyik van hát igazán odabent és melyik van valójában odakint?
Én nagyon jól tudom azt, kedves testvérek, hogy minden hívő embernek a legnehezebb megélni a hitét odahaza, a családja körében, mert ugye könnyű nyájasnak, kedvesnek, szeretetreméltónak, türelmesnek látszani azok előtt, akikkel az ember csak olykor-olykor találkozik, és akkor is lehetőleg „lelkileg jól fésülve” és a társadalmi szokásoknak, illemszabályoknak a keretei között. Nagyon könnyű dolog. De ahogy szokták mondani, lakva ismerjük meg igazán egymást, tehát otthon. Otthon, ahol közelről ismernek, ahol közelről látnak bennünket, és épp ezért igazán ismernek. Otthon, ahol az igazi önmagunkat adjuk, ahol azok vagyunk, akik minden tetszetős szerep és álarc nélkül valóban mi magunk vagyunk. És vajon nem azért van-e felemás lelkület a te családi otthonodban is, mert te, aki ide jársz, akiről tudják, hogy Bibliát olvasol és imádkozol, és hogy Krisztussal vagy közösségben, te talán nem elég hitelesen éled meg azt, amiről otthon beszélsz, vagy amit otthon tudnak rólad? Talán nem elég vonzó módon képviseled a hitéletet a családod tagjainak a körében. Nem te miattad maradt-e kívül a fitestvéred, vagy a nőtestvéred, vagy az édesanyád?
Amikor Jézus a lelki kötelékeket fölibe helyezi a vérségi kötelékeknek, akkor ez nem azt jelenti, hogy meg akarja lazítani, vagy pláne fölbontani a családi kötelékeket, hanem éppen megfordítva: el akarja mélyíteni és meg akarja szentelni a családi kötelékeket. Ő pontosan arra utal, hogy a családi kötelék is akkor erős igazán és akkor drága és akkor szent, hogyha az Úrban megszentelt kötelékké válik. Hiszen olyan rettenetes a bűnnek az ereje, testvérek, hogy a családtagok összetartására nem elegendő a közös vér, a közös származás, meg a közös gyermekkor emléke, a közös név, amit hordanak, meg a családi otthonnak az összetartó ereje, hiszen emlékezzetek rá: a legelső gyilkosság ezen a földön testvérgyilkosság volt. Akármilyen erős tehát a vérnek a szava, még sokkal erősebb nála a bűn. Képes meglazítani azokat a legszorosabb életkapcsolatokat, amelyekben elsősorban egymásra volnának utalva az emberek: bent, a családi körben. És képes egymás ellen fordítani és egymástól elidegeníteni apákat, fiakat, hitvestársakat, testvéreket, gyermekeket. Feszültségek támadnak a nyomán, és a feszültségből összekülönbözés lesz, és az összekülönbözésből elkeseredés, és ez az elkeseredés esetleg átcsap gyűlöletbe. Hát nem rettenetes ereje van a bűnnek, hogy képes a Kainoknak az öklét az Ábelekre emelni? És képes azt az egyet, ahol még megmaradhatott volna valami az elvesztett paradicsomi boldogság békéjéből és derűjéből, tehát a családi életet, képes pokollá változtatni?!
Itt azután igazán egyetlen segítség van. És ez az egyetlen segítség valóban csak Jézus. Itt nem használ az, hogy valaki összeszedi minden erejét, előveszi a jobbik énjét, áttanulmányoz egy csomó etikai könyvet, vagy akármicsodát, itt az egyetlen segítség Jézus. Nézzétek, Jézus családjában is az történt – és ez a nagyon vigasztaló az egész dologban –, hogy Jézus végül mégis megnyerte az Ő családjának a tagjait, a legközelebbi hozzátartozóit. A mennybemenetele utáni események leírásánál ezt is olvassuk, hogy „ezek mindnyájan egy szívvel-lélekkel foglalatosak voltak az imádkozásban és könyörgésben, az asszonyokkal és Máriával, Jézusnak anyjával és az Ő atyjafiaival együtt”. Tehát, hogy Jézus anyja és az Ő atyjafiai most már nem kívül állnak, hanem belül ülnek, együtt a többiekkel. A kis család beolvadt a gyülekezetnek a nagy családjába, és ez óriási nagy biztatás mindnyájunk számára, hogy nálunk is lehet ez még másképpen, mint ahogyan van.
De testvérek, itt most azt szeretném nagyon kihangsúlyozni, hogy legyen minden egyes hívő ember számára a legelső missziói terület az otthona. Mégpedig úgy, ahogyan Jézus mondja, amikor a gyertyáról beszél, hogy nem azért gyújtják, hogy véka alá tegyék, hanem hogy a gyertyatartóba, és fényljék mindazoknak… Kiknek? Akik a házban vannak. Akik a házban: otthon. Nem valahol kint, hanem a házban, és azok számára, akikkel együtt ez a „gyertya” a házban él. Tehát annak, hogy te Jézussal jársz, a legelső áldása otthon áradjon szét. És mindenekelőtt otthon derüljenek föl az arcok és oldódjanak föl a feszültségek azoknak az erőknek a hatása alatt, amiket Isten munkál benned az Ő kegyelme által. És mindenekelőtt az otthonunkat töltsük meg azzal a levegővel, amit igében, bibliaolvasásban és -hallgatásban, imádságban és Krisztussal való közösségben magunkba szívunk. Mert testvérek, elsősorban mindnyájan azokért vagyunk felelősek, akik hozzánk vérségileg a legközelebb állnak.
Ha a gyülekezet nem egyéb, mint Jézus körül kialakult nagy család, akkor legyen a család Jézus körül kialakult kis gyülekezet. Tehát olyan közösség, ahol a pusztán vérségi kapcsolatokat megszenteli és elmélyíti a Jézushoz való tartozás lelki köteléke.
A 395. számú énekkel feleljünk az igére.
Isten szívén megpihenve forrjon szívünk egybe hát,
Hitünk karja úgy ölelje édes Megváltónkat át!
Ő fejünk, mi néki tagja, Ő a fény, mi színei;
Mi cselédek, ő a gazda, Ő miénk, övéi mi.
(395. ének 1. vers)
Ámen.
Dátum: 1967. október 25.