Nekem is volt már hasonló élményben részem, s bizonyára sokan másoknak, mint amiről a zsoltáríró beszél a felolvasott Igében. El tudom képzelni, hogy csillagos nyári éjszakán, kint a szabadban, amikor egyszer fölnézett az égboltozatra: a végtelenségnek az érzete szinte lenyomta a porba. Átremegett a lelkén a csodálkozás: Ó, de hatalmas az Isten, és ó, de apró semmiség az ember! A nagy, áhítatos csodálkozás imádsággá formálódott a lelkében: “Mikor látom egeidet, a te újjaidnak munkáját; a holdat és a csillagokat, a melyeket teremtettél: Micsoda az ember - mondom - hogy megemlékezel róla? és az embernek fia, hogy gondod van reá?” (Zsolt 8,4-5)
Talán soha nem volt ilyen aktuális ez az Ige, mint ma. Hiszen amit annak idején a zsoltáríró a csillagos ég titkairól sejtett, azt a mai ember már távcsövekkel, sőt egyre tökéletesedő rakétákkal kutatja, méri, már-már szinte kezdi bejárni. Ma, amikor valóban kezdenek az emberek előtt feltárulni az univerzum valódi arányai és méretei, fennáll a kísértése annak, hogy a világmindenség fogalmának kitágulásával meglazul a kapcsolat a hívő ember és az Isten között is. A zsoltárírónak ez az áhítatos csodálkozása: “micsoda az ember, ...hogy megemlékezel róla?” - ma kétellyé fokozódik: Elképzelhető-e, hogy a Világmindenség Ura törődjék az emberrel? Meg nem fogalmazva is ott lappang egy csomó, Isten után ténylegesen vágyódó ember lelkében az az aggodalom, hogy nem kell-e az egész Istenről való fogalmunkat - ha továbbra is fenn akarjuk tartani - a modern gondolkodáshoz alkalmazkodóan megváltoztatni? Mert hát valóban: próbáljuk csak végiggondolni, hogy micsoda az ember? El tudod-e képzelni, hogy milyen mikroszkopikusan parányi lehet a te negyven-, ötven-, hatvan-, nyolcvanévnyi életed a világtörténet időszaka, Földünk, vagy a világegyetem korához, vagy még inkább az örökkévalósághoz képest? Alighogy megfogant, máris belemerül az elfelejtés csendjébe. - Ó, valóban, micsoda az ember? Észre lehet-e venni egyáltalán az örökkévalóságból azt a semmit, amit az én életem jelent az időben, az évezredek múlásában?
De nemcsak az időben ilyen parányi az ember, hanem a térben is. Korábban az volt a tudományos vélemény, hogy a Tejút, amihez a mi naprendszerünk is tartozik, az egyetlen világegyetem. Ma már nemcsak azt tudjuk, hogy naprendszerek ezrei népesítik be a tejútrendszert, hanem azt is, hogy tejútrendszerek ezrei népesítik be az univerzumot. És még mennyi világ lehet a kozmikus távolságok, a millió fényévek végtelenjén is túl! Olyan világok, amelyeket az emberiség a maga egzisztenciája rövid pillanatában talán sohasem fog meglátni, még csak megsejteni sem! Próbáljuk az univerzumnak ebben a kozmikus távlatában és méretében megkeresni és megfogalmazni a választ erre a kérdésre: Micsoda az ember? Elég-e, ha azt mondanánk, hogy porszem? Ebben a szemléletben például a második világháború a maga világkatasztrófájával, tömegnyomorával, pusztításával, szenvedésével kozmikus szempontból talán annyit sem jelentene, mint amikor valahol Capri szigetén, a sok millió virág közül az egyiken két méhecske összevész, s a küzdelemben kimarjul (kificamodik) az egyiknek a hat lába közül kettő! Micsoda hát akkor az egyes ember, hogy Istennek gondja van reá? Észre lehet-e venni egyáltalán az örökkévalóságból azt a semmit, amit én jelentek most itt, a végtelen világnak ezen a mértanilag meg sem határozható pontján?
