Joó Sándor Dr.

Gyülekezetünkben a leginkább használt bibliaolvasó vezérfonal szerint a múlt héten Pál apostolnak a Thesszalonika-beliekhez írott két levele volt soron. Sokan olvastuk ezeket a leveleket, s talán fel is tűnt a figyelmesen olvasóknak, hogy egyetlen központi témája van mind a két levélnek: Krisztusnak az idők végén leendő visszatérése. (1Thessz 1,10; 2,19; 3,13; 4,13-18; 5,23) Mint ahogyan két héttel ezelőtt láttuk, hogy az Efézusi levélnek is volt egy kulcsszava, amiben mintegy összesűrűsödött az egész levél mondanivalója: “mennyekben” - ugyanúgy ennek a levélnek is nagyon hamar meg lehet találni a kulcsszavát, ahonnan nyílik az egésznek a tartalma. Ez pedig nem más, mint a “paruzia”, vagyis Krisztus visszajövetele. Sőt, azért íródott mindkét levél, mert az Úr visszajövetele körül bizonyos téves nézetek alakultak ki a thesszalonikai gyülekezetben. Voltak, akiket annyira magával ragadott az Úr visszajövetelének a várása, hogy elhanyagolták miatta a napi munkájukat, és nagyon nem józanul készülődtek erre a dicsőséges napra. Voltak olyanok is, akik elhalt szeretteik miatt aggódtak, hogy mi lesz velük, nem fognak-e kimaradni az Úr visszatérése öröméből? Ezért az első thesszalonikai levélben Pál megadja a helyes felvilágosítást a hívőknek Krisztus visszajövetelére nézve, valamint arra is, hogy miként kell rá helyesen felkészülni. A második levélben pedig arról ad tanítást, hogy milyen jelek előzik meg és kísérik majd a paruziát. Az első levélnek a legjellegzetesebb részét olvastam fel az előbb alapigéül. Ebben csúcsosodik ki a levél egész mondanivalója. Olyan pazarul ontja ez a néhány vers a keresztyén reménység drága sugarait, hogy alig győzzük felfogni. Próbáljuk meg most e rész nyomán tudatosítani magunkban: van-e nekünk reménységünk, vagy általában: mi lehet a reménykedésünk tartalma?

“Nem akarom továbbá, atyámfiai, hogy tudatlanságban legyetek azok felől, a kik elaludtak, hogy ne bánkódjatok, mint a többiek, a kiknek nincsen reménységök” - kezdi az apostol. “Mert ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadott, azonképen az Isten is előhozza azokat, a kik elaludtak, a Jézus által ő vele együtt”. (1Thessz 4,13-14) Tehát abból indul ki, hogy milyen fájdalmas dolog, amikor el kell válni valakitől, akit szerettünk, mégpedig úgy kell elválni, hogy most már semmi lehetőség nincs többé arra, hogy a földön valaha viszontlássuk egymást. Az ilyen elválásnak, búcsúzásnak a fájdalmát, keresztyének és nem keresztyének, hívők és nem hívők egyaránt érzik. De mégis van ebben a szomorúságban valami nagy különbség: a hívők, a keresztyének nem olyan módon bánkódnak, mint a többiek, akiknek nincsen reménységük. Mert ott, ahol a nem hívő ember számára megszűnt minden reménység, ahol a világi tudomány, bölcsesség és hatalom már csak azt tudja mondani: hagyj fel minden reménnyel - tehát a sírnál -, a hívő ember számára éppen ott kezdődik az igazi reménység.

A hit szemével túl lehet látni a síron, és ott, a síron túli világ valóságában látni lehet Valakit, Aki szintén feküdt már holtan a hideg sírban, ugyanúgy, mint mi fogunk majd, de már nincs ott, mert feltámadott. Már túl van a halálon, túl a síron: az örök élet világában. A hívő ember számára Krisztus feltámadása jelenti azt a sziklaszilárd hitbeli alapot, amelyen a saját halottai és saját maga feltámadásának a reménysége is nyugszik. (1Thessz 4,14) Annyira életbevágó dolgok ezek, hogy érthető, ha Isten nem akarja, hogy “tudatlanságban legyünk” ezek felől. Sajnos ezen a területen nagyon sok a tudatlanság és éppen ezért a képzelődés és a tévelygés is. Akik “tudatlanságban” vannak, vagyis akik nem tudják, nem ismerik, mit jelentett ki Isten az Ő Igéjében nekünk az elhunytak felől, azok tévednek bele olyan veszedelmes képzelődésekbe, mint a spiritiszták, léleklátók, lélekkutatók, metafizikusok és a Sátán más egyéb hasonló áldozatainak a tanai. Hiába akarjuk olyan dolgokról fellebbenteni a fátylat, amiket Isten az Ő Igéjében nem nyilatkoztatott ki nekünk, hiába akarunk olyan dolgokat megtudni, amiket Isten nem akarta, hogy megtudjuk. Vannak titkok, amelyeket az Úr fenntartott magának, de vannak kijelentett dolgok, amiket a mi számunkra jelentett ki, amiket velünk közölt (v.ö. 5Móz 29,29) És amit a Bibliában Isten az elhunytak állapotáról közöl, az tökéletesen elegendő arra, hogy nekünk ne kelljen bánkódnunk miattuk úgy, mint azoknak, akiknek nincsen reménységük.

Semmi kétséget nem hagy a Szentírás afelől, hogy a meghalás a hívő lélek számára nagyon is ugyanaz, mint a hitetlenek számára. Bár a halál a bűn zsoldja, és ez a hívők számára is érvényes, igaz, de a meghalásnak az igazi veszedelmét: a kárhozatot már elszenvedte a hívő ember számára és helyette az Úr Jézus Krisztus. Jézus mintegy elvette az élét a halálnak, a mérgét, az ítéletét: a kárhozatot a hívő lélek számára! Amely pillanatban egy ember hit által elfogadja Jézust megváltójának, máris részesül rögtön Krisztus halála és feltámadása áldásában. Tehát úgy tekinthető, mintha ő maga is meghalt volna a Krisztussal, mintha már túl lenne ő maga is - ugyanúgy, mint Krisztus - a halálon, poklon, síron. Túl: ott, az örök élet világában, ahol Krisztus van, együtt Ővele. Tehát aki Krisztusban van, aki Krisztusban hisz, aki Krisztusba mintegy "belehiszi magát", a meghalt és feltámadott Jézus Krisztusba mint az ő személyes megváltójába hiszi bele a maga saját életét, annak a számára nemcsak “mintha”, hanem valóságosan is elkezdődött az örök élet. Erre mondja Jézus: “a ki hisz én bennem, ha meghal is, él”. (Jn 11,26)

A hívő emberrel már a földön megtörtént az a csoda, amit Jézus így fejezett ki: “örök élete van; és nem megy a kárhozatra, hanem általment a halálból az életre”. (Jn 5,24) Akik helyett Krisztus már meghalt, azok nem látják a halált, és még ha meghal is az ilyen ember, akkor is él, vagyis még a meghalás fizikai folyamata sem jelenti számára a halált, hanem már a hitben elkezdődött örök élet teljessé válását! Aki hisz Krisztusban, annak máris örök élete van, és még fel is fog támadni az utolsó napon. Maga Jézus tett erről bizonyságot sok hallgató előtt e szavakkal: “Az pedig az Atyának akarata, a ki elküldött engem, hogy a mit nékem adott, abból semmit el ne veszítsek, hanem feltámaszszam azt az utolsó napon. Az pedig annak az akarata, a ki elküldött engem, hogy mindaz, a ki látja a Fiút és hisz ő benne, örök élete legyen; és én feltámaszszam azt azt utolsó napon”. (Jn 6,39-40) Teljesen érthető, ha a Szentírás a hívő ember meghalását elalvásnak nevezi. Nem finomkodó kifejezés ez a Bibliában, hanem a lényeget érzékelteti. Jézus is így mondja, amikor Lázár halálának hírét meghallotta: “Lázár, a mi barátunk, elaludt”. Az első vértanú, István is “elaluvék”, miután a ráhulló kőzáporban utoljára felkiáltott: “Uram Jézus, vedd magadhoz az én lelkemet!”. Thesszalonikában is többen, miután hívővé lettek, elaludtak. Nos, éppen arról van szó, hogy ne bánkódjunk azok miatt, akik elaludtak, mert Isten előhozza azokat Jézus által, Ővele együtt. Azt a lelket, amely rábízza magát Jézusra, nem érheti el többé a halál és a pokol. Ha egy ilyen lélek földi sátorháza elomol, már készen várja a mennyei hajlék. A testből való kiköltözés egyúttal az Úrhoz való beköltözést is jelenti!

Ismerjük mindnyájan a gramofonlemezt. Ugye nem az anyaga a fontos, hanem a dal, ami bele van vésve. Képzeljük el, hogy megöregszik a lemez, recsegővé válik a hangja, talán össze is törik - de nem baj, mert a dalt még idejében átvette és továbbzengi egy szív, és annyira szereti a dalt, hogy a lemez összetört darabjait újraönti, hogy újra belevéshesse és megörökíthesse a drága dallamot. Tested a lemez, lelked a dallam: Nem baj, ha összetörik is a lemez, ha az a dal, ami te voltál, már előbb is benne volt Krisztus szívében, akkor testedtől megválva is tovább zengsz az örökkévalóságban, míg majd a feltámadáskor újra belevési az Úr lelked dallamát az újraöntött lemezbe, a feltámadott testedbe. Franklin Benjámin, a híres nyomdász, halála előtt maga írta meg sírfeliratát, amely így hangzik: “Itt nyugszik Franklin Benjámin holtteste, mint egy öreg könyvnek a kötése, fedőlapja, amelynek kivették a tartalmát. Ha a kötést meg is eszik a férgek, maga a mű nem vész el, sőt ismét megjelenik majd szebb, új kiadásban, olyanban, amit átnézett és kijavított a Szerző.” - Íme, képben kifejezve ez ugyanaz, amit Jézus mondott.

Ugye, mennyire igaza van az apostolnak, amikor azt mondja, hogy nekünk, akiknek van ilyen reménységünk, valóban semmi okunk sincs úgy bánkódni, mint azoknak, akiknek nincsen reménységük?! A hátramaradottakat lehet sokkal inkább sajnálni, mint azokat, akik Krisztusban aludtak el. Igaza volt Moody feleségének, amikor férje halálakor meghagyta barátainak, hogy a temetési szertartást ne a szomorúság, hanem a diadalmas öröm hangulata hassa át, mert az ő ura mennyei koronázásának a napja semmi okot nem ad szomorúságra. Persze Krisztusban elaludtakról van szó az Igében, kizárólag csak ezekről, és kizárólag csak az aludhat el Krisztusban, aki már előzőleg is Krisztusban élt: aki számára már itt a földön is Krisztus volt az élet. Tehát a Krisztusban élő embernek közvetlenül az elalvás utáni állapota is már sokkal, sokkal boldogabb és nagyszerűbb, mint amilyen az elalvás előtt volt, mégis a keresztyén reménység igazi alapja az Úr eljövetelének a nagy ténye marad, mert akkor -Krisztus visszajövetelekor - kapják meg azok, akik Őbenne elaludtak, a feltámadott testüket. Erről a felséges pillanatról szól alapigénk 16-17. verse: “Mert maga az Úr riadóval, arkangyal szózatával és isteni harsonával leszáll az égből: és feltámadnak először a kik meghaltak volt a Krisztusban; Azután mi, a kik élünk, a kik megmaradunk, elragadtatunk azokkal együtt a felhőkön az Úr elébe a levegőbe; és ekképen mindenkor az Úrral leszünk.”

Tehát Krisztus visszajövetelekor, amikor majd meglátják az Emberfiát eljönni az ég felhőin át - ahogyan Ő maga mondotta -, három dolog fog történni:

1) Akik Krisztusban elaludtak, feltámadnak (De csak azok, akik Krisztusban aludtak el!);

2) Azok a Krisztusban élők, akik ezt a felséges pillanatot a földi testben élik meg, egy szempillantás alatt elváltoznak valahogy olyanformán, mint Krisztus a megdicsőülés hegyén elváltozott: tehát meghalás nélkül történik meg a mulandóságból a dicsőségbe való átmenetel, a földi testnek dicsőséges, feltámadott testté való átformálódása;

3) Mind a feltámadottak, mind az elváltozottak elragadtatunk együtt a felhőkön át az Úr elébe, az égbe!

Ez lesz az Úr gyülekezetének boldog mennybemenetele, hogy ott legyen vele örökké. Ez lesz az első feltámadás, ami ezer esztendővel előbb következik be, mint azoknak a feltámadása, akiknek nincsen reménységük a Krisztusban. Az első feltámadás az életre és a Krisztussal való örök közösségre történik, a második feltámadás pedig az ítéletre és a végső leszámolásra.

Ez a váradalom volt kezdettől fogva az egyház reménysége, és ha hosszú időn át háttérbe szorult is, egyre jobban feléled, erősödik az Úr híveinek a lelkében. Akinek a lelkében igazán él ez a reménység, azt minden földi nyomorúság közepette is élteti. Ez az éltető, élő reménység tette olyan hatalmassá az apostolokat, olyan rendíthetetlenné az első keresztyéneket, olyan örvendezővé Krisztus híveit minden időben, és ennek az élő reménységnek a megfakulása, elhalványulása tette olyan fáradttá, csüggedtté, hasznavehetetlenné a mi keresztyénségünket.

Ma újra egyre többen várják vissza az Urat az égből. Ma újra egyre több szívben támad őszinte, vágyakozó imádság az után a boldog pillanat után, amikor majd elragadtatnak az Úr elé. Ott leszel-e az elragadottak között? - ez a nagy kérdés! Hogy e testben fogjuk-e megérni ezt a pillanatot, vagy mi is elaluszunk majd: az nem lényeges kérdés. De az már nagyon is lényeges, hogy Krisztusban vagy-e, Jézus gyülekezetéhez tartozol-e?

Senkinek sem lesz része az első feltámadásban és a mennybe ragadtatásban, aki nem tartozik bele az Úr gyülekezetébe. És Jézusnak ebbe a gyülekezetébe csak megtérés által lehet belépni. Mi lesz veled? Amikor megérkezik az Úr, tudod-e már, hogy mi történik majd veled? Azt mondja Jézus: ketten lesznek a mezőn, az egyik felvétetik, a másik ott hagyatik. Ketten őrölnek a malomban, az egyik felvétetik, a másik ott hagyatik. (Mt 24,40-41) Tudod, melyik vétetik fel? Amelyik megtért. És melyik hagyatik ott? Amelyik nem tért meg, nem született újjá Krisztus vére által.

Nos, beletartozol-e már a jó Pásztor nyájába, vagy még mindig nem? De akkor ne halogasd tovább! Ez az egyetlen szükséges dolog, hogy a te lelked, a te életed is megmeneküljön a Krisztusban való hit által, hogy te is beletartozz azoknak a seregébe, akik tudják magukról, hogy megváltattak az örök életre a Bárány vére árán!

Ámen

Dátum: 1950. május 21.

Meg tudom érteni a tanítványok önfeledt ámulatát ott az Olajfák hegyén, amikor szinte extázisban meredt a tekintetük az ég felé. Hiszen az előbb még ott látták maguk előtt Jézust, ott állt mellettük, hallották a hangját, látták, amint áldólag tárta a kezét feléjük. Azután egyszerre mintha elszakadt volna e földtől, mint aki szemmel látható módon is felülemelkedik az anyagi világon - nem térbelileg, hanem hatalmilag. Mintha egy pillanatra megláttak volna valamit abból a titokból, amit így mondott nekik Jézus: “Nékem adatott minden hatalom mennyen és földön” - (Mt 28,18) - s a következő pillanatban mintha valami sűrű köd, vagy fényes felhő ereszkedett volna közéjük: már nem is láttak semmit, csak meresztették a szemüket a mennyei világ más dimenziós létformájába beleláthatatlanodó Jézus után. Az önfeledt extázisnak ebben az állapotában a leírás szerint két angyal állott meg mellettük és szólította meg őket, vagyis valamiféle kijózanító mennyei figyelmeztetés hangzott feléjük: “Galileabeli férfiak, mit állotok nézve a mennybe?” (ApCsel1,11) Mintha azt mondaná nekik a szózat: ne vesztegessétek az időt céltalan mennybenézéssel, van nektek más dolgotok is, most hallottátok éppen: tanúivá kell lennetek Jézusnak mindenfelé az egész Földön. Az a Jézus, aki most fölülemeltetett a földi világon, akképpen jő is majd el, amiképpen láttátok Őt bemenni a mennyei világba. Addig pedig sürget az idő, hiszen az Ő visszajöveteléig hirdettetnie kell az evangéliumnak minden népek között.
Hasznos figyelmeztetés van ebben a jelenetben számunkra is. Figyelmeztetés a mennyei és a földi dolgok kellő egyensúlyban tartására! Erről szeretnék most részletesebben beszélni.

