Jézus és a gyermekek

A nagy, adventi ígéret az Ótestamentumban mintegy hatszáz évvel Jézus születése előtt így hangzik: “Mert egy gyermek születik nékünk, fiú adatik nékünk, és az uralom az ő vállán lesz, és hívják nevét: csodálatosnak, tanácsosnak, erős Istennek, örökkévalóság atyjának, békesség fejedelmének”. (Ézs 9,6) Milyen csodálatos az, hogy egy kisgyermek alakja köré fonódnak az ádventi váradalmak! A többi nagy vallás mind egy-egy meglett férfi munkálkodásával kezdődött, az ún. nagy vallásalapítók: Mózes, Buddha, Konfuciusz, Mohamed - férfikoruk delén váltak egy-egy vallásos mozgalom vezéralakjává, a keresztyénség pedig egy édes, mosolygós, kedves kisgyermekkel kezdődött. Nem is egy új vallás kezdődött ott, karácsony éjjelén azzal a kisgyermekkel, a többi vallás között vagy fölött, hanem valami egészen más történt: elkezdődött itt, a földön az Isten országa! Ezért van az a sok különös csoda a betlehemi jászol körül: az angyalsereg éneke, a pásztorok, majd később a napkeleti bölcsek nagy, ámuló hódolata. Ezért beszél a Szentírás is ilyen érthetetlen dolgokat, mint Szentlélektől fogantatás és szűztől születés, mert annak a gyermeknek már a puszta megszületése is azt jelenti, amit prófétai Igénk így fejez ki: “A nép, a mely sötétségben jár, lát nagy világosságot; akik lakoznak a halál árnyékának földében, fény ragyog fel fölöttük!” (Ézs 9,2) Valami szokatlan nagy világosság támad a sötétségben. Mennyei fény ragyog fel a halál árnyékának völgyében, azaz új világ kezdődik ebben a régi világban. Benne és Általa elközelített hozzánk az Istennek országa, tehát a bűnnek és halálnak ebbe a földi világába betört és beáradt a mennyei világ tiszta, boldog, derült, isteni világa. Tehát egy gyermekkel kezdődött a földön az Isten országa.

És most alapigénkben azt mondja Jézus, hogy csak gyermeki lélekkel lehet befogadni az Istennek országát: “Aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint gyermek, semmiképpen sem megy be abba”. Ma egy hete ugyanezzel az Igével kapcsolatosan gyermekünknek Jézushoz vezetéséről beszéltünk. Azzal fejeztük be akkor, hogy előbb nekünk, felnőtteknek kell gyermekké válnunk, ha nem akarjuk elállni gyermekeink útját az Isten országa felé. Hadd mutassa most meg nekünk, felnőttek számára ez az Ige az Isten országa megvalósulásának, bennünk és körülöttünk való megvalósulásának az előfeltételét és kulcsát: a gyermekké válás szükségességét.

Miért állítja Jézus elénk, felnőttek elé a gyermeket például? Oh, nem azért, amiért a legtöbben gondolják, hogy a gyermek ártatlan - hiszen éppen ma egy hete hallottuk, hogy a gyermek is a bűn foglya, szabadulásra van szüksége, úgy kell rá tekintenünk, mint akit meg kell menteni a halálnak abból a börtönéből, amelybe beleszületett -, hanem a gyermeki mivolt, a gyermeki állapot az, amire azt mondja Jézus, hogy e nélkül nincs mennyek országa! Alig van fenségesebb dolog ebben a földi életben, mint egy meleg családi otthon szerető szülőkkel, ahol, és akik között igazán gyermek lehet valaki. Még ha kikerült is már ebből, a távolból is körülveszi az ilyen otthonból feléje sugárzó szeretet melege. Még felnőtten is milyen fenséges dolog a régi családi otthonban, akár csak egy-egy rövid időre is, újra gyermekké válni. Hallani újra az áldott, simogató hangot, amint mondja úgy, mint valamikor régen, hogy édes fiam, vagy kedves leányom! Otthon, ahová tartozom, ahol mindig van hely a számomra, ahol a legjobban megértenek, a legtisztábban és érdek nélkül szeretnek, ahol mindig a legteljesebben megbocsátanak. Egy öregedő férfi, aki még gyermekkorában árván maradt, mondta el egyszer nekem, hogy mint kisdiáknak nagyon sokszor összefacsarodott a szíve, amikor valamelyik osztálytársát az édesapjával kézen fogva menni látta. Hányszor vágyott arra, hogy az ő fejecskéjét is megsimogassa egy áldott kéz, és ezt mondja neki: kisfiam! De őneki nagyon hamar nagyfiúnak kellett lennie, és egy egész, hosszú életen át hiányzott neki az, hogy sohasem lehetett valakinek a kisfia. Ugyanez hiányzik nekünk, felnőtteknek is, hogy ti. nem vagyunk gyermekek, mégpedig kisgyermekek a mi Mennyei Édesatyánkkal szemben, hanem mindig túl nagyok, túl okosak, akiknek nincs szükségük vezetésre, tanácsra, utasításra, atyai gondoskodásra. Azt hisszük, elintézzük mi a magunk ügyeit Nélküle is. Pedig Istennel szemben csak kétféle magatartás lehetséges: vagy ellenséges, vagy gyermeki. Jó volna most komolyan lemérnünk, hogy milyen a mi magatartásunk!

