Spurgeon, Charles

Az örök ítéletnek tana, melyről most akarok beszélni, bizonyos okok miatt adatik elő nékünk. Pál látta a keresztyének között az ítélet tételnek igen gyakori szokását. Sejtem, ha Pál most közénk jönne, nem találna erre vonatkozólag nagy különbséget. Akkor a megtérteknek többsége zsidó volt és előbbi vallásos szokásaikat behozták a keresztyén gyülekezetbe. Azok, akik buzgósággal megtartották a szertartási törvényt, azt vélték, hogy lelkiismeretük ellen tesznek, ha a törvénynek főpontjait továbbra is nem töltik be, s habár bizonyos szokásokat felhagytak, melyek látszólag eltörülettek, mégis másokat megőriztek, mint például bizonyos böjti napokat és ünnepeket. Némely őszinte, de gyenge hívők félve fordítottak nagy figyelmet arra, amit esznek és a tiszta és tisztátlan ételek törvényes különbségét akarták fenntartani. Egyidejűleg voltak az egyháznak olyan emberei, kik nagyon helyesen ezt mondták: „Krisztus eljövetelével eltöröltetett a régi szövetség, azok az ünnepnapok mind előképei és árnyékai a Krisztusban rejlő valóságnak. Nem mutatta-e meg Péternek az Úr ‒ a körülmetélkedés prédikátorának ‒, hogy immár semmi sem utálatos vagy tisztátalan!” Az erős hittel bíró férfiak dorgálták gyengébb hitű testvéreiket, hogy babonásak és ezáltal a rabszolgaságnak igáját veszik fel magukra. Nem viszonzák-e a gyengébbek, „mi nem vagyunk babonásak, mi lelkiismeretesek vagyunk, míg azonban ti nagyon is tág tért hagytok magatoknak és azáltal megbotránkoztattok minket.” Így elítélték a gyengék az erőseket és szabadságukat majdnem zabolátlanságnak mondták, míglen az erősek lenézték a gyengéket és szinte kételkedtek benne, hogy a Krisztus szabadságába volnának. Mind a kettő tévedett, mert elítélték egymást. Pál, ki határozottan ellene volt a zsidóskodó pártnak és minden tekintetben tisztán és egyesen a keresztyén szabadságnak nemes ösvényére lépett, mégis annyira át volt hatva mesterének lelkétől, hogy kész volt mindenkinek mindene lenni, s mivel látta a viszálykodásnak komoly veszélyét, holott a szeretettől kellett volna áradni mindennek, a pártoskodók közé állott és azt mondta: „ne ítéljétek egymást! Mi közötök az ítélkezéshez? Van egy jövendő ítélet.” A jövendő ítéletet azzal a szándékkal említette, hogy annak hatalmas befolyása által ama könnyelmű mulatságtól, mellyel magukat egymás ítélgetésébe ártják, miután ez egyébre nem is vonatkozhat, elvonja, mert hiszen a bíró már az ajtó előtt van.
Maradjunk egy pillanatra ezen gyakorlati pontnál és lássuk, hogyan kárhoztatja Pál az ítélet lelkét. Először az értelemre nézve természetellenesnek mondja azt. „Te pedig miért kárhoztatod a te atyádfiát? Miért utálod meg a te testvéredet? Hiszen ő, akit te megítélsz és megutálsz, a te testvéred! Te tévhitünek nevezted a gyengét, pedig ő a te testvéred. Az erőst zabolátlannak nevezted, mert élvezi szabadságát, de hát ő a te testvéred.” Ha mi ítélni akarunk, akkor ítéletünknek tárgyai bizonyára ne azok legyenek, akik velünk a szellemi rokonság kötelékeivel vannak összekötve. Vajon nem egy családot képeznek-e a hívők mindnyájan a Krisztusban? Bárhol is találjuk a baj gyökerét, mindig ezen van a fennlévő egységet meggyőző alap. Miért akarod te torkon ragadni testvéredet, őt ítélőszéked elé cipelni és azt tenni, hogy ő előtted, testvér előtt, feleljen és hogy azután elítéljed? Vajon egyik testvér elítélje-e a másikat? Hogy oda kint a világ ítéli a keresztyéneket, azt érjük, mert a világ gyülölte ami Mesterünket és gyűlölni fog minket is, de a keresztyéni társaság megszentelt körén belül legyen kölcsönös tisztelet, s egyik a másikat védje; azon fáradozzunk inkább, hogy a gyengeségeket mentegessük, nem pedig, hogy a tökéletlenségeket felfedezzük. Legyen tőlük távol a hibáknak feltalálása ott, ahol azok nem léteznek. Adná Isten, hogy a tökéletes szeretet elűzné az összes egymás ellenes rosszindulatot, és hogy egymás iránt bizodalmunk lenne, mert Krisztus ami Urunk ami testvéreinket éppúgy meg akarja tartani, amint minket is meg akar tartani.
Ez a keresztyének közötti ítélettétel tehát első sorban természetellenes, azután az ítéletnapnak idő előtti volta. Eljő majd egy nap, amikor az emberek megítéltetni fognak, egy jobb módszer szerint, mint az a módszer, amely szerint ti ítélni tudtok vagy én ítélni tudok. Hogy merészelünk mi Istennek nagy ítélőszékét helytelenül utánozni, amikor önmagunk lépünk a trónra és ama rettenetes órának ünnepélyes cselekményének egy próbáját adjuk elő? Az ítélet elég gyorsan fog eljönni, legyen az Úr nékünk kegyelmes ama napon. Testvérem, miért kell néked ravaszkodnod az
által, hogy magad állsz fel a trónra? Nem tudja-e Isten maga véghezvinni munkáját? „Enyém a bosszúállás: én megfizetek kinek-kinek.” ‒ mondja az Úr. Nem kell azzal tölteni el időnket, hogy állandóan a konkoly és búza közötti válogatást keressük. A konkoly, melyről az Üdvözítő ama hasonlatban beszélt, oly annyira hasonlított a búzához, hogy az emberek nem bírták egymástól megkülönböztetni, s azért így hangzott parancsa: „Hagyjátok mind a kettőt egymás mellett nőni egészen az aratásig.” Aratáskor majd megadja az utasítást az aratóknak, hogy a valódi búzát attól, ami annak csupán utánzata volt, elválasszák. Ami minket illet, úgy áll az, hogy a szenteknek kell megítélni a világot, de a jelenvaló időre ez a parancsolat: „Ne ítéljetek idő előtt.” Mi tudunk választást tenni a külsőleg gonosz és külsőleg tiszta között azon jelek szerint, melyeket Isten adott, mint például ezek: „Gyümölcseikről ismeritek meg őket;” és „Valaki nem szereti az Úr Jézus Krisztust, az átkozott.”
Mint a gyülekezet becsületének őrei kötelesek vagyunk ezeket a szabályokat megtartani, de testvér és testvér között, kik lényegtelen dolgok felett különbözőképen gondolkodnak, keresztyén és keresztyén között, amidőn mindenki a maga lelkiismeretének engedelmeskedik, nem kellene egymást megítélni. Jöjjetek ide, testvérek! Van itt elég munka mindenitek számára, hogy a nagy hálót a partra vonjátok. Mit cselekesztek ti? Arra igyekesztek, hogy a jókat a hajóba hozzátok és a rosszakat eldobjátok? Ezt a munkát később lehet lesz megtenni, de most engedjétek, hogy a hálót a partra hurcoljuk. Húzzátok testvérek teljes erőtökkel! Nemsokára el fog jönni az idő, amikor halászkodásunk eredményével számolhatunk és a hamisakat az igazaktól elszakasztjuk.
De nemcsak megelőzzük az ítéletet, hanem Krisztus hivatalába és jogaiba tolakodunk, amikor a szenteket elítéljük. „Nékünk mindnyájunknak meg kell jelennünk a Krisztus ítélőszéke előtt!” – ez az igazi itélőszék. Milyen gyakran kellett nékem az én embertársaim ítélőszéke előtt megjelennem. Néha megtámadják a mi mozgalmunk alapjait, máskor ami cselekedeteinket, vagy beszédmodorunkat, vagy módszerünket a gyülekezet ügyeinek gondozására vonatkozólag. Jól van, hiszen csekély dolog az az emberek ítélőszéke előtt megjelenni. Tartózkodhatnánk is a megjelenéstől, mert az ember nem a mi Urunk és mi nem vagyunk kötelezve meghívását követni.
Honnan jön az hát, hogy annyi testvér azt véli hinni, hogy ő az úr és Isten szolgáit elítélheti? Én ismerek néhány keresztyén embert, kik nemcsak ítéletet és pedig igen kemény ítéletet tesznek mindenki ellen a tények szerint, melyek tudomásukra jutnak, de minden tények nélkül olyanokat tételeznek fel emberekről, melyeket sohasem láttak, és telve vannak keménnyakúsággal azok iránt. Némelyek elcsavarják a szavakat olyan véleményekké, melyeket az, aki a szavakat használta, soha magáénak nem vallott, mások ismét a szó téves értelmének mentése nélkül, leülnek és gonoszt gondolnak testvéreik felől. Álmodoznak, hogy kevésre való becsüléssel bántak velük és azután kemény ítéleteket tesznek. Képzeljétek be magatoknak, hogy rosszul bántak veletek és akkor azután azt fogjátok gondolni, hogy minden bosszúból lett ellenetek téve, mire aztán magatok fogtok gonoszt gondolni másokról. Vannak emberek, akiknek nagy tehetségük van pletykálkodni, s ezek beszédeik által elhitetnek titeket, hogy Sodomában és Gomorában éltek vagy talán magában Tófetben. Azt a félelmet idézik fel bennetek, hogy mindenki, akinek bizalmat ajándékoztok, egy nyomorult csaló, hogy mindenki, aki buzgó, az jutalomra vágyó, hogy minden prédikátor nyilvánosan azt prédikálja, amit titokban nem hisz, hogy minden szabadelvű adakozó csak kevélységből adakozik, hogy ti valósággal egy olyan helyen éltek, ahol Iskariotes Judásnak nemzetsége tízezerszeresen megnagyítva látható. Ágyba megy az ember, de nem tud aludni, miután ilyen fülbesúgóval beszélt. Vigaszul szolgálhat az, hogy az ő csudálatos felfedezésükben semmi igaz nincsen. Ezek a rágalmi állítások nem egyebek, mint az ítéletnek alacsony fokú bohózatjai. Miért csinálnak belőlük olyan sokat? Miután ti és én megtettük azt, amit tudtunk, hogy majmolt ítélőszéki ülést tartsunk és ezt meg azt a férfit előhívtuk, micsoda egy dolog ez? Legjobb esetben gyermekjáték, és ha gonosz dolog ez, akkor ez erőszakos átvétele Krisztus Jézus jogainak, ki egyháza középpontján egyedül uralkodik, mint törvénytevő, s aki bizonyos idő múlva mint bíró az égnek felhőin fog ülni, s a világot igazságban megítéli.
Az apostol keményen szól a keresztyéni gyülekezetben lévő dorgálás keresésnek gonosz lelke ellen, s hogy halálos csapást mérjen ellene, ezt mondja: „Minden szükségtelen, nem kell egymást ítélnetek, mert mindketten, testvéred és te magad, az Isten ítélőszéke előtt fogtok állani. Nincs szükség a te ítéletedre, mert ha egy némely ember értéktelen, akkor a bíró majd el fogja őt ítélni, nem kell bele avatkoznotok a Mindenható dolgaiba, jobban fogja rendezni az emberek ügyeit, mint ti ezt tudjátok.”
De még többet! A ti ítéletetek haszontalan. Sokkal jobbra fogjátok fordítani időtöket, ha meggondoljátok, hogy ti, kik oly pontosak és szigorúak tudtok lenni, miután itten egy hibára, amott meg egy másikra mutattok, magatok is egy nem tévedhető szem által megvizsgáltatni fogtok. A ti saját számadó könyveiteket be kell küldeni és ezek pontról-pontra meg fognak vizsgáltatni s azért jól nézzétek meg saját magatok dolgait. Ha ti saját szívetek felett őrködtök, „amelyből az élet jő”, ha ti saját nyelvetek felett vigyáztok és megzabolázzátok azt, és így egész testeteket uraljátok, ha a jó cselekedetre való alkalmakat felhasználjátok, ha ti Uratok szemére tekintetek, miként a szolgáló az ő asszonyára tekint, akkor valami olyat cselekesztek, ami jobban fogja kifizetni magát, mint másoknak bírálgatása, és inkább fog szolgálni az Isten dicsőségére, a gyülekezet nyereségére és a ti saját lelketeknek vigasztalására. Igy zár az apostol miután ‒ az eredeti szövegnek legteljesebb fordítása szerint mondja: „Minden egyeseknek közülünk Önmagának kell számot adni Istennek.”
Fivéreim, nővéreim, elétek hozom ezeket az igazságokat, mert ezek a Krisztusban való testvérek részére vannak meghatározva és nem annyira a külső világ számára. Ezek azok, akiknek hitük van és a szeretet háztartásában élnek, kiknek az óvó szó adatott, hogy ne ítéljenek, és alap gyanánt elénk adatik az, hogy közülünk minden egyesnek magáról számot kell adnia Istennek. Nem tudom, hogy különös szükségtek volna a barátságtalan ítélgetéstől való óvásra, de tudom, hogy szükségtek lehet, mint más gyülekezeteknél is szükségük volt. Nagyon háládatos vagyok, hogy nékünk nem sokat kellett szenvednünk ettől a nagy bajtól, de mégis előfordul ez kisebb-nagyobb mennyiségben minden keresztyénnél. A múltkor olvastam egy érdekes iratot, a János jelenések könyve feletti megjegyzést, mely képet szolgáltat kezembe. A szerző megpróbálja magyarázni, hogy miért nincs Dán nemzetsége megnevezve a jelenésekben azok között, akikből tizenkétezer van kiválasztva. Minden más nemzetség ott van, de Dán hiányzik és helyébe Manasse van téve. A szerző azt mondja, hogy azért, mert ,,Dán” annyit jelent, mint „ítélet” vagy „egy, aki ítél.” „A gonosz gondolatok (Jak.2,4.) eme bírái” sok bajt okoztak Izráelnek minden időben. Nem féltek attól, hogy testvérüket megítéljék és megvessék, minden-mindent megítéltek, önmagukat kivéve. Mindazokat, kik nem mondták ki az ő sibboletjüket és nem láttak mindent hasonló világításban, mint ők, eretnekek gyanánt ítéltek el, kiket nem lehetett tűrni, hanem amennyire erejökben állott, megvetni kellett. Hiába van megírva, hogy: „Ne ítéljetek idő előtt, míglen eljő az Úr, aki világosságra hozza azt, ami el van rejtve a sötétben, hogy a szívek gondolatját felfedje.”
Ezen nemzetségbeli elődeikhez hasonlóan rókákat és tűzcsóvákat használtak ezek és igen gyakran meggyújtották szomszédaiknak álló gabonáját, tehát oly cselekedetet követtek el, melyet mi még egy Sámsonnál sem dicsérhetünk. A rókákhoz és tűzcsóvákhoz való ezen előszeretet még a mai napig is szerencsétlen módon tovább fejlődött Dán magvában. Így azután mi Dán az ítélő helyet Manassét kaptuk, aki elfelejt egyet, aki bár elvettetett testvéreitől, az ő sértegetéseiket megbocsátja és elfelejti, mi pedig ezt igen jó cserének tartjuk és az új jeruzsálemi hazában, ahol többé nem lesznek semmi hibák, Dán „az útban tévő kígyó” vagy „a fiatal oroszlán” sem munkát, sem helyet nem fog találni. Ha valaki a Dán nemzetségbeliek közül valók ezt hallják vagy olvassák, kérjenek kegyelmet, hogy szokásaikat és természetüket megváltoztassák.
De most magához a tanításhoz jövök, a jövendő ítélet komoly tanához. Bár nyomná ezt be Isten szíveinkbe! A mi gondolataink most a jövendő ítéletre lesznek terelve és mi figyelembe vesszük először, hogy ez az ítélet általános lesz. Mert mi mindnyájan Isten ítélőszéke előtt fogunk állani. Egy ítélet fog tehát jönni az emberek minden osztálya ellen, ama erős testvér ellen is, aki az ő keresztyéni szabadságának ismeretében oly messze ment, amennyire csak tudott, talán tovább annál, amint mennie kellett volna. Ő azt ítélte, hogy igaza van, de azért Krisztus ítélőszéke előtt kell állania. De a gyenge testvér ellen is jön ítélet. Ő néki, aki oly aggályos és gondos volt, nem kellett volna a másikat megrónia, aki magát szabadnak érezte lelkiismeretében, mert ő maga is Isten ítélőszéke előtt fog állni. A jámborságnak semminemű magas volta sem fog minket ama utolsó komoly vizsga elől elrekeszteni és semmi gyengeség sem fog mentségül szolgálni. A tíz talentummal bíró férfiúnak épp úgy mint az egy talentummal bírónak számot kell tennie. A gyenge keresztyének Istennek kegyessége folytán megóvatnak némely próbáktól, de nem ez az utolsó próba, mert nékünk mindnyájan önmagunk által kell számot adni Isten előtt, az erősnek és a gyengének egyaránt. Azok a férfiak, kik a gyülekezetben hivatalt viselnek, felelősök lesznek ezért, amint Pál apostol a zsidókhoz írott levele 3. rész, 17-dik versében mondja: „Mert vigyáznak ők a ti lelkeitekért, úgy mint számadók”. És ismét: „Mert íme, más nem kerestetik a sáfárokon, hanem hogy híveknek találtassanak. De az Úr az, aki engem ítél”. Meghajlított térdekkel kellene nékem részvét iránt könyörögnöm nálatok, miután oly nagy gyülekezetnek kell prédikálnom és annál nagyobbnak is oda kint, amelynek hetenkint a sajtó útján prédikálok. Jaj, nekem, „kicsoda itten alkalmas?” Ki fog ilyen állásban hűnek találtatni? Én azt gondolom, hogy minden prédikátor könnyes szemekkel kiálthatna hozzátok „Testvérek imádkozzatok értünk!” Az én legfőbb óhajom, hogy az emberek vérétől tisztán maradjak. Ha haldoklásomkor mondanom lehet, mint Foksz György mondotta: „Tiszta vagyok, tiszta vagyok”, ez volna úgyszólván az egész mennyország, amit én kívánhatnék. Oh, bár tudhatnánk prédikátori hivatalunkat helyesen teljesíteni és képesek lehetnénk számot adni arról, mint Pál mondta: „A nemes harcot megharcoltam, a hitet megtartottam”. Ez az én lelkemnek vágya.
Igen, de nemcsak a prédikátorok, diakonusok, vének és olyanok, kik magas állást foglaltak el a gyülekezetben, fognak megjelenni Krisztus ítélőszéke előtt, hanem a gyülekezet legkisebb tagja is, s még azon titkosak is, kik soha sem próbálták meg, hogy csupán tagokká váljanak.
