Joó Sándor Dr.

A nagy, adventi ígéret az Ótestamentumban mintegy hatszáz évvel Jézus születése előtt így hangzik: “Mert egy gyermek születik nékünk, fiú adatik nékünk, és az uralom az ő vállán lesz, és hívják nevét: csodálatosnak, tanácsosnak, erős Istennek, örökkévalóság atyjának, békesség fejedelmének”. (Ézs 9,6) Milyen csodálatos az, hogy egy kisgyermek alakja köré fonódnak az ádventi váradalmak! A többi nagy vallás mind egy-egy meglett férfi munkálkodásával kezdődött, az ún. nagy vallásalapítók: Mózes, Buddha, Konfuciusz, Mohamed - férfikoruk delén váltak egy-egy vallásos mozgalom vezéralakjává, a keresztyénség pedig egy édes, mosolygós, kedves kisgyermekkel kezdődött. Nem is egy új vallás kezdődött ott, karácsony éjjelén azzal a kisgyermekkel, a többi vallás között vagy fölött, hanem valami egészen más történt: elkezdődött itt, a földön az Isten országa! Ezért van az a sok különös csoda a betlehemi jászol körül: az angyalsereg éneke, a pásztorok, majd később a napkeleti bölcsek nagy, ámuló hódolata. Ezért beszél a Szentírás is ilyen érthetetlen dolgokat, mint Szentlélektől fogantatás és szűztől születés, mert annak a gyermeknek már a puszta megszületése is azt jelenti, amit prófétai Igénk így fejez ki: “A nép, a mely sötétségben jár, lát nagy világosságot; akik lakoznak a halál árnyékának földében, fény ragyog fel fölöttük!” (Ézs 9,2) Valami szokatlan nagy világosság támad a sötétségben. Mennyei fény ragyog fel a halál árnyékának völgyében, azaz új világ kezdődik ebben a régi világban. Benne és Általa elközelített hozzánk az Istennek országa, tehát a bűnnek és halálnak ebbe a földi világába betört és beáradt a mennyei világ tiszta, boldog, derült, isteni világa. Tehát egy gyermekkel kezdődött a földön az Isten országa.

És most alapigénkben azt mondja Jézus, hogy csak gyermeki lélekkel lehet befogadni az Istennek országát: “Aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint gyermek, semmiképpen sem megy be abba”. Ma egy hete ugyanezzel az Igével kapcsolatosan gyermekünknek Jézushoz vezetéséről beszéltünk. Azzal fejeztük be akkor, hogy előbb nekünk, felnőtteknek kell gyermekké válnunk, ha nem akarjuk elállni gyermekeink útját az Isten országa felé. Hadd mutassa most meg nekünk, felnőttek számára ez az Ige az Isten országa megvalósulásának, bennünk és körülöttünk való megvalósulásának az előfeltételét és kulcsát: a gyermekké válás szükségességét.

Miért állítja Jézus elénk, felnőttek elé a gyermeket például? Oh, nem azért, amiért a legtöbben gondolják, hogy a gyermek ártatlan - hiszen éppen ma egy hete hallottuk, hogy a gyermek is a bűn foglya, szabadulásra van szüksége, úgy kell rá tekintenünk, mint akit meg kell menteni a halálnak abból a börtönéből, amelybe beleszületett -, hanem a gyermeki mivolt, a gyermeki állapot az, amire azt mondja Jézus, hogy e nélkül nincs mennyek országa! Alig van fenségesebb dolog ebben a földi életben, mint egy meleg családi otthon szerető szülőkkel, ahol, és akik között igazán gyermek lehet valaki. Még ha kikerült is már ebből, a távolból is körülveszi az ilyen otthonból feléje sugárzó szeretet melege. Még felnőtten is milyen fenséges dolog a régi családi otthonban, akár csak egy-egy rövid időre is, újra gyermekké válni. Hallani újra az áldott, simogató hangot, amint mondja úgy, mint valamikor régen, hogy édes fiam, vagy kedves leányom! Otthon, ahová tartozom, ahol mindig van hely a számomra, ahol a legjobban megértenek, a legtisztábban és érdek nélkül szeretnek, ahol mindig a legteljesebben megbocsátanak. Egy öregedő férfi, aki még gyermekkorában árván maradt, mondta el egyszer nekem, hogy mint kisdiáknak nagyon sokszor összefacsarodott a szíve, amikor valamelyik osztálytársát az édesapjával kézen fogva menni látta. Hányszor vágyott arra, hogy az ő fejecskéjét is megsimogassa egy áldott kéz, és ezt mondja neki: kisfiam! De őneki nagyon hamar nagyfiúnak kellett lennie, és egy egész, hosszú életen át hiányzott neki az, hogy sohasem lehetett valakinek a kisfia. Ugyanez hiányzik nekünk, felnőtteknek is, hogy ti. nem vagyunk gyermekek, mégpedig kisgyermekek a mi Mennyei Édesatyánkkal szemben, hanem mindig túl nagyok, túl okosak, akiknek nincs szükségük vezetésre, tanácsra, utasításra, atyai gondoskodásra. Azt hisszük, elintézzük mi a magunk ügyeit Nélküle is. Pedig Istennel szemben csak kétféle magatartás lehetséges: vagy ellenséges, vagy gyermeki. Jó volna most komolyan lemérnünk, hogy milyen a mi magatartásunk!

Mit jelent hát a gyermeki magatartás? Figyeljük csak meg alapigénket! A tanítványok azért nem akarták odaengedni a kicsinyeket Jézushoz, mert félreismerték Mesterüket. Azt hitték, hogy az ő mesterük egy nagy tudományú ember, akinek az a feladata, hogy tanítson. Mit értenek Jézus tudományához a gyermekek? Haza kell küldeni őket, és megmondani a szülőknek, hogy majd akkor hozzák ide őket Jézushoz, ha értelmük eléggé kinyílt már a magasztos Jézusi tanok befogadására. Ez a félreértés Jézussal szemben ma is nagyon általános. Azt hisszük, hogy
Jézusnak a tanai, tanításai, nagyszerű elvei és elméletei a fontosak. Pedig nem ez a legfontosabb számunkra, hanem Ő maga, az Ő személye! Olyanok is hivatkoznak Jézus tanításaira és elveire, akiknek semmi közük sincs az Ő isteni személyéhez! Az igaz, hogy olyan tanító volt az Úr Jézus, amilyen nem volt még a világon: “Mert úgy tanította őket, mint akinek hatalma van, és nem úgy, mint az írástudók”. (Mt 7,29) Mégis nem annak van döntő fontossága számunkra, amit tanított, hanem annak, aki Ő maga volt és van, annak, hogy Ő maga személyesen jelen volt és jelen van. Őbenne, az Ő személyében elérkezett hozzánk az Isten országa. Az Ő jelenléte azt jelenti, hogy itt van közöttünk az Isten, és az Ő közelségében megszentelődik az ember! Ha valaki úgy megy oda Hozzá, mint a történetbeli kisgyermekek, akik minden hátsó gondolat nélkül felmásztak az ölébe, megfogták bizalmasan a kezét, tiszta, nyílt tekintettel néztek rá, tehát valaki ilyen kedves, gyermeki bizalommal tudja keresni Jézusnak a közelségét, arra teszi rá áldólag a kezét. Ez többet ér, mint a legfenségesebb prédikáció, mint a legnagyszerűbb tanítás. Ne gondold, hogy akkor vagy jó keresztyén, ha értelmesen, okosan mindent meg tudsz magyarázni magadnak, ha meg tudod érteni, mondjuk a predestináció tanát, vagy a Mennyei Jelenések könyvét. Nem azon múlik a keresztyénséged, hogy Jézus teológiáját jól megértsed, hanem azon, hogy gyermek módjára, azon szurtosan és maszatosan, ahogy vagy, odaülj az ölébe. Ha azután már ott vagy mellette, és Ő az Ő szent karjával körülölel, és átszögezett, véres kezével megáld, akkor kezded Őt igazán megismerni. Akkor kezdenek az Ő tanításának isteni titkai megnyílni előtted, mégpedig úgy, hogy magadon kezded tapasztalni Jézus személyes, megszentelő hatását.

A gyermeki állapot egy feltétlen, bizalomteljes, őszinte ráhagyatkozást jelent a szülővel, a nagyobbal, a bölcsebbel szemben. A gyermek engedi, hogy az édesanyja etesse, levetkőztesse vagy felöltöztesse, ágyba fektesse, édesanyja szemei előtt játszik, alszik, vagy épít homokvárat. Ha megütötte magát, odaszalad a szülőjéhez, és engedi, hogy fölszárítsák a könnyeit, és ha édesanyja megcsókolja a fájó kis ujjacskát, az valóban nem fáj neki többé. Ha bepiszkolódott a keze, föltartja édesanyja elé, hogy mossa meg, ha beszennyeződött vagy elszakadt a ruhája, tudja, hogy szerető szülői kezek mindent be tudnak újra foltozni. Gyermeknek lenni azt jelenti: hagyni, hogy úgy bánjon velünk Isten, mint gyermekével az édesanyja és az édesapja. Minden bűnöd és hibád, mindenféle baj, amit ügyetlen kezekkel elrontottál, minden fájdalom, amit magadnak okoztál, vagy másoktól kaptál, minden rém, amitől félsz, rögtön nem olyan veszedelmes és jóvátehetetlen ügy többé, amint gyermekké váltál! Ugye, különbség az, ha egy gyermek tör el egy vázát, vagy egy felnőtt? Isten előtt is különbség! Ha te gyermek akarsz lenni, ha te igazán gyermeke vagy Istennek, akkor minden kár és baj, amit okoztál, jóvátehető még! Csak azokkal nem tud mit kezdeni Isten, akik mindenáron ki akarnak nőni a keze alól, akik mindent jobban akarnak tudni, mint Ő, akiknek nincs szükségük arra, hogy megbeszélhessék Vele a dolgaikat, vagy akik nem bíznak abban, hogy az Atya megbocsát nekik. Vagy mint Ádám és Éva annak idején: elbújnak Előle, vagy képmutatóskodnak Előtte! Gyermeknek lenni azt jelenti, hogy határtalanul - tehát a bűnön és a halálon át is - bízni az Atyában!

Aki gyermek akar lenni Isten előtt, ne akarjon mindenáron felnőttnek látszani Előtte! Nekünk sem tetszik az olyan gyermek, akit a szülei természetellenesen nagyos szokásokra, mozdulatokra nevelnek. Istennek sem tetszik, ha az Ő gyermekei nem gyermekhez méltó módon viselkednek. Ne akarjak én semmiféle érdemre hivatkozni Őelőtte, ne akarjak én a saját jóságomért igaznak látszani Előtte! Hiszen egy gyermek semmit nem azért kap, mert megérdemelte, hanem mert szeretik! Nem való az Isten elé semmiféle kegyes lelki tetszelgés vagy hiúság. Ha egy gyermek nagyon tudatosan kecses, bájos és kedves akar lenni, éppen az ellenkezőjét éri el vele. Mert minden gyermek bája csak addig tart, amíg tudatlanul és számítás nélkül történik. Semmi sem igaz, ami erőszakolt, legkevésbé a vallásosság!

És még valamit. Van olyan gyermek is, aki nem gyermek már többé: koravén, túl okos, ijesztően sokat látott és hallott. Külsőleg még gyermeknek látszik, de hiányzik a gyermeki naivsága. Nagyon korán benézett a jó és rossz tudásának a függönye mögé, és felvilágosulttá vált. Azt hitte, nyer valamit ezáltal, pedig csak veszített. Nincs szomorúbb és gonoszabb dolog, mint amikor kegyetlen kezek a reggel friss harmatába piszkos, földi sarat szórnak bele! Pedig éppen ez történt Isten kedves naiv gyermekeivel ott a Paradicsomban, amikor a jó és a gonosz tudásának a fájáról szakították le az első gyümölcsöt. A kígyó, a Sátán ezzel mindent elrontott, és éppen azt rombolta szét, ami Istennek a legtisztább, legmélyebb öröme volt. Az fájt a Mennyei Atyának, hogy gyermekei nem voltak többé gyermekek!

Így most már megértjük, miért olyan fontos az Úr számára, hogy újra gyermekké váljunk. Miért fontos mindaz, ami a gyermekies lelkületből fakad. Mert mennél inkább gyermekké válik valaki Istennel szemben, annál inkább közeledik újra az elvesztett Paradicsom felé. Az Istennel szemben való őszinte, bizalmas, gyermeki állapot jelenti a visszatérést az elhagyott Paradicsomba, vagy ahogyan Jézus mondja: az Isten országába! “Ha meg nem tértek és olyanok nem lesztek, mint a kis gyermekek, semmiképpen nem mentek be a mennyeknek országába” - mondja Jézus. (Mt 18,3)

De hát hogyan lehet újra gyermekké az, aki már egyszer fölvilágosodott, hiszen az elvesztett gyermeki naivságot nem lehet már többé el nem vesztetté tenni sohasem! Igen, ez valóban lehetetlen, hacsak az Istennek csodálatos, újjáteremtő munkája újjá nem szül bennünket. Erre mondta Jézus Nikodémusnak: “Bizony, bizony mondom néked: ha valaki újonnan nem születik, nem láthatja az Isten országát”. (Jn 3,3) Isten adhat neked is, felvilágosodott felnőttnek új, gyermeki lelket, Isten téged is újra a maga édes gyermekévé tehet. De ezt az elvesztett gyermeki lelkületet igen drágán vette meg Isten a számunkra: Jézus Krisztus vére volt érte az ár! Krisztus érdeme, hogy bűnünk és engedetlenségünk ellenére nem kell elrejtőznünk Isten elől, mint tette az első emberpár a bűneset után. Újra Édesatyánknak nevezhetjük az Istent. Az újjászületés valami olyan csoda, ami a Megváltó Krisztusban való hit által történik, aminek az eredménye az újra gyermekké válás, az Isten gyermekévé létel.

Ezért jött Jézus, ezt hozta nekünk, így közelített el benne az Isten országa! Ide, ebbe az országba tartozol te is! Itt vagy igazán otthon, ez a te otthonod. Itt találsz te is békességet, atyai vigasztalást, megbocsátó szeretetet, áldott gondoskodást, mindig kegyelemre és segítségre kész Édesatyát, mint újra boldog gyermek, Krisztus vére árán megváltott gyermeke egy gazdag és boldog Édesatyának!

Ámen.

Dátum: 1948. november 28.

Egy, a férfiélet delelőjén álló, köztiszteletnek örvendő, magas állású családos ember, mikor egyszer egyedül volt otthon a lakásában, íróasztala fiókjában kutatott. Eközben került kezébe egy régi-régi fénykép, amelyik őt és feleségét ábrázolta, amint húsz évvel ezelőtt esküvői ruhában, örömtől sugárzó arccal mint ifjú pár állottak a boldog jövendő előtt... Azután végiggondolta, hogy hogyan néz ki most ez az akkor boldognak álmodott jövendő: Bizony, másként gondolta akkor! Úgy képzelte, hogy a tenyerén hordja majd a feleségét, születendő gyermekeinek szerető édesatyja lesz - és íme, milyen kevés valósult meg mindebből! Hogyan is történhetett minden annyira másképpen, mint ahogyan eltervezte? Végigpergette emlékezetében húsz esztendő családi filmjét. Igen, a gyermekek nevelését egyre jobban ráhagyta a feleségére, mondván, hogy a mai ifjúsággal ő nem tud mit kezdeni, mert az a maga útját járja. Most azután fájdalmasan tapasztalja, hogy gyermekei valóban a maguk útját járják. Eszébe jutott a nagyobbik fia: mennyi bosszúsága van miatta! Lám, sohasem törődött azzal, hogy ezt a gyereket úgy igazán, bensőségesen, lelkileg elővegye, s most azután már olyan önálló, hogy nem is igényli az apja tanácsait. Sohasem fordul hozzá, mint gyermek az apjához. Ott van a leánya - ő is szívesebben elmegy este moziba, ahelyett, hogy édesanyjával bizalmasan elbeszélgetne. A kisebbik fia is szinte már csak úgy tekinti az otthont, mint egy menzát, ahol enni kap. Íme, a család tagjai mind a maguk egyéni életét élik csak, s most már talán el is késett azzal, hogy ezen változtasson. Bizony, nem lett volna szabad idáig engedni a dolgokat! És amit sohasem gondolt volna, bekövetkezett: kedélyes, vidám, összetartó családi élet helyett tele van a ház irigységgel, önzéssel, és nem egyszer keserű veszekedéssel! Íme, ez lett az eredménye annak, hogy magára hagyta feleségét a gyermeknevelés feladatában, és hogy az ő számára mindig csak a hivatal, a közéleti tevékenység, a minél kényelmesebb életet biztosító anyagi javak gyűjtése volt a fontos. Igen, de azért mégsem volt eredménytelen az élete, hiszen itt függ egy díszoklevél, amott egy elismerő okirat, azután kitüntetések, amiket közéleti tevékenységéért kapott! Igen, de a gyerekek?! Nem többet értek volna-e azok, mint az összes tiszteletbeli tagság, díszelnökség, érdemrend és egyéb szemét?! Hiszen belepusztult a családi élete! Végtelen keserűséggel visszatette az esküvői képet a fiókba, de jó mélyre, a többi lim-lom közé, hogy elő ne kerüljön hamarosan újra - és gyors léptekkel elvágtatott hazulról! Sietett, hogy el ne késsen annak az egyesületnek a közgyűléséről, ahová egy héttel ezelőtt díszelnökké választották. Hiszen most már úgyis késő változtatni a családi élethelyzeten!

