Egy, a férfiélet delelőjén álló, köztiszteletnek örvendő, magas állású családos ember, mikor egyszer egyedül volt otthon a lakásában, íróasztala fiókjában kutatott. Eközben került kezébe egy régi-régi fénykép, amelyik őt és feleségét ábrázolta, amint húsz évvel ezelőtt esküvői ruhában, örömtől sugárzó arccal mint ifjú pár állottak a boldog jövendő előtt... Azután végiggondolta, hogy hogyan néz ki most ez az akkor boldognak álmodott jövendő: Bizony, másként gondolta akkor! Úgy képzelte, hogy a tenyerén hordja majd a feleségét, születendő gyermekeinek szerető édesatyja lesz - és íme, milyen kevés valósult meg mindebből! Hogyan is történhetett minden annyira másképpen, mint ahogyan eltervezte? Végigpergette emlékezetében húsz esztendő családi filmjét. Igen, a gyermekek nevelését egyre jobban ráhagyta a feleségére, mondván, hogy a mai ifjúsággal ő nem tud mit kezdeni, mert az a maga útját járja. Most azután fájdalmasan tapasztalja, hogy gyermekei valóban a maguk útját járják. Eszébe jutott a nagyobbik fia: mennyi bosszúsága van miatta! Lám, sohasem törődött azzal, hogy ezt a gyereket úgy igazán, bensőségesen, lelkileg elővegye, s most azután már olyan önálló, hogy nem is igényli az apja tanácsait. Sohasem fordul hozzá, mint gyermek az apjához. Ott van a leánya - ő is szívesebben elmegy este moziba, ahelyett, hogy édesanyjával bizalmasan elbeszélgetne. A kisebbik fia is szinte már csak úgy tekinti az otthont, mint egy menzát, ahol enni kap. Íme, a család tagjai mind a maguk egyéni életét élik csak, s most már talán el is késett azzal, hogy ezen változtasson. Bizony, nem lett volna szabad idáig engedni a dolgokat! És amit sohasem gondolt volna, bekövetkezett: kedélyes, vidám, összetartó családi élet helyett tele van a ház irigységgel, önzéssel, és nem egyszer keserű veszekedéssel! Íme, ez lett az eredménye annak, hogy magára hagyta feleségét a gyermeknevelés feladatában, és hogy az ő számára mindig csak a hivatal, a közéleti tevékenység, a minél kényelmesebb életet biztosító anyagi javak gyűjtése volt a fontos. Igen, de azért mégsem volt eredménytelen az élete, hiszen itt függ egy díszoklevél, amott egy elismerő okirat, azután kitüntetések, amiket közéleti tevékenységéért kapott! Igen, de a gyerekek?! Nem többet értek volna-e azok, mint az összes tiszteletbeli tagság, díszelnökség, érdemrend és egyéb szemét?! Hiszen belepusztult a családi élete! Végtelen keserűséggel visszatette az esküvői képet a fiókba, de jó mélyre, a többi lim-lom közé, hogy elő ne kerüljön hamarosan újra - és gyors léptekkel elvágtatott hazulról! Sietett, hogy el ne késsen annak az egyesületnek a közgyűléséről, ahová egy héttel ezelőtt díszelnökké választották. Hiszen most már úgyis késő változtatni a családi élethelyzeten!
Ezt a szomorú történetet egy svájci újságban olvastam, de ugyanígy elmondhatta volna akárki, mert a kép sajnos nagyon általános. Ilyen ma a legtöbb családi élet. Ilyen széthulló, ilyen külön utakon járó, ilyen középpontját, összetartó erejét vesztett. És ennek csak egyik oka - mégpedig nem is a súlyosabb oka - a mai élet, a sok elfoglaltság, az örökös rohanás, ami nem hagy időt a családi tűzhely körül való kedélyes együttlétre. A másik ok a súlyosabb és veszedelmesebb: az, amit egy szomorú arcú férfi mondott nekem nemrégen, amikor elmesélte fölborult családi élete tragédiáját, és így fejezte be az elbeszélését: Tudod, az volt a baj, hogy kihagytuk a családi életünkből Jézus Krisztust! Hát igen: ez az igazi ok! És ha előbb annak a svájci atyafinak a leírásában magadra ismertél, vagy akár csak valamilyen hasonlóságot is felfedeztél, akkor nálatok is ez minden bajnak az igazi és legmélyebb oka, hogy kimaradt közületek Jézus Krisztus! És minden szülő, akinek panasza van a gyermekére, jó lenne, ha utánanézne, nem itt van-e nála is a bajok oka?!
“Engedjétek hozzám jönni a gyermekeket!” - mondja Jézus Igénkben, és hozzáfűzi a nagy tanítást: “mert ilyeneké az Istennek országa”. (Mk 10,14) Ebből a nagyon jól ismert Igéből néhány nagyon komoly felismerés következik, amit jó volna olyan komolyan vennünk, amint Jézus mondotta.
