Joó Sándor Dr.

Pár nappal ezelőtt egy kisebb közösségben arról beszélgettünk, mi lehet az oka annak a lelki tunyaságnak és erőtlenségnek, ami református egyházunkban széltében-hosszában még mindig a halálos álom jeleit mutatja. Mi lehet az oka annak, hogy választott elöljáróink éppen nem elöljárók, vagyis hitben és szolgálatban a gyülekezet élén járók, hanem inkább csak “elölülők”? Továbbá, hogy gyülekezeteinkben bár vannak különböző bibliakörök, missziói alakulatok, de hiányzik a missziói tűz és lélek. Bár a templomaink tele vannak, még sincs igazi gyülekezet. Olyan eleven, Szentlélektől áthatott gyülekezeti közösség, amiről olvasunk a Cselekedetek könyvében. Azok teljes hit-, ima- és szeretetközösségben éltek egymással. Az Isten jelenlétének sok jele és csodája borzongatta át a hívőket. Tiszteletreméltó életükkel kedvességet találtak a kívülvalók előtt is, vagyis fölnézett rájuk a hitetlen világ is. Különösen ez az utolsó feljegyzés fontos: “Az Úr pedig minden napon szaporította a gyülekezetet az üdvözülőkkel”. (ApCsel 2,47b) Nem a névleg csatlakozókkal, nem a keresztlevél-keresztyénekkel, hanem a Krisztusban üdvösségüket megtalált, mennyei polgárjogot nyert megtértekkel. Tehát olyan sodra volt annak a gyülekezeti életnek, hogy minden nap újabb és újabb lelkeket ragadott magával. Olyan erők sugároztak ki belőle, hogy nem lehetett ellenállni neki. Hol van ettől a lendületes, lelkes missziói egyháztól a mi mindig csak adminisztráló egyházunk? Pedig hangzik az Ige, mégpedig hovatovább egyre tisztábban hirdettetik az Ige üzenete. Igazán nem lehetne azt mondani, hogy nem a Krisztus evangéliuma hirdettetik, hanem valami fület gyönyörködtető emberi tudomány. Mert valóban Krisztus prédikáltatik. Mi hát az oka, hogy még sincs megmozdulás, megelevenedés? Miért tipródunk folyton egy helyben, és miért nem haladunk tovább?

Ezen a kérdésen elgondolkozva két dolog vált világossá. Az egyik nem tartozik szorosan ide, de elmondom mégis. Az egyik tehát az, hogy egyházunk népének - még a templomba járóknak illetve ülőknek is - nagyobb része még mindig alszik, akármilyen hangosan szól is a fülébe Isten Igéjének ébresztő trombitája. Úgy hozzászokott már ehhez a kürtzengéshez, hogy az már nem zavarja az álmát. Segédlelkész koromban egy olyan Kálvin téri földszintes házban laktam, ahová a forgalmas utca fülsiketítő zaja úgy hallatszott be, mintha minden teherautó és villamos a kis szobán dübörgött volna végig. Eleinte sokat zavarta az álmomat a nagy robaj, de csakhamar hozzászoktam, és cseppet sem háborította többé a nyugalmamat. Sok lélek van így az Isten harsonájával is. Úgy hozzászokott már a füle a legtisztábban zengő evangéliumhoz is, hogy a legmélyebben szántó evangélizációt, a legfelrázóbb prédikációt is könnyen kibírja felébredés nélkül. Egy nagyon mélyen alvó lélek nyugodt álmát nem tudja megzavarni még az általa megcsodált és megdicsért prédikáció sem. Alszik tovább!

Egy holland evangélizátorral történt a múltkor, hogy miközben az előadói emelvényen hirdette nagy erővel az evangéliumot, úgy érezte, hogy nem jut el mindenkinek a szívéhez megszólító üzenetként a nagy, boldog örömhír. Alvó lélekkel hallgatják az élet üzenetét! Egyszerre lement az emelvényről, sorra járta a padsorokat, és mindenkinek külön-külön elmondta, odahajolva hozzá: Hallod, érted? Teéretted is meghalt az Úr Jézus Krisztus! Valahogy úgy érzem, ilyenfajta egyenkénti, személyes felrázásra volna szükség. Arra, hogy mindenkihez odamenne valaki, mindenkit felkeresne valaki az otthonában, a hivatalában, vagy ahol éppen találja. Megrázná, és a fülébe kiáltaná: Hallod, érted? Nagy örömhírt hozok! Ébredj föl, hadd adjam át! És átadná neki személyesen a kegyelem üzenetét!

És itt van azután a másik dolog, amiért nem jutunk előre: Hol vannak azok a már fölébredt lelkek, akik erre, az alvókat személyesen ébresztő szolgálatra vállalkoznak? Ne mondjuk erre azt, hogy hiszen erre való a lelkipásztor és a presbiterek! Mert az ébresztőszolgálat nem a tisztséget viselőkre, hanem a már felébredt lelkekre van bízva! Alvó ember nem tudja felébreszteni a másik alvót! Egy gyülekezet missziói munkáját csak felébredt, Krisztust személyesen megismert és megváltásában részesült lelkek végezhetik. Ha vannak ilyen felébredt lelkek a gyülekezetben, elengedhetetlenül fontos az, hogy ezek tudjanak egymásról, ismerjék egymást, összetartsanak. Olyan szent magját alkossák a gyülekezetnek, amelyikből megszentelő erők áradnak szét az egész gyülekezetbe. Ahogy Igénk mondja: “Minthogy azért külön-külön ajándékaink vannak a nékünk adott kegyelem szerint, akár írásmagyarázás, a hitnek szabálya szerint teljesítsük; Akár szolgálat, a szolgálatban; akár tanító, a tanításban; Akár intő, az intésben; az adakozó szelídségben; az elöljáró szorgalmatossággal; a könyörülő vidámsággal művelje. A szeretet képmutatás nélkül való legyen. Iszonyodjatok a gonosztól, ragaszkodjatok a jóhoz. Atyafiúi szeretettel egymás iránt gyöngédek; a tiszteletadásban egymást megelőzők legyetek. Az igyekezetben ne legyetek restek; lélekben buzgók legyetek; az Úrnak szolgáljatok.” (Róm 12,6-11) Ezért folyik most szerte a világ protestáns egyházaiban a nem lelkészi jellegű, de élő hitre jutott emberek összetömörítése, és az egyház lelki és pásztori szolgálatába való bevonása. Alvó egyházunk a már felébredt néhány hívő lélek mozgósítása és tevékeny szolgálata nélkül sohasem fog fölébredni halálos álmából!

Kétségtelenül vannak itt a gyülekezetünkben is ilyen fölébredtek. Talán sokkal többen, mint gondoljuk! De az a nagy baj, hogy szerényen meghúzódnak valahol ismeretlenül a széksorok között, vagy otthon a házaikban. Nem gondolnak arra, hogy Krisztus valami távolabbi cél érdekében ébresztette fel őket. Mi ez a cél? Az, hogy most már Néki szolgáljanak! Mert Krisztus mindig először magához gyűjti a felébredteket, a megtérteket, a bűnbocsánatot nyerteket, hogy Vele legyenek. De azután mint az Ő tanúit kiküldi őket a még alvó, tévelygő, bűnben megkötözött gyülekezeti részbe, a többi atyafi közé, hogy Krisztus szeretetének tanúiként ők maguk is végezzék az ébresztő munkát. Mindenkinek van valamiféle adománya, és ebből következő hivatása a Krisztus gyülekezetében, a gyülekezeti közösség építésében. Az Ige fel is sorolja ezeket a kegyelmi ajándékokat, amelyek itt szunnyadnak közöttünk, a felébredt lelkekben, kihasználatlanul. Vannak itt, akiknek Isten teológiai képesítés nélkül is megadta a Szentírás magyarázatának az ajándékát. Ezekre a laikus igehirdetőkre egyre nagyobb szüksége van az ébredező egyházi közösségnek. Van itt pl. a mi gyülekezetünkben egy tag, egy orvos, akiről soha nem gondoltuk volna, hogy az írásmagyarázás kegyelmi ajándéka szunnyad benne. Íme, ez az atyánkfia kint a hadifogságban maga tartotta az istentiszteleteket, szinte papja volt bujdosó társainak. Hányan lehetnek itt még közöttünk, akikről nem tudunk! Akik véka alatt őrzik azt a bizonyos gyertyát, amit a Szentlélek gyújtott lángra a szívükben! Ha nem rejtegetnék olyan féltékenyen, hány házi istentiszteleti központ alakulhatott volna már ki gyülekezetünk különbözőpontjain?!

Van, akinek a szeretetmunkában való szolgálatra adott Isten képességet, másoknak a lelkekkel való csendes beszélgetésre, a harmadiknak a pénzadományokkal való szolgálatra. Anyagi képességéhez adakozókészséget, résztvevő, jó szívet is adott az Úr; ismét másoknak szervezőkészséget vagy szociális érzékenységet. Ezek a különböző lelki ajándékok kiegészítik egymást szerves egységgé, és így válnak a gyülekezet tagjai egy testté, egy organikus egységgé, gyülekezeti közösséggé! Minden tagnak megvan a maga külön feladata, mint az emberi testben a tagoknak. És akkor elevenedik meg egy gyülekezeti test, amikor annak a tagjai felbuzdulnak a szolgálatra! A mi gyülekezetünket sem a pontos egyházi közigazgatás vagy lelkészi hivatali adminisztráció fogja megeleveníteni, hanem tinéktek, a már fölébredt tagoknak az imádsága és szolgálata, amit ki-ki a neki adott kegyelmi ajándék mértéke szerint a gyülekezet még alvó, tespedő tagjainak a felébresztése érdekében végez!

Ma a világ keresztyén egyházaiban a legtöbbet hangoztatott program a gyülekezetépítés. Rájöttünk arra, amit egy kiváló holland teológus így fejez ki: Van egyházunk, vannak benne hívő emberek, de nincs gyülekezetünk! Azt jelenti ez, hogy a felébredt és hívő emberek csak maguk élvezgetik az Istennel való közösségük sok új szépségét és áldását, de kihagyják ebből a közösségből a másik embert! A Szentlélek által kétségtelenül felébresztett hitéletükkel csak a maguk üdvösségének élnek, és másokról megfeledkeznek! Úgy érzik, hogy a megtéréssel és a bűnbocsánat elnyerésével célba értek, és az ezen való örvendezés közben nem veszik észre, hogy nem a végcélnál vannak, hanem a Krisztusnak szolgáló életnek a kiindulópontján. Bármennyire szaporodik is lassan a feléledők száma, azért nem haladunk mégsem előre, mert a felébredtek, a hívő lelkek, nem válnak Isten által használható eszközökké. Olyan emberekké, akiket az Úr most már használni is tudna a gyülekezeti közösség építésére. Nagy lépéssel jutnánk előbbre, ha ennek a gyülekezetnek a hívő tagjai megértenék és komolyan vennék, amit Jézus mondott a gyertyáról: “Gyertyát sem azért gyújtanak, hogy a véka alá, hanem hogy a gyertyatartóba tegyék és fényljék mindazoknak, akik a házban vannak.” (Mt 5,15) Ha akármilyen picinyke világosságot gyújtott is már benned a Szentlélek, nem magadnak, nem a te gyönyörűségedre, lelki élvezetedre gyújtotta, hanem a sötétben ülők számára! A legkisebb világossággal is szolgálhatsz. Isten a pislákoló lángocskát is fel tudja használni a sötétség elűzésére! De csak akkor, ha nem rejted el, hanem a gyertyatartóba teszed! A gyertyatartó pedig a Jelenések könyvének szimbolikája szerint a gyülekezet, tehát ha a gyülekezeti közösség szolgálatába állítod.

Ezért fordul Pál apostol éppen a felébredt, hívő egyháztagokhoz ezzel a felszólítással: “Kérlek azért titeket atyámfiai az Istennek irgalmasságára, hogy szánjátok oda a ti testeiteket élő, szent és Istennek kedves áldozatul, mint a ti okos tiszteleteteket.” (Róm 12,1) Tehát a helyes istentisztelet, ami Istennek tetszik, nemcsak valami lelki dolog, nemcsak valahol a lélek titokzatos belsejében, vagy az érzületben megy végbe, nemcsak egy Istennel való négyszemközti viszony, ahogyan nagyon sok hívő ember gyakorolja, az is, de több ennél. Azt mondja az Ige: “szánjátok oda a ti testeiteket”, vagyis azt a testet, amelyik érintkezik a külvilággal, a másik emberrel, amelyik cselekszik, mozog, amelyik a belső világosságot tettekben sugározza ki, amelyik a felébredt hitet láthatóvá és tapinthatóvá teszi a többi ember számára. Tehát a kezed, a lábad, a nyelved minden mozdulatával, a szíved dobbanásával, vagyis a szolgálatoddal fejezd ki azt, hogy tiszteled az Istent, és hálás vagy Neki a megváltásért!

Azt mondja továbbá az Ige: “És ne szabjátok magatokat e világhoz, hanem változzatok el a ti elméteknek megújulása által, hogy megvizsgáljátok, mi az Istennek jó, kedves és tökéletes akarata.” (Róm 12,2) Vagyis: merj másképpen gondolkodni és élni, mint a világ körülötted! Téged a Krisztus vére által megváltott az Úr, megújította az egész benső lelkivilágodat. Te másképpen látsz mindent, mint a csak testi szemmel látók. A belső megújulás szerint változz át külsőleg is, a cselekedeteidben is! Akármennyire beléd rögződött is a világ materialista beállítottsága, merj elszakadni ettől! Neked, aki már megtapasztaltad, hogy minden materiális erőnél nagyobb lelki erők vannak, meggyőződtél arról, hogy a látható és tapintható világnál is sokkal valóságosabb az Isten láthatatlan világa, neked szabad nagyot álmodni, merészet látni! Olyat, amilyet a világ nem is tarthat másnak, csak őrültségnek! És ennek az őrültségnek szabad teljes erődből nekifeszülni! Merj hinni, imádkozni, és a magad akármilyen kicsi kegyelmi ajándékával dolgozni az alvó lelkek felébredéséért, a gyülekezeti közösség épüléséért, és sohase kárhoztassad, hanem sodord magaddal az alvó lelkeket is! Merj, hiszen szabad használható eszköznek lenned Megváltó Urad szolgálatában!

Ezért nem jutunk előbbre, mert nem élünk azzal a szabadsággal, amire megváltott bennünket az Úr az Ő halálával és feltámadásával! Nemcsak a már megnyert üdvösségnek, hanem az engedelmes és hasznos szolgálatnak is Isten irgalmassága az alapja. Ezért az Ige szavaival mondom ismét: “Kérlek azért titeket atyámfiai az Istennek irgalmasságára, hogy szánjátok oda a ti testeiteket élő, szent és Istennek kedves áldozatul, mint a ti okos tiszteleteteket. És ne szabjátok magatokat e világhoz, hanem változzatok el a ti elméteknek megújulása által, hogy megvizsgáljátok, mi az Istennek jó, kedves és tökéletes akarata.” (Róm 12,1-2) Akkor majd előbbre jutunk: a missziót is közigazgatással elintéző egyházból még a közigazgatást is missziói lélekkel végző egyház felé, a gyülekezet közösségének a kialakulásához!

Ámen.

Dátum: 1948. március 14.

A Bibliának, különösen az Ótestamentumnak az olvasása közben sokszor ámulatba ejtett már Istennek a hosszútűrése. Milyen igazi isteni türelemmel hordozta az Úr az Ő választott népének sok botlását, hitványságát! Mennyi rendkívüli jellel és csodával bizonyította be előttük Isten szinte kézzelfoghatóan, hogy szereti őket, a nép mégis mindig újra és újra lerázta magáról ezt a tehernek érzett isteni szeretetet. Mennyi ajándékkal és áldással halmozta el az Úr az Ő kiválasztottait, és a felelet mindig újabb és újabb megbántás volt reá. Az atyák és a próféták által milyen világosan, érthetően adta Isten a nép tudtára az Ő üdvözítő akaratát, és a nép sehogyan sem akarta megérteni az isteni kinyilatkoztatást, mindig mást akart, mint amit az Isten. Alig bocsátotta meg az Úr népe egyik bűnét, rögtön utána egy másik, még nagyobb bűnnel szomorították meg Mennyei Királyukat! Nincs az az édesapa, aki annyit vesződne rakoncátlan, makacs, akaratos, elvadult gyereke nevelésével, jó útra térítésével, mint az Úr az Ő folyton hűtlenkedő népével! Nincs az a szerelmes, aki olyan kitartó szeretettel és megbocsátással igyekezne meghódítani választott párja szívét, mint az Úr az Ő választottait! Csak egy Isten képes arra a türelemre, féltő szeretetre, megújuló megbocsátásra, százszor megismétlődő újrakezdésre, amit az Ótestamentum kétezer esztendőnyi történelme elébünk tár. Nagyon hosszú és nagyon szomorú előzménye van tehát Jézus e könnyek között előtörő panaszának: “Jeruzsálem, Jeruzsálem! Ki megölöd a prófétákat és megkövezed azokat, akik te hozzád küldettek, hányszor akartam egybegyűjteni a te fiaidat, miképpen a tyúk egybegyűjti kis csirkéit szárnya alá; és te nem akartad.” (Mt 23,37)

Mennyi keserűség van ezekben a szavakban! Mintha csak azt mondaná, hogy a sok vesződés, áldozat, prófétai kinyilatkoztatás, büntetés, csoda és vessző, karácsony, nagypéntek és húsvét - mind-mind hiábavaló volt. Istennek az oly nagy gonddal s szeretettel eltervezett üdvözítő akarata beleütközött egy végzetes ellenállásba, meghiúsult azon, hogy ti nem akartátok! Lehet-e büntetlenül nem akarni azt, amit az Isten akar! Egyszer az Isten hosszútűrése is elfogy; és mit cselekszik akkor a szőlőnek Ura a gonosz szőlőművesekkel, akik olyan sokáig visszaéltek a jóságával és türelmével? Azt olvastuk: “Eljő és elveszti a munkásokat, és a szőlőt másoknak adja.” (Mk 12,9) Vagy alapigénkben így folytatja Jézus: “Ímé, pusztán hagyatik néktek a ti házatok. Mert mondom néktek: Mostantól fogva nem láttok engem mindaddig, mígnem ezt mondjátok: “Áldott, a ki jő az Úrnak nevében.” (Mt 23,38-39) Vagyis elvétetik tőletek az üdvösség további lehetősége, eltűnik előletek Jézus, és majd csak akkor fogjátok újra meglátni, amikor ítéletre jő vissza, de akkor már késő lesz, akkor már hiába akarnátok, amit Ő olyan sokáig hiába akart veletek!