Ezt a szomorú történetet egy svájci újságban olvastam, de ugyanígy elmondhatta volna akárki, mert a kép sajnos nagyon általános. Ilyen ma a legtöbb családi élet. Ilyen széthulló, ilyen külön utakon járó, ilyen középpontját, összetartó erejét vesztett. És ennek csak egyik oka - mégpedig nem is a súlyosabb oka - a mai élet, a sok elfoglaltság, az örökös rohanás, ami nem hagy időt a családi tűzhely körül való kedélyes együttlétre. A másik ok a súlyosabb és veszedelmesebb: az, amit egy szomorú arcú férfi mondott nekem nemrégen, amikor elmesélte fölborult családi élete tragédiáját, és így fejezte be az elbeszélését: Tudod, az volt a baj, hogy kihagytuk a családi életünkből Jézus Krisztust! Hát igen: ez az igazi ok! És ha előbb annak a svájci atyafinak a leírásában magadra ismertél, vagy akár csak valamilyen hasonlóságot is felfedeztél, akkor nálatok is ez minden bajnak az igazi és legmélyebb oka, hogy kimaradt közületek Jézus Krisztus! És minden szülő, akinek panasza van a gyermekére, jó lenne, ha utánanézne, nem itt van-e nála is a bajok oka?!

“Engedjétek hozzám jönni a gyermekeket!” - mondja Jézus Igénkben, és hozzáfűzi a nagy tanítást: “mert ilyeneké az Istennek országa”. (Mk 10,14) Ebből a nagyon jól ismert Igéből néhány nagyon komoly felismerés következik, amit jó volna olyan komolyan vennünk, amint Jézus mondotta.

“Engedjétek hozzám jönni a gyermekeket”. Azt jelenti ez a felhívás, hogy annak a gyermeknek is szüksége van az Úr Jézusra, mégpedig nem úgy, ahogyan mi, felnőttek elképzeljük, hogy szükség van egy Jézuskára, akivel így karácsony táján biztatgatjuk a gyermekeket, hogy jók legyenek, egyék meg szépen a főzeléket, mert különben nem hoz a Jézuska nekik képeskönyvet - hanem szükségünk van Jézusra mint Megváltóra. Tudod-e, hogy kicsoda a te gyermeked, az az édes, mosolygó, tiszta szemű kis ártatlanság? - ahogyan a bölcső fölé hajló, gyönyörködő felnőttek szokták mondani. Nagyon kellemetlen ezt mondani - de hát nem is én mondom, hanem az egész Szentírás -, hogy a halál fia, a kárhozat jegyese! Bűnben fogantatott, bűnben született, és már maga is bűnnel megfertőzött apró ember! Figyeld csak meg a legelső tudatosulni kezdő életmegnyilvánulásait: hamar fölfedezed benne az önzést és az irigységet. Ki tanította meg rá? Senki! Benne volt, magával hozta, évezredek óta öröklődött át benne. Úgy nevezi ezt a hitvallásunk, hogy eredendő bűn. Szörnyű dolog ez, de sajnos igaz!

Ezért van szüksége annak a gyermeknek is Jézusra, és a Jézus által való megváltásra, éppen úgy, mint neked, a szülőjének! A Krisztusban való újjászületés nélkül éppen úgy nem látja meg ő sem az örök életet, mint ahogyan te sem! Ha nem akarod magad hamis illúziókban ringatni, akkor ne gondold azt, hogy a gyermeked ártatlan, hiszen mit ismer még az életből! Hanem úgy nézz rá, mint akit meg kell menteni a halálnak abból a börtönéből, amelybe beleszületett! És mivel te nem mentheted meg, hanem csak egyetlen Valaki - ugyanaz, Aki téged is megmenthet, vagy már megmentett: az Úr Jézus -, azért olyan halálosan fontos ügy, amire Jézus felszólít ezekkel a szavakkal: “Engedjétek hozzám jönni a gyermekeket”!

De hát mit jelent akkor az, amit Jézus itt folytatólagosan mond, hogy “ilyeneké az Istennek országa”? Mi, felnőttek, azt gondoljuk, hogy Krisztusról, megváltásról, örök életről, újjászületésről, bűnről nem való még gyermekek előtt beszélni, úgysem érthetik még ezeket a súlyos szavakat. Én nem tudom, hogy értik-e vagy nem, de Jézusnak ezekből a szavaiból: “ilyeneké az Istennek országa”, én azt hallom ki, hogy a megváltás és az újjászületés ténye nincs életkorhoz kötve, nem lehet rá azt mondani, hogy csak tizenhat éven felülieknek való. Sőt mintha arról lenne itt szó, hogy gyermekkorban fölöttébb alkalmas volna a lélek Jézus Krisztus befogadására! És azután nem is arról van szó, hogy prédikálj a gyermeknek az újjászületésről meg a megtérésről, hanem arról, hogy engedd oda őt Jézushoz! Az újjászületését és az Ő országába való beölelését annak a gyermekléleknek úgyis Ő végzi el, nem te! A fontos itten az, hogy te magad vedd halálosan komolyan, hogy gyermeked -akármilyen korú - a bűn foglya! Szabadulásra van szüksége, és egyedül Jézus Krisztus - nem a karácsonyi Jézuska, mert olyan nincs, hanem a megváltó Jézus Krisztus szabadíthatja meg, és adhat neki új életet!

Ha nem tudod ezt az ügyet megbeszélni a gyermekeddel, vagy mert még nagyon kicsi, vagy mert még te vagy a hitben nagyon kicsi, akkor beszéld meg, de nagyon gyakran megújuló imádságban a gyermeked Szabadítójával! Mint ahogyan a történetben az édesanyák a karjukon vitték oda apróságaikat Jézushoz, úgy te is az imádságod karjain vigyed, emeld oda a te kisebb és nagyobb gyermekedet az Élet és Feltámadás Urához, és kérjed számukra a legnagyobbat. Ne csak szerencsés, egészséges, hosszú földi életet, hanem többet és fontosabbat ennél: az örök életet, a Krisztus által megváltott és megszentelt földi és földöntúli életet! Nem győzöm ezt hangsúlyozni, hogy ezt kérjed a gyermeked számára, ha jót akarsz neki! Nem tudhatod, mennyi időre bízta rád, szülőre az Úr ezt a drága lelket, és mikor kell elszámolni vele, de egyet tudhatsz bizonyosan: ezt - az örök életet, a Krisztus által megváltott életet, tehát az igazi, boldog életet - nem hiába kéred a számára! Drága ígéret van erre a Szentírásban, így hangzik: “Ha valaki látja, hogy az ő atyjafia vétkezik, de nem halálos bűnt, könyörögjön, és az Isten életet ad annak”. (1Jn 5,16) Ha van valami a Bibliában, ami szent, igaz és érvényes a gyermekre, akkor ez mindenképpen az! E nélkül az ígéret nélkül én magam, akire hat gyermeklelket bízott az Úr, talán össze is roskadnék a szülői felelősség súlya alatt!

Hát, ha még azt meg tudnád tenni, hogy nemcsak érte imádkozol, hanem vele! Valaki, egy lelki ember egyszer ezt a tanácsot adta a férjnek, hogy két kezével fogja meg a felesége két kezét, és úgy imádkozzék vele, mintegy fizikailag is segítve, támogatva, vonszolva magával a házimunkában kifáradt asszonyt Jézus elé. Oh, ti szülők, ha ezt meg tudnátok tenni a gyermekeitekkel! Ha így - szinte a szó szoros értelmében véve kézen fogva - tudnátok odavezetni a legdrágább lelket a Szabadítóhoz, és így együtt tudnátok tusakodni Előtte a bűnből való szabadulásért és az örök életért, de sok kötelék oldódna föl, de sok vihar csendesedne le bennetek és közöttetek! Próbáld meg! Semmiképpen sem marad el az áldás!

“Engedjétek hozzám jönni a gyermekeket, és ne tiltsátok el őket” - mondja Jézus. Kinek mondja ezt? Kik azok, akik el akarják tiltani a kicsinyeket Jézustól? Figyeljük csak meg az Igét: nem az államhatalom, nem a rendőrség, hanem a tanítványok! Az sohasem olyan veszélyes és tragikus, ha külső erőszak tiltja el a gyermeket Jézustól. Szomorú bár, de nem ez a lényeges kérdés, mert nem állami rendeletektől - akár kedvező, akár kedvezőtlen rendeletektől - függ egy embernek Krisztushoz való jutása, hanem sokkal inkább a tanítványok magatartásától. De hát közülünk, akik most itt ülünk, ki akarja őket eltiltani akár a vasárnapi iskolától, akár a konfirmációs órától vagy ifjúsági bibliakörtől? Nem inkább örülünk annak, ha látjuk egyházunk ifjúságát itt, a templom körül? Szó sincs tehát itt eltiltásról, legalábbis a mi részünkről! Engedjük mi, sőt küldjük őket, csak hadd menjenek! Lehet, Testvéreim, hogy eltiltásról nincs szó, de annál sokkal rosszabbról bizony szó lehet! Amikor Jézus fölszólít, hogy “Engedjétek hozzám jönni a gyermekeket, és ne tiltsátok el őket”, akkor ebben az is benne van, hogy ne álljátok el az útját, ne legyetek akadály abban, hogy a gyermek engem megtalálhasson! Tehát meg ne botránkoztassátok azt a gyermeket magatartásotokkal.

Sokszor beleremeg a lelkem, ha arra gondolok, hogy mint édesapa ugyanazt a felséges nevet viselem a gyermekeim felé, mint a Mennyei Édesatya! És azért engedélyezte Isten ezt a szent nevet használni, hogy az én édesatyai mivoltomon át sugározza bele az Ő édesatyai szeretetének, bölcsességének, gondviselésének első sugarait a gyermekem lelkébe. És ennek a sugárzásnak de nagyon sokszor elállja az útját az én édesatyai minőségem tömérdek fogyatkozása! Sokkal inkább eltakarom, mint megjelenítem gyermekem számára a Mennyei Édesatyát!

Oh, mennyire igaza van Jézusnak! Nekem kell előbb gyermekké válnom, a Mennyei Édesatya megváltott gyermekévé, hogy a gyermekemet odaengedhessem Jézushoz! Amíg te magad nem vagy Jézusé, addig a legjobb szándékkal is, de elállod gyermeked útját Jézus felé úgy, hogy miattad nem jut oda hozzá! “Engedjétek hozzám jönni a gyermekeket, és ne tiltsátok el őket” - mennyire szorosan összefügg ezzel, mintegy kiegészítője, másik fele ennek az Igének: “ha meg nem tértek és olyanok nem lesztek, mint a kis gyermekek, semmiképpen nem mentek be a mennyeknek országába”. (Mt 18,3)

Akinek van füle, hallja, mit mond ezeken a kusza, dadogó szavakon át is a Lélek a gyülekezetnek!

Ámen.

Dátum: 1948. november 21.

Megint egy nagyon régi, de nagyon tanulságos történet. Hadd foglaljam össze röviden, miről is szól: Egy jómódú ember a halála után igen tekintélyes vagyont hagyott hátra özvegyére: ezeregyszáz ezüstöt, mai (1969) magyar pénzben kb. 80000-100000 forintot. Valaki ellopta... Az asszony megátkozta a tolvajt, Isten büntető ítéletét hívta rá. Az asszony fia, egy Mika nevezetű férfi hallotta anyja átkait, megijedt, és bevallotta, hogy a pénz nála van, ő vette el, majd visszaadta a teljes összeget. Az anya örömében elhatározta, hogy Istennek szenteli a megkerült pénzt teljes egészében, de végül csak 200 ezüstöt fordított “istenes célra”. Csináltatott belőle egy faragott és öntött bálványt, a fia, Mika pedig templomot építtetett hozzá. Készíttetett efódot és teráfimot, tehát mindent, ami az akkori szokás szerint egy templomi istentisztelethez szükséges volt. Berendezett magának egy külön szentélyt, teljesen az eredetinek a mintájára - tudniillik az eredeti Silóban volt akkoriban. Mika külön szentélye mindenben hasonló volt az eredetihez, csak abban különbözött egyelőre, hogy míg Silóban lévita papok szolgáltak, ő az egyik fiát szentelte pappá. Később azután ez is megoldódott. Mika egy éppen arra járó, lézengő lévitát fölfogadott, hogy az lássa el a papi szolgálatot az ő külön szentélyében. Most már teljesen olyan volt, mint Silóban, a hivatalos kultuszi központban.

Nos hát, mi ebben a baj? Hiszen szép, vallásos, istenes dolgot mívelt! Nem idegen istent szolgált és imádott, nem az akkori pogány népek istenei közül valamelyik Baált vagy Astarótot, hanem Jahvét, éppúgy, mint Silóban! Sőt még a pap is lévita volt, csak nem úgy, ahogyan a mózesi törvényekben meg van írva. Mika istentisztelete bálványimádás volt. Miért? Mert az egész szentély meg az egész kultusz csak utánzata volt az eredetinek, nem maga az eredeti. Hiszen volt legális templom, voltak legális kegyszerek, volt legális papság, kultuszi központ! Ott kellett volna Mikának is imádnia az Istent! De Mika csinált magának egyéni kultuszt, egyéni papságot, egyéni központot, a maga egyéni módján szolgált annak az istennek, akit maga csinált magának. Neki külön egyéni vallásossága volt. És ez volt a bálványimádás. Nem durva formája ez a bálványimádásnak, nagyon is finom, alig észrevehető. Az egy, igaz Istenből készített magának bálványt. Mika házában minden az igazi istentisztelet neve és formái között történt. Úgy látszott, mintha tényleg az Urat imádná, mintha igazán az élő Istenben hinne. Pedig valójában egész istenhite csak egy saját elképzelésű, saját beállítottságú vallásosság volt. Pedig efódja és teráfimja is volt, ami az akkori istentisztelet kegyszereihez tartozott. Csak nem az igazi volt, hanem magacsinálta dolog. Jahvéről beszélt, Izrael Istenéről, de az sem az igazi volt, hanem csak egy magacsinálta istenség. Ez volt Mika bálványimádása, ami éppen olyan utálatos az Úr előtt, mintha bármelyik pogány nép bálványistenét imádta volna.

Nos, mi közünk nekünk ehhez a régi, furcsa történethez? Az, hogy a Bibliának ez a furcsa története is olyan tükör, amit Isten tart elénk. Bár meglátnánk belőle, hogy ilyen Mika-féle vallásosság ma is van, még a mi sorainkban is! Tehát olyan vallásosság, amelyik egy saját elképzelésű Istenre irányul. A legtöbb “vallásos ember”, aki hisz Istenben, emlegeti Jézus nevét, templomba is jár, imádkozni is szokott, nem az egy, igaz, élő Istenben hisz, hanem egy saját elképzelésű istenségben. Gyakran előfordult már, hogy amikor egy-egy velem beszélgető embernek a szemén át megpróbálok a szívébe látni, szorongva látom, hogy ez az ember nem abban az Istenben hisz, Aki önmagát a Bibliában kijelentette. Maga csinált magának istent, mint Mika. Bálványt készített magának Istenből, és az Isten tiszteletéből. Az egész vallásossága, istenhite nem az Isten önmagáról adott kijelentéséből ered, hanem a saját emberi értelméből, elgondolásából, vágyaiból, elképzeléseiből, a saját emberi szükségleteiből. Éppen ez a veszedelmes ebben, hogy az az isten, akit az ember elképzel magának, az hasonló lesz az igaz Istenhez. Mika szentélye is hasonló volt az eredetihez. Hasonló, néha a megtévesztésig hasonló, de nem az! Nem ugyanaz az Isten!

A legáltalánosabb emberi elképzelés az Istenről, hogy Isten azért van, hogy segítsen. Semmi egyéb nem tartozik Rá, csak az, amiben szükség van az Ő segítségére, erejére. Sokszor egy paraszt többre becsüli a lovát, mint az ilyen vallásos ember az Istent. Mert bár azért tartja a paraszt a lovát, hogy húzza a szekeret, de szereti is, meg gondozza is, kedvében jár. A vallásos ember pedig egyszerűen csak elvárja Istentől, hogy húzza azt a szekeret, mintha csak ez lenne a dolga. Ez a saját elképzelés: Isten mindig olyanokat mond, amiket jólesik hallani, mint pl. “Ne aggodalmaskodjatok tehát, és ne mondjátok: Mit együnk? vagy: Mit igyunk? vagy: Mivel ruházkodjunk?... Mert jól tudja a ti mennyei Atyátok, hogy mind ezekre szükségetek van.” (Mt 6,31-32) Ne aggodalmasodjatok tehát, mert én gondot viselek rátok; ezért minden gondotokat énreám vessétek; meg hogy megszabadítalak téged. De olyat soha, hogy bánjátok meg a bűneiteket, és térjetek meg! A saját elképzelése szerint olyan isten kell az embernek, aki simogat, vigasztal, ad ezt-azt, megáld minden jóval. De egy olyan Isten, Aki felelősségre von, Aki vádol, Aki elvesz, Aki megítél: az már nincs benne az elképzelésben! A vallásos ember olyan istenképet tisztel, hord magában, amilyen neki jó, ami neki passzol, ami nem árt. Aki nem szól bele az életébe, aki nem ítéli meg a bűneit. Aki a szentségével nem éget, aki mindent elnéz és megbocsát. Aki soha nem haragszik... Ez az, amikor valaki bálványt csinál magának az élő Istenből, mint Mika tette. Nem egy másik istent imád, nem Allahot, Jupitert vagy Buddhát, hanem azt az elképzelt istent, aki hasonlít ugyan az igazihoz, de mégsem az igazi.