Így inog meg lassan sok embernek a régi hite Istenben! Nézzétek csak, hogyan néz ki ma egy modern, gondolkodó ember Isten-hite: Valaki elmondta a múltkor, hogy ő hisz Istenben, hiszi, hogy van Isten, de annak az Istennek előbb a tejútrendszereket kell elkormányoznia, hogy mindenféle kozmikus katasztrófák, végzetes összeütközések ne történjenek az univerzumban. Ezenfelül, ha még nagyon sok ideje van, talán meglátja valahol a mi csöppnyi planétánkat is, ott talán beleavatkozik olykor a történésnek abba a folyamatába, amit az emberiség történelmének nevezünk. De hogy ezen belül még megtalálna engem, és törődne azzal, hogy velem mi lesz: ez már nagyon-nagyon valószínűtlen! Nagyon gőgös beképzeltség lenne az ember részéről, szinte egyenesen groteszk lenne olyasmit képzelni és komolyan venni, hogy Isten irántam érdeklődik, hogy Istennek az egyes emberre gondja van! Ilyesmit csak olyan régi könyv képzelhet el, mint a Biblia, amely nem ismeri a valódi méreteket, és fogalma sincs arról, hogy milyen nevetségesen semmi az ember az univerzum egészében!
Nos hát, valóban: “micsoda az ember”, hogy Istennek gondja van reá? - kérdezzük most mi is a zsoltáríróval együtt. Bizony, egyetlen ember sem jöhetne önmagától arra a gondolatra, hogy ő olyan valaki ezen a világon, akit a Teremtő Isten kitüntethet a figyelmével, hogy őreá egyáltalán felfigyel az Isten! És amikor a Biblia teszi fel ezt a kérdést, hogy kicsoda az ember, akkor mindnyájunknál jobban tud arról a különbségről, ami Isten és ember között van. Mégsem a megrendült hit kétségbeesésével kérdi - mint a modern ember -, hanem az imádság hódolatával, ámuló örömével: Ó, de csodálatosan hatalmas az Isten, hogy mégis törődik velem! Teljesen igaz, hogy az ember csak egy porszem az idő és a tér végtelenségében, és teljesen elképzelhetetlen, hogy a hatalmas Isten ezt a porszem embert számon tartja - de mégis így van! A zsoltáríró éppen azon ámuldozik és ujjong, hogy Isten mégis megemlékezik róla, a semmiről, Isten mégis gondol reá, az egyénre! Éppen az a nagyszerű, hogy hihetjük azt, ami elképzelhetetlen, ami érthetetlen, amire az ember magától sohasem jött volna rá, ha az Isten nem mondta volna el neki! De Ő olyan sokszor bizonygatja kinyilatkoztatásában, hogy nemcsak egy masszaként képezi az emberiség egyeteme az Ő gondoskodása és érdeklődése tárgyát, hanem Néki “gondja van reád”. Ő ezt mondja neked: “Ne félj, mert megváltottalak, neveden hívtalak téged, enyém vagy!” (Ézs 43,1b) Ő így mutatkozik be neked: “Mielőtt az anyaméhben megalkottalak, már ismertelek”. (Jer 1,5) Tehát most, amikor a világméretek kitágulnak, és kezdünk bolygóközi méretekben gondolkodni, ne félj attól, hogy te, a parány, kisebb gondot okozol Istennek, kevesebb figyelem jut a számodra, mint a tejútrendszereknek! Sőt!
De hát valóban, kicsoda akkor az ember, hogy ilyen gondja van rá Istennek? Vajon megtudjuk-e, micsoda az ember, ha vegyileg kielemezzük, hogy miből áll? Az a néhány kilónyi víz meg vas, meg szén, meg foszfor, meg mész, aminek az anyag-ára pár forintot tenne ki a gyógyszertárban: ez volna az ember? Ugye, valami más az, ami az embert emberré teszi?! Ott van pl. az “Ó, Krisztus-fő, te zúzott” kezdetű Bach-korál. Amikor ez elhangzik, orgonán vagy énekelve, akkor fizikailag bizonyos számú és intenzitású rezgés keletkezik, ami a levegőn át a fülünkbe nyomul, és ott hangként érzékelődik. De azért senki sem gondolná azt, hogy bizonyos hangok rezgésszáma képezi a Bach-korál lényegét, hogy ebből áll a korál! Nem, sőt ezek a fizikai rezgések csak az edényét képezik a korál tulajdonképpeni valóságának. E fizikai rezgések közben egy boldog találkozás történik az ember és Isten között: itt valaki imádkozik, kapcsolatba kerül az örökkévalósággal. Ez az, ami azt a hangrezgést korállá teszi. Valahogy ilyenformán van az emberrel is: kémiai anyagok összessége, egész kémiai gyár, de ez csak az edény, ami a lényeget hordozza.