Rettenetes dolog, amikor egy nép szembehelyezkedik az Isten akaratával, amikor semmiképpen nem akarja azt, amit az Isten akar vele és tőle. Nemzeti életünk minden nyomorúságának itt van a legmélyebb gyökere - ott, hogy hiába szólt az Isten. Ugye sohasem hagyott bennünket kétségben az Úr afelől, hogy helyes-e vagy helytelen az az út, amelyen népünk halad. Támasztott Ő prófétákat közöttünk is, ezeresztendős történelmünk folyamán nagyon sokszor, és nagyon sokféle formában akarta ennek a makacs népnek a szívét meghódítani: szelíden szólt, vesszőjével sújtott, tanácsolt, buzdított, fenyegetett, biztatott, megítélt, majd újra és újra megbocsátott. Nem közömbös a számára, milyen irányban halad magyar népünk sorsa, ezerféle jele van ennek. Nekünk is mondhatja: Ó, te Budapest, ó te magyar nép, hányszor akartam összegyűjteni a te fiaidat - mert valóban akarta, rengetegszer akarta. Eddig tehát mireánk is áll az Ige. Az a nagy kérdés most már, hogy áll-e reánk az Ige folytatása is, az, hogy: “És te nem akartad”?

Akkor tudunk erre felelni, ha előbb megvizsgáljuk, hogy mit akart Jézus? Azt mondja: “Hányszor akartam egybegyűjteni a te fiaidat, miképpen a tyúk egybegyűjti kis csirkéit szárnya alá.” (37. vers) Vagyis Jézus maga köré akarta gyűjteni ezt a népet. Azt akarta, hogy Ő legyen a középpontja a magyar életnek, az Ő irányítása és fennhatósága alatt rendeződjék az egész nép egy magasabb rendű egységbe, egyetlen összetartozó, nagy, családi életközösségbe. Azt akarta, hogy gazdasági, társadalmi, kulturális és politikai életünk területén tekintélye és érvénye legyen Isten örök törvényének, a Tízparancsolatnak. Azt akarta, hogy mint a kis csirkék a viharok és ragadozó madarak ellen, úgy ez a nép az Ő mindenható szárnyai alatt találjon menedéket és védelmet a szenvedések és szenvedélyek viharai ellen, az Istentől elragadni akaró szélsőséges eszmeáramlatok és mindenféle sátáni ragadozó hatalmak ellen. Sőt, még ennél is többet akart! Azt akarta, hogy a magyar nép felébredve Benne találja meg a megváltást a bűnből, a bűnbocsánatot, a szabadulást, élete értelmét és célját, Benne találja meg a számára is készített üdvösséget és örök életet! Meghódoljon Előtte, mint Ura és Királya előtt!

Igen ezt akarta Jézus, erre akarta egybegyűjteni népünk fiait, és nem jutottunk volna ide, ahol most vagyunk, ha ez a nép is akarta volna ugyanezt! Vádol az ítélet: “Hányszor akartam egybegyűjteni a te fiaidat, miképpen a tyúk egybegyűjti a kis csirkéit szárnya alá; és te nem akartad”! Tudjuk-e úgy látni minden jelen nyomorúságainkat, szenvedéseinket, bajainkat, mint ennek a végzetes nem akarásnak az egyenes következményét? És tudjuk-e azt, hogy egy további nem akarásra még minden eddiginél is sokkal súlyosabb és sötétebb ítélettel válaszol majd Isten a jövőben? A legsúlyosabb válasza Istennek a kegyelmet semmiképpen nem akaró néppel szemben az, hogy elvétetik tőlük a kegyelem további lehetősége. Ahogy Igénkben olyan hátborzongatóan mondja Jézus, hogy nem láthatja többé ez a nép Jézust, elrejtőzik előle az Isten és beteljesül rajta a prófétai szó: “Akkor segítségül hívnak engem, de nem hallgatom meg: keresnek engem, de meg nem találnak.” (Péld 1,28) Vagy ahogyan Ámós próféta mondja: “Ímé, napok jönnek, azt mondja az Úr Isten, és éhséget bocsátok e földre; nem kenyér után való éhséget, sem víz után való szomjúságot, hanem az Úr beszédének hallgatása után. És vándorolni fognak tengertől tengerig és északtól fogva napkeletig. Futkosnak, hogy keressék az Úrnak beszédét, de nem találják meg.” (Ám 8,11-12) Ilyen szörnyű az, amikor egy nép hiába akarja most már azt, amit Isten akart volna tőle oly sokszor - hiába.

Hányszor akartalak egybegyűjteni benneteket? - mondja Jézus. Igazán nem volna csoda, ha nem tenne több kísérletet reá! Ha magunkra hagyna, és azt mondaná: Ám lássátok! De nem mondja, sőt, újabb nagy kísérletet tesz, olyan méretű hívogatást készít elő, amilyen még nem volt soha ebben a városban! Hadd mondjam el örömmel, Testvéreim, megmozdulást készít az Úr közöttünk! A budapesti evangéliumi egyházak közössége, tehát a református, az evangélikus, a baptista, a metodista egyházak és az Üdvhadsereg Isten parancsát felismerve és annak engedve március végétől április közepéig közös nagy evangélizációs hadjáratot indít Budapest területén a főváros evangélizálására. Húsvét után húsz különböző templomban lesz evangélizáció, amit be fog fejezni egy nagy, közös evangélizáció, terv szerint a Tattersalban. Közben húsz napon keresztül a város különböző helyein pontosan reggel 7 és 8 óra között utcamisszionáriusok evangelizáló röplapokat osztanak szét a járókelők között. Ugyanebben az időben a Genfi Ökumenikus Tanács felhívására több európai fővárosban is hasonló méretű evangélizációs hadjáratot tartanak majd. Ezekben a napokban csak a mi fővárosunkban is több százezer emberhez jut el Krisztus hívása. Nagy háló vettetik ki az egyházak közös Urának a parancsára, aki ezzel újabb nagy kísérletet tesz arra, hogy sokakat egybegyűjtsön az Ő védőszárnyai alá.

Alapigénkben azt veti Jézus a nép szemére, hogy megöli a prófétákat, és megkövezi azokat, akik hozzá küldettek. Mi, a Krisztus templomi népe, meg ne öljük ezt az ügyet, és meg ne kövezzük az Ő prófétáit azzal, hogy semleges közömbösséggel nézzük távolról ezt a nagy hadjáratot, hanem vegyünk részt benne. Mostantól fogva álljon ez az ügy naponkénti imádságunknak a középpontjában, tegyük szívügyünkké az előkészületeknek és a szolgálatot majd végző evangélistáknak a rendszeres imádságainkban való hordozását, és tegyünk meg minden tőlünk telhetőt arra, hogy minél több emberhez jusson el a nagy hívás! Váljál te is aktív munkatársává Krisztusnak ebben a nagy megújuló sereggyűjtésében! Hányszor akartam egybegyűjteni a te fiaidat! - mondja Jézus. Hát most íme, újra akarja! Nem kiváltságos a kegyelme, hogy annyi hiábavaló kísérlet után most újra hozzáfog?! Vigyázz, meg ne hiúsuljon megint ez az egybegyűjtés azáltal, hogy te nem akarod! Személy szerint is felelős vagy ennek a sereggyűjtési kísérletnek a sikeréért vagy kudarcáért! Ki tudja, nem ez lesz-e az utolsó kísérlete Jézusnak ezzel a várossal, nem jár-e már a legvégén az Ő hosszútűrésének, amit ha megint nem akarunk, utána betelik rajtunk a sötét jövendölés, hogy nem látjuk többé és nem halljuk többé Őt! Óh, bár meghallanánk most Istennek ezt a sürgető figyelmeztetését: “Áron is megvegyétek az alkalmatosságot, mert a napok gonoszok.” (Ef 5,16) És ezt a másikat is: Keressétek az Urat, amíg megtalálható, hívjátok őt segítségül, amíg közel van.” (Ézs 55,6) Mert közeleg az idő, amikor már nem lesz megtalálható!

És e nagy ügy mellett még egészen személyesen is engedd szívedhez szólni ezt az Igét. “Hányszor akartam!” - mondja Jézus - neked! Hányszor szólt hozzád személy szerint, hányszor nyúlt utánad! Meg tudnád-e számolni, hányszor? És elérte-e veled, amit akart? Megtaláltad-e Benne a bűnbocsánatot, az örök életet, a Megváltót, a Királyt, az életed középpontját, az újjászületést és a megszentelt életet? Vagy te sem akartad? A te számodra is hiába volt a karácsony, a nagypéntek, a húsvét? Valaki azt kérdezte tőlem a napokban: hogyan válhat Krisztus számomra élményt jelentő valósággá, személyes hatalommá, megváltó Úrrá? Azt mondtam neki: úgy, hogyha igazán akarod! Ha vágyakozva, teljes szívvel-lélekkel akarod, akkor térdelj le az Ő láthatatlan, számodra még ismeretlen, de valóságos lénye előtt, és mondd Neki: Uram, én még nem ismerlek Téged igazán, csak mások elmondásából tudom, hogy létezel, másoknak az élményéből, bizonyságtételéből hallottam, hogy Veled egészen személyesen is lehet találkozni; tedd meg velem is ugyanazt, szólj hozzám is közvetlenül, érints meg, fogj meg, ragadj meg, a Tied akarok lenni! Ismertesd meg magad velem!

Testvérem, ha te ezt igazán akarod, és nem fáradsz el akár heteken, hónapokon át egyforma vágyakozással akarni, akkor egyszer föltétlenül meg fogod ismerni a te Megváltódat - tehát nemcsak mások elmondása alapján, hanem közvetlenül, személyes találkozás alapján. Ennek a végzetes, nagy találkozásnak be kell következnie, ha igazán akarod, mert hiszen Ő is ezt akarja!

Ámen.

Dátum: 1948. február 15.

Keresztyén Testvéreim! Mindnyájan ismerjük már Kain és Ábel szerencsétlen történetét, nem részletezem. Igénk ennek a történetnek egyetlen mozzanatát említi csak föl: miután megtörtént a testvérgyilkosság, Isten azt kérdezte Kaintól: “Hol van Ábel a te atyádfia? Ő pedig monda: Nem tudom, avagy őrizője vagyok-e én az én atyámfiának?” (9. vers) Kainnak ez a nyegle válasza felfedi azt a legmélyebb gyökeret, amely azután a gyilkosság szomorú gyümölcsét teremte. Ez a legmélyebben fekvő ok pedig nem egyéb, mint a testvérrel szembeni felelősségérzet teljes hiánya. Erről a hiányról, ennek nyomorúságáról, és ennek a hiánynak a pótlásáról szeretnék most az Ige megvilágításában beszélni.

Csodálatos az, hogy Mózes első könyve milyen hűen tárja elibénk a bűn fejlődését. A Paradicsomban Isten ellen való lázadással, Isten parancsának áthágásával kezdődött a bűn, aminek az Istentől való elszakadás, az Istennel való közösség megszűnése lett a következménye. És íme, máris nyilvánvaló, hogy az emberek Isten nélkül egymással sem tudnak békében élni. Ahol az embernek Istennel való közössége megzavarodik, ott egymás között sem állhat fenn tovább a közösség, hanem irigység, gyűlölködés, harag és gyilkosság lép a helyébe. Kint a világban az a természetes, hogy mindenki önmagának él, és nem törődik a másikkal. Belerögződött a lélekbe a kaini gondolkodásmód: “avagy őrizője vagyok-e én az én atyámfiának”? (9. vers) Figyeljük csak meg, hogy egy-egy bérkaszárnya lakói sokszor azt sem tudják egymásról, hogy a közvetlen szomszédságukban meghalt a családfő, és a legszörnyűbb sorsnak néz elébe néhány rongyos kis árva. Az utcán úgy mennek el egymás mellett, mint akiknek egyáltalán semmi közük sincs egymáshoz. Vagy ha mégis van valami, semmi felelősséget nem éreznek egymás gondja-baja iránt. Ha mégis érezniük kell valami felelősséget, örülnek, ha ezt mihamarabb másra háríthatják. Ez kint a világban, akármilyen szomorú is, de természetes, és jó, ha hamis illúziók helyett számolunk a rideg valósággal, hogy a világ - az Istentől elfordult és öntudatlanul is a Sátánnak szolgáló világ - kaini lelkületű emberekből áll.

De az már nem természetes, hanem valami végzetes nagy bajnak a jele, ha a világból kiválasztottaknak, a Krisztusban való hitre eljutottaknak közösségében, tehát az egyházi, a gyülekezeti közösségben is általánossá vált ez a kaini gondolkozás. Egy keresztyén gyülekezet tagja nem mondhatja, hogy mi közöm van ahhoz a másik emberhez, aki annak a gyülekezetnek a tagja: “Avagy őrizője vagyok-e én az én atyámfiának”? Mert a Krisztus gyülekezetébe való tartozás valami egészen különös, szent és misztikus kapcsolatot jelent egymás között is. Tudjuk, mit jelent az a bibliai kifejezés, hogy az egyház a Krisztus teste? Most vegyük az egyház legkisebb formáját, a helyi gyülekezetet, és mondjuk így: a pasaréti egyházközség, az a 3500 lélek, aki a gyülekezetünket alkotja, ez a Krisztus teste. Ez a szó, hogy test, élő szervezetet, érző és működő organizmust jelent, ahol minden egyes tag szerves része az egésznek, ahol minden részecskére egyformán szükség van, mert mindegyik a másikért is létezik. Mindenkinek éppúgy szüksége van a másik egészséges életműködésére is, egymást éltetve, egymást kiegészítve működnek együtt, és vigyáznak az egész szervezet, az egész test épségére. Érzékeny idegszálakkal úgy vannak kölcsönhatásban az egymástól legtávolabb álló, és legkülönbözőbb életműködést végző tagok is, hogy Igénk szerint: “akár szenved egy tag, vele együtt szenvednek a tagok mind; akár tisztességgel illettetik egy tag, vele együtt örülnek a tagok mind”. (1Kor 12,26) Igen, egy egészséges testű szervezetnél ez a helyzet. A Szentírás tanítása szerint minden helyi gyülekezet ilyen egészséges egészet alkotó testi organizmus, a Krisztusnak a földön lévő teste, amelynek feje a mennyei Krisztus, idegrendszere a testvéri szeretet, éltető lelke a Szentlélek, tápláléka pedig az Isten Igéje.

Ha ez így van, akkor a mi gyülekezetünk nagyon beteg test! Annyira megromlott az idegrendszere, hogy egyik tag szenvedését vagy örvendezését egyáltalán nem közvetíti a többi tag felé. Egy tag észrevétlenül, magára hagyatva szenvedhet heteken, hónapokon át testi vagy lelki nyomorúságban anélkül, hogy ha nem is az egész test, hanem akár csak a körülötte levő többi tag tudomást venne róla. S ha még tudomást is vesznek róla a kellemetlen közelség miatt, senki sem szenved vele együtt. Nem fáj senkinek, nem nyugtalanít senkit, nem mozgatja meg senkinek a szívét vagy a zsebét a szenvedő tag nyomorúsága. Kinek fáj az, hogy egy kedves atyánkfia, aki mindig itt szokott ülni közöttünk, majdnem két hete fekszik otthon a hideg lakásban, teljesen egyedül? Jelt akarván adni távollétéről, levelet ír, s napokon keresztül várja, hogy egyszer majd valaki rányitja bús magánya ajtaját, s megteszi azt a szívességet, hogy levelét elvigye a postára. Háromezer ötszáz tag közül kinek fáj ennek az egy tagnak a szenvedése annyira, hogy elmegy hozzá, begyújt a kályhába, és csendes beszélgetéssel enyhíteni igyekszik a magány komorságát? Kinek fáj az, hogy egy nyolcvannégy éves beteg tagot még kegyelemből megtűrnek egy sötét pincelakásban, de minden pillanatban kikerülhet az utcára, és nincs a nagyvilágon egyetlenegy zug sem, ahol tárt karokkal, meleg szobával várják? Vagy ha meghal valahol egy atyánkfia, a szomszédságban lakók közül gondol-e arra valaki, hogy most esetleg megint úgy indult el egy lélek a nagy útra, hogy senki sem segített neki megmutatni az üdvösségre vezető irányt? Ki érez közülünk komolyabb felelősséget más léleknek az üdvösségével szemben? Ki tesz azért valamit, hogy egy másik atyjafiának a lelke ne a kárhozatra, hanem az üdvösségre jusson?