Ha azután ez az isten mégsem azt teszi, mint amit a benne hívő ember elképzelése szerint tennie kellene: ha pl. elvesz valakit, akinek a megtartásáért könyörögtél, vagy megenged olyan szörnyűségeket ebben a világban, amiket szerinted “ha van Isten az égben, nem engedhetne meg”, akkor az egész elképzelés, amit Istenről csináltál magadnak, kezd széttöredezni. A vallásos ember elkezd panaszkodni: “Miért büntet az Isten? Hát olyan rossz vagyok én, hogy így bánik velem? Ha tettem is valami rosszat, megbűnhődtem már érte!” Érezzük, hogy ennek az egész elképzelésnek nagyon kevés köze van az evangéliumhoz? Ezek az evangélium világától idegen elképzelések az Istenről és a Hozzá való viszonyról! Ha valakinek ilyen módon megrendült a hite az Istenben, most alázatosan, de nagyon komolyan megkérdezném tőle: Vajon igazán az élő Istenben hittél, vagy csak egy általad kigondolt istenben? Nem úgy van, hogy csak azt gondoltad, hogy Istenben hiszel, pedig csak az Istenről való saját elképzelésedben hittél? Nem Isten hagyott cserben, hanem csak a róla készített bálványod! Ha valakinek az ilyen saját készítésű bálványistenben való hite megrendült, ne sajnálja, nem kár érte!

Egyszer beszélgettem egy fiatalemberrel. Azt mondta: “Kérem, én nem hiszek Istenben!”. “Tehát Ön ateista. Rendben van!”- mondtam. “Írja le nekem azt az Istent, akiben Ön nem hisz!” Úgy írta le, mint egy tiszteletre méltó könyvelőt, aki pontosan jegyzi mindazt a jót és rosszat, amit emberek tesznek a földön. Mint egy hiányokat és hézagokat pótló valakit, akinek mindent meg lehet magyarázni, amit az ember nem értett meg. A benne való hitet pedig mint afféle nyugvópárnát, amire azzal a tudattal hajtja le az ember a fejét, hogy majd az Isten elintézi. És így tovább... Azt mondtam neki: “Barátom! Teljesen egyet értünk! Ebben az istenben én sem hiszek! Ez ugyanis nem az az Isten, Akit én a Bibliából megismertem! Ezt az istent az emberek találták ki maguknak. És ha Sartre azt mondja, hogy a mi korunkat az jellemzi, hogy túléli az istent, akkor az erre a bálványistenre vonatkozik! És ha Nietzsche híres mondását, - hogy "az Isten halott", - ma egyre többen hangoztatják, akkor erre is csak azt tudom mondani, hogy halott is volt mindig az az isten, akit akár a legnagyobb filozófusok, akár a legprimitívebb vallásos emberek alakítottak ki maguknak a saját fantáziájuk szerint! Mert minden olyan istenkép, ami nem egyezik meg az élő Isten Jézusban adott önkijelentésével, hamis, nem valódi, nem igazi! Nem igazi isten pedig nincs! Csak igazi, valóságos, élő Úr Isten van! De az más, mint amit bármely ember el tud képzelni Róla!”

Azután van még valami, ami végül szinte csalhatatlan bizonyossággal leplezi le, hogy valaki az egy, igaz, élő Istent tiszteli-e, vagy annak bálványutánzatát. Mégpedig az, hogy milyen az élete! Nézzétek itt a történetben! Igazán azt lehetne rá mondani, hogy lám, milyen vallásos emberek, külön házi kápolnájuk van! Saját, családi papot tartanak, áldozatokat mutatnak be az Istennek! Drága kegyszerekkel van tele a lakásuk! De egy kis gúnnyal azt lehet mondani rájuk: “Na, szép kis család: A fiú meglopja az anyját! Persze, mert felnőtt gyerekei vannak neki is, kellene a pénz, az örökség! Nem bírja kivárni, amíg az anyja meghal - micsoda szeretetlenség a családban! Az anya hangosan átkozódik. Nem éppen a fiát átkozza, de úgy, hogy hallja meg ő is. Hol imádság hangzik a házban, hol átkozódás. Tele a család gyanúval, indulattal, békétlenséggel, pénzéhséggel - és vallásossággal! Ilyenek a vallásos emberek. Aki az élő Isten helyett magacsinálta bálványt imád, annak ilyen a vallásossága! Igen, a magunk csinálta isten nem nyúlhat bele az életünkbe, a családi bajainkba. Az csak megható emlék, csak olyan "jóistenke", vagy "kisjézuska", tiszteletre méltó szobadísz, de nem élő, működő valóság a hitünkben. Tehát nem az igazi, csak hasonló Hozzá! Az igazi Istennel nem lehetne megcsinálni, hogy imádkozik valaki Hozzá, és azután tovább is nyugodtan gyűlöl valakit. Sem azt, hogy úrvacsorát vesz itt a templomban, otthon pedig olyan durva szavakat használ, amiket fáj hallani is.

Ha most megkérdezném tőled, hogy hiszel-e Istenben, Jézusban, gondolom, azt mondanád, hogy igen. De össze tudod-e egyeztetni az Istenben való hiteddel azokat az indulatokat, amiket megtűrsz magadban? Hogyan tudod akkor úgy folytatni az életedet, mintha nem hinnél Benne? Hogyan tudsz akkor úgy panaszkodni, keseregni, aggodalmaskodni, kétségbeesni, másokat keseríteni és bántani, mintha sohasem hallottál volna Jézusról? Az igazi Isten olyan félelmetes, olyan hatalmas, olyan szent és jó, hogy belerendül az ember egész valója, amikor elé áll! Jelenlétében leomlanak életünk hitványságai, hiúságai! Tudjátok, miből lehet legjobban megállapítani, hogy igazán az egy, igaz, élő Isten előtt állunk, vagy csak egy elképzelt Isten előtt? Arról, hogy az élő Isten jelenlétében rettenetesen tud fájni a bűn! Irtózatosan tudja nyomni a lelket az embernek a saját hitványsága, hűtlensége, árulása, és nem jut eszébe mást vádolni, csak önmagát! Tapasztalatból hadd mondjam: amíg a bűnbánat összetörettetéséig el nem jutott valaki, akárhogyan mondja is, hogy hisz Istenben, nem az igaziban hisz, hanem egy bálványban, mint Mika, aki maga csinált magának egy neki való istent, istenkét, Jézuskát, amely csak hasonlít az igazihoz, de nem az!

Istenről csak egyszer csinált valaki igazán megbízható istenképet, és ez maga Isten volt! A kép pedig, amit önmagáról készített: Jézus! Jézus a láthatatlan és elképzelhetetlen Isten dicsőségének a visszatükröződése és az Ő valóságának a képmása! (Zsid 1,3) Ő mondta:“Én és az Atya egy vagyunk”. (Jn 10,30) “A ki engem látott, látta az Atyát.” (Jn 14,9) Jézuson kívül minden Istenről való beszéd elképzelés! Isten szeretete abban a szenvedésben és halálban vált nyilvánvalóvá, amit Jézus vállalt értünk és helyettünk! Isten hatalmát - amit sehogy sem tudunk meglátni ebben a furcsa világban -, egyfelől abban az erőtlenségben lehet felismerni, amivel Jézus kiszolgáltatta magát a halálnak, másfelől abban az erőben, amellyel Jézus húsvétkor szétfeszítette a halált! Isten bölcsességét csak a kereszt bolondságában lehet fölfedezni és megérteni! Istent egyáltalán, az egy, igaz, élő Istent csak abban a Jézusban lehet megtalálni, Aki most is itt van ebben az igehirdetésben, és Aki itt lesz jövő vasárnap az úrvacsorában! Dobj el minden elképzelést Istenről, ami nem egyezik Jézus alakjával, és fordulj hittel afelé a Jézus felé, Aki érted is meghalt, hogy te el ne vesszél, Aki érted is feltámadt, hogy a te életed se végződjék a sírnál!

Én hiszem, hogy Jézus - láthatatlanul bár, de valóságosan - itt van most is köztünk, hiszen megígérte! Ne csinálj magadnak hamis istenképet, mert Ő akarja benned helyreállítani az elromlott istenképet, hogy benned, a te életedben, mozdulataidban, szavaidban formálja ki saját magát, hogy hasonlóvá tegyen Önmagához, hogy Jézusra emlékeztető legyen az egész életed!

Ámen

Dátum: 1969. november 23.

Nekem is volt már hasonló élményben részem, s bizonyára sokan másoknak, mint amiről a zsoltáríró beszél a felolvasott Igében. El tudom képzelni, hogy csillagos nyári éjszakán, kint a szabadban, amikor egyszer fölnézett az égboltozatra: a végtelenségnek az érzete szinte lenyomta a porba. Átremegett a lelkén a csodálkozás: Ó, de hatalmas az Isten, és ó, de apró semmiség az ember! A nagy, áhítatos csodálkozás imádsággá formálódott a lelkében: “Mikor látom egeidet, a te újjaidnak munkáját; a holdat és a csillagokat, a melyeket teremtettél: Micsoda az ember - mondom - hogy megemlékezel róla? és az embernek fia, hogy gondod van reá?” (Zsolt 8,4-5)

Talán soha nem volt ilyen aktuális ez az Ige, mint ma. Hiszen amit annak idején a zsoltáríró a csillagos ég titkairól sejtett, azt a mai ember már távcsövekkel, sőt egyre tökéletesedő rakétákkal kutatja, méri, már-már szinte kezdi bejárni. Ma, amikor valóban kezdenek az emberek előtt feltárulni az univerzum valódi arányai és méretei, fennáll a kísértése annak, hogy a világmindenség fogalmának kitágulásával meglazul a kapcsolat a hívő ember és az Isten között is. A zsoltárírónak ez az áhítatos csodálkozása: “micsoda az ember, ...hogy megemlékezel róla?” - ma kétellyé fokozódik: Elképzelhető-e, hogy a Világmindenség Ura törődjék az emberrel? Meg nem fogalmazva is ott lappang egy csomó, Isten után ténylegesen vágyódó ember lelkében az az aggodalom, hogy nem kell-e az egész Istenről való fogalmunkat - ha továbbra is fenn akarjuk tartani - a modern gondolkodáshoz alkalmazkodóan megváltoztatni? Mert hát valóban: próbáljuk csak végiggondolni, hogy micsoda az ember? El tudod-e képzelni, hogy milyen mikroszkopikusan parányi lehet a te negyven-, ötven-, hatvan-, nyolcvanévnyi életed a világtörténet időszaka, Földünk, vagy a világegyetem korához, vagy még inkább az örökkévalósághoz képest? Alighogy megfogant, máris belemerül az elfelejtés csendjébe. - Ó, valóban, micsoda az ember? Észre lehet-e venni egyáltalán az örökkévalóságból azt a semmit, amit az én életem jelent az időben, az évezredek múlásában?

De nemcsak az időben ilyen parányi az ember, hanem a térben is. Korábban az volt a tudományos vélemény, hogy a Tejút, amihez a mi naprendszerünk is tartozik, az egyetlen világegyetem. Ma már nemcsak azt tudjuk, hogy naprendszerek ezrei népesítik be a tejútrendszert, hanem azt is, hogy tejútrendszerek ezrei népesítik be az univerzumot. És még mennyi világ lehet a kozmikus távolságok, a millió fényévek végtelenjén is túl! Olyan világok, amelyeket az emberiség a maga egzisztenciája rövid pillanatában talán sohasem fog meglátni, még csak megsejteni sem! Próbáljuk az univerzumnak ebben a kozmikus távlatában és méretében megkeresni és megfogalmazni a választ erre a kérdésre: Micsoda az ember? Elég-e, ha azt mondanánk, hogy porszem? Ebben a szemléletben például a második világháború a maga világkatasztrófájával, tömegnyomorával, pusztításával, szenvedésével kozmikus szempontból talán annyit sem jelentene, mint amikor valahol Capri szigetén, a sok millió virág közül az egyiken két méhecske összevész, s a küzdelemben kimarjul (kificamodik) az egyiknek a hat lába közül kettő! Micsoda hát akkor az egyes ember, hogy Istennek gondja van reá? Észre lehet-e venni egyáltalán az örökkévalóságból azt a semmit, amit én jelentek most itt, a végtelen világnak ezen a mértanilag meg sem határozható pontján?

Így inog meg lassan sok embernek a régi hite Istenben! Nézzétek csak, hogyan néz ki ma egy modern, gondolkodó ember Isten-hite: Valaki elmondta a múltkor, hogy ő hisz Istenben, hiszi, hogy van Isten, de annak az Istennek előbb a tejútrendszereket kell elkormányoznia, hogy mindenféle kozmikus katasztrófák, végzetes összeütközések ne történjenek az univerzumban. Ezenfelül, ha még nagyon sok ideje van, talán meglátja valahol a mi csöppnyi planétánkat is, ott talán beleavatkozik olykor a történésnek abba a folyamatába, amit az emberiség történelmének nevezünk. De hogy ezen belül még megtalálna engem, és törődne azzal, hogy velem mi lesz: ez már nagyon-nagyon valószínűtlen! Nagyon gőgös beképzeltség lenne az ember részéről, szinte egyenesen groteszk lenne olyasmit képzelni és komolyan venni, hogy Isten irántam érdeklődik, hogy Istennek az egyes emberre gondja van! Ilyesmit csak olyan régi könyv képzelhet el, mint a Biblia, amely nem ismeri a valódi méreteket, és fogalma sincs arról, hogy milyen nevetségesen semmi az ember az univerzum egészében!

Nos hát, valóban: “micsoda az ember”, hogy Istennek gondja van reá? - kérdezzük most mi is a zsoltáríróval együtt. Bizony, egyetlen ember sem jöhetne önmagától arra a gondolatra, hogy ő olyan valaki ezen a világon, akit a Teremtő Isten kitüntethet a figyelmével, hogy őreá egyáltalán felfigyel az Isten! És amikor a Biblia teszi fel ezt a kérdést, hogy kicsoda az ember, akkor mindnyájunknál jobban tud arról a különbségről, ami Isten és ember között van. Mégsem a megrendült hit kétségbeesésével kérdi - mint a modern ember -, hanem az imádság hódolatával, ámuló örömével: Ó, de csodálatosan hatalmas az Isten, hogy mégis törődik velem! Teljesen igaz, hogy az ember csak egy porszem az idő és a tér végtelenségében, és teljesen elképzelhetetlen, hogy a hatalmas Isten ezt a porszem embert számon tartja - de mégis így van! A zsoltáríró éppen azon ámuldozik és ujjong, hogy Isten mégis megemlékezik róla, a semmiről, Isten mégis gondol reá, az egyénre! Éppen az a nagyszerű, hogy hihetjük azt, ami elképzelhetetlen, ami érthetetlen, amire az ember magától sohasem jött volna rá, ha az Isten nem mondta volna el neki! De Ő olyan sokszor bizonygatja kinyilatkoztatásában, hogy nemcsak egy masszaként képezi az emberiség egyeteme az Ő gondoskodása és érdeklődése tárgyát, hanem Néki “gondja van reád”. Ő ezt mondja neked: “Ne félj, mert megváltottalak, neveden hívtalak téged, enyém vagy!” (Ézs 43,1b) Ő így mutatkozik be neked: “Mielőtt az anyaméhben megalkottalak, már ismertelek”. (Jer 1,5) Tehát most, amikor a világméretek kitágulnak, és kezdünk bolygóközi méretekben gondolkodni, ne félj attól, hogy te, a parány, kisebb gondot okozol Istennek, kevesebb figyelem jut a számodra, mint a tejútrendszereknek! Sőt!

De hát valóban, kicsoda akkor az ember, hogy ilyen gondja van rá Istennek? Vajon megtudjuk-e, micsoda az ember, ha vegyileg kielemezzük, hogy miből áll? Az a néhány kilónyi víz meg vas, meg szén, meg foszfor, meg mész, aminek az anyag-ára pár forintot tenne ki a gyógyszertárban: ez volna az ember? Ugye, valami más az, ami az embert emberré teszi?! Ott van pl. az “Ó, Krisztus-fő, te zúzott” kezdetű Bach-korál. Amikor ez elhangzik, orgonán vagy énekelve, akkor fizikailag bizonyos számú és intenzitású rezgés keletkezik, ami a levegőn át a fülünkbe nyomul, és ott hangként érzékelődik. De azért senki sem gondolná azt, hogy bizonyos hangok rezgésszáma képezi a Bach-korál lényegét, hogy ebből áll a korál! Nem, sőt ezek a fizikai rezgések csak az edényét képezik a korál tulajdonképpeni valóságának. E fizikai rezgések közben egy boldog találkozás történik az ember és Isten között: itt valaki imádkozik, kapcsolatba kerül az örökkévalósággal. Ez az, ami azt a hangrezgést korállá teszi. Valahogy ilyenformán van az emberrel is: kémiai anyagok összessége, egész kémiai gyár, de ez csak az edény, ami a lényeget hordozza.

