Ezeken a meg nem határozott témájú vasárnapokon szeretném elővenni, és legalább szemelvényekben végigmagyarázni Pál Apostolnak a Rómabeliekhez írott levelét. Magáról a levélről csak annyit, hogy Pál ebben a levelében fejti ki a legbővebben és a legrészletesebben a Jézusról szóló evangélium lényegét. Szerzője minden kétséget kizáróan maga Pál apostol, aki ezt a levelét Korintusban írta, illetve diktálta a Kr. utáni 59. esztendőben. A Római levél mindig nagy becsben állott a mindenkori keresztyén egyházban. Augustinus ennek a levélnek az olvasása közben született újjá. Chrisostomus hetenként kétszer végigolvasta. Luthernek az volt a véleménye róla, hogy: “Ez a levél az Újtestamentum igazi főrésze és a legtisztább evangélium, ami méltó arra, hogy a keresztyén ember nemcsak szóról-szóra kívülről megtanulja, hanem naponként úgy éljen vele, mint a lelke mindennapi kenyerével”. - Kálvin azt mondta róla, hogy: “Aki ennek a könyvnek az igaz megértésére eljutott, mintegy nyitott ajtó előtt áll, amelyen át a Szentírás legtitkosabb kincseiig hatolhat be”. A mai bibliaolvasók között is sokan vannak, akik szeretik a Szentírásnak ezt a részét, de talán még többen mondják, hogy nehéz olvasmány, nehéz megérteni. Nos valóban: nehéz eledel, és éppen ezért szeretném prédikációvá könnyíteni a levél súlyos tartalmát, könnyebben emészthetővé tenni a nehéz eledelt!
Itt van rögtön a bevezetés, amit a mai igehirdetés alapigéjéül fölolvastam. Sok egyéb mondanivalója mellett arra a kérdésre kapunk belőle választ, hogy kik vagyunk mi. Igen: mi, akik itt hétről hétre összegyülekezünk, mi, akik Jézusban hiszünk, és Őt követni akarjuk. Mi, ez a viszonylag kevés ember a sok-sok más ember között. Mert kevesen vagyunk. Világviszonylatban is kevesen vagyunk. 25-30 évvel ezelőtt, amikor még csak kétmilliárd ember élt ezen a földön (más adat nem áll rendelkezésemre), alig egyharmada, 700 millió volt a keresztyének lélekszáma. A többi, a sokkal több: nem keresztyén. Ezek a számok azóta eltolódtak, mégpedig a keresztyének létszámának a rovására. A kétezredik esztendőre 6 milliárd lesz a Föld lakosainak a száma, s akkorra még jobban eltolódnak az arányok és aránylag még kevesebben lesznek Jézus követői. Hátha még arra gondolunk, hogy abból a 700 millióból is, - vagy ma már talán csak 300 millióból - mennyi az igazán Krisztust követő? Elenyészően csekély a nagy emberrengetegben! - És itt is kevesen vagyunk. Egy-egy nemzetközi futballmérkőzésen több ember sereglik össze, mint egy vasárnap az összes budapesti keresztyén templomban! - Kik vagyunk hát mi, ez a maroknyi kis nép a sok-sok ember között? - Nos, ahogyan Pál apostol aposztrofálja önmagát és az olvasóit itt a Római levél bevezető részében és majdnem minden levelében, abból megtudhatjuk, hogy kik is vagyunk hát mi.