“Engedjétek hozzám jönni a gyermekeket”. Azt jelenti ez a felhívás, hogy annak a gyermeknek is szüksége van az Úr Jézusra, mégpedig nem úgy, ahogyan mi, felnőttek elképzeljük, hogy szükség van egy Jézuskára, akivel így karácsony táján biztatgatjuk a gyermekeket, hogy jók legyenek, egyék meg szépen a főzeléket, mert különben nem hoz a Jézuska nekik képeskönyvet - hanem szükségünk van Jézusra mint Megváltóra. Tudod-e, hogy kicsoda a te gyermeked, az az édes, mosolygó, tiszta szemű kis ártatlanság? - ahogyan a bölcső fölé hajló, gyönyörködő felnőttek szokták mondani. Nagyon kellemetlen ezt mondani - de hát nem is én mondom, hanem az egész Szentírás -, hogy a halál fia, a kárhozat jegyese! Bűnben fogantatott, bűnben született, és már maga is bűnnel megfertőzött apró ember! Figyeld csak meg a legelső tudatosulni kezdő életmegnyilvánulásait: hamar fölfedezed benne az önzést és az irigységet. Ki tanította meg rá? Senki! Benne volt, magával hozta, évezredek óta öröklődött át benne. Úgy nevezi ezt a hitvallásunk, hogy eredendő bűn. Szörnyű dolog ez, de sajnos igaz!
Ezért van szüksége annak a gyermeknek is Jézusra, és a Jézus által való megváltásra, éppen úgy, mint neked, a szülőjének! A Krisztusban való újjászületés nélkül éppen úgy nem látja meg ő sem az örök életet, mint ahogyan te sem! Ha nem akarod magad hamis illúziókban ringatni, akkor ne gondold azt, hogy a gyermeked ártatlan, hiszen mit ismer még az életből! Hanem úgy nézz rá, mint akit meg kell menteni a halálnak abból a börtönéből, amelybe beleszületett! És mivel te nem mentheted meg, hanem csak egyetlen Valaki - ugyanaz, Aki téged is megmenthet, vagy már megmentett: az Úr Jézus -, azért olyan halálosan fontos ügy, amire Jézus felszólít ezekkel a szavakkal: “Engedjétek hozzám jönni a gyermekeket”!
De hát mit jelent akkor az, amit Jézus itt folytatólagosan mond, hogy “ilyeneké az Istennek országa”? Mi, felnőttek, azt gondoljuk, hogy Krisztusról, megváltásról, örök életről, újjászületésről, bűnről nem való még gyermekek előtt beszélni, úgysem érthetik még ezeket a súlyos szavakat. Én nem tudom, hogy értik-e vagy nem, de Jézusnak ezekből a szavaiból: “ilyeneké az Istennek országa”, én azt hallom ki, hogy a megváltás és az újjászületés ténye nincs életkorhoz kötve, nem lehet rá azt mondani, hogy csak tizenhat éven felülieknek való. Sőt mintha arról lenne itt szó, hogy gyermekkorban fölöttébb alkalmas volna a lélek Jézus Krisztus befogadására! És azután nem is arról van szó, hogy prédikálj a gyermeknek az újjászületésről meg a megtérésről, hanem arról, hogy engedd oda őt Jézushoz! Az újjászületését és az Ő országába való beölelését annak a gyermekléleknek úgyis Ő végzi el, nem te! A fontos itten az, hogy te magad vedd halálosan komolyan, hogy gyermeked -akármilyen korú - a bűn foglya! Szabadulásra van szüksége, és egyedül Jézus Krisztus - nem a karácsonyi Jézuska, mert olyan nincs, hanem a megváltó Jézus Krisztus szabadíthatja meg, és adhat neki új életet!
Ha nem tudod ezt az ügyet megbeszélni a gyermekeddel, vagy mert még nagyon kicsi, vagy mert még te vagy a hitben nagyon kicsi, akkor beszéld meg, de nagyon gyakran megújuló imádságban a gyermeked Szabadítójával! Mint ahogyan a történetben az édesanyák a karjukon vitték oda apróságaikat Jézushoz, úgy te is az imádságod karjain vigyed, emeld oda a te kisebb és nagyobb gyermekedet az Élet és Feltámadás Urához, és kérjed számukra a legnagyobbat. Ne csak szerencsés, egészséges, hosszú földi életet, hanem többet és fontosabbat ennél: az örök életet, a Krisztus által megváltott és megszentelt földi és földöntúli életet! Nem győzöm ezt hangsúlyozni, hogy ezt kérjed a gyermeked számára, ha jót akarsz neki! Nem tudhatod, mennyi időre bízta rád, szülőre az Úr ezt a drága lelket, és mikor kell elszámolni vele, de egyet tudhatsz bizonyosan: ezt - az örök életet, a Krisztus által megváltott életet, tehát az igazi, boldog életet - nem hiába kéred a számára! Drága ígéret van erre a Szentírásban, így hangzik: “Ha valaki látja, hogy az ő atyjafia vétkezik, de nem halálos bűnt, könyörögjön, és az Isten életet ad annak”. (1Jn 5,16) Ha van valami a Bibliában, ami szent, igaz és érvényes a gyermekre, akkor ez mindenképpen az! E nélkül az ígéret nélkül én magam, akire hat gyermeklelket bízott az Úr, talán össze is roskadnék a szülői felelősség súlya alatt!