Az anyagi összetevőinket illetően az Uránusznak, vagy akár a Jupiternek mérhetetlenül nagyobb az értéke, mint neked vagy a gyermekeidnek. Az ember a teremtett mindenségben az a valaki, akit Isten magával való szeretet-közösségre teremtett, akit Isten a gyermekének szánt a nagy teremtett mindenségben, és ezért szeret! Annyira szeret, hogy azt megint csak azért lehet elhinni, mert Ő mondta. Emlékeztek? Jézus egyszer ezt mondta: “Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de az ő lelkében kárt vall?” (Mt 16,26) Mintha egy nagy mérlegre rátette volna ezt a két ugyancsak egyenlőtlen valóságot. Az egyik serpenyőbe az egész világot: a tejútrendszereket, naprendszereket, bolygókat, csillagokat, holdakat, a másikba pedig egyetlen embernek a lényét: mondjuk egy olyan emberét, akit nem sajnáltak embertársai megégetni egy gázkamrában, vagy akit nem becsültek többre a testvérei, mint arra a 20 ezüstre, amiért Józsefet eladták annak idején. Tehát a másik serpenyőbe egy ilyen teljesen értéktelen ember került volna. Mit gondolsz, melyik ér többet? - kérdezi Jézus. Nos, Isten szemében az a senki-ember!

Én nem tudom, milyen konkrét élmény alapján győződhetett meg a zsoltáríró arról, hogy a világot teremtő hatalmas Isten mégis törődik vele személy szerint is. Talán elámult a lelkiismerete szaván, amit magában észlelt, mintegy jelét annak, hogy Valaki mindent együtt tud, és együtt lát vele, Valaki mindennek csendes, láthatatlan tanúja. Vagy talán valamiféle boldog imameghallgatásban volt-e része, amikor Valaki minden értelmet felülhaladó módon mellé állt, és megsegítette bajában, amikor kérte? - nem tudom. De egy bizonyos: én ma arról tudom, hogy Istennek személy szerint reám is gondja van, hogy Jézus itt járt ezen a földön, ezen a porszemnyi részén a teremtettségnek. Jézus személyében engem is személy szerint megszólított az Isten, kézen fogott, belenézett a szemembe, és azt mondta, hogy szeret! Megbocsát mindent, amit valaha ellene vétettem.

Jézus személye, halála és feltámadása a kézzelfogható bizonysága annak, hogy az Örökkévaló Isten, a végtelen idő és tér Ura, ismer és szeret téged mint gyermekét. Végtelen hangsúly van azon a porszem életen, ami te vagy! Közelebb állsz a szívéhez, mint az egész univerzum! Szabad a végtelen téren át Felé nyújtanod a kezed: Ő látja, és megragadja! Szabad a szférák zenéjén át a magad kicsi hangját felemelni, szent nevét dicsérni. Szabad az örömödet és bánatodat, apró ügyeidet elébe vinni: Ő hallja ezt a gyermekhangot, és válaszol reá. Igen, törődik veled, megemlékezik rólad, gondja van reád! És ez, éppen ez a te emberi méltóságod! Élj vele, és lásd meg a másik emberben is ugyanezt a méltóságot! Nincs értéktelen ember - az ellenséged sem az -, nincs semmi-ember, csak olyan ember van, akire Istennek éppúgy gondja van, mint reád, akit Isten éppolyan megváltó szeretettel szeret, mint téged! Ha hiszed ezt, add tudtára minél több embertársadnak is! Te is mindig úgy emlékezz meg róluk, mint Isten rólad, úgy legyen gondod reájuk, mint Istennek tereád!

Ámen

Dátum: 1959. október 11.

Ezeken a meg nem határozott témájú vasárnapokon szeretném elővenni, és legalább szemelvényekben végigmagyarázni Pál Apostolnak a Rómabeliekhez írott levelét. Magáról a levélről csak annyit, hogy Pál ebben a levelében fejti ki a legbővebben és a legrészletesebben a Jézusról szóló evangélium lényegét. Szerzője minden kétséget kizáróan maga Pál apostol, aki ezt a levelét Korintusban írta, illetve diktálta a Kr. utáni 59. esztendőben. A Római levél mindig nagy becsben állott a mindenkori keresztyén egyházban. Augustinus ennek a levélnek az olvasása közben született újjá. Chrisostomus hetenként kétszer végigolvasta. Luthernek az volt a véleménye róla, hogy: “Ez a levél az Újtestamentum igazi főrésze és a legtisztább evangélium, ami méltó arra, hogy a keresztyén ember nemcsak szóról-szóra kívülről megtanulja, hanem naponként úgy éljen vele, mint a lelke mindennapi kenyerével”. - Kálvin azt mondta róla, hogy: “Aki ennek a könyvnek az igaz megértésére eljutott, mintegy nyitott ajtó előtt áll, amelyen át a Szentírás legtitkosabb kincseiig hatolhat be”. A mai bibliaolvasók között is sokan vannak, akik szeretik a Szentírásnak ezt a részét, de talán még többen mondják, hogy nehéz olvasmány, nehéz megérteni. Nos valóban: nehéz eledel, és éppen ezért szeretném prédikációvá könnyíteni a levél súlyos tartalmát, könnyebben emészthetővé tenni a nehéz eledelt!

Itt van rögtön a bevezetés, amit a mai igehirdetés alapigéjéül fölolvastam. Sok egyéb mondanivalója mellett arra a kérdésre kapunk belőle választ, hogy kik vagyunk mi. Igen: mi, akik itt hétről hétre összegyülekezünk, mi, akik Jézusban hiszünk, és Őt követni akarjuk. Mi, ez a viszonylag kevés ember a sok-sok más ember között. Mert kevesen vagyunk. Világviszonylatban is kevesen vagyunk. 25-30 évvel ezelőtt, amikor még csak kétmilliárd ember élt ezen a földön (más adat nem áll rendelkezésemre), alig egyharmada, 700 millió volt a keresztyének lélekszáma. A többi, a sokkal több: nem keresztyén. Ezek a számok azóta eltolódtak, mégpedig a keresztyének létszámának a rovására. A kétezredik esztendőre 6 milliárd lesz a Föld lakosainak a száma, s akkorra még jobban eltolódnak az arányok és aránylag még kevesebben lesznek Jézus követői. Hátha még arra gondolunk, hogy abból a 700 millióból is, - vagy ma már talán csak 300 millióból - mennyi az igazán Krisztust követő? Elenyészően csekély a nagy emberrengetegben! - És itt is kevesen vagyunk. Egy-egy nemzetközi futballmérkőzésen több ember sereglik össze, mint egy vasárnap az összes budapesti keresztyén templomban! - Kik vagyunk hát mi, ez a maroknyi kis nép a sok-sok ember között? - Nos, ahogyan Pál apostol aposztrofálja önmagát és az olvasóit itt a Római levél bevezető részében és majdnem minden levelében, abból megtudhatjuk, hogy kik is vagyunk hát mi.

A levél Rómában, a nagy pogány városban lévő maroknyi keresztyén gyülekezetnek szól, akiket így nevez meg az apostol: “hivatalos szentek!” Helyesebben: elhívott, Isten által kiválasztott szentek! Ezt a különös meghatározást nyugodtan alkalmazhatjuk magunkra is, hiszen a levél nekünk éppen úgy szól, mint annak idején a Rómában élő keresztyéneknek, és a jelenlegi számarány is nagyjából megfelel az akkori számaránynak. Tehát mi is ezek vagyunk: hivatalos szentek, Isten által szent, elhívott emberek! - Milyen emberek azok a szentek? - A középkorban a “szent” szó emberre alkalmazva egy bizonyos értelemben vett vallási és erkölcsi kvalitást jelentett, olyan valakit, aki sok szép erényével mások fölött állt, aki elérte a maga lelki erőinek a legmagasabb fokát, aki szinte a bűntelenségig és a tökéletességig föltisztult a hite által, akiben mintegy megtestesült a keresztyén eszme, életideál. - Azután később, főleg a reformáció nyomán, más értelmet nyert a “szent” szó, mondván, hogy senki emberfia nem lehet olyan értelemben szent, mint ahogyan az Isten szent, tehát bűntelen, abszolút tiszta, hanem szent az, akit az Isten elhívott Jézus által, és így mintegy magáévá tett, a maga számára lefoglalt. Tehát aki a Jézusban való hit által Istenhez tartozik, az akármilyen gyarló és bűnös is önmagában, mégis szent! - Az előbbi túl szigorú, az utóbbi túl enyhe értelmezése a szent szónak. Én azt hiszem, az igazi értelme a szentségnek a kettő között van valahol. Valahogy úgy, hogy azok az igazán, józanul és reálisan szentek, szent emberek, akik hit által megismerték, megszerették, és magukba fogadták a Szentet, az önmagát Jézusban Szent Lelke által közlő Istent! Akik egy egész életre lekötelezettjeivé váltak Istennek azért, hogy rengeteg hitványsággal teli életüknek megkegyelmezett, akiket a Jézusért kapott bűnbocsánat ereje megragadott és Istennel való életközösségbe vont. Tehát azok a szent emberek, akiknek a személyében a Szent jelenléte, Jézus Lelke érezhető és tapasztalható. Azok a szentek, akikben benne van és akik által munkálkodik a Szent Lélek.

Vajon az ilyen szentek teljesen bűntelenek? Sajnos nem! De nem is nyugodnak bele egy életen át abba, hogy nem bűntelenek, nem alkusznak meg egykönnyen a bűneikkel. A mai keresztyéneknek talán egyik legnagyobb bűnük az, hogy nem veszik halálosan komolyan az életük szentségének a követelményét, mondván, hogy szentnek lenni úgyis olyan magas ideál, amit úgyse ér el az ember, tehát nem is törekszem rá. Azzal nyugtatjuk magunkat, hogy gyarló emberek vagyunk, ami ugyan igaz, - de nem épp az-e a legnagyobb gyarlóságunk, mondjuk így: bűnünk, hogy nem is igyekszünk a szent élet minél teljesebb megvalósítására?! A szentség: hivatás, ezt jelenti ez a páli kifejezés: “hivatalos szentek”. Élethivatás, amit be kell tölteni, amit meg kell valósítani, meg kell élni a gyakorlatban. - Jól tudom, hogy nem magunk szenteljük meg magunkat, hanem az életünket valóban szentté Jézus munkálja bennünk. De kész vagyok-e hagyni, engedni Jézust, hogy formálja? Vagy pedig magam is tiltakozom a túlzott szent élet ellen? Nem abban áll a szentség, hogy teljes erőmből igyekezem minél több jócselekedetre és minél változatosabb szolgálatokra, hanem abban, hogy igyekszem minél teljesebb engedelmességre. Nem mindegy, hogy az élő Jézust miként hirdetjük: szavak nélkül, meg ha kell: szavakkal is! Van egy férfi ismerősöm, egy hívő atyánkfia itt a gyülekezetben, aki ha rám néz: szinte Jézus tekintetét érzem magamon. Ennek a szerető, bizalomteljes, tiszta tekintetnek a hatása alatt, amelyen át szinte kisugárzik a belső szentség, a szívében élő Jézus: szinte szétfoszlik minden alantas indulat, rossz gondolat és szándék, mint a köd a napsugár melegében. Íme az élő Jézust hirdeti, vagyis apostoli munkát végez már a puszta tekintetével is.

Valaki a múltkor azt mondta: Milyen jó, hogy Jézus nem írt le egyetlen mondatot sem. Milyen furcsa lenne, ha valaki bemenne egy könyvesboltba, és kérne valami jó könyvet, ami az igazsággal foglalkozik, és az eladó leemelne a polcról egy könyvet, mondván: Itt van, a címe: Mi az igazság? Írta: Jézus Krisztus! Ez az Ő szent személyének a teljes degradálása lenne. Túl emberi lenne. Hiszen Jézus személye és tanai egyet jelentenek. Ha írt volna, doktrína lett volna belőle. Így pedig: élet! Olyan élet, Akit csak élettel lehet hirdetni. Aki a benne hívő emberek életén át sugározza bele ma is a világba a maga élő valóságát! Te vagy a könyv, rólad olvassák le, belőled ismerik meg Jézust. Ez az apostol feladata. Erre vagyunk kiküldve mi is a pogányok közé. Adjon hozzá erőt és öntudatot a küldetéstudat, az, hogy Jézus küldetésében jársz! Aki Jézus követségében jár, azt Jézus hatalma és ereje hordozza. Ne félj Jézus követeként fordulni az emberekhez, mondogasd magadban gyakran, bárhol vagy: az Úr küldött engem! - Tehát: apostolok vagyunk!

És végül még valamit mond Pál apostol önmagáról: “Pál, Jézus Krisztusnak szolgája” (Róma 1,1). Sőt az eredeti szöveg szerint: rabszolgája. Abban az időben nem volt finom, megtisztelő színezete ennek a szónak, sőt! A rabszolgák a meghódított népek fiai közül kerültek ki. Pál is azt akarja kifejezni vele, hogy Jézus őt egészen meghódította. Így mondja egy alkalommal: “Meg is ragadott engem a Krisztus Jézus” (Filippi 3,12). Nem ő ragadta meg Jézust, hanem Jézus őt. Ahogyan egy barátom mondta, amikor egyszer föllelkesült Jézus ügyéért: “Amikor megmarkoltam a zászlórudat, a zászlórúd visszamarkolt és most már nem ereszt!”. A rabszolga olyan valaki, aki életre-halálra Ura tulajdona. Korlátozás nélkül rendelkezhet vele. Hiszen megváltotta, kiváltotta egy másik rabszolgaságból. Nincs saját akarata, célja, terve, ügye: Valakinek a szolgálatában áll. Akármennyire nem kellemesen hangzó, mégis a legmegtisztelőbb cím: Jézus rabszolgája. Az tudja csak, aki már ismerte a Sátán rabszolgaságát. Egy kegyelmes, szerető Úr rabszolgájának lenni jó dolog. Emlékeztek erre a régi evangelizáló énekre: “Tégy foglyoddá, Uram, akkor szabad leszek”? Aki a legfőbb Úr rabszolgája, az közvetlenül Tőle függ, tehát mindenféle másod- és harmadrendű uraságok, fejedelmecskék szolgálatától mentes. Irigylendő függetlenség! Miért viszolygunk, húzódozunk hát mindig attól, hogy kiszolgáltassuk Neki magunkat? Lehet-e nagyszerűbb ebben az életben, mint Jézus Krisztus rabszolgájának lenni?!

Mik vagyunk hát mi? Elhívott szentek, megbízott apostolok, megváltott rabszolgák! Bár igazán azok lennénk! Mert akkor akármilyen kevesen vagyunk: érdemes lennünk! Ezekre van ma legjobban szüksége ennek a világnak. Ezek azok, akikre Pál egyszer azt mondta: “A teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését” (Róma 8,19).

Ha megkérdené tőlem valaki: Mi szeretnél lenni ebben az életben? Azt válaszolnám: Isten szentje, az evangélium apostola, Jézus rabszolgája! Semmi más. Nem is lehet ennél nagyobb igénye valakinek ettől az élettől! Mert ez a legszebb, legváltozatosabb, legérdekesebb, leghasznosabb, legáldottabb életforma a földön! Itt nyílik a legnagyobb perspektíva a növekedésre, a továbbfejlődésre. És ez a perspektíva mindnyájunk előtt nyitva van, mert hozzá az út nem fölfelé visz, hanem lefelé. Úgy, ahogyan egyszer Keresztelő János mondta; “Annak [vagyis Jézusnak] növekednie kell, nékem pedig alább szállanom” (János 3,30).

Ámen

Dátum: 1960. május 1.

Ebben a történetben éppen az van benne, amire minden embernek a legnagyobb szüksége van. Ez a történet az isteni kegyelem diadalának a legékesebb példája. Feltárja előttünk az evangélium lényegét. Azt, hogy Jézus személyében hogyan hajol alá a nyomorult emberhez a hatalmas Isten, azt hogy Jézus személyében hogyan szólít meg, hogyan segít rajtunk, hogyan emel föl, hogyan gyógyítja meg az életünket az ÉlőIsten! Lássuk hát, hiszen rólunk van szó benne, Jézusnak velünk, veled és velem való találkozásáról.

Egészen különös találkozás történik itt: valakit odavisznek Jézushoz. Egy nyomorultat, egy beteget, egy gutaütöttet. Íme, ott fekszik most teljesen tehetetlenül Jézus lábai előtt. Egy ismeretlen ember. Semmit sem tudunk róla, a nevét sem tudjuk. Nem is fontos. Egy eset a sokféle emberi szenvedés, fájdalom, nyomorúság közül. Nem szól egy szót sem, nem panaszkodik, nem kiált segítségért, hogy Jézus, könyörülj rajtam, segíts rajtam, gyógyíts meg! Nem! Csak fekszik ott a földön mozdulatlanul. Nem is kell, hogy bárki szóljon, beszél maga a helyzet, maga a nyomorúság kiált segítségért, az egész szituáció egy nagy kiáltás az égre! Ahogyan ott fekszik tehetetlenül, az maga szavak nélkül is a leghangosabb segélykiáltás.

Talán éppen azért maradt névtelenül az az ember, hogy ki-ki a maga nevét helyettesítse be annak a szituációjába, ki-ki önmagára ismerjen benne. Én mindenesetre most úgy szeretném folytatni a történetet, hogy az a Jézus elé letett ember te vagy, meg én. Tehát itt mirólunk van szó! Azt az embert ott a történetben négy másik barátja vagy ismerőse vitte oda Jézus elé, talán téged is valaki más hozott most ide. Valaki hívott: Gyere el Pasarétre! Vagy csak a szokás hatalma hozott ide. Így szoktad meg régtől fogva, hogy vasárnap délelőtt templomba mész. Talán nem is a szíved hozott, hanem a lábad, vagy esetleg a kíváncsiság hozott, hogy szeretnél hallani egy jó prédikációt. Mindegy, hogy ki vagy mi hozott ide, itt vagy, Jézus előtt. Jézus előtt ülsz vagy állsz, mint a történetbeli ember. Éppen olyan szánalmas és nyomorult emberként vagy te is itt, mint az a gutaütött ember. Nem mindenkin látszik annyira az élet nyomorúsága, mint ennek a történetbeli embernek, de mindenkinek van testi vagy lelki baja, ami ránehezedik. Terhe, problémája, fájdalma, ami éppen olyan bénító teherként nehezedik rá az életére, mint erre az emberre a betegsége. Mindnyájan betegek vagyunk. Egyikünknek beteg a családi élete, másiknak beteg a szíve vagy a lelke. Van, akinek az embertársaihoz való viszonya beteg, valahol valami alapvetőbetegségben szenved az élete. Mindenkinek fáj valamije. Ahogy én ismerlek benneteket, vagy közületek sokakat, tudom, mennyi nyomorúság, törés, mennyi megoldatlanság van kinek-kinek az életében. Milyen bánatban, vagy hazugságban, milyen testi-lelki mélységben él egyik vagy másik, aki most itt ül szépen, mintha semmi baja sem lenne. Én is tudom, hogy mennyi hitványság, csalás, titkos bűn terhelhet valakit, akiről senki sem gondolja. Hát még te magad mit tudhatsz magadról! Hát még Jézus hogyan láthat téged meg engem?