Mit jelent hát a gyermeki magatartás? Figyeljük csak meg alapigénket! A tanítványok azért nem akarták odaengedni a kicsinyeket Jézushoz, mert félreismerték Mesterüket. Azt hitték, hogy az ő mesterük egy nagy tudományú ember, akinek az a feladata, hogy tanítson. Mit értenek Jézus tudományához a gyermekek? Haza kell küldeni őket, és megmondani a szülőknek, hogy majd akkor hozzák ide őket Jézushoz, ha értelmük eléggé kinyílt már a magasztos Jézusi tanok befogadására. Ez a félreértés Jézussal szemben ma is nagyon általános. Azt hisszük, hogy
Jézusnak a tanai, tanításai, nagyszerű elvei és elméletei a fontosak. Pedig nem ez a legfontosabb számunkra, hanem Ő maga, az Ő személye! Olyanok is hivatkoznak Jézus tanításaira és elveire, akiknek semmi közük sincs az Ő isteni személyéhez! Az igaz, hogy olyan tanító volt az Úr Jézus, amilyen nem volt még a világon: “Mert úgy tanította őket, mint akinek hatalma van, és nem úgy, mint az írástudók”. (Mt 7,29) Mégis nem annak van döntő fontossága számunkra, amit tanított, hanem annak, aki Ő maga volt és van, annak, hogy Ő maga személyesen jelen volt és jelen van. Őbenne, az Ő személyében elérkezett hozzánk az Isten országa. Az Ő jelenléte azt jelenti, hogy itt van közöttünk az Isten, és az Ő közelségében megszentelődik az ember! Ha valaki úgy megy oda Hozzá, mint a történetbeli kisgyermekek, akik minden hátsó gondolat nélkül felmásztak az ölébe, megfogták bizalmasan a kezét, tiszta, nyílt tekintettel néztek rá, tehát valaki ilyen kedves, gyermeki bizalommal tudja keresni Jézusnak a közelségét, arra teszi rá áldólag a kezét. Ez többet ér, mint a legfenségesebb prédikáció, mint a legnagyszerűbb tanítás. Ne gondold, hogy akkor vagy jó keresztyén, ha értelmesen, okosan mindent meg tudsz magyarázni magadnak, ha meg tudod érteni, mondjuk a predestináció tanát, vagy a Mennyei Jelenések könyvét. Nem azon múlik a keresztyénséged, hogy Jézus teológiáját jól megértsed, hanem azon, hogy gyermek módjára, azon szurtosan és maszatosan, ahogy vagy, odaülj az ölébe. Ha azután már ott vagy mellette, és Ő az Ő szent karjával körülölel, és átszögezett, véres kezével megáld, akkor kezded Őt igazán megismerni. Akkor kezdenek az Ő tanításának isteni titkai megnyílni előtted, mégpedig úgy, hogy magadon kezded tapasztalni Jézus személyes, megszentelő hatását.