1) Először azt értsük meg: a tanítványoknak nem azt veti szemükre az angyali szózat, hogy a mennybe néznek, hogy a menny titkait kutatják, hogy a láthatatlan világba beleláthatatlanodó Jézust keresi a lelkük. Sőt ez éppen annak a bizonyossága, hogy nagyon összekapcsolódott az életük Jézussal. A figyelmeztetés csak az állandó mennybenézés ellen szól: ne maradjanak ott túl sokáig az Olajfák hegyén, ne feledkezzenek bele, ne vesszenek bele egészen a láthatatlan világba. A mennybenézés a maga idejében nagyon is jó és szükséges dolog. Aki egyszer Istent Jézus által megismerte, nem is tudna élni többé anélkül, hogy ne nézzen mindig újra fölfelé, hogy ne igyekezzék túllátni a láthatókon - keresni a tekintetét annak a hatalmas Valakinek, Aki fölötte van az eseményeknek, Akinek hatalma van a mi problémáink és bajaink fölött. A zsoltáríró is így ujjong: “Szemeimet a hegyekre emelem, onnan jön az én segítségem” (Zsolt 121,1) Igen, éppen ez a nagyszerű, hogy túlemelhetem a tekintetemet a bajokon, a problémákon, a földi élet gondjain, sáros, göröngyös útjain, föl, föl Valakihez, Aki segíthet, föl Jézushoz, Aki nemcsak az üdvösségemnek a forrása, hanem minden olyan erőnek is, ami az idelent való küzdelmekhez szükséges! Ha nem volnának életünkben ilyen “Olajfák-hegyi órák”, amikor újra és újra megerősödhetünk Jézussal való közösségünkben: elszáradna a lélek bennünk, s olyanok lennénk - mint ahogyan múltkor mondta valaki -, “mint a karó nélküli paszuly”, elterülve a földön, tartás nélkül, erő nélkül!

Igen, minden hívő embernek szüksége van arra, hogy rendszeresen följárjon arra a bizonyos Olajfák hegyére, hogy kiemelkedjék a földi élet zajából, és belenézzen a láthatatlanba, a végtelenbe, a mennyei világba! Nem egyszer s mindenkorra kapunk egy olyan erő-tőkét, ami egy egész életre elegendő az élet keresztjeinek a hordozására, az élet küzdelmeinek a megvívására, a bűnök és kísértések ellen való küzdelemre, hanem mindig éppen annyit ad az Úr, amennyi az adott pillanatban szükséges. És ez az erő, amit az Úrtól kapunk, oh, de nagyon szükséges mindnyájunknak! Akármilyen munkakörben végezzük is a napi feladatunkat - tanításban, konyhában, orvosi rendelőben, tudományos kutatásban, szürke hivatalban, vagy gyárban -, azt az erőt, amivel ki-ki a maga munkáját Isten dicsőségére és emberek javára végezheti, ezt az erőt fölülről kapjuk hozzá!

Olyan jó az, hogy úgy gondolhatunk Jézusra, mint Aki ott van a mennyben! Ezzel az egész titokzatos mennyei világ valahogy reálisabbá válik a számunkra. A szüleim halálakor éreztem valami ilyesfélét, azt, hogy mintha közelebb jött volna hozzám az az egész láthatatlan isteni világ, azáltal, hogy életemnek ilyen drága darabjai, mint az édesapám meg az édesanyám révén: egy-egy szállal több, ami engem is odafűz a mennyhez. Nos, Jézus mennybemenetele is ilyen élmény kell hogy legyen. Nem az tehát, hogy Ő ment el valahová messze, hanem az, hogy az a titokzatos és távolinak képzelt mennyei világ jött lélekben közelebb, lett élőbb valósággá azáltal, hogy ott van Jézus! Igen: nézzünk csak a mennybe! Jó dolog az! Minden ilyen istentisztelet itt a templomban, ahol az Ige hirdetése által a mennyei világ egy-egy darabja tárul föl előttünk: ilyen "Olajfák-hegyén töltött óra" a számunkra... Meg az a naponkénti elcsendesedés Isten előtt, Bibliával a kézben, négyszemközt az Úrral, amikor a szívünk legbelsőbb titkait nyitjuk meg Előtte: az is ilyen Olajfák-hegyi mennybenézés, erőmerítés! Ilyenkor válik könnyűvé a szív, tisztul meg a tekintet, csitul le a lelkiismeret; ilyenkor simul ki a gond barázdálta arc. Ilyenkor telítődik meg szeretettel, jó szándékkal a lélek, mennyei erővel az akarat! Drága pillanatok, órák ezek, amikor lélekben mi is ott állhatunk az Olajfák-hegyén, nézvén a mennybe, túl a láthatókon, a láthatatlan Jézusra! Sok hívő ember tapasztalata az, hogy élni se tudna már a mennybenézésnek e nélkül a lehetősége, ajándéka nélkül!

2) De ...! Ezzel a mennybenézéssel visszaélni is lehet. Ez a visszaélés pedig abban áll, hogy az ember úgy foglalkozik a láthatatlan dolgokkal, a mennyei világgal, hogy közben elfeledkezik a látható, földi világ dolgairól. Persze olyan is van - és talán ez a több -, hogy az embert annyira lekötik a földi dolgok, problémák, hogy miatta egészen elfeledkezik a mennyeiekről. De fordítva is lehetséges, tehát, hogy az embert a menny szépsége annyira megbűvöli, hogy megveti miatta a földieket. Vannak emberek, akik számára ez a világ a maga küzdelmeivel, gondjaival, szomorúságaival csak egy szükséges rossz, amit legszívesebben itt hagynának, ha tudnák. Sokan vannak, akik elmenekülnek a valóságos életből, annak problémáitól, ahová csak lehet, pl: a könyvek közé, vagy a magányba, vagy a képzelet világába, a vallásos ember pedig az Istennel való meghitt közösségbe. Ne értsük félre: nagyon jó dolog és szükséges ez a meghitt közösség az Istennel, de nem úgy és nem azért, hogy így keressen az ember kikapcsolódást a földi élet feladataiból, meneküljön a realitások világából. Az Istennel való közösség, a mennybenézés nem arra való, hogy kikapcsolódjunk a világból, sőt éppen arra, hogy helyesen tudjunk bekapcsolódni a mindennapi élet problémáiba, dolgaiba! A földi életet megvető, a mindennapi feladatait elhanyagoló kegyességre szól ez a kijózanító figyelmeztetés: “Mit állotok nézve a mennybe”? Tehát azoknak a hívőknek, akik gondosan ápolgatják a lelküket, de ápolatlanul hagyják a lakásukat, vagy akik gondozzák az Istennel való kapcsolatukat, de elhanyagolják az emberi kapcsolataikat.

Az Istenben való hit éppen nem arra való, hogy álmodozóvá tegye az embert, hanem arra, hogy emberebb emberré váljunk általa. Istennek nem kellenek az olyan imádkozó kezek, amelyek nem jól végzik a mindennapi kötelességüket. Nem sokat ér az olyan imádság, vagy istentisztelet, amelynek a hatása nem terjed túl az “ámen” szó kimondásán. Nem sokat ér az olyan mennybenézés, ami nem tisztítja a látásunkat a mellettünk élő emberek szükségeinek az észrevételére. Semmit sem ér az olyan hit, amely nem válik mindig, újra jó cselekedetté is! - Igen, a mennybenézés és a Földön való hasznos forgolódás ugyanúgy összetartozik egymással, mint a hit és a belőle fakadó jó cselekedet. “Hit és jó cselekedetek” - ezt így már nagyon megszoktuk. De ha így mondanám: Istenben való hit és gyári munka; hit és mosogatás; hit és iskolai bizonyítvány; hit és hivatali ügyintézés; hit és családi élet... - így már nehezebb és szokatlanabb. Pedig így is összetartozik, sőt a gyakorlatban legtöbbször éppen így tartozik össze az Istenben való hitünk a világban végzett jó cselekedeteinkkel! Mert mi a jó cselekedet? Nem olyan plusz a köteles, mindennapi munkán felül, ami glóriát von a fejem köré, hanem az a jó cselekedet, hogy amit teszek, amit éppen csinálok: azt csináljam jól! Legyen az házi munka, vagy igehirdető szolgálat, cipő felsőrész készítés, vagy tudományos kutatás... - jól csináljam, ne utálva a munkámat! Ne kényszerűségből, mint egy szükséges rosszat - mert hát valamiből meg kell élnem -, hanem mint olyan lehetőséget, amivel használni tudok másoknak, amivel szebbé, jobbá tehetem a világnak egy kicsi darabját. - Nemcsak az a jó cselekedet, amit bizonyos jótékonysági célzattal teszek valakivel, amit külön meg szoktak köszönni, mint rendkívüli teljesítményt, vagy ami meghatja az embereket, hanem minden olyan személytelen szolgálat is, amiben áldozat van, amiben hűség van, amiben szeretet van - amiben felülről kért és kapott erő van, amiben Krisztus lelkisége van. A mindennapi feladataink elvégzéséért éppen úgy felelősségre vonatunk egyszer majd, mint a lelkünk szükségeinek az ápolásáért.

“Mit állotok nézve a mennybe?” - kérdezik Igénkben az angyalok. Jó és szükséges dolog a mennybe nézni. Ne mulaszd el semmiképpen! De éppen azért jó, hogy általa annál erőteljesebben ragadhasd meg, és annál áldottabban végezhesd el a földi munkát. Hiszen a lelki Olajfák-hegyén töltött ünnepi percek és órák áldása éppen az, hogy hűségesebb szolgája lehess Annak, Aki visszajön majd az ég felhőin át, ítélni élőket és holtakat, számon kérni rajtunk a láthatókat és láthatatlanokat. Azzal a szándékkal, hogy fölkészülünk, és erőt merítünk a földi feladatainkhoz, ezzel a szándékkal nézzünk hát most is a mennybe, és könyörögjünk együtt: “Hinni taníts, Uram, kérni taníts! Jézus, te visszajössz: várni taníts!”... (479. ének 4. vers).

Ámen

Dátum: 1964. május 7. Áldozócsütörtök.

A mai naptól szép, piros muskátli szegélyezi a templomunk kertjében a zöld füvet. Talán nem mindnyájan tudjátok, hogy ez a kedves színfolt konfirmandusaink ajándéka. Minden most konfirmáló fiú és leány hozott egy-egy tő muskátlit, ami egész nyáron ott virít majd mindnyájunk gyönyörködtetésére a templom előtt. De ez a muskátli nemcsak ajándék, hanem jelkép is: amiképpen azok a virágok elültetve belegyökereznek az egyház kertjébe, azt szeretnénk, ha úgy nőnének és gyökereznének bele a most konfirmáló fiaink és leányaink a gyülekezet közösségébe, az Isten országa lelki talajába, a Jézust követő életformába. Eddig szüleik akaratából voltak egyházunk tagjai, mostantól fogva saját, önkéntes hitvallásuk és fogadalomtételük alapján csatlakoznak a Jézust követni akarók táborába. A kánai menyegző példájával szeretném bemutatni, hogy milyen rendkívüli kiváltság az ember számára, akár fiatal, akár öreg, ha Jézust követve, Jézussal együtt járva élhet ebben a földi világban!

Még mindig kísért sokakat az a téves gondolat, hogy a vallás, az Istenben hívő életforma megrabolja a fiatalságot, elveszi az élet természetes örömeit. Örömtelenné, világfájdalmassá, koravénné teszi az embert. Sok ember úgy képzeli, hogy ha Jézust követni akarja, sok mindenről le kell mondani, ami a földi életben szép, kedves, jó. Mindig beleütközik valami tilalomfába. Olyan szabályokba, hogy egy hívő embernek ezt nem szabad, azt nem szabad. Attól fél, hogy a derűt, a vidámságot, a tréfát, a szórakozást nem nézi jó szemmel Isten. Úgy képzeli, hogy a hívő ember olyan, mint azok a középkori festményeken látható vértelen szentek, akiknek az arcáról eltűnt a mosoly. Akik komoran, áhítatos tekintettel, természetellenesen átszellemült ábrázattal merednek egy láthatatlan világba. Ha valaki ilyen savanyúnak, fancsalinak képzeli a hívő életet, Krisztus követését, nem csoda, ha nem vágyik rá, sőt visszariad tőle! A kánai menyegző története azt mutatja, mennyire téves ez az elképzelés. Egy menyegző, egy lakodalom a földi élet vidámságának, jókedvének egyik jellegzetes megnyilvánulása. Jézus nemcsak részt vett rajta, hanem isteni hatalmának első jelét egy lagziban - az emberi boldogságnak és örvendezésnek egy ilyen alkalmán - mutatta meg! Méghozzá bor adományozásával! Sőt, jóízű és bőségesen elegendő bor adományozásával!

Ez azt jelenti, hogy Isten nem ellensége az élet természetes örömeinek, boldogságának. Sőt: adományozója! Nem bűn a vidámság, a jókedv, sőt Isten ajándéka, amivel széppé és gazdaggá akarja tenni a földi életet. Jézus nem akar szellemeket, kísérteteket csinálni az emberekből. Ő, aki maga is testben járt ezen a földön, tudja, hogy a testnek is megvannak a jogai. Jézus nemcsak a mennyei boldogságot, hanem a normális földi boldogságot is az embernek szánta. Azt akarja, hogy legyen ünnep egy születésnap, legyen vidám egy esküvő, legyen kellemes és jókedvű egy kirándulás, legyen szórakoztató egy teniszparti vagy egy futball-játék! Legyen jóleső a fiúk és lányok együttléte egy társaságban! Nem arról van szó, hogy legyen az egész élet egyfolytában ünneplés és szórakozás, kirándulás és játék - ahogyan sok mai fiatal képzeli az életet -, Jézus sem tette minden nap, amit a kánai menyegzőn művelt. Mindennek rendelt ideje van: a komolyságnak is, a vidámságnak is, az ünnepnek is, a hétköznapnak is, a munkának is, meg a játéknak is. De az élet örvendetes alkalmai legyenek örvendetesek! Jézus szívesen részt vesz az ilyen alkalmakon!

Hajlandók vagyunk azt gondolni, hogy Jézusra csak életünk különféle bajaiban, szomorúságaiban van szükség, az élet örömeiben nem. A kánai menyegző példája arra figyelmeztet, hogy nemcsak az élet szomorú óráiban, nemcsak a megpróbáltatások idején akar Jézus a hívő ember barátja lenni, hanem az öröm és a boldogság alkalmaiban is. Istenben való hitünk ne csak a sötétség ijesztő árnyai között szolgáljon világító lámpásul, hanem használjuk akkor is, amikor verőfényesen ragyog minden körülöttünk, mint a jókedv a lakodalmon! A hívő embernek szabad vidámnak lenni, jókedvűen kacagni, az élet szépségeiben gyönyörködni, nem botránkozik meg rajta Jézus! A történetben azt olvassuk, hogy Jézust is meghívták tanítványaival együtt a menyegzőre. Mi se féljünk meghívni szórakozásainkra! Ne féljünk azért könyörögni, hogy hadd tölthessük el Vele a szabadnapunkat, a pihenés óráit, az üdülés, a kikapcsolódás idejét! Minden ilyen ünnepet az Ő jelenléte szentel igazán ünneppé! Ilyen gazdag Istenünk van Jézusban, Aki nem kívül vagy fölül áll a természetes, földi életen, hanem benne van és megszenteli azt!

Jézus jelenléte teszi a szórakozásainkat tiszta szórakozássá, az örömünket tiszta örömmé! Van sok hamis öröm és élvezet is, ami lehervasztja a szépséget, amit az ember később rettenetesen megbán. Az igazi öröm az, amiben Jézus is ott lehet! Ha úgy érzed, hogy Őt nem hívhatod meg oda, ahová menni akarsz, akkor inkább te se menj el! Akkor ott valami nincs rendben! Akkor nem tiszta az a hely, szórakozás, öröm, amibe nem tudod meghívni Jézust! Ha nem Neki való, akkor neked sem való! De ahol Jézus jelen van, ott neked is szabad örülni, szórakozni, mindig Jézussal együtt!

Itt, a történetben arról is szó van, hogy Jézus borrá változtatta a vizet. Az jobb, vidámítóbb volt, mint a másik bor, amiről a házigazda gondoskodott. Ezt úgy is lehet értelmezni, hogy ha valaki Jézussal megy szórakozni, alkohol nélkül is vidámabban, kellemesebben érezheti magát, mint mások talán mámoros fővel. Több örömöt talál egy kirándulásban, mint más egy éjszakai kicsapongásban. Több boldogságot kap egy önmegtartóztató, tiszta beszélgetésben egy lánnyal, mint más egy szabadjára engedett, erkölcstelen viszonyban! Jézus jelenlétében borrá lesz a víz, nagyszerűvé az egyszerű, többé a kevesebb, mámorítóvá a józanság, rendkívülivé a rendes, csodálatossá a természetes! Teljes örömmé válik még az is, amiben más semmi örömöt nem találna!

Azért is nagyon fontos Jézus jelenléte az életünkben, mert velünk is az történik előbb-utóbb, ami ott volt Kánában, hogy elfogy a borunk. Így van ez a világ minden örömével, vidámságával. Egyszer elfogy! Nincs belőle annyi, amennyi végig kitartana az egész életre. Mi, idősebbek, tudjuk ezt: mi mindennek tudtunk már örülni az életben! Milyen sok örömünk volt, és hová lettek? Mi lett belőlük? Nemcsak a “bűnös örömökkel” van ez így, hanem az élet drága, tiszta örömeivel is. Még az emberi szeretet édessége is olyan öröm, ami egyszer elfogy. Az az öröm, ami ma tölti meg valakinek a szívét, holnapra könnyen fordulhat szomorúságra. Például egy minden tekintetben boldog házasság tiszta örömének a bora is elfogyhat, hiszen addig tart, mint ahogyan az eskü is kifejezi: “holtomiglan, holtáiglan”. Az élet és a szeretet legjobb bora is elfogy egyszer. Ha nem létezne valami jobb ennél a világon, akkor nagyon szomorú lenne az élet. De ha Jézus ott van: Ő cselekszik és adja a mennyei borát, hogy kitöltse vele az ürességet. Amikor elfogy a természetes öröm, a földi bor, Jézus újat ad helyette: Jobbat, igazabbat, többet. Olyat, ami nem fogy el soha többé. Milyen szomorú lehet azoknak a szíve, akik nem hívták meg Jézust az életükbe, akiknek ha elfogyott a földi boruk, nem maradt más, csak az üres poharuk. Nagy, rémítő üresség, nihil, amit nem tölt meg senki semmivel!