Az anyagi összetevőinket illetően az Uránusznak, vagy akár a Jupiternek mérhetetlenül nagyobb az értéke, mint neked vagy a gyermekeidnek. Az ember a teremtett mindenségben az a valaki, akit Isten magával való szeretet-közösségre teremtett, akit Isten a gyermekének szánt a nagy teremtett mindenségben, és ezért szeret! Annyira szeret, hogy azt megint csak azért lehet elhinni, mert Ő mondta. Emlékeztek? Jézus egyszer ezt mondta: “Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de az ő lelkében kárt vall?” (Mt 16,26) Mintha egy nagy mérlegre rátette volna ezt a két ugyancsak egyenlőtlen valóságot. Az egyik serpenyőbe az egész világot: a tejútrendszereket, naprendszereket, bolygókat, csillagokat, holdakat, a másikba pedig egyetlen embernek a lényét: mondjuk egy olyan emberét, akit nem sajnáltak embertársai megégetni egy gázkamrában, vagy akit nem becsültek többre a testvérei, mint arra a 20 ezüstre, amiért Józsefet eladták annak idején. Tehát a másik serpenyőbe egy ilyen teljesen értéktelen ember került volna. Mit gondolsz, melyik ér többet? - kérdezi Jézus. Nos, Isten szemében az a senki-ember!
Én nem tudom, milyen konkrét élmény alapján győződhetett meg a zsoltáríró arról, hogy a világot teremtő hatalmas Isten mégis törődik vele személy szerint is. Talán elámult a lelkiismerete szaván, amit magában észlelt, mintegy jelét annak, hogy Valaki mindent együtt tud, és együtt lát vele, Valaki mindennek csendes, láthatatlan tanúja. Vagy talán valamiféle boldog imameghallgatásban volt-e része, amikor Valaki minden értelmet felülhaladó módon mellé állt, és megsegítette bajában, amikor kérte? - nem tudom. De egy bizonyos: én ma arról tudom, hogy Istennek személy szerint reám is gondja van, hogy Jézus itt járt ezen a földön, ezen a porszemnyi részén a teremtettségnek. Jézus személyében engem is személy szerint megszólított az Isten, kézen fogott, belenézett a szemembe, és azt mondta, hogy szeret! Megbocsát mindent, amit valaha ellene vétettem.
Jézus személye, halála és feltámadása a kézzelfogható bizonysága annak, hogy az Örökkévaló Isten, a végtelen idő és tér Ura, ismer és szeret téged mint gyermekét. Végtelen hangsúly van azon a porszem életen, ami te vagy! Közelebb állsz a szívéhez, mint az egész univerzum! Szabad a végtelen téren át Felé nyújtanod a kezed: Ő látja, és megragadja! Szabad a szférák zenéjén át a magad kicsi hangját felemelni, szent nevét dicsérni. Szabad az örömödet és bánatodat, apró ügyeidet elébe vinni: Ő hallja ezt a gyermekhangot, és válaszol reá. Igen, törődik veled, megemlékezik rólad, gondja van reád! És ez, éppen ez a te emberi méltóságod! Élj vele, és lásd meg a másik emberben is ugyanezt a méltóságot! Nincs értéktelen ember - az ellenséged sem az -, nincs semmi-ember, csak olyan ember van, akire Istennek éppúgy gondja van, mint reád, akit Isten éppolyan megváltó szeretettel szeret, mint téged! Ha hiszed ezt, add tudtára minél több embertársadnak is! Te is mindig úgy emlékezz meg róluk, mint Isten rólad, úgy legyen gondod reájuk, mint Istennek tereád!
Ámen
Dátum: 1959. október 11.