A gyermeki állapot egy feltétlen, bizalomteljes, őszinte ráhagyatkozást jelent a szülővel, a nagyobbal, a bölcsebbel szemben. A gyermek engedi, hogy az édesanyja etesse, levetkőztesse vagy felöltöztesse, ágyba fektesse, édesanyja szemei előtt játszik, alszik, vagy épít homokvárat. Ha megütötte magát, odaszalad a szülőjéhez, és engedi, hogy fölszárítsák a könnyeit, és ha édesanyja megcsókolja a fájó kis ujjacskát, az valóban nem fáj neki többé. Ha bepiszkolódott a keze, föltartja édesanyja elé, hogy mossa meg, ha beszennyeződött vagy elszakadt a ruhája, tudja, hogy szerető szülői kezek mindent be tudnak újra foltozni. Gyermeknek lenni azt jelenti: hagyni, hogy úgy bánjon velünk Isten, mint gyermekével az édesanyja és az édesapja. Minden bűnöd és hibád, mindenféle baj, amit ügyetlen kezekkel elrontottál, minden fájdalom, amit magadnak okoztál, vagy másoktól kaptál, minden rém, amitől félsz, rögtön nem olyan veszedelmes és jóvátehetetlen ügy többé, amint gyermekké váltál! Ugye, különbség az, ha egy gyermek tör el egy vázát, vagy egy felnőtt? Isten előtt is különbség! Ha te gyermek akarsz lenni, ha te igazán gyermeke vagy Istennek, akkor minden kár és baj, amit okoztál, jóvátehető még! Csak azokkal nem tud mit kezdeni Isten, akik mindenáron ki akarnak nőni a keze alól, akik mindent jobban akarnak tudni, mint Ő, akiknek nincs szükségük arra, hogy megbeszélhessék Vele a dolgaikat, vagy akik nem bíznak abban, hogy az Atya megbocsát nekik. Vagy mint Ádám és Éva annak idején: elbújnak Előle, vagy képmutatóskodnak Előtte! Gyermeknek lenni azt jelenti, hogy határtalanul - tehát a bűnön és a halálon át is - bízni az Atyában!

Aki gyermek akar lenni Isten előtt, ne akarjon mindenáron felnőttnek látszani Előtte! Nekünk sem tetszik az olyan gyermek, akit a szülei természetellenesen nagyos szokásokra, mozdulatokra nevelnek. Istennek sem tetszik, ha az Ő gyermekei nem gyermekhez méltó módon viselkednek. Ne akarjak én semmiféle érdemre hivatkozni Őelőtte, ne akarjak én a saját jóságomért igaznak látszani Előtte! Hiszen egy gyermek semmit nem azért kap, mert megérdemelte, hanem mert szeretik! Nem való az Isten elé semmiféle kegyes lelki tetszelgés vagy hiúság. Ha egy gyermek nagyon tudatosan kecses, bájos és kedves akar lenni, éppen az ellenkezőjét éri el vele. Mert minden gyermek bája csak addig tart, amíg tudatlanul és számítás nélkül történik. Semmi sem igaz, ami erőszakolt, legkevésbé a vallásosság!

És még valamit. Van olyan gyermek is, aki nem gyermek már többé: koravén, túl okos, ijesztően sokat látott és hallott. Külsőleg még gyermeknek látszik, de hiányzik a gyermeki naivsága. Nagyon korán benézett a jó és rossz tudásának a függönye mögé, és felvilágosulttá vált. Azt hitte, nyer valamit ezáltal, pedig csak veszített. Nincs szomorúbb és gonoszabb dolog, mint amikor kegyetlen kezek a reggel friss harmatába piszkos, földi sarat szórnak bele! Pedig éppen ez történt Isten kedves naiv gyermekeivel ott a Paradicsomban, amikor a jó és a gonosz tudásának a fájáról szakították le az első gyümölcsöt. A kígyó, a Sátán ezzel mindent elrontott, és éppen azt rombolta szét, ami Istennek a legtisztább, legmélyebb öröme volt. Az fájt a Mennyei Atyának, hogy gyermekei nem voltak többé gyermekek!