Nem lesztek képesek magatokat mindenkorra eltitkolni. Az egy talentummal bíró embernek az ő ura elé kell idéztetnie éppen olyan biztosan, mint a másiknak, aki tízzel bír, s mindegyiktől számadás fog kivántatni. A mi Urunknak példázatában a királynak saját szolgái azok, akik eléje hívatnak. „Ezen szolgáknak ura számot kért tőlük.” A mi Urunk minden egyes szolgájához ezt fogja mondani: „Adj számot sáfárságodról!” „Isten megítéli az igazat és az istentelent”, „Mi nékünk mindnyájunknak meg kell jelennünk Isten ítélőszéke előtt”. Nincs időm, sem helyem ezen ítélet különbözőségeibe belemenni az igazak és istentelenekre vonatkozólag, csupán egy tényre szorítkozom, hogy az egész emberi nemzetség meg fog ítéltetni az Úr szava szerint (Róm.2,5‒11): „A haragnak napjára és az Isten igaz ítélete megjelenésének napjára. Ki megfizet mindennek az ő cselekedetei szerint. Azoknak, akik a jó cselekedetben való állhatatossággal dicsőséget, tisztességet és halhatatlanságot keresnek, megfizet örök élettel. Azoknak pedig, akik versenyesek és akik nem engednek az igazságnak, hanem engednek a hamisságnak, megfizet hirtelen búsulással és haraggal.
Nyomorúság és szorongató veszedelem lészen minden gonoszcselekedő ember lelkének; zsidónak először, azután görögnek. Dicsőség pedig, tisztesség és békesség minden jó cselekedőnek, zsidónak először, azután görögnek. Mert nincsen Isten előtt személyválogatás”.
Oh, minő sűrű tömeg fog az ítéletre összegyülekezni minden nemzetségből, népből és nyelvből! Minden korú személyek. Ti fiúk és leányok és ti, kik hosszú életet éltek keresztül. Királyok és fejedelmek ott lesznek, hogy az ő fontos számadásaikat átadják; tanácsosok és bírák, hogy bírájuknak megfeleljenek, azután pedig a szegények és szomjazók sokasága, s azok, kik Istent elfelejtették és lelkeiket elhanyagolták, mindnyájunknak ott kell lenni. Általános ítélet az, János mondja: „Látám a halottakat, nagyokat és kicsinyeket állani az Isten előtt”. Mindnyájának, a juhoknak és a bakoknak a nagy, őket szétválasztó Pásztor előtt össze kell gyülekezniük. Mind a ketten, az okos és a bolond szüzek hallják meg az éjféli kiáltást. A kősziklán lévő háznak és a fövényen lévő háznak egyugyanazon módon kell az utolsó rettenetes vihar által kipróbáltatnia, a konkolynak és a búzának érnie kell, a rossz és a jó halaknak ki kell olvastatniok a hálóból, mialatt a kint lévő tömegek, a népek, akik Istent nem ismerték, mindnyájan kivétel nélkül remegéssel fogják hallani a rettenetes ítélőszék elé való rendelésüket.
Úgy a szenteknek, mint a bűnösöknek ‒ de persze igen különböző módon ‒ meg kell ítéltetniök a könyvek szerint. Így szól az Úr szava: „Mindnyájunknak meg kell jelenni a Krisztus ítélőszéke előtt, hogy minden egyes elvegye, amint a testben cselekedett, ahhoz képest, amit cselekedett, vagy jót vagy gonoszt”. Az igazakra nézve, az ítélet, amit tettek, teljes igazság lesz, mert tetteiket bizonyítvány gyanánt kell tekinteni, hogy ők valóban Istennel kibékülve voltak. A bíró ezt fogja mondani: „Jöjjetek, Atyámnak áldottai, bírjátok az országot, mely készíttetett néktek a világ fundamentumainak felvettetése előtt”. És azután követi ezt a bizonyság: „Mert éheztem és ennem adtatok, szomjaztam és innom adtatok”. Ezek a gyümölcsök bizonyságul szolgáljanak arra nézve, hogy ők Krisztusban voltak. Bizonyság, hogy a hit által megigazultak, ellenben a másik oldalon az istentelenségnek savanyú és keserű gyümölcsei bizonyságai lesznek annak, hogy nem Istentől voltak azok plántálva. „Éheztem és nem adtatok ennem, szomjúhoztam és nem adtatok innom, beteg és fogoly voltam és nem látogattatok meg engemet”. Nem kell félnünk a jövendő ítélettől, ha tudjuk, hogy Krisztusban vagyunk, mert: kicsoda fél az ítélőszék korlátai elé lépni, ha tudja, hogy a legmagasabb tekintélytől készséggel felmentettnek van nyilvánítva? A krisztusi biztonság tökéletes; mert nem lesz vádló ott. Egy-egy szentnek hitbeli igazsága oly tündöklő lesz, hogy egyetlen vádló sem fog jelentkezni. Halld! A hírnök hallatja a kihívó szót: „Kicsoda kárhoztatja Istennek választottit?” Az egész ítélőszéki udvaron át hangzik ez, Isten pedig jelen van, a hű és mindenlátó Isten. Kárhoztatja-e őket? Távol legyen. „Ő Isten, aki megigazít.” Az udvaron kívül felhangzik a szó: „Kicsoda akarja kárhoztatni Istennek választottát?” Halljátok ezt a mennyben és az angyaloknak, kik minden egyes hívő pályafutása felett őrködtek és látták, hogyan futott az célja felé, nincs panaszuk. A kihívás meghallatszik a pokolban, hol az ördögök gyűlölik az istenfélőket, de nem merészkednek ellenök egy hazugságot kovácsolni. Boldog az, aki mondhatja: „Eltétetett nékem az igazságnak koronája, melyet megad nékem az Úr ama napon, amaz igaz bíró”. Figyeljétek meg: Ő azt, mint bíró akarja megadni és pedig ama napon. Kicsoda féljen tehát az ítélet elé lépni, ha az a vád elhallgattatik és jutalmat lehet várni?
De ti még azt is mondjátok, hogy a hívő ember vétkezett. Igen, de ez a bűn megbocsáttatott, s néki igazsága van, amellyel a törvényre válaszolni tud. Mielőtt én bezárnám beszédemet, megmutatom néktek, hogy miként ítéltetett el már a keresztyén ember, s dolga hogyan lett eldöntve és az ítélet, a lényegesebb rajta már végrehajtatott úgy, hogy az elkárhoztatás már többé nem lehetséges. Azért van ez a második kihívás: „Ki akarja elkárhoztatni?” A bíró az az egyedüli, aki elkárhoztathat, mi pedig biztosak vagyunk abban, hogy Ő ezt nem akarja, mert Krisztus itt van, aki meghalt, sőt még több, aki feltámasztatott, aki Istennek jobbján van és közbenjár miérettünk”. Ne remegjetek tehát azon tan mellett, hogy mindnyájunknak meg kell jelenni Krisztus ítélőszéke előtt, hanem imádkozzatok, hogy mi nékünk miként János mondja: „Az Úr Jézus titeket megtarthat ártatlanul és állathat az ő dicsőségének eleibe fedhetetlenségben, nagy örömmel”.
Egy sem kerüli el az ítéletet. Nem lesz a naptárban elhagyva semmi, Ádám nemzetségének minden lénye önmagáért köteles felelni. „A földnek királyai és a nagyok, a főemberek, az erősek, minden szabados és minden szolga” kénytelen lesz annak arcát látni, aki a trónon ül. Kénytelenek leszünk megjelenni, miként az emberek a törvény előtt megjelenni kötelesek, ha büntetés terhe alatt meghagyatik nékik a megjelenés. Az Úr Jézus szava az: „Íme, én eljövök hamar és az én jutalmam velem van, hogy megfizessek mindenkinek az ő cselekedetei szerint”. Oh, milyen kedvetlenül fognak megjelenni ezen trón előtt a lázadók! Fáraó, te néked Mózesnél nagyobbat kell meglátnod! Herodes, te neked azt az ifjú gyermeket a trónon kell meglátnod. Júdás, te felakasztottad magad, hogy a lelkiismeretednek ítélete elől megszabadulj, de Istenednek ítélete elől semmi módon meg nem menekedhetel. Habár hatezer esztendő múlt el, amióta az emberek meghaltak és testeik már egészen elenyészhettek, mégis, mikor a kürt a tiszta és éles hangot adni fogja, újból meg kell elevenedni testeiknek és mindnyájoknak elő kell állaniok, hogy minden egyes önönmagáért feleljen ama nagy törvényszéki ülésen a minden világok birája előtt, aki mindenkivel az igazságnak megfelelően fog bánni. Hajoljunk meg ama komoly igazság előtt, hogy Isten egy napot meghatározott, amelyen igazságban megítéli a világot azon férfiú által, akit erre rendelt.
A második igazság ‒ melyet akként kell előtérbe hoznunk, a mennyire csak bírjuk ‒ az, hogy ez egy személyes ítélet lesz mindenki számára. Ez annak magva, amit az apostol mond: „Mindegyik önnönmaga ad számot Istennek.” Az ítélet nem összegezett, választatlan módon fog véghez menni, nem egy nemzetség vagy egy törzs ellen, de minden egyesnek külön állania kell, és a letett számadás nem egy családtól vagy egy egylet részéről fog megtörténni, hanem minden egyes ember részéről önnön magáért. Figyeld meg ezt gondosan, óh, ember! Minden egyesnek közülünk számot kell adnia az ő saját eljárásáért, az ő saját gondolataiért, az ő saját szavaiért, az ő saját véleményeiért, de nemcsak ezekért, hanem önönmagáért is. Mindenkinek számot kell adnia az ő szívének állapotáról, az ő kedélyének érzületéről Isten előtt, vajon tartott-e bűnbánatot, vajon hitt-e, vajon szerette-e Istent, vajon buzgó volt-e, vajon igaz, vajon hű volt-e? Ha a számadás csak az eljárásokra, szavakra és gondolatokra vonatkoznék, már akkor is elég komoly volna, de minden egyes embernek önmagáról kell számot adnia, arról éppen úgy, ami ő volt és arról, amit tett; arról, ami az ő szívében volt éppen úgy, mint arról, ami abból kijött az ő cselekedeteiben. Oh, minő kihallgattatás lesz ez!
Azután számot kellett adnunk mások felett való ítélkezésünkről. Nem arról kell nékünk majd felelnünk, amit ők cselekedtek, hanem, hogy mi merészeltük őket bírálgatni és elítélni. Gondoltatok-e valamikor ti erre, ti, akik másokat ítéltek, hogy ez által felállítjátok a mértéket, amely szerint ti magatok lesztek elítélve? Azt találom rendesen, hogy azoknak, akik mások iránt a legszigorúbbak, maguk iránt nagy engedékenységre van szükségük és elvárják azt, de nem úgy lesz az utolsó napon, mert így áll ez megírva: „Amily ítélettel ítéltek, olyannal fogtok ítéltetni.” Mi könnyű lesz a dorgálókat az utolsó napon megítélni! A bírónak csupán azt kell mondania: „Ők már maguk ítélték el magukat: saját hibáikat ítéltek el, ha azokat másokban meglátták, saját hibáiknál kisebbeket a legélesebb ítélettel illették. Az ő saját szájukból vegyétek az ítéletet és tova menjetek.” Néktek más emberekért nem kell majd semmi számot adni, de magatokért kell ezt tenni, még pedig arról, amiképpen ti másokat ítéltetek. Az utolsó számonkérés egészen egyéni lesz.
Az én leckém szerint a számadás teljes alárendeléssel lesz összekötve. „Oly igaz, amint én élek ‒ mondja az Úr – nékem hajoljon meg minden térd.” Te ma mondhatod: „Nem érdeklődöm Isten iránt”, de majd érdeklődnöd kell. Amint igaz, hogy Isten él, néked meghajolnod kell! Te mondhatod: „Mi közöm ahhoz, amit a Biblia mond?” De közöd lesz ahhoz, oly igaz, mint Isten él, és ez a legerősebb bizonyosság mindennél, ami csak lehet. Isten megesküdt és kijelentette, hogy uralmát el kell fogadnod. Jobban tennéd, ha azonnal meghajolnál, mert vagy meghajolnod vagy megtörnöd kell. Isten azt akarja, hogy uralma az egész emberiségtől elismertessék. Nem ő készített-e minket? Nem néki köszönünk-e mindent? Ő nem akarja, hogy trónjának jogai általunk mindenkor tagadtassanak. Ő mindenek Ura s maga magára esküszik, hogy minden térdnek meghajolnia és Őt elismernie kell. Oda kell jönnöd barátom. Be kell akkor ismerned, azt mondja a lecke. Ez alatt értem, hogy be kell majd ismerned, hogy Isten a te Urad és Mestered
és joga van szolgálatodra. Törvényeit meg kellett volna tartanod, s hogy te, miután vétkeztél, igazságtalanságot követtél el és úgy tettél, amiként tenned nem kellett volna. Ettől a beismeréstől nem lész te képes magadat visszatartani. Oh, hogyan fognak az istentelenek nyelvökbe harapni, ha kényszerittetni fognak oktalanságukat és igazságtalanságukat beismerni! De minden egyes ember szájából kell annak kijönnie. Ha Isten a maga ítéletét kimondja és az istentelenek a pokolba küldetnek, akkor saját maguk bizonyságot tesznek arról, hogy Isten igazságos, ha elítéli és megbünteti őket. A pokolban lévő elveszetteknek szava az, hogy ők a poklot megérdemlik és ez valósággal a poklok pokla, hogy ezen kínnak igazságos voltát, mely mint engedetlenségüknek következményei reájuk jő, nem tagadhatják. Isten azt célozza, hogy mi Őt, vagy ebben az életben, vagy a halálban igaznak nyilvánítsuk, még pedig azáltal, hogy beismerjük igazságos voltát.
Hozzátok fordulok, szeretett hallgatóim, azon kérdéssel: készen van-e számadástok, melyet Isten előtt le kell majd tennetek, vezettetek-e egyáltalában számadást? Néha, ha az emberek a törvény előtt megjelennek, kimondják, hogy nincsenek könyveik, és ez mindig rossz jel. Tudjátok, hogy mit tart e felől a bíró. Van-e merészségtek magatokat megvizsgálni és a kérdésekre feleleteket adni? Tudtok-e számot adni a ti háztartástokról? Jól vezettétek azt, vagy talán nagy dolgokat vezettetek be a bevételi oldalra, melyet a kiadási oldalra kellett volna írni? Csalástok majd fel fog fedeztetni, mert a nagy számadásvezető mindent át fog olvasni, a tévedést egy pillanat alatt észreveszi. Helyesen van-e vezetve számadástok és készen vagytok-e azt ebben a pillanatban benyújtani? A keresztyén testvérek ‒ te és én ‒ némileg habozhatnak, mielőtt igent mondanának erre, s mégis azt reménylem, hogy megtehetjük, hogy Isten elfogad minket. Azok azonban, akik alig gondoltak Istenre, az ő teremtőjükre, mit fognak tenni? Mit tudhatnak tenni? Ha mindegyiknek közülük számot kell letenni Isten előtt és nékik nincs számadásuk, egy kivételével, amely elítéli őket, mert eltékozolták Mesterüknek javait és megcsalták Istent az által, hogy élvezeteikre pazarolták azt, ami őt illette, amit Istenüknek kellett volna szentelni. Ez az ítélet tehát személyes lesz, s azért te nem veheted magaddal egyben istenfélő anyádat egy mérlegserpenyőbe, s a te kedves öreg atyáddal egy társaságba nem léphetsz az ítéletben. Oh, gyermekek, ti nem sejtelmeitek szerint lesztek ítélve, hanem cselekedeteitek szerint. Mert írva van: „Az embernek fia eljő Atyjának dicsőségében az ő angyalaival és akkor megfizet mindenkinek az ő cselekedetei szerint.” Oh, készüljetek fel erre. Isten segítsen hozzá, hogy ezt tehessétek!
Harmadszor: Ez az ítélet isteni lesz. „Mi Isten ítélőszéke előtt fogunk állani.” Az ítélet általános, személyes és isteni lesz és mivel Istennek ítélőszéke, igazság szerinti ítélet lesz. Isten nem csinál tévedéseket. Méltatlanul nem fog vádolni valami bűnnel, és nem fog jónak tartani azért, mert jónak látszunk. Ő a dolgokat a legmélyebbre fogja kutatni. Készen vagytok a tűzpróba kiállására? A tűzpróba csak halavány képmása a Mindenható fürkésző szemének próbájáról. Ő a tökéletes igazságnak nagy mértéke szerint fog megítélni. Mi egymás szerint ítéljük meg magunkat, ha ugyanolyan bőkezűek, vagy imával és kegyelem-ajándékokkal teljesek vagyunk, mint mások, akkor minden jól van. De a szentségnek mérlege sokkal pontosabb. Ott nem én leszek az egyik serpenyőben és te a másikban, s nem akkor fogadtatom el, ha én éppen olyan jámbor vagyok mint te. Oh, nem! Ott más zsinórmérték lesz, az igazságnak és kegyelemnek mértéke a szívben, Isten iránti igazi szeretet és Krisztus ábrázatának képmása. Ítéljétek meg, hogy e vizsgálatot kiálljátok-e? Az ítélet nagyon alapos lesz. „Az Úr megvizsgálja a szíveket.” Nem aszerint fog ítélni, ami szem előtt van, hanem titkainkat fogja megvizsgálni. Azután megvizsgáltatnak az alapok és minden, amire az ember támaszkodott és amiben bízott, hogy vajon az üdvnek kősziklája volt-e az, vagy csak az elbizakodottságnak homokja. Több ilyen ítéletnapja nem lesz sem előbb, sem utóbb, mint ez az Isten ítéletnapja. „Mert minden cselekedetet az Isten ítéletre előhoz, minden titkos dolgot, akár jó, akár gonosz legyen az.”
Ez az ítélet személyválogatás nélküli lesz. Ti és én, mi mindig részrehajlók vagyunk, ha mi magunkat mérlegeljük. Többnyire a legenyhébb ítéletet mondjuk ki, kivéve ha éppen bús kedélyhangulatban vagyunk és akkor is beteges érzékenység uralkodik felettünk. De Isten, részrehajlás nélkül fog ítélni. Te gazdag barátom, gyémántgyűrűd nem fog neked használni semmit ama napon. Hölgyeim, eme szép ruhák nem fognak ott hatni ama törvényszék előtt. Tudományos barátom, ama horgocska neved előtt nem gyarapít számodra semmit sem, és te nagy úr, lovagi méltóságoddal, grófi koronáddal vagy hercegi címeddel semmivel sem leszel jobb, mert címerek, sőt királyi koronák mind nem érnek semmit Isten trónusa előtt, aki a személyt nem nézi.