Én tudom, hogy ha a te utcádban egyedül te tudnád, hogy jön az árvíz, menekülni kell, és látnád, hogy mások nyugodtan élik világukat lakásuk csendjében, mit sem sejtve a közelgő veszedelemről, feltámadna benned a felelősségérzet! Vennéd magadnak a fáradságot, hogy végigfuss az utcán, bekiálts minden házba, hogy siessenek, csomagoljanak, meneküljenek, nagy baj van! Nos, hát tudd meg, hogy még nagyobb baj van, még végzetesebb veszedelem közeleg: a harag napja. Isten büntető ítélete, a pokol és a kárhozat minden veszedelme, amiben nem a földi élet, hanem az egész örökkévalóság elvesztése forog kockán. Tudod-e azt olyan komolyan venni, hogy feltámad benned a felelősség, és bekiáltod mindenhová, ahová csak tudod: Emberek, meneküljetek, fussatok az egyetlen biztos oltalomhoz, ami Isten bekövetkező haragjától megmenthet, Jézus Krisztus keresztjéhez!

Az is biztos, hogy ha az utcán megállítana egy ismeretlen atyádfia, és így szólna: Könyörülj rajtam, mert eljátszottam az üdvösségemet! A bűnbocsánat egyetlen reménysugara nélkül készülök meghalni! - megállnál vele beszélgetni, és nem mondanád neki: Avagy őrizője vagyok-e a te lelkednek? Elővennéd az emlékezetedből mindazt, amit valaha bűnbocsánatról, üdvösségről, Krisztus keresztjéről hallottál, olvastál, és mindent elkövetnél egy pokol szélén álló lélek megmentéséért. Nos hát, tudod-e, hogy aki még csak nem is kiált a segítségedért, az még nagyobb veszedelemben van? Nem tudnál-e iránta olyan felelősséget érezni, hogy egyszer hívatlanul bekopogtatnál hozzá, és föltárnád előtte az evangélium néhány olyan igazságát, amire már régóta vágyott a lelke, de sohasem mert beszélni róla másokkal? Tudod-e, hogy hányan várnak ilyen lelki beszélgetésre?

Azt is tudom, hogyha tudnád bizonyosan, hogy valamelyik szomszédod éhezik, fázik, fuldoklik a nyomorúságban, vagy rongyos kis gyermekek sírnak a betegágy körül, neked is fájna annak a tagnak a szenvedése, és feltámadna benned valamilyen formában a felelősségérzet iránta, és megpróbálnál valamit tenni az érdekében. Nos hát, a legelső dolog az, hogy a Krisztus testének a tagjai, legalább az egymás közelében élő tagok tudjanak egymásról! Ismerjék meg egymást, szerezzenek tudomást egymás gondjáról, bajáról, öröméről, bánatáról! Száz olyan egyháztag kellene csak, akinek a lelkében vissza-visszacseng Isten kérdése: “Hol van... a te atyádfia?” És erre nem azt mondja, hogy semmi közöm hozzá, hanem elindul, és megkeresi a testvérét. Száz olyan egyháztagra van szükség, aki a lakóházához legközelebb eső tíz-tizenöt családot szociális és lelki szempontból állandóan szemmel tartaná, és azt mondaná az Úr Istennek: Igen, én őrizője vagyok ennek a néhány atyámfiának! Itt, a templomban is szétnézne: Hol van az én testvérem, miért nem jött el? Nem esett tán valami baja? Utánamenne, és megkeresné, hogy nincs-e valamire szüksége. Megéreztetné az árvával, az elhagyatottal, az éhezővel, hogy nincs egyedül, testvéri közösség áll mögötte, szerető szívek együtt éreznek és szenvednek vele. Igen, csak száz ilyen lélekre volna szükség, akiket szent nyugtalanságban tart Isten kérdése: “Hol van... a te atyádfia?”

Ennek a száz léleknek innen, közülünk kell kikerülnie. Ne mondd azt, hogy alkalmatlan vagy rá, nincs időd, elég a magad baja! Ez ugyanaz más szavakkal, mint Kain válasza: “avagy őrizője vagyok-e én az én atyámfiának?” Tudod, mit mondana erre Jézus az Ő szelíden korholó módján? - Én meghaltam azért a tíz-tizenöt családért, te még őrködni sem akarsz közöttük. Én a véremet sem sajnáltam érettük, te az idődet és a fáradságodat is sajnálod tőlük. Én a mennyből jöttem alá, hogy megkeressem őket, te a szomszéd házba sem akarsz utánuk menni. Én kimondhatatlan kínokat szenvedtem az üdvösségükért, te még továbbadni is sokallod ezt az örömhírt! Engem leköptek, kigúnyoltak, megkínoztak érettük, te esetleg egy kis barátságtalan fogadtatástól is visszariadnál! Tudod, hogy életről és halálról, mégpedig örök életről és örök halálról lehet szó egy jelentéktelennek látszó szolgálatod eredményeképpen? Ez a nagy, beteg test, ez a gyülekezet újraéledne, ha most száz tagja ennek a beteg testnek megérezné, hogy szükség van rá, és elindulna megkeresni, hogy hol van az a testvére, akinek szüksége van rá.

Isten kérdez ebben a pillanatban: “Hol van Ábel, a te atyádfia?” Mit tettél érte? Mit teszel érte? Vállalod-e a felelősséget érte, vagy lerázod a felelősséget kaini módon: “avagy őrizője vagyok-e én az én atyámfiának?”

Bár adná Isten, hogy a te testvéred, a távollévő "Ábel" észrevenné, hogy itt maga az Úr Isten beszélt veled!

Ámen.

Dátum: 1947. február 16.

A pénteki bibliaórákon most a Hegyi Beszédet tanulmányozzuk sorban, egymás után, ahogyan következnek benne a nagy tanítások. Tegnapelőtt a Máté 5,21-26 verseket vettük tárgyalás alá, s a közvetlenül utána soron következő részt, amit az imént felolvastam a Bibliából, hozom most a templomi gyülekezet elé. Elöljáróban hadd jegyezzem meg, hogy az eredeti, görög szövegben az a szó, amit a magyar Bibliánk “paráználkodással” fordít, szó szerinti értelmezésben házasságtörést jelent. Német, holland, angol Bibliákban is így fordították: “Ne kövessetek el házasságtörést.” A folytatásban: “Én pedig azt mondom néktek, hogy valaki asszonyra tekint gonosz kívánságnak okáért, immár paráználkodott azzal az őszívében” (Mt 5,28), a hetedik parancsolatot magyarázza Jézus, azt a parancsolatot, amellyel Isten a házasság szentségét védi.

Vessünk egy pillantást először magának a házasságnak isteni értelmezésére és rendeltetésére! Isten a teremtés hajnalán azt mondta az embernek: “Szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a földet és hajtsátok birodalmatok alá”. (1Móz 1,28) Ennek a rendelkezésnek az érdekében teremtette Isten a házasság szent intézményét, mint a szaporodás és sokasodás biztosításának helyét és keretét. A házasság tehát Istennek drága ajándéka. És mivel az emberi szaporodás benne van Istennek a világtervében, ezért azt a házasság intézménye által különös védelemben is részesítette. A házasság tehát nem egyéb, mint a szaporodás isteni törvényét védő és biztosító kerítés. Nemcsak arra való, hogy a keretén belül megszülethessen az új élet, hanem arra is, hogy annak az új életnek a gondozását, ápolását és nevelését védelmezze. A kisgyermek rá van szorulva arra a védelemre és ápolásra, amit a házasság biztosít a számára. Sőt később, serdülő ifjúságában is igényli a gyermek, hogy ismerje az édesanyját és az édesapját, és a kettőt egymással való közösségükben együtt lássa mindhalálukig. Vannak olyan gyermekek, akik nem ismerik az édesapjukat, vagy az édesanyjukat. Ez a nem-ismerés egy egész életre szóló nyomot hagy a gyermeki lélekben. Halál által elveszteni valamelyik szülőt, ez is nehéz. De még sokkal elviselhetőbb a temetőben tudni az édesapát vagy az édesanyát, mint ismeretlenül valahol az élet forgatagában. Ezt nem tudja elviselni egy gyermek nagyobb lelki kár nélkül. Ezért teremtette Isten élethosszig tartó hatályúvá két ember házasságát.

Azt mondottuk, hogy a házasság az utódok nemzésére és ápolására védelmet nyújtó kerítés. Ezt a kerítést sem rángatni, sem leszaggatni nem szabad! Aki házasember létére a körülkerített kertjéből kitör, vagy nőtlen, hajadon létére egy idegen kertbe betör, az vétkezik a hetedik parancsolat ellen, az házasságtörést követ el. “Hallottátok, hogy megmondatott a régieknek: Ne paráználkodjál”! Jézus tehát ezt a régieknek megmondott törvényt újból teljes érvényében proklamálja. Azt mondja ezzel, hogy egyedül a házasság az a hely, ahol az emberi nemzetség továbbplántálódása és az új, kis palánták gondozása Isten akarata szerint megtörténhet, végbemehet. Azt jelenti ez tehát, hogy minden házasságon kívüli nemi érintkezés is házasságtörésnek számít. Még akkor is házasságtörésnek számít, ha nőtlen és hajadon között jön létre ez az érintkezés. Azért, mert minden ilyen művelet a házasság kerítésének a rángatását jelenti! A házasság isteni intézményének a megcsúfolását, a házasság egész isteni rendjének és rendeltetésének a lazítását, semmibe vevését és bemocskolását eredményezi. Az a parancsolat tehát, hogy ne légy házasságtörő, mind a házasságon belüliekre, mind az azon kívüliekre érvényes.

Sőt, Jézus a törvény magyarázatánál még tovább megy. Azt mondja: Nemcsak a házasság kertjéből való kitörés, vagy az oda való betörés által történik meg a házasságtörés bűne, hanem akkor is, ha valaki a kerítés fölött a saját kertjéből kitekint, vagy kívülről egy idegen kertbe kacsingat. Mert - mondja Jézus: “Valaki asszonyra tekint gonosz kívánságnak okáért, immár paráználkodott azzal az ő szívében”. Tehát már a kerítés fölötti vágyakozó áttekintés is házasságtörés! Ezzel a tekintéssel azután egészen rátapint Jézus a hetedik parancsolat által tiltott bűn gyökerére, ahol az egész tisztátalanság kezdődik. A Paradicsomban is így kezdődött az első bűn elkövetése. Azt olvassuk: “És látá az asszony, hogy jó az a fa eledelre s hogy kedves a szemnek, és kívánatos az a fa a bölcsességért: szakaszta azért annak gyümölcséből, és evék, és ada vele levő férjének is, és az is evék”. (1Móz 3,6) Évának is a szemén át hatolt be a bűnös vágyakozás a tiltott gyümölcs után. Szent Ágoston egy helyen a szemet a szív ajtajának nevezi, amelyen át behatolnak a csábítások. Tehát a szemnél kezdődik a bűn, onnan jut be a szívbe, ahol tüzet gyújt, és a szívből előtörve válik végül cselekedetté. Ezért mondja Jézus: “Valaki asszonyra tekint gonosz kívánságnak okáért, immár paráználkodott azzal az ő szívében”.

A bibliai Dávid király csúnya házasságtörése is úgy kezdődött, hogy meglátta Betsabét a palota tetejéről, aki éppen fürdött. Ebből a pillantásból támadt az a rettenetes tűz, amelyben két ember, Dávid és Betsabé súlyosan megégett, a harmadik pedig, Betsabé törvényes férje belehalt. Milyen ártalmatlan dolognak látszik valakire ránézni, mégis ebből keletkezett egy szörnyű nagy házasságtörési tragédia. Ez a modern élet a maga fesztelenségével, szemérmetlenségével, ártatlan “flört-lehetőségeivel” lépten-nyomon ezer alkalmat nyújt arra, hogy az ember - szinte észrevétlenül - elkövesse a házasságtörést a szemével és a szívével!

Jézus ezt a figyelmeztetését a férfira vonatkoztatva mondja, talán azért, mert a házasságtörés bűnében ő a veszélyesebb és veszélyeztetettebb fél.

De semmiképpen sem jelenti ez azt, hogy a nőt kevesebb felelősség terheli ebben az ügyben. Mert ha a nő a férfi veszedelmet jelentő pillantását, tekintetét bármi módon szándékosan magára vonja, ezzel már segédkezett a házasságtörés elkövetésében. Betsabének is tudnia kellett volna, mit lehet, és mit nem szabad tennie, milyen öltözékben és viselkedéssel jelenhet meg a kertjében, az utcán vagy társaságban. Ha Betsabé nem tesz meg minden tőle telhetőt azért, hogy Dávid veszedelmes tekintetére ne adjon alkalmat, akkor Betsabé is részes a házasságtörésben! És ma a Betsabék valósággal piromániásak! Szántszándékkal gyújtogatnak, vagy legalábbis igyekeznek gyújtogatni a gonosz tüzet a Dávidok szemében és szívében!

Megdöbbentő Jézus szigora ebben a kérdésben. Egy hajszálnyit sem hajlandó engedni a törvényből! Így folytatja: “Ha pedig a te jobb szemed megbotránkoztat téged, vájd ki azt és vesd el magadtól; mert jobb néked, hogy egy vesszen el a te tagjaid közül, semhogy egész tested a gyehennára vettessék. És ha a te jobb kezed botránkoztat meg téged, vágd le azt és vesd el magadtól; mert jobb néked, hogy egy vesszen el a te tagjaid közül, semhogy egész tested a gyehennára vettessék”. Nem öncsonkításra gondol itt Jézus, hanem a kézzel és a szemmel olyasmit akar kifejezni, ami neked nagyon drága és kedves. A botránkoztatással pedig azt, hogy ártalmadra van. Tehát ha rájössz, hogy valami vagy valaki árt a testednek vagy a lelkednek, árt a fantáziádnak vagy tekintetednek, árt a teljes testi és lelki tisztaságnak, akkor vájd ki azt, vág le azt, és vesd el magadtól! Még akkor is, ha olyan drága az a számodra, mint a kezed vagy a szemed! A tisztaságért küzdeni kell, és a küzdelem áldozatot és lemondást követel. Ha még olyan nagy is ez az áldozat és lemondás, akkor is megéri. Jobb neked - mondja Jézus. Mert egy ideiglenes “jó” miatt az örök üdvösséged forog kockán! A paráznaságban olyan rettentő erők feszülnek, amelyek a testet és a lelket a pokolba tudják sodorni. Ha tehát árt neked valamiféle olvasmány, vagy film, ha a valakivel való barátságod vagy ismeretséged ártalmára van a tisztaságodnak, vájd ki azt, vágd le azt, és vesd el magadtól! Jobb neked, hogy egy ilyen valami vagy valaki vesszen el az életedből, semhogy az egész tested a gyehennára, azaz a pokolra vettessék!

Azt a veszedelmet, ami a házasságtörés által a testet és a lelket fenyegeti, Jézus egyenesen pokolnak mondja. Mintha más szó nem is volna elég súlyos a veszély érzékeltetésére! És aki ismeri a modern házasságok válságát, tudja, hogy nem is túlzott ez a szó, hogy pokol! Mert valóban az! Csak az a baj, hogy a házasságtörés bűne a maga igazi arcát nem kezdettől fogva mutatja, hanem csak később! Sőt, úgy kínálgatja, kelleti magát, mintha földi paradicsom volna. Csak később válik pokollá, és rendszerint akkor, amikor már végzetesen késő! Ezért van ez a kemény figyelmeztetés: vájd ki, vágd le, vesd el magadtól!