Így most már megértjük, miért olyan fontos az Úr számára, hogy újra gyermekké váljunk. Miért fontos mindaz, ami a gyermekies lelkületből fakad. Mert mennél inkább gyermekké válik valaki Istennel szemben, annál inkább közeledik újra az elvesztett Paradicsom felé. Az Istennel szemben való őszinte, bizalmas, gyermeki állapot jelenti a visszatérést az elhagyott Paradicsomba, vagy ahogyan Jézus mondja: az Isten országába! “Ha meg nem tértek és olyanok nem lesztek, mint a kis gyermekek, semmiképpen nem mentek be a mennyeknek országába” - mondja Jézus. (Mt 18,3)

De hát hogyan lehet újra gyermekké az, aki már egyszer fölvilágosodott, hiszen az elvesztett gyermeki naivságot nem lehet már többé el nem vesztetté tenni sohasem! Igen, ez valóban lehetetlen, hacsak az Istennek csodálatos, újjáteremtő munkája újjá nem szül bennünket. Erre mondta Jézus Nikodémusnak: “Bizony, bizony mondom néked: ha valaki újonnan nem születik, nem láthatja az Isten országát”. (Jn 3,3) Isten adhat neked is, felvilágosodott felnőttnek új, gyermeki lelket, Isten téged is újra a maga édes gyermekévé tehet. De ezt az elvesztett gyermeki lelkületet igen drágán vette meg Isten a számunkra: Jézus Krisztus vére volt érte az ár! Krisztus érdeme, hogy bűnünk és engedetlenségünk ellenére nem kell elrejtőznünk Isten elől, mint tette az első emberpár a bűneset után. Újra Édesatyánknak nevezhetjük az Istent. Az újjászületés valami olyan csoda, ami a Megváltó Krisztusban való hit által történik, aminek az eredménye az újra gyermekké válás, az Isten gyermekévé létel.

Ezért jött Jézus, ezt hozta nekünk, így közelített el benne az Isten országa! Ide, ebbe az országba tartozol te is! Itt vagy igazán otthon, ez a te otthonod. Itt találsz te is békességet, atyai vigasztalást, megbocsátó szeretetet, áldott gondoskodást, mindig kegyelemre és segítségre kész Édesatyát, mint újra boldog gyermek, Krisztus vére árán megváltott gyermeke egy gazdag és boldog Édesatyának!

Ámen.

Dátum: 1948. november 28.

Egy, a férfiélet delelőjén álló, köztiszteletnek örvendő, magas állású családos ember, mikor egyszer egyedül volt otthon a lakásában, íróasztala fiókjában kutatott. Eközben került kezébe egy régi-régi fénykép, amelyik őt és feleségét ábrázolta, amint húsz évvel ezelőtt esküvői ruhában, örömtől sugárzó arccal mint ifjú pár állottak a boldog jövendő előtt... Azután végiggondolta, hogy hogyan néz ki most ez az akkor boldognak álmodott jövendő: Bizony, másként gondolta akkor! Úgy képzelte, hogy a tenyerén hordja majd a feleségét, születendő gyermekeinek szerető édesatyja lesz - és íme, milyen kevés valósult meg mindebből! Hogyan is történhetett minden annyira másképpen, mint ahogyan eltervezte? Végigpergette emlékezetében húsz esztendő családi filmjét. Igen, a gyermekek nevelését egyre jobban ráhagyta a feleségére, mondván, hogy a mai ifjúsággal ő nem tud mit kezdeni, mert az a maga útját járja. Most azután fájdalmasan tapasztalja, hogy gyermekei valóban a maguk útját járják. Eszébe jutott a nagyobbik fia: mennyi bosszúsága van miatta! Lám, sohasem törődött azzal, hogy ezt a gyereket úgy igazán, bensőségesen, lelkileg elővegye, s most azután már olyan önálló, hogy nem is igényli az apja tanácsait. Sohasem fordul hozzá, mint gyermek az apjához. Ott van a leánya - ő is szívesebben elmegy este moziba, ahelyett, hogy édesanyjával bizalmasan elbeszélgetne. A kisebbik fia is szinte már csak úgy tekinti az otthont, mint egy menzát, ahol enni kap. Íme, a család tagjai mind a maguk egyéni életét élik csak, s most már talán el is késett azzal, hogy ezen változtasson. Bizony, nem lett volna szabad idáig engedni a dolgokat! És amit sohasem gondolt volna, bekövetkezett: kedélyes, vidám, összetartó családi élet helyett tele van a ház irigységgel, önzéssel, és nem egyszer keserű veszekedéssel! Íme, ez lett az eredménye annak, hogy magára hagyta feleségét a gyermeknevelés feladatában, és hogy az ő számára mindig csak a hivatal, a közéleti tevékenység, a minél kényelmesebb életet biztosító anyagi javak gyűjtése volt a fontos. Igen, de azért mégsem volt eredménytelen az élete, hiszen itt függ egy díszoklevél, amott egy elismerő okirat, azután kitüntetések, amiket közéleti tevékenységéért kapott! Igen, de a gyerekek?! Nem többet értek volna-e azok, mint az összes tiszteletbeli tagság, díszelnökség, érdemrend és egyéb szemét?! Hiszen belepusztult a családi élete! Végtelen keserűséggel visszatette az esküvői képet a fiókba, de jó mélyre, a többi lim-lom közé, hogy elő ne kerüljön hamarosan újra - és gyors léptekkel elvágtatott hazulról! Sietett, hogy el ne késsen annak az egyesületnek a közgyűléséről, ahová egy héttel ezelőtt díszelnökké választották. Hiszen most már úgyis késő változtatni a családi élethelyzeten!