Ez az ítélet végérvényű lesz. A legfelsőbb bírónak ítéletszava fog eldönteni mindent. Ha azt mondja: „Menjetek előlem, ti átkozottak!” Nem tehetnek másképp. Ha mondja: „Jertek ide, Atyámnak áldottai!” Oh, mily boldogító, az örök hazába bevonulni! Ne hallaná egyik is közületek, hogy azt mondja: „Menjetek tőlem!”, mert sohasem másítja meg ítéletét, el kell onnan néktek menni tovább, tovább és mindig távolabb tőle, ő ki reménység, élet és öröm. Nem adatik reménység, hogy valamikor azt mondaná: „Térjetek megint vissza, ti átkozottak!” Nem, hanem: „Menjetek az örök tűzre, a pokolra!” Őrizzen meg minket az Isten ilyen végítélettől.
Az utolsó ítéletnél bizonyos bűnök súlyos volta fog bebizonyosodni. Egy néhányat felemlítek. Egy nagy vétek, mellyel szemben soha egy bíró elnézéssel nem volt: a bíróságnak megvetése. Az Isten már nemsokára elítéli azokat, akik tekintélyét megvetették. Vannak itt olyanok, akik az Úr Istent megvetették és az ő tanácsát semmibe sem vették? Ritkán vagy sohasem gondolnak Istenre és az ő törvényére és még az ő napját sem szentelik meg, hanem azt mondják: „Ki az Úr, hogy engedjek az ő beszédének?” „Vigyázzatok ti csúfolók, csodálkozzatok és jertek, mert az Úr a mi Istenünk féltékeny az ő nevére és hallja azoknak szavát, kik őt csúfolják.”
A kegyelemnek megvetése szintén nagy vétek és tévedés. A bíró, aki ül ítélőszékén, már kínált ti néktek kegyelmet, de a megtéretlenek azt elutasították. Bizonyára azok érdemlik meg a legmélyebb poklot, kik az örök szeretetet semmibe vették. Ha a bíró azt mondhatja: „Ez a fogoly megkínáltatott a bűnbocsánat örömhírével, de nem akarta azt meghallgatni, vagy amikor azt meghallgatta és már majdnem meggyőzetett, mégis valami alkalmasabb időre halasztotta, s íme, itt áll, mint aki Krisztus vérét lábaival taposta”. Ez lesz az örökös tűznek legnagyobb hévsége.
Ti elutasítottátok a kegyelmet, az örök életet eldobtátok és nem tartottátok magatokat a megmentésre méltónak. Ez a vétek malomkő lesz a lelken örökre. Itt van továbbá a tudva elkövetett, tervszerinti szándékos vétek. Vannak olyanok, kik ebben vétkesek voltak és nem menekültek Krisztushoz? A bűnt választották annak tudatában, hogy bűn? Még most is a bűnt választjátok és a lelkiismeret szava ellen éltek? Oh, higgyétek, ismételt bűn, továbbra is elkövetett bűn, gyors és biztos veszedelmet fog hozni. Ezek a vétkek hatnak fel az ítélőszék elé és komoly vádakká lesznek a vádlottak ellen.
Ilyen felhők alatt be nem fejezhetem beszédemet. Törj elő, oh, nap! Keressük fel a
Pál apostol által idézett helyet és beszédem kellően be lesz fejezve. Pál Ézs. próf.
45, 23. versére gondolt. Nem idézte szó szerint, de értelem szerint. Olvassuk: „Én magamra megesküdtem, kiment az én számból az igazságnak beszéde, és meg nem változik, minden térd nékem hajol meg, minden nyelv reám esküszik”. Nos, mit gondoltok, milyen szavak előzik meg ezeket? Nézzük meg. Várok, míg megnyitjátok bibliátokat. Látjátok ama áldott sorokat?
Isten kijelentette, hogy mindenki hajoljon meg előtte és ismerje el hatalmát; de eme esküje előtt melyik figyelmeztetés áll? Szeretném, ha ebben a pillanatban ragyogó betűkkel villámsugarakként cikáztathatnám végig az egész épületen: „Nézzetek én reám, hogy megtartassatok földnek lakói, mert én vagyok az Isten és nincsen több.” A kegyelemnek eme hirdetése az ítélet megjövendölése mellett áll. Jöjjetek ide, kedves lelkek, ti kik bűnösök vagytok, jöjjetek és hajoljatok meg Isten előtt, minek előtte felmenne az ítélőszékbe. Tegyétek meg szívesen, amit máskülönben később akartatok ellenére megtenni. Jöjjetek és valljátok be, hogy Ő bíró, akit tisztelni kell, valljátok be, hogy Ő király és néki engedelmeskedni kell. Valljátok be, hogy ti az Ő alattvalói vagytok és kötelesek vagytok néki szolgálni! Valljátok be, hogy hamisságot követtetek el, súlyos igazságtalanságot azzal, hogy megszegtétek törvényét! Jöjjetek és írjátok meg magatok vádját, jöjjetek és legyetek önmagatok elleni panasztevők, jöjjetek és ítéljétek el önmagatokat, jöjjetek és hajtsátok meg fejeteket, ha Isten törvénye elitéi benneteket, jöjjetek és ismerjétek be, hogy megérdemeltétek az isteni haragot és vessétek alá magatokat az Úr igazságának! Azután még egyszer pillantsatok fel a ti Istentekre és Üdvözítőtökre és mondjátok: „Uram, én tudom, hogy te az én bírám vagy, de te vagy az én Megváltóm is, az elítélteknek helyét foglalom el, látom azonban, hogy te itten én érettem álltál, az igaz az igaztalanért, az én helyettesem, aki bűnömet és büntetésemet hordozta. Drága Uram, én helyettesemnek fogadlak téged el, átadom magam néked. Íme, én kihallgatva, elítélve, megbüntetve, meghalva állok, de Te benned újból feltámadtam s ez okból megkegyelmezett, felmentett, megigazult, szeretett, elfogadott vagyok Jézusodért.” Oh, vajon nem áldott vége-e ez egy komoly prédikációnak? „Krisztusnak vére, érdeme, Ez lelkem ékes öltönye. Istennél ezzel állok meg,
Ha egykor mennybe felmegyek.” Isten áldjon titeket! Ámen.

A keresztyén gyülekezet értékének becslése nagyon különböző. Sokan mindeneknél feljebb becsülik, mások semmire sem becsülik, valószínű pedig, hogy mind a két vélemény helytelen. Sem azok, akik gyülekezeteiket istenítik, sem azok, akik minden egyházat lenéznek, nem bírnak a Jézus Krisztus valódi lelki gyülekezetének igaz ismeretével, hogy jogosult bírálatot hozhatnának. A király leánya „teljes belső gyönyörűséggel” bír és oly szépséggel, melynek megbecsülésére teljesen képtelenek. Ki által nyerünk legbiztosabb bizonyítványt egy asszony felől? Hagyjuk magunkat vezettetni a szomszédok dicséretétől, kik jól vannak vele, vagy azoknak szidalmazása által, akik rosszakaró pletykaság tárgyául tűzték ki őt? Nem! Valószínű az a legigazabb ítélet, melyet férje által nyerünk. Bölcs Salamon példabeszédeiben azt mondja egy derék asszonyról: „Az ő férje dicséri őt”.
Az asszonyok legszebbjéről, Krisztus gyülekezetéről ugyanezt a megjegyzést lehet tenni. Az emberek ítéletére nem ad semmit, hanem tiszteletére és örömére válik, királyi vőlegényének, Immánuelnek szeretetében és tiszteletében való létével. Bár az idézett szavak képletes beszédűek és az egész ének csupa képek és példabeszédekből áll, mégis nagyon világos a tanúság, mely ezen szavakban rejlik. Világos, hogy az isteni vőlegény nagy rangú helyet emel szívében menyasszonyának és ő neki (másnak bármi legyen is) szép, kedves, egyetlenegye és szerelmének szemeiben makula nélküli. Azonkívül, nemcsak szende és nyájas modorának szépsége van benne, hanem szentségében, komolyságában, felkentségében oly fenség és méltóság rejlik, mely azon mondásra készteti őt, hogy: „rettenetes, mint a zászlós tábor”. Minden egyes párán, része a királyné méltóságával bír, barátja szemében fenséges kinézete van. Alapigénk szavait vegyétek tehát Krisztus gyülekezetéről szóló dicsérő beszédképpen, azáltal tartva, ki legjobban ismeri őt és leginkább képes megítélésére és azt fogjátok tanulni belőle, hogy éles szemébe nem gyenge, tiszteletre nem méltó és megvetni való, hanem úgy viselkedik, mint aki magas rangú, azon örömteljes tudatban, hogy az Urának erejében erős.
Ezen alkalommal jegyezzük meg először is, miért mondatik Isten gyülekezetéről, hogy rettenetes, mint a zászlós tábor. Az igaz, hogy egy tábor, mert egy gyülekezet, és mégis sok gyülekezetből áll, és olyan emberekből, kik egy közös vezér alatt rendben vonulnak egy célt szem előtt tartva és ezen egy cél egy küzdelemben, egy győzelemben végződik. Ő a hadakozó gyülekezet ezen a földön és szenvedéseiben úgymint szolgálatában be kell bizonyítania, hogy az ellenség országában van. Ő az igazságért harcol a tévedés ellenében, a világosságért a sötétség ellenében. Felállítja strázsáit és meggyújtja őrtüzeit míg megvirrad és elenyésznek az árnyékok, mert köröskörül van elég ok arra, hogy az ellenségtől óvakodjék és az evangéliumi igazság királyi kincsét halálos ellenségei elől megvédje. De mire való a zászlós tábor? Nem mindenekelőtt a megkülönböztetésre-e? Miről tudjuk meg, hogy melyik királyé a hadsereg, ha nem látjuk a királyi lovagzászlót? Háború idejében könnyű felismerni a csoportok nemzetiségét azoknak egyenruhájukról. Az oroszok szürke kabátjukat jól ismerték Krímben, a múlt időkben pedig a lombardok szemében nagy szálka volt az osztrákok fehér egyenruhája. Senki sem cserélte össze a fekete braunschweigiakat a francia gárdával, vagy a mi huszárjainkat a garibaldiánusokkal. Egy hadsereget zászlóiról is meg lehet ismerni. Amint az ős leventékét a sisakról, tollbokrétáról és pajzsról meg lehetett ismerni, úgy ismertetik fel egy hadsereg zászlóiról és nemzeti színeiről. A franciák tricolorumja hamar megjelölte a csoportokat, mikor a német hadsereg rettenetes fekete-fehérje elől menekültek. Krisztus gyülekezete megkülönböztetés végett lobogtatja zászlóit. Nem óhajt más hadseregekkel összetársaskodni vagy összecseréltetni, mert ő nem e világból való és fegyverei, hadvezérletei egészen különbözők a nemzedékétől. Isten őrizzen, hogy Jézus követői politikai pártütőknek vagy kérkedő kalandoroknak mondattassanak. A gyülekezet lobogtatja zászlóját, hogy mindenki tudja meg, hogy kicsoda és kinek szolgál. Ez nagy fontossággal bír e jelen időben, mikor ravasz emberek be akarnak csalni találmányaikkal. Minden keresztyén gyülekezetnek kellene tudnia, hogy mit hisz, s nyíltan vallani, amit tanképen felállít. Kötelességünk alapelveinkről tiszta és határozott magyarázatot adni, hogy gyülekezeti tagjaink tudják, milyen célra állottak össze és hogy a világ is tudja, mi a szándékunk. Távol legyen tőlünk a szabadelvű egyház kiáltásával megegyezni és a zászlókat feltűzni, melyeken a mi különböző színeink mutatkoznak. Minden oldalról nagy kiáltásokat hallunk hitvallomások ellen. Igazolható ez? Azt hiszem a legtöbb ellenmondás, ha kellően feltagolják, nem a hitvallomás ellen van, hanem az igazság ellen mert minden ember hitének kell hogy legyen hitvallomása is, akár leírja és nyomtatja vagy nem s ha van ember, ki semmit sem hisz, vagy mindent vagy egyet-mást felváltva, akkor az az ember nem alkalmas, hogy mintaképül szolgáljon. Gyakran azért támadják meg a hitvallomásokat, mert ezek rövid, könnyen alkalmazható alakba vannak foglalva, melyben a keresztyén kedély hitének kifejezését találja és azok, akik a hitvallomásokat gyűlölik, azért teszik ezt, mert azt találják, hogy éppen olyan kényelmetlen fegyver, mint angol katona kezében a szurony ellenségeinkkel szemben. Ezek olyan fegyverek, melyek tönkreteszik a nyelvújítást annyira, hogy ez vádat emel ellene. Ezért legyünk óvatosak azoknak felhagyásával. Ragadják meg Isten igazságát vasfogóval és soha többet el ne eresszék azt. Alapjában véve mégis létezik még egy protestantismus, melyért érdemes küzdeni, létezik még egy kalvinismus, melyet érdemes hirdetni és egy evangélium, melyért érdemes meghalni. Létezik egy keresztyénség, mely különbözik az egyházi szertartásoktól, az ésszerüségtől és törvényességtől, tegyük tehát közhírré, hogy hiszünk benne. Tartsátok fel magasra a zászlókat, kereszt vitézei! Most nem olyan időben élünk, hogy magunkat elijeszteni engedjük lelkiismeretes meggyőződések ellen való kiabálások által, melyeket gúnyosan szektáknak és túlbuzgóknak mondanak. Higgyétek szívben azt, mit hinni vallatok, hirdessétek nyíltan és buzgósággal, mit igazságnak elismertetek. Ne szégyelljétek megmondani, hogy ezek és azok a dolgok igazságok és hadd vonják az emberek le a következtetést, hogy az ellenkezője tévedés. Bármi legyen az evangélium tana más embereknek, legyen a ti dicsőségetek és becsületetek. Bontsátok fel a zászlókat és legyenek ezek olyanok, aminőket viselt a gyülekezet régen. Bontsátok fel a régi eredeti vaszászlót, Krisztus keresztjének mindeneket legyőző lovas zászlaját Tényleg és valóban a kibékülésről szóló tan a meggyőző igazság. Mások higgyenek, amint nékik tetszik, vagy tagadjanak, amint akarnak, tenéked az igazság, amint Jézusban van, az az egyedüli, ami téged megnyert és a kereszt bajnokává tett.
Zászlók nemcsak megkülönböztetésül hordattak, hanem hogy a hadifegyelem céljainak is megfeleljenek. Ezért volt egy hadseregnek egy főlovas zászlója és azután volt minden ezrednek vagy csoportnak külön maga zászlója. Isten hadseregeinek, kik oly dicsően haladtak a pusztán keresztül, voltak fő zászlói. Fölteszem, hogy ugyanaz a rúd volt, melyen Mózes az érckígyót felmagasztalta, (bizonyára a mi érckígyónk a gyülekezet főzászlója); és azonkívül, volt a tizenkét törzsnek, mindegyiknek külön a maga zászlója, melyet elől vittek, úgy hogy a törzsök rendben vonultak és bonyolódás nem támadt a gyalogolás alatt és az ütközetnek idején nem volt nehéz a fegyvereseket összehozni. A későbbi zsidók azt hitték, hogy a Júda táborának zászlója oroszlánt jelképezett, a Rubené egy embert, a Józsefé egy bikát és a Dáné egy sast. A targumisták azonban azt hitték, hogy a zászlók színekben különböztek egymástól, úgy, hogy minden törzsnek a színe egyenlő volt ugyanazon törzsnek drágakövével, mely a főpap mellpajzsába volt foglalva és hogy a négy tábornak a nagy zászlója magában foglalta a három törzsnek a színeit, melyekből
összetétetett. Így testvéreim, kell, hogy Isten gyülekezetében legyen fegyelem! Fegyelem nemcsak a felfogadásban és elbocsátásban, a megtértek felvételében és a képmutatók kizárásában, hanem fegyelem a Krisztus szolgálatában álló csoportok rendezésében, a szent csatában, melyben közremüködünk.
Minden katonának legyen kiadva a parancs, minden tisztnek legyen a maga csoportja, minden csoportnak legyen kitűzött helye a hadseregben és az egész hadsereg legyen olyan rendszeres, miként elő van írva a parancsban: „Mindenek pedig ékesen és jó renddel legyenek ti köztetek”. Miként a sorokban minden katonának meg van a maga helye az ezredben, úgy minden rendesen szervezett gyülekezetben meglesz minden férfinek és minden nőnek a maga tulajdon szolgálata, és a szolgálatnak minden egyes alakja megint egy másikhoz fűződik és az egész egy egyesült erőt fog képezni, melyet meg nem lehet törni. Egy gyülekezet nem egy szekér tégla, azt jegyezzétek meg magatoknak, hanem ház, mely fel van építve. Egy gyülekezet nem egy csomó dugvány a kertész kezében, hanem egy szőlőtő, melynek vesszői mi vagyunk. Az igazi gyülekezet egy szervezett egység és élet, igazi lelki élet, bárhol uralkodjék ez egy gyülekezetben, szabályok és paragrafusok nélkül, biztosan rendet és beosztást fog létrehozni. Rend, élet nélkül az egymás mellett elterülő sírhalmokra emlékeztet a temetőben, mind meg van számolva és be van vezetve. Rend és élet a hosszú sorokban álló gyümölcsfákra emlékeztet Olaszországban, termő szőlőtőkékkel körülfonva. Vasárnapi iskolai tanítók, viseljétek az ölben hordozott báránynak zászlóját, beteglátogatók, kövessétek a tárt kezeknek zászlóját, prédikátorok, gyülekezzetek a felmagasztalt kígyó jele körül, és ti mindnyájan, szent hivatásotok szerint, gyülekezzetek a Jézus neve körül felfegyverkezve a csatára.
Egy zászlós tábor még a tevékenység jelképéül is szolgálhat.
Ha egy hadsereg felgöngyöli zászlóit, akkor vége van az ütközetnek. Katonai körökben keveset tesznek, ha a zászlók félre vannak téve, a csoportok vagy szabadságra mentek, vagy a laktanyákban pihennek. Egy zászlós tábor vagy gyakorol, vagy gyalogol, vagy harcol. Valószínű egy táborjárásban van, támadásra vagy védelemre készül és nemsokára megkezdődik a kemény munka. Attól kell félni, hogy némely gyülekezet felfüggesztette zászlóit, hogy pompásan megavuljanak, vagy tisztességesen egy tokba tették. Nem várják, hogy valami nagyot tegyenek, vagy nagyot lássanak. Nem várják a gyakori megtéréseket, megijednének és gyanúskodnának, ha sokszor előfordulna. Nem várják, hogy prédikátoruk teljes erejével végezze tisztjét, s ha nyilvánvaló jó eredmény kísérné munkájokat, nyugtalanság fogná el őket és panaszkodnának, hogy nagyon sok izgatottságot idézett elő. Az a legrosszabb, hogy a henyélő gyülekezetek többnyire féltékenyek és félnek, hogy valaki az ő területükön belül fog működni.