Csodálkoztok, hogy Jézus borrá változtatta a vizet? Én nem kételkedem benne. Meggyőződtem róla, hogy az a Jézus, Aki Kánában a vizet borrá változtatta, mást is meg tud változtatni. Például egy ember természetét! Hogyne lenne ilyen abszolút Úr a víz fölött, hiszen ugyanolyan abszolút Úr egy másik folyadék, a vér fölött is! Hatalmasabb, tüzesebb, veszedelmesebb a vér, mint a víz. De arról szól a történet, hogy ahol Jézus jelen van, ott változás történik, ami semmiképpen nem magyarázható természetileg! Az evangélista szerint ez csak az első jel volt, amit Kánában a vízzel tett. Ezt a jelet azóta sok jel követte. Ez csak jelképe annak, amit Jézus mindig és mindenütt véghez akar vinni ebben a világban. A természetes, vérségi szeretetet átváltoztatja a házatokban igazi lelki kapcsolatokká. A ház örömeit mennyei örömsugarakká. A ház gondjait hívő imádságokká. A ház szenvedéseit és veszteségeit lelki nyereségekké. Az életünk megpróbáltatásait áldássá. Aki Jézussal jár, annak mindig van öröme!

Nagy biztatás van ebben a történetben! Mintha azt mondaná általa Isten, hogy buzduljatok fel, emberek, új hitre! Erősödjék meg a bizalmatok, reménységetek! Hiszen olyan Megváltónk van, Aki Úr a természet felett! Aki a ti természetetek felett is Úr! Sok minden megváltozhat a te életedben is. Te is lehetsz tisztább, szentebb, igazabb, kedvesebb, szolgálatkészebb, bátrabb, keresztyénibb, Krisztusibb. Te is győzhetsz a bűneid felett! Te is szeretheted az ellenségedet! Ha elbuktál, te is felkelhetsz újra! Te is lehetsz még hasznosabb tagja a társadalomnak! Mindez nem azért, mert kiváló, nemes és erős egyéniség lettél, hanem egyedül azért, mert Jézus él, Akinek hatalma van arra, hogy borrá változtassa a vizet!

Drága, piros muskátlik! Drága konfirmandusok! Gyökerezzetek be jó mélyen Isten országának talajába, a Krisztust követő életformába! Kánában hat kővedren mutatta meg Jézus a dicsőségét. Mennyivel inkább megmutatja a dicsőségét azon, ami több, mint a kőveder: az emberen! Rajtad! Rajtam! Hidd! Várd! Kérd! Hagyd!

Ámen

Dátum: 1967. április 30.

Jézus nagy főpapi imádságából való ez a vers, amelyben Jézus a tanítványaiért könyörög. A tanítványokért való könyörgés azért olyan aktuális, mert a tanítványok itt maradtak a világban. Abban a világban, amelyik nem ismerte meg Jézust, amelyik elvetette, gyűlölte és keresztre feszítette Őt. Nem könnyű feladat Jézus tanítványaként élni a világban. Arról szeretnék beszélni, mit jelent Jézus tanítványaként élni ebben a világban.

Hogyan viszonyuljunk mi, Krisztus népe és követői mint egyház, a világhoz? Ez az ősi kérdés kétezer esztendő óta. Ahhoz a világhoz, amelyben ma és itt élünk, ahhoz a társadalmi rendhez, ahhoz az államformához, amely ebben az országban érvényes, épül. Ahhoz az életformához, amelyet ma a földön az atomkorszak technikai és tudományos lehetőségei meghatároznak. Nem egy letűnt, régi világhoz, és nem egy elképzelt, jövőbeli világhoz, hanem a bennünket körülvevő, ténylegesen meglévő világhoz. Miként viszonyuljon az az ember, aki Jézust komolyan akarja követni? Erre a világra vonatkozik, amit Jézus így mond: “Nem azt kérem, hogy vedd ki őket e világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól. Nem e világból valók, a mint hogy én sem e világból vagyok.” (Jn 17,15-16) Hadd mondjam először, hogy a világhoz való helytelen viszonyulásnak milyen kísértései fenyegettek a múltban és az egyház történelme folyamán, és fenyegetnek ma is szakadatlanul.

Egyik a világtól való menekülés kísértése. Az evangélium rettenetes félreértése, amikor valaki úgy akar hívő életet élni, hogy elzárkózik a világ elől. Kénytelen ugyan a világban maradni, de lelkileg teljesen izolálja magát tőle. A maga hívőségének fölényében lenézi, megveti ezt a pusztulásra ítélt, gonosz világot. Kivonul belőle, bizonyos értelemben szerzetesi, kolostori magatartást tanúsít vele szemben. Csak ellenséget lát a világban, amellyel szemben elzárkózással védekezik. Mindenre, ami világ, csak azt tudja mondani: Nem szabad! Pl. a hívő embernek nem szabad moziba menni, mert az világi szórakozás, a hívő embernek nem szabad részt venni a politikában, mert az nem tiszta dolog, stb. Ezt a világot megvető magatartást Jézus ítéli el legjobban. Hiszen Ő így könyörgött az Övéiért: “Nem azt kérem, hogy vedd ki őket e világból”. Pedig Ő igazán tudta, hogy milyen ez a világ!

A másik kísértés éppen ennek az ellentéte. Beleveszés a világba, elmerülés a világban, elvilágiasodás. Amennyire az evangélium félreértése, hogy ha valaki hívő ember létére megveti a világot, olyan helytelen magatartás az is, ha valaki hívő ember létére hozzáidomul a világhoz, együtt üvölt a farkasokkal. Kritikátlanul belevegyül mindenbe, amit a világ művel. Nagy baj az, ha nincs semmi különbség a hívő és a nem hívő ember élete között. Ha elmosódnak a keresztyén élet kontúrjai, amelyek megkülönböztetik a világtól. Amikor eltűnik egy Krisztus-követő ember magatartásában a határ Isten országa és a világ között. Összefolyik minden, és ugyanolyan módon él, örül, szomorkodik, aggódik, reménykedik ő is, mint az, aki nem ismeri Jézust. A beszéde, a viselkedése, a munkához való viszonya, a családi élete mit sem árul el abból, hogy Jézusban megjelent az Isten üdvözítő kegyelme minden embernek, neki is! Az ilyen elvilágiasodott emberek hallják meg most, hogy Jézus nemcsak így imádkozott értük: “Nem azt kérem, hogy vedd ki őket e világból”, hanem azt is “hogy őrizd meg őket a gonosztól” (Jn 17,15)

A harmadik féle helytelen viszonyulás az egyház és a világ között az a magatartás, amit röviden klerikalizmusnak lehetne nevezni. Ez azt a törekvést jelenti, hogy az egyház és a világ közötti viszony az egyház javára alakuljon. Az egyház parancsoljon a világnak, uralkodjon a világ társadalmi és gazdasági rendje fölött. Tudja, mi a jó, szabja meg a követendő erkölcsi és szociológiai alapelveket, és ezek legyenek irányadók a világ számára. Olyanforma ez, mintha azt mondanánk, hogy pl. a szakszervezet legyen keresztyén szervezet, a politika legyen keresztyén politikai párt által irányított, a békemozgalom legyen keresztyén békemozgalom, a tszcs legyen keresztyén tszcs, stb., mert csak így lehet jó és eredményes. Jézus nem helyezi a világ fölé az egyházat, amikor ezt mondja Övéiről: “Nem e világból valók, a mint hogy én sem e világból vagyok“. (16. vers)

Van egy negyedik kísértése is az egyháznak a világhoz való viszonyulásában: ez az előbbi ellentéte. Kiszolgálja a világot. Túlzott lojalitásában nem csak azt adja meg a császárnak - vagyis a világnak -, ami a császáré, hanem azt is, ami az Istené! Amilyen ártalmas az egyház törekvése, hogy uralkodjon a világ felett, olyan ártalmas és helytelen lenne az a magatartása is, hogy kiszolgálja a világot. A világnak ártana egy ilyen behódolással a legjobban, mert a világnak szüksége van az egyházra, a hívő emberekre, éppúgy, mint az emberi szervezetnek a sóra! Ennek a világnak feltétlenül kell az a valami, ami “nem e világból való”. Ha a hívő emberek nem adják ezt meg a világnak: meglopják, megcsalják a világot!

Sem az elzárkózás, sem a bemerülés, sem a fölötte való uralkodás, sem a kiszolgálás nem helyes viszonyulás a világhoz. Akkor mi a helyes magatartás? Az, amit Jézus mond: benne lenni a világban, de a világban lévő gonosztól mentesen. Nem e világból való lelkülettel, erőkkel, de egészen benne a világban. Ha úgy fogalmaznánk meg a kérdést, hogy mivel tartozunk a világnak, azt kellene válaszolnom: Azzal, hogy egészen Krisztuséi legyünk, teljesen keresztyének legyünk ebben a világban. Minket, hívő embereket a mi Urunk ebbe a világba küldött! De nem azért, hogy tanítói legyünk a világnak, akik jó tanácsokat és recepteket osztogatnak, akik a világ szociális programját jobban tudják, vagy akik a világ politikai törekvéseit lenézik, fölötte képzelik magukat, vagy behódolnak e világ hatalmasságainak. Nekünk nem ilyen receptünk van a világ felé, hanem egy boldog üzenetünk: “Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3,16) Azért vagyunk keresztyének, hogy ezt az evangéliumot, ezt a jó hírt vigyük ebbe a világba! Tudnunk kell, hogy nincs más világot megváltó erő, mint a tiszta, megalkuvás nélküli evangélium, Krisztusról való bizonyságtétel!

Persze, ezt nemcsak hirdetni kell, hanem meg is kell élni! Így fejezte ezt ki Pál apostol: “Mert Krisztus jó illatja vagyunk Istennek, mind az üdvözülők, mind az elkárhozók között; Ezeknek halál illatja halálra; amazoknak pedig élet illatja életre.” (2Kor 2,15-16) Krisztus jó illatja! Semmi sincs, ami olyan csendben, észrevétlenül, szabadon és ellenállhatatlanul képes lenne terjedni, mint az illat! Csokoládégyár mellett kint az utcán is rögtön tudja, megérzi mindenki, hogy mit készítenek bent az épületben. Ha a szomszédban minden ajtó és ablak be volna zárva, és valaki vak és süket lenne is, a terjedő illatot akkor is tudomásul kellene vennie. Ahogy egy közönséges papírdarabon is sokáig megérződik még, hogy mi volt belecsomagolva, egy rúd kolbász, hagyma, vagy kölnivizes üveg, úgy kell a hívő emberen is megérződni annak, hogy hisz a megfeszített és feltámadott Krisztusban. Olyan szorosan kell lélekben érintkeznünk Jézussal, hogy körülöttünk a világban bizonyos légkör alakuljon ki úgy, hogy aki egyébként süket és vak, az is megérezze Krisztus jó illatját rajtunk.

Mi legyen konkrétan, gyakorlatilag a teendőnk? Két dolgot hadd említsek:

1) Ennek a világnak feltétlenül szüksége van olyan emberekre, akik egészen komolyan veszik az isteni parancsolatokat, úgy is mondhatnám: a Krisztusi életet! A Tízparancsolat és a Hegyi Beszéd etikáját azzal hirdetjük leghangosabban, ha megéljük! Az a mód, ahogyan a hívő emberek megélik a házaséletet, a családi életet, legyen bizonysága annak, hogy lehet ma is tiszta és boldog házasságban élni! Isten törvényei ezt biztosítják az ember számára ebben a világban. Azzal, hogy komolyan veszi: “ne lopj”, illusztrálja, hogy legjobb üzlet az abszolút becsületesség. Vagy pl. ismeritek a 9. parancsolatot: “Ne tégy felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot”! Ha a keresztyén ember ennek a parancsnak engedelmeskedik, ezzel határozottan kitaszítja e világban a pletykáktól, a rosszindulatú gyanúsítgatástól megfertőzött légkört. Vagy pl. amikor valaki komolyan veszi, amit Jézus a második mérföldkőről mondott, vagyis olyan szolgálatot vállal önként, amire nem köteles, figyeljétek meg, felderülnek az arcok. Felenged másokban is az önzés, szívélyessé válik a viszony, javul a munkamorál. Érzitek, mennyire szüksége van a világnak arra, hogy Isten parancsa szerint éljenek benne a hívő emberek?

2) Azután feltétlenül szüksége van a világnak olyan emberekre, akik az Istentől kapott bűnbocsánatot beleviszik a mindennapi életbe. A bűnbocsánatot sem azért kapjuk, hogy önző módon megtartsuk magunknak, hanem hogy továbbadjuk másoknak. Talán azt az embert, aki gyakorolja a bűnbocsánatot, gyengének fogják bélyegezni, de ne törődjetek vele! Egy világ bűnbocsánat nélkül maga a pokol! Mutassátok be a világnak, hogy mit jelent megbocsátani az embereknek az üzemben, a gyárban, a családban, vagy itt, a gyülekezetben! A megbocsátás az evangélium leghatékonyabb, szavak nélküli prédikációja! Szüksége van rá ennek a világnak!

Befejezésül egy képet hadd mondjak el! Egy háborúban megsérült templom javításán dolgoztak a munkások. Néhányan azzal voltak elfoglalva, hogy nagy kődarabokat faragtak vésővel és kalapáccsal. Odament hozzájuk valaki, és megkérdezte az egyik munkást: Maga mit csinál itt? A kérdezett fáradtan és egykedvűen válaszolt: Láthatja! Köveket faragok! A másikat is megkérdezte: Mit csinál maga itt? Az illető gondterhes pillantással válaszolt: Öt gyermekem van otthon, muszáj sokat dolgoznom, hogy enni adhassak nekik. A harmadikat is megkérdezte: Mit csinál itt? A kérdezett büszkén mutatott rá a szépen megfaragott kőre, és így válaszolt: Templomot építek! - Így viszonyuljon a hívő ember a világhoz! Ki-ki a maga helyén úgy végezze a rábízott feladatot, mint aki templomot épít Istennek, az Ő neve dicsőségére!

Ez a világhoz való viszonyulás, amire Jézus gondolt, amikor az Övéiért így könyörgött: “Nem azt kérem, hogy vedd ki őket e világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól. Nem e világból valók, a mint hogy én sem e világból vagyok”. Bár azzal a szándékkal tudnánk minden nap a világba indulni, amit ez az imádság kifejez:

Szívből könyörgök néked,
Kegyes teremtő Istenem:
E napot is engedd meg
Békességgel véghezvinnem,
Akaratodat tanulnom,
Útaidban járnom;
Oltalmad béfedezzen,
Kedvem kedved szerint légyen.

Ámen

Dátum: 1959. április 12.

Kedves Testvéreim! Ebből a most felolvasott szomorú történetből Jézus utolsó jajkiáltását szeretném idehozni, és erre szeretném ráirányítani a figyelmeteket. Próbáljuk meg a valóságnak megfelelően beleélni magunkat Jézus szenvedéseibe és gyötrelmeibe, és lekötelező hálával elfogadni a szenvedés gyümölcsét. A szenvedés legnagyobb mélysége és a hálánk legnagyobb foka ebben a felkiáltásban fejeződik ki: “Én Istenem, én Istenem! miért hagyál el engemet?” (Mt 27,46) Valóban, miért hagyta el még az Isten is Jézust? Mennyi gyötrelem van ebben a picinyke szóban! Mekkora kegyelem van a reá adott válaszban! Ezt hadd láttassa meg most velünk Isten Szentlelke a nagypénteki evangéliumban!

A reformátusok a nagypénteket tartják a legnagyobb ünnepüknek. Ez a megállapítás helyes abban a tekintetben, hogy valóban az egész evangélium summája, központi igazsága Jézus keresztjében koncentrálódik. Az egész keresztyénség, szerte az egész földkerekségen, és talán éppen ebben az órában Jézus keresztje köré sereglik, oda, a Golgotára. Ennél jobbat nem is tehetne. De vajon a valóságnak megfelelően látjuk ezt a keresztet? Nem vagyunk túlságosan hozzászokva, hogy bizonyos művészi megjelenítésben szemléljük Jézus szenvedését, gyötrelmeit és halálát? Hogy Dürer, Rembrandt, vagy Munkácsy szemével lássuk Megváltónkat a Golgotán? Vagy a Máté passió felséges zenéjében gyönyörködve ringatózzék el a lelkünk különösen megható, ünnepi áhítatban? Nem válik-e a nagypénteki áhítatunk különleges műélvezetté? Sőt Jézus Krisztus alakját nem a tizenkilencedik század hódolatának dicsfényével övezve látjuk? Glóriának látva azt a töviskoronát, ami legnagyobb megalázatásának a szimbóluma volt?