Ezt a szomorú történetet egy svájci újságban olvastam, de ugyanígy elmondhatta volna akárki, mert a kép sajnos nagyon általános. Ilyen ma a legtöbb családi élet. Ilyen széthulló, ilyen külön utakon járó, ilyen középpontját, összetartó erejét vesztett. És ennek csak egyik oka - mégpedig nem is a súlyosabb oka - a mai élet, a sok elfoglaltság, az örökös rohanás, ami nem hagy időt a családi tűzhely körül való kedélyes együttlétre. A másik ok a súlyosabb és veszedelmesebb: az, amit egy szomorú arcú férfi mondott nekem nemrégen, amikor elmesélte fölborult családi élete tragédiáját, és így fejezte be az elbeszélését: Tudod, az volt a baj, hogy kihagytuk a családi életünkből Jézus Krisztust! Hát igen: ez az igazi ok! És ha előbb annak a svájci atyafinak a leírásában magadra ismertél, vagy akár csak valamilyen hasonlóságot is felfedeztél, akkor nálatok is ez minden bajnak az igazi és legmélyebb oka, hogy kimaradt közületek Jézus Krisztus! És minden szülő, akinek panasza van a gyermekére, jó lenne, ha utánanézne, nem itt van-e nála is a bajok oka?!

“Engedjétek hozzám jönni a gyermekeket!” - mondja Jézus Igénkben, és hozzáfűzi a nagy tanítást: “mert ilyeneké az Istennek országa”. (Mk 10,14) Ebből a nagyon jól ismert Igéből néhány nagyon komoly felismerés következik, amit jó volna olyan komolyan vennünk, amint Jézus mondotta.

“Engedjétek hozzám jönni a gyermekeket”. Azt jelenti ez a felhívás, hogy annak a gyermeknek is szüksége van az Úr Jézusra, mégpedig nem úgy, ahogyan mi, felnőttek elképzeljük, hogy szükség van egy Jézuskára, akivel így karácsony táján biztatgatjuk a gyermekeket, hogy jók legyenek, egyék meg szépen a főzeléket, mert különben nem hoz a Jézuska nekik képeskönyvet - hanem szükségünk van Jézusra mint Megváltóra. Tudod-e, hogy kicsoda a te gyermeked, az az édes, mosolygó, tiszta szemű kis ártatlanság? - ahogyan a bölcső fölé hajló, gyönyörködő felnőttek szokták mondani. Nagyon kellemetlen ezt mondani - de hát nem is én mondom, hanem az egész Szentírás -, hogy a halál fia, a kárhozat jegyese! Bűnben fogantatott, bűnben született, és már maga is bűnnel megfertőzött apró ember! Figyeld csak meg a legelső tudatosulni kezdő életmegnyilvánulásait: hamar fölfedezed benne az önzést és az irigységet. Ki tanította meg rá? Senki! Benne volt, magával hozta, évezredek óta öröklődött át benne. Úgy nevezi ezt a hitvallásunk, hogy eredendő bűn. Szörnyű dolog ez, de sajnos igaz!