A mi gyülekezeteink sokszor azt képzelik be maguknak, hogy egy túl népes nagyvárosnak egy része az övék, hogy azt ápolják vagy elhanyagolják, miként kizárólagos tulajdonjoguknál fogva maguk között elhatározták. Ha valaki megkísérlené ott egy új dolognak létrehozatalát, vagy csak egy prédikálásra szánt terem építését, akkor mindjárt veszedelmes vadorzásnak tekintenék azt az ő területükön. Ők maguk nem tettek semmit s nagyon féltek, hogy valaki kitúrja őket helyükből. Mint a régi írástudók, kik elvették az ismeret kulcsát, ők maguk nem mentek be s azokat sem engedték, kik be akartak menni. Remélhető, hogy ez az idő egyszerre s mindenkorra véget ért, de azért van még nagyon sok némely helyen a régi szellemből. Ideje volna már, hogy minden gyülekezet érezze azt, hogy ha nem dolgozik, létezésének egyedüli alapja letűnt. Az ok, hogy miért gyülekezet a gyülekezet, a kölcsönös épületességben rejlik és a bűnöktől való megtérésben és ha egy gyülekezet nem felel meg e kettős célnak, akkor csupán név az, egy akadály, egy baj, valami káros, mint a só, mely elveszítette erejét, nem jó sem a földre, sem a szemétdombra. Legyünk mindnyájan tevékenyek a mi gyülekezetünkben az Isten szellemének erejében. Ne legyen senki közülünk holt tagja az élő testnek, csupán akadálya a királyi seregnek, poggyász, melyet vonszolni kell, jobban mint a harcosokat, kik a csatába mennek.
Legyünk mindannyian harcosok, kiknek egész lényük meg van telve a Szentlélek örök hatalmával, és legyünk elhatározva abban, hogy a gyülekezetnek az a tagja, aki szolgálatának zászlóját nem emeli fel, sokáig ne számíttassák közénk. Határozzuk el magunkat arra, hogy bár mások szolgálják Istent és az ő szerelmes Fiának országát terjesztik vagy nem, mi az ő nevében s az ő erejében akarunk harcolni, sőt a halálig is. Vonjátok ki a kardot, ti kereszt vitézei, ébredjetek fel álmaitokból ti gondnélküliek, kössétek fel a kardot s készüljetek a csatára!
Az Úr vérével váltott meg titeket, nem azért, hogy aludjatok, hanem hogy neve tiszteletéért harcoljatok.
Ez a körülírás: „egy zászlós tábor”, nem foglal-e magában egy bizonyos fokú bizalmat? Nem olyan hadsereg, mely visszavonul az ellenség elől és még hajlandó is volna arra, hogy zászlóját elrejtse és futásnak eredjen. Egy sereg, mely fél a nyílt mezőre kimenni, nem viszi napfényre zászlóit. Magasra felemelt zászló, félelem nélküli bátorságnál, a jele, mely inkább óhajtja az ütközetet, minthogy féljen tőle. Nosza! Kereszt vitézei, hadd lobogjon az evangélium régi zászlója a szélben: megtanítjuk mi az ellenséget, hogy milyen erő van a kezekben és a szívben, kik Isten Krisztusa körül sorakoznak. Fel magasra a zászlót, ti hős vitézek, hadd lássa minden szem, s ha az ellenség mint az oroszlán úgy reánk mereszti szemeit, akkor hívjuk segítségül az oroszlánt a Júda nemzetségből, hogy vezesse az elősereget, s mi követjük őt szavával kétélű tőrként kezeinkben.
Nem helyezhetjük eléggé bizalmunkat az evangéliumban, ami legnagyobb gyengeségünk, hogy olyan bátortalanok vagyunk s hajlandók máshol keresni erőt. Mi nem hiszünk az evangélium erejében az emberek felett, a mennyiben kellene.
Nagyon gyakran a gyávaság hangjával hirdetjük. Hallottam prédikációkat nyomorult mentegetőzésekkel bekezdeni, hogy a prédikátor merészeli száját megnyitni. Mentegette magát fiatal volta miatt, állításai miatt s a miatt, hogy merészel az emberek lelkiismeretébe betolakodni, s nem tudom még mi miatt.
Elismerhet-e az Isten ilyen gyáva, kúszó ivadékokat, mint hírnököket, kik emberfélelmet alázatnak tartanak? Tisztelhet-e a mi hadvezérünk ilyen puhákat, kik bocsánatot kérnek, a miért fegyvert viselnek? Hallottam, hogy régente Hollandiának küldöttei és más államoknak küldöttei, ha bemutatkoztak (a nap bátyjának és a hold nagybátyjának) Kína császárjának, kézen-lábon kellett trónusához mászni, de mikor a mi (angol) küldötteink látogatták meg ezen virágdús országot, nem voltak hajlandók arra, hogy az impertinens felségnek ilyen megalázó hódolatot hozzanak és kijelentették, hogy egyenest állnak az ő jelenlétében, mert ez szabad emberekhez így illik, különben az ő vele való minden tárgyalással felhagynak. Ugyancsak, ha mint emberek meg is alázkodunk, de mint Isten küldöttei nem csúszhatunk emberek előtt és nem kérdezhetjük meg, hogy melyik hirdetés tetszenek nékik legjobban. Nem kell, hogy legyen, és ne legyen, hogy nyelveinket finomítsuk és tanainkat az időszak ízlése szerint formáljuk. Az evangélium, melyet hirdetünk, bár a világi bölcs ezt megveti, azért Isten evangéliuma. „Oh – azt mondja –, nincs benne semmi, a tudomány tönkretette.” „És – mondja egy másik – ez az evangélium csupa laposság újra és újra hallottuk.” Oh, ember, és habár ez néked laposság és megvetni valónak mondod, mégis ezt kell néked hallanod és semmi mást, mert ez Istennek ereje és Isten bölcsessége. Egyszerűségében rejlik fensége és hatalma. Mi nem szégyelljük Krisztus evangéliumát. De távol legyen mitőlünk, hogy magunkat dicsőítsük, csupán Urunk Jézus Krisztusunknak keresztjében. Hirdessük megint bizalommal, ismételjük az előbbi igazságot és miként az árpakenyér megverte a midiáiniták sátorait, úgy hogy elterült a földön, úgy teperje le az evangélium elleneit. Az összetört korsó, a lángoló fáklya és a régi csatakiáltás: „Az Úrnak és Gedeonnak fegyvere!”, még ijedelemmel fogja eltölteni az ellenséget. Legyünk csak bátrak Jézusért, majd meglátjuk, hogy karja mit mível. Az evangélium az örökkévaló Istennek hangja és ugyanazon erő van benne, amely erő a világot előhívta semmiből, és amely az ember fiának eljövetelekor a halottakat a sírokból ki fogja hívni. Az evangélium, Istennek szava
éppen úgy nem mehet vissza őhozzá üresen, mint ahogy a hó nem mehet vissza az égre, vagy az esőcseppek sem tehetik meg azt az utat megint felfelé, amelyen a felhőkből lejöttek. Higgyetek Isten igéjében, higgyetek a Szentlélek jelenlétében, higgyetek az uralkodó Megváltóban, higgyetek az örökkévaló végzet teljesülésében, akkor teljesek lesztek bizalommal és olyanok, mint egy zászlós tábor.
Még egyet. Egy zászlós tábor jelentheti az igazság megragadásában való állandóságot és tántoríthatatlanságot. Mi nem látunk egy tábort előttünk, amely zászlóit elveszítette, amely elraboltatta zászlóit, hanem egy tábort, mely régi zászlóját magasan feltartja és még mindig mellette esküszik. Vegyük nagyon komolyan a dolgot, tartsuk erősen a hitet, mely egyszer a szenteknek hagyományoztatott. Ne hagyjunk fel ezen vagy azon tannal a politika vagy divat előírásai szerint, hanem bármit mondjon nékünk Jézus, azt fogadjuk el, mint az életnek szavát. Nagy kárt lehet tenni egy gyülekezetben, még mielőtt észrevenné, ha itt és ott megtűri a tévedést, mert a tévtan egy kis kovászként csakhamar megposhasztja az egész tésztát. Ha a gyülekezet a Lélek által taníttatik, a jó pásztor hangjának ismeretére, akkor idegent nem fog követni, mert az idegennek hangját nem ismeri. Ez egy része a nevelésnek, melyet Krisztus nyújt az ő népének: „Mind a te fiaid lesznek az Úrtól taníttattak.” Ők meg fogják ismerni az igazságot és az igazság megszabadítja őket. Mi mint egy gyülekezet ragaszkodjunk ahhoz, amit tanultunk és mire Isten által taníttattunk és maradjunk megóvva eme utolsó napok bölcselkedéseitől és finomításaitól. Ha azt feladjuk, mit valóban közöttünk hisznek, akkor elveszítjük hatalmunkat és az ellenség fog azon örülni legjobban. De ha ragaszkodunk ahhoz, akkor a régi hithez való ragaszkodás Isten lelke által erősekké fog tenni az ő erősségeik hatalmában. Csavarjátok a zászlót magatok körül ti zászlótartók a veszélynek napján és inkább haljatok meg, minthogy általadjátok. Az élet kevés Isten szeretetéhez képest és ez biztos öröksége a hit bátor Védelmezőjének. Ha ilyen határozottan az igazság mellett van, akkor a gyülekezet egy zászlós tábor lesz.
Másodszor, a gyülekezet rettenetesnek mondatik. Mikor rettenetes? Kellene, hogy szeretetre méltó legyen és ő tényleg az. Adja az Isten, hogy a gyülekezet sohasem legyen rettenetes fiatal megtértekre nézve, mogorva és szeretetnélküli magaviselete által. Ha hallom, hogy vannak olyanok, akik nem mernek a prédikátorhoz eljönni egy bizalmas társalgásra, vagy hitüket bevallani a gyülekezet előtt, akkor szeretném megmondani nékik: „Csak ne féljetek semmit, szeretteim, örülni fogunk, ha eljöttök, velünk való társalgásotok örömet, nem bánatot fog hozni néktek”. Távol legyen tőlünk, hogy titeket elutasítsunk, nagyon szívesen fogadunk titeket, ha tényleg szeretitek a Megváltót. Ha nem látjuk meg bennetek a nagy változást, akkor barátságosan közöljük veletek aggodalmainkat s háromszor boldognak érezzük magunkat, hogy alkalmunk volt titeket a Megváltóhoz vezetni, de biztosak lehettek benne, ha tényleg hisztek Jézusban, akkor a gyülekezet nem lesz rettenetes a ti számotokra. A kemény ítéletek Krisztus szellemének és az evangélium természetének ellenére vannak, hol ezek napirenden vannak, ott inkább megvetni való a gyülekezet, mint rettenetes. Bigottság és szeretetlenség inkább a gyengeségnek, mint az erőnek a jele.
Miért és kinek rettenetes a gyülekezet? Én azt felelem, először is bizonyos értelemben rettenetes minden istennélkülire nézve. Egy igaz gyülekezet szentségében és bizonyságtételében nagyon rettenetes a bűnösökre nézve. Az istennélküliek nem törődnek egy ál-gyülekezettel vagy tettetett keresztyénekkel, de egy igazi, komoly keresztyén megszégyeníté az istennélkülieket. Mi ismertünk olyanokat, kik a megszokott tisztátlan beszédet nem használhatták istenfélő asszonyok és férfiak jelenlétében, habár azok nem bírtak sem tekintéllyel sem ranggal vagy állással. A társaságban is, ha egy keresztyén, kinek élete egybevág vallomásával, bölcsen mondott ki egy dorgáló szót, a megszégyenülésnek komoly érzete fogja el a legtöbb jelenlevőket; lelkiismeretük felszólal ellenük és érzik a jónak rettenetességét. Nem mintha megakarnánk kisérleni, hogy mások féljenek tőlünk. Ilyen kísérletet kinevetnének és megérdemelt csalatkozással végződnék, de az a benyomás, melyet mi körül akarnánk írni, szabad kifolyása az istenfélő életnek. A jellemnek méltósága soha sem rejlik egy tettetett magaviseletben, hanem igazi erényben, Ha valódi jóság van bennünk, ha tényleg melegen, buzgóan szeretjük az igazságot és gyűlöljük a gonoszságot, akkor a mi életünk majdnem szó nélkül elítéli az istennélkülieket és szívük mélyén fogják érezni, hogy el vannak ítélve. Egy szent élet legbiztosabb elitélője a bűnnek. Hallottunk egy gonosz fiúról, ki nem tudott abban a házban élni, ahol elhunyt atyja életében olyan buzgón imádkozott. Minden szoba, minden bútordarab szemére hányta, hogy atyjának Istenét elhagyta. Olvastunk másokról, kik bizonyos istenfélő emberek tekintetétől féltek, kiknek szent életük jobban megzabolázta őket, mint az ország törvényei. Az itt a legrosszabb, hogy az istennélküliek félelme viszontvádolásra készteti azok ellen, akik megdorgálták őket é? Ebből a gyökérből fejlődik azután az üldöztetetés. Az istentelenek igyekeznek azoknak megsemmisítésére, kiket ők félnek, mert ezeknek életük elítéli őket vagy pedig rágalommal illetik őket, ha a kegyetlenség karjával meg nem verhetik őket. A szenteknek vértanúsága a gyűlölet következménye, mellyel volt a sötétség a világossággal szemben, mert a világosság napfényre hozta gonosz tetteit. Egy gyülekezet valódi szentségében, igazi komolyságában és valódi krisztusi hasonlatosságában mindig valami borzasztót rejt a fordított nemzetségre nézve, kinek közepette kell néki élnie. Félnek tőle, mint az ítélet napjától, mely mindent felderít.
Egy élő gyülekezet rettenetes még a tévtanok hirdetőire nézve is. Most is két tábor telepedett le Isten seregével szemben, egymás közt ellenségesek, de szövetségesek Isten gyülekezetével szemben. Egyik oldalán a ritualizmus babonájával, papságával, szentséges működésével, a kegyelemtanok gyűlöletével, és a másik oldalon a rationalismus gúnyolódó hitetlenségével és ízléstelen nyerészkedéseivel.
Ezek mint Herodes és Pilátus semmiben sem értenek egyet, csak a Krisztus elleni álláspontban. Közös félelmük van, bár bevallani nem akarják azt. Nem félnek a szószékről elhangzott beszédektől, melyeken nyilvános összejövetelek alkalmával olyan dühösen vádolják, sem azon bölcsészeti magyarázatoktól, melyeken bizonyítékok által meggyőzettetnek, hanem gyűlölnek, félnek, s ezért szitkozódnak és lenézik, amint futják, az igazságnak ama imádkozó, buzgó, világos és egyszerű predikálását.
Ez egy fegyver, mely előtt nem képesek megállani: a régi evangélium fegyvere. Luther idejében csodákat mívelt, ugyanúgy a Anitfild és Wesley napjaiban, sokszor helyreállította országunkban az inak szövetséges ládáját és ismét meg fogja azt tenni. Nem veszített semmit régi erejéből és ezért Krisztus ellenségeinek rettegése.
De még a sátánnak is rettenetes Isten gyülekezete. Egyesekkel, úgymond könnyen végezne, de ha ezek az egyesek ima és közösség által erősítik egymást, ha szent szeretet által össze vannak kötve és egy templomot képeznek, amelyben Krisztus lakik, akkor a sátánnak nehéz munkája van. Oh, testvéreim, nem minden gyülekezet olyan rettenetes, hanem csak Isten gyülekezete, melyben isteni élet és Isten szeretet van. Egy gyülekezet melyben a felemelt zászló van, a keresztnek zászlója ezt magasra feltartva, az igazi tan és szellemi kegyelemnek különféle kisebb zászlói között, amelyekről az előbb beszéltem.
Vegyünk egy harmadik pontot, ez volna: Miért rettenetes mint egy zászlós tábor Krisztus gyülekezete? Miért borzasztó zászlói miatt? Ez a vers azt látszik mondani, hogy a gyülekezet rettenetes, mint egy tábor, de hogy rettenetességét teljesen zászlóinak köszönheti. „Rettenetes mintegy zászlós tábor.” Én azt hiszem, a keresztyén gyülekezet nagy zászlója a felmagasztalt Megváltó. „És én mikor felemeltetem e földről, mindeneket én hozzám vonzok.” Ő körülötte csoportosulunk. „Sok nép gyűlik ő hozzá.” Mint az érckígyó a tábor közepette a pusztában, úgy magasztaltatott fel a Megváltó, és lett zászlónk, Krisztusnak kibékülési áldozata, minden újjászülött embernek a nagy zászlója, és ez Izrael ellenségei bátortalanságának fő forrása.
De vegyük a gondolatokat sorrendben. A gyülekezet maga rettenetes, és azután zászlói miatt rettenetes. Testvérek, a tábor maga rettenetes. Miért? Először is azért, mert kiválasztott emberekből áll. Emlékezzetek arra, hogy a Hámán felesége tudakozódott Mardokeus után, hogy váljon zsidó-e? Mert előre megmondotta, ha az, akkor férjének terve megsemmisül. „Ha a zsidók nemzetségéből való Mardokeus, aki előtt megaláztattál, nem érsz vele, hanem meggyőzettetel tőle.” Nos, Isten gyülekezete, mely asszonyokból és férfiakból áll, nem több mint bármely más szervezet. Tekintsétek kívülről, akkor kevés művelt egyént fogtok látni, és sokat műveltség nélkül. Itt-ott egy gazdag vagy hatalmas, de százak, kik szegények és megvetettek.
A közönséges számítás szerint nem foglal magában nagy elemeket. Tényleg, saját vallomása az, hogy saját magában csak gyenge, egy juhnyáj a farkasok között, de ebben rejlik erőssége, hogy a gyülekezetnek minden igazi tagja királyi sarjadék. Mind Istennek választattot, az asszony magva, mely elrendeltetett örök időktől fogva, hogy a sátán fejét és kígyó magvát eltapossa. Ők Istennek gyengéi, de erősebbek, mint az emberek. Ő elhatározta, hogy azzal ami nincs, eltöröli azt ami valami akar lenni. Mint a kananiták féltek a megválasztott Izrael néptől az ítélet miatt, mely megelőzte őket. És a Jehovától való félelem reájok jött, úgy van ez a gonosz seregeivel. Álmokat láttak, mint a midiánita, és hősök, mint Gedeon elbeszéli azokat, az árpakenyér reá esik a midiánitak királyi sátorára, és össze fogja törni egész le a földig. Az Úr és Gedeon fegyvere elűzi az ellenséget. A kiválasztottak győzedelmeskednek a Bárány vére által és senki sem fogja őket megszégyeníteni. Ti királyi papság vagytok, örökségnek népe, egy kiválasztott nemzetség, és ti rajtatok fogja megmutatni az élő Isten határtalan kegyelmét.