Jézus szinte lángoló, tüzes pallossal védelmezi a házasság berkének a kerítését. A hetedik parancsolatot szinte úgy kiáltja ide nekünk, mintha ezt mondaná: Vigyázat! Pokol! A pokolba lép, aki ezt a kerítést átlépi! A pokol várja azt, aki ezen a szent kerítésen belülről kitör, vagy kívülről betör. Sőt azt is, aki csupán egy ilyen ki- vagy betörésre gondol! Mivel Jézus ilyen szigorúan elítéli és gyűlöli ezt a bűnt, éppen azért megindító az a gyöngédség, amivel fogadja az elébe álló házasságtörő bűnöst. “Aki közületek nem bűnös, az vesse rá először a követ” (Jn 8,7) - mondja szelíden, de nagyon szomorú komolysággal. Ő nem dob követ sem ránk, sem a mai házasságtörőkre, mert hiszen nem azért jött, hogy elveszítsen, hanem hogy meggyógyítsa és megtartsa a bűnösöket. A szemmel, szívvel, vagy akár cselekedettel elkövetett házasságtörés bűnéből is van gyógyulási, tisztulási lehetőség, de csak a Krisztus vérének tisztító ereje által! Én már sokszor láttam ilyen tisztulást! Tehát van, létezik ilyen lehetőség a te számodra is! Ha igazán akarod, ha teljes lélekkel megutálod és megbánod azt a sokféle tisztátalanságot, ami a szemedben, a szívedben és a tetteidben van és volt, és tisztátalanságod bűnének a teljes súlyával együtt odaállsz a Megváltó Krisztus elé!

Azt mondottuk, hogy a tisztaságért való küzdelmünk áldozatba és lemondásba kerül. Mi ez az áldozat ahhoz képest, ami nem egy kéznek a levágásába, vagy egy szemnek a kivájásába került, hanem rozsdás vassal átszögezett karokba és lábakba, töviskoronás, vérrel áztatott fejbe, a Legszentebbnek az életébe került! A hetedik parancsolaton elbukott életünket vigyük oda, ahol Isten hozta a legnagyobb áldozatot a mi megtisztulásunkért: a Golgotára, a Megváltó Krisztushoz. Ott majd megtudjuk, hogy Jézus Krisztus a házasságtörés legreménytelenebb mélységében vergődő lélek számára is az, akinek Őt Isten kijelentette - azaz Megváltó!

Ámen.

Dátum: 1948. február 8.

Kevés ember van a világon, aki annyi igazságtalan üldözést, méltatlan bántalmat, rosszindulatú rágalmazást, börtönt, verést, mindenféle nélkülözést szenvedett volna életében, mint Pál apostol. Levelei tele vannak a legszörnyűségesebb élmények leírásával. Akármerre ment, mindenütt a legsötétebb rosszindulattal találkozott a világ részéről. Egyik helyen megverték, másik helyről elkergették, azután megkövezték, többször börtönbe zárták, állandóan leskelődtek utána, és végül kivégezték, mint egy közönséges gonosztevőt. Nagyon keserves külső körülmények között hányódott-vetődött az élete. Ehhez járult még valami betegség is, ami belülről, a testi erejét emésztette, rágta, s amitől még imádság által sem tudott megszabadulni. Pedig valamikor ő is jobb napokat látott. Krisztussal való végzetes találkozása előtti időben jó állása és fizetése volt, rettegett tekintélynek örvendett, egy fényes karrier magasra ívelő vonalán emelkedett felfelé. Azután a damaszkuszi úton egyszerre, hirtelen tört meg a pályája, világi szemmel nézve nagyot zuhant, s az előkelő farizeusból Krisztus földönfutó koldusa lett.

Voltak tehát néki bőven tapasztalatai arról, hogy mit jelent a fent és a lent, a bőség és a szükség, a hírnév és a gyalázat, a megbecsülés és a megaláztatás. Ezért ér nagyon sokat ez a bizonyságtétele: “Nem hogy az én szűkölködésemre nézve szólnék; mert én megtanultam, hogy azokban, a melyekben vagyok, megelégedett legyek. Tudok megaláztatni is, tudok bővölködni is; mindenben és mindenekben ismerős vagyok a jóllakással is, az éhezéssel is, a bővölködéssel is, a szűkölködéssel is. Mindenre van erőm a Krisztusban, a ki engem megerősít.” (Fil 4,11-13) Azt jelenti ez, hogy az ő öröme, belső, lelki jó közérzete, boldogsága teljesen független az anyagi helyzetétől, élete külső körülményeitől. Íme, ezt a levelet is a római börtönből írja, és mégis tele van csupa derűvel, reménységgel, örvendezéssel. Szinte látszik minden során, mintha mosolyogva írta volna. Milyen titokzatos, értelem fölötti erőforrás lehetett számára Krisztus, hogy a legvigasztalanabb helyzetben is így tudott örülni! Hogy nem valami egyszerű dologról van itt szó, kitűnik az Igéből. Neki sem ment egyszerre, meg kellett tanulnia, nagyon keserves élettapasztalatok után jutott el idáig, de most már tud bővölködni is, szűkölködni is, most már mindezekben ismerős. Az eredeti görög szó pontos fordítása szerint: “be van avatva” a bővölködni, és különösen a szűkölködni tudás misztériumába.

Erre a beavatásra volna nekünk is nagyon nagy szükségünk: arra, hogy beavatna az Úr Isten a bővölködni és különösen a szűkölködni tudás misztériumába. Azért volna ez olyan fontos, mert ma nagyon általános az olyan sors, mint Pál apostolé volt. Rengetegen vannak ma a magyar életben, akik valamikor jobb napokat láttak, nyugodt, biztos anyagi helyzetben éltek, most pedig teljes bizonytalanságban egyik napról a másikra tengődnek. Közelről láttam az elmúlt napokban nyugdíjasok, B-listázottak életét, állásukat, vagyonukat elveszített családok sorsát, tisztviselők cifra nyomorúságát, munkások fuldokló küszködését a mindennapi kenyérért. Mindnyájan látjuk és tapasztaljuk, hogyan önti el a szegénység árvize szinte az egész magyar életet, milyen emberfölötti küzdelmet vívnak családapák és családanyák egy darabka kenyérért, egy szakadt kis cipőnek a megfoltozásáért, a legelemibb életszükségletekért, hogyan kerülnek zálogházba vagy eladásra utolsó megmaradt értékeik, hogyan rongyolódnak le végül teljesen. Nagyon sokan, akik valaha fent voltak, és a megbecsülés fényében tündököltek, most megalázottan, szegényen, kifosztottan, valahol lent a mélyben tengődnek. Nagyot zuhantak, s annál fájdalmasabban ütötték meg magukat, mennél magasabbról estek. Olyan sokan vannak, akiknek ma nagyon le kellett szűkíteniük a mindennapi életük kereteit, hogy azt is mondhatnánk: ez ma a magyar sors. Igen, ma az igazi magyar sors a nélkülözés és a szűkölködés! Az a kérdés most már, hogyan tudunk beleilleszkedni ebbe a sorsba.

Pál apostol azt mondja Igénkben: Tudok szűkölködni, “megtanultam, hogy azokban, amelyekben vagyok, megelégedett legyek. Tudok megaláztatni is...” (Fil 4,1-12) Tehát a szűkös viszonyok között élésnek is megvan a maga tudománya. Más az, ha valaki tud szűkölködni és megint más, ha fogcsikorgatva kénytelen rá. Pál nem összeszorított fogakkal tűrte a börtönt, hanem mosolyogva és tele bizakodással. Pedig ugyancsak kilátástalan volt a helyzete. Nem emésztette magát azzal, hogy mekkora igazságtalanság történt vele, pedig égbekiáltó igazságtalanság történt! Teljesen rá tudta bízni magát Arra, Akinek még keservesebb volt a földi sorsa, Akivel a legégbekiáltóbb igazságtalanság történt: az ő Urára, Jézus Krisztusra - bban a boldog tudatban, hogy Néki adatott minden hatalom mennyen és földön! És nem csalódott, nem számított rosszul: megoldódott számára a szükség és a nélkülözés problémája, de nem úgy, hogy megváltozott a sorsa, hanem úgy, hogy emberfeletti erőt kapott eleve elrendelt sorsának derült és békés lélekkel való elviselésére.

Nos, testvéreim, ez az emberfölötti erő hiányzik ma nagyon sok szűkölködő ember számára. Ennek az erőnek a hiányában zúgolódik, szitkozódik vagy átkozódik az egyik ember, veszíti el a fejét és tesz valami jóvátehetetlen ostobaságot a másik, válik keserűvé, cinikussá vagy öngyilkossá a harmadik, készítgeti egy nagyon messzire való kivándorlás tervét a negyedik. Van, akit tehetetlen megkeseredésében csak a megtorlás reménye éltet még, van, aki naponként elsírja a környezetének: látjátok, hova jutottunk, mivé lettünk? Van, aki nem szól semmit, de nagyon szenved lelkileg, a nélkülözés és a nyomorúság úgy telepszik rá a lelkére, mint a téli köd erre a völgyre. A lélek lassan elveszti a tájékozódását, kételyei támadnak, reménytelenség gyötri, összeroppan a terhek alatt.

Mindez a magatartás nagyon érthető és természetes - emberileg. De testvéreim, ha egyszer ez ma az általános magyar sors, akkor nyilván nem véletlenül alakult így, hanem Isten akaratából ilyen. Tehát eleve elrendelt, predestinált sors ez, ami elől nem megfutni, ami ellen nem lázadni, amiben nem megkeseredni vagy kétségbeesni kell, hanem amit engedelmesen és alázatosan viselni, vállalni kell! Ennek a vállalásnak pedig csak egy titka van: az, ami Pálé is volt: “Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít.” (14. vers) Ez a szó, hogy “megerősít”, a görög Bibliában egy olyan szóval van kifejezve, amiből a magyarban használatos dinamit, vagy a dinamó származik. Gondolj a dinamitra: micsoda hatalmas robbantó erő az, vagy a dinamóra, amely elektromos áramot fejleszt! Olyan energiát termel, amivel a legszédületesebb dolgokat lehet művelni! Ilyen titokzatos erő a megfeszített és feltámadott Krisztus: lelki dinamit, a fáradt lélek dinamója, emberfeletti erőt fejlesztő forrása. Próbáld csak meg: nyúlj hozzá egy elmélyülő, csendes imádságban: majd meglátod, hogy szétárad valami titokzatos energia a lankadó tagjaidban! Hát még, ha befogadnád a szívedbe ezt a mennyei dinamót, hogy megváltozna egyszerre a szűkölködéshez való viszonyod! Mert nem az a legnagyobb bajod, hogy szűkölködsz, hanem az, hogy ennek a szűkölködésnek a terhe van fölül, és a te lelked alul, s így folyton nyomja, ingerli a lelkedet, az idegeidet a szükség, míg végül egészen agyonnyom. Krisztus ereje által pedig megváltozhat a helyzet: minden terhednek és nyomorúságodnak, fölébe kerekedhetsz lelkileg. Az egyik kisfiam levelét olvastam, amit karácsony előtt az Úr Jézusnak írt. Többek között ezt írta: Úr Jézus, hozzál Apukának erőt, hogy tudjon nevetni! Igaza van annak a gyereknek! Miért nem tudjuk mi, felnőttek ilyen egyszerűen kérni az Urat? Sok szomorú, csüggedt, fáradt, görnyedő, lassan nevetni is elfelejtő magyar miért nem kér az Úr Jézustól mennyei erőt arra, hogy bizakodva, derűsen úrrá tudjon lenni akár kétségbeejtő sorsa fölött is? Hiszen van ilyen erő!

Számodra is igaz, amiről Pál apostol olyan boldogan tesz bizonyságot Igénkben: “Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít”! Ebbe az erőforrásba - a Bibliád és az imádságod komolyan vétele által - te is bekapcsolódhatsz! Csak a Krisztusban megváltott élet gazdagsága tudja úgy ellensúlyozni a földi szükséget, hogy nem fáj a szegénység. Csak a Krisztusnak örülni tudó lélek nem szenved a világi bántalmaktól és igazságtalanságoktól. Csak a Krisztustól függő lélek tud teljesen független maradni mindenféle változó anyagi és külső helyzettől! Csak a Krisztus által megerősített ember tud szűkölködni. Míg a másik kénytelen szűkölködni, mert muszáj neki, addig a Krisztusi ember felemelt fővel és sértetlen lélekkel tud! És ez nagy különbség! Ez a szűkölködni tudás a gyakorlatban nagyon sokfélét jelent. Mindenekelőtt azt, hogy az igazságosság vagy igazságtalanság kérdését a sorsommal kapcsolatban rá tudom bízni az Örök Bíróra, az abszolút Igazságra. Megszabadulok ettől az emésztő kérdéstől azzal a biztos hittel, hogy majd Ő igazságot szolgáltat.

A Krisztus ereje által való szűkölködni tudás azt is jelenti, hogy mer szűkölködni az ember, mer szegénynek lenni, nem tesz úgy, mintha nem szűkölködne. Nem szégyelli, ha elmaradt a legújabb divattól a régi ruhája, nem rejtegeti cifra nyomorúság mögé azt, hogy nem tud lépést tartani a nejlonharisnyásokkal, nem áltatja magát és másokat hazug látszatokkal, hanem meri és akarja és tudja vállalni a közös magyar sorsot. - Sőt, azt szégyellené, ha nagyon elütő és kirívó magaslaton állana a magyar lerongyolódott milliók felett. Nemhogy szégyellné, és kendőzné tehát a szegénységét, hanem bizonyos tekintetben még büszke is tud lenni arra, hogy ő is részese az általános magyar sorsnak! A Krisztus által megerősített ember még jót is talál a szükségben. Egyre jobban rájön arra, hogy kénytelen Isten kezéből élni; és arra is, hogy milyen jó is az Isten kezéből élni! A jólétben hajlandók vagyunk Istent filozófiai képletnek tekinteni, Akivel nem számolunk komolyan, csak tudomásul vesszük, hogy Ő is van a világon. Nos: a szükségben ránevelődünk Isten komolyan vételére. Kezdjük megérteni, hogy mennyire nem lehet Nélküle élni, mennyire nem zárható ki életünk egyetlen területéről sem! A szükségben Isten egyre kézzelfoghatóbb valósággá válik a számunkra, és így megtanulunk lassan hitből élni. Rájövünk arra, hogy még anyagi életünknek is sokkal biztosabb bázisa az Úr Isten hatalma, mint a jó állás, vagy a szántóföld, vagy az üzlet!

Aki Krisztussal kapcsolatban van, az sohasem veszítheti el a fejét, mert annak Krisztus a feje, ez pedig sohasem szédül meg: sem magasságtól, sem mélységtől. Nekünk Krisztus által sokkal többet kell és lehet elbírnunk, mint másoknak Ő nélküle! Rajtunk szükségben is meg kell látszódnia annak, hogy milyen gazdag Atyánk van, milyen hatalmas megváltónk van, és hogy még mindig nem váltunk szánalmas koldusokká, még ha teljesen kifosztottak is már bennünket! Krisztus ereje által még a legsivárabb szükségben is irigylésre méltó emberek lehetünk!

Igen, ezt jelenti a szűkölködni tudás művészete! Nézd csak meg a búvárt, milyen nehezen vonszolja magát a búvárruhájában, ólomtalpú csizmáival és más nehezékeivel a szárazon! De amint belemerül a vízbe: éppen ezek a nehezékek, amik akadályozták a “szabad” mozgásban, biztosítják egyensúlyát és biztos lépteit a vízben. Magyar sorsod nehéz terheivel merülj bele Krisztusba, úgy, hogy mindenütt Ő vegyen körül! Egyszerre könnyebben és szabadabban tudsz mozogni, egyszerre megváltozik a rád nehezedő terhek súlya, és nemcsak vállalni tudod a sorsodat, hanem még hálás is tudsz lenni érte! Te fáradt, szegény magyar vándor, felemelő, boldog csoda történhet veled is: mindenre lehet erőd Krisztusban, Aki Téged is megerősít! Ha akarod, ha engeded, ha mindig újra és újra kéred, és ha a szívedbe fogadod Krisztust!

Ámen.

Dátum: 1948. január 18.

Így, egy új esztendő küszöbén felmerülhet a kérdés, hogy hová lett a régi? Elmúlt - mondaná a legtöbb ember. Belemerült valami feneketlen, sötét mélységbe, ami mindent elnyel. Aminek - mivel nem tudjuk, hogy micsoda - adtunk egy nevet, azt, hogy múlt! Emberi tapasztalatunk az, hogy ami elmúlt, nincs többé, vége van! És így siklanak át a napok mind észrevétlenül, mind a múltba. Minden "ma" feltartóztathatatlanul rohan a múlt felé. Így merül alá lassan, és olvad bele az ember egész élete is a múltba! Milyen szomorú és vigasztalan életszemlélet ez: úgy nézni körül ebben a világban, hogy végül mindent elnyel a múlt! Minden, még a jövendő is múlttá lesz egyszer! Jaj azoknak, akik így látják a jövendőt! Pedig nem is igaz az egész! Mert az, Aki tegnap és ma, és mindörökké ugyanaz, Aki túl van mindazon, amit múltnak, jelennek és jövendőnek nevezünk, egészen más irányt mutat azoknak, akik Ő reá hallgatnak. Azt mondja: nem a múlt felé halad a ma, hanem éppen megfordítva: siet a jövendő felé! A ma beletorkollik a holnapba, az óév az újévbe, az élet halad a végkifejlés felé. A múló napok és évek mind-mind készítik elő a jövendőt! A mi életszemléletünk a jövőbe néző, és arra készülő életszemlélet. Mi mást jelenthet számunkra ez a most kezdődő esztendő is, mint hogy közelebb visz bennünket pár lépéssel ahhoz a nagy jövendőhöz: az Úr visszajöveteléhez. Talán súlyos, nehéz lépés lesz, de közelebb jutunk Hozzá! Mi úgy nézünk körül ebben a világban, mint amelyik a múló idővel csak érlelődik a felséges pillanatra. Amikor megjelenik benne egy dicsőséges, hatalmas király, beül a királyi székébe, és elmondja minden idők legrövidebb és legnagyszerűbb trónbeszédét, amely így hangzik majd: “Íme, mindent újjá teszek!” (Jel 21,5b) Az 1949. esztendő is e nagy, univerzális megújulás felé halad, amit az Eljövendő Király már előre proklamált!