Ezért van szüksége annak a gyermeknek is Jézusra, és a Jézus által való megváltásra, éppen úgy, mint neked, a szülőjének! A Krisztusban való újjászületés nélkül éppen úgy nem látja meg ő sem az örök életet, mint ahogyan te sem! Ha nem akarod magad hamis illúziókban ringatni, akkor ne gondold azt, hogy a gyermeked ártatlan, hiszen mit ismer még az életből! Hanem úgy nézz rá, mint akit meg kell menteni a halálnak abból a börtönéből, amelybe beleszületett! És mivel te nem mentheted meg, hanem csak egyetlen Valaki - ugyanaz, Aki téged is megmenthet, vagy már megmentett: az Úr Jézus -, azért olyan halálosan fontos ügy, amire Jézus felszólít ezekkel a szavakkal: “Engedjétek hozzám jönni a gyermekeket”!

De hát mit jelent akkor az, amit Jézus itt folytatólagosan mond, hogy “ilyeneké az Istennek országa”? Mi, felnőttek, azt gondoljuk, hogy Krisztusról, megváltásról, örök életről, újjászületésről, bűnről nem való még gyermekek előtt beszélni, úgysem érthetik még ezeket a súlyos szavakat. Én nem tudom, hogy értik-e vagy nem, de Jézusnak ezekből a szavaiból: “ilyeneké az Istennek országa”, én azt hallom ki, hogy a megváltás és az újjászületés ténye nincs életkorhoz kötve, nem lehet rá azt mondani, hogy csak tizenhat éven felülieknek való. Sőt mintha arról lenne itt szó, hogy gyermekkorban fölöttébb alkalmas volna a lélek Jézus Krisztus befogadására! És azután nem is arról van szó, hogy prédikálj a gyermeknek az újjászületésről meg a megtérésről, hanem arról, hogy engedd oda őt Jézushoz! Az újjászületését és az Ő országába való beölelését annak a gyermekléleknek úgyis Ő végzi el, nem te! A fontos itten az, hogy te magad vedd halálosan komolyan, hogy gyermeked -akármilyen korú - a bűn foglya! Szabadulásra van szüksége, és egyedül Jézus Krisztus - nem a karácsonyi Jézuska, mert olyan nincs, hanem a megváltó Jézus Krisztus szabadíthatja meg, és adhat neki új életet!

Ha nem tudod ezt az ügyet megbeszélni a gyermekeddel, vagy mert még nagyon kicsi, vagy mert még te vagy a hitben nagyon kicsi, akkor beszéld meg, de nagyon gyakran megújuló imádságban a gyermeked Szabadítójával! Mint ahogyan a történetben az édesanyák a karjukon vitték oda apróságaikat Jézushoz, úgy te is az imádságod karjain vigyed, emeld oda a te kisebb és nagyobb gyermekedet az Élet és Feltámadás Urához, és kérjed számukra a legnagyobbat. Ne csak szerencsés, egészséges, hosszú földi életet, hanem többet és fontosabbat ennél: az örök életet, a Krisztus által megváltott és megszentelt földi és földöntúli életet! Nem győzöm ezt hangsúlyozni, hogy ezt kérjed a gyermeked számára, ha jót akarsz neki! Nem tudhatod, mennyi időre bízta rád, szülőre az Úr ezt a drága lelket, és mikor kell elszámolni vele, de egyet tudhatsz bizonyosan: ezt - az örök életet, a Krisztus által megváltott életet, tehát az igazi, boldog életet - nem hiába kéred a számára! Drága ígéret van erre a Szentírásban, így hangzik: “Ha valaki látja, hogy az ő atyjafia vétkezik, de nem halálos bűnt, könyörögjön, és az Isten életet ad annak”. (1Jn 5,16) Ha van valami a Bibliában, ami szent, igaz és érvényes a gyermekre, akkor ez mindenképpen az! E nélkül az ígéret nélkül én magam, akire hat gyermeklelket bízott az Úr, talán össze is roskadnék a szülői felelősség súlya alatt!