Próbáljuk realizálni magunkban: az akkori keresztrefeszítés 1900 egynéhány évvel ezelőtt, egészen más volt, mint ahogyan azt mi elképzeljük. Ami akkor, időszámításunk harmincharmadik vagy harmincnegyedik esztendejében - nem tudjuk egész pontosan -, azon a pénteki napon a Golgotán történt, nem volt áhítatosan szép, hanem valami egészen rettenetes dolog. Szörnyűséges valóság volt! Aki akkor a kereszten függött, az emberek szemében egyáltalán nem a glóriás Krisztus volt, hanem egy veszedelmes gonosztevő, Akit ki kellett végezni! Dühös tömeg vette körül, mikor a keresztfára vonszolták. Úgy mutogattak reá, mint egy lázadóra, mint aki megszegte Isten törvényét, és most méltán járja a jól megérdemelt kálvária útját. A fájdalmak útján nem kísérte Őt a hódolók tömege, akkor e keresztyénségből még nem volt semmi. Hozzátartozói is csak távolról vetettek egy-egy rémült pillantást Reá. Akik hittek Benne és együtt jártak Vele, szerteszét futottak a szélrózsa minden irányába, és megbújtak egy biztonságot nyújtó fedezékben. Nagy elhagyatottságban, egyedül járta végig szenvedésének útját. Nemcsak külsőleg, hanem belsőleg is egészen egyedül.

Kedves Testvérek, a kereszt, ami azóta fogalommá lett számunkra, abban az időben akasztófának számított. A rabszolgákat, gyilkosokat és a legelvetemültebb bűnösöket akasztották ezen a módon fel. Milyen rettenetes látvány: akasztófán volt képviselve Isten országa a földön! Isten számára ez az egyetlen hely jutott. És ez a keresztfa ott volt felállítva az országút mentén. Az arra menő emberek hivatva érezték magukat arra, hogy egy-egy élesebb követ, vagy egy még élesebb gúnyolódó szót dobjanak rá, és meg is tették. Ki tudna belelátni a gyötrelem tengerébe, ami Jézus lelkén átviharzott ebben az órában? Ó, de gonoszul és ostobán kiáltották oda:“Másokat megtartott, magát nem tudja megtartani. Ha Izráel királya, szálljon le most a keresztről, és majd hiszünk néki. Bízott az Istenben; mentse meg most őt, ha akarja; mert azt mondta: Isten Fia vagyok”. (42-43. vers) Mit mondjon ezeknek az embereknek? Mondja azt, hogy azért nem szállok le a keresztről, mert Isten Fia vagyok? Mondja azt, hogy: emberek, értsétek meg, hogy nem magamat akarom megmenteni, hanem titeket! Ezért kell erről a földről ilyen szörnyű halállal kipusztulnom! Nem mondja! Miért mondaná? Akkor még úgysem értette volna meg senki. Most teljesen egyedül kell végigjárnia és végigküzdenie minden harcot. Azt olvassuk, hogy hat órától kezdve sötétség volt kilenc óráig. A mi időszámításunk szerint déltől három óráig támadt ez a sötétség. Nyilván teljes napfogyatkozás következtében, fényes nappal. Mintha egy ijesztő, kozmikus gyász borult volna az egész Golgotára. Megdöbbent csend támadt a kereszt körül. Ebben a mély, sötét csendben ott függött Jézus. Még az eget sem látta. Mintha az alvilág sötét hatalmai húznák egyre jobban lefelé. Mintha az Isten sem akarna tudni Róla. Ott függ menny és föld között. Mint egy átkozott, akit kivetett magából a föld, és Akit nem akart befogadni a menny.

Három órát tartott ez a rémült sötétség. Annyira, hogy már Jézus sem bírta tovább, felkiáltott: “Én Istenem, én Istenem! miért hagyál el engemet?”. Külön megjegyzi a szentíró, hogy “nagy fennszóval kiálta Jézus”. Ez nem egy elhaló sóhaj volt, egy haldokló utolsó sóhajtása. Egy iszonyattal teli jajkiáltás, mint amikor a hullámok között merül el valaki. Egy éles, borzongató sikoltás töltötte be a Golgotát ebben a pillanatban. Ki tudná átérezni azt a rémült fájdalmat, ami ebben a felkiáltásban kifejeződik? Hiszen, Testvérek, ez a borzalmak borzalma! Ez maga a pokol! Ez a kárhozat ítélete: Istentől elhagyatva lenni, Istentől elszakadva lenni! Mit tudjuk mi, mit jelent a világ bűneivel megrakottan lépni Isten ítélőszéke elé?! Kiszolgáltatva lenni a sötétség minden hatalmasságának, amit a bűn megérdemel! Az elkárhozó lélek kínja remeg át a kiszáradt testen. Ez formálódik szavakba, mikor így kiált fel: “Én Istenem, én Istenem! miért hagyál el engemet?”. Testvérek, ez az a pillanat, amit késő évszázadok múlva az Apostoli Hitvallásban így fogalmaztak meg: “Szálla alá poklokra”. Ez volt a legrettenetesebb, a legszörnyűségesebb! Elszakadni az Élet forrásától, attól az Istentől, akivel egy volt. Akiről azt mondotta: “Én és az Atya egy vagyunk.”, “Aki engem látott, látta az Atyát”! Nem a szögek, amik átfúrták a testét, nem a gúnykacaj és nem más gyötrelmek, hanem az a tény, hogy elveszítette Isten jelenlétének a tudatát. Meghasadt a lénye, és az emberi lénye végigszenvedte a kárhozatot. “Én Istenem, én Istenem! miért hagyál el engemet?”. Mi is csak megrendült lélekkel mondjuk Utána: “miért”? Miért kellett Istennek is elhagynia Jézust?

Most látszik, hogy itt nem egy általános kivégzés történt, amilyen nagyon sok volt már eddig is ezen a földön. Valaki a poklot járta végig! Itt megváltó halál történt! Más helyett, másért! Valaki mást helyettesített akkor, amikor ezt a szörnyű áldozatot vállalta. Másról vette le a kárhozat ítéletét, valakit a pokoltól mentett meg, valakit az ítélettől váltott meg ezzel a szörnyűséges kereszthalállal. Valaki mást. De kit? Ki lehet az, akiért ekkora áldozatot hozott Isten? Te, meg te, meg én! Testvérek, nekünk már nem is így kell kérdezni: Én Istenem, miért hagytad el Őt? Hanem így: Én Istenem, kiért hagytad el Őt? Azt már csak térden állva lehet tudomásul venni, hogy érettem, miattam, helyettem! Isten mindnyájunk bűnét Őreá vetette, és a mi nevünkben áll ott vádlottként Isten ítélőszéke előtt. Jézus nemcsak úgy érzi, mintha elhagyta volna Isten, hanem át is érzi az Istentől való elhagyatottság teljes kínját - mert ez a pokol! Elszakadva lenni Istentől, az élet forrásától. Elvágva lenni az örök élettől. Ez a pokol! Ettől váltott meg minket, ettől mentett meg minket. Ezért kellett elhagynia Őt még Istennek is. Ezért kellett elszakadnia Jézusnak Istentől, hogy mi azután soha ne szakadjunk el Tőle. Hogy soha ne legyen olyan pillanat az életünkben, amikor úgy érezzük, hogy elhagyott Isten. Mindig Isten közelségében és szeretetében maradhassunk. Soha ne kelljen így felkiáltanunk: “Én Istenem, én Istenem! miért hagyál el engemet”?

A mi életünkben is jöhetnek olyan időszakok, amelyek hasonlítanak bizonyos mértékben ahhoz a golgotai sötétséghez. Mintha minden világosság kialudt volna, mintha a kétségbeesés sötétsége borulna reánk. Mintha még Isten is eltávozott volna tőlünk, és nem akarna tudni rólunk. Jöhetnek olyan órák akármelyikünknek az életében, amikor különösen megértjük Jézus felkiáltását, hogy: miért hagytál el engem? Nem kell ahhoz nagy tragédia. Éppen elegendő az, hogy valaki nagyon magányos, nagyon elhagyatva érzi magát. Ugye, tudjátok, Testvérek, hogy a leggyötrőbb érzés a magány, az elhagyatottság érzése. Pszichológusok megállapítása szerint a modern embernek semmi sem hiányzik jobban, mint a védettség tudata, mint az oltalmazottság érzése. Elveszítette az Istent, ezzel együtt elveszítette a földön a biztonság érzését is. Emlékeztek, egyszer a Bethesda tavánál egy harmincnyolc éve betegen fekvő ember így sóhajtott fel: “Uram, nincs emberem!" Azóta ez a sóhajtás milliók ajkán hangzott el. A modern ember legnagyobb tragédiája, hogy bár a Holdon járt, és a Vénusz felé siet, mégis árva a tömegben. Elhagyatott a barátai között, magányosan él még a családban is. Nincs emberem! Amint a kisgyermeknek szüksége van az édesanyja oltalmazó szeretetére, úgy a felnőtt embernek is szüksége van a védettség érzésére, amit csak Isten adhat. Ebben a tekintetben a legöregebb ember is olyan, mint a kisgyermek, akinek szüksége van arra, hogy valaki védje, szeresse, babusgassa.

Kedves Testvérem, ha ilyen pillanat adódna az életedben, vess egy pillantást az Egyetlenegyre, Akit elhagyott Isten éretted. Azért, hogy soha ne érezd, hogy elhagyott volna téged Isten. Jézus nagyon jól ismeri ezt a lelkiállapotot, melléd áll, és ezt mondja: Ne félj, neked van valakid! Itt vagyok én! Én végigszenvedtem helyetted az egyedüllét minden kínját, te már soha többé nem lehetsz egyedül! Ha egyszer úgy sóhajtanál fel, hogy: Jaj, Istenem, nincs emberem!, akkor rögtön utána mondd: De van Istenem! Van egy velem szenvedő Isten! Nincs a földi életnek olyan rettenetes mélysége, amelynél mélyebben nincs alattunk Jézus! Ha tudod, hogy van Istened, akkor állj mellé annak az embernek, akinek nincs embere! Mindig a másokkal való szolidaritás vállalásában érezzük át legjobban, mennyire nem vagyunk egyedül. Mennyire igazán velünk van Isten. Lehet, hogy az a magányos lélek éppen a fiad vagy a lányod, vagy a feleséged, vagy az elaggott édesanyád, vagy már járni is alig tudó édesapád. Ne hagyd őket magukra! Ha nem hagyod magára, akkor te sem maradsz egyedül. Nem fogod egyedül érezni magad. Akkor érzed át igazán, amikor a másiknak embere akarsz lenni, hogy mennyire van neked Istened!

Testvérek! Jézus halála pillanatában olyan dolog történt, aminek jelképes jelentősége van. Hallottátok: a templom kárpitja, amely elválasztotta az Isten lakóhelyéül szolgáló szentek szentjét a templom többi részétől, a tetejétől az aljáig kettéhasadt. A nagy közbevettetés, ami a szent Isten és a bűnös ember között volt, eltűnt. Szabaddá lett az út, senki nincs kizárva Isten jelenlétéből és közelségéből. A mennyei világ ajtaja rányílt erre a földre. A mi földi életünkbe beárad az örökkévalóság levegője. Egy világgá fonódott össze az e világ és a túlvilág. Az időit áthatja az örökkévaló, és a láthatót hordozza a láthatatlan. Nincs többé olyan sötétség ezen a földön - akármilyen sorsa is legyen valakinek -, amin át ne ragyogna az örökkévalóság fénye. Valóban úgy van, ahogy énekelni szoktuk: Itt van Isten köztünk!

“Én Istenem, én Istenem! miért hagyál el engemet”? - Azért, hogy azon a halálon ütött rettentő résen át megteljék a föld Istennel, Isten világával, az örökkévalósággal. Ott, a Golgotán van a számunkra is Isten megváltó erőinek a forrása. Hadd mondjam el, hogy én is odajárok naponként hitet, reménységet, szeretetet meríteni. Oda térek vissza újból bűnbocsánatot meríteni, megújulásért, vigasztalásért, erőért. Aki most igazán itt áll lélekben Jézus előtt a Golgotán, azzal történnie kell valaminek: valami csodának. Aki a bűneire keres bocsánatot, csak itt találja meg! De itt megtalálja! Aki belefáradt az élet küzdelmeibe, itt megújulhat! Ha kiölte valakinek a szívéből ez a fagyos világ a szeretetet, itt megtöltekezhet újra mennyei szeretettel. Kifáradt valakinek a lelke a szomorúságtól, vagy a gyász fájdalmától? Itt egész bizonyosan vigasztalást talál! Ellankadt valakinek a hite? Ide jöjjön, a Golgotára! Itt újul meg hit által! Fáj valami? Itt találod meg a gyógyírt! Kísértés tüzében ég a lelked? Ide menekülj, a Golgotára, mert itt kapsz győzelmet! A közelgő halál félelme ellen keresel bátorítást? Itt az örökkévalóság, az üdvösség forrása! Fürödj meg benne, meríts bizonyosságot a saját üdvösségedet illetően! Istent keresed? Itt találod meg legbiztosabban, Jézus keresztjénél!

Ne csak ünneppé tegyük nagypénteket, hanem tárjuk ki magunkat az előttünk kitárult menny előtt, hadd járjon át Isten energiája! Hadd éltessen bennünket Isten energiája otthon, családi körben, kint a világban, minden munkánk végzése közben, s majd a halál órájában is. Ezért könyörögjünk:

Jézus, vigasságom!
Esdekelve várom
Áldó szavadat!
A te jelenléted
Megvidámít, éltet,
Bátor szívet ad.
Légy velem,
Ó, mindenem!
Nálad nélkül nem is élek:
Te vagy örök élet!

(294. ének 1. vers)

Ámen

Dátum: 1966. április 8.

Az elmúlt hét folyamán minden este arra kértem az itt szolgáló igehirdetőket, hogy az üzenetet úgy mondják el, mintha csak egyszer találkoznának velünk. Ezt a szempontot, megvallom, a legnehezebb volt önmagamra alkalmazni. Hiszen éppen nekem, aki szinte minden vasárnap hirdetem az Igét, és hét közben is többször szolgálok itt, nehéz úgy szólnom, mintha csak egyszer találkoznánk. És ha most mégis megpróbálom ezt, nagyon jól érzem, ez azt jelenti számomra, hogy ma este nem lehet okoskodni, bölcselkedni, szép és érdekes dolgokat elmondani, nem lehet részletkérdésekről beszélni. Sürget az alkalom, egyetlenegy prédikációba kell belesűríteni mindent. A legfontosabbat, és azt is nagyon egyszerűen és komolyan. Így szeretném tehát elmondani Istennek azt a néhány komoly és sürgető üzenetét, amit Jézusnak az elveszett drahmáról szóló példázatából én is megláttam. Első mondanivalója Jézusnak hozzánk ma este: Te ember! Akárki vagy, akárhonnan jöttél, akármilyen ember vagy testileg, lelkileg vagy szellemileg, mérhetetlenül drága érték vagy! Ezt most nem én mondom, hanem Jézus mondja ezen a példázaton keresztül.

Sokszor elgondoltam már, hogy vajon miért volt olyan fontos az asszonynak az elveszített drahma, hogy olyan nagy ügyet csinált belőle? Felforgatta az egész házát, gyertyát gyújtott, söpört, takarított. Vajon olyan nagy érték volt az a drahma? Az értéke volt ennek olyan magas? Nem, utánanéztem, egyáltalán nem volt valami különlegesen értékes pénz. Ennél sokkal nagyobb értékű pénzek is voltak forgalomban. Pl. a tálentum, amely több tízezer forintnyi értékű pénz volt. Az a drahma, amiből egyet elveszített az asszony, 1,50-et ért. Tehát körülbelül egy átszállójegy ára volt ennek az értéke. Miért volt hát annyira oda érte az az asszony? A szomszédait is mind odahívta, hogy vele együtt örvendezzenek, mert megtalálta a drahmáját! Hiszen egy ilyen örvendező együttlétnek a költsége sokkal nagyobb volt, mint annak a megtalált pénznek az értéke! Tehát nyilván nem a valóságos értéke számított ennek a pénznek, hanem valami más. Micsoda? Ebben az időben a menyasszonyi pártát díszítették kifényesített pénzdarabokkal, mégpedig éppen tízzel, és éppen drahmával. És ebből veszett el egy. Ez az asszony lehet, hogy éppen a menyegzőjére készült. Éppen menyasszony volt - akkor azért volt olyan drága számára az a drahma. Lehet, hogy régebben megvolt az esküvője, és akkor élete egyik legdrágább emlékeként őrizte, és azért nem tudott belenyugodni az elvesztésébe. Tehát nem önmagában volt az értéke. Nem magában ért valamit, hanem azért ért olyan nagyon sokat, mert valakié volt, mert valakire nézve, valakinek a számára volt olyan drága az a pénzdarab. Valaki az élete legszebb ünnepén használta fejdísznek, ezért nem hiányozhatott belőle egy sem.

Érzed már, hogy miért mondtam, hogy Istennek első üzenete ma hozzád, hogy mérhetetlenül drága érték vagy? Hogy ne lennél az, hiszen a Király Fia menyegzőjén, Jézus Krisztusnak a végső, nagy győzelmi lakomáján az Ő menyasszonyának, az egyháznak a dicsőségét kell, hogy növeljed mint menyasszonyi fejdísz, mint egy ragyogó ékesség! A te igazi értéked nem önmagadban van, hanem a testi, lelki és szellemi képességeidben. Nem azért vagy olyan mérhetetlenül drága érték, mintha valutáris értéked nagy lenne, mintha valami különösen rendkívüli ember, nagyszerű példány, kiváló egyéniség lennél. Lehet, hogy az vagy, de nem ez a te igazi értéked! Hanem abban van, hogy valaki a maga számára kiválasztott téged! Valakire nézve, valakinek a számára vagy ilyen rendkívül drága érték! Sőt ha testileg egészen elnyomorodott volnál, és szellemileg teljesen elmaradt lennél, akkor is épp olyan nélkülözhetetlenül fontos volnál annak a valakinek, mint a legragyogóbb ember ezen a világon. Mint a legszentebb, legműveltebb ember, akit valaha láttál, mert nélküled nem lehet megtartani a menyegzőt! Akármilyen jelentéktelen értékű pénzdarab az a drahma, nem hiányozhat belőle egy sem! Érted már? Isten első üzenete számodra az, hogy mérhetetlenül drága érték vagy!