Nem hiszem, hogy az Ő szeme látna valami különbséget közted és ama gutaütött ember között. Ő csak típusa az emberi élet rokkantságának, tehetetlenségének. Jézus előtt mindannyian olyanok vagyunk, mint egy rakás szerencsétlenség. Mint egy nagy nyomorúság-halmaz, amely hangtalanul is segítségért kiált. Lám, te vagy az az ember, akiről ez a történet szól! Aki most a magad szánalomra méltó sorsával, isteni segítségre szoruló életeddel itt vagy Jézus előtt, találkozol Vele! Ezt a leghatározottabban állítom, hogy a magad nyomorúságával itt vagy Jézus előtt, mert tudom, hogy Jézus azért jött e világra, mert a mi életünk ilyen. Jézus személye azt jelenti, hogy Isten a láthatatlan égben meghallotta a mi hangos vagy csendes nyögésünket, kiáltó fájdalmunkat. Eljött személyesen, láthatóan, hogy találkozzon a nyomorulttal. Szemébe nézzen közelebbről, mondjon neki valamit, segítsen rajta. Most itt van a gutaütött Jézus előtt. Te és Jézus találkoztok itt egymással. Pattanásig feszül mindenkiben a várakozás, mit tesz Jézus. Mit fog mondani, hogyan fog segíteni a nyomorulton. Egyszerre valóban megszólal Igénk által, hatalmasan, fenségesen, királyian, isteni módon: “Megbocsáttattak néked a te bűneid” (Márk 2,5).

Mondjuk meg őszintén, ezek az emberek ott nem ezt várták. Senki sem várta ezt. Mindenki mást várt. Talán nem mondták ki, de bizonyos csalódást éreztek a szívükben. Ő k azért cipelték oda a beteget, mert azt remélték, hogy Jézus segít rajta! Meggyógyítja, megszabadítja ebből a lehetetlen helyzetből! Úgy jöttek Jézushoz, mint amikor valaki az utolsó lehetőséget ragadja meg. Ha ez sem sikerül, akkor vége, nincs több remény! Ezért kellett mindenáron idejönni a beteggel. Itt már csak Jézus segíthet. És Jézus azt mondja, hogy megbocsáttattak a bűnei. A bűnökről szó sem volt! Ki kérte őt erre? Nem ez volt a nagy igyekezettel a céljuk. Jó, jó, hát megbocsáttattak a bűnei ennek a betegnek, de mi haszna belőle? Íme, továbbra is itt fekszik tehetetlenül, mint azelőtt! Vehetjük újra vállunkra a beteget, vihetjük haza, mint egy örökre reménytelen esetet! Nem beszél mellé Jézus a problémának, amikor egy testi nyomorúságban szenvedőneit bocsátja meg? Nincs itt valami félreértés?

embernek a bűJaj, de pontosan így van ma is! Mi-mindent várunk ezerszer inkább mi, templomos keresztyének Jézustól, mint a bűneink bocsánatát? A legkevesebb igényünk Isten felé éppen az, amit pedig akarna adni, amivel Ő akarna megsegíteni: Az, hogy bocsássa meg a bűneinket. Amikor vasárnaponként itt ülünk az elrontott, félbe maradt, megfáradt, kifosztott életünkkel, - legyünk őszinték -, nem azt várjuk, hogy egy felszabadító szót mondjon bűneinkre. Ó, a kisebb-nagyobb bűneink már nem is fájnak! Már nem is kellemetlenek, már nem is tartjuk olyan veszedelmes dolognak. Hozzászoktunk, összenőttünk vele, természetünkké váltak. Megbékültünk velük, napirendre tértünk fölöttük, hogy én már ilyen vagyok. Azután majd csak elintézzük azt a kis bűnt a “Jó Istennel” valahogy. A mi igazi problémánk nem a bűn, hanem valami egészen más. Nem a bűn-kérdésben kell nekünk Jézus segítsége, hanem a lakásprobléma megoldásában, vagy abban, hogy utalják már ki végre azt a kétszáz forintos fizetésemelést! Vagy abban, hogy az a betegség, aminek a tünetei mutatkoznak, ne az legyen, amitől mindenki úgy fél manapság. Vagy abban, hogy megoldódjék a válság a családban. Vagy abban, hogy háruljanak már el a fejünk fölül az egzisztenciánkat fenyegetőveszedelmek. Egy fogfájástól jobban félünk, mint egy kis bűntől. Mi ilyen segítséget várunk és kérünk Istentől, mi most is ilyen segítségért jöttünk. Azt várjuk, hogy biztasson bennünket ebben a félelmekkel teli világban. Vigasztaljon meg, húzzon ki a kátyúból, segítsen a napi gondjainkban, bajainkban! És akkor Ő ilyet mond: “Megbocsáttattak néked a te bűneid”. Nem ez a probléma! Nem ez a mi problémánk!

De igen! - mondja Jézus. Ez a problémád: a bűn! A te bűnöd! A bűneid! Ez a tulajdonképpeni bajod és nyomorúságod! Nagy baj az a betegség, rettenetes nyomorúság egy gutaütött állapot, egy agyvérzéses bénulás! De fiam, - mondja Jézus - neked nagyobb, veszedelmesebb, szomorúbb, fontosabb, mélyebb bajod van! A bűneid! Az a kis vagy nagy bűn, amelyik már egészen hozzátartozik a természetedhez! Amivel már olyan jól megbarátkoztál, amit titkolsz magadban! Amit talán szeretsz is titokban! Vagy amiért utálod magad, és ezért rejtegeted! Életednek ez a főbűne, amit csak te tudsz, és amit ha megtudnának rólad, talán kihajítanának az állásodból! Talán nem köszönne többé a szomszédod! Igen, igen, az a régi lopás, titkos paráznaság, vagy az a magzatgyilkosság. Vagy az az adócsalás, vagy az a hazugság! Az a sok kicsi és nagy hitványság, ami a jól nevelt modorod, sima, mosolygós arcod mögött van: a te igazi, végzetes bajod. Atyámfiai, ezt szeretném nagyon komolyan hangsúlyozni: minden bűn, akármilyen megszokott, általános, szép vagy csúnya, kedves vagy utálatos, - ami nincs a bűnbocsánat, az Isten bűnbocsátó kegyelmének a közömbösítőhatása alatt - , minden ilyen bűn nagyobb baj, mint a rákbetegség! Nagyobb nyomorúság, mint a gutaütés! Nagyobb veszedelem, mint egy vérzőseb!

Nagyobb tragédia, mint egy anyagi csőd! Mert nem az a legrettenetesebb tragédia, ha valaki rákban vagy gutaütésben hal meg, hanem ha valaki meg nem bocsátott bűnben hal meg! Mit érsz vele, ha makkegészségesen, jólétben dúskálva kárhozol el? Nem az az Isten legnagyobb segítsége számodra, hogy húsz, harminc, negyven esztendővel tovább élhess ezen a földön, hanem az, hogy örökké élhess! Jézus nagyobb távlatban látja a mi életünket, sorsunkat. Nemcsak a halál vonaláig, hanem az örök életet is! Ezért mondja ennek a nagy betegnek, aki már-már ott van a határnál: “Megbocsáttattak néked a te bűneid”. Mert a bűn, a legkisebb is, olyan halálos méreg, halálos fertőzöttség, amit csak egyetlen valami képes hatástalanítani, közömbösíteni: a bocsánat! Ha Isten mondja valakinek Jézus által: “Megbocsáttattak néked a te bűneid”. A bűn az, ami ellen nem használ semmi. Sem injekció, sem pedagógia, sem lelki kúra, sem jógagyakorlat, sem erős akarat, sem önfegyelem, sem imádság! Semmi, csak a bűnbocsánat! A bűnnel semmi mást nem lehet tenni, mint beleadni Isten bűnbocsátó kegyelmébe, és élni. Azért, hogy így beszélhessen Jézus, azért kellett annyit szenvednie és meghalnia. Rettenetesen sokba került neki, hogy igaz legyen a bűnbocsánat.

Hallod-e, érzed-e, hogy most igazán neked mondja? Neked személyesen, közvetlenül! Lehet, hogy nem azért jöttél, lehet, hogy nem ezt akartad hallani. Lehet, hogy csalódás ért most. De Jézus a legmélyebb gyökerénél ragadja meg az életed, a problémáid, minden bajod! Meghallod-e már végre a szíveddel, amit mond? Kell-e már, elfogadod-e már végre igazán, amit ad: a bűnbocsánatot? Ez az egyetlen igazi segítség, amire szükséged van! Ami nélkül hiába van jó egészséged, szép lakásod, fizetésemelés, veszélymentes élet. De ami nélkül nincs örök élet, és nincs békesség a szívedben! Ó, nem beszél mellé Jézus senki bajának, amikor azt mondja: “Megbocsáttattak néked a te bűneid”. Ez nem azt jelenti, hogy elmondta a lelkész megint a bűnbocsánatot hirdetőformulát, most már rendben van minden. Nincs semmi baj, menjünk haza! A legnagyobb dolog a világon, hogy Isten hajlandó megbocsátani neked is! De ez még nem elég, ezt a bűnbocsánatot el kell fogadni! Mindenkinek hangzik a bűnbocsánat, de csak akkor lesz a tiéd, ha személy szerint kinyújtod érte a hited kezét, átveszed, és megköszönöd Jézusnak! Ez egy láthatatlan lelki mozdulat, de az elfogadott bűnbocsánat nem marad láthatatlan az életedben! Nem lehet eltitkolni, hogy részesültél benne! Mert ahol bűnbocsánat van, ott megújuló élet is van! Ahol Jézus ezt mondja: “Megbocsátattak néked a te bűneid”, ott ezt is mondja: “Kelj föl, vedd fel a te nyoszolyádat, és eredj haza” #ApCsel19.11. Képzeljétek el, milyen öröm lehetett ennél a gutaütöttnél otthon, amikor hazament! Ahol bűnbocsánat van, ott fölenged a bénulás, ott csoda történik, ott öröm és békesség van! Ott újra kezdődik az élet! Ott az történik, amit itt is olvastunk: “Mindenki elálmélkodék, és dicsőíté az Istent, ezt mondván: Soha sem láttunk ilyet!” #ApCsel19.12. Akik eddig ismerték, csodálkozva néznek utána, és ezt mondják: Nahát, mi történt ezzel az emberrel? Mi történt, hát az, hogy találkozott Jézussal, és megbocsátattak néki a bűnei! Ó, bár ez történne veled is! Így énekeljük el a jól ismert éneket. Figyeljünk a szövegre, és legyen ez az ének az Úr előtt álló lelkünk személyes vallomása!

Az Isten Bárányára Letészem bűnöm én.
És lelkem béke várja Ott a kereszt tövén.
A szívem mindenestül Az Úr elé viszem,
Megtisztul minden szennytül
A Jézus vériben, A Jézus vériben.
Megtörve és üresen Adom magam neki,
Hogy újjá őteremtsen, Az űrt őtöltse ki.
Minden gondom, keservem Az Úrnak átadom,
Ő hordja minden terhem,
Eltörli bánatom, Eltörli bánatom.
Örök kőszállra állva A lelkem megpihen;
Nyugszom Atyám házába’ Jézus kegyelmiben.

Az Ő nevét imádom Most mindenek felett;
Jézus az én királyom,
Imámra felelet, Imámra felelet.
Szeretnék lenni, mint ő, Alázatos, szelíd,
Követni híven, mint ő, Atyám parancsait.
Szeretnék lakni nála, Hol mennyei sereg
Dicsőharmóniába’
Örök imát rebeg, Örök imát rebeg.

459. ének 1-4. v.

Ámen

Dátum: 1959. augusztus 23.

Bibliaolvasó kalauzunk szerint most, ezekben a napokban olvassuk az Ószövetségben azokat a történeteket, amelyekről éppen egy esztendővel ezelőtt ebben a templomban sorozatos igehirdetések hangzottak el. Naponta olvasva a szent történeteket, végigélhetjük lélekben újra Isten szabadító kegyelmének azokat a felséges tényeit, bizonyságait, amelyekkel minden akadályon át véghez viszi az Ő eleve elrendelt akaratát, és lépésről-lépésre valósítja meg üdvözítő tervét. Mindezeknek a nagyszerű eseményeknek mintegy kiindulását, nyitányát képezi a most felolvasott rész, ahol Mózes születése és gyermekkora van leírva. Két rövid szóba belefér mindaz, amiről itt olvasunk. Ez a két szó: hit által.

Tudniillik itt minden hit által történik: Hit által születik Mózes, hit által rejtegetik három hónapig a szülei, hit által teszik a Nílusra, hit által történik a csodák egész sorozata. Itt mindez abban a hitben történik, hogy Isten szuverén Úr, akinek örök terve végrehajtásában, megvalósításában nincs akadály, csak eszköz. A világ azért nézi le a hitet, mert nem tartja elég reális dolognak, a gyakorlati életben használhatónak. Azt hiszi, az csak csupa olyan megfoghatatlan és láthatatlan dologra vonatkozik, mint a lélek és túlvilág dolgai. Nos, ez a történet éppen azt mutatja, hogy mennyire gyakorlati jelentősége van a hitnek, hogy mit jelent a hit a földi realitások világában, mit jelent hit által élni, cselekedni, remélni, számítani, tájékozódni és győzni a földön, a mában, a mindennapok világában.

Mózes szüleinek már a házasságkötése is hit által történik. Az első rész utolsó verse így hangzik: “Parancsola azért a Faraó minden ő népének, mondván: Minden fiút, a ki születik, vessetek a folyóvízbe, a leányt pedig hagyjátok mind életben.” (2Móz 1,22) Utána a 2. rész így folytatódik: “És elméne egy Lévi nemzetségéből való férfiú és Lévi-leányt vőn feleségűl. És fogada méhében az asszony és fiat szűle; és látá, hogy szép az és rejtegeté három hónapig.” (2Móz 2,1-2) Olyan időben, amikor a fáraó, a világi hatalom ennyire megnehezíti az Isten népe életét, egyáltalán nem természetes, hogy egy fiatalember és egy fiatal leány mégis mer házasságkötésre gondolni, mernek boldogok lenni, mernek úgy cselekedni, mintha semmi baj nem lenne kint a világban, mintha minden a legteljesebb rendben menne. Nem csüggesztik le a fejüket, nem mondják, hogy egy ilyen világban, ilyen kilátások között nem érdemes hozzáfogni semmihez, hiszen mit tudja az ember, milyen súlyos következményekkel járhat minden vállalkozás. Nem, sőt, amikor minden ok megvan arra, hogy ne kössenek házasságot, amikor a legkevésbé kedvez az idő a családalapításnak és a jövendő építésének, amikor éppen kiadja a világ ura a rendeletet, hogy minden fiúgyermeket, aki születik ezután, meg kell ölni, akkor történik az, hogy “elméne egy Lévi nemzetségéből való férfiú és Lévi-leányt vőn feleségűl”. Ezt jelenti hit által élni és cselekedni, hit által megnősülni, hitben merni boldognak lenni, hit által meggyújtani és táplálni egy családi tűzhelyet.

A következő vers még jobban kidomborítja ennek a hitnek a merészségét. Így folytatódik: “És fogada méhében az asszony, és fiat szűle”. Lehetett volna-e asszony áldott állapotban alkalmatlanabb időben, mint ez az asszony? Akkor, amikor a hatóság halálos ítéletet mondott ki minden, még ezután megszülető fiúgyermekre? Nem lett volna-e természetes, amit olyan sok asszony megcsinált már azóta mind a mai napig - sokkal csekélyebb ok miatt is-, hogy maga öli meg gyermekét, még mielőtt megszületne, hiszen úgyis milyen sors várna a szerencsétlenre?! Nem olyan magától értetődő ám ez a rövid mondat: “És fogada méhében az asszony, és fiat szűle”. Sokkal gyakoribb és természetesebb az, hogy még ha fogada is méhében, nem szüle fiat, minden lehetőt elkövet, hogy ne szüljön se fiat, se leányt! Érzitek, mit jelent hit által élni és cselekedni, hogy mit jelent a “hit által” a materiális életben? Például azt, hogy aki fogad méhében, meg is szüli magzatát, még ha halálos ítélettel fenyegetőzik is a fáraó az újszülöttekkel szemben. Tehát a “hit által” élni azt jelenti: merni vállalni olyan terheket, amelyekre a józan ész azt mondhatná: őrültség vállalni a kockázatot, a veszedelmet, a szenvedést, a gyalázatot. De mindezt együtt az Istennel, szövetségben, ezerszer inkább, mint akár egy dekányit könnyíteni az élet terhein, vagy akárcsak elfordulva Tőle, a szövetségestől, a hatalmastól, a Mindenhatótól. Így nyúlik bele, így hatja át, így befolyásolja az Istenben való hit, ez a legszellemibb valami, a földi életnek olyan konkrét, testi, materiális tényeit is, mint egy gyermek megszületése vagy meg nem születése. Vagy mint egy háztartás vezetése, vagy mint az állampolgári kötelességek teljesítése, vagy egy betegség elviselése. Arra buzdít ez az Ige, hogy aki a Krisztus vére által szövetségben van Istennel, az merjen itt, a földön is hit által élni, hitben járni, hitben szólni, ahol szólni kell, vagy hitben hallgatni, ahol hallgatnia kell, hitben szolgálni, hitben szeretni még az ellenséget is.