“Íme, mindent újjá teszek”. Nagy kijelentés. Földi király aligha merne vállalkozni ilyen programbejelentésre! Csak az mondhat ilyet, aki mindenek fölött való hatalmának teljes tudatában van! Ő nemcsak megteheti, de meg is teszi! És hogy ne legyen benne semmi kétségünk, a nagy proklamáció után még ezt is megparancsolja a mennyei jelenéseket látó János apostolnak: “Írd meg, mert e beszédek hívek és igazak”. (Jel 21,5c) De hát, ki ez a csodálatos Király? Ezt olvassuk: “aki a királyi széken ül”. (Jel 21,5a) Egy mennyből alászálló trónusról van itt szó, amit a Biblia más helyeken a Királyok Királya és Uraknak Ura trónjának, nagy, fehér királyi széknek, vagy Krisztus ítélőszékének nevez. De nem is a trón a fontos, hanem Aki rajta ül. Személye nem ismeretlen már a világ előtt. Ő az, akiben Isten édesatyai szeretete és kegyelme már egyszer testté vált itt a földön. Ő feküdt annak idején a betlehemi istálló jászolában. Ő az, Aki a Gecsemáné kertjének a porában térden csúszott, mint egy féreg, és véres verejtéket izzadott a te bűneidért, és az enyémekért. Ő állt ott Pilátus előtt megkorbácsolt hátával és véres arcával, töviskoronával, nádszállal, bíbor palástban, mint gúnykirály a csúfolódók között. A Golgota tetején Ő függött az átokfán, Istentől, embertől elhagyatva! Ő halt meg a kereszten. És Ő az, Akit azután Isten olyan rendkívüli módon felmagasztalt, feltámasztva a halálból a mennybe vitt, és ott a maga jobbjára ültetett. Hamarosan Ő fog majd ülni azon a nagy, fehér királyi széken, ahonnét el fogja majd mondani trónbeszédét: “Ímé, mindent újjá teszek.” Micsoda felséges trónbeszéd ez! Olyan egyszerű, és mégis olyan hatalmas, kerek egész! Nem maradt ki belőle senki és semmi, te is benne vagy éppúgy, mint a még föl sem fedezett naprendszerek roppant világa!

Két világról van szó ebben a trónbeszédben: egy régiről, amelyik elmúlik, és ezzel előkészíti az újat, amelyik jön! A régi világ az önzésnek, a bűnnek, a nyomorúságnak és a halálnak a világa. Az új világ pedig a dicsőség, a szentség és a teljes megváltás világa! És e felé az új világ felé halad minden már e mostani világban is. Már az Ótestamentumban is jövendölt erről Ézsaiás próféta, az Újtestamentumban pedig Péter apostol így ír róla: “Ez az egy azonban ne legyen elrejtve előttetek, szeretteim, hogy egy nap az Úrnál olyan, mint ezer esztendő, és ezer esztendő, mint egy nap. Nem késik el az ígérettel az Úr, mint némelyek késedelemnek tartják; hanem hosszan tűr érettünk, nem akarván, hogy némelyek elvesszenek, hanem hogy mindenki megtérésre jusson. Az Úr napja pedig úgy jön majd el, mint éjjeli tolvaj, a mikor az egek ropogva elmúlnak, az elemek pedig megégve felbomlanak, és a föld és a rajta lévő dolgok is megégnek... De új eget és új földet várunk az ő ígérete szerint, amelyekben igazság lakozik”. (2Pét 3,8-13) Ez az új ég és új föld volt Krisztus testté lételének és golgotai halálának is a célja. Először egy másik trónbeszédnek kellett elhangoznia a keresztről. Így: “Elvégeztetett!”-, hogy majd az idők végén elmondhassa: “Ímé, mindent újjá teszek”. Csak Ő teheti meg, hogy újjá legyen minden, mert egyedül Ő végzett el mindent, ami szükséges volt hozzá!

Nem egyszer megpróbálta az emberiség megújítani a maga világát. Tele van a történelem roppant nagy vállalkozásokkal, emberi erőfeszítéssel, nagyot akarással: mind-mind új világot akart teremteni az elavult, régi helyébe. Gondoljunk a bábeli toronyépítésre, az ószövetség idején az asszír-babiloni, majd a méd-perzsa hatalmakra, az újtestamentum idejében a görög és a római világbirodalmakra: amint jöttek, ugyanúgy el is mentek, a világ pedig mindig ugyanaz maradt. Az ember nem tudja megújítani sem önmagát, sem a világot. Nem alulról jön a megújulás, hanem csak attól, Akinek van hatalma hozzá, és aki már előre be is jelentette: “Ímé, mindent újjá teszek”. Felülről jöhet csak tehát, és akkor teljesedik ki, amikor Krisztus látható dicsőségében megjelenik! Semmiféle megújulás nem lehetséges Krisztus nélkül. Ez a régi világ egyszerűen nem tud valami újat produkálni. Olyan bölcsen meglátta ezt már háromezer esztendővel ezelőtt valaki, bölcs Salamon a Prédikátor könyvében: “Ami volt, ugyanaz, ami ezután is lesz, és ami történt, ugyanaz, ami ezután is történik; és semmi nincs új dolog a nap alatt. Van valami, amiről mondják: nézd ezt, új ez; régen volt már száz esztendőkön át, melyek mi előttünk voltak. Nincs emlékezet az előbbiekről; azonképpen az utolsó dolgokról is, melyek jövendők, nem lesz emlékezet azoknál, akik azután lesznek.” (Préd 1,9-11)

Hát valóban semmi új dolog nincs a nap alatt? Nem túlzás ez? Hát nem élünk-e olyan világban, ahol mindegyre újabb meglepetések elé állítódunk? Gondoljunk csak pl. az újabb és újabb találmányokra! Ha ősapáink visszatérnének, és itt, az atomkorszakban széjjelnéznének, nem találnának lépten-nyomon sok olyan új dolgot, ami az ő életükben elképzelhetetlen volt? Nagyapáink még lovaskocsival utaztak, a ma embere pedig dízelmotorral száguld végig földrészeken, vagy repül fölötte, mint a madár. Vagy mekkorát haladt az orvostudomány, a szociális igazságosság elve, a nemzetközi érintkezés módja, és így tovább? Nem új dolgok ezek a régiekhez viszonyítva? Hát lehet azt mondani, hogy semmi új dolog nincs a nap alatt? Igen, mondhatjuk, mert valóban semmi új nincsen! Egyedül Krisztus hozza majd az igazi újat! Nem új ez a világ a régebbi évezredekhez viszonyítva, hanem csak más, mint volt. Az élet külső megjelenési formái változtak csak meg az évezredek folyamán, de ezzel még maga az élet nem újult meg.

Mit jelent az, hogy új? Azt, hogy lényegileg új, teli, gazdag, túláradó, hatalmas, eleven! Tiszta, szent, dicsőséges! Mondd hát: újjá lett ez a világ a letűnt korokhoz viszonyítva? Megváltozott a lényege ennek a világnak, és a rajta lévő életnek? Szentebbé, tisztábbá, boldogabbá vált az emberiség, mint volt ezer esztendőkkel ezelőtt? Bizony, nem lett újjá ezen a világon semmi! Aki azon a fehér, királyi széken ül, Ő majd valóban újjá tesz mindent!

Ez a nagy megújulás János apostolnak mintegy mennyei látomásban már előre megjelent. Csodálatos dolgokat ír le: “Ezután láték új eget és új földet; mert az első ég és az első föld elmúlt; és a tenger többé nem volt... És hallék nagy szózatot, amely ezt mondja az égből: Ímé az Isten sátora az emberekkel van, és velük lakozik, és azok az ő népei lesznek, és maga az Isten lesz velük, az Ő Istenük. És az Isten eltöröl minden könnyet az ő szemeikről; és a halál nem lesz többé; sem gyász, sem kiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak.” (Jel 21,1-4) Vagyis nem volt többé semmi, ami a népeket és földrészeket elválasztja egymástól, ami viharos hullámzásba jöhetne. Nem lesz többé könny, sem halál, sem gyász, sem kiáltás, sem fájdalom, mert az elsők elmúltak! Micsoda boldog, üdvözült állapot! Minden új, egészen új! A legnagyobb újság azonban az lesz, amit a harmadik vers így ír le: “Ímé az Isten sátora az emberekkel van, és velük lakozik, és azok az Ő népei lesznek, és maga az Isten lesz velük, az Ő Istenük”. Ez lesz majd a lényegileg, az igazán új! Látható dicsőségében lesz itt közöttünk az Isten, mint Király a népe között, mint Atya a gyermekei között! Valóra válik a prófécia: Isten lesz minden mindenekben! Az egész teremtett világban csak olyan emberek lesznek, akik egészen és fenntartás nélkül Istenéi! Ami kezdetben, a Paradicsomban kezdődött, az akkor a legszebb fényben éri felséges beteljesedését!

Tudunk-e örülni ennek a jövendőnek? Csak az tud örülni neki, aki tudja, hogy neki magának is része lesz benne! Kik tudhatják ezt? Azok, akik már itt, a földön megtapasztaltak valamit önmagukon ennek a fenséges trónbeszédnek a valóságából! Mert az a megújulás, aminek a teljes kibontakozása felé haladunk, már itt és most kezdődik. Figyeld csak, így mondja: “Ímé, mindent újjá teszek”. Tehát jelen időben! Az újjáteremtés munkája tehát már folyamatban van! Igen, itt, lent kezdődik ezen a bűntől avas földön. Ha majd az lesz lényegileg új azon az új égen és új földön, hogy Isten az emberekkel lakozik, akkor te már most megújulhatsz! Hiszen az Istennel való közösség már most is lehetséges számodra az Ő jelenlévő Szentlelke által! Amelyik emberi élet a Megváltó Istennel kapcsolatba került, ott tulajdonképpen már minden dolog újjá lett! Ott egy egészen új, boldog, szent, tiszta élet van kialakulóban. Így mondja az Írás is: “Azért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az; a régiek elmúltak, ímé, újjá lett minden”. (2Kor 5,17) Persze, majd csak akkor fog teljessé válni, amikor minden megújul, de már most kezdődik, mégpedig a bűnök bocsánatával és a Szentlélek kitöltetésével. Olvastam valahol, hogy egyszer megtért egy férfi, és amikor volt korhely cimborái között bizonyságot tett megújult életéről, nem akarták elhinni neki. Azt gondolták, csak nagyképűsködik. Mire a férfi így szólt: Kérdezzétek meg otthon a feleségemet és a gyermekeimet, hiszen tudhatjátok, milyen pokol volt a családi életünk! Most csak azt mondhatom, hogy egyszerűen újjá lett minden! Kimondhatatlanul boldogok vagyunk! Én magam csodálkozom rajta a legjobban, s az otthoniak is elmondhatják nektek, mit tudott művelni bennem az Isten kegyelme!

Megkezdődött-e már benned ez a megújulás? Ha nem, csendes imádságban menj oda Jézushoz! A te számodra is készen van Nála a bocsánat. Próbáld meghallani alázatosan, hittel először a keresztről mondott trónbeszédét, amint érted is így kiáltott föl: “Elvégeztetett!” Mondj néki hálás köszönetet érte! És akkor majd köszönetet mondhatsz azért a másik trónbeszédért is, amit akkor bizonyára valóra fog váltani a te életedben is, hogy: “Ímé, mindent újjá teszek”. És akkor új élet, új kezdet, új világ nyílik meg előtted, új jövendő integet feléd! Újjá lesz minden benned és körülötted!

Bár ne csak egy újabb esztendő, hanem egy ilyen új esztendő küszöbén állnánk most, és az új évben sok új élet fakadna ebben a gyülekezetben, ebben a hazában, és az egész földön a mindent újjátevő, eljövendő Király dicsőségére! Úgy legyen!

Ámen.

Dátum: 1949. január 1. (újév).

Hálaadó istentiszteletre gyülekeztünk össze ennek az esztendőnek az utolsó estéjén. Mit is tehetnénk egy tovatűnő év utolsó óráiban egyebet, mint hogy megtelítjük lelkünket hálával az Úr iránt, és kiöntjük Előtte az Ő dicsőségére! Hiszen ha csak egyetlen napnak vagy hétnek az eseményeit vesszük is számon, mennyi okot találunk a boldog hálaadásra, hát még, ha egy egész esztendő eseményeire tekintünk vissza! Nincs olyan ember a világon, akinek - ha valamennyire is ismeri a mennyei Édesatyát - ne volna szilveszter este hálaadnivalója!

A felolvasott Igében a zsoltáríró mintegy unszolja a lelkét, hogy nyíljék meg Istent dicsérő hálaadásra az Úr előtt! Nem azt mondja, hogy áldjad én ajkam az Urat, hanem így: “Áldjad, én lelkem az Urat, és egész bensőm az ő szent nevét”. A hálaadás nemcsak azt jelenti, hogy összekulcsolom a két kezemet és köszönetet rebegek. Több annál: magatartás, az egész bensőmet átjáró lelki melegség, a szív hőmérséklete - amit ha az ember azután köszönet formájában ki akar fejezni, úgy érzi, hogy csak nagyon kis töredéke fér bele a kimondott szavakba! Az ajándékul kapott jótétemények láttán telik meg a szív hálával. Idézzük hát föl emlékezetünkben azokat az isteni jótéteményeket, amelyektől mindnyájunk szívében meggyúlhat a hálaáldozat annak az Úrnak a magasztalására, aki idáig vezetett bennünket! A múló percek is unszolnak, még mielőtt lepereg a nagy homokórán, ami hátravan: “Áldjad, én lelkem, az Urat, és el ne feledkezzél semmi jótéteményéről.” (2. vers).

Maradjunk ennél a szónál, hogy jótétemény, Isten jótéteménye! Volt-e a te életedben ilyen az elmúlt esztendő folyamán? Bizonyára volt! Milyen jó volna most papírral, ceruzával ülni itt, és felírni, számba venni, mi minden jótéteménnyel halmozott el az Úr, a szerető Édesatya a legutolsó 365 napon! Ha ezt most itt valóban meg akarnánk tenni, akkor derülne ki, mennyire nem tartjuk számon Isten jótéteményeit, nem emlékszünk már rá pontosan, ami azt mutatja, hogy milyen könnyen napirendre tudunk térni fölöttük! A bajokat, a szenvedéseket, a szomorú órákat már nem felejtjük el ilyen hamar, az ilyen emlékek még évek múlva is elevenen élnek bennünk! Mennyire igaza van az Igének, amikor így figyelmeztet: El ne feledkezzél semmi jótéteményéről az Istennek! Isten jótéteményének az elfelejtése: háládatlanság az ajándékozó Istennel szemben! Pedig Ő semmi mást nem vár jótéteményeiért tőlünk, mint hálát! És azt sem Önmagáért kívánja, hanem érettünk, a mi érdekünkben. Az Ő dicsősége semmivel sem lesz szegényebb a mi hálánk elmaradásával, de a mi örömünk az Ő jótéteményei fölött annál inkább! De sokszor megfosztjuk magunkat a hálaadásban rejlő örömtől!

Van egy keleti monda, amely két angyalról beszél. Az egyik a könyörgés, a másik a hálaadás angyala volt. Mindkettőnek az volt a feladata, hogy összegyűjtsék az emberek imádságait a földön és fölvigyék Istenhez. Mindkettő kezében egy kosár volt erre a célra. A könyörgés angyalának csakhamar megtelt a kosara úgy, hogy már alig bírta vinni, a hálaadás angyaláé pedig majdnem üres maradt. Sajnos nemcsak a mondában van így, hanem a valóságban is így van ez! A te ajkadon is, meg az én ajkamon is, ugye, sokkal több kérés, könyörgés hangzik el, mint hálaadás! Azt mondja Spurgeon, a híres angol evangélizátor, hogy a könyörgés és a hálaadás úgy tartoznak együvé, mint a szájnak a két ajka. A kettő együtt olyan, mint két harang, amelyeknek az összhangja hangzik kedvesen Isten fülében.