Isten következő üzenete számodra az, hogy ez a mérhetetlen drága érték, ez a drahma - te meg én - nincs a helyén. Legurult valahová, elveszett. Tudom, hogy ezt nem nagyon szeretik hallani. Most magatokban azt gondoljátok, hogy most jön az evangélizációnak az a szokásos fordulata, hogy mi ilyen meg olyan bűnösök vagyunk, és meg kell térni. Itt is arról van szó, hogy elvesztünk. Ki veszett el? Én vesztem el, vagy te? Éppen mi, akik ilyen szépen összesereglettünk, szinte a legkeresztyénebb cselekménynek a gyakorlására? Elveszett az, aki most valamelyik italbolt ajtaja előtt részegen tántorog, vagy aki elitta a havi keresetét, és otthon hiába várják az éhes gyerekek. Vagy aki csúnya botrányba gabalyodott bele. Vagy aki eladta a lelkét az ördögnek. De mi nem vesztünk el! - Várjatok! Az, hogy elveszett, nem jelenti azt, hogy el is züllött, lealjasodott, undorító emberré vált. Annyit jelent, hogy nincs a helyén, nem ott van, ahol lennie kellene. Tudjátok, hogy hol kellene lenni? Isten közelében, Isten jelenlétében! Isten színe előtt, Jézus társaságában. Jézussal élő közösségben, az Ő barátságában, Vele való meghitt, jó viszonyban. Tisztán és ragyogón, mint egy kifényesített drahma, hogy örülhessen nekünk az, Akié vagyunk. Így ott lenni Isten mellett, ez volna a mi igazi helyünk. És ott vagyunk? Ahogy én most elnézlek titeket, és ahogy többé-kevésbé mindnyájatokat ismerlek, hadd mondjam meg: Tudom, hogy nem vagytok ott. Egyikőtök sincs. Mert pl. valaki elégedetlenségben él, és tele van a szíve állandó panaszkodással. Vagy amikor valaki állandó sietségben él, olyan nagy haszontalanságban, hogy nem képes még egy fél órára sem elcsendesedni Isten előtt. De nagyon messze gurult el az a lélek attól, ahol kellene lenni: Isten békességet adó és hálára indító közelségétől! Vagy amikor valaki állandó félelemben és rettegésben él - nem tudom, hogy van-e ilyen közöttetek -, és egy bekövetkezhető betegség vagy halál rémképei között jár-kel ebben a világban, akkor az nem ott van, ahol lennie kellene. Nem Isten oltalmának, védelmének a biztonságában és békességében. Akkor az az ember elveszett. Amikor pl. valaki csalódik, vagy kiábrándult magából vagy az emberekből, és az alkoholnak vagy a morfiumnak a mámorában keres menekülést, mert nem bír szembenézni a valósággal, élete csődjével, akkor az az ember nem ott van, ahol lennie kellene.

Drága Testvérem, a te helyed sem ott van a kétségbeesésben, a mámorban, a hitetlenségben, vagy az idegen asszony ill. férfi karjai között! Nem ott, ahol lelkedet kár érheti, ahol az üdvösségedet elveszítheted - mert tudom, hogy ilyen is van közöttünk -, hanem az Isten tisztaságának és szentségének erőterében volna a helyed. Amikor valaki haragban van valakivel, vagy szomorú valaki miatt, vagy nagyképűségben, hazugságban, énközpontúságban jár-kel ebben a világban! - És hányan vagyunk ebben a világban! Hányan vagyunk ilyenek! Az ilyen ember nem ott van, ahol lennie kellene. Nem Istennel való élő közösségben, és nem Jézussal való meghitt, jó viszonyban. És olyan is van, hogy valaki szeretetlenségben él. Azt mondják talán róla, hogy hívő, sőt egyenesen élenjáró hívő, de nincs benne szeretet. Nem tud szeretni. Akkor pedig ő is elveszett. Értsd meg, hogy te nem odavaló vagy, ahol vagy! Neked nem az a hivatásod, nem ott a helyed! Egészen máshol volna a helyed, egészen máshol volna a hivatásod! Isten örömét növelni, Jézus dicsőségét ragyogtatni!

Az az elveszett drahma, amiről Jézus ebben a példázatban beszél, mi vagyunk. Értitek már, te vagy, meg én. Ki messzebb, ki még messzebb gurult el onnan, ahol lennie kell. Mert úgy van az, hogy észrevétlenül csúszik ki az életünk az Istennel való közösségből. Amikor egy ilyen pénzdarab elkezd gurulni, akkor a saját tehetetlenségénél fogva gurul egyre távolabb, míg azután nekiütődik valaminek, és elfekszik a szemétben, a piszokban. Valami sötét zugban. Belepi a por, elveszíti a fényét, oxidálódik. Már nem ragyog, már láthatatlanná lett. Mert minden ilyen pénzen az uralkodó arcképe volt kidomborítva. Rajtunk pedig Isten képe, hiszen a maga képére teremtett bennünket - nem? Ez az istenkép el van mosódva, annyira lemarta már a rozsda. Nem is tudnánk már, hogy hogyan kell kinézni egy Isten képére teremtett embernek, ha Isten be nem mutatta volna egy új embernek - Jézusnak az életében. Látjátok, neked is, meg nekem is olyannak kellene lennünk, mint Jézus. Mint a názáreti ácsmester fia volt. Nézz egyszer a tükörbe, és próbáld meglátni, hogy hasonlítasz-e még Jézushoz? Olvastam, hogy Sundar Singh Angliában egyszer becsöngetett egy barátjának a lakásába. A barátja kisleánya nyitott ajtót, és mikor meglátta, megfordult, és így szólt: Édesapám, Jézus van itt! Ha akkor te álltál volna ott, vajon hogyan jelentett volna be az a kisleány? Édesapám, egy fáradt, szomorú, egy nagyon züllött tekintetű ember van itt!? Egy barátságtalan, kellemetlen idegen van itt az ajtó előtt!? Mi lett az istenképpel, amire teremtett téged is Isten? Tényleg a felismerhetetlenségig eltorzult, elveszett. Tiltakozol még ellene, ha azt mondja Isten ma, hogy az az elveszett drahma te vagy?

Van még Istennek egy harmadik mondanivalója is hozzád: Isten viszont mindent elkövet, hogy megtaláljon téged. Amit az az asszony művel a drahmáért, hogy gyertyát gyújt, söpör, felfordulást, nagytakarítást rendez, benéz minden alá, ez mind halvány utalás arra, hogy Isten mit tesz érted! Isten is azzal kezdi, hogy világot gyújt. Ezért helyezte el ezen a földön a Világ Világosságát, Jézus Krisztust! Felemelte jó magasra, mint egy égő fáklyát. Odatűzte egy fára, hogy a belőle kiáradó fény sugarában lelepleződjön minden bűn és nyomorúság, a tied is, és nagyon jól látható legyen a por, a szemét és a piszok. Megvilágosodjon minden zug, ahova elgurulhatott, hogy meg lehessen találni azt a drága értéket. Érezted már, hogy milyen kíméletlen, elviselhetetlen fénysugár árad rád Jézus keresztjéből? Az ember önkéntelenül lehajtja a fejét, és csak azt érzi, hogy itt nem lehet titkolni semmit, le vagyok leplezve. Most a golgotai kereszt fényében kezd el Isten söprögetni, és az a drahma, amelyik már kezdte magát jól érezni azon a helyen, ahová gurult, kezdett hozzászokni, berendezkedni, egyszer csak azt tapasztalja, hogy valami vihar támad körülötte. Valami veszedelem egyre közelebb jön hozzá, nagy port ver fel, és sejtelme sincs, hogy őt keresi a gazdája. Egyszer csak azt veszi észre, hogy valaki elmozdítja azt a széklábat, amely olyan jó támasztékot jelentett, úgy megszokta az új helyzetét. Íme, most mintha egy nagy földrengés rázná meg, minden támasztékát elveszíti. Érte történt minden, és talán felsír a lelke, hogy végre olyan jól elhelyezkedtem ebben a nyomorult világban, megtaláltam a helyem, és megbékéltem a sorsommal, most megrendül minden körülöttem, most kell elesnem?! Testvérem, Isten keres téged! Isten támasztja ezt a vihart körülötted. Ő forgatja fel a szobát, és az egész világot érted, mert nem tud belenyugodni, hogy téged meg ne találjon.

Egyszer olvastam, hogy egy bányászra rászakadt a tárna. Élve húzták ki ugyan, de eltört a gerince, és egy életre nyomorék maradt. Egyszer a lelkipásztora felkereste, és éppen akkor ment hozzá, mikor ez a törött gerincű ember az ivócimborákkal kártyázott. Pálinkabűz és káromló szavak kavarogtak, és amikor meglátták a lelkészt, lecsapták a kártyát, és a beteg rárivallt a lelkészre: Köszönöm, tiszteletes úr, de nekem nincs szükségem Istenre! Akkor lett volna ott Isten, amikor rám szakadt a bánya! A lelkész még aznap este elmondott mindent a híveinek, akik közül többen ismerték ezt az embert, és el is határozták, hogy legközelebb elhozzák őt is a templomba. Erőszakkal, de elhozták a bibliaórára. Aztán megint, és attól kezdve mindig. A hallott Igének meglett a hatása. Ez a férfi egyre jobban kezdte érezni, hogy az ő életének nem a törött gerince a legnagyobb nyomorúsága, hanem a bűnös szíve. Elveszett az élete. Kezdte keresni Isten békességét, és meg is találta Jézus keresztjében. Attól kezdve megváltozott minden, rendezetlen családi élete helyrejött, a régi cimborák elmaradtak, de új, kedves testvérek és barátok jöttek helyette. A káromkodás helyét felváltotta az imádság és a zsoltár, a pálinkásüveg eltűnt, és Biblia került a helyére. Amikor a lelkész újra meglátogatta, mosolyogva mondta: Majd ha ott leszek az Isten trónja előtt, meg fogom köszönni, hogy eltörte a hátgerincemet. Mert ha Isten akkor hagyott volna engem futni, akkor egyenesen a pokolba futottam volna. De az Ő szeretete megragadott keményen, megmentett, és ezt meg akarom köszönni.

Minden vihar, minden nyomorúság, minden tragédia, minden fájdalom a te életedben is azért volt, mert Isten keresett téged. Hiszen azt mondja Jézus: ha elveszett egy drahma, nem gyújt-e gyertyát az asszony, nem keresi-e gondosan, míg megtalálja? Sőt az elmúlt héten is azért volt az evangélizáció! Ezért jöttek Isten üzenetét tolmácsolni ide Újpestről, Jászkisérről, Sárbogárdról, Gyöngyösről, mert Isten mindenképpen meg akart találni téged! Érezted, hogy amikor szólt az Ige, Isten nyúlt utánad, hogy kiemeljen onnan, ahová elgurultál, a szemétből, a piszokból, a porból? Amikor Jézusról volt itt szó a hét folyamán, érezted, mintha Jézus keze törölte volna le rólad a rozsdát? Mintha újra kezdett volna fényesedni rajtad Isten képe?! Mintha Jézus vére lemosta volna rólad a bűnt? Mintha Isten visszahelyezett volna oda, ahonnan elgurultál, ahonnan elvesztél?!

Valóban ez történt: Isten megtalált. Most ezt akarja, hogy újra az Ő drága, kifényesített ékszere legyél. Tudnál-e ezért most hálát adni? Tudnál-e otthon másképpen nézni a tieidre? Tudnál-e a tekinteteddel, a szavaiddal és a kezeddel simogatni? Tudnál-e másképpen viselkedni az emberekkel? Boldogabban, felszabadultabban élni, jobban örülni? Hiszen ezért volt az egész hét!

Egyszer egy férfi, aki állandóan komoran, mogorván járt-kelt az emberek között, megbékült a haragosával Isten nevében, és amikor hazament, a kislánya először félve nézett rá, mert megszokta apjának az arcán azt a kellemetlen vonást, de most nem látta. Odafutott hozzá, és azt mondta: Édesapám, te most olyan szép vagy! Meglátják vajon rajtad, testvér, otthon, a munkatársaid, az emberek, hogy te most nem olyan vagy, mint szoktál lenni? Megtisztultál a bűnbocsánatban. Te most olyan szép vagy, mert Krisztus ékszere vagy!

Ámen

Dátum: 1960. március 26.

Szokatlanul kemény hangot használ Pál apostol a most felolvasott részben! Csak úgy csattognak a szavai, mint az ostorcsapás! De az éles szavakon is átizzik az a pásztori szeretet, amellyel honfitársai felé fordul, és igyekszik lehántani róluk a vallásos gőgöt, és megláttatni velük, hogy nekik éppen úgy semmi érdemük nem lehet Isten előtt, amire hivatkozhatnának, mint a pogányoknak. Az előző részben - ha emlékeztek - a pogányoknak, az Istent nem ismerő embereknek a bűneiről, a világ rettenetes romlottságáról beszélt. Most pedig a zsidókhoz fordul, és azt magyarázza, hogy ők sem különbek a pogányoknál! De mi közünk nekünk ahhoz, hogy milyenek voltak a Pál korabeli zsidók? Hadd jegyezzem meg rögtön az elején, hogy az Ige mondanivalója szerint, amikor Pál a pogányokról beszél, akkor általában a világ fiait érti rajtuk, a nem templomba járókat, a közönyöseket, a hitetleneket. Amikor a zsidókról szól, akkor ezalatt mindig bennünket is, a templomba járókat, a kegyeseket, a vallásukat gyakorló embereket is érti. Tehát most egészen hozzánk szól az Ige, hozzánk, akik ebben a pillanatban itt vagyunk!

Az előző részben rettentő sötét képet fest Pál az emberről. (Róm 1,29-31) Amikor az ember ezt olvassa, azt mondja: ilyen romlott ez a világ! De azért vannak másforma emberek is, akik ezt a teljes romlottságot elítélik, akik nem merülnek el ilyen mélyen a bűnben. Az ókorban a zsidók a maguk erkölcsi fölénye tudatában mélységesen elítélték a pogányokat. Ma pedig éppen mi, egy tisztultabb erkölcsiség ismerői, sokszor szinte felháborodással beszélünk a világ bűneiről! Valóban rengeteg erkölcsi defektusról hallunk, olvasunk. Ilyenkor elképedünk: milyen szörnyű! Tele vagyunk megbotránkozással, minduntalan kifejezést adunk megütközésünknek: nahát! Hogy még ez is megtörténhet! Ennyi igazságtalanság, ennyi züllöttség! Csupa kritika vagyunk, csupa ítélkezés! Itt állít meg az Ige: vajon a gonosz elítélése részünkről egyet jelent a gonosztól való mentességgel? Az ilyen önigazult ítélkezés mások hitványsága felett olyan, mint a bumeráng, amely arra csap vissza, aki elhajította. Ó, de kemény igazságot mond Pál: “menthetetlen vagy óh ember, bárki légy, a ki ítélsz: mert a miben mást megítélsz, önmagadat kárhoztatod”. (Róm 2,1) Valóban: nem úgy van-e, hogy sokszor kifakadunk a világban folyó jogtalanság, erkölcsi romlottság ellen, és meg vagyunk győződve róla, hogy Isten ítélete el nem maradhat azokról, akik ilyeneket cselekszenek. Ugyanakkor észre sem vesszük, hogy mi egy keresztyén etikai máz alatt milyen hazugul élünk, mennyire hasonló bűnökben volnánk elmarasztalhatók! Az nem érdem, ha valaki fel tud háborodni mások hitványságán, csak akkor lenne az, ha benne ugyanaz a hitványság nincs meg! Az ítélkezés mutatja, hogy megvan! Pszichológiai tény, hogy rendszerint azt a hibát szoktuk másokban a legélesebben bírálgatni, kárhoztatni, amivel önmagunkban nem tudunk megküzdeni! Sokszor megfigyeltem már, hogy amikor valaki megbotránkozva ítélkezik pl. valakinek a szexuális bűnei felett, vagy akár önző magatartása, hiúsága vagy nagyravágyása felett, annak a tudatalatti lelkivilágában rendszerint ki nem elégített szexuális vágyak, elnyomott, önző indulatok, hiúság és nagyravágyás élnek! Minden ilyen szeretetlen kritika mások felett: öntudatlan ítélet magam felett! Én is alapjában véve ugyanaz a romlott ember vagyok! Pl. felróni valakinek a szeretetlenségét: ez már maga is szeretetlenség! Az ilyen kritika annak a bizonysága, hogy még nem szálltam le a trónról, hogy magamat a másik felett érzem.