Még egy további útmutatást kapunk Igénkből a hitben való járáshoz és cselekvéshez Mózes szülei magatartásából. Azt olvassuk, hogy három hónapig rejtegették, és amikor tovább már nem rejtegethették, egy gyékény ládácskát készítettek, azt bekenték gyantával és szurokkal, beletették a gyermeket és letették a folyóvíz szélén, a sás közé. És ezt is mind hitben cselekedték. Még az is fel van jegyezve, hogy maga az édesanya sem állt oda, mint a nővér, hogy távolról meglesse gyermeke sorsát, hanem letette a gyermeket “a folyóvíz szélén a sás közé”, de mintegy az Isten karjai közé, és hogy otthagyta, abban nem közöny, hanem hitének a nagysága nyilatkozott meg. Az édesanya hite mintegy átengedte az Úrnak a terepet, Aki ott a legfenségesebb módon nyilatkoztatta ki magát. Mindent elkövetett az asszony, ami rajta állt: rejtegette, ládát szerzett, szurokkal elkészítette, benne a sás közé elhelyezte a gyermeket, és amikor mindent megtett, amit az Isten reá bízott, akkor rábízta gyermekét az Úrra. Mert nyilván nem azért rakta ki a víz színére a kis csecsemőt, hogy majd elsodorja a víz, vagy felfalja egy krokodil, vagy valami kegyetlen ember találja meg, aki végrehajtja majd a fáraó rendelkezését a kis újszülöttön. Mindez mint rettentő lehetőség fennállott, de az asszony mégis valami mást várt: bizonyára maga sem tudta, hogy mit, de abban a hitben cselekedett, hogy majd az Isten, majd Ő tudja, mi történjék most. Igen, most, amikor megáll az emberi ész, amikor bezárul sorban minden emberi lehetőség, most, amikor már semerre sincs tovább út. Most - legyen meg a kegyelmes Isten akarata!

Nagyon nehéz így, egészen elengedni valamit, egészen kiengedni a kezemből valamit, ami drága, és egészen rábízni az Úrra. Hit által élni és hitben cselekedni néha ezt is jelenti. Ezt az elengedést, ezt az Isten kezébe való teljes beletételét valaminek vagy valakinek. A hívő ember néha, amikor már ő maga semmit sem tehet, úgy bízza rá a gyermeke sorsát, a betege gyógyulását, a népe sorsát, az egyháza jövendőjét az Úrra, hogy egészen átengedi a terepet az Úrnak, hogy cselekedjék kegyelmesen és bölcsen akarata szerint. Tudsz-e ennyire Istenre tekintve fordulni a jövendő felé, ennyire nyugodtan rábízva mindent, várni, amit Ő cselekszik? Mindent megtenni, ami tőled telik, és ugyanakkor azt mondani: Uram, legyen meg a Te akaratod?

Ez az asszony sem hiába hitt, mint ahogyan sohasem hisz hiába az, aki hisz. Ami itt történt, mintha csak illusztrációja lenne ennek az Igének: “Semmi felől ne aggódjatok, hanem imádságotokban és könyörgéstekben minden alkalommal hálaadással tárjátok fel kívánságaitokat az Isten előtt. És az Istennek békessége, mely minden értelmet felül halad, meg fogja őrizni szíveiteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban.” (Fil 4,6-7). Szinte fantasztikus, ami történt. Isten, Aki véghetetlen bőséggel mindent megtehet, feljebb, mint kérjük vagy elgondoljuk úgy rendezte, hogy “aláméne a Faraó leánya, hogy megfürödjék a folyóvízben, szolgálóleányai pedig járkálnak vala a víz partján. És meglátá a ládácskát a sás között s elküldé az ő szolgálóleányát és kihozatá azt. És kinyitá és látá a gyermeket; és ímé egy síró fiú. És könyörűle rajta és monda: A héberek gyermekei közűl való ez. Az ő nénje pedig monda a Faraó leányának: Elmenjek-é s hívjak-é egy szoptatós asszonyt a héber asszonyok közűl, hogy szoptassa néked a gyermeket? És a Faraó leánya monda néki: Eredj el. Elméne azért a leányzó, és elhívá a gyermek anyját. És monda néki a Faraó leánya: Vidd el ezt a gyermeket és szoptasd fel nékem, és én megadom a te jutalmadat. És vevé az asszony a gyermeket és szoptatá azt. És felnevekedék a gyermek, és vivé őt a Faraó leányához, és fia gyanánt lőn annak, és nevezé nevét Mózesnek, és mondá: Mert a vízből húztam ki őt.” (2Móz 2,5-10) Mindebben az isteni feleletet tapasztalta meg annak az asszonynak a hite, mert ímé: Isten volt mindabban.

Mondhatja a világ, hogy csodás véletlen, de a hit nagyon jól tudja, hogy mennyire nem az, hanem: Isten. A racionalista, a kétkedő, az istentagadó mosolyoghat ezen, - de a hit is nevet, csakhogy ez a nevetés egészen más. Amazok hideg, lenéző mosollyal tetszeleghetnek abban a gondolatban: hogyan törődhetne Isten ilyen jelentéktelen üggyel, mint egy síró csecsemő a sás között, vagy mint egy szeszélyes királyleány sétája a folyóparton! A hívő azonban szívből örül azon, hogy Isten mindenben jelen van, és itt is Isten kezét látja abban, hogy a fáradó leánya és nem más, éppen akkor járt arra, mert ennek a gyermeknek királyi udvarban kellett nevelkednie ahhoz, hogy majd később betölthesse azt a feladatot, amit Isten reá bízott.

A hívő ember legnagyobb öröme, amikor felismeri Isten kezének a munkáját az életében. Szoktad-e, tudod-e hit által kiértékelni az eseményeket, amik veled és körülötted történnek? Kutatod-e Isten munkájának a nyomait ott, ahol felületes szívek csak vak véletlent vagy megmásíthatatlan végzetszerűséget fedeznek fel? Néha a legjelentéktelenebb körülmény is fontos láncszeme olyan eseményeknek, amelyeket Isten az Ő nagy terveinek kialakulásában közreműködtet. Lám, a fáraó leánya a legkevésbé sem gondolt arra, hogy ő is közre fog működni a héberek Istene szándékában, előbbre vitelében, és hogy épp azt a gyermeket fogadja magához és neveli fel, aki által Isten Egyiptomot minden porcikájában meg fogja rázkódtatni! Persze ez mind utólag derül ki, hogy milyen hatalmasan és milyen bölcsen intézte Isten az eseményeket. Hitben, hit által cselekedni azt jelenti, hogy a hit már eleve számolhat ezzel, amikor még minden sötét és kilátástalan. Amikor ott kell a folyóparton hagyni a drága gyermeket: már akkor számolhat azzal, hogy Isten hatalmas és bölcsen intézi az eseményeket. A hit sem tudja előre, hogy mi történik, de azt tudja, hogy minden történésnek Isten az Ura. A hívő embernek azért lehet olyan fölszabadultan, olyan nyugodtan vállalni terhet, kockázatot, gyalázatot - tehát a hit által cselekedni -, mert a hit túllát a láthatókon, látja, és mindenbe belekalkulálja a mindennél hatalmasabb Istent. Ó, de hatalmasnak látszik ebben az Igében is az Isten!

Ez a történet nem arról beszél, hogy milyen nagy hite volt Mózes anyjának és apjának, hanem hogy milyen nagy az Isten! Hozzá viszonyítva de nagyon eltörpül, összezsugorodik a kegyetlen fáraó. Lám: mit akart? Kiirtani azt a népet, amelyet Isten már sokkal előbb, a fáraó születését évszázadokkal megelőzőleg már bevont a szövetségébe. A fáraó azt képzelte, hogy meggátolhatja annak a népnek a szaporodását, amely népről azt mondta Isten: “Megáldván megáldalak tégedet, és bőségesen megsokasítom a te magodat, mint az ég csillagait, és mint a fövényt, mely a tenger partján van” (1Móz 22,17) Mi mindent elkövet ez a földi hatalom, hogy megnyomorítsa Isten népét! De beteljesedik rajta a 2. zsoltár Igéje: “Az egekben lakozó neveti, az Úr megcsúfolja őket” (Zsolt 2,4) Szinte egy bizonyos isteni humor van abban, hogy amikor a fáraó kiadja a rendeletet: minden fiúgyermek a folyóba dobassék, akkor születik - és méghozzá éppen a fáraó lánya által menekül meg, és éppen a fáraó udvarában nevelkedik föl - az az ember, aki Isten eszközeként Isten ítéleteit hozza majd a fáraóra és országára. Ki volt ez a fáraó? Isten sok ezer esztendős tervében egyetlen láncszem. Kellett, szüksége volt rá az Úrnak, hogy eleve elrendelt üdvözítő szándékát előbbre vigye a magvalósulás felé. Ilyen - és még ennél is hatalmasabb sokkal az Isten. És ezt a hatalmas Istent látja a hit, amikor cselekszik a földön. És ezt a hatalmas Istent mint szövetséges Istent látja és ismeri a hit.

Itt az Ószövetségben minden arra való tekintettel történt, hogy Istennek a nagy, üdvözítő akaratát egyre jobban kibontsa, a Messiás eljöveteléhez a helyzetet és időt egyre jobban megérlelje. Az Újszövetség kezdetétől pedig a Krisztus visszajövetelére érleli és igazgatja Isten a történelmet. A Krisztus által szerzett üdvösség nagy tervének a megvalósításán dolgozik az Isten, és ennek a nagy tervnek részese mindenki, aki él: mégpedig vagy cselekvőleg, vagy szenvedőleg. Akik szövetségéhez tartoznak, azok cselekvőleg, akik azon kívül vannak: szenvedőleg részesei Isten terve megvalósulásának. Az Isten szövetségéhez való tartozás jelvénye és pecsétje a Krisztus vére, a bűnöket befedező, a bűnbocsánatot szerző, a kegyelmet jelentő szent vér. Csak az tekintsen úgy Istenre mint szövetségesére, akinek az élete a megváltó vér alatt van. De aki hit által vállalta és elfogadta az örök életet, az vállalja és élje -mert élheti - “hit által” a földi életet is.

Ezek után hadd olvassam el még egyszer alapigénket: “Hit által rejtegették Mózest az ő szülei születése után három hónapig, mivel látták, hogy kellemes a gyermek, és nem féltek a király parancsától. Hit által tiltakozott Mózes, midőn felnövekedett, hogy a Faraó leánya fiának mondják, Inkább választván az Isten népével való együttnyomorgást, mint a bűnnek ideig-óráig való gyönyörűségét; Égyiptom kincseinél nagyobb gazdagságnak tartván Krisztus gyalázatát, mert a megjutalmazásra tekintett.” (Zsid 11,23-26) Isten most azt üzeni minden szövetségesének: eredj el, és te is ekképpen cselekedjél!

Ámen

Dátum: 1950. augusztus 6.

Az a Szardisz, amelyikhez Jézus a Jelenések könyvében lévő eme híres levelét írja, nem nagy, de gazdag és jólétnek örvendő város volt. Annak a lídiai birodalomnak a fővárosa, amelyiknek utolsó királya Krőzus volt. Helyén ma kőtörmelékek halmaza hirdeti a hajdani dicsőséget. A romok között apró kunyhókból álló nyomorúságos falucska húzódik meg Szárt néven. Egy keresztyén utazó, amikor egyszer arra járt, két keresztyén embert talált az egyébként teljesen mohamedán lakosság között. Ímé ennyire beteljesedett az ott lévő gyülekezeten az ítélet: “Ha nem vigyázol, elmegyek hozzád, mint a tolvaj...!” Hiábavaló volt Jézus intelme, nem vigyáztak, nem tértek meg! Nem hallották meg, amit a Lélek mondott a gyülekezetnek. Mintha a szardiszi gyülekezet egész sorsa illusztrációja lenne ennek a Jézusi kijelentésnek: “Az ég és a föld elmúlnak, de az én beszédeim soha el nem múlnak!” Talán az egész város tragédiája azon fordult meg, hogy nem volt senki a keresztyén gyülekezetben, aki igazán komolyan vette volna a Lélek beszédét. Ennyire sok függ attól, hogy a gyülekezet meghallja-é, amit Isten szól hozzá. Vajon mi most megértjük-e majd, amit Jézus nekünk akar mondani ezen az Igén keresztül?

“Az a neved, hogy élsz...” Ebből a kijelentésből, jellemzésből úgy látszik, hogy a szardiszi gyülekezet külsőleg rendezett viszonyok között élt, nem volt benne olyan hasadás, mint Korintusban, nem voltak benne táborok, klikkek, pártok, legalábbis nem szól róla a levél. Nem veszélyeztették az evangélium tisztaságát és erejét mindenféle tévtanítások, mint Kolosséban, nem burjánzottak fel közöttük a szekták, jó neve volt a gyülekezetnek az egész országban. Tekintélyes egyházközség volt, békességben élhetett, nem üldözték a tagjait. De talán éppen ez a nagy nyugalmi állapot volt a baja, ebben a nagy nyugalomban aludtak el annyira, hogy Jézus kénytelen ezt mondani rájuk: “halott vagy!” A küzdelemmentes nyugalmi állapot sohasem előnyös a keresztyén egyházra nézve. A keresztyén élet nem nyugalmi állapot, hanem hősi életforma, ott bontakozik ki a maga teljességében, ahol naponként föl kell venni a küzdelmet Krisztusért! A keresztyén élet állandó fronton-létet jelent, még pedig olyan fronton-létet, amelyiken soha sincs fegyverszünet, ott nem lehet tétlenkedni, szunyókálni, elaludni, ott az alvás halált jelent. Nem lehet nyugton ülni! A keresztyénség helye ezen a földön a kereszt alatt van, és a fölöttébb nagy nyugalom kísértés a számára, amiben elbukik, elveszíti hitvalló hevét, megelégszik azzal, hogy élje csendesen a konszolidált, hagyománytisztelő közösség színtelen életét. A magam egyéni keresztyén életén is látom ezt: akkor vagyok lelkileg a leggyengébb, a legelesettebb állapotban, amikor szabadságon vagyok, és azt hiszem, nem vagyok kénytelen küzdeni mások lelkéért, vigasztalásáért, bűnből szabadulásáért, Igével való táplálásáért, - tehát amikor nincs szolgálatom, nem terhel a feladat és a felelősség súlya Isten országáért. Így van ez az egész keresztyén egyházzal, vagy gyülekezettel is: amikor nincs miért küzdjön, áldozzon, harcoljon, szolgáljon, mert mindene megvan, mert minden olyan szépen rendben van, akkor elveszíti szavának az erejét, akkor tiszteletreméltó egyesületté süllyed, nyárspolgárok kis csapatává válik, akik meg vannak elégedve önmagukkal, meg a kispolgári kegyességükkel.

Nos, hát valahogy ilyen látszatélet lehetett Szárdiszban. Úgy látszott kívülről, hogy él, virul, de mindez csak a belső életerők lassú apadását leplezték. Ezért leplezi le Jézus a látszatot: “Tudom a te dolgaidat, hogy az a neved, hogy élsz, és halott vagy!” Ezt mondta Jézus egyszer valamikor a szárdiszi gyülekezetnek! Hát nekünk, a Pasaréti gyülekezetünkben az úgynevezett canonica visitatio, az esperesi vizsgálat, amelynek eredményeképpen megállapította a bizottság, hogy ebben a gyülekezetben mind az anyagi, mind a lelki dolgok példamutató szép rendben vannak? Hát ha egyszer Jézus tartana canonica visitatiot? Nem mondana-e nekünk is valami olyanfélét, mint itt a szárdisziaknak? Valami effélét: “az a neved, hogy élsz, és halott vagy!” Mert a mi gyülekezetünknek is jó híre van, jó neve van, az a neve, hogy él! Hogy itt élő gyülekezet van! De atyámfiai, vigyázzunk, mert nem minden élet ám, ami annak látszik! Hajlandók vagyunk az egyház életerejéről nagyon emberi módon véleményt alkotni. Például az egyház életerejét az anyagi ereje szerint mérjük. És azt mondjuk: erős a gyülekezet, ha tehetős emberekből áll. Nos hát, gazdag egyház is lehet halott és koldus egyház is lehet élő. Krisztus egyháza akkor volt a legerősebb, amikor Pál apostol, meg Péter apostol mezítlábas szandálban rótták gyalog az országutakat, és amikor hatalmas, fényes katedrálisok helyett katakombákban és magánlakásokban jöttek össze a hívek Istent imádni. Vagy például nagy kísértés, hogy az egyház életerejét közéleti hatalmával mérjük, a világi politikában is érvényesülő szavával. Nos, megtanulhattuk már a történelemből, hogy nem akkor erős az egyház, ha királyok kénytelenek kanosszát járni hozzá, és nem az a gyengesége, ha a hívek lélekszámával mérjük az egyház életerejét. Nagy öröm látni a sokaságot, de a tömeg még nem biztos, hogy az élet jele. Virágvasárnapján is rengetegen hallelujáztak Jézus tiszteletére a jeruzsálemi utcákon. Ma is lehetnek az egyháznak halott tömegei is. Ne csaljanak meg hát a nagy számok: nem annyian vagyunk, mint amennyit nyilvántartunk. Egyedül az Úr ismeri az Övéit!