“El ne feledkezzél semmi jótéteményéről” - hangzik az Ige. Lássuk hát, mik voltak azok a jótétemények? Ez attól függ, hogy tudod-e a hit szemével látni a dolgokat és az eseményeket. Ha nem, akkor nagyon hamar kész lehetsz a felsorolással, mert akkor csak azok a kimagasló, kivételes, nagy események tartoznak ide, amik örömet, enyhülést, ajándékot jelentettek az életedben, mint apró oázisok a sivatag egyhangúságában! Akkor csak az számít jótéteménynek, hogy például fölépült valaki, akinek a gyógyulásáért imádkoztál; életjelt adott magáról a távoli idegenből egy szeretted, akit már halottnak hittél; beteljesedett valami régi óhajtásod, ami után vágyakoztál és más effélék. Hit nélkül csak az számít isteni jótéteménynek, amit általában a világ jó szerencsének nevez! Próbáld egyszer azokat a dolgokat, amelyeket olyan magától értetődőnek és természetesnek tartunk, nem olyan magától értetődőnek és természetesnek tartani: egyszerre megszaporodnak szemed előtt Isten jótéteményei. Nem magától értetődő az a puszta tény sem, hogy itt vagy most ebben a templomban, és nem valahol másutt, kellemetlen vagy veszedelmes helyen. Az sem magától értetődő, hogy hangozhat az igehirdetés és zenghet a zsoltár. Az sem, hogy ma ebédeltél, az sem magától értetődő, hogy kabát védi a testedet, és cipő van a lábadon. Az sem magától értetődő, hogy amikor megnyitod a vízcsapot, iható, üdítő, tiszta víz jön belőle, az sem, hogy a gyermeked rád kacag - és folytathatnám még tovább a végtelenségig.

Nos, amit olyan magától értetődőnek tartasz az életedben: az mind ajándék, isteni jótétemény. “Mid van ugyanis, amit nem kaptál volna?” Istentől - kérdi az Ige egy másik helyén a Bibliának. (1Kor 4,7) Csak annyira megszoktuk Isten apróbb-nagyobb jótéteményeit, hogy természetesnek tartjuk. Ha azután az Úr Isten egy ilyen, magától értetődőnek látszó jótéteményét elveszi: hogy tudunk méltatlankodni miatta, pedig amíg megvolt, soha hálát nem adtunk érte! Istennek gyakran el kell vennie tőlünk valamit, hogy megtanuljuk a hálaadást! Tudod, hol kezdődik az igazi hálaadó magatartás Istennel szemben? Ott, hogy életed meghatározó rendjét, ügyét, dolgait, ún. szürke eseményeit is, kezded nem olyan magától értetődőnek, természetesnek, hanem nagyon is csodálatos ajándéknak, meg nem érdemelt jótéteménynek látni! Lám, mennyi áldással, mennyi drága ajándékkal, meg nem érdemelt jótéteménnyel van tele az elmúlt esztendő! Ha mind föl akarnád jegyezni, el nem feledkezve semmi jótéteményről, akkor nem volna már elég az az idő, ami ebből az évből még hátravan. Ha mindezért áldani akarnád az ajándékozó Istent: a sok hálaadás miatt sohasem jutna többé időd a panaszkodásra. És ez valóban így van: Mennél több ajándékát köszönöm meg az Úrnak, annál több megköszönnivalót kapok újra Tőle!

De menjünk most még tovább Isten jótéteményeinek a vizsgálásában. Mindezért, amiről eddig beszéltünk - akár eszünkbe jutott már eddig is, akár nem -, most már látjuk, hogy hálával tartozunk Istennek. De az elmúlt év folyamán nemcsak ilyen hálára késztető események voltak! Mit csináljon most az az ember, aki valami nagy csalódással lett gazdagabb az óévben? Hogyan teljen meg hálával az a lélek, akinek élete legszomorúbb élménye fűződik ehhez az esztendőhöz? Vajon az is áldja-e Istent, akitől ebben az évben elvette a gyermekét vagy az élete párját, akire elviselhetetlennek látszó keresztet rakott az Úr? Oh, pedig de sokan jönnek szilveszter estéjén valamilyen új kereszttel templomba! Nos testvéreim, a hálaadás legmagasabb rendű formája az, amit a 119. zsoltár írója így fogalmazott meg: “Jó nékem, hogy megaláztál, azért, hogy megtanuljam a te rendeléseidet.” (71. vers), és így folytatott: “Tudom Uram, hogy a te ítéleteid igazak, és igazságosan aláztál meg engem.” (75. vers) Tehát a hit szeme a keresztben is Isten jótéteményét látja! Amikor fölszólít most az Ige, hogy: “El ne feledkezzél semmi jótéteményéről!”, akkor ne feledkezzél meg az Ő sokféle jótéteményei között az egyik legnagyobbról: a rád rakott keresztről, a szenvedéseidről sem! Ha nem tudni is, miért cselekedte Isten veled azt, ami most úgy fáj: elég, ha annyit tudsz, hogy Ő cselekedte, s ez már elég ok a hálaadásra, mert Ő soha semmit nem cselekszik tévedésből. Hányszor kiderült már, hogy életünk egy-egy szenvedése, csalódása, fájdalma volt az a boríték, amiben Isten mennyei bankjegyeket küldött a számunkra! Ne utasítsd el a borítékot: nem tudhatod, mi van benne! Akármilyen fájó emléket hozol is magaddal az óesztendőből, adj most érte hálát. Minden lázadozó szív megtalálja a kiengesztelődés útját Istennel szemben a hálaadásban!

Csodálatos dolog a hálaadás: ez a legjobb eszköz az elbukással, a félelemmel, az önmagunk sajnálásával szemben! Próbáld meg hálás szívvel áldani az Urat - de “el ne feledkezzél semmi jótéteményéről”! Majd meglátod, milyen boldog élet a hálás élet! Pedig mindenekelőtt a legnagyobb jótéteményt, a legfőbb okot a hálára még nem is említettük! A szív akkor telik meg igazán hálával Isten iránt, amikor elfogadja azt a kegyelmet, amit alapigénk folytatásaként a zsoltáros így fejez ki: “Megbocsátja minden bűnödet, meggyógyítja minden betegségedet... megváltja életedet a koporsótól; kegyelemmel és irgalmassággal koronáz meg téged.” (Zsolt 103,3-4)

Az egyetlen, ami óév estéjén elronthatná hálaadásunk örvendező hangulatát, az, ha az egész év folyamán elkövetett bűneinkre és mulasztásainkra gondolunk! Oh, de tele van ezekkel az elmúlt év is! Ki tudná felsorolni azokat a szavainkat, cselekedeteinket, gondolatainkat, érzelmeinket, amelyek megcsúfolását jelentették ennek a parancsolatnak: “Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből... Szeresd felebarátodat, mint magadat.” (Mt 22,37-39) Legtöbbjét már elfelejtettük, de a terhét így szilveszter estén önkéntelenül is érezzük, hiszen újra egy év múlt el az életünkből. Ki tudja, mekkora lépéssel közeledtünk ahhoz a pillanathoz, amikor meg kell jelenni Krisztus ítélőszéke előtt a nagy számadásra! Hiába menekül a lélek ilyenkor, szilveszter este vidám mámorba, borral nem lehet lemosni azokat a bűnöket, amiket egyszer mint mennyei adósságot mindenkitől számon kérnek.

De ha igazán nyomaszt ez az adósság, ha igazán szabadulni akarsz tőle, akkor van valami, ami nem csak a te emlékezetedből, de - ami ennél fontosabb - az Úr Isten emlékezetéből is kitöröl minden terhelő adatot, mint amikor egy táblát szivaccsal törölnek le, úgy, hogy a helye nem látszik többé: Jézus Krisztus vére! Őérette, Jézusért lehetséges az, hogy Isten megbocsássa minden bűnödet, azt is, amire már nem is emlékszel, az egész bűnös természetedet - “kegyelemmel és irgalmassággal koronáz meg téged.” Megkoronáz, mintha minden bűn fölött győztél volna, mintha soha semmi adósságod nem lett volna! Ekkora jótétemény láttán lehet-e mást tenni, mint boldogan áldani, és hálával elhalmozni azt az Istent, aki kijelenti, hogy azok után is, amik a hátunk mögött lévő évben történtek: “Nem bűneink szerint cselekszik velünk, és nem fizet nékünk a mi álnokságaink szerint”. (10. vers) Most is így nyújtja feléd Isten az Ő megváltó szeretetét, bűnbocsátó kegyelmét, a saját maga békességét:fogadd el, egyszerűen fogadd el, nagy, alázatos hálával köszönd meg! Mondjad azt, hogy: köszönöm Uram!

Akinek a szíve most hálával van tele, az nyugodtan fordíthat hátat a lezáruló esztendőnek, és megbékélve mehet át az újba. Testvéreim, itt van az Isten közöttünk, láthatatlanul, de valóságosan! Csendesedjünk el Előtte, áldja ki-ki a maga lelkében az Urat, hálával emlékezvén meg az Ő jótéteményeiről!

Ámen.

Dátum: 1948. december 31. (szilveszter).

Ezt az Igét nem én választottam: készen kaptam, a szerint a bibliaolvasó vezérfonal szerint, amit ebben a gyülekezetben az év legelső istentiszteletén mindenkinek kiosztottunk. Ez a mai napon soron következő Ige-rész. De alkalmasabb textust karácsonyra, a szeretet ünnepére keresve sem találhattam volna. Hiszen, ha most megkérdezné valaki, hogy mire volna szüksége 1958 karácsonyán legjobban ennek a világnak, én csak azt tudnám mondani - szeretetre. Pontosan arra, amiről Jézus ebben az Igében beszél. Mert igazán már csak a szeretet az, ami ebbe a válságba jutott világba valami újat hozhat, valami jót és szépet. És, íme, Jézus éppen ezt az újat, ezt a jót, ezt a szépet adja nekünk ebben az új parancsolatban. Mert nézzétek, így szól Igénkben: “Új parancsolatot adok néktek, hogy egymást szeressétek”. Nem előír egy új parancsolatot, nem kötelez egy újabb rendelettel, nem kötelez egy új törvényre - hanem ad, ajándékoz a világnak egy új parancsolatot, mint aki örömet akar szerezni vele. Mintha azt mondaná: Emberek, az én karácsonyi ajándékom ma számotokra az az új parancsolat: “amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást”. (Jn 13,34)

Olyan ez, mintha Jézus bekapcsolna bennünket az Isten édesatyai szíve szeretet-energia központjába, és azt mondaná: ezt vezessétek tovább! Ezért ajándék ez a parancs, ezért több, mint jó tanács, vagy rendelet. Olyan, mint amikor forrás fakad fel a pusztában. Lehet meríteni belőle és vinni mindenhová. Felüdülni és fölüdíteni vele mindenkit. Merítsünk hát előbb mi a forrásból! Azt, amit Jézus így mond: “Amint én szerettelek titeket” - talán soha máskor nem láthatjuk jobban kiábrázolódva, mint éppen karácsonykor. Hiszen ekkor történt az a csoda, amiről az Ige tudósít: “megjelent az Isten üdvözítőkegyelme minden embernek” (Tit 2,11) Abban a kicsiny, magatehetetlen újszülöttben, ott, a betlehemi istálló szalmájára, mintha a szívét tette volna ki az Isten. Mindaz a jó, amit Isten e világ számára valaha elgondolt, megtestesült Jézusban. Mindaz, ami karácsony éjjelén történt: hogy szűztől született egy gyermek; hogy angyalok jelentek meg és énekeltek a Földön embereknek; hogy pásztorok ámuló hódolattal borultak le egy csecsemő előtt; hogy Mária szent remegéssel szemlélte a titkot: mindaz nem egyéb, mint egy nagy nyitány! Nyitánya ennek az üzenetnek: Szeret bennünket az Isten! Mindabban, amit ez a drága név: Jézus jelent; ami ebben a névben: Jézus, fölrémlik bennünk; az Ő élete, halála és feltámadása; mindabban ez az egyetlen örömhír zeng szakadatlanul, megrázó erejű bizonyossággal: Így szeret bennünket az Isten!

Mindenki ismeri Jézusnak ezt a szavát: “Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen”. (Jn 3,16) De vajon realizáltuk-e már magunkban, hogy mit jelent ez? Mekkora szeretetet? Gondolj most a saját gyermekedre, vagy unokádra. Ugye milyen drága számodra? Gondolj arra, ahogyan mosolyog, apró karjaival átölel, és azt mondja: édesapám vagy anyukám! Oly drága tud lenni egy ilyen kis élet. És vajon mennyiért adnád oda ezt az életet valakinek, akiről tudod, hogy nem szereti, tudod, hogy kínozni fogja, meg fogja alázni, agyon fogja gyötörni, meg fogja ölni?! Odaadnád-e? Ugye, nincs az a kincse a világnak, amiért oda tudnád így adni azt, akit szeretsz! Képtelen volnál rá! Miért? Mert szereted! Nos, Isten mégis ezt tette: Úgy szerette a világot, hogy az Ő egyszülött Fiát oda adta!

Jézus nem olyan értelemben véve Isten fia, mint neked az a mosolygó drága kis lélek, aki átölel, de azért nevezi az Írás Jézus személyének titkát így: Isten Fia, hogy mégis valami sejtelmünk lehessen arról a hallatlan áldozatról, amire Isten volt képes irántunk. Hogy beleremegjen a szívünk, elámuljon a lelkünk: Hát ennyire szeret az Isten? - Mindez a titok benne rezdül Jézus szavaiban, amikor így emlékeztet: “Amint én szerettelek titeket”. Semmit sem kívánok nektek karácsonyra jobban, mint azt, hogy érezzetek meg valamit abból a szeretetből, amellyel Isten Jézus Krisztusban szeret benneteket. Semmire sincs olyan nagy szüksége a modern embernek, mint éppen arra, hogy egyszer úgy igazán megragadja, felemelje, és már-már elvesztett emberi méltóságba visszahelyezze őt ez a szeretet. Mert nézzétek, mivé válik az ember lassan ebben az eltömegesedő világban: számmá, statisztikai adattá. Kezdve attól, hogy a telefonközpont, a gáz- és a villanyművek úgy tart nyilván, mint egy számot; hogy az utcai forgatagban egy vagy a sok ezer között; hogy a munkahelyeden is ennyiedik számú dolgozóként vagy beírva, egészen addig, míg majd a temetőben is ennyiedik parcella ennyiedik sorában ennyiedik sírhant lesz a tiéd. Az ember a tömegben elveszti a nevét és egyéniségét. A társadalom óriási gépezetének egy kicsi csavarja lesz belőle. Ha kihull, rögtön pótolják, és a gép zavartalanul megy tovább. A tömegben - elveszett az ember. Amikor méltatlankodik a pesti ember, hogy tömeg van a villamoson, nem gondol arra, hogy az az asszony, aki mellette tolakszik, azért siet, mert tudja, hogy még aznap kell kimosnia és megfőznie másnapra. Nem gondol arra, hogy a suhanc, aki a két kocsi közti ütközőn blazírt arccal fütyörész, lehet, hogy lelki kérdésekkel vívódik. Nem gondol arra, hogy az autóbusz kalauz, aki az 586-os számot viseli a sapkáján, azért ideges, azért kezelte rosszul a jegyet, mert ő is ember, tele egyéni problémákkal és gondokkal. Hovatovább egyre inkább ilyen névtelen számokká leszünk egymás számára. Lelkileg is így eltömegesedünk, jelentéktelen, elszürkült, elértéktelenedett emberekké válunk, akiknek már nem is ember mivoltunk ér valamit, hanem a munkaerőnk, a teljesítményünk, az a haszon, amit el lehet könyvelni utánunk.
Nos, ebből emel ki az Isten szeretete. Ez a név: Jézus, éppen azt jelenti, hogy Isten a tömegben elvesző ember után megy, éppen az ilyen ember sorsán akad meg a szeme. Lehet, hogy mindenki átnéz rajta, mint levegőn, lehet, hogy senki sem törődik személyes ügyeivel, de Jézus éppen azért jött, hogy kiemelje az embert a tömeg kavargó forgatagából, és azt mondja: Te Isten gyermeke vagy!

Érted? Olyan ember vagy, akiért Isten a szeretet legvégső áldozatára is kész. Olyan drága vagy, aki után Isten vágyódik nagy, könyörülő szeretettel. Tehát nem csak egy névtelen senki vagy a sok millió többi között, hanem legmagasabb rendű ember: olyan, akit Isten szeret! Akkor pedig lehetsz mit tudom én, hol, akárhányadik számként nyilvántartva, vagy élhetsz akármilyen magányosan valahol egy albérleti szobácskában, beleveszve a tömegbe és sok ezred magaddal fogadhat be, vagy bocsáthat ki valamelyik gyárkapu: azt az örvendetes ünnepi tényt senki el nem veheti tőled, hogy Isten gyermeke vagy. Ó, hogy megszépül az ember, akit valaki nagyon szeret! Egy egyébként csúnya lány is szinte kivirul, mint a virág, ha menyasszony lesz, mert megszépíti valakinek a szeretete. A szeretett ember mindig szép, mert az a szeretet, amit kap, nyomot hagy rajta. Hát még, ha Isten szeret valakit! Akinek fogalma van erről, az ebben a szeretetben igazán megszépül, mássá lesz, mint volt! Bár úgy tudnánk ezen a karácsonyon elfogadni Istennek a Jézusban sugárzó szeretetét, hogy látható módon is fölragyogna az arcunkon!