A levél Rómában, a nagy pogány városban lévő maroknyi keresztyén gyülekezetnek szól, akiket így nevez meg az apostol: “hivatalos szentek!” Helyesebben: elhívott, Isten által kiválasztott szentek! Ezt a különös meghatározást nyugodtan alkalmazhatjuk magunkra is, hiszen a levél nekünk éppen úgy szól, mint annak idején a Rómában élő keresztyéneknek, és a jelenlegi számarány is nagyjából megfelel az akkori számaránynak. Tehát mi is ezek vagyunk: hivatalos szentek, Isten által szent, elhívott emberek! - Milyen emberek azok a szentek? - A középkorban a “szent” szó emberre alkalmazva egy bizonyos értelemben vett vallási és erkölcsi kvalitást jelentett, olyan valakit, aki sok szép erényével mások fölött állt, aki elérte a maga lelki erőinek a legmagasabb fokát, aki szinte a bűntelenségig és a tökéletességig föltisztult a hite által, akiben mintegy megtestesült a keresztyén eszme, életideál. - Azután később, főleg a reformáció nyomán, más értelmet nyert a “szent” szó, mondván, hogy senki emberfia nem lehet olyan értelemben szent, mint ahogyan az Isten szent, tehát bűntelen, abszolút tiszta, hanem szent az, akit az Isten elhívott Jézus által, és így mintegy magáévá tett, a maga számára lefoglalt. Tehát aki a Jézusban való hit által Istenhez tartozik, az akármilyen gyarló és bűnös is önmagában, mégis szent! - Az előbbi túl szigorú, az utóbbi túl enyhe értelmezése a szent szónak. Én azt hiszem, az igazi értelme a szentségnek a kettő között van valahol. Valahogy úgy, hogy azok az igazán, józanul és reálisan szentek, szent emberek, akik hit által megismerték, megszerették, és magukba fogadták a Szentet, az önmagát Jézusban Szent Lelke által közlő Istent! Akik egy egész életre lekötelezettjeivé váltak Istennek azért, hogy rengeteg hitványsággal teli életüknek megkegyelmezett, akiket a Jézusért kapott bűnbocsánat ereje megragadott és Istennel való életközösségbe vont. Tehát azok a szent emberek, akiknek a személyében a Szent jelenléte, Jézus Lelke érezhető és tapasztalható. Azok a szentek, akikben benne van és akik által munkálkodik a Szent Lélek.
Vajon az ilyen szentek teljesen bűntelenek? Sajnos nem! De nem is nyugodnak bele egy életen át abba, hogy nem bűntelenek, nem alkusznak meg egykönnyen a bűneikkel. A mai keresztyéneknek talán egyik legnagyobb bűnük az, hogy nem veszik halálosan komolyan az életük szentségének a követelményét, mondván, hogy szentnek lenni úgyis olyan magas ideál, amit úgyse ér el az ember, tehát nem is törekszem rá. Azzal nyugtatjuk magunkat, hogy gyarló emberek vagyunk, ami ugyan igaz, - de nem épp az-e a legnagyobb gyarlóságunk, mondjuk így: bűnünk, hogy nem is igyekszünk a szent élet minél teljesebb megvalósítására?! A szentség: hivatás, ezt jelenti ez a páli kifejezés: “hivatalos szentek”. Élethivatás, amit be kell tölteni, amit meg kell valósítani, meg kell élni a gyakorlatban. - Jól tudom, hogy nem magunk szenteljük meg magunkat, hanem az életünket valóban szentté Jézus munkálja bennünk. De kész vagyok-e hagyni, engedni Jézust, hogy formálja? Vagy pedig magam is tiltakozom a túlzott szent élet ellen? Nem abban áll a szentség, hogy teljes erőmből igyekezem minél több jócselekedetre és minél változatosabb szolgálatokra, hanem abban, hogy igyekszem minél teljesebb engedelmességre. Nem mindegy, hogy az élő Jézust miként hirdetjük: szavak nélkül, meg ha kell: szavakkal is! Van egy férfi ismerősöm, egy hívő atyánkfia itt a gyülekezetben, aki ha rám néz: szinte Jézus tekintetét érzem magamon. Ennek a szerető, bizalomteljes, tiszta tekintetnek a hatása alatt, amelyen át szinte kisugárzik a belső szentség, a szívében élő Jézus: szinte szétfoszlik minden alantas indulat, rossz gondolat és szándék, mint a köd a napsugár melegében. Íme az élő Jézust hirdeti, vagyis apostoli munkát végez már a puszta tekintetével is.