Továbbá a gyülekezet áll imádkozó emberekből. Az ima az, ami a gyengeséget összeköti a végtelen erővel. Emberek, kik imádkozni tudnak, nem győzettetnek meg, mert póterejük sohasem fogy el. Eredj a csatába, kedves testvérem, s ha a te magad erejével legyőzettetel, akkor az ima egy légió angyalt fog előhívni, s az ellenség csodálkozni fog, hogy a le nem győzött ellenfél még mindig nem tagit. Ha holnap tízezer szentet megégetnének, akkor a haldoklók imái phönise madárként szállítatnák fel hamvaikból a gyülekezetet. Ezért tehát, ki állhat ellen olyan embereknek, kik imáikkal Istenhez fordulnak a harcban? „A seregeknek Ura velünk van, a Jákobnak Istene ami menedékünk.” Mi kiáltunk az Úrhoz és Ő meghallgat minket. Ő tör keresztül az ellenség sorain, Ő ad diadalt az ütközetnek napján. Ezért azok, kik az imádság fegyverét használják, rettenetesek mint a zászlós tábor.
Ismét: az igaz gyülekezet örök igazságon alapszik. Nem idézem nektek a régi latin közmondást, mely azt mondja, hogy az igazság hatalmas és neki győznie kell. Az igazság van és az igazság lesz. Ő egyedül lényeges és kell, hogy a korszakokat túlélje. Tévedések csakhamar fejlődésük tökéletességükig duzzadnak, mint a szappanbuborék szivárvány színekkel, melyet a gyermekek csinálnak, de épp olyan hamar eloszlik, mint ahogy képződött. Ők az idő gyermekei, míg ellenben az igazság az örökkévalóság sarja és örököse. Az álnokság meghal, az idő nyilai keresztülszúrják szívét, de az igazság keresztül nem hatható páncéljában minden ellenségeivel szemben dacol. Emberek, akik az igazságot szeretik, aranyat, ezüstöt és drágaköveket építenek, és habár lassan halad előre az épület, az mégis az örökkévalóságé. Az igazság gátait sokszor megtámadják, de az ellenség azt soha be nem veszi. Állítsatok fel az emberek között egy pompás és látszólag erős hatalmasságot, de legyetek biztosak, ha a gyökeren valótlanság van, akkor előbb utóbb el kell neki vesznie. Csak az igazság meggyőzhetetlen, örök és a legmagasabb. Félelem és ijedtség szállja meg az ellenséget, az igaz gyülekezet előtt, mert elég okosak és tudják, hogy az igazságnak maradandó és elpusztíthatatlan hatalma van. A múltkor érdekkel olvastam egy előkelő világi ember bírálatát, kinek nevét jól ismernétek, ha megnevezném. Ebben dicsérőleg emlékezett meg a nagy ügyességről, bölcsességről és a józan észről, melyek a római egyház rendeleteiben és a hitetlenség ellen való felszólalásaiban mutatkoznak, és a keresztyén prédikátorok gyengeségeiről és gyermekek lényéről, melyet tanúsítanak, mikor a rationalizmust dogmatismusával megtámadták. Én örültem az értékes tanításnak és gondoltam magamban: „Látom barátom, hogy milyen nemét a hadvezérletnek szereted legjobban. Te megcsodálod a római kath. hadakozásnak módját, de te nem csodálod meg az, prédikátorokét. Nem az a törekvésünk, hogy hadakozásunk módjában igyekezzünk tetszeni az ellenségnek, hanem ellenkezőleg, s ha felfedeztünk egy fegyvert, mely téged bosszant, akkor ezt annál gyakrabban használjuk.” Van egy tisztről szóló adoma, ki kissé ügyetlen volt modorában és egy nagy ünnepély alkalmával sietségében majdnem elesett a kardjában. Ő Felsége erre ezt a megjegyzést tette: „Úgy látszik kardja önnek nagyon útjába van.” „Ő Felsége ellenségei ezt gyakran megérezték” – volt a válasz. Így mi is, ha az igazság ellenségei eljárásunkat nem helyeselik, elfogadjuk ítéletüket, miután ezt megfordítottuk. Ha nem csodálják meg hadi módszerünket, akkor azt gondoljuk, hogy ez bizonyára a legjobb, s jobbat nem is használhatnánk. De Isten segítségével még szeretnénk az evangélium „balgatagságát” hirdetni és újból és újból a régi igazságot hirdetni, hogy Isten Krisztusban volt és a világot saját magával kibékítette és bűneiket nem tulajdonította nékik.
Ahelyett hogy új zászlót emelnénk (ami persze jobban tetszene ellenségeinknek) maradjon meg még mindig a régi zászló: „Senki más, csak Krisztus!” „Mert kegyelemből tartattatok meg hit által, és ez nem ti tőletek vagyon, Isten ajándéka ez”. Az üdvösség szabad kegyelemből van, a mi Urunk Jézus Krisztusnak bűnbocsátó áldozata által.
Most figyeljük meg, hogy a gyülekezet fődicsősége és fensége különösen a zászlóban rejlik, melyet hord. Mi megijedni való van a zászlóban? Mi azt feleljük, hogy Krisztus ellenségei félnek a kereszttől, mert tudják, hogy mit tett a kereszt. Bárhol hirdettetett a megfeszíttetett Jézus, ott a hamis szervezetek megrendültek. Dágon mindig leesett az Úrnak ládája előtt. A kibékülésnek tana által idéztetik elő a legnagyobb düh, olyan düh, melyben a félelem a méregnek első oka.
A gyülekezet rettenetessége zászlóiban rejlik, mert ezek a zászlók erőt kölcsönöznek néki. A leggyengébb harcos erős lesz, ha a kereszt zászlójához közeledik. Aki talán gyáva módjára viselkedett volna, vitézzé lesz, ha Jézus drága vérét hatalommal érzi lelkében. Vértanúk a kereszt mellett születnek meg és tápláltatnak. Jézus vére az önmegtagadásnak éltető ereje. Mi meg tudunk halni, mert Megváltónk meghalt. Sándor jelenléte óriásokká változtatta a görögöket; Megváltónk jelenléte a sasnál gyorsabbakká és az oroszlánnál erősebekké teszi a hívőket. Istennél elvégeztetett és előre meghatározott végzésében megállapittatott, hogy minden test lássa meg Isten üdvösségét. Jézusnak kell uralkodnia, a Felfeszittetettnek győznie kell! A kéz, mely a fára volt szegezve, kell, hogy az összes birodalmaknak uralkodó pálcáját forgassa. Azon embereknek minden dicsősége, kik Krisztus országának koronája és uralkodó pálcája ellen szegülnek, olyanok mint a fazekasnak összezúzódott edénye. Krisztusban rejlik a hadiszerszám, melyek által az Úr örök végzéseit keresztül akarja vinni. A gyülekezet, zászlóján az Immánuel nevével, melyet kötelessége szerint kibontania és magasra tartania kell, bizonyára kell hogy a sötétség uralmainak borzasztó legyen.
Befejezzük még egy néhány hasonlattal. Akarja-e itt mindenki a terheket hordozni? Vagy csak puha, lustálkodó katona vagyok, egyik azok közül, kik szeretik az egyenruhát hordani, hogy valami vallomással dicsekedjenek, de harcba soha sem mennek? „A kereszt vitéze vagyok-e, követem-e a Bárányt?” Hadd járja körül ez a kérdés a sorokat, kedves testvéreim, valóban olyan vitézek vagytok-e, kik tényleg harcolnak Jézusért az ő zászlója alatt? Sorakoztok körülötte? Ismeritek a zászlót? Szeretitek? Meg is tudnátok halni az ő védelmére? Mindeneknél drágább-e néked a Jézus személye? Becsülöd-é a kibékítő helyettesítőnek tanát? Érezed-e, hogy a te saját erélyed és erőd felköltetett annak védelmében és a hozzá való szeretetben? Bár ne menne el senki, anélkül, hogy vizsgáló kérdést intézett volna saját magához.
Végül „rettenetes”. Miért vagyok én rettenetes? Mert keresztyén vagyok? Van az én életemben valami hatalom, amely elítél egy bűnöst? Van bennem valami szentség, amely nyugtalanítana egy istentelent, ha nálam volna? Van az én életemben elég Krisztusból, hogy én világosságképpen fénylenék a sötétségben? Vagy pedig nagyon valószínű, hogy ha egy házban laknék, annak lakói soha sem látnának valami különbséget közöttem és a világiak között. Oh, de sok keresztyén jól tenné, ha egy feliratot hordana a nyakán, mert e nélkül soha nem tudnák meg, hogy ők keresztyének! Hosszú imákat mondanak, de semmiben sem keresztyének, csak névleg azok. Soha ne legyen a ti életetek és az enyém olyan megvetni való, hanem győzzük meg az ellenmondókat arról, hogy van a Jézus Krisztus evangéliumában egy hatalom, úgy hogy be kelljen vallaniok, hogy ők, mivel azt nem bírják, nagy áldást veszítenek.
Még egy gondolat. Ha nem vagyok harcos, ha nem vagyok tényleg a Krisztus szolgája és mégis Isten házához jövök, ahol keresztyének gyülekeznek és ahol Krisztus prédikáltatik, akkor el fog jönni az a nap, amikor Isten gyülekezete igen rettenetes lesz nékem. Vegyük, hogy valaki hallja ezt a prédikációt, aki már évek óta hallja e helyen az igét hirdetni. Képzeld, hogy eljött az utolsó nap. A nagy ítélőszék elé hozattatol, s ez a kérdés: „Hallotta ez a bűnös híven prédikálni az evangéliumot? Ő istennélküli, ő megvetette Krisztust, megérdemli, hogy megvettessék? Tényleg hallotta az evangéliumot és megvetette?” Ha engem felszólítanak, hogy adjam bizonyságtételemet, akkor azt kell mondanom: „Legjobb tehetségem szerint igyekeztem néki a Jézus Krisztus evangéliumát hirdetni”. „Imádkoztak ezért a bűnösért a gyülekezet előtt?” Sok tagja a gyülekezetnek, akkor mondhatná: „Igen, Uram, mi imádkoztunk ő érette.” Igen, és mindnyájan azt mondanánk: „Ha nem is név szerint imádkoztunk ő érette, de befoglaltuk őt is azok sorába kik az istentiszteletet látogatják, akikért folyton könyörögtünk.” Nem létezne akkor egy gyülekezeti tag sem, aki képes volna valami mentséget hozni azért, aki Krisztust megvetette. Ő saját akaratából vetette meg Krisztust, ő tudva maradt meg a bűnben. Ki akar védő ügyvéde lenni? Egy nyelv nem volna képes téged az ítélet előtt kimenteni vagy Istennek igazságos ítéletét megtámadni. Ha a nagy bíró elítéli a bűnöst, hogy elvitessék és szenvedje büntetését, akkor az egész gyülekezet, melynek istentiszteletén részt vett a bűnös és melynek jelenlétében megvetette Krisztust, az ő számára „rettenetes” lesz, „mint a zászlós tábor”, mert mind azt fogja mondani: „Ámen, Ámen, Ámen! Igazságos vagy, oh, Isten!”
Ez nem a képzeletből merített festmény. Nem tudjátok, hogy a szentek fogják megítélni a világot? Az utolsó nagy ítéletnapon az Isten Fia mellett fognak ülni és Ámennel fogják megerősíteni az ő ítéletét. Oh, hogy Isten szelleme megáldaná az erre való gondolkozást, hogy még sokan oda lennének vezetve, hogy kibéküljenek Istennel. Jézus még mindig a szeretetteljes, közbenjáró, és az ő iránta való teljes odaadás, biztosan megment titeket. Ki ő benne hiszen, nem lesz ítélve és benne hinni, annyit tesz, ő benne bízni és tudni, hogy Isten adta mi nékünk az örök életet és ez az élet az ő Fiában van, ki a bűnösök helyett szenvedett, hogy azok, mind, akik hisznek ő benne, el ne vesszenek, hanem örök életet vegyenek. Az Isten áldjon meg titeket, az Úr Jézus Krisztusért. Ámen.

Jézus Krisztus a názáreti férfiú, aki Istennek Fia is, megfeszíttetett, meghalt és eltemettetett, de harmadnapra ismét feltámadott a halálból. Miután negyven napig megjelentette magát tanítványainak ‒ néha csak egynek, máskor kettőnek, háromnak egy időben ‒ a mennybe ment. Az olajfák hegyén, tanítványai köréből emelkedett a levegőbe és azután felhő takará el őt szemeik elől. Ez a Jézus, aki mennybe ment, olyanképpen fog eljönni, amint tanítványai őt felmenni látták, vagyis személyesen az ő saját feltámadott testében. Ugyanaz a Krisztus, aki mennybe ment, az utolsó napokban ismét el fog jönni. Az ő eljövetelének ideje nem jelentetett meg nékünk. „De annak napját és annak óráját senki sem tudja, még a mennyei angyalok sem” ‒ az idő azonban biztosan jő minden nappal közelebb hozzánk és mi nem mondhatjuk, mikor következik be az az óra. Megmondatott nékünk, hogy ő hamar eljő. Az a tizennyolc száz esztendő, mely azóta elmúlt, hosszú időnek tetszik, de arra kell gondolnunk, hogy azon dolgok, a melyek reánk nézve távoliak, az Úr előtt „mi hamarok”, mert egy nap az Úr előtt, mint ezer esztendő, és ezer esztendő, mint egy nap. Nem a mi dolgunk az időket és a napokat tudnunk, Istennek bölcs tanácstervében rejtve vannak azok.
Igen jó okokból rejtettek el az idők és az idők folyásai előlünk, hogy szüntelenül az őrtoronyban legyünk, mert nem tudjuk melyik órában jelenik meg az Úr Jézus. Az istentelen világ számára úgy fog eljönni ő, mint egy tolvaj, éjszakában, meglepvén őket, de mi testvérek nem vagyunk a sötétségben, hogy ez a nap úgy jöjjön reánk, mint egy tolvaj. Miután mi a nappalnak fiai vagyunk, arra taníttattunk, hogy éberek legyünk és tiszta fényben álljunk, derekainkat felövedzve, mindig a mi Mesterünk megjelenésére várjunk. Állandóan ébren legyünk és ne aludjunk.
Ami leckénk azt mondja nékünk, hogy eljövetelének következménye gyanánt egy általános ítélet fog tartatni. Ma nincsen szándékom az Úr eljövetelének egyéb eseményeit elébünk gyűjteni. Nagyon valószínű, hogy eljövetelekor legelőször is az Ő szentjeinek feltámadása és megjutalmaztatása fog végbe menni, a tíz városnak és az öt városnak elosztása azoknak hűsége szerint, akikre talentumok bízattak, s az időszaknak végén fog jönni azon rettenetes nap, amelyről a próféták és apostolok beszéltek, a nap, melyről: „Sokan hívének, hogy so’se jön el, A gonoszok nem óhajtották ezt, Amely napot híveknek várni kell.
Oly szörnyű nap és még se szörnyű lesz
Annak, aki e naptól félve élt.”
Egy nap, a félelemnek és haragnak napja, egy nap a gonoszok elvesztésének napja, egy nap az egész emberiség megpróbáltatásának napja, egy nap, mely égni fog, mint egy kemence. Reszketve kell arról mondanunk: „Vajon ki viselheti el eme napnak eljövetelét? S kicsoda állhat meg, ha az megjelenik? Mert olyan az, mint az aranyműves tüze, és mint a mosónak szappana.” Azon a napon, melyen Krisztus eljön, meg fogja ítélni mind a népeket. Ekkor összegyűjtetnek elébe nemcsak a zsidók, kiknek a törvény adatott, hanem a pogányok is. Nemcsak azok az állomások, amelyek évszázadokon át hallották az evangéliumot, hanem azok is, akiknek csak rövid idővel ez előtt hirdettetett ez, mert az Isten országának minden népnél hirdettetnie kell ellenök való bizonyosság gyanánt. Mindenek előtt Krisztus prédikáltatik mindenütt és azután a világ minden tájékáról előköveteltetnek az emberek, hogy előtte megálljanak. Akkor a halottak közül feltámadnak azon seregek, kik a vízözön előtt elvesztek, azok is pedig, kik annak rettenetes hullámaiban megfúltak. Ekkor megjelennek azoknak milliárdjai, kik Nimród szavát követték, Jáfet fiainak rajongói, kik a pogányok szigeteire szétterjesztkedtek és azon csapatok, kik Assiria és Babilonia királyainak parancsára a harcba mentek. Egyiptom halottainak fel kell támadniok bebalzsamozott helyeikről vagy a földből, mellyel az ő poruk összekeveredett. A százezrek, kik felett Xerxes sirt, amidőn arra gondolt, hogy milyen hamar el kell múlniok, ottan lesznek.
A görögöknek és a perzsáknak fel kell támadniok és a rómaiaknak is, valamint a hunok és gótok összes csordáinak, kik, mint a méhek előrajzottak az évszaki méhkasukból. Mindnyájan az ismeretlen országba mentek, de nem vesztek el, mindenkinek válaszolnia kell, ha majdan felolvastatik a névsor az Úrnak ama nagy napján. A földnek, mely mindinkább és inkább temetővé lesz, elő kell adnia halottait és a tengernek, mely szilárd területté változik, hordania kell keblén azon egyedül valókat, kik most az ő homályos üregeikben alusznak. Mindazoknak, kik asszonytól születtettek, elő kel jönniök a sírnak rettenetes öléből. Csontjaiknak össze kell jönniök, az élet leheletének újból testökbe kell menniek, és újból élniök kell. Akármennyi ideig is aludtak az üregben, mindnyájan felébrednek egy érzettel és feljöve egy gondolattal, hogy birájuk előtt kell megjelenniök.
A nagy fehér királyi szék egészen előmutatja magát a magasban tisztán és tündökölve, világosan és fényesen, mint egy zafirkő, mint egy óriási tükör, amelyben minden ember magát és bűneit letükrözve látja. Ezen a trónon pedig az Emberfia fog ülni. Ugyanaz a Jézus, ki az átokfára szögeltetett és a mennybe ment, az ítélőszékben fog ülni Istentől arra rendelve, hogy minden időszak embereinek sorsát döntse el. Oh, milyen gyülekezet lesz az! Semminemű képzelet nem bírja felfogni. Ameddig a szem láthat, igen, ameddig a sas szárnyalni bír, emberekkel lesz befedve a föld, mint tavaszkor a mező füvel, s akkor mindnyájan állani fognak és látásuknak közös központja lesz az a bíró, aki ama nagy fehér királyi székben ül, mert minden szemnek meg kell Őt látnia, még azoknak is, kik Őt felfeszítették és jajgatni fognak a földnek minden nemzetségei. Zavaros szorongattatás lesz az, de a bíró elválasztja őket. Ez a szétválasztás az ítéletnapnak egyik nagy műve lesz. Elválasztja őket oly gyorsan és hibátlanul, mint egy pásztor elválasztja juhait a kecskéktől.