Tehát, egy templomot zsúfolásig megtöltő, szépen adakozó, Igét hallgatni szerető és zsoltárokat buzgón éneklő gyülekezetnek is mondhatja Jézus: “Az a neved, hogy élsz, és halott vagy.” Sőt, csakis Jézus mondhat ilyet. Ez annyira súlyos kijelentés, olyan halálosan komoly megállapítás, hogy csak akkor nem túlzás, csak akkor van értelme, ha maga Jézus mondja. És vajon mondja? Nekünk is? Döntse el ki-ki magában önmagáról, ne a másikról; te magad személyesen élsz-e igazán, vagy csak az a neved, hogy élsz, valójában azonban halott vagy? És itt az élet nem azt jelenti, hogy valaki létezik, beszél, mozog, cselekszik, lélegzik, eszik, iszik, hanem azt, hogy az ember tudja is, hogy miért él, hogy mi az értelme annak, hogy létezik, beszél, mozog, cselekszik, lélegzik, eszik, iszik. Tehát ez az élet itt egy magasabb rendű, egy más minőségű életet jelent. Röviden és egyszerűen azt az életet, amire Jézus mondta egyszer: Én vagyok az élet! Tehát az az ember él igazán, a szónak bibliai értelmében, aki Jézussal él együtt, aki Jézusban él, aki Jézus által él, Jézus Lelke erejében és vezetése alatt él, aki Jézusért él, vagy még egyszerűbben: akiben Jézus él. Az él, akinek a szája által Jézus szól, akinek a keze által Jézus segít, akinek a szívével Jézus szeret, akinek a pénzével Jézus gazdálkodik, aki majd ha meghal is, él! Az az ember él, akiben Jézus befogadásával elkezdődött az örök élet. Ha valakiben nem él Jézus, az akkor is halott, ha egyébként gyorsan mozog, sokat beszél, nagyokat cselekszik. Éppen erre mondja Jézus: “Az a neved, hogy élsz, és halott vagy!” Ilyen halottan, ahogyan itt Jézus mondja, ilyen halottan is lehet a vallásosság külsőségeit gyakorolni. Lehet halottan templomba járni, adakozni, igét hallgatni, imádkozni. Az élő és a halott imádság között tudjátok mi a különbség? Az, hogy az élő imádság nyomán isteni cselekvés, isteni akció indul meg, mennyei erő lesz nyilvánvalóvá. Például meggyógyul egy beteg, vagy megnyílik egy börtönajtó, mint Péteré annak idején, vagy megoldódik egy probléma. Tehát valami olyan történik, amiben nyilvánvalóvá lesz Isten ereje. A halott imádságban pedig nincs semmi ilyen erő, csak szavak...

Van élő és halott szolgálat. Az egyikben a Szent Lélek tüze ég, a másikban az emberi nagyot akarás lángja lobog. Az egyik nyomán ébredés támad, a másik csődbe fullad. Az egyik, az élő szolgálat: fölindít, a másik, a halott szolgálat: kimerít. Van élő és halott hit. Az egyik, az élőhit: mindig újabb lelkeket hódít meg Jézusnak, világosságánál bűnösök találnak rá a kegyelemre. A másik, a halott hit: mindig a maga tehetetlenségén nyavalyog. Azt mondottam: ki-ki döntse el önmagában önmagáról, nem neki mondja-e Jézus: “Tudom a te dolgaidat, hogy az a neved, hogy élsz, és halott vagy” ?

Kellemetlen az ilyen kemény szót hallani, mert az ember sohasem tudja kivonni magát alóla. De Jézus nem azért állapítja meg ezt a súlyos diagnózist, hogy kétségbe ejtsen vele, hanem hogy életre keltsen általa. Ez még nem az örök halál állapota, lehet még belőle felébredés. Ezért hangzik a nagy fölhívás: vigyázz! Éppen mert ilyen keményen szól Jézus, ez mutatja, hogy nem mondott le még az ilyen látszatéletről sem, még az ilyen halottakról sem. Megráz, mint égő házban az alvót, ránk kiált: Vigyázz! Ébredj föl, veszély fenyeget, az örök halál!

“Erősítsd meg a többieket, akik halófélben vannak.” Különös parancs. Hogyan tudjam én erősíteni a halófélben lévőket, mikor én magam is halott vagyok? Pedig így kell tenni! Éppen azért erősítsd te a többi halófélben lévőt, hogy általa te magad erősödj meg újra, és támadj fel az új életre. Akinek gyenge a hite, forduljon a még gyengébb hitűek felé és erősítse őket. Aki szomorú, keresse föl a nálánál is szomorúbbakat, és vigasztalja őket. Akiben kialudt a buzgóság, próbáljon ébreszteni más alvókat. Aki megfáradt a keresztyén életben, vagy a bűneivel szembeni harcban, segítsen harcolni és győzni másoknak. Akinek kihűlt a szíve, próbáljon életre melengetni egy még nálánál is didergőbb lelket. Aki idegenbe tévedt, fogjon kézen valakit és vezesse haza. Akit már-már agyonnyom a saját terhe, vegye át magára valaki másét is. Ilyen furcsa törvénye van a megmaradásnak, a felébredésnek!

Ha egy keresztyén ember nem erősíti a környezetét, az halott keresztyén! Ha egy keresztyén ember nem jelent erkölcsi megerősödést ott, ahol van, akkor az halott. Csak akkor élünk Krisztusból való életet, ha másokat is éltetünk vele. “Erősítsd azokat, akik halófélben vannak.” Vagyis akik bármi szempontból erősítésre szorulnak, mert gyengék a hitükben, vagy az erkölcsi magatartásukban, vagy az anyagi viszonyaikban, vagy a házaséletükben, vagy bármi egyéb vonatkozásban. Ilyenek pedig bőven vannak, ugye, talán rögtön otthon a családban is, vagy a barátaid között. Próbáld meg erősíteni a halófélben lévőket, élni fogsz magad is, mert kénytelen leszel mindig újra te magad is az Élet forrásához menekülni életért. Kénytelen Krisztust mindig újra venni az, aki a Krisztust vinni akarja, adni akarja!

“Aki győz, az fehér ruhába öltözik, és nem törlöm ki annak nevét az élet könyvéből, és vallást teszek annak nevéről az én Atyám előtt és az Ő angyalai előtt.” (5. vers) Vagyis aki a lelki álom halálos kísértéseit legyőzve hozzáfog a halófélben lévők megerősítéséhez “az fehér ruhába öltözik”, vagyis a bűnbocsánat tisztaságában áll Isten előtt, és teljesen bizonyos lehet abban, hogy neve az Élet könyvéből soha nem fog kitöröltetni. Vagyis, akinek van füle és hallja, mit mond most ezen az Igén keresztül a Lélek a gyülekezetnek, az, ha halott volt is, most általment a halálból az életbe!

Kiáltsuk hát együtt egymásnak:

Ébredj, bizonyságtévő Lélek!
A várfalakra őrök álljanak,
Kik bátran szólnak s harcra készek,
Ha éj borul le, vagy ha kél a nap.
Hívásuk zengjen messze szerteszét,
Az Úrhoz gyűjtve népek seregét!

(396. ének 1. vers)

Ámen

Dátum: 1959. június 25.

Hadd jelentsem be rögtön az elején, hogy ma tartjuk gyülekezetünkben az évenként szokásos “öregek-betegek vasárnapját”. Azt jelenti ez, amint tudjátok, hogy ilyenkor külön is szeretettel gondolunk azokra, és imádkozunk azokért az egyháztagjainkért, akik valamilyen betegség, vagy az előrehaladott kor gyengesége miatt nem tudnak eljönni közénk. Innét, a templomból küldünk nekik egy levelet és egy csokor virágot, mint a gyülekezet üdvözletét. Nekünk pedig, akik itt vagyunk, hadd szóljon az előbb felolvasott Ige! Próbáljuk megérteni belőle, mire figyelmeztet bennünket az Úr a környezetünkben levő öregek vagy betegek által?

Nagy, csendes elhagyatottságban élt valahol a nagyváros szélén egy öregember, valamikor jól menő szabóüzlete volt. Feltűnően szomorú vonás ült az arcán. Rengeteget dolgozott, amíg bírta. A felesége meghalt, a lánya férjhez ment. “Meg szokta-e néha látogatni a lánya?” - kérdezte a lelkipásztor. A szomorú vonások egészen keserűvé torzultak, amint elmondta az öreg, hogy bizony nem. Egyszer, amikor a lelkész újra elment hozzá, szép, új gyapjúkabátot látott az idős emberen. Meg is kérdezte: “Honnét való ez a nagyszerű kabát?” - “A lányomtól!” - mondta az öreg. “Csomagot küldött? Na, lám, milyen kedves tőle!” - örvendezett a lelkész. “Igen - mondta az öregember -, gondoskodik rólam, ellát a legszükségesebbekkel, nem panaszkodhatom. Sok szép holmi volt a csomagban, de,...”. “Nos, mi az, hogy de...?” - sürgette a lelkész. Az öregember végtelenül szomorúan és csendesen csak ennyit válaszolt: “Nem volt benne szeretet.”

Hát, igen, ez nagy baj! És attól tartok, a mi környezetünkben élő öregeknek és betegeknek is ez lenne a legfőbb panaszuk, ha megfogalmaznák, ha elmondanák egyszer valakinek, hogy nem kapnak elég szeretetet. Megvan talán a lakásuk, meg az ennivalójuk, meg a ruházatuk, meg a gyógyszer ellátásuk, gondoskodnak róluk, de talán nincs benne szeretet. Nincs benne elég szeretet. Pedig az az új kabát sem melegít eléggé, az a gyógyszer sem hat igazán, a legpazarabb gondoskodás sem ér sokat - ha nincs benne szeretet. Hogy is mondja Pál apostol: “Ha embereknek vagy angyaloknak nyelvén szólok is, ... ha vagyonomat mind felétetem is, ... szeretet pedig nincsen én bennem, semmi hasznom abból”. (1Kor 13,1-3) És különösen szeretni való teremtményei Istennek éppen az öregek és betegek. A legfontosabb, amit tehetsz velük, amit tenned kell értük, az, hogy szeressed őket. Ha van valahol egy öregember, vagy egy beteg ember, rögtön úgy nézz rá, hogy íme, ez a te első számú felebarátod, akivel szemben a szeretet új parancsolata szerint kell eljárnod.

Így mondta Jézus: “a mint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást”. (Jn 13,34) Különösen hangsúlyos itt az, hogy “a mint én szerettelek titeket”. Hát hogyan szeretett Ő minket? Mindenekelőtt ún. teremtő módon szeretett Jézus. Aki az Ő szeretetének a sugarába került, abban kivirágzott valami szép, valami jó, valami örökkévaló érték. Zákeust például mindenki megvetette, mert valóban hitvány, rongy ember volt. Jézus volt az egyetlen, Aki amikor ránézett, nem a zsarolót látta benne, hanem az Ábrahám fiát, a mennyei dicsőség örökösét. És Zákeus azzá is lett, amivé Jézus látta, ahová Jézus szeretete felemelte. Kiszerette a bűnből, beszerette az Isten kegyelmébe. Beleszerette Zákeusba a jót, a szépet, az igazat, a tisztát, úgy, hogy az a Zákeus, aki azelőtt átok volt másokra, most áldás lett rájuk. Nos tehát: “a mint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást” - mondja Jézus. Az időskor és a hosszan tartó betegség egyik legnagyobb veszedelme, hogy az ember belekeseredik abba a gondolatba, hogy reá már nincsen szükség. Ő már csak teher a környezetének, neki már senki sem veszi a hasznát, ő már mindenkinek csak útjában van, ő már leszerepelt az élet színpadán. Olyan, mint a régi mozdony, amelyet holtvágányra toltak. Szükség esetén még itt-ott egy kis rövid útra felhasználják esetleg, de már senki sem veszi komolyan, senki sem számít rá. Ki van kapcsolva az életből. Nagyon sokan vannak, akik éppen ennek a kikapcsolásnak a krízisét nem tudják többé feldolgozni magukban. Nem bírják elviselni, belekeserednek. Ha úgy egyszer meghallanád egy öreg vagy beteg embernek az őszinte panaszát, elcsodálkoznál, mennyi keserűség halmozódott fel abban a lélekben.

Nos hát: a csökkentrendűségnek ebből a halálra keserítő érzéséből kell nekünk kiszeretnünk a mi atyánkfiait, meglátni bennük, megláttatni velük, hogy nagyon is szükséges és nem fölösleges az életük, áldás és haszon a jelenlétük, nem teher és nyűg! Egy öreg embernek például olyan élettapasztalatai vannak, amik egy fiatalnak nem is lehetnek. Szükség van a bölcsességükre, a szeretetükre, az imádságukra, a tanácsukra. A fiatalok olyan kegyetlenül tudnak mondani, például ilyesmit: “Nem ért maga ahhoz, mert már öreg!” Egy ilyen kijelentés halálra sebezhet valakit. És amellett, hogy kegyetlenség ilyet mondani, nem is igaz! Mert esetleg sokkal jobban ért az az öreg hozzá, mint a fiatalok. Sokkal nagyobb szükség van rájuk, mint ahogyan az emberek általában gondolják. Itt van például a generációs különbség problémája: az apák és a fiak sokszor két különböző világban élnek, mély szakadék tátong közöttük, s egyre távolabb kerülnek egymástól. És milyen csodálatos: szülők és gyermekek között a távolságot a legjobban az öreg nagyszülők tudják áthidalni! Ők közelebb vannak a kicsinyekhez, mint a szülők, talán azért, mert az öregség - ahogyan mondani szokták: második gyermekkor. Milyen jó ott, ahol van nagymama, vagy nagypapa a családban! Van, aki neveli a gyermeket, tanítja imádkozni. Van, aki őrzi és átadja a jövőnek azokat a lelki értékeket, amiket a szülők még szépnek, jónak tartanak, de továbbadni már nem tudnak a gyermekeiknek, mert nincs rá idejük. Ó, de nem fölösleges az öreg a háznál! De nagyon jó, ha van! És egy betegség a családban de nagy áldások forrásává lehet! Elmélyülhet a betegágy körül az egész család hite, imádsága, és az összetartozás érzése. Úgy szeressétek az öregeket és a betegeket, hogy megérezzék, mennyire nem teher, hanem valóban áldás a jelenlétük a házban. “A mint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást” - mondja Jézus.

Jézus szeretetének egy másik vonása az, hogy Ő sohasem valamiért szeret, hanem mindig magát az embert, az ember lényét szereti. Nem ilyen vagy olyan tulajdonságunkat, hanem az énünket szereti. Nem azért szeret bennünket, mert valamilyen szempontból szeretetre méltónak talál, hanem dacára annak, hogy egyáltalán nem vagyunk szeretetre méltóak, Ő mégis szeret. Egyszerűen azért szeret, mert tudja, hogy szükségünk van arra, hogy szeressen bennünket. Nos: “A mint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást”. Ez az Ő öröksége reánk. Kinek volna jobban szüksége arra, hogy szeressék, mint éppen az öregeknek és a betegeknek? Mert nekik kevesebb örömben van részük, mint a többi embernek. Láttatok-e már nyári fürdőhelyet télen? Szezon után? Valamikor a főszezonban olyan eleven, színes, nagyszerű volt benne az élet, s most szinte rá sem lehet ismerni! A szállodák csukva vannak, az üzletekben semmi forgalom. Az utcákon egykét ember lézeng... - Ilyen az öregkor. A munka, a teljesítmények, a boldog, lüktető, színpompás élet szezonja elmúlt, az idő lejárt, hideg, prózai napok váltogatják egymást nagy egyhangúsággal.
Nos, amikor így, szezon után van valaki, éppen ilyenkor van szüksége több szeretetre. És lám, milyen nagyfokú az emberi gyarlóság, hogy éppen az ilyenekkel szemben szoktak az emberek kevesebb megértéssel, türelemmel és gyöngédséggel viseltetni. Nem elég az, hogy megöregedett, vagy betegségben kínlódó embernek maga az élet is terhesebb, fájdalmasabb, még a környezete is idegesebb, türelmetlenebb vele szemben. Olyan ez, mintha valaki azért nem kaphatna vizet, mert szomjas. Ez már nem is emberi gyarlóság a fiatalabbak és egészségesebbek részéről, hanem kegyetlenség, gonoszság. Hiszen az tény, hogy nehezebb szeretni azt, aki tehetetlen, gondozásra szorul, akinek megrögzött rigolyái vannak. Akit ki kell szolgálni, mert nem tudja önmagát ellátni, aki fizikailag is esetleg gusztustalan a maga betegségében, aki nyűgös, morózus, tele van panasszal, siránkozással, fájdalommal. Szóval: nehezebb szeretni az ilyen embert, mint mondjuk egy mosolygó szemű, göndörfürtű kisgyermeket.