Valaki a múltkor azt mondta: Milyen jó, hogy Jézus nem írt le egyetlen mondatot sem. Milyen furcsa lenne, ha valaki bemenne egy könyvesboltba, és kérne valami jó könyvet, ami az igazsággal foglalkozik, és az eladó leemelne a polcról egy könyvet, mondván: Itt van, a címe: Mi az igazság? Írta: Jézus Krisztus! Ez az Ő szent személyének a teljes degradálása lenne. Túl emberi lenne. Hiszen Jézus személye és tanai egyet jelentenek. Ha írt volna, doktrína lett volna belőle. Így pedig: élet! Olyan élet, Akit csak élettel lehet hirdetni. Aki a benne hívő emberek életén át sugározza bele ma is a világba a maga élő valóságát! Te vagy a könyv, rólad olvassák le, belőled ismerik meg Jézust. Ez az apostol feladata. Erre vagyunk kiküldve mi is a pogányok közé. Adjon hozzá erőt és öntudatot a küldetéstudat, az, hogy Jézus küldetésében jársz! Aki Jézus követségében jár, azt Jézus hatalma és ereje hordozza. Ne félj Jézus követeként fordulni az emberekhez, mondogasd magadban gyakran, bárhol vagy: az Úr küldött engem! - Tehát: apostolok vagyunk!
És végül még valamit mond Pál apostol önmagáról: “Pál, Jézus Krisztusnak szolgája” (Róma 1,1). Sőt az eredeti szöveg szerint: rabszolgája. Abban az időben nem volt finom, megtisztelő színezete ennek a szónak, sőt! A rabszolgák a meghódított népek fiai közül kerültek ki. Pál is azt akarja kifejezni vele, hogy Jézus őt egészen meghódította. Így mondja egy alkalommal: “Meg is ragadott engem a Krisztus Jézus” (Filippi 3,12). Nem ő ragadta meg Jézust, hanem Jézus őt. Ahogyan egy barátom mondta, amikor egyszer föllelkesült Jézus ügyéért: “Amikor megmarkoltam a zászlórudat, a zászlórúd visszamarkolt és most már nem ereszt!”. A rabszolga olyan valaki, aki életre-halálra Ura tulajdona. Korlátozás nélkül rendelkezhet vele. Hiszen megváltotta, kiváltotta egy másik rabszolgaságból. Nincs saját akarata, célja, terve, ügye: Valakinek a szolgálatában áll. Akármennyire nem kellemesen hangzó, mégis a legmegtisztelőbb cím: Jézus rabszolgája. Az tudja csak, aki már ismerte a Sátán rabszolgaságát. Egy kegyelmes, szerető Úr rabszolgájának lenni jó dolog. Emlékeztek erre a régi evangelizáló énekre: “Tégy foglyoddá, Uram, akkor szabad leszek”? Aki a legfőbb Úr rabszolgája, az közvetlenül Tőle függ, tehát mindenféle másod- és harmadrendű uraságok, fejedelmecskék szolgálatától mentes. Irigylendő függetlenség! Miért viszolygunk, húzódozunk hát mindig attól, hogy kiszolgáltassuk Neki magunkat? Lehet-e nagyszerűbb ebben az életben, mint Jézus Krisztus rabszolgájának lenni?!
Mik vagyunk hát mi? Elhívott szentek, megbízott apostolok, megváltott rabszolgák! Bár igazán azok lennénk! Mert akkor akármilyen kevesen vagyunk: érdemes lennünk! Ezekre van ma legjobban szüksége ennek a világnak. Ezek azok, akikre Pál egyszer azt mondta: “A teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését” (Róma 8,19).
Ha megkérdené tőlem valaki: Mi szeretnél lenni ebben az életben? Azt válaszolnám: Isten szentje, az evangélium apostola, Jézus rabszolgája! Semmi más. Nem is lehet ennél nagyobb igénye valakinek ettől az élettől! Mert ez a legszebb, legváltozatosabb, legérdekesebb, leghasznosabb, legáldottabb életforma a földön! Itt nyílik a legnagyobb perspektíva a növekedésre, a továbbfejlődésre. És ez a perspektíva mindnyájunk előtt nyitva van, mert hozzá az út nem fölfelé visz, hanem lefelé. Úgy, ahogyan egyszer Keresztelő János mondta; “Annak [vagyis Jézusnak] növekednie kell, nékem pedig alább szállanom” (János 3,30).
Ámen
Dátum: 1960. május 1.