Hát, ha még azt meg tudnád tenni, hogy nemcsak érte imádkozol, hanem vele! Valaki, egy lelki ember egyszer ezt a tanácsot adta a férjnek, hogy két kezével fogja meg a felesége két kezét, és úgy imádkozzék vele, mintegy fizikailag is segítve, támogatva, vonszolva magával a házimunkában kifáradt asszonyt Jézus elé. Oh, ti szülők, ha ezt meg tudnátok tenni a gyermekeitekkel! Ha így - szinte a szó szoros értelmében véve kézen fogva - tudnátok odavezetni a legdrágább lelket a Szabadítóhoz, és így együtt tudnátok tusakodni Előtte a bűnből való szabadulásért és az örök életért, de sok kötelék oldódna föl, de sok vihar csendesedne le bennetek és közöttetek! Próbáld meg! Semmiképpen sem marad el az áldás!
“Engedjétek hozzám jönni a gyermekeket, és ne tiltsátok el őket” - mondja Jézus. Kinek mondja ezt? Kik azok, akik el akarják tiltani a kicsinyeket Jézustól? Figyeljük csak meg az Igét: nem az államhatalom, nem a rendőrség, hanem a tanítványok! Az sohasem olyan veszélyes és tragikus, ha külső erőszak tiltja el a gyermeket Jézustól. Szomorú bár, de nem ez a lényeges kérdés, mert nem állami rendeletektől - akár kedvező, akár kedvezőtlen rendeletektől - függ egy embernek Krisztushoz való jutása, hanem sokkal inkább a tanítványok magatartásától. De hát közülünk, akik most itt ülünk, ki akarja őket eltiltani akár a vasárnapi iskolától, akár a konfirmációs órától vagy ifjúsági bibliakörtől? Nem inkább örülünk annak, ha látjuk egyházunk ifjúságát itt, a templom körül? Szó sincs tehát itt eltiltásról, legalábbis a mi részünkről! Engedjük mi, sőt küldjük őket, csak hadd menjenek! Lehet, Testvéreim, hogy eltiltásról nincs szó, de annál sokkal rosszabbról bizony szó lehet! Amikor Jézus fölszólít, hogy “Engedjétek hozzám jönni a gyermekeket, és ne tiltsátok el őket”, akkor ebben az is benne van, hogy ne álljátok el az útját, ne legyetek akadály abban, hogy a gyermek engem megtalálhasson! Tehát meg ne botránkoztassátok azt a gyermeket magatartásotokkal.
Sokszor beleremeg a lelkem, ha arra gondolok, hogy mint édesapa ugyanazt a felséges nevet viselem a gyermekeim felé, mint a Mennyei Édesatya! És azért engedélyezte Isten ezt a szent nevet használni, hogy az én édesatyai mivoltomon át sugározza bele az Ő édesatyai szeretetének, bölcsességének, gondviselésének első sugarait a gyermekem lelkébe. És ennek a sugárzásnak de nagyon sokszor elállja az útját az én édesatyai minőségem tömérdek fogyatkozása! Sokkal inkább eltakarom, mint megjelenítem gyermekem számára a Mennyei Édesatyát!
Oh, mennyire igaza van Jézusnak! Nekem kell előbb gyermekké válnom, a Mennyei Édesatya megváltott gyermekévé, hogy a gyermekemet odaengedhessem Jézushoz! Amíg te magad nem vagy Jézusé, addig a legjobb szándékkal is, de elállod gyermeked útját Jézus felé úgy, hogy miattad nem jut oda hozzá! “Engedjétek hozzám jönni a gyermekeket, és ne tiltsátok el őket” - mennyire szorosan összefügg ezzel, mintegy kiegészítője, másik fele ennek az Igének: “ha meg nem tértek és olyanok nem lesztek, mint a kis gyermekek, semmiképpen nem mentek be a mennyeknek országába”. (Mt 18,3)
Akinek van füle, hallja, mit mond ezeken a kusza, dadogó szavakon át is a Lélek a gyülekezetnek!
Ámen.
Dátum: 1948. november 21.