Hát, ha még azt meg tudnád tenni, hogy nemcsak érte imádkozol, hanem vele! Valaki, egy lelki ember egyszer ezt a tanácsot adta a férjnek, hogy két kezével fogja meg a felesége két kezét, és úgy imádkozzék vele, mintegy fizikailag is segítve, támogatva, vonszolva magával a házimunkában kifáradt asszonyt Jézus elé. Oh, ti szülők, ha ezt meg tudnátok tenni a gyermekeitekkel! Ha így - szinte a szó szoros értelmében véve kézen fogva - tudnátok odavezetni a legdrágább lelket a Szabadítóhoz, és így együtt tudnátok tusakodni Előtte a bűnből való szabadulásért és az örök életért, de sok kötelék oldódna föl, de sok vihar csendesedne le bennetek és közöttetek! Próbáld meg! Semmiképpen sem marad el az áldás!

“Engedjétek hozzám jönni a gyermekeket, és ne tiltsátok el őket” - mondja Jézus. Kinek mondja ezt? Kik azok, akik el akarják tiltani a kicsinyeket Jézustól? Figyeljük csak meg az Igét: nem az államhatalom, nem a rendőrség, hanem a tanítványok! Az sohasem olyan veszélyes és tragikus, ha külső erőszak tiltja el a gyermeket Jézustól. Szomorú bár, de nem ez a lényeges kérdés, mert nem állami rendeletektől - akár kedvező, akár kedvezőtlen rendeletektől - függ egy embernek Krisztushoz való jutása, hanem sokkal inkább a tanítványok magatartásától. De hát közülünk, akik most itt ülünk, ki akarja őket eltiltani akár a vasárnapi iskolától, akár a konfirmációs órától vagy ifjúsági bibliakörtől? Nem inkább örülünk annak, ha látjuk egyházunk ifjúságát itt, a templom körül? Szó sincs tehát itt eltiltásról, legalábbis a mi részünkről! Engedjük mi, sőt küldjük őket, csak hadd menjenek! Lehet, Testvéreim, hogy eltiltásról nincs szó, de annál sokkal rosszabbról bizony szó lehet! Amikor Jézus fölszólít, hogy “Engedjétek hozzám jönni a gyermekeket, és ne tiltsátok el őket”, akkor ebben az is benne van, hogy ne álljátok el az útját, ne legyetek akadály abban, hogy a gyermek engem megtalálhasson! Tehát meg ne botránkoztassátok azt a gyermeket magatartásotokkal.

Sokszor beleremeg a lelkem, ha arra gondolok, hogy mint édesapa ugyanazt a felséges nevet viselem a gyermekeim felé, mint a Mennyei Édesatya! És azért engedélyezte Isten ezt a szent nevet használni, hogy az én édesatyai mivoltomon át sugározza bele az Ő édesatyai szeretetének, bölcsességének, gondviselésének első sugarait a gyermekem lelkébe. És ennek a sugárzásnak de nagyon sokszor elállja az útját az én édesatyai minőségem tömérdek fogyatkozása! Sokkal inkább eltakarom, mint megjelenítem gyermekem számára a Mennyei Édesatyát!

Oh, mennyire igaza van Jézusnak! Nekem kell előbb gyermekké válnom, a Mennyei Édesatya megváltott gyermekévé, hogy a gyermekemet odaengedhessem Jézushoz! Amíg te magad nem vagy Jézusé, addig a legjobb szándékkal is, de elállod gyermeked útját Jézus felé úgy, hogy miattad nem jut oda hozzá! “Engedjétek hozzám jönni a gyermekeket, és ne tiltsátok el őket” - mennyire szorosan összefügg ezzel, mintegy kiegészítője, másik fele ennek az Igének: “ha meg nem tértek és olyanok nem lesztek, mint a kis gyermekek, semmiképpen nem mentek be a mennyeknek országába”. (Mt 18,3)

Akinek van füle, hallja, mit mond ezeken a kusza, dadogó szavakon át is a Lélek a gyülekezetnek!

Ámen.

Dátum: 1948. november 21.