Az ilyen ítélkezés alapja a gőg, hogy én tudom, mi a jó, és mi a rossz. Nekem van mértékem, erkölcsi normám. Meg tudom mérni, van mihez mérnem a dolgokat. Mint az ókori zsidók, akik Isten kijelentett törvényéhez, a Tízparancsolathoz mérték az emberi erkölcsiséget. Ez helyes is, hiszen ezért adta Isten a törvényt. A törvény Isten akaratának a mutatótáblája, tételekbe rögzített isteni rend. De itt az Igében éppen arról van szó, hogy nem elég ez az ismeret, nem elég tudni, hogy mi volna a jó és a helyes, és a rosszat a másikban elítélni. A jó ismerete még nem maga a jó! Sokan beleesnek abba a hibába, hogy mivel ők tudják a Bibliából, mi a jó, azt hiszik, hogy ők ténylegesen jobbak is, mint akik ezt nem ismerik. Isten nem a jó tudását kéri számon, hanem annak cselekvését. Bennünket, hívőket, Isten nem az ismert erkölcsi normák tisztasága szerint ítél meg, hanem a cselekedeteink szerint. Kétszer is hangsúlyozza ezt az apostol: “Vagy azt gondolod, óh ember, a ki megítéled azokat, a kik ilyeneket cselekesznek, és te is azokat cselekszed, hogy te elkerülöd az Istennek ítéletét?” (Róm 2,3) Az Isten “megfizet mindenkinek az ő cselekedetei szerint”. (Róm 2,6) Szinte visszhangzik itt Jézus kijelentése: “Nem minden, a ki ezt mondja nékem: Uram! Uram! megyen be a mennyek országába; hanem a ki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát.” (Mt 7,21) Össze ne cseréljük az erkölcsi jó ismeretét annak a cselekvésével, az elméletet a gyakorlattal! Az elvi keresztyénséget a gyakorlati keresztyénséggel! A vallásosságot a hitélettel! Az még nem érdem, ha valaki az egész Bibliát jól ismeri, és minden szituációra tud alkalmas igeverset idézni belőle! Sőt: ez az ismeret csak még többre kötelez! Akinek több adatott, attól többet is követelnek. Igen, majd ott, az ítéleten többet követelnek tőlünk, mint a világ fiaitól! Sokkal többet! Ó, de igaza van annak a német ideggyógyásznak, aki múltkor így nyilatkozott: “Mennyivel óvatosabbak lennénk mi, keresztyének emberek és helyzetek megítélésével, ha egyszer meglátnánk, hogy mi magunk is mennyire hozzájárultunk ahhoz, hogy úgy alakultak a dolgok, ahogy alakultak”.

De menjünk tovább! Az sem érdem, hogy sok-sok ember romlottságához képest mi kevésbé vagyunk romlottak! Pál nem vitatja el Izráeltől, hogy nem süllyedt olyan mélyre, ahogyan a sok pogány nép körülötte. Kétségtelenül nagy előny az, ha valaki hinni tud, ha valakinek van kihez menekülnie a kísértések közepette. Ha van kibe kapaszkodnia a bűnös vágyak sodró áradatában. De azt mondja az apostol: Ne érdemet láss, hanem az Isten jóságának, elnézésének és hosszútűrésének a gazdagságát. A tékozló fiú történetében érdeme-e az idősebb testvérnek, hogy sohasem süllyedt olyan mélyre, mint az öccse? A te érdemed az, hogy Isten már fiatalon megragadott, és maga mellett tart? Érdeme az valakinek, ha már gyerekkorától fogva hallhatta Jézus evangéliumát? Ha történetesen mélyen hívő szülei voltak? Vagy ha valaki után ment Jézus, és megszólította, bevonta a környezetébe? Érdeme az valakinek, ha érzi a szívében a vágyat Isten után, a szomjúságot Isten után? Érdeme lehet az valakinek, ha szeret imádkozni, és el sem tudja képzelni az életét rendszeres imádkozás nélkül? Dicsekedhet-e valaki azzal, hogy Isten őt sokféle gonosz, durva bűn elkövetésétől visszatartotta? Hogy nem volt alkalma a saját bőrén megtapasztalni sok olyan erkölcstelen mocskot, amiben mások esetleg fuldokolnak? Érdeme az bármelyikünknek, hogy most itt lehet a templomban, és Istent dicsőítheti zsoltárénekkel, és nem valamelyik talponállóban tántorog részeg fejjel?

Kétségtelenül nagy előny, de nem érdem! Ajándék! Kegyelem! Ahogy az apostol mondja: Isten jóságának, elnézésének és hosszútűrésének a gazdagsága. (Róm 2,4) Aki ezt az erkölcsileg viszonylag tisztultabb állapotát nem ennek tulajdonítja, hanem a saját érdemének, azt mondja az apostol: az megveti Isten jóságának a gazdagságát! Ne higgye az ilyen ember, akármilyen jónak tartja is önmagát, sőt akármilyen jónak tartják mások, hogy neki nincs szüksége megtérésre! Nemcsak Isten haragja indít megtérésre - amiről a múlt alkalommal beszéltünk -, hanem Isten ilyen jósága is megtérésre indít! Hiszen hol van még ez a teljes züllöttséghez képest kétségtelenül magasabb erkölcsiség attól a mértéktől, amit Isten állított fel a törvényében?! Az isteni ítélet mértéke szerint nincs különbség kis mulasztás és nagy mulasztás között, kis bűn és nagy bűn között, nagyon csúnya és kevésbé csúnya bűn között. Mint ahogyan mindegy az, hogy valaki fél méterrel a víz alatt fullad meg, vagy tíz méterrel alatta. Hogy is mondja Pál? “Mert nem azok igazak Isten előtt, a kik a törvényt hallgatják, hanem azok fognak megigazulni, a kik a törvényt betöltik.” (Róm 2,13) Vajon ki az, aki Isten törvényét igazán betölti, azon az egyen kívül, Aki azért jött, hogy betöltse? Őhozzá mérd magad, Jézushoz! Soha ne az elzüllött, tékozló fiakhoz, sem az otthon maradt, derék fiúhoz, hanem Jézushoz! Az Ő szentségéhez és igazságához! Akkor majd elnémul benned minden dicsekedés és mások fölé emelkedés! Akkor talán meglátod majd, hogy még neked is, aki soha nem merültél el nagy bűnök mélységébe, aki Istenhez tartozva igyekezted leélni az egész életed: igen, neked is nagy szükséged van megtérésre! Isten bűnöket megbocsátó kegyelmének Jézus érdemeire való tekintettel való elfogadására.Sőt talán éppen annak kellene igazán mélyen átérezni, mennyire rá van szorulva Isten bűnbocsátó kegyelmére, Jézus megtisztító áldozatára, aki Istenhez tartozó módon igyekszik leélni az életét. Gondoljátok csak el: az, hogy mi ismerjük a Bibliát, mindig újra halljuk Isten akaratát - nem úgy, mint mások, akik nem ismerik, és nem hallják -, az, hogy mi magunkon hordozzuk Jézus megváltó vérének a jegyét a keresztségben, időnként magunkhoz vesszük az Ő megtöretett testét és kiontott vérét az úrvacsorában, mindez valóban kiemel bennünket mások fölé: a még tisztább, még szentebb életre való elkötelezés tekintetében megtisztelő név a keresztyén elnevezés, de roskasztóan súlyos feladat is. Hiszen Jézus az Őt követni akarókra ilyeneket mond: Ti vagytok a világ világossága, a föld sói, a hegyen épített város. Ti vagytok az új emberiség prototípusai. Rólatok ismeri meg a világ Isten jóságát, szeretetét, türelmét. Ti vagytok a világ számára az isteni kijelentés élő illusztrációi. Ti vagytok a többi ember számára az élő, képes Biblia. Vagy ahogyan Barth Károly, a világkeresztyénség most elhunyt, nagy tanítója mondta: A keresztyén ember etikai ajándék a világ számára, a ti jó cselekedeteiteket látva kell eljutnia a világnak is oda, hogy megismerje és dicsőítse Istent!

Folytassam? Nem roskadtál még össze az alatt, hogy te, a templomba járó ember, Krisztust követni akaró, a keresztség jegyét magadon hordozó, az Úr asztalához vendégségbe hívott ember mi minden vagy? Nem mondod te is velem együtt, hogy: Ó, dehogy vagyok én, Uram, dehogy vagyok a világ világossága, sója, a Te ügyed reklámja, ajánlólevél a jóságodról, a Te országod megkedveltetője! Dehogy vagyok, Uram! Sőt sokkal inkább úgy van, ahogy Pál mondja: “Mert az Istennek neve miattatok káromoltatik a pogányok között”. (Róm 2,24) Nem mondta sohasem egy-egy pogány, hogy ha a kegyes szavak takarója alatt ennyi hiúság, gőg, önigazultság húzódik meg, ha a hívő emberek is ilyen szeretetlenek, érzékenyek és irgalmatlanok, akkor köszönöm, nekem ez nem kell?! Mintha ujjal mutatna rád és rám Pál: “Annak okáért menthetetlen vagy óh ember, bárki légy, aki ítélsz: mert amiben mást megítélsz, önmagadat kárhoztatod; mivel ugyanazokat míveled te, aki ítélsz.” (Róm 2,1) Látod már, milyen az ember - Isten előtt? Nemcsak a pogány, hanem a hívő ember is, a maga legkegyesebb formájában is! Lehet bárkinek bármilyen érdemről beszélni?

Ó, ember, akár pogány, akár hívő: lehet még más reményed az ítéleten való megtartatásra, mint egyedül Jézus érdeme? Mint egyedül az a kegyelem, amit Jézus az Ő megváltó halálával érdemelt ki mindnyájunk számára? Lehet? Nem! Valóban ez az egyetlen mentségünk! Egyetlen reménységünk Jézus! Ide akart eljutni Pál apostol ezzel a hosszas fejtegetéssel. Ugye, tudjátok, hogy miért van a református templomok tornyán kakas? Azért, hogy mindig, valahányszor belépünk a templomba, emlékezzünk meg arról a kakasról, amelyik háromszor is kukorékolt, amikor Péter háromszor megtagadta Jézust. Jusson eszünkbe mindig újra, hogy Jézushoz tartozóan nem is lehet másként létezni, csak úgy, mint aki bűnbocsánatból él. A keresztyén egyházon belül minden lélegzetvétel bűnbocsánat. Bűnbánó, alázatos hittel fogadjuk el, hogy Krisztus evangéliuma: “Istennek hatalma az minden hívőnek üdvösségére, zsidónak először meg görögnek. Mert az Istennek igazsága jelentetik ki abban hitből hitbe”. (Róm 1,16-17) Igen, Istennek hatalma minden hívő üdvösségére, görögnek is, de elsősorban a zsidónak - nekünk! Talán most őszintébb szívvel tudjuk szép énekünk szavaival elmondani, Isten előtt állva:

Törvényednek eleget Bűnös ember nem tehet;
Buzgóságom égne bár, S folyna könnyem, mint az ár:
Elégtételt az nem ad, Csak te válthatsz meg magad.

Jövök, semmit nem hozva, Keresztedbe fogózva,
Meztelen, hogy felruházz, Árván, bízva, hogy megszánsz;
Nem hagy a bűn pihenést: Mosd le, ó, mert megemészt!

(458. ének 2-3. vers)

Ámen

Dátum: 1969. március 2.

Rettenetes dolgokat tár elénk Pál apostol a római levél soron következő részében. Különösen rettenetes az, ahogyan az egész szakasz kezdődik: “Nyilván van az Istennek haragja”. Erről nem szívesen hallunk és beszélünk. A haragvó Isten fogalma erősen háttérbe szorul a hitünk tudatában a jóságos, szerető, megbocsátó Istennel szemben. Ha gondolunk is néha Isten haragjára, azt is sokszor tévesen fogjuk fel. Az életkörülményeinkben bekövetkezett kedvezőtlen változást tekintjük úgy, mint az Isten haragját rajtunk. Amikor Isten elvesz tőlünk valakit, akit nagyon szerettünk, vagy amikor nem adja meg azt, amiért nagyon könyörögtünk, vagy amikor sehogyan sem sikerül valami, amire nagyon törekedtünk és vágytunk, akkor szoktuk úgy érezni, hogy bizonyosan haragszik rám az Isten valamiért! Lám: büntet, megver. A sorscsapásban érzi magán sokszor az ember Isten haragját. Pedig nem így van! A felolvasott Igéből látható, hogy valami egészen mást jelent Isten haragja. Hogy mit: erről szeretnék most beszélni.

Így mondja tovább az apostol: “Nyilván van az Istennek haragja mennyből, az embereknek minden hitetlensége és hamissága ellen”. Nem az emberek ellen, hanem az emberek hitetlensége és hamissága ellen. Isten nem az emberekre haragszik. Nem tereád vagy énreám, hanem a hitetlenségünkre és hamisságunkra. Ez nagy különbség! Mi, emberek rendszerint az emberre haragszunk a bűne miatt. Isten pedig a bűnre haragszik az ember miatt. Haragszik a bűnére, mert az embert szereti. Mi rendszerint megutálunk valakit a hitványsága miatt, Isten pedig valakinek a hitványságát utálja meg, mégpedig azért, mert azt a valakit olyan nagyon szereti! Az a haragvó Isten ugyanaz az Isten, mint a szerető Isten! A szeretetéből folyik a haragja is. Haragszik amiatt, hogy a gyermekei olyan szerencsétlenek, haragszik arra a sok hitványságra, amivel elrontják az életüket. És milyen jó, hogy haragszik! Vagy talán úgy gondoljátok, hogy Istennek nem lenne szabad haragudnia? Ismerünk az Ószövetségből egy édesapát, az öreg Éli főpapot, akinek a fiai rettentő sok gonoszságot műveltek, de az öreg édesapa olyan tehetetlen volt, hogy nem tudott haragudni, mindig csak ezt mondogatta: “Miért cselekesztek ilyen dolgot? Mert hallom a ti gonosz cselekedeteiteket mind az egész néptől. Ne tegyétek fiaim! mert nem jó hír az, melyet hallok”. (1Sám 2,23-24) Rettenetes volna, ha a mi Istenünk is ilyen mulya édesatya lenne! Ha Ő is fejcsóválva tudna csak sopánkodni, hogy jaj, mit tesznek az Ő fiai a földön! De hála Neki, Ő nem ilyen! Ő haragszik, igenis haragszik az Ő gyermekeinek minden hamisságára. Édesatyai szeretetből, könyörületből haragszik. Vagy azt akarnánk talán, hogy Isten olyan kőkemény és jéghideg legyen, mint a sors, a végzet? A sors nem tud haragudni, mert a sorsnak nincs szíve, és nem tud szeretni. Csak az tud igazán, jogosan haragudni, aki tud szeretni. Isten haragja mögött és fölött az Ő szeretete van!

Gondoljátok csak el, milyen jó az, hogy az emberek sok-sok bűne, szennye fölött valakinek a haragja sötétlik! Képzeljétek el, ha egyszer nekünk, embereknek sikerülne az erkölcsi világrend alapjait fölborítani! Minden rosszat jónak, és minden jót rossznak minősíteni, ha egyetlen ember sem tudná már a bűnt gyűlölni, ha mindnyájan, akik ezen a földön élünk, csak a rosszat helyeselnénk, ha a gonoszságot a gonoszság utálata sem tartóztatná föl többé! Akkor is volna egy hely, ahol minden gonoszságot megvetnek: a menny. Akkor is volna Valaki, Aki minden rosszra haragszik: Isten! Még szerencse, hogy Istennek e minden emberi gonoszság ellen való haragjából megérez valamit, és öntudatlanul is jelez valamit a lelkiismeret! Igen, a lelkiismeret, akármilyen halványan is, de azt jelzi, hogy az elkövetendő vagy elkövetett gonoszságra valahol, valaki engesztelhetetlenül haragszik! Képzeljétek csak el, mi lenne ebből a világból Isten haragja nélkül! Hová süllyedne ez a világ, ha nem lenne nyilvánvaló az Isten haragja a mennyből az emberek hitetlensége és gonoszsága ellen?

Azután valljuk meg őszintén, meg is van Istennek minden oka rá, hogy haragudjon! Olyan morális káoszt ír le itt az apostol, olyan képet fest a világról, hogy szinte beleszédülünk! Tisztátalan indulatok, perverz szexualitás, illetlen dolgok cselekvése, gonoszság, kapzsiság, ravaszság, irigység, gyilkosság, vetélkedés, ármányság, rosszindulat, egymás megszólása, rágalmazása, gyalázása, fennhéjázás, kérkedés, szülők iránti engedetlenség, családi életek szétdúlása, hitszegés, lelketlenség, könyörtelenség. Még felsorolni is nehéz az emberi hitványság tömegét, amiből az apostol nem kevesebb, mint tizenhat változatot említ csak úgy, kapásból, egy lélegzetvételre! Amivel tele van a föld! Vagy talán nem így van? De, bizony így van! Ilyesmit olvasunk rendszeresen az újságokban, ilyen dolgok történnek egy-egy week-enden, így van ez az egész világon mindenütt! Rettenetes kép! Hát igen, ilyen a világ - sóhajtjuk szomorúan!

De vigyázzunk! Rólunk van szó! Tehát ilyenek vagyunk mi! Te meg én! Mindannak, ami ezen a bűnlistán fel van sorolva, a gyökere megvan benned is meg énbennem is. Ki merné állítani, hogy nem ismeri a saját lelke mélyén meghúzódó dolgokat, mint a kapzsiság, irigység, álnokság, rágalmazás, kevélység, dicsekedés, rosszakarat, illetlen gondolatok? Csak ezek a dolgok nálunk be vannak vonva egy kis kultúrmázzal, sőt ami ennél is rosszabb, egy kis keresztyén színnel! Pál ezt is leleplezi, hogy nem a világban van ez a rengeteg rossz, hanem - a saját szívünkben! “Annakokáért adta is őket az Isten szívük kívánságaiban tisztátalanságra”. Ó, hová tud sodorni bennünket a szívünk kívánsága! Talán éppen azt akarja bemutatni az apostol, hogy olyan rettenetesen nagy ennek a világnak a romlása, hogy azt már reparálni nem is lehet, csak megmenteni, megváltani! Hogy ez a világ mennyire megérett Krisztusra, a megváltás kegyelmére.