De atyámfiai, a keresztyénség itt kezdődik! Azt mondta egyszer Jézus: “Mert ha azokat szeretitek, a kik titeket szeretnek, micsoda jutalmát veszitek?” (Mt 5,46) Vagyis, ha azokat szeretjük, akiket könnyű szeretni, akiket mindenki szeret, mert olyan kedvesek, bájosak, szépek, csinosak, frissek, mert fiatalok és egészségesek, akkor ez nem is szeretet! Ez semmi. Ez nem keresztyénség. Nos, hát éppen az öregekkel és a betegekkel szemben való magatartásunkban vizsgázik a keresztyénségünk. Itt van az igazi, nagy alkalom a keresztyén szeretet gyakorlására. Itt lehet lemérni, mennyit tudott megvalósítani valaki abból a szeretetből, amire Jézus tanított, amiért Jézus meghalt, amit Jézus örökségként rád hagyott. Itt derül ki, mennyire vagyunk egyáltalán keresztyének. “A mint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást.”

És még egy vonást hadd említsek meg Jézus szeretetéből! Ez a szeretet valóban tettekben, áldozatos cselekedetekben megnyilvánuló szeretet. Arról igazán senkinek sem lehet kétsége, hogy vajon igazán szereti-e őt is Jézus, mert egyszerűen rámutat a golgotai keresztre, és azt mondja: “Látod, azt tettem érted!” A mi szeretetünknek is legyen látható jele és nyoma! Ha valahol, akkor itt igazán érvényes János apostol intelme: “Fiacskáim, ne szóval szeressünk, se nyelvvel; hanem cselekedettel” (1Jn 3,18) Szóval is, mert jólesik azt hallani. Néha egy-egy szó olyan, mint a simogatás a lelken. De ne csak szóval szeressünk! Csomaggal, meleg étellel, fűtött szobával, gyógyszerrel, egy szál virággal, a kedveskedés ezer apró jelével, amíg lehet! Mert ha majd nem lehet, akkor fáj majd a mulasztás, akkor teszel majd szemrehányást magadnak, hogy miért nem adtál többet szegény öregnek vagy betegnek, amíg lehetett.

Öregek, betegek vasárnapján Jézus most ezt mondja nekünk: “a mint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást”. Amit Jézus parancsolt, arra mindig erőt is ad. Az Ő szeretetéből mindig meríthetsz erőt is, és akkor mindig telik szeretetre, türelemre, áldozatra mindenkivel szemben.

Ámen

Dátum: 1960. június 12.

Ezékielnek, a babilóniai fogságban sínylődő zsidóság nagy prófétájának felséges látomása van leírva az előbb felolvasott igerészben. Meggyőződik róla, hogy Isten valóban nem a holtaknak, hanem az élőknek az Istene, az Ő Lelke megelevenítő Lélek, életadó Lélek. Ahol Isten Lelke végigzúg, ott élet támad még a legrettenetesebb halálból is. Isten Szentlelkének az a titokzatos munkája, amit bent az emberi szívben, a lélek rejtett világában végez, mindig az, hogy életet ad, megelevenít. Ezt teszi a hitetlennel is, és ezt teszi a hívővel is. A Lélek által való megelevenítésnek két egymásután következő mozzanata van. A megelevenítő Lélek áradásának ezt a kettős mozzanatát nagyon jól láthatjuk itt, Ezékiel látomásában.

1) A megelevenedés első mozzanata az, hogy Isten Szentlelke a hitetlen ember szívében élő hitet támaszt. Szomorú látvány tárul először a próféta elé: nagy völgy, tele csontokkal. Valamikor délceg katonák voltak, most egy halott hadsereg. Régen halott már. Nemcsak hogy elszállt belőlük a lélek, hanem már a hús is leoszlott a csontokról, a száradt csontok szétestek, már azt se lehet megállapítani, mely csontok tartoztak össze valamikor. Rettentő temető az egész völgy, ahol minden a halál reménytelen uralmát hirdeti. És amikor szinte elszörnyülködik a próféta a látottakon, ezt mondja Isten a prófétának: “És monda nékem: Embernek fia! Ezek a tetemek az Izráel egész háza.” (Ez 37,11) Nem túlzás ez? Hiszen nyomorult dolog a fogság, amiben sínylődik egy nép, de egyenesen megszáradt csontokhoz, szétesett tetemekhez hasonlítani őket talán mégis túlzás. Nos, Isten Igéjében semmi sincs eltúlozva. Amikor a tetemekre mutatva ezt mondja az Úr: ezek vagytok ti, Izráel háza, akkor ezzel azt a nagyon szomorú valóságot fejezi ki, hogy az Istentől elfordult nép vagy ember ilyen reménytelenül halott lelkileg.

Más szóval mondva: élő hit nélkül minden lélek ilyen halott. Nehéz azt elképzelni élő embernek, hogy lelkileg olyan halott lehet, mint azok a tetemek. Isten Igéje pedig nagyon gyakran mondja ezt: “Az a neved, hogy élsz, és halott vagy”. (Jel 3,20(, vagyis élsz testileg, de halott vagy lelkileg. A hitetlenség a halál állapota, a hitetlen ember lelkileg halott, és a hitetlen éppen úgy nem tud a maga erejéből hívővé lenni, mint ahogyan azok a tetemek sem tudnak önmaguktól megelevenedni. Sokszor szoktunk ilyet mondani, hogy ez vagy az a gyülekezet halott gyülekezet, a másik meg élő. Nemcsak jelképes kifejezés ez, hanem nagyon is valóságos. Néha egy egész gyülekezet is lehet halott lelkileg, ami azt jelenti, hogy nincsenek benne élő hitre jutott, újjászületett, megtért lelkek.

Különös történetet olvastam a minap egy amerikai lelkipásztorról, aki egy ilyen teljesen halott gyülekezetbe került pásztornak. Amikor első prédikációját akarta megtartani a templomban, üres volt a templom. Amikor házanként fölkereste gyülekezete tagjait, mindenütt a teljes közönybe ütközött. Ez a lelkész végső elkeseredésében és kétségbeesésében arra a különös gondolatra jutott, hogy az újságban egy halálesetről szóló híradást tesz közé. Ebben a híradásban nyíltan bejelentette gyülekezete halálát és meghívta az egyháztagokat a következő vasárnapon a templomban tartandó temetési szertartásra. A szenzációs hírre a következő vasárnap zsúfolásig megtelt a templom. Elől, a padsorok előtt egy koporsó volt felravatalozva, és a lelkész felhívta a gyülekezetet, hogy sorban vonuljanak végig mindnyájan a ravatal mellett, és egy, a koporsóba vetett pillantással búcsúzzanak el a halott gyülekezettől. Mindenki nagy feszültséggel várta, mi módon ábrázolhatta vajon ki a lelkész a koporsóban a halott gyülekezetet, de akkor csodálkoztak el igazán és sütötték le a szemüket, amikor semmi egyebet nem láttak a koporsóban, mint egy tükröt, és benne önmagukat. - Nagy ébredés lett e különös szertartás eredménye.

Nem tudom, hogy itt most közöttünk személy szerint ki a halott és ki az élő, csak azt tudom, hogy itt is vannak halottak és vannak élők. És azt is tudom az Igéből, hogy mindenki halott, aki csak egyszer született, tehát aki csak megszületett, földi szülőktől, testileg - ha akármennyi buzgóság van is benne egyébként, ha akármennyit imádkozik is naponként, ha akármilyen vallásos is. Halott a lelke, halott az imádsága, halott a buzgósága, halott a zsoltáréneke, még a hite is halott - mert ilyen is van: halott hit. Ahhoz, hogy mindez megelevenedjék, élővé váljék, újonnan kell születnie a Szentlélektől. Ahogyan Jézus mondta Nikodémusnak: Szükség néktek újonnan születnetek, mert ha valaki nem születik víztől és Lélektől, nem mehet be az Istennek országába. (Jn 3,3-7) Nem a mi buzgóságunk emel ki bennünket a halál állapotából, nem a szenvedésünk, nem a jó cselekedeteink, nem az imádságunk, még csak a hitünk sem, hanem egyedül az Isten Szentlelkének a megelevenítő ereje.

Nézzük csak, hogyan történt a szétszórt tetemek összerendeződése? Így szólt az Úr: “Prófétálj e tetemek felől és mondjad nékik: Ti megszáradt tetemek, halljátok meg az Úr beszédét!” (Ez 37,4 Tehát az Úr beszédének a meghallása által történt a csoda. Ma is akkor elevenedik meg egy halott lélek, amikor Isten Szentlelke meghallatja vele az Úr beszédét, az Úr ama kegyelmes beszédét, hogy megbocsáttattak minden bűneid Jézus Krisztus vére árán. Azt, hogy úgy szeretett az Isten, hogy az Ő egyszülött Fiát adta érted, hogy el ne vessz, hanem örök életed legyen. (vö. Jn3,16) Én is akkor elevenedtem meg, amikor egyszer a szívemmel hallottam meg azt, amit azelőtt a fülemmel már olyan sokszor hallottam, hogy Jézus Krisztus meghalt értem is. Attól kezdve élek én is lelkileg. Attól kezdve tudom, hogy átmentem a halálból az életre. És ez nem tőlem van, nem az én érdemem, nem én csináltam vagy erőlködtem ki magamból: Isten győzött meg róla az Ő Szentlelke által, hogy Jézus az én Megváltóm, halála az én bűnöm ára, feltámadása az én megigazulásom és örök életem biztosítéka.

Ezt teszi a Szentlélek. Vagyis: a halottat élővé teszi, a hitetlent hívővé, a halott hitet élő hitté, a halott imádságot élő imádsággá, a halott szolgálatot és buzgóságot élő szolgálattá, a zsoltáréneklést valóban Istent dicsőítő hódolattá, a Biblia holt betűjét élő Igévé... Maga sem tudja a halott lélek, hogyan történt, mint történt, csak azt tapasztalja, hogy ami az előbb még halott szertartás volt, élettelen begyakorlottság volt, az most megújult, megelevenedett, valódivá, igazzá vált - csak úgy “magától” megújult minden, újjászületett az egész ember.

2) Mindez még csak a Lélek megelevenítő munkájának az első mozzanata, amit kell hogy kövessen a második mozzanat. Igénkben így van leírva ez a kettős mozzanat:

- Első mozzanat: “És én prófétálék, a mint parancsolva vala nékem. És mikor prófétálnék, lőn zúgás és ímé zörgés, és egybemenének a tetemek, mindenik tetem az ő teteméhez. És látám, és ímé inak valának rajtok, és hús nevekedett, és felül bőr borította be őket; de lélek nem vala még bennök”. (Ez 37,7-8)

- Második mozzanat: “És monda nékem: Prófétálj a léleknek, prófétálj embernek fia, és mondjad a léleknek: Ezt mondja az Úr Isten: A négy szelek felől jőjj elő lélek, és lehelj ezekbe a megölettekbe, hogy megéledjenek! És prófétálék a mint parancsolá. És beléjök méne a lélek s megéledének, s állának lábaikra, felette igen nagy sereg.” (Ez 37,9-10)

Tehát a Lélek munkájának második mozzanataként nemcsak megelevenedik a halott sereg, hanem harcra kész hadsereggé válik, küzdőképes, csatasorba felfejlődő fegyveresek csapata lesz belőle. Vagyis Isten Szentlelke nemcsak hívővé teszi a hitetlent (ez csak az első mozzanat, ahol semmiképpen nem szabad megállni egyetlen hitre jutott embernek sem), hanem a hívőt megerősíti, felfegyverzi, küzdőképessé teszi, csatasorba állítja, országa terjesztésében, bűn elleni harcában, győzelmei kivívásában felhasználja.

“Vesztek erőt, minekutána a Szent Lélek eljő reátok: és lesztek nékem tanúim úgy Jeruzsálemben, mint az egész Júdeában és Samariában és a földnek mind végső határáig” - mondja az Úr Jézus a tanítványainak pünkösd előtt. (ApCsel 1,8) Az apostolok életében nagyon jól látszik a Lélek munkájának ez a kettős mozzanata. Például Péter apostol életében. A Lélek megvilágosító ereje által vallotta Jézust Isten Fiának, Krisztusnak. Ez volt szinte Péter élő hitre jutásának és újjászületésének a látható bizonysága. És mégis, ez az újjászületett, ez a hívő, ez a megtért Péter pünkösdkor kap a Lélek által olyan erőt, hogy szavára háromezren térnek meg, keze érintésére betegek gyógyulnak meg. Vagyis Péter, a tanítvány, pünkösdkor válik Péter apostollá, Jézus harcosává, hatalmas erejű tanújává.

A Lélek munkájának első mozzanata nekem is ez: élő valósággá teszi számomra Jézus Krisztust, az Isten Fiát, a Megváltót. A második mozzanat pedig az, hogy valósággá teszi bennem Jézus Krisztust. Élő hitre jutok, amikor megismerem és elfogadom, hogy érettem, miattam és helyettem halt meg Krisztus, de a Szentlélek többet akar ennél munkálni: azt akarja, hogy az érettem, miattam és helyettem meghalt Krisztus éljen bennem, és munkálkodjék általam.

Talán Hollandiában történt egy heves bombatámadás után, hogy az egyik városkában a lakosság tisztogatta el a törmelékeket az erősen megsérült római katolikus kápolnából is. Ledőlt az oltárról és darabokra tört a márvány Krisztus-szobor is. Összeszedték a darabokat, szépen összeállították és visszahelyezték a talapzatra. Szinte szebb lett a szobor, mint volt, csak a két kezét nem találták meg a törmelékek között. Ekkor odaírták a kéz nélküli Megváltó szobrának a talapzatára ezeket a szavakat: “Már csak a ti kezeitek maradtak nekem!” Dogmatikailag talán lehetne hibát találni ebben, mégis nagy igazság fejeződik ki benne. Az, hogy Jézus Krisztus itt a földön azokkal a kezekkel nyújt segítséget (például kenyeret az éhezőnek, vizet a szomjazónak), amiket a benne hívők bocsátanak neki rendelkezésére. Azzal a szájjal szól, hív, áld, fedd vagy vigasztal, amit egy tanítványa szentelt oda Neki, azzal a szívvel érez részvétet, örömet és sugároz szeretetet, amit hálából a bűnbocsánatért Neki áldozott valaki. Azzal a pénzzel szolgálja az Isten dicsőségét, amit Reá bízott valaki.

Így eleveníti meg a Szentlélek Krisztust a hívő emberben. Ehhez vesztek erőt, ti hívők, minekutána a Szentlélek eljön reátok. Mihez veszünk erőt a Lélek által? Ahhoz, amire a magunk erejéből nem telik. A szeretethez, az örömhöz, a békességhez, a türelemhez, a szelídséghez, a bizonyságtételhez, a bűn feletti győzelemhez, a szenvedések elviseléséhez - az Isten országa terjedéséért munkálkodó keresztyén élethez. A keresztyén élet minden erőtelensége a Szentlélek hiányából ered. Nem azért gyümölcstelen a hívő emberek élete, nem azért van tele vereséggel és bukással, mert hiányzik valami rendkívüli képesség vagy alkalmasság belőlük, hanem azért, mert nem kaptak hozzá erőt a Szentlélek kitöltetése által. Minden hívő ember életében éppen olyan személyes tapasztalattá kell hogy váljék a pünkösd, mint amilyen volt a nagypéntek és a húsvét. Sajnos olyan ritkán jutunk el nagypéntektől pünkösdig, a megváltás boldog elfogadásától a Szentlélekkel való megtelítődésig! Pedig azért van a hívők életében is a pusztai vándorlás minden kacskaringója, fáradsága, bukása és gyümölcstelensége.

Ezékiel nagy, vigasztaló üzenete az volt: “És adom az én lelkemet belétek, hogy megéledjetek”. (Ez 37,14a) Az ősi prófécia valóra vált. A Szentlélek már kitöltetett a földre, itt van, jelen van, adta az Isten. De hát miként kerülhet valaki a Lélek hatása alá? Hogyan is történt a csoda a prófétai látomásban? Az Úr azt mondta Ezékielnek: “Prófétálj e tetemek felől és mondjad nékik: Ti megszáradt tetemek, halljátok meg az Úr beszédét!” (Ez 37,4) És a próféta prófétált, amint parancsolta az Úr neki. És ezenközben megindultak a csontok. Azután imádkozott a próféta: “A négy szelek felől jőjj elő lélek, és lehelj ezekbe a megölettekbe, hogy megéledjenek!” (Ez 37,9b) És az imádságra feleletként megindult a Lélek, és így éledtek meg a holtak.

Tehát Isten Igéjére és az alázatos imádságra jelent meg és kezdett működni a Lélek. Így van ez mindig: ahol valaki hallgatja Isten Igéjét, és imádkozva kéri a Lélek jövetelét, ott ma is megjelenik a Szentlélek és újjáteremt mindent. Isten az Ő Igéjében közli velünk Szentlelkét, a Lélek pedig az imádság által lélegzi Isten Lelkét. Ezért nem nélkülözhetjük soha az Igét és az imádságot. Ímé, én hirdetem az Igét: “adom az én lelkemet belétek, hogy megéledjetek, ...ezt mondja az Úr Isten”. (Ez 37,14) Hogy megéledjetek, ti hitetlenek és hívők!

Alázatos könyörgéssel válaszoljunk az Igére énekszóban elmondott imádságban: “Jövel, Szentlélek Úr Isten”!

Jövel, Szentlélek Úr Isten,
Töltsd bé szíveinket épen,
Mennyei szent ajándékkal,
Szívbéli szent buzgósággal,
Melynek szentséges ereje
Nyelveket egyező hitre
Egybegyűjte sok népeket,
Kik mondván így énekeljenek:
Alleluja! Alleluja!

(370. ének 1. vers)

Ámen

Dátum: 1950. május 28. Pünkösd.