Az én feladatom ma az legyen, hogy minden egyesnek figyelmét ezen szétválasztásra tereljem, hogy közületek minden egyes azt kérdezze magától, mi lesz majdan ő vele.
Magamat tekintve, gondolkodtam felette és még továbbra is gondolkodni óhajtok. Akarnám, hogy lelkem a jövőbe lebegjen, hogy pillanatra lássa „a napnak megragadó dicsőségét, amikor Krisztus a felhőkben jön”. Én ezen órának ítéletkimondását előre akarnám érezni és a mennyről és pokolról való vagy-vagy szó felett elmélkedni. Imádkozom, hogy erre mindnyájan gondoljunk és különösen ti, akik megtéretlenek vagytok, azonnal ahhoz fussatok, akinek vére és igazsága egyedül felemelheti fejeteket ama rettegéssel teljes órában.
Háromféléről akarunk beszélni. Az első a szétválasztás, második a szétválasztottak, és a harmadik a szétválasztás mérőpálcája.
Először tehát a szétválasztás. „És elébe gyűjtetnek mind a népek. És Ő elválasztja
őket egymástól, miként a pásztor elválasztja a juhokat a kecskéktől.”
Vagyis két részre kell választatniok: juhai és a kecskék. Két állóhelynek kell lennie: juhait jobbja felől állítja, a kecskéket pedig balja felől. Nincs-e hely egy harmadik párt részére? Nincs, mégpedig amaz egyszerű okból, hogy azután nem lesz semmiféle harmadik osztály, s nem is lesz semmi más azon alapnál fogva, hogy sohasem is volt egy harmadik osztály. Tudom, hogy ma olyanok is vannak itten, kik nem merik azt állítani, hogy ők Jézusban hisznek, de nem szeretnének az istentelenek közé számíttatni. De hát kérlek benneteket, gondoljatok arra, hogy csak két könyv van itt és ezek egyikébe vagy másikába kell neveteknek Isten kezétől beíratnia, mert nincsen harmadik. Itt van a Bárány életkönyve, s ha a te neved benne van, akkor boldog vagy! Ha pedig nincs benne, akkor a te bűneid még azon könyvekben vannak feljegyezve, amelyek a kárhoztatásnak ama tanúbizonyságát tartalmazzák, amely a hitetlenek halálos ítéletét pecsételi meg.
Hallgassatok reám. Nincs ezen a világon más nép, mint olyan, mely a bűnökben halva van és olyan, mely Isten előtt él. Nincs közbeeső más állapot. Vagy él az ember, vagy pedig meg van halva, nem találtok más semleges állapotot. Lehet egy ember öntudatlan vagy alhat, de életben van, nincs más állapot, mely sem az élet, sem a halál határai között nem volna. Nem elég világos ez? Nincs állapot a megtért és megtéretlen állapot között, az elevenné teremtett és a bűnben holt állapot között. Nincs közbeeső dolog a bűnök megnyert bocsánata és a bűnöknek rajtunk való maradása közt. Nincs közbeeső állapot a sötétségben való lakozás és a csodálatos világosságra való hívás között. Vagy az egyik vagy a másik állapotnak kell mindig bennünk lenni, s minden időben nagy oktalanság az emberektől, amidőn azt álmodják, hogy van egy középső állapot és abban megmaradni igyekeznek. Ez volt annak oka, amiért az öreg próféta Kármel csúcsán mondotta: „Meddig sántikáltok kétfelé?” És ez ennek az oka, hogy miért hívjuk fel az emberek figyelmét folytonosan az evangélium ama nagy kinyilatkoztatására: „Aki hiszen és megkeresztelkedik, üdvözül, de aki nem hiszen, az elkárhozik.”
Isten két kezet adott a prédikátoroknak, hogy mind a két oldalra helyezheti az embereket és az emberek két fajának és nem több, hogy megtöltse pincéjét és éleskamaráját, és soha sem folytattatott nyereségben gazdagabb üzlet, mint a miseolvasás azon ürügy alatt, hogy azt az állapotot megváltoztatja, mely mindenkorra megállapíttatott. „A tisztítótűz zsebmetszése” volt annak neve, melyet néki az első reformátorok adtak. Vagy a mennybe vagy a pokolba fogtok menni s vagy az egyikben, vagy a másikban maradtok, mert vagy olyanok vagytok, kik alkalmatosak vagytok a mennyre, vagy olyanok, kik alkalmatosak vagytok a pokolra, s nem lehet gondolni más alkalmatosságra ‒ ha a Szentírást jól értjük ‒, mely egy középhelyre vonatkoznék, mert hiszen ilyen közbeeső hely nincsen elkészítve. „Ő elválasztja egymástól őket, miként a pásztor elválasztja a juhokat a kecskéktől és a juhokat jobbja felől állítja, de a kecskéket balja felől”. Az emberi sereg két részre lesz osztva.
Jegyezzétek meg, hogy azok gyorsan szét lesznek választva. Nem mindenki tudja a juhokat a kecskéktől elkülöníteni. Azt hiszem, hogy a kecskékről való megszokott fogalmatok szerint, gyorsan megtudnátok különböztetni azokat a juhoktól, de olyan ember, aki keleten volt, vagy pedig Olaszországban, tudja, hogy gyakorlott szem kívántatik meg bizonyos fajú kecskéknek, bizonyos fajú juhoktól való megkülönböztetéséhez. Rendkívül hasonlítanak egymáshoz, némely juhoknak gyapja a meleg égöv alatt, annyira hasonlít a szőrhöz és némely fajú kecskék szőre annyira hasonlít a gyapjúhoz, hogy az utazó alig tudja egymástól megválasztani. A pásztor azonban, aki közöttük él, jól tudja megkülönböztetni. Úgy van ez ebben a világban, némely esetekben elég könnyű a bűnöst megkülönböztetni a szentektől. Nem kell hozzá sok ész megismerni a durva módú becstelen embert, az iszákost, a züllöttet, a szabbatrontót, a káromkodót. Tudjátok, hogy nincsen részük Isten népe közt, mert homlokukon a gonoszság gyermekeinek bélyegét hordozzák magukon. Az erkölcstelenek könnyen megkülönböztethetők a tisztaszívűektől. De a gyülekezeten belül van bizonyos számban egyén, akiken annyi sok van abból, ami jónak látszik és mégis oly sok más, ami szörnyű ellentétben áll azzal, annyira, hogy képtelenek vagyunk eldönteni micsoda az ő valódi természetük. Hála Istennek, nem vagyunk hivatva, hogy őket ítéljük, ez nékünk egyetlen egyszer sincs megengedve. A legtapasztaltabb pásztornak sem szabad ezt megpróbálni! Bizonyárra, ha nyughatatlanná lesz e dologban, hogy Ura elé hozza őket és vezérletét kéri arra nézve, hogy miként bánjék el ezzel a konkollyal, akkor az mondatik néki majd, hogy csak hagyja nőni az aratásig, nehogy a búzát is kiszaggassa, amikor a konkolyt gyomlálja. Ma egy kedves emberrel beszéltem, aki London keleti részén igen buzgón munkálkodik a szegények között. Ő mondá: „Van sok oly emberünk, aki azt állítja, hogy meg van térve, de én nem hiszem, hogy egynél több állhatatos maradna, s magát valósággal megtértnek bebizonyítaná. „Mégis ‒ tevé hozzá ‒ nincs velük bajunk a gyülekezetben, nincs olyan bajunk, mint önnek a saját embereivel lenne, mert azon osztálybeli emberek között, kik a Tabernakelbe (Spurgeon imaháza) mennek, az az érzet az uralkodó, hogy helyes dolog vasárnap legalább egyszer, ha nem kétszer, Isten házába menni és ha ottan az emberek a gyülekezet tagjaivá válnak, úgy ők szokásból istenitiszteletre jönnek. De ‒ mondá tovább ‒ abban a pillanatban, amikor a legszegényebb sorsú ember megszűnik szívben keresztyén lenni, ugyanakkor beszünteti az istenitisztelet látogatását, mert reá nézve nincs semmi divat, ami őt amellett tartaná, ezért azután követi az ő saját ízlését, otthon marad, kószál, valószínűen lerészegszik vagy az ő osztálybeli népének valami más gonosz erkölcsébe esik, s így azután mindjárt ki van rostálva”. Ilyen esetekben az osztályok könnyen vannak elkülönödve egymástól, De a tisztességesebbrendü embereknél, kik nem isznak, kik a szabbatot
(úrnapját) megtartják, egy egész sereg egyént találok, kik a gyülekezetben megmaradnak, habár semmi benső jámborsággal sem bírnak, semmi igazi szeretettel Krisztushoz, semmi magányos imával, s e miatt annál nagyobb náluk a veszély. Nos, kedves barátaim, amit nem tudunk megtenni és megpróbálnunk nem szabad, azt Jézus Krisztus könnyen megteszi. A pásztor, ha majdan eljön, gyorsan fogja elválasztani a juhokat a kecskéktől. Az ő szűzszeme minden szívben olvasni fog. A gyülekezetben lévő képmutatók azon pillanatban remegni fognak és az ő pillantásának gondolatját ösztönszerűleg olvasni fogják, mely Krisztus ezt mondja nékik: „Mit akartok ti itten az én népem között?”
Gondoljátok meg, hogy amilyen gyorsan véghez fog menni a szétválasztás, olyan csalhatatlan is lesz az. Vagyis egyetlen remegő juhocskát sem hágy meg a kecskék között, hogy a tisztátalan nyájjal tovahajtassák. Ha Krisztus mondja: „Távozzatok tőlem átkozottak!”, akkor ő ezt egyetlen egy őszinte vagy gyenge léleknek sem fogja mondani. Oh, nem, ha magad elkárhoztathatod magadat, de ha valóban élő hittel bírsz, az Úr el nem kárhoztat téged. Sokszor félhetsz attól, hogy ő távozni hagy téged, de ő ezt nem fogja tenni. Az Ő megváltottad egész tömege biztosan behozatik az örökkévaló hajlékokba: „Ha el fog jönni az a szörnyű nap, Akkor azok állhatnak meg csupán, Kik benned bíztak híven, igazán,
S takarva vannak érdemed alatt. Gyönyörrel fognak nézni tégedet, Bár elmúlnak a föld és az egek”.
De a kard vág a másik irányba is, s azért biztosak legyetek a felől, hogy egyetlen kecskének sem engedtetik meg az üdvözültek legelőjére együtt menni a juhokkal. Egy megtéretlen sem, egy isteni kegyelem nélküli sem fogja követni a nagy pásztort ama élő forrásokhoz odafent, melyek a megváltottak nyájának örökkévaló áldásitalokkal szolgálnak. Folytathatott bár a bűnös ember külsőképpen tisztességes életet negyven vagy ötven esztendeig, hirdethette bár az evangéliumot és sok csoda dolgot vihetett is végbe, mégis ezt fogja Krisztus néki mondani: „Soha nem ismertelek tégedet!” Nem lesz képes ottan megtartani bárányöltözékét vagy még tovább is a juhok módjára bégetni, Krisztus meg fogja őt ismerni, akármilyen ruhát hordjon, kikeresi és az ő saját helyére hajtja, úgy az átúszottak közül egy sem fog az üdvözültekkel bemenni a városba. Csalhatatlan ítélet lesz az, azért nagy okunk van arra, hogy miért legyünk elkészülve. A bírót nem lehet lesz elámítani vagy megtéveszteni s nem lehet lesz kikerülni ítélkezését. Oh, legyetek készen abba a szembe nézni, mely titeket át és átlát.
Továbbá figyelmeztetlek titeket, hogy az a szétválasztás, amely létesül, nagyon éles és átható lesz. Gondoljatok, gondoljatok arra, mert némelyeknek szenvedniük kell alatta. Két férfiú lesz a mezőn, az egyik felvétetik, a másik elhagyattatik. Ők együtt voltak, mint munkások, ugyanazt az ekét vezették és ugyanazon ökröket hajtották, de az egyik jobbfelől, a másik balfelől fog állani. Két ács kezelte ugyanabban a mühelyben ugyanazt a fejszét és ugyanazt a gyalut, de az egyik felvétetik, a másik elhagyattatik. Ketten voltak ugyanazon üzletben, ugyanazon áruasztalnál és ugyanazon cikkekkel foglalkozva és az egyik felvétetik, a másik elhagyattatik. Bizalmas ismerősök és régi cimborák voltak, de az egyik örülni fog, hogy a „jövel” köszöntést hallja, a másik pedig reszketni fog, amikor a rettenetes szót kimondani hallja: „Távozzatok tőlem!” Ah, ez a szétválasztás még mélyebbre hatol. Két asszony lesz egy házban, az egyik felvétetik, a másik elhagyattatik. Két asszony fog őrölni a malomban, azaz foglalkozni fog a háztartás kötelességeiben, a gabonának őrlésében a reggelihez, az egyik felvétetik, a másik elhagyattatik. Mint két szolgáló szolgálhattak ugyanazon házban, mint szakácsné és mint házi leány, az egyik megmentetik, a másik pedig elvesz. Két nővér élhet ugyanazon ház alatt, az egyik be fog vezettetni a dicsőségbe, a másik a gyalázatba vitetik. Közületek ketten élhetnek ugyanazon fedél alatt, ugyanazon asztalról ehettek kenyeret, ugyanabból a korsóból itattok és mégis egyiteknek része lehet az örök menyegzőn, a másiknak pedig kiáltani kell egy csöpp vízért, hogy égő nyelvét meghivesitse. Nem szívesen akartok szétválasztatni, de kell, hogy szétválasztassatok. De ah, még sokkal fájdalmasabb szétválasztás is lesz. Ketten fognak egy ágyban feküdni, az egyik felvétetik, a másik elhagyattatik. A férj elragadtatik a feleségtől és a nő elválasztatik férjétől. Oh, milyen válás lesz az! S ennek következtében lesz sirás, sírás lesz Krisztus itélőszéke előtt, nem az istenfélők fognak sírni, mert őbennök az Úrnak dicsősége minden más gondolatot elnyel, hanem a Krisztusnélküliek, az imanélküliek, a kegyelemnélküliek fognak sírni. Oh, a gyermekek sikoltása, a nők sikoltása, a férjek sikoltása, a szülők sikoltása, ha gyermekeik üdvözülnek, vagy ha szüleik üdvözülnek, vagy ha férje vagy nejeik üdvözülnek, ők pedig örökre kitaszíttatnak: „Örökös lét, örökös lét,
Mily hosszú vagy örökös lét!”
Ez a szétválasztás az elveszettekre nézve kín lesz. Nem volna bátorságom egy embernek „élj boldogul!” mondani, ha tudnám, hogy soha többé őt nem láthatom. A legrosszabb kívánságom, mellyel legnagyobb ellenségem iránt lehetnék, ha ellenségem volna – bár nem tudom, hogy a világon egy ellenséggel is bírnék – nem menne annyira néki azt mondanom, hogy soha őt újból látni nem akarom, mert miután reményem van ott lenni, ahol Jézus van, szívesen látnám őt is, bárki is legyen az, az üdvözültek között. De ennek nem szabad meg történnie, ha a bűnösök nem akarják megbánni bűneiket, ha megmaradnak Jézus Krisztusnak megvetésében.
Ha nem hisztek Jézusban, akkor a szétválás éles és metsző lesz, velőt és csontot metsző, a házassági köteléket és a gyermeki vagy szülei szeretetnek kötelékét megszakító, minden hiú reményt megölő. Oh, ti bűnbánatra nem kész lelkek, sírhatnék felettetek! Ha ti a vérnek kötelékével vagytok összekötve a szentekkel, úgy az mitsem használ néktek, ha újjászületés nélkül haltok meg. Bár ti csont egymásnak csontjából és hús, egymásnak húsából voltatok, mégis elválasztatnotok kell, ha nem vagytok egyek a Krisztussal. Állhatatosan kérlek benneteket ti újjá nem születettek, vegyétek szívetekre azonnal ezt és ne játszódjatok tovább vele.
Kedves barátaim, gondoljátok meg, hogy ez a válás olyan távoli lesz éppen, mint aminő éles, mert az elválás olyan lesz, amilyen a távolság a menny és a pokol között és oh, milyen távolság az! A távolság Isten és az ördög között! A boldogság és a nyomor között! A dicsőség és az örök gyalázat között! A végtelen öröm és a határtalan fájdalom között! A győzelem él a siralom között! A diadal és jajgatás között! Örömünnep és fogcsikorgatás! Ha az elválás csupán az volna, amiből az üdvösségnek különböző foka áll, (ha van ilyen) akkor mégis csak kívánkoznánk szeretetteinknek társasága után, de a különbség az, ami a menny és a pokol közt van, Krisztus pedig azt mondja efelöl hogy „egy nagy közbenvetés van”, hogy akik innét oda akarnának menni, nem mehetnek és onnét viszont ide hozzánk nem jöhetnek. A távolság olyan nagy lesz, mint az örökkévalóság, a közbevetés oly mély, mint az űr és áthághatatlan, mint a pokol.
És gondoljátok meg, hogy az elválás végletes lesz. A széles mélységen át semmiféle hidat nem lehet készíteni. Az elkárhozott lelkek betekinthetnek a szörnyű űrbe, sötétségüknek leírhatatlan feketeségébe, de soha reményt nem fognak látni, hogy az üdvözültek országába átjöhessenek. A kulcs elveszett, s ők a kétségbeesés tömlöcéből soha ki nem szabadulhatnak. „Örökre, örökre, örökre”, ez áll a láncon írva, amely az elveszetteket köti. A helyreállításnak semmi reménye sem volt, amely az elveszetteket köti. A helyreállításnak semmi reménye sem volt egy embertől sem a pokolban felélesztve, most pedig hiábavaló dolog arról álmodozni. Az emberi agy minden találmányát a legkevésbé sem támogatja a Szentírás. Az elveszett bűnös örökre el van szakítva Jézustól és Jézus tanítványaitól, bármily közeli testi rokonságban is voltak vele ezek a tanítványok.