De hát hogyan lehet azt így elfogadni? Nos, egyetlen módon: átbocsátva magunkon, rögtön továbbvezetve, a kapott “áramot” továbbítva valaki máshoz. Tehát, úgy, ahogyan Jézus mondja az Igénkben: “Amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást”! Akkor kapjátok, ha rögtön adjátok is tovább. Szeretném, ha megértenénk mindnyájan, hogy amikor Jézus ezt mondja: Egymást szeressétek, akkor ezzel mindenféle emberi együttélés törvényét, alapját állapította meg. Kizárólag csak a szeretet alapján élhet mindenféle emberi közösség, kezdve a családdal, a társadalmi, nemzeti, sőt a nemzetközi együttélésig. Hiszen minden társasjátéknak megvan a maga szabálya, amely szerint játszani lehet. Aki pl. úgy akar sakkozni, hogy nem tartja be a sakk-szabályokat, nem szabályszerűen lép az egyes bábukkal, az nagyon sok bosszúságot okoz a partnerének. Futballmérkőzésnél sem azt teszik a csapat tagjai, ami pillanatnyilag eszükbe jut, hanem amit a játékszabályok megkívánnak, különben zavar támad az együttesben.

Az emberi élet is olyan, mint egy nagy, halálosan komoly társasjáték, amit jól játszani csak úgy lehet, ha valaki figyelembe veszi a játékszabályt. Különben borzasztó zűrzavar, rengeteg bosszúság támad. Ennek a nagyon komplikált játéknak, az emberek egymással való élésének alapjában véve csak egyetlen szabálya van. Az, amit Jézus mond: “Új parancsolatot adok néktek, hogy egymást szeressétek; amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást” - ez a szeretet. Mindig akkor támadnak bajok, amikor nem szabályszerűen játszunk. Vagy másik példával így mondhatnám: amikor valaki egy komplikált készüléket vásárol, rádiót vagy televíziót, rendszerint kap hozzá egy használati utasítást is, és ha nem eszerint bánik a drága masinával, el is rontja hamarosan. Nos: Isten a tervezője annak a komplikált készüléknek, amit emberi együttélésnek nevezünk. És ha Ő a szeretet parancsait adta hozzá használati utasításul, akkor bizonyára csak e szerint a szabály szerint működik helyesen minden emberi együtt élés, egy házban, vagy egy utcában, vagy egy országban. Különben elromlik.

Így karácsony táján az emberiség nagy része mintha meg is érezne valamit ebből a melegséget adó isteni törvényből. Olyan megható volt látni az elmúlt napokban, hogy itt is, ott is fenyőfát vittek az emberek, vagy kisebb-nagyobb ajándékcsomagokkal szálltak fel a villamosra. Látszott az arcukon, hogy készülnek valamire, arra, hogy örömet szerezzenek valakinek. Mennyi öröm annak is, aki készíti! Milyen széppé teszi az életet! Milyen jó atmoszférát teremt! Milyen csodálatos ünnep a karácsony, milyen hallatlanul nagy dolog történhetett ott a betlehemi éjszakában, ha a reá való puszta külsőleges emlékezés is arra buzdít egy csomó embert, hogy örömet szerezzen a másiknak; hogy legalább egy napra átalakuljon. Kapzsiak lesznek pazarlóakká, szegények gazdagokká, boldogtalanok boldoggá, önzők áldozatkésszé. - Szép, megható, de csak egy napig tart. Másnap már újra visszahull minden érzés oda, ahonnan megpróbált felemelkedni. Hát ne így szeressük egymást, hanem ahogy Jézus mondta: “Amint én szerettelek titeket”. Gyakorlatilag azt jelenti ez, hogy úgy szeressünk, mintha holnap is karácsonyeste lenne, meg holnapután is, meg azután is.

Igen, a szeretet egészen konkrétan olyan cselekedetet jelent, amivel a másiknak örömet okozunk, amivel a másikat segítjük, amivel a másiknak szebbé tesszük az életét. Kezdd el azon, aki legközelebb van hozzád. Aki legközelebb jut az eszedbe, vagy kerül az utadba. Kezdd el úgy, hogy elhatározod: most már végre igazán meglátogatom azt a beteget, aki tudom, hogy örülne neki; megírom azt a levelet édesanyámnak, amit olyan régóta vár; igazán megbocsátok annak, aki tönkretette az életemet; most már végre imádkozom azért, aki a múltkor szidalmazott; most már igazán odaadom a tizedemet annak a nyomorultnak, akit múltkor üres kézzel bocsátottam el. Telik, hiszen annyit kaptam, annyi szeretetet, hogy ez mind semmi. “Amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást”.

Soha nem volt olyan nagy szükség szeretni tudó emberekre, mint éppen ma. Mert roppant sok rosszindulat lett úrrá az embereken. Mindenki gyanúval nézi a másikat. Félünk egymástól! Nos, tőletek soha se féljen senki, előttetek ne kelljen titkolózni. Érződjék meg rajtatok, hogy ti olyan emberek vagytok, akiktől senkinek sem kell félnie.

Diognetus - egy előkelő pogány a második században - ezt írja a keresztényekről: Ők tartják össze a világot. Ez olyan korban íródott, amikor a társadalmi rend felbomlóban volt körülöttük. A keresztények nem tartoztak ehhez a pusztuló rendhez, ők Isten romolhatatlan országainak a tagjai voltak. Ezért tartották össze a szeretetükkel a világot. Megtették akkor is, most is meg kell tenniük! Jézus Krisztus szeretetével kell megóvnunk a társadalmat és az egyéneket a fenyegető pusztulástól. Ezt csak a szeretet teheti meg. Ahol a szeretet új parancsolatának drága ajándékát elfogadják, ott a szeretet ünnepévé formálódik át nem csak egy nap, hanem az egész élet.

Ámen.

Dátum: 1958. december 25. (karácsony).

Advent a Krisztus-várás ideje, a Megváltó utáni sóvárgás időszaka, a Szabadító eljövetelét kérő, sürgető várakozás állapota. A legrövidebb és legtömörebb adventi imádság így hangzik: Jövel, Uram! Ahhoz azonban, hogy Jézust igazán várjuk, szívből kérjük, hogy igen, jöjjön hozzám is, ahhoz előbb nagyon világosan kell látnunk a magunk Megváltóra szorult állapotát. Hogy igazán tudjunk örülni a karácsonynak, annak, hogy Krisztus eljött, előbb át kell éreznünk az ember örök, ősi tragédiáját. Hiszen azért olyan végtelen nagy jótétemény Krisztus eljövetele e világra, mert az emberrel az történt, amiről az ősi, paradicsomi történet tudósít. Ha most meglátnánk, hogy az a régi történet Ádámról és Éváról nem is olyan régi - hanem mindnyájunk története -, élőbbé és valóságosabbá válnék számunkra az advent is. Tudatosulna bennünk, hogy mennyire kell a Megváltó! Lássuk hát ezt a régi és mégis mindig aktuális történetet!

Így kezdődik: “A kígyó pedig ravaszabb volt minden mezei vadnál, melyet az Úr Isten teremtett...” (1Móz 3,1) Ez azért meglepő, mert előzőleg szó sem volt kígyóról, ravaszságról, gonosz hatalomról, amit a kígyó megszemélyesít. Most pedig ki tudja, honnan, miért és miként, megjelenik mint az ellenség, amely váratlanul betör egy addig békés és boldog országba. Nekem nagyon tetszik a Szentírásnak ez a tárgyilagos egyszerűsége. Nem magyaráz fölöslegesen, hanem egyszerűen számol a kígyóval, egy ravasz és gonosz hatalommal, amely a világban működik. Nem ad feleletet ilyen kíváncsiskodó kérdésekre, hogy honnan jött a világba, mi a lényege, kicsoda az ördög, és miféle szerzet, hanem egyszerűen megfújja a riadót: Emberek, vigyázzatok! Itt van a kígyó! Az ősi kísértő, az örök ellenség! Nevezzük Sátánnak, mert a Szentírás is úgy nevezi. Ezzel a névvel kapcsolatban egy csomó tarka kép rajzik föl bennünk, ahogy az emberek már elképzelték valaha az ördög alakját. Pedig egy dolgot bizonyosan tudhatunk róla: nem olyan, amilyennek Dante elképzelte a pokolban, vagy amilyennek Goethe írja le a Faustban, vagy Madách az ember tragédiájában. Nem olyan az ördög, amilyennek az ember sokszor ábrázolta lópatával és kis szarvakkal. Nem is az a lényeges, hogy milyen, hanem az, hogy mit akar. És hogy akar valamit: éppen ezt leplezi le ez a történet.

Mit akar? Nyilvánvaló abból, amit Ádámnak és Évának mond: “Olyanok lesztek, mint az Isten: jónak és gonosznak tudói.” (1Móz 3,6) Ez a nagy sátáni csalétek, amit mindig újra bevesz az ember! Ez az “olyanok lesztek, mint az Isten” lényegében ezt jelenti: Te ember, gondold meg! Mindig Isten járszalagján akarod vezettetni magad? Amikor valamit tenni akarsz, előbb mindig meg kell kérdezned Istent, hogy szabad-e?! Önállósítsd magad, hiszen a teremtés koronája vagy! Szabd meg önmagadnak, mi a jó és mi a rossz! Ne kérdezd mindig Istentől, mit tégy és mit ne tégy! A legmélyebb probléma tehát, amiről ott a Paradicsomban szó volt - és azóta mindig -, az ember autonómiája! Azaz: maga az ember állít-e föl magának törvényt, vagy Isten adja neki? Az ősi, sátáni kísértés mindig az, ami legelőször volt: elhitetni az emberrel, hogy lehet autonóm, hogy függetlenítheti magát Istentől, hogy Isten nélkül, Istent megkerülve is meg tudja állapítani, mi a jó, és mi a rossz.

A kígyónak az a törekvése, hogy Ádám ne törődjön azzal, amit Isten parancsolt. Ma is az a legnagyobb diadala, ha odáig tudja vinni az embert, hogy ne törődjön azzal, hogy Isten mit mond jónak vagy mit rossznak. “Olyanok lesztek, mint az Isten”. Hogy azután mit csinál az ilyen ember, hogyan él, az már mellékes. A fő dolog, hogy Istent kapcsolja ki gyakorlatilag az életéből. Ne törődjön azzal, hogy Isten mit tart helyesnek, mit szól a dolgaihoz. Akkor aztán lehet akármilyen vallásos, derék, áldott, jó lélek! A Sátánnak nem az a fontos, hogy valaki istentagadóvá, haszontalanná, utálatossá, gonosz emberré váljék, hanem az, hogy olyanná legyen, aki nem kérdezi Istent, nincs tekintettel az Ő törvényére. Aki gyakorlatilag nem igényli, hogy Isten beleszóljon, irányítsa, tanácsolja. Ó, nagyon sok ilyen “derék” ember van közöttünk, akikre nem lehetne semmi rosszat mondani, akik nem esnek nyilvánvaló bűnökbe, akiknek mindig korrekt és helyes a viselkedése. Akiknek csak az a bűnük, hogy autonóm módon, önmaguknak törvényt szabó módon élnek és cselekszenek. Maguk szabják maguknak a normát, amikhez gondolkodásukat és cselekedeteiket igazítják. Ez az ember ősbűne! Tulajdonképpen kontaktus-szakadás jön létre Isten és ember között. Nem arról van szó, hogy az ember megtagadja Istent, vagy nem hisz Benne, vagy nem gondol Rá tisztelettel és szeretettel, hanem csak arról, hogy nem érintkezik Vele. Nem ér össze Vele a lelke, nincs kapcsolat.

Persze, nem mindig sikerül a kígyónak odáig vinni a dolgot, hogy az ember teljességgel kikapcsolja életéből Istent. Ádámnál és Évánál sem itt kezdődött, hanem egészen ártalmatlannak látszó módon. Nem azt mondta nekik a kígyó, hogy ne hallgassanak Istenre, ne higgyék, hogy vannak örök érvényű isteni törvények - de vannak szituációk, amelyekben meg kell fontolni, hogy vajon hogyan értendő Isten parancsa. Például valaki, aki illegális viszonyt tart fenn, mindenáron be akarta bizonyítani, hogy igaz, hogy Jézus azt mondta, hogy ne légy házasságtörő, de amit ő csinál, az tulajdonképpen nem is házasságtörés. Meg kell érteni azt a helyzetet, amiben ő van, nem lehet elítélni miatta. Egyébként hol van megírva a Bibliában, hogy Ő nem lehet boldog? Vagy valaki egy másik problémával gyötrődött: Hogy igazán mindenben követni akarja Jézust, de vannak olyan gonosz emberek, akikkel szemben, ha őszintén akarná gyakorolni a keresztyén felebaráti szeretetet, valósággal öngyilkosságot követne el. Nagyon szépen hangzik itt, a templomban, de az életben nem használható. Vannak az életnek olyan helyzetei, körülményei, ahol nem lehet alkalmazni az isteni törvényt, vagy nem teljesen. Hiszen hova jutnánk, ha mindenkinek megbocsátanánk, mindenkit úgy szeretnénk, mint saját magunkat?! Tehát nem akarja az ember félretenni az isteni törvényt, nem akarja azt megtagadni, de maga válogatja ki, hogy bizonyos helyzetekben mi valósítható meg belőle. Ilyenkor mindig a Sátán az, aki lealkuszik valamit abból, amit Isten mondott. “Csakugyan azt mondta az Isten?” - súgja valahol belül, és az ember elkezd mérlegelni. Kezdi elhinni, hogy ez nem is olyan nagy bűn, hiszen ilyen helyzetben nem lehet másként cselekedni. Mindig a Sátán az, aki meg akarja ingatni az ember szívében Isten törvényének abszolútságát, és el akarja hitetni, hogy az éppúgy relatív, mint minden a világon. Érvényessége a körülményektől függ.

Minden bűnnek a legmélyebb alapja, hogy valamit jobban akarok tudni, mint Isten. Ő ugyan megmondta, hogy mit kell tenni, de... És akkor jön a magyarázkodás, hogy ilyen körülmények között miért nem lehet Isten törvénye szerint cselekedni. Lassan önmagát is meggyőzi az ember, hogy amit tesz, nincs ellentétben Isten törvényével. Így lassan oda jut az ember, hogy a bűnt is azzal a meggyőződéssel teszi, hogy jót cselekszik! Mint az az SS-katona, aki mikor felelősségre vonták a kezéhez tapadt rengeteg vér miatt, nyugodt lelkiismerettel csak így válaszolt: Csak a kötelességemet teljesítettem! Nehogy azt higgyétek, hogy olyan messze van az út idáig! A Sátán elénk is tart olyan tükröt, amelyben úgy tűnnek föl az előttünk tárulkozó bűn lehetőségek, mint amelyek nem is bűnök. Hiszen mi megtehetjük, nekünk úgysem árt, mi már elég erősek vagyunk a hitben - gondoljuk. Egy kis vicc, egy kis tisztátalanság, flört, dorbézolás, egy is lustaság, lazaság, egy kis csalás, nyerészkedés, egy kis fölháborodás, önzés: ezek nem bűnök, ezek megengedhetők! Az Úr is elnézi ezeket, hiszen jól tudja, hogy olyan körülmények között vagyunk, amikor ezeket kell tennünk! Az isteni parancsnak minden ilyen lazítása sátáni dolog.

Azután ott van a sátánnak még egy kísértése: úgy tünteti föl Isten törvényét, mint valami súlyos terhet, ami gátolja az embert szabad mozgásában. Lám, milyen jó azoknak, akik nem engedik korlátozni magukat azzal, hogy mit mond Isten. Milyen gondtalanok azok az emberek, akik ezt a terhet már lerázták magukról. Azokat nem gyötri ilyen gondolat, hogy vajon helyesen cselekszenek-e? Azok úgy élnek, ahogy nekik tetszik. Azok az emberek szabadok! Szabadon teszik, ami jólesik nekik! Nincsenek lelkiismereti gátlásaik, ha örömük telik abban, hogy vágyaikat kielégítsék. Miért ne? Mindent szabad, ami jólesik! Igen, a Sátán olykor kívánatosnak tünteti fel azt a világot, amelyben az ember úgy él, mint akinek semmi köze Istenhez. Én vagyok az Isten, a magam Istene! Úgy élek, ahogy akarok! A magam jótetszése szerint rendezem be az életem, nem pedig Istené szerint. Nem hagyom magam megkötözni szabályokkal, előírásokkal, amik lépten-nyomon megakadályoznak abban, amit éppen tenni akarok. Ugye, így él a világ?

Vajon nem így élünk-e mi is? Vagy komolyan vesszük Isten szavát? Vajon nem arról van-e szó, hogy lélekben már megtörtént a szakadás közöttünk és Isten között, és csak külső szálak tartanak össze? Olyan külső szálak, mint a vasárnaponkénti templomba járás, meg olykor egy-egy elmormolt imádság, meg örökölt református hagyományok, egyházi adófizetés, meg az a szokás, hogy gyermekeinket még megkereszteltetjük, a házasságunkat a templomban is megáldatjuk, a halottunkat pappal is eltemettetjük. Azonban gyakorlatilag Isten nélkül élünk, gondolkodunk és cselekszünk! Lélekben már rég elszakadtunk Istentől, már rég függetlenítettük magunkat Tőle!