Azt is felfedi az apostol, hogy mindez a morális káosz már csak egy mélyebben fekvő baj következménye, egy nagyobb rossz gyümölcse. Azt mondja: A morális élet visszássága egyetlen alapra vezethető vissza: az Istentől való elszakadás ősbűnére. Mivel az embernek Istennel való viszonya romlott meg alapvetően, ebből ered az is, hogy az embernek a másik emberrel való viszonya alapvetően megromlott. Ezt mondja az apostol: “Mert bár az Istent megismerték, mindazáltal nem mint Istent dicsőítették őt, sem néki hálákat nem adtak; hanem az ő okoskodásaikban hiábavalókká lettek, és az ő balgatag szívük megsötétedett. Magukat bölcseknek vallván, balgatagokká lettek, és az örökkévaló Istennek dicsőségét felcserélték a mulandó embereknek és madaraknak és négylábú állatoknak és csúszó-mászó állatoknak képmásával... Mint a kik az Isten igazságát hazugsággá változtatták, és a teremtett dolgokat tisztelték és szolgálták a teremtő helyett”. A baj ezen a földön már akkor megkezdődött, és kezdődik újra, amikor az még nem is látható, még a morális törvények durva megsértése előtt, bent a szívben. Mint ahogyan a tékozló fiú sem akkor vált bűnössé, amikor a bűn erkölcstelen formában lett nyilvánvalóvá, amikor elmulatta vagyonát, és a disznók vályújáig süllyedt le, hanem bűne már előbb kezdődött, akkor, amikor búcsút mondott az atyai háznak, és hátat fordított az otthonának, semmibe vette az Atyját. Mert minden emberben, hitetlenben, a pogányban is, van az istenismeretnek egy minimuma, és ebből eredő erkölcsi érzéke. Isten nem hagyta teljes tudatlanságban a pogányokat sem, pláne bennünket, akik a Bibliából ismerjük Őt. Nem hagyta teljes tudatlanságban az embereket a maga létét és hatalmát illetően: “Mert a mi Istenben láthatatlan, tudniillik az ő örökké való hatalma és istensége, a világ teremtésétől fogva az ő alkotásaiból megértetvén megláttatik; úgy, hogy ők menthetetlenek”. A sensus divinitatis, az istenség érzése kiirthatatlanul benne van az emberi lélekben, akkor is, ha tagadja Istent. Ezért, ha nem ismeri is valaki a Biblia Istenét, az általa adott Tízparancsolatot, akkor is megérzi - ha akármilyen halványan is -, ha valami rosszat tesz. Ha mégis csinálja, a lelkiismerete ellenére is teszi: tudat alatt is Isten ellen vétkezik. Az istenismeretnek ez a minimuma felmenthetetlenné teszi az embert.

Hadd térjek vissza Isten haragjára! Isten haragjának büntetése nem az, hogy megver valami sorscsapással, hanem súlyosabb: az, hogy engedi, beleadja az embert saját vágyainak a sodrásába. Kísérteties az, ahogyan Pál ezt háromszor is megismétli, amikor így mondja: “Annakokáért adta is őket az Isten szívük kívánságaiban tisztátalanságra”, “adta őket az Isten tisztátalan indulatokra”, “És a miképpen nem méltatták az Istent arra, hogy ismeretükben megtartsák, azonképpen oda adta őket az Isten méltatlan gondolkozásra”. Iszonyatos még meggondolni is, hát még megtapasztalni, hogy Isten nem sorscsapással, hanem bűnnel, a bűnt megengedve büntet! Az a tömérdek erkölcstelenség, züllöttség, romlottság, miről az előbb beszéltünk, amit Pál felsorol, mindez nemcsak bűn, ez már büntetés! Isten haragjának az ostora rajtunk. Isten legrettenetesebb büntetése, amikor eleget tesz a Tőle elszakadni akaró kívánságának, hogy a maga belátása szerint éljen! Istennek az a legrettenetesebb büntetése, amikor kienged a kezéből, és átad minket a saját szenvedélyeinknek. Isten haragjának jele az, hogy kiszolgáltatja az embert a saját fellázadt, fékevesztett indulatainak. Isten törvénye, a Tízparancsolat, vagy az azt nem ismerők számára a lelkiismereti törvény: olyan, mint egy védőrács, amivel a morális káoszba szédüléstől akarja megóvni az embert. Ha valaki mégis áthágja ezt a védőrácsot, annak a büntetése az, hogy egyre mélyebbre zuhan. És ha valaki mindenáron zuhanni akar, lássa következményeit.

De miért nem tartja Isten vissza erőszakkal az embert, aki mindig újra el akar futni Tőle? Miért engedte el a tékozló fiút az atyja? Hiszen tudhatta, milyen erkölcsi káosz lesz a következménye! Igen, Ő valóban tudta, de a fiú nem tudta. Nos, hát, hadd tudja meg! Majd akkor, amikor mindent eltékozolt, akkor fogja tudni megbecsülni az otthont, és örülni neki! A szeretetet nem lehet erőszakolni. Ha ez megszűnt Isten iránt, ha megszakadt a kapcsolat, nincs semmi, ami az embert visszatarthatná a romlástól. Figyeld meg magadon: tudod, hogy amit tenni szándékozol, amire von a szíved vágya, az nem helyes, szinte hallod Isten hangját: ne tedd! A lelkiismereted is jelez: nem jó, ne tedd! Azután mégis megteszed, utána talán hazudni is kell, azután képmutatóskodni, azután talán ártatlanul megvádolni valakit: Egyik bűn vonja maga után a másikat, és egyre mélyebbre süllyed az ember. Ez az, amit így mond az Ige: “adta őket az Isten tisztátalan indulatokra ... méltatlan gondolkozásra”. Nos hát, ez Isten haragja rajtunk!

De az, hogy Isten odaad valakit, nem jelenti azt, hogy fel is adja az illetővel! Sőt! Úgy ad oda, hogy vár. Várja, hogy majd kifutja magát az ember azon a Tőle eltávolodó úton, amíg belecsömörlik, amíg beleundorodik, mint a tékozló fiú, akit közben az atyja állandóan visszavárt. Sohasem ad azért oda valakit, hogy az végleg elvesszen, sőt: hogy megmeneküljön! Isten senkit sem akar elűzni magától, sőt magához akar vonzani. Istennek haragja nem egyéb, mint egy hatalmas, erőteljes hívás vissza, haza! Az atyai házba. Azért adja oda az embert, hogy rájöjjön végre, hogy mégiscsak jobb otthon. Mégiscsak vissza kellene térni végre! Hiszen Isten nélkül a teljes felbomlás felé megy az ember!

De ha egyszer belekerült az ember a saját vágyainak sodrásába, van-e ott megállás? Van! Mert maga Isten állt be ebbe a szörnyű sodrásba. Mindaz a rengeteg bűn, amiről fentebb beszéltünk, kitombolta magát egyszer a Golgotán. A keresztfára feszített Jézus Krisztusban egyfelől minden emberi bűn emeltetett fel az ég felé, másfelől Isten haragjának teljes szigorúsága sújtott le benne a föld felé! Őbenne érte el, és ítélte el mindnyájunk szörnyű sok bűnét az isteni igazságszolgáltatás. Ott, Krisztus keresztjében látszik, hogy Isten haragja kegyelem, az Atya ölelő, megbocsátó karjai közé űző ostor rajtunk. Ott vár ránk az Isten, ott veszi fel újra a kapcsolatot velünk, Tőle elsodródott emberekkel. Mindig, újra! Ott biztosít bennünket arról, hogy nincs olyan nagy bűn, olyan nagy romlás, olyan nagy hitványság, aminél még sokkal nagyobb ne lenne az Ő Megváltó kegyelme - Jézus Krisztusban!

Erre való tekintettel írta egyszer a Zsidó levél szerzője az olvasóinak, amivel én is szeretném most befejezni: “Annakokáért annál is inkább szükséges nékünk a hallottakra figyelmeznünk, hogy valaha el ne sodortassunk”. (Zsid 2,1) Imádkozó szívvel énekeljük:

Bár vétkem súlya nagy, Mégis hozzád jövök:
A bűnnek gyűlölője vagy, De kegyelmed örök.

Az én erőm kicsiny, S a bűn erős nagyon:
Te tudsz s akarsz segíteni, Hát segíts bajomon!

(461. ének 2-3. vers)

Ámen

Dátum: 1969. február 2.

Pascal mondotta egyszer: “Az életnek csaknem minden nehézsége abból az egyszerű tényből ered, hogy nem vagyunk képesek csendesen megülni egy szobában”. Hátha még ebben a csendességben Istennel találkoznánk, milyen gyógyító hatású lenne! Minden félelmünk, nyugtalanságunk, problémánk elcsitulna az Isten nyugalmában és békességében! Erre minden lehetőségünk megvan. Istennek egyik legnagyobb ajándéka, amit gyermekeinek adott, hogy kitárhatják Előtte a szívüket! Elmondhatják Neki a problémáikat, megbeszélhetik Vele a dolgaikat - tehát imádkozhatnak Hozzá! Ez a kérdés különösen azért aktuális, mert ma kezdődik az egyházak világtanácsához csatlakozott keresztyének nagy, ökumenikus imahete. Ma és a ránk következő hét minden napján, az egész földkerekségen Isten gyermekei különböző nyelveken, de mindenütt egyforma vezérfonal szerint adnak hálát, vallanak bűnt, és könyörögnek az egyház és világ mai problémáinak a megoldásáért. A mi gyülekezetünk is bekapcsolódik, mint eddig minden évben, a nagy világ-imaközösségbe. Ezért szeretnék most az imahét bevezetéseként az imádságnak egy problémájáról beszélni. Mire való egyáltalán az a lelki ténykedés, amit imádságnak nevezünk?

Ez azért lehet kérdésünk, mert modern emberek vagyunk. A levegővel együtt szívjuk magunkba a bizonytalanságot, a kételkedést a hit régi igazságaival szemben, így az imádsággal kapcsolatban is. Az a bizonyosság, hogy imádságainkat hallja egy isteni személy, és reagál reá: ez a bizonyosság ma sok ember hitében erősen megrendült. Nemcsak külső nehézségek tartanak valakit vissza az imádkozás gyakorlatától - tehát olyan akadályok, hogy nincs ideje és helye az elcsendesedésre -, hanem az a radikális kétely, hogy egy ilyen műveletnek van-e egyáltalán valami értelme?! Hogyan is lehetne elképzelni, hogy Isten meghallgatja a Hozzá intézett imádságokat? Mit is kezdjen Isten egyáltalán azzal a sok könyörgéssel, kéréssel, sóhajjal? Hiszen hányszor fordul elő, hogy egymással szemben álló érdekek képviselői mindkét oldalról kérik Isten segítségét a maguk ügyére. Mitévő legyen ilyen helyzetekben az Úr? Fölmerül az a kérdés is, hogy nincs-e igazuk azoknak, akik azt állítják, hogy az imádság nem egyéb, mint önmagunk megnyugtatási törekvése vallásos formában, mint egy kegyes autoszuggesztió, aminek az az eredménye, hogy a szív lecsendesedik, megbékél, megnyugszik. Az imádság pszichológiai folyamat az imádkozó ember lelke mélyén. Sokszor van az embernek olyan tapasztalata, hogy kért valamit imádságban, és semmi sem lett belőle. Van-e akkor egyáltalán a kérésnek, az imádság-gyakorlatnak értelme?

Amikor Jézus egyszer az imádságról beszélt és imádkozni tanította tanítványait, ezt mondta: “Jól tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek”. (Mt 6,8b) Úgy érzem Jézusnak ebből a szavából, hogy a mi imádság-gyakorlatunkban és szokásunkban egy helytelen irányba való hangsúlyeltolódás történt. Mi az imádkozást úgy képzeljük el, mint egy igénybejelentési alkalmat. Amikor imádkozunk, gondolatainkat, terveinket odatárjuk Isten elé, és kérjük, hogy szentesítse, tegye magáévá, adja rá áldását. Elképzeljük, hogy mit kellene tennie Istennek értünk és a világért. Előírjuk neki, miként viselje gondunkat. Kérjük, s ha aztán nem teszi meg, amit kértünk, csalódunk: lám-lám, hiába imádkoztunk érte! Nem azt mondom, hogy ne soroljuk el Isten előtt a kéréseinket, hanem azt, hogy nem ez a lényege az imádságnak! Hanem valami egyéb.

Egyszer tanúja voltam egy esetnek: Egy fiatal férj és édesapa levelet kapott a nagyon messze lévő feleségétől. Ugyanebben a levélben volt egy kis papírdarab is, amit a hároméves kis leánykája írt. Ez a kis levélke persze nem volt egyéb, mint ceruzával össze-vissza huzigált vonalak kusza zagyvasága. De akármilyen érthetetlen volt is, a fiatal apa nagy gyönyörűséggel szemlélte, hiszen az ő gyermeke alkotta! Saját édes leánykája, aki olyan messziről reá gondolt, és gyermeki bizalommal és vágyakozással kereste vele a kapcsolatot. Mikor megmutatta nekem az érthetetlen kriksz-krakszot, arra gondoltam, hogy talán ilyen értelmetlen és kusza összevisszaság Isten gyermekeinek az imádsága is. De ahogyan ez az édesapa meghatódva nézte, a mi Atyánk is örömmel hallgatja. Hiszen a Vele kapcsolatot kereső gyermekeinek a kifejeződése ez az imádság! Ha Isten nem tudná sokkal jobban, mint mi magunk, és a mi imádságainkból kellene kihámoznia, hogy mire is van szükségünk, akkor igazán nem sok jóra számíthatnánk! Az egész életünk tévedés lenne! Az imaéletünk bizony sokszor nem több kusza, értelmetlen összevisszaságnál! Még szerencse, hogy - Jézus szavai szerint: Jól tudja a mi Mennyei Atyánk, hogy mire van szükségünk!

Azt is jelenti ez, hogy Isten egészen más módon hallgatja meg az imádságainkat, mint ahogyan mi gondoljuk! Meghallgatja - ez bizonyos! Rengeteg ígéret van rá a Szentírásban! Jézus is sokszor tesz róla bizonyságot. De ez nem jelenti azt, hogy engedelmeskedik a szavunknak, hogy szó szerint teljesíti a kéréseinket! Nemcsak a szavainkat hallgatja meg, hanem hallja a szavaink mögött a mellékzöngéket, a ki nem mondott gondolatokat is! A szavaink kusza értelmetlenségén keresztül is hallja azokat a “kimondhatatlan fohászokat”. Ezek talán nem is tudatosak bennünk, de igazi szükségeinkből fakadnak. Klasszikus példa erre Pál apostol esete. Volt valami baja, ami fölöttébb bántotta. Ő így nevezi: “tövis adatott nékem a testembe, a sátán angyala, hogy gyötörjön engem”. (2Kor 12,7) Eleinte nem tudott mit kezdeni vele. Úgy látta, hogy ez az örökké fájó pontja az életének - bármi volt az, most nem fontos - akadályozza a szolgálatában, lehetetlenné teszi minden munkáját. Meg volt győződve róla, hogy emiatt a nyomorúsága miatt egész apostoli szolgálatának a lehetősége forog kockán. Ha ez a tövis továbbra is benne marad, keveset fog tudni megvalósítani abból, amire elhívatott. Könyörgőre fogta hát a dolgot, kérte Istent, hogy vegye el tőle. Szabadítsa meg ettől a sátáni gyötörtetéstől.

Hogy milyen nagy ügy lehetett ez az apostolra nézve, kitűnik abból, hogy tizennégy év múlva is pontosan visszaemlékszik rá, hogy háromszor könyörgött ezért az Úrhoz. Az első alkalommal talán csak odatárta életének nyomorúságát, terhét az Isten elé, abban a bizonyosságban, hogy Isten majd reagál reá. De Isten nem tett semmit! Azután újra elkezdett könyörögni, de még mindig nem jött enyhülés! Semmi válasz! Harmadszor is térdre borult, és kérte, hogy ez a nyomorult akadály, ami annyira nyugtalanította, vétessék el az életéből. Ami ekkor történt, az azóta is szállóige Krisztus egyházában. Isten így válaszolt: “Elég néked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által végeztetik el”. (2Kor 12,9) Nyilván ez volt Isten szándéka. Erre a bizonyos tövisre - úgy látszik - egyenesen szükség volt! Kellett ez a tövis ahhoz, hogy ez az ember úgy tölthesse be az apostoli hivatását, mint egy olyan eszköz, akin keresztül Jézus munkálkodhat! Pál azért kérte a tövis elvételét a testéből, hogy az apostoli szolgálatát teljesebben tölthesse be. Isten pedig azért nem vette el a tövist Pál testéből, hogy az apostoli szolgálatát teljesebben tölthesse be! Nem hallgatta meg Isten eme gyermekének a könyörgését? Dehogynem! Nagyon is! Csak nem úgy, ahogyan Pál gondolta! Másként, teljesebben! Jobban, magasabb rendű módon! Itt is beigazolódott, amit Jézus mondott: Jól tudja a ti Mennyei Atyátok, mire van szükségetek, mielőtt kérnétek. Hiába imádkozott Pál? Nem, mert éppen a háromszori, a nagyon is hatékony könyörgés közben vált bizonyossá benne az a meggyőződés, hogy az a tövis nem akadály, hanem segítség a hivatása betöltésében! Éppen erre a tövisre volt szüksége!