Kedveseim, ezek olyan súlyos dolgok, hogy én ‒ mialatt azoknál időzöm – inkább arra volnék hajlandó, hogy leüljek és sírjak, mintsem itt álljak és beszéljek. A tárgy érezteti velem a szavak gyengeségét, s részben elveszítem tehetségemet, hogy magamat kifejezzem. Hogyan is, ha közületek valakinek örökre elvesznie kellene? Megható volt reánk nézve tegnap, amidőn egy a Krisztusban való nővéremet láttam, ki sok éven át az én hallgatóm volt, s azt mondá nekem, hogy a Krisztus számára határozta el magát, mert én az én utolsó távozásom alkalmával mondottam, hogy talán többé soha hozzátok beszélni nem fogok, hanem idegen országban találom síromat. Olyan érzetem volt, mintha az úgy lenne, midőn ama szavakat mondottam, bár örvendek rajta, hogy be nem teljesedtek. Ő ezt gondolá: „íme, én őt annyi sok éven át prédikálni hallottam, és ha én megtéretlenül halok meg, úgy őt többé soha viszont nem láthatom”, s azután ez átnyilalt lelkén: „Mennyivel rosszabb érezni még azt, hogy a Királyt az ő szépségében soha nem láthatom, soha az Üdvözitőt nem láthatom”, s erre oda vezérelte őt a Szentlélek, hogy Jézusnak adta szívét. Talán az Úr használja az elválás gondolatát, hogy közöletek egyeseket arra inditson, miszerint mondják: „Jézushoz akarok jönni és benne megnyugodni!” Oh, Uram, én Istenem, adjad, hogy ez úgy legyen a Jézusért!
Beszéltünk a szétválasztásról, s íme néhány szót akarunk mondani a szétválasztottakról. „És Ő elválasztja azokat egymástól.” Krisztus Jézus lesz az, aki az emberiséget két részre osztja. Örülök pedig, hogy ezt tudom, mert ez az összes szenteknek tartós, igen örökös alapjául fog szolgálni. Az Isten gyermekei közül egynek sem lesz kételye a mennyben, de szükséges, hogy üdvösségük az isteni szeretetnek igen erős bizonyítékával kezdődjék, mert úgy látszik nekem, kételkedhetnének. Ha Isten nem ezt a módot rendelte volna el, melyet a teksztus (tárgyunk) mutat, akkor azt gondolhatnám, hogy miután egy ideig a mennyben voltam, önnönmagamnak mondanám: „Oh, lehetséges-e ez, lehetséges-e ez, hogy én itt vagyok? Ama napnak bűnére gondolok és ama órának hibáira, az én zúgolódásomra és az én hitetlenségemre, s Istentől való minden távozásomra, s íme, itt vagyok mindazok után?” Magamnak beképzelhetném, ha semmi eszköz nem vétetett volna használatba, hogy olyan lehetőség létezhetik, miszerint mondhatnám: „Bizonyára nékem mindezt csak egy pillanatig kell élveznem, hogy azután elűzettessem abba, amit megérdemeltem, hogy így az én poklom még rettenetesebb legyen, miután láttam azt, mi a menny, s hogy így az én éhségem még elviselhetetlenebb legyen, mert angyali kenyeret ettem.” Ha lehetséges volna ilyen félelem, akkor az erre való feleletet lássátok: Ő a bíró, a bíró maga mondotta: „Jöjjetek Atyámnak áldottai!” Ez a bíró nem tévedhet, mert ő Jézus, Istennek hibanélküli Fia. Isten maga megáldotta az ő választottait és Jézus ezt nékik a legvilágosabb kifejezésekben mondja. „Jöjjetek Atyámnak áldottai, bírjátok az országot, mely készíttetett néktek e világ fundamentumainak felvettetése előtt!” Miután Jézus neki az örök üdvösséget kinyilvánította, az Isten gyermeke az egész örökkévalóságon át nem kételkedhetik benne. Ez a hang mindenkorra füleiben fog csengni, édesebben, mint a flóták és hárfák zenéje. „Jöjjetek, Atyámnak áldottai!” Igen, ez a gondolat lesz a mennyei üdvösségnek alapvetője: „Jézus mondotta, hogy jöjjek. Ki kérdezhet engem: Hogyan jöttél te be? Nem mondja ő: „Jöjjetek, Atyámnak áldottai!”? „Nem látjátok-e, hogy ez egy szeretetreméltó és vigasztaló tény, hogy az utolsó végítéletkor nem magunknak kell szétválnunk, s hogy még egy angyal se tegye ezt, aki tévedhetne, hanem Jézus, Istennek Fia maga lesz a szétválasztó, s azért a dicsőség, melyet nékünk kinyilvánít, biztosan a miénk lesz és mi félelem nélkül
örvendhetünk neki.
De figyeljetek a másik oldalra; az elveszetteknek rémületét megnagyobbítja az, hogy Jézus őket elválasztja.
Krisztus, aki telve van végtelen szeretettel, elveszítene-e egy bűnöst is, ha annak meg nem kellene történnie? Ő, aki oly szívesen megmentette volna Jeruzsálemet és sírt, hogy annak romba dőlnie kellett! A vétkes város el volt arra határozva, hogy a romlásba dobja magát, de mikor Ura kimondotta ítéletét, akkor sírt Ő. Mikor én egy bíróról olvasok, hogy ő fekete köntöst ölt magára, (* Angol szokás) hogy egy bűnöst elitéljen akkor én ezt szívesen olvasom az újságban: „A bíró szava rezgett és szemmel láthatóan nem volt képes elnyomni meghatottságát, amidőn a halálos ítéletet kimondotta.” Melyik igazán érző ember tudna másképpen, mint megindulással lenni, ha kényszerítve van teremtménytársát az akasztófára szállítani? De egy földi embernek sincs annyi könyörülete embertársai iránt, mint Jézusnak a bűnösök iránt, s ha oda jön a dolog, hogy mondja: „Kénytelen vagyok ezt megtenni, kénytelen vagyok téged elkárhoztatni”, akkor bűnös, tényleg úgy kell annak lenni. Ha az emberré lett szeretet mondja: „Távozzatok tőlem átkozottak!”, akkor ti a szó teljes értelmében átkozottak vagytok. Valóságban gyalázatos lényeknek kell lennetek, ha ő, akinek ajkáról áldások fakadnak, mint a liliomok, „melyek csepegő mirhától folynak”, ha Ő titeket így nevez! Valami rettenetesnek kell rajtatok lenni, ha Ő távozni rendel titeket, valóságban pedig útálatra méltó van bennetek, mert a hitetlenség a legszörnyűbb dolog még a pokolban is. Nem hinni azt, hogy Isten a szeretet, megérdemli a legszélsőbb elkárhoztatást. Ha majd elveszve lesztek, kénytelenek lesztek mondani: „Én a legszeretetteljesebb bírótól, aki valaha a bírói székben ült, kárhoztattam el. Az a Krisztus, aki meghalt felemelte általszegezett kezét abban a pillanatban, amidőn monda: „Távozzatok tőlem ti átkozottak!”
De még több is az, habár már elég lehetne. Ha el kell vesznetek ‒ Isten őrizzen attól, hogy elvesszetek ‒, akkor a ti rettegéstek még végtelenül megnagyobbodik, azt tudván, hogy attól lettetek elkárhoztatva, aki végtelenül igazságos. Érezni fogjátok, hogy az a Krisztus, aki titeket elkárhoztatott, az embereknek legszentebbike volt, akiben semmi bűn nem volt, s hogy Ő ezen kívül igaz és tökéletes Isten, úgy, hogy ti nem lesztek képesek az ítélet kimondásában hibát találni. Épen olyan kevéssé lesz szó az újbóli vizsgálatról. Saját lelkiismeretetek érezteti veletek, hogy a határozat végérvényes, mert igazságos, és ti ennek valódiságáról és bizonyosságáról meg lesztek győződve, mert az, aki azt a szót kimondja, az igazságnak Istene. Ő mondá: „Én vagyok az út és az igazság”, nem akartátok őt, hogy nektek út legyen, de azt fogjátok találni, hogy Ő az igazság, s ha Ő titeket elátkozottaknak nyilvánít, akkor ti elátkozottak lesztek, minden kétséget kizárólag.
Még egyet. Ha Ő, aki titeket elátkoz, Istennek Krisztusa, akkor tudni fogjátok, hogy néki hatalma van, beszédjét végrehajtani, mert néki adatott minden hatalom a mennyben és a földön, az uralom pedig vállain nyugszik, s azért mikor mondja: „Távozzatok az örök tűzre!”, akkor ti kénytelenek vagytok ama tűzre menni. Ha ő kijelenti, hogy ez a tűz soha el nem oltatik, akkor győződjetek meg, hogy az örökké fog égni, és ha ő kimondotta, hogy a féreg meg nem hal, akkor ez a féreg élni is folyvást rágni fog az örökkévalóságban, mert Ő, aki szavát kimondotta, hatalommal bír annak végrehajtására. Gondoljatok arra, hogyan mondja: „Bizony, bizony mondom néktek, az ég és a föld elmúlik de az én szavaim semmiképpen el nem múlnak.”
A sziklánál szilárdabban áll ez a megváltozhatatlan határozat; „Ők az örök gyötrelemre mennek és az igazak az örök életre.” Reszket az én lelkem, mialatt én Jézust így, mint bírót hirdetem, akinek rettenetes szava elválasztja a bűnösöket a szentektől.
Kölcsönözzétek ide füleiteket még egy vagy két percre tovább, amidőn harmadszor a szétválasztás mérő pálcájáról beszélek. Megfigyeltétek azt, hogy hol lesz az elválasztás? Ez nekem valami csodálatos, a valóságban csodálatos! A nagy szétválasztó vonal az emberek között Krisztus. Itt vannak a juhok, amott vannak a kecskék. Mi választja el őket? Krisztus! Ő a középpont. Azon az utolsó rettenetes napon nem lesz ‒ úgy szólván ‒ egy nagy korlát felállítva, hanem Ő maga képezi a választófalat. A juhokat jobbja felől állítja és a kecskéket balja felől. Az, ami ma minket két részre választ, ami viszonyunk Jézus Krisztushoz.
Krisztusnak melyik oldalán vagytok ti? Szeretném, ha feltennétek magatoknak a kérdést. Ha az Ő jobbján vagytok, akkor az Ő népéhez tartoztok. Ha nem vagytok mellette, akkor ellene vagytok és akkor az Ő balján vagytok. Az, ami a szenteket és a bűnösöket elválasztja egymástól, az Krisztus s azon pillanatban, amidőn a bűnös Krisztushoz jön, a másik oldalra általmegy és a szentekhez számoltatik. Ez a valódi szakadási pont. Krisztus a hívők és a hitetlenek között áll és minden osztálynak határmesgyéje. Mikor Áron az élők és holtak között állott és az illatos szerrel való tömjénző lebegett, mi választotta el a holtakat az élőktől? Állítsátok magatok elé a jelenetet, mielőtt a kérdésre megadnám a feleletet. Ott fekszenek, ott fekszenek, mondom a dögvésztől leverve. A láthatatlan bosszúálló rakásra verte őket. De itt vannak az élők vidámságban és biztonságban. Mi választja el őket? A pap, aki a tömjénezővel ott áll. Éppen úgy áll a mi Főpapunk ebben a pillanatban az élők és holtak között, mialatt az Ő érdemének jó illatja Isten elé száll és igen lényeges választófalat képez a holt bűnösök és azok között, akik Jézus Krisztus által Isten előtt élnek.
De melyik az a mérőpálca, amely szerint Ő az embereket elválasztja? A szétválasztás mérőpálcája először: cselekedetek. Cselekedetek! Megfigyelitek ti ezt? Ő nem beszél szavakról. Ő az irgalmasság cselekedeteinél időzik: „Éheztem és ennem adtatok, szomjúhoztam és innom adtatok, mezítelen voltam és felruháztatok engem.” Ezek mind cselekedetek. Talán jobban szerettétek volna, ha a bíró ezt mondja: „Ti nektek szokásotok volt énekeket énekelni a: „Our own hymbook”-ból. (* Ez azon énekeskönyvnek a címe, melyet Spurgeon imaházában használnak)
Ti néktek szokásotok volt felőlem olyan szépen beszélni és engemet Mesternek és Úrnak nevezni. Ti mindig résztvettetek az úrvacsorában. Mindezekről a dolgokról egy szó sem mondatik. Nem mondja Ő: „Tinéktek szokásotok volt a szentségtartó (monstrancia) előtt meghajolni, ti az isteni tisztelet egyik részénél tiszteletteljesen álltatok és a másiknál letérdepeltetek, ti körüljártátok a templomot és processio- énekeket zengtetek.”
Ezekről a műveletekről semmi sem mondatik, csupán csak a szokásos cselekedetek neveztetnek meg: „Éheztem és ennem adtatok, szomjúhoztam és innom adtatok”, ezek mindennapi dolgok. Az utolsó ítélet mérőpálcája a cselekedetek lesznek. Én most semmi evangélium-ellenest nem prédikálok, hanem csak ismétlem más szavakban azt, amit maga a mi Urunk mondott. „Mindenkinek számot kell adni, amint cselekedett testi életében, jót vagy gonoszt”, ez nem a törvény szava, hanem a mi Urunk és Üdvözítőnk Jézus Krisztusunk újtestamentomának szava. Azoknak, akik gonoszt cselekedtek, az örök gyötrelemre kell menniök.
Hát a mi cselekedeteink által leszünk mi megmentve? Semmiképpen. De a mi cselekedeteink tesznek tanúbizonyságot arról, hogy meg vagyunk mentve és ezt a bizonyságot a kegyelem hozza elő, ha bírunk azzal. A bíró a cselekedetekből ítél, melyek tanúbizonyságok által igazoltatnak. Igaz, hogy ő a cselekedetek alapjára tekintettel lehet és lesz, de mindenekelőtt a cselekedeteknek kell előtte lenniük, s így nevezi itt a király a cselekedeteket, melyek megtétettek.
Jegyezzük meg jól, hogy azon cselekedetek, melyek az ítélet mérőpálcáját képezték, mind a Krisztus iránti cselekedetek voltak. Kivánnám, hogy ti ezt gondosan figyelembe vegyétek. Az Úr mondja: „Éheztem és ennem adtatok, szomjúhoztam és innom adtatok, beteg voltam és meglátogattatok.” Itt csupa olyan cselekedetek vannak előszámlálva, melyek Krisztusra vonatkoznak. Azért nagyon komolyan kérdezni akarlak titeket: Milyen cselekedeteket vittetek ti véghez Jézusra vonatkozólag? „Én a gyülekezet tagja vagyok”, mondja az egyik. Erről én most mitsem akarok mondani. Örülök, hogy tanítványnak vallod magad, ha őszintén az vagy, de vajon cselekedeteid azt bizonyítják-e, hogy valóban az vagy? Ez a kérdés.
Tettél-e valamikor valamit Krisztusért? Adtál valamikor valamit Krisztusnak? Mondhatná néked Krisztus: „Éhes voltam és enni adtál, szomjas voltam és inni adtál?” Én ismerek olyan névleges keresztyéneket, kikhez félek, ezt nem mondhatná, mert ő nem mondhat olyant, ami nem igaz. Azoknak zsebei légmentesen vannak elzárva, mint az ausztráliai konzervált húsnemű-dobozok. Pénzüknek még szaga sem hatol Krisztus szegényeihez. Egy éhesnek enni adni? Ők nem. Hadd menjen a szegények-gondozási intézethez. Egy mezítelent felöltöztetni? Ők nem! Miért fizetünk a szegény-pénztárba? Az a gondolat nagyon különösnek tűnik fel előttük, hogy valakinek valamit adni, vagy valamit valakiért megtenni, anélkül, hogy megfizettessenek vagy megdicsértessenek érte. Az önzés éppen annyira ellenére van az evangélium szellemének, mint az éjszaka hidege a nap melegének. Ha Krisztus szeretetének napja szívedet átmelegítette, akkor másokat fogsz szeretni és ezt a szeretetet azáltal mutatod be, hogy mindenképpen igyekszel jól tenni velük és ezt a Krisztusért fogod tenni, a Krisztusért úgy, hogy ő mondhassa, ha eljön: „éheztem és ennem adtál, szomjúhoztam és innom adtál, beteg voltam és meglátogattál, fogoly voltam és eljöttél hozzám”.
Testvéreim az Úrban, kérlek titeket, kik velem egyek vagytok abban a vallomásban, hogy Krisztuséi vagyunk, Ő érette tegyetek mindent, amit tesztek, miként én is igyekszem tenni.
Továbbá figyeljétek meg abból, amit Krisztus mond, azt következtethetjük, hogy azon cselekedetek, melyek az ítélet napján felemlíttetnek annak bizonyítékául, hogy az Úrtól megáldattunk, eredetüket Isten kegyelmében veszik, mert Ő így szól: „Jertek, én Atyámnak áldottai, örököljétek ez országot, amely számotokra készíttetett a világ megalapítása óta!”. Ők táplálták az éhezőket, de a mindenható kegyelem először őket táplálta. Ők felruházták a mezíteleneket, de a végtelen szeretet először őket ruházta fel. Ók bementek a börtönökbe, de a szabad kegyelem először őket szabadította meg egy sokkal rosszabb börtönből. Ők meglátogatták a betegeket, de a jó orvos az ő határtalan kegyelmességében először jött és őket látogatta meg. Valószínű, hogy még gondolatjukba sem támadt, hogy valami érdemes rejlik abban, amit tesznek. Meg sem álmodták, hogy azért megjutalmaztatnak. Ha majd az ítélőszék előtt állanak a szentek, új lesz előttük, hogy tetteikben valami rendkívüli találtatik, mert ők saját tetteiket igen kevésre becsülik és sokkal hibásabbnak látják, minthogy azt dicsérni lehetne. A szentek táplálták az éhezőket és felruházták a mezíteleneket, mert gyönyörűségük telt benne. Azért tették, mert örömük telt a jónak gyakorlásában és éppen annyira ellenünk volt, mint a víz a halnak vagy a levegő a madárnak.
Jót cselekedtek Krisztusért, mert valamit tenni Jézusért, a legédesebb volt ezen a világon. Miért olyan nyájas egy asszony az ő férje iránt? Mert kötelessége, azt mondjátok. Jól van, de tulajdonképpeni oka az, hogy szereti. Miért viseli annyira gondját egy anya gyermekének? Létezik-e valami rendszabály, vagy országgyűlési rendelet, mely megparancsolja az anyáknak, hogy kicsinyeiket szeressék? Nem, nem létezik országgyűlési rendelet. Létezik valami Isten törvénye, valahol a kebelben, mely egyhangúlag elfogadtatott a szív kamrájában és az anya nem lehet más mint nyájas. Ha tehát az Úr minket újjáteremt és eggyé alkot Krisztussal, akkor másképp nem tehetünk, minthogy népét szeressük és embertársaink javát keressük és az Úr Jézus Krisztus majd ítéletnapkor ezt annak bizonyítékul fogja elismerni, hogy szeretet lakott a szívben, mert a kéz ez bebizonyította. Adja Isten, hogyha a világnak bírája eljön, mi a szívben megújulva és a Szentlélek ereje által teljes szeretetben találtassunk. „Oh”, mondja valaki, „óhajtom, hogy megújult szívem legyen, mely ilyen cselekedeteket hoz elő!” Jézus ezt megadhatja néked. Egy vagy más értelemben mindig magadnak fogsz élni addig, míg megmentettél. Még azok is, akik vallás nélkül legjobban szerették embertársaikat, rendesen azoknak tiszteletük után igyekeztek és igazságot tartalmaz a következő mondás, embertársaink kegyét illetve:
Mindent megtesz a gőg, Hogy elérje azt,
S aki nem keresi
Épp eléri azt.