Ezért olyan drága az adventi üzenet, mert az éppen azt hirdeti, hogy Isten nem akar nélkülünk élni! Isten nem nyugszik bele abba, ami a Paradicsomban történt, és ami azóta velünk is. Isten nem hagyja, hogy elszakadjunk, messzire sodródjunk Tőle. Isten utánunk jön, megszólít, és azt mondja: Te, ember, aki nem akarsz velem lenni! Vedd tudomásul, hogy én pedig veled akarok lenni! Jézus titokzatos személyének lényegét fejezi ki ez az ősi, ószövetségi prófécia: Immánuel, “Velünk az Isten!” (Mt 1,23; Ézs 7,14) Jézus, azt jelenti: a kontaktus-szakadásba beállt Valaki, Akiben újra létesült a megszakadt kapcsolat Isten és ember között. Jézus: ebben a drága névben, drága személyben azt mondja neked Isten: nem foglalkozol velem, de én törődöm veled. Te elszakadtál tőlem, de én utánad megyek. Te eltávolodtál, de én újra magamhoz ölellek. Te vétkeztél, de én megbocsátok. Te elidegenedtél tőlem, de én szeretlek! Így bánni csak azzal lehet igazán, akit valaki nagyon-nagyon szeret! Isten pedig így bánik velünk. Ezt hirdeti a boldog adventi evangélium: “Velünk az Isten.” Értitek? Velünk! Együtt velünk a kígyó ellen!

Mi ennek a gyakorlati haszna? Egy kis történettel hadd feleljek rá. Egyszer egy erkölcsileg mélyre csúszott embertől megkérdezte valaki: Olyan Ön, amilyennek lennie kellene? Az illető elcsodálkozott, zavarba jött. Majd bosszúsan így válaszolt: Olyan vagyok, amilyen vagyok. Nos - kérdezte a másik -, nincs bátorsága felelni a kérdésemre? Dehogynem! - mondta amaz. Tehát akkor feleljen! Olyan-e Ön, amilyennek lennie kellene? Még nagyobb zavarba jött. Pár pillanatnyi csend. Majd megszólal az atyafi: Nem! A nyomott csendben megszólalt a kérdező: Engedjen meg egy második kérdést is: Miért nem változik meg? Erre sohasem gondoltam, bár mindig tudtam, hogy kellene. Majd én megmondom: Mert nem tud! Nem képes rá! Senki nem tud kibújni a saját bőréből! De hadd mondjam azt is rögtön, hogy Valaki viszont meg tudja változtatni magát is! Jézus Krisztus! Ő azt mondta egyszer, hogy: “Íme, mindent újjá teszek!” (Jel 21,5) Ő azért jött, és azért halt meg a kereszten, hogy Ön mássá lehessen! Aki Őt befogadja magába, az megtapasztalja azt az isteni erőt, ami megváltoztat. Olyanná teszi, mint amilyennek lennie kell! Ezt jelenti gyakorlatilag: akinek fáj, hogy ő nem olyan, mint amilyennek lennie kellene, annak szól az adventi örömhír: Ne félj, Isten veled van!

Bár igazán tudnánk így adventi imádságként könyörögni:

Szállj le, Uram, hozzám, Szállj le, Uram, hozzám,
Jőjj, ó Jézus, sietve,
Vágyakozó szívvel, Kiterjesztett kézzel
Várlak immár epedve,
Hogy veled mennyekbe, Örömmel menjek be
Ábrahám kebelébe.

(215. ének 6. vers)

Ámen

Dátum: 1958. december 14.

Mint sokunk előtt ismeretes, zsinati tanácsunk ezt a napot, advent második vasárnapját zsidómissziói vasárnappá tette. Fölszólította a gyülekezeteket, hogy a ma délelőtti igehirdetés a misszió, elsősorban pedig a zsidómisszió iránti feladatunkról és kötelességeinkről szóljon. Két előzetes bejelentéssel szeretném kezdeni ezt a mai igehirdetést. Az egyik az, hogy próbáljunk most elvonatkoztatni a politikától, különösen a napi politikától. Mint az Ige népe, Krisztus gyülekezete hallgassuk meg az Ige tanítását. Jól tudom, hogy aki ma a zsidókérdésről beszél, nagyon kényes és síkos talajon jár. Sok fájdalmas emlék, keserűség és szenvedés tapad ehhez a kérdéshez. Nagyon nehéz mindezeken felülkerekedve egy magasabb szemszögből nézni az egész ügyet annak, aki éppen emiatt hordoz a lelkében be nem gyógyult, sajgó sebeket. Mégis próbáljuk meg most ezt a napi politikán, minden fájdalmon és keserűségen való felülemelkedést. Próbáljuk meg úgy látni ezt a kérdést, ahogyan Isten látja és tanítja az Ő Igéjében! Már csak azért is próbáljuk meg ezt, mert az ezzel kapcsolatos lelki sebeinkre sem találunk gyógyírt sehol másutt a világban, mint egyedül Isten örök Igéjében!

A másik bejelentésem ez: gondoljunk arra, hogy itt a templomban most keresztyének vagyunk, és nem zsidók. Tehát Isten üzenete sem a jelenlévő zsidóknak, hanem a jelenlévő keresztyéneknek szól. Helytelen volna olyan dolgokat hangoztatnunk, amit a zsidóknak kellene meghallaniuk, mint Isten figyelmeztetését a maguk okulására. Bármennyire szeretnénk is, ne akarjuk most úgy hallani Isten üzenetét, mintha másoknak szólna, mert most Ő ebben a templomban nekünk szól. Így hallgassuk hát az Ő tanítását, még ha kényelmetlenebb is számunkra, és népszerűtlenebb feladat is az igehirdető számára.

Most szeretném röviden felvázolni Izráel népének a helyét és szerepét üdvtörténeti szempontból, úgy, ahogy az végigvonul az egész Biblián, Isten üdvtervének a kijelentésén. Három korszakot látunk itt egészen világosan.

Az első: Izráel kiválasztásának korszaka. Közvetlenül a paradicsomi bűneset után Isten ígéretet tett az első emberpárnak arra, hogy fog küldeni Valakit, Aki majd megváltja az embert nyomorúságából, és kiváltja majd a Sátán rabságából. A Paradicsomból, tehát az Isten közvetlen közelségéből kikerült embernek azonban egyre jobban elhomályosodott az eredeti, közvetlen istenismerete, és egyre mélyebben merült bele az így kialakuló pogányság bálványimádásába és sokisten-hitébe. Így az egy igaz Istenben és az eljövendő, megígért Megváltóban való hit egészen elfelejtődött és összezavarodott volna, ha maga Isten nem gondoskodott volna ennek a hitnek a megmaradásáról, apáról fiúra, nemzedékről nemzedékre való továbbadásáról. Ezért választott ki Isten előbb kegyes férfiakat, majd pedig egy egész népet, hogy szemléltesse, demonstrálja a maga üdvtervét az egész emberiség számára. A kiválasztás célja tehát az volt, hogy az egy igaz Isten ismerete és tisztelete fennmaradjon a földön, és hogy az eljövendő megváltás örömhíre szétterjedjen a nemzetek között. Így esett Isten választása a zsidó népre. Nem mintha testi vagy szellemi adottságaiban vagy népi mivoltában különb lett volna a többinél, hanem éppen kicsinysége és alkalmatlansága miatt. Azért, hogy Isten kegyelme annál nyilvánvalóbb legyen. Azért, hogy ne dicsekedhessék az Úr előtt egy test sem, és egy nép sem! Amikor egy sárban fekvő aranyláncot fel akar venni onnan valaki, meg kell fognia az egyik láncszemet. Mindegy, hogy melyiket választja ki. Az így megfogott láncszemnél fogva húzza ki azután az egészet a sárból. A bűnbe esett népek láncában Izráel volt az a láncszem, amelynél fogva Isten az egész láncot ki akarta ragadni a bűn sarából. Ezt célozta a kiválasztás. Az idők teljességében végre eljött a várva várt Szabadító, a megígért Megváltó, a Názáreti Jézus személyében. De a zsidó nép nagy része nem ismerte fel benne a maga Megváltóját. Szembefordult Vele, elvetette, és ezzel rettenetes átkot vont magára.

Ezzel kezdődött el a második korszak, mely mind a mai napig tart. Ezt a korszakot külsőleg, helyzetileg a zsidó népnek a többi nép tengerében való szétszóratása jellemzi. Belsőleg, lelkileg pedig - az Ige szavai szerint - a megkeményedés! Sok mindent megmagyaráz a zsidó nép jellegzetes magatartásából, a népek közötti elhelyezkedésének módjából ez az egyetlen szó, hogy megkeményedés. Megkeményedés az Isten Felkentjével, Jézus Krisztussal szemben, a bűnbánatot és bűnbocsánatot jelentő megváltással szemben, a kiengesztelő vérrel szemben, általában a Megváltóval és az Ő egyházával szemben! De a zsidóságnak ez a megkeményedése és Krisztus egyházából való távolmaradása az Ige szerint csak részleges és időleges! Részleges, mert most is van, és mindig lesz maradék a kegyelemből való kiválasztás szerint. A megkeményedésnek ebben a mostani korszakában mindig vannak olyanok, és egyre többen lesznek, akik ámuló hódolattal ismerik föl Jézusban a Krisztust, az Isten Fiát. Boldog alázattal adják át Neki a szívüket és egész életüket.

De időleges is csupán a zsidóság megkeményedése Krisztussal szemben. Addig tart, amíg az Ige szerint a pogányok teljessége bemegy az üdvösségbe. Titokzatos intézkedése ez Istennek, amellyel Izráel megkeményedését arra használja fel, hogy a pogányok, a többi nép is megismerje az evangéliumot, Isten üdvtervét az emberiség megváltására. Sárospatakon járva láttam, amint a főiskolai internátus kapujához egyszerre két hosszú sorban, kétfelől érkezett egy-egy diákcsapat. Az egyik csapatnak meg kellett állnia, és be kellett várnia, amíg a másik sorban menetelő fiúk mind bementek előttük, azután indulhattak ők is utánuk. Valami ilyesformát jelent, amit Pál így ír le: “a megkeményedés Izráelre nézve csak részben történt, ameddig a pogányok teljessége bemegy”. (Róm 11,25) Vagy Pál hasonlata szerint: “némely ágak kitörettek, te pedig vadolajfa létedre beoltattál azok közé, és részese lettél az olajfa gyökerének”. (Róm 11,17) Vagyis: a kitöretett, szelíd olajfaágak helyére beoltotta Isten az olajfa törzsébe a vadolajfa ágakat, hogy azok is részeseivé válhassanak a törzs életadó nedvességének. Tehát a nem zsidók és a többi nép hit által beoltattak az Ótestamentumnak és a prófétáknak abba a lelki törzsébe, amelyről éppen a Jézuson való megbotránkozás miatt a zsidó nép ágai letörettek. Izráel engedetlensége révén a többi nép lett a beteljesedett ígéretek boldog részese, amelyet az ótestamentum népe hordozott, és prófétái hirdettek. Oda oltattunk be lelkileg, ahonnét Izráelnek a Krisztus előtt meg nem hajló része kivágattatott!

Miután a pogányok teljessége bement, tehát miután Isten összegyűjtötte a pogányok közül mindazokat az Ő egyházába, akiket akart és erre kiválasztott, akkor kezdődik Izráel történetében a harmadik korszak: az újrafelvételnek, a megtartásnak a korszaka. Erre utal Pál apostol ezekkel a szavakkal: “Sőt azok is, ha meg nem maradnak a hitetlenségben, beoltatnak; mert az Isten ismét beolthatja őket. Mert ha te a természet szerint való vadolajfából kivágattál, és természet ellenére beoltattál a szelíd olajfába: mennyivel inkább beoltatnak ezek a természet szerint valók az ő saját olajfájukba.” (Róm 11,23-24) És még ez az ígéret is kapcsolódik hozzá: “Így az egész Izráel megtartatik!” (Róm 11,26a) Tehát Istennek terve van a zsidósággal! Mégpedig legközelebbi terve az, hogy rengeteg viszontagság által meg akarja érlelni őket a Megváltó Krisztus elfogadására. Isten azt akarja, hogy minden nép - a zsidó nép is - megtérjen és éljen! Gyakran ismétlődik a Szentírásban az a prófécia, mely szerint Isten a szétszórt Izráelt újra egybe fogja gyűjteni, mégpedig a boldogan felismert Megváltó köré fogja gyűjteni. Így a nagy tékozló fiú hazatér még egyszer az ősi atyai házba! Ez lesz a végleges, egyetlen és igazi megoldása minden akut zsidókérdésnek!

Azt az átkot, amit a főpap udvarában vett magára Izráel népe, amikor azt kiáltotta: “Az ő vére mirajtunk és a mi magzatainkon!” (Mt 27,26), csak ugyanaz a szent vér, a Krisztus vére törölheti le, veheti le róluk. Csak ugyanaz a Krisztus gyűjtheti össze őket újra, Akinek az elvetése miatt szórattak szét a világ minden népe közé. Nem is lesz addig nyugalma a zsidóknak a nem zsidóktól, és a nem zsidóknak a zsidóktól, amíg mindketten nem találkoznak a Krisztusban, Akiben nincs többé zsidó, pogány, úr, szolga, férfi és nő, hanem mindenki egyformán kegyelmet talált bűnös! Van egy boldog, döntő, keresztyén tapasztalat, amit már minden kegyelmet nyert bűnös átélt: Ha két ember Krisztusban találkozik, bármilyen ellentétes irányból jöttek is oda, nem lehetnek többé ellenségek! Testvérek lettek, akikben a Megváltó Krisztus bűnbánat, bűnbocsánat, megtérés és újjászületés által lerontotta a válaszfalakat. Békességet szerzett közöttük a kölcsönös szeretetre és szolgálatra!

Azt kell világosan látnunk, hogy Krisztuson kívül a két nemzetség - ahogyan a Biblia nevezi - szakadatlan harcban állnak egymással. Ebben a harcban rettenetes sebek esnek mindkét oldal felé, amelyek csak mélyítik a szakadékot. Tudjátok, ki fog ebben a harcban győzni? Nem az, aki nagyobbat tud ütni. Nem az, aki jobban tud gyűlölni és bosszút állni, hanem az, aki jobban tud szeretni. A kölcsönös bosszúállás lavinájának csak egyetlen módon lehet gátat vetni, hogy ne dagadjon egyre borzalmasabb méretűvé. Úgy, hogy az egyik elkezd megbocsátani és szeretni akkor is, ha a másik éppen az ellenkezőjét tenné is! Megbocsátani és szeretni akár még az ellenséget is: Krisztusi dolog! Csak az képes rá, aki új teremtéssé vált Krisztusban. Nem kétséges tehát az, hogy melyik részről kell elindulnia a megbocsátás és a szeretet kezdeményezésének!

A zsidósággal szembeni magatartást egészen gyakorlatiasan így fejezi ki Pál apostol: “Az ő esetük folytán lett az üdvösség a pogányoké, hogy ők felingereltessenek”. (Róm 11,11) Helyesebb fordítás szerint: hogy féltékenyekké váljanak, felbuzduljanak, kedvet kapjanak! Roppant nagy missziói feladat ez úgy a zsidóval, mint minden nem keresztyénnel szemben. Azt jelenti, hogy a keresztyén ember élete ne legyen sem botránkoztató, sem riasztó, hanem olyan vonzó és kívánatos, hogy minden nem keresztyén ember felbuzduljon, kedvet kapjon a Krisztusban való életre! Hogy megkívánják tőled Krisztust! Hogy átragadjon tőled a Krisztusban való boldog hited az Őt nem ismerőkre is! Hogy akik elvetették Jézust, rólad, a te életedből győződjenek meg róla, hogy ez a Jézus mégis, igazán Megváltó Isten!

Most itt nekünk ne a zsidók bűne fájjon, mert az sohasem hoz megoldást, ha a mások bűneit fájlaljuk. A zsidók bűneit feltárni és azt a zsidók lelkére ráfájdítani: ez éppen a zsidó misszió egyik feladata! Isten most nekünk üzen, és azt üzeni, hogy úgy tekintsünk arra a népre, mint arra a tékozló fiúra, akit Isten hazavár, mint olyan népre, amelynek el kell jutnia a Krisztus előtt való meghódolásra! Ne akadályozzuk hát Isten üdvtervének ezt a fenséges előbbre jutását! Sőt segítsük elő imádsággal, példaadással, szent missziói felelősségvállalással! “Mert ha az ő elvettetésük a világnak megbékélése, micsoda lesz a felvételük hanemha élet a halálból?” (Róm 11,15) - azaz megbékélt, új élet a kölcsönös gyűlölség halálából, a közös Megváltóban való közös hit által!

Ámen.

Dátum: 1948. december 5.