Hányszor előfordul, hogy mi is olyan tehertől, bajtól, szenvedéstől való szabadulást kérünk imádságainkban Istentől, amit azért nem vehet el, mert éppen erre van szükségünk! A gyermek is szeretne szabadulni sokszor az iskolai tanulás, fegyelem terhe alól, mégsem veszi ki a szülő, mert a gyermeknek arra a teherre van szüksége! De ha úgyis tudja Isten, mire van szükségünk, és esetleg úgysem azt adja, amit kértünk, akkor most már ne is mondjuk el neki a kéréseinket? Dehogynem! Nyugodtan! Mindent! Csak ne úgy, mint a koldus a gazdag idegennek, hanem úgy, mint a gyermek az apjának! A koldust csak az adomány érdekli, amit kap, és az, akitől kapja, az nem! Mindegy, hogy kitől kapja! A gyermek számára pedig az apa a legfontosabb, a vele való kapcsolat, a szeretetközösség, együttlét. Ha ez megvan, akkor már nem is fontos, hogy ez az apa mit ad, mert egészen biztos, hogy jót fog adni. Így mondja Pál is: “imádságotokban és könyörgéstekben minden alkalommal hálaadással tárjátok fel kívánságaitokat az Isten előtt”. Azután hirtelen, mintha nem is konkrét kívánságokról lett volna szó, így folytatja: “És az Istennek békessége, mely minden értelmet felül halad, meg fogja őrizni szíveiteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban”. (Fil 4,6-7).

De az előbb még kívánságokról volt szó! Mi történik azokkal? Ezek a kívánságok ott vannak Isten előtt, Isten kezében nyugszanak. Bízd ezeket Istenre, Ő tudja, hogy mit kezdjen velük. Számodra pedig az a lényeg, hogy az Isten békességében megnyugszik a szíved és a gondolatod. Ebben van a lényege minden imádságnak! Nem az a lényeges, hogy mi történik velünk, hanem az, hogy ami velünk történik, azáltal mit hoz ki belőlünk, mivé formál bennünket? Egy tövis lehet átok is, meg áldás is. Egy szituáció lehet menny is, meg pokol is. Egy teher, egy szenvedés lehet akadály is, meg segítség is! Ugyanaz a vihar le is törhet, meg fel is emelhet! Szabad odatárni Isten elé a kéréseinket! Minden kérésünket! Isten meghallgatja, választ is ad reá. De a legmélyebb motívum minden imádságban az, hogy Istent találjuk meg, Isten békessége töltsön el, ami minden félelmet, aggodalmat elűz! Hogy úgy járhassunk tovább az életünk éppen aktuális útján, mint boldog gyermekek, akiket kézenfogva vezet és tart édesatyjuk. Erre való az imádság! Nem az a lényeg, hogy Istent az én akaratomra hajlítom, hanem hogy a magam akaratát alakítom általa az Istenéhez. Amikor kivetjük a horgonyt, és megkapaszkodunk a partban, nem a partot rántjuk magunkhoz, hanem ellenkezőleg: magunkat a parthoz. Az imádság nem Istent vonja hozzánk, hanem minket von az Istenhez. A mi kicsi és nagyon is korlátozott erejű akaratunkat az Ő hatalmas isteni akaratával kapcsolja össze úgy, hogy Isten rajtunk keresztül elvégezhet bizonyos dolgokat, amiket mi nem tudtunk volna. Isten mindenható akarata működik a mi gyönge akaratunkon keresztül! Mi pedig olyan dolgokat tudunk véghez vinni, amelyek meghaladnák az erőnket.

Aki imádkozik, Istennel köti össze magát. Egy nagy imádkozó mondta egyszer: “Imádságomban ritkán kérek egyes dolgokat. Egyre inkább kérem Istent önmagáért, azért a bizonyosságért, hogy az én akaratom és az Övé ne térjenek el egymástól, hogy az élet minden kis és nagy kérdésében összetalálkozzunk. Ha szeretetközösségben Őt kapom meg, akkor imádságom meghallgattatott és eredményes”. Istentől magát Istent kérjétek, úgy, ahogyan Ő adta magát Jézusban! Akkor soha nem imádkoztok hiába, és minden más szükséglet is megadatik néktek! Bár el tudnánk mélyedni a jövő heti világ-imaközösség alkalmain is az imádkozás reális misztériumában és misztikus realitásában!

Istennel járni, lakozni,
Szent élettel illatozni,
Igaz hitben nem habozni:
Jézus Krisztus taníts!
Taníts imádkozni!

(474. ének. 1. vers)

Ámen

Dátum: 1960. január 17.

Ábrahám elhívásának a történetét hallottuk a felolvasott Igéből. Az egész Bibliából az egyik legnagyobb jelentőségű történet ez. Volt már szó róla máskor is, de hadd szóljon most ezen át az élő Isten!

Le van írva, hogy nagy messzeségből hívta el Isten Ábrahámot, hogy kerekedjen föl családja tagjaival együtt, és induljon el Kánaán földjére, ahol majd nagy néppé teszi őt az Úr, megáldja és felmagasztalja a nevét, úgy, hogy mások számára is áldás legyen. Kánaán földjének a Bibliában nemcsak történeti, hanem jelképes jelentése is van. Ez az ószövetségi népnek az otthona, a hazája, ahol szabadon élhet, ahol az ő szövetséges Istene vezetése alatt még ellenségei fölött is mindig győzelmet arat. A békesség és győzelem földje. Kánaán földje jelképezi számunkra az Isten országát, azt az állapotot, amelyről Jézus azt mondotta: elközelített hozzánk Őbenne, elkezdődött Őáltala itt a földön, elérhető bárki számára a Krisztusban. Tehát Kánaán földje jelképezi a Krisztusban élő megbékélt állapotot, az embereknek szabad, boldog állapotát, az Isten oltalma és vezetése alatt való életet, mégpedig a diadalmas és győzelmes életet. A Krisztus által való megváltásnak és üdvösségnek azt az áldásokban bővelkedő állapotát, amiben már itt, a földön része kell hogy legyen a hívő embernek. Akit csak valaha hívott az Úr, azt mindig és mind ide hívta, ebbe a Kánaánba. Mi is mindannyian ilyen életre vagyunk elhívva, és minket, mindannyiunkat nagy messzeségből hív ide az Úr! Istennek szava tehát ma is minden emberhez lényegében ugyanaz, ami Ábrahámhoz volt: “Eredj ki a te földedből, és a te rokonságod közül, és a te atyádnak házából, a földre, a melyet én mutatok néked”. (1Móz 12,1b) És az ígéret is ugyanaz, amit Ábrahám kapott: “Megáldalak téged, és áldás leszesz”. (1Móz 12,2)

Elhangzott a hívás! Most Ábrahámék lelkében egy nagy, döntő elhatározás történik. Íme, ezt olvassuk: És elindultak együtt Úr-Kaszdimból, hogy Kánaán földjére menjenek. (1Móz 11,31)
Milyen nagyszerű az, amikor valaki úgy tud elindulni, hogy a szeme, illetve a lelke előtt ott van rögtön a cél is, ahová meg akar érkezni. Éppen ez különbözteti meg az utast a csavargótól, a zarándokot a vándortól. A csavargónak, a vándornak nincsen határozott célja. Csupa esetleges és véletlenszerű az, hogy az adott pillanatban éppen hol van. Viszont a zarándok mindig, életének minden szakaszában és helyzetében tudhatja, hogy útban van a cél felé. A csavargót viszi a lába, de hogy hová fog megérkezni, nem tudja. A zarándok viszont, ha esetleg nem tudja is az utat, hová fog lépni, mégis tudja az út végét, ahová megérkeznie kell. Ábrahám számára csak ez a két dolog volt a biztos és tudott dolog: a kiindulási pont és a célpont. Káldea az egyik, ahonnan el kellett indulnia, és Kánaán a másik, ahová meg kellett érkeznie. De a kettő között elterülő út el volt rejtve a szeme elől. Amikor Isten elhívta őt, hogy hagyja ott Káldeát, nem szólt semmit arról az útról, amelyet járva el kell érniük a célt. Ezt az utat hitben kellett megtenniük. Ezt jelenti az, hogy: “Hit által engedelmeskedett Ábrahám, mikor elhívatott, hogy menjen ki arra a helyre, a melyet örökölendő vala, és kiméne, nem tudván, hová megy” (Zsid 11,8) - mondja alapigénk. Minden zarándok esetében ugyanez a helyzet. Két fő pontja van minden életnek: ahonnan kiindul, és ahová meg kell érkeznie. Hogy közbül mi van, milyen fordulatok, milyen események, milyen örömök vagy szenvedések, egészen másodrendű kérdéssé válik akkor, ha valaki tudja, hogy hová fog ezen az úton megérkezni.

És most a te számodra sem az a kérdés, hogy milyen helyzetben, milyen állapotban vagy: örvendező vagy szomorú szakaszánál tartasz az életednek, hanem sokkal fontosabb kérdés az, hogy hová fogsz ezen az úton megérkezni, mi a végcélja ennek az útnak, amelyen te élsz és haladsz? Sőt még ennél is előbbre való kérdés az, hogy elindultál-e már egyáltalán az Úr hívására Káldeából Kánaánba? Akik az igazi életre vágyakoznak, akik a Krisztusban megváltott élet valóságát és a Krisztus által győzelmes élet bőségét óhajtják élni - tehát akik olyan emberi életre vágyakoznak, ami megérdemli az “emberi” nevet -, azoknak ma is csak ezt mondja Jézus: “Eredj ki a te földedből, ... a földre, a melyet én mutatok néked”. (1Móz 12,1) Talán föltételezhetjük, hogy mindnyájan, akik itt vagyunk, elindultunk már, vagy ha még nem, legalább szándékunkban van elindulni arra a zarándokútra Kánaán felé. Hiszen azért vagyunk most is itt, hogy e zarándokláshoz útmutatást, világosságot, erőt kapjunk, és újra halljuk a hívást, figyeljük az irányító hangot. Nos, ha ez így van, akkor most vegyük észre, mire figyelmezteti ez az Ige a zarándokokat.

Azt olvassuk: “kiindulának együtt Úr-Kaszdimból, hogy Kanaán földére menjenek. És eljutának Háránig, és ott letelepedének”. (1Móz 11,31) Nagyon tanulságos ezt az utazást megfigyelni a térképen: Úr-Kaszdim, ahonnét el kellett indulni, Babilóniában, a Perzsa-öböl mellett, az Eufrátesz folyó torkolatához közel van. Onnan kellett volna menniük Kánaánba, tehát egyenes vonalban számítva nyugatra, nyugati irányba. Ehelyett azonban nem teljesen nyugatra mennek, hanem egy könnyebb úton, kissé északnyugati irányban, az Eufrátesz folyó északi partja mentén, egészen a Hárán nevű helységig. Ez a Hárán nagyon kellemes hely volt, hegyekkel körülvéve, víz partján, fölöttébb alkalmas a pásztornép számára. És azt olvassuk, hogy itt letelepedtek. Nagyon veszedelmes dolog az ilyen letelepedés, útközben való veszteglés. A keresztyén élet egyik legnagyobb nyomorúsága, hogy fölöttébb hajlandó erre a halogatásra, a késlekedésre, az út megszakítására. Azt hiszi, elég a jó szándék a továbbhaladásra. Nem azért telepszik le a cél előtt, hogy ott maradjon végleg, hanem csak azért, mert nem tudja rászánni magát a zarándokút folytatására. Elég nagy utat megtett már Káldeából Háránig, hiszen már ez is jó pár száz kilométer, mások még ennyire sem jöttek az Úr hívására. Igaz, hogy nem pontosan nyugat felé, hanem egy kicsit északabbra a szükséges iránytól, de hát mégis csak előbbre vagyunk már Háránban, mint voltunk Káldeában. Nem vagyok én annyira hitetlen, hallom az Úr szavát is, engedelmeskedem is neki egy kicsit, haladtam is már jócskán előre a keresztyén életben, ezért itt most letelepedhetünk. Nem kell nagyon sietni, nem kell túlzásba vinni azt a vallásosságot, ez egy olyan jó, nyugodt életforma itt, a háráni hegyek között. Sőt, ha most tovább akarnának menni Háránból Kánaánba, dél felé kellene venniük az utat, ott viszont veszélyes az út tovább, mert át kellene kelni az Eufráteszen. Tehát közöttük és az ígéret földje között ott van a mély, széles, sebes folyású folyó, és az ezen való átkelés azt jelentené, hogy végérvényesen szakítottak mindazzal, ami eddig volt, vagyis az egész eddigi élettel.

Minden zarándokútnak ez a kritikus pontja: ahol egyszer kenyértörésre kerül a sor a régi és az új élet között: Hárán és Kánaán között, Krisztus és a bálványok között, Isten országa és a világ között, az Úrnak való engedelmesség és a bűneim között. Rendszerint itt akad el a legtöbb elindult keresztyén élet: nem bírja rászánni magát a szakításra, a teljes leszámolásra. Ott topog az Eufrátesz északi partján, és ott elment olyan messzire, amennyire csak mehetett, de most nem mer nekivágni, túl nagynak látja a kockázatot, mély is a víz, széles is, a sodrása is erős, és ki tudja, mi vár még a túlsó oldalon. Tehát, aki el akarja érni Kánaánt, el kell hagynia Háránt. “Ha valaki én utánam akar jőni, tagadja meg magát, és vegye fel az ő keresztjét, és kövessen engem” - mondja Jézus. (Mk 8,34b)

Történetünk szerint mindnyájan elindultak Káldeából, mindnyájan el is jutottak Háránig, ahol mindnyájan le is telepedtek, de már nem mindnyájan mentek tovább és értek el a zarándokút céljához, Kánaánba. Azt olvassuk ugyanis, hogy Tháré, Ábrahám atyja, ott halt meg Háránban. Tehát addig késlekedtek ott, amíg az öreg Tháré meghalt. Kifutott az időből, és sohasem jutott tovább. Így jár az, aki letelepszik a cél előtt, halogatja a döntését, nem engedelmeskedik azonnal a hívásnak. Olyan sok félbemaradt, megtorpant, letört keresztyén élet képét rajzolják le ezek a szomorú szavak: “és meghala Tháré Háránban”. (1Móz 11,32) Sokan elindulnak, de nem mindnyájan érkeznek meg Kánaán földjére. A zarándokoknak te melyik csoportjához tartozol? Egy kis csoport továbbment. Ezt olvassuk: “elindulának, hogy Kanaán földére menjenek, és el is jutának a Kanaán földére”. (1Móz 12,5c)

Számunkra éppúgy, mint Ábrahám számára, az Isten országába, a keresztyén élet teljességébe, a győzelem és a nyugalom állapotába való beérkezés feltétele a teljes és azonnali engedelmesség, az Isten akaratával, szavával szemben. Ennek az engedelmességnek az első lépése rendszerint szakítást jelent valamivel. Azért nem tudja sok ember követni a Krisztust, mert nem tud szakítani valamivel. Ábrahámnak a hazájával, a gyermekkora emlékeivel, az atyai házzal kellett szakítania, hogy azután szabadon mehessen tovább Kánaán felé. Mindenkinek azzal kell szakítania, ami a szívét lekötve tartja, ami megkötözöttséget jelent a számára.

Jézus egyszer a Genezáreti tó partján két halászt látott. Odaszólt nekik: “kövessetek engem”! És föl van jegyezve a folytatás: Azok pedig azonnal otthagyván a hálóikat - sőt, mindenüket -, s követték Őt! (Mt 4,19-20 és Mt19,27) Bizonyosan tudod te is, mi az, amit ott kellene hagynod, hogy továbbmehess Kánaán felé. Nos, egyetlen titka van a Kánaánba való megérkezésnek: a készség erre az otthagyásra, mégpedig az azonnali otthagyásra. Ha halogatod, ha nem azonnal hagyod ott, ha búcsúzkodsz, ha késlekedsz, akkor sohase tudsz elszakadni. Többünknek is drága Igénk volt az elmúlt hét folyamán a próféta szava: “És így szólsz ama napon: Hálákat adok néked, oh Uram! mert jóllehet haragudtál reám, de elfordult haragod, és megvígasztaltál engemet! Ímé, az Isten az én szabadítóm! bízom és nem félek; mert erősségem és énekem az Úr, az Úr, és lőn nékem szabadítóm! S örömmel merítetek vizet a szabadító kútfejéből”. (Ézs 12,1-3)

Aki szabadulni akar valamiféle megkötözöttségből, vegye tudomásul, hogy van szabadító. Isten a Szabadító, akiből árad, buzog a szabadító erő, mint a forrásból a víz. Tartsd alá a szívedet, és megtelik a szabadítással, valósággá válik a megkötözöttségből való felszabadulás. De csak akkor biztos, ha azonnal teszed, ha azonnal kész rá a szíved, ha nem halogatod. Meg fogod tapasztalni, hogy milyen drága valóság az a Kánaán, és azt, hogy mennyire valóra váltja az Úr ott azt az ígéretet, hogy “megáldalak téged és felmagasztalom a te nevedet, és áldás leszesz”. (1Móz 12,2b)

Hív az Úr: “Eredj ki a te földedből, ... a földre, a melyet én mutatok néked!” (1Móz 12,1) Még ma csendes imádságban mondd meg Neki, Aki közelebb van hozzád, mint a saját lélegzetvételed: “Követlek téged Uram, valahová mégy!” (Lk 9,57)

Ámen

Dátum: 1950. január 15.