De ha egy új szívet nyertek, nem élhettek embertársaitok tetszésére. Akkor az alamizsnák titokban adatnak és a bal kéz nem fogja tudni, hogy a jobb kéz mit tesz. Akkor nem azért lesztek barátságosak, hogy mások azt nyilván hirdessék, hogy a betegeket látogatjátok és a mezíteleneket felruházzátok, hanem jótéteményeitek az ajtó megett és a sarokban fognak megtörténni, hol senki nem fog róla tudni, csak az Isten és a hálás átvevő. Nyugodtan beteszitek a két fillért a gyűjtő szekrénybe, azt vélvén, hogy nem látja senki, de egy, aki szembe ül a persellyel és ismeri szíveiteket, jól megfigyeli. Uratok elfogadja, amit tesztek, mert Ő hozzá való szeretetből teszitek, s utoljára, midőn ti pirulással hallgatjátok, kihirdeti az angyaloknak és a menny és föld figyelő sokaságnak, és a muúhatatlan boldogságnak kapui megnyílnak és kegyelmének ígérete szerint be fog engedni.
Isten áldjon meg titeket, szerelmeseim, a Jézus Krisztusért. Ámen!

Mily sok a bűn ezen a földön, Elég, hogy ártson, rontson, öljön! Hogy baj, s nyomor legyen gyümölcse Szívekbe mérgét szerte hintse!
Azért kiáltunk esdve fel: Urunk, országod jöjjön el!
Bár milliók azoknak száma, A kik Urunk téged imádva, Szolgálni vágynak híven néked; De sokkal több az ellenséged. Azért kiáltunk esdve fel:
Urunk, országod jöjjön el!
Dőzsöl a gazdag kéjnek élve, Az árva sír, nincs ki segélje! Az özvegyek panasz szavára Süket a fül, a szív bezárva. Azért kiállunk esdve fel: Urunk, országod jöjjön el!
A gyermek sokra lesz nevelve De ah! A hit, az Úr félelme Nem lép szívébe, meggátolják Külső erény, vallási formák. Azért kiáltunk esdve fel: Urunk, országod jöjjön el!
Oh, jöjjön el a te országod, Teljes uralmad, igazságod, Szerelmed életkeltő hője, Örök világosságod fénye! Hozzád kiáltunk esdve fel, Urunk, országod jöjjön el!

„Ezt míveljétek” ‒ ez azt jelenti: vegyétek a kenyeret, adjatok hálát, szegjétek meg és egyétek. Vegyétek a poharat, megtöltve a szőlőtő gyümölcsével, adjatok hálát és igyatok mind belőle. „Ezt míveljétek!” Viseljetek gondot arra, hogy ugyanazt tegyétek, amit Jézus tett, nem többet és nem kevesebbet. Ezen cselekmény ugyanazon az asztalon hajtatott végre, amelyen a húsvéti bárányt ették, egy közönséges étkezés alkalmával történt és nem volt sem áldozat, sem valami ünnepélyesség, vagy hivatalos tisztségnek végzése, vagy valamivel több annál, mint jelentékeny evése a kenyérnek és ivása a bornak áhítatos modorban. Ezt tehát tegyétek! Valahányszor megszegitek a kenyeret és isztok a pohárból, gondoljatok az Úr Jézusra. Ezt kell nékünk tennünk és nem valami mást, amiről fel lehetne tételezni, hogy ebből kifejthető lenne. Ő nem mondta: „Míveljetek valami mást az én emlékezetemre, valamit, ami néktek előbbre valónak látszik, ezt a cselekményt pedig szintén tartsátok meg főpontjainál fogva, hanem ezt tegyétek.” Ez, ami most
éppen megtörtént: az egész egyszerűségében, ünnepélyességében és értelmében.
Oh, mi szomorú, hogy az emberek ezt elfelejtették! Az egyszerű Úrvacsora nem volt nékik elegendő látványosság. Úgy látszott nékik, hogy kenyeret megszegni és bort inni, az nem elég ünnepélyes vagy nem elég pompásszerű és így mindenféle ceremóniát és néminemű berendezéseket toldottak hozzá. Azt, ami csak egy egyszerű asztal volt, abból pompás oltárt csináltak és azt, ami csak egy vacsora volt és semmi más, ünnepéllyé változtatták. Nem azt teszik, hanem valami mást tesznek, amit kieszeltek és kidolgoztak. Képzeljétek el Pált és Pétert egy misénél jelen lenni, miként figyelik meg a mindenféle térdhajtásokat, az ide-oda mozgásokat, a felemelkedéseket és lehajlásokat és a római papság mindenféle ceremóniáit, melyeknek száma több, minthogy azokat le lehetne írni! Pál megcibálná Péternek köntösét és azt mondaná: „A mi testvérünk nem tett ilyen dolgokat, midőn a kenyeret vette, hálákat adott és megszegte.” Péter azt válaszolná: „Ez itt nagyon különbözik a jeruzsálemi kikövezett teremtől!” És Pál hozzátenné: „Igen, tényleg testvérem, nagyon különbözik azon időtől, amidőn az első hívők összejöttek, a kenyeret megszegték és közösen ittak a pohárból Uruknak emlékére.” Bármit tegyenek más egyházi közösségek, a mi dolgunk az legyen testvéreim, erősen megmaradni amellett: „Ezt míveljétek az én emlékezetemre!” „Ezt” egyszerűen „ezt”, nem többet, nem kevesebb: kenyeret, nem ostyát; a szőlőtőnek gyümölcsét, nem tüzes szesztől gyulladozó vegyű összetételt. A szőlőtőnek eme gyümölcsét egy pohárból isszuk és ezen poharat nem vonjuk el senkitől, hanem mindenki részt vesz abban. Előttünk kenyér van, melyet nem tisztelünk, mint az ostya felmagasztalásánál, hanem megszegjük és megesszük. Az Úr és az ő tanítványai egy asztal körül feküdtek és ettek. Ez egy ünnepély volt és nem áldozat. Ők pihentek fekhelyükön, de nem térdeltek. Így tennénk mi, mivel ő mondotta: „ezt tegyétek!” és nem valami mást.
Azután, kedves barátaim, egy más pontnál kell nékünk nagyon vigyázóknak lennünk, t. i. hogy mi, ha ezt tesszük, annak céljára tegyük, amelyre Ő ezt adta, t. i. az Ő emlékére. Jézus sohasem mondta: „Ezt tegyétek, hogy vér nélküli áldozatokat hozzatok.” Az egész Szentírástanból találunk-e egy ehhez hasonló szót, Urunk ajkairól vagy az apostoloktól? Ő sohasem mondta: „Tegyétek ezt halálomnak folytonos ismétléseképpen.” Előttem már a puszta gondolat káromlás, mert Urunk igényt tart arra, hogy művét befejezte és mivel egyszer meghalt a bűnökért, íme, a halálnak többé nincs hatalma felette. A zsidó áldozatok elégtelen voltuk miatt ismételtettek gyakran, „ez pedig egy áldozattal áldozván a bűnökért, mindörökké ül az Istennek jobbján.” Azok gyalázzák Krisztus áldozatát, kik azt képzelik, hogy egy ember, legyen az pap vagy nem, képes volna a bűnökért való eme áldozatot folytatni ismételni vagy tökéletesbíteni. Minden elvégeztetett és a mi Urunk ment az Ő dicsőségébe. A bűn elvétetett azáltal, hogy Ő a bűnt saját testében a fán feláldozta. Azt teszitek Krisztus emlékére, de nem áldozatának folytatásául, mely örök időkre tökéletes.
Én részemről semmi esetre sem követném az Úrvacsora alkalmával a letérdelést, mert ha tényleg nem a kenyér és a bornak tiszteletét zárja magába, akkor mégis ez a magatartás könnyen elvezet a személy emlékétől és odavezet az emlékjegyek imádására. A szent vacsora egy ünnepély volt, nem pedig ceremónia. A fekvő, tehát a lehető legkényelmesebb állást foglalták el az ünnepély alkalmával. Ez nem egyezik meg nyugati szokásainkkal; de a hasonló állás az, hogy minél kényelmesebben üljünk s én arra biztatnálak titeket, hogy e mellett megmaradjatok. Tartsuk meg ezt az ünnepélyt mintegy ünnepélyt és semmi esetre se térdeljetek, mintha valami tiszteletnek cselekedetét végeznétek egy oltár előtt.
A láthatatlan Istennek imádása mindig helyes és illő, hanem ha egy bizonyos állás valamit elvesz az ünnepély igazi lényegétől ‒ ez pedig ünnepély ‒, s ha még ahhoz elősegíti a babonát, akkor ne térdeljetek, hanem üljetek és tegyétek azt Krisztus emlékére. Tegyétek azt és semmi mást és tegyétek emlékül és ne valami más célból, s ha valami más állás egy más irányt mutat, akkor tagadjátok meg és ragaszkodjatok ahhoz, ahogy azelőtt volt. A római egyház nagyra becsüli a Laonardo da Vinci nagy festményét. Azon az apostolok mind ülnek az asztal körül. Hasonlít ez az imához? Az Úrvacsorát emlékezetül kell elkölteni és nem valami másért, ez azonban, miképp ezt meg is mutatjuk néktek, nem csekély. „Ezt míveljétek az én emlékezetemre.”
Mivel ez a megemlékezésnek ünnepe, tehát tegyük fel magunknak eme kérdést: Ismerjük mi az Urat? „Ezt míveljétek az én emlékezetemre!” Ha valakiről nem tudtok semmit, ha nem vagytok vele ismeretségben, nem emlékezhettek meg róla. Az igazságnak eme egyszerű magyarázata ma este kétélű tőrként hatja át a gyülekezetet és két részre választhatja. Hogy szabad-e nekem az Úr asztalához közelednem vagy nem, az attól kell, hogy függjön, hogy ismerem-e az Úr Jézust vagy nem? Ha ismeretlen vagyok előtte, akkor nem szabad jönnöm, mert én csak akkor jöhetek, hogy róla megemlékezzem, ha ismerem. De én nem jöhetek róla megemlékezni, ha őt nem ismerem, úgyhogy ez eme áldásos rendeletnek a megszentségtelenítése volna, ha az Úr asztalához közelednék oly valaki, aki Krisztust már nem ismeri. Oh, emberek, ez nem megmentő rendelet, nem megmentésre lett meghatározva. Szándéka csak azokat éri, akik már meg vannak mentve. Jézus Krisztust ismerni, örök élet, s mivel ezen ismeret nélkül jönnötök nem szabad, tehát bizonyos, hogy nem szabad jönni, ha nem vagytok megmentve.
Ha valaki beképzeli magának, hogy ha rövid idővel halála előtt részt vesz azon, amit „szentségnek” neveznek, akkor meg lesz mentve, az rettenetes nagy tévedésben van. Egy varázsló nőnek a szavaiban éppen annyira bízni, mint bármely ceremóniának a végrehajtásában, bárki által legyen az végrehajtva a megmentésre. Megmentés csakis a Jézus Krisztusban való hit által lehetséges; és ez nem idéztetik elő a kenyérnek és bornak lenyelése által. Újjá kell születnetek és ez nem történik anyagi elemek által, akár mennyire is meg legyenek azok szentelve, az a Szentlélek műve. Míg nem hisztek Jézusban, míg így ismeritek őt és az ő hatalmát bennetek, míg személyesen nem társalogtok vele, addig e cselekményből áldás helyett, saját magatoknak az ítéletet ennétek azért, mert nem különböztetitek meg az Úrnak testét. Ha nincs hitetek nem bírjátok ezen testet megkülönböztetni. Minden ember bírálja meg magát Urunk felőli ismeretét illetve és úgy egyék ezen kenyérből és igyék ezen pohárból. Ha őt nem ismeritek, nem emlékezhettek meg róla, ezért el a kezeket eme megemlékezésnek jeléről.
Egy szót, egy komoly szót itten, melyet teljes lelkemmel szeretnék mondani. Gondoljatok arra, ha őt nem ismeritek, akkor eljön ama nap, mikor ezt fogja mondani néktek: „Soha nem ismertelek titeket!” Ha személyes bizalmasság nem létezik közöttetek és Krisztus között, akkor megtagad titeket ama napon, mikor jönni fog atyjának dicsőségében és az ő szent angyalai mind ővele. Hiába való lesz azt mondani: „Urunk, te előtted ettünk és ittunk és a mi utcáinkon tanítottál.” Ha ti nem ismeritek őt, akkor ő nem ismer titeket és nem egyebet fog válaszolni a ti igényetekre, melyet külső vallásról levezettek, mint: „Távozzatok el én tőlem mindnyájan, kik hamisságot cselekesztek, nem ismerlek titeket.” De kedveseim, ha ismeritek az Urat ‒ és remélem, hogy sokan itt tényleg ismerik őt ‒, akkor bizonyos, hogy Ő kijelentette magát néktek. Csodálatos szeretet! Urunk hogyan van az, hogy ki akarod magad jelenteni nékünk? Ti őt néztétek, benne biztatok, tőle éltetek s mindezt azért, mert alacsonyságotokban tireátok gondolt. E pillanatban örömmel gondoltok reá, az előbbi tapasztalatok miatt, melyeket ővele szereztetek. Ő néktek olyan drága, hogy kell reá gondolni. Nála nélkül nem is tudnátok élni. Ő minden üdvösségtek és minden kívánságotok. Tehát ti tőletek függ, hogy ezen ünnepélyhez jöhessetek és ezt az ő emlékezetére megünnepeljétek.
Beszédemnek első pontja ez legyen, hogy az Urvacsorának fő célja valószínűleg az, hogy ezen alkalommal Krisztusról megemlékezzünk. Nem az, hogy valami tanra visszaemlékezzetek, ámbár nem szeretném, hogy Isten lelke által kinyilatkoztatott valamely igazságot ne ismernétek vagy arról megfelejtkezzetek. Azt sem, hogy valami előírásra gondoljatok, ámbár én szerelmeseim azt szeretném, hogy minden dolgokban gondot viselnétek arra, hogy a Megváltó akaratát tegyétek. Hanem a veleje és a lénye annak, amit az Úr asztalánál néktek tennetek kell, az: „Ezt míveljétek az én emlékezetemre!” Ez annyit jelent, hogy az ő emlékezetére, mint személyt. Ne úgy gondoljatok ő reá, mint valami csupa képzelődésről! Ne nézzétek őt csupán történelmi egyénnek, aki valamikor az emberek között létezett és immár a történelem színpadjáról lelépett, mint Konfucius, Zoroaster és mások. Nem, ő él mindörökké és marad egy valódi, mindig erélyes erő és hatalom a bármilyen korban levő emberek között. Jézus isteni természetű, melynél fogva mindig a jelen időben él. Ugyanaz tegnap, ma és mindörökké. Szerelmeseim, miként ő általa éltek, úgy tanuljátok meg ő benne és ő vele élni, úgy hogy őt barátként ismerjétek, akivel igazán bizalmasok vagytok. Álmainknak Krisztusa csak egy álom, nékünk szükségünk van egy igazi, élő személyes Krisztusra, és ő maga Jézus Krisztus az, akiről ma este ezen asztal mellett kell hogy megemlékezzünk.
És ha ezt tesszük, akkor legelőször is gondoljunk reá hálával, mint Megváltónkra. Ha van egy reményem, akkor ezt csak néked köszönhetem, emberré lett Isten, a Magasztosnak fia és egyszersmind Mária fia. A te szerelmed, a te életed, a te halálod, a te feltámadásod, a te hatalmad Isten jobbjánál ‒ ezek legyenek reményemnek oszlopai, ha tulajdonképp van reményem.
Ott fenn zölddel reménységem, Hol megmarad épségben;
Ez emelt az Úrhoz engem,
Ki elűzi félelmem.
Ő megmentett minket, testvérek, és szeretett minket és örökös vígasszal áldott meg saját magában. Oh, gondoljunk ő reá! A folyamok, melyekből isztok, édesek, de gondoljatok a forrásra. A ti megszentelésetek valami, amiről mindörökké fogtok zengeni. Gondoljatok arra, hogy az ő sebei által gyógyultatok meg, és gondoljatok ama kegyetlen ostorra, ama öt seb, az a test, mely véres verejtékkel volt elborítva, az a drága, tövissel koronázott homlok, a vértől homályos szemek. Kérlek titeket, gondoljatok Jézusra magára és ne képzeljetek sem megbocsátást, sem megigazulást, vagy megszentelést másképp, mint Ő általa. A szeretetnek árjait nyomozom egész fel a forrásig a Krisztus szívében, és megemlékezem róla ma este a legmélyebb hálával. Kövessetek engem, szerelmeseim, ezen elmélkedésben! Igen, előzzetek meg és közeledjetek jobban Megváltótok szívéhez.
Továbbá, gondoljatok mély tisztelettel Ő reá, mint aki élő példátok élő és uralkodó uratok! Nem tudjátok, hogy a hányan közületek megmosódtatok az Ő vérében, azok immár Istennek szolgái, miképpen ő is az volt? Ti ne tegyétek saját akaratotokat, hanem annak akaratát, aki titeket megmentett. Az ő példája Isten akaratának megtestesülése, tehát kötelességetek az Úr Jézusra gondolni, hogy őt kövessétek. Betegségben gondoljatok az ő türelmére. Ha üldöznek, gondoljatok szelídségére. Szent szolgálatban gondoljatok az ő lángoló buzgóságára. Ha a magányban kell tölteni az időt, akkor gondoljatok ő reá és éjfélkor imáira és ha nyilván vallomást kell tenni ő róla, akkor gondoljatok ő reá és az evangélium oroszlánszerű hirdetéseire. Úgy gondoljatok ő reá, hogy ő a ti mintátok legyen és ti magatok ő róla vett mintakép, és ezáltal az ő legjobb emlékjegye.
A Szentlélek által így képesítve arra, hogy Uratokra hálával gondoljatok, mint Megváltótokra, áhítattal, mint Uratokra, fogtok ő reá gondolni bizalommal, mint a ti erősségetekre. Ő nem hagyott titeket e világban, hogy őt saját költségen szolgáljátok és az ő keresztjét egyedül hordozzátok. Gondoljatok ő reá, mert ő gondol ti reátok akként, hogy mindenkor veletek van: „Íme, én ti veletek vagyok”, úgymond, „minden napon e világ végezetéig.” Hagyjátok-e őt figyelmen kívül és anélkül, hogy reá gondolnátok? Sohase mondjátok: „Én egyedül vagyok!” Nem vagytok egyedül, ha Jézusra gondoltok. Oh, özvegy és árva ne mondjad: „Én árva vagyok!” Ő azt mondta: „Nem hagylak titeket árvául, megtérek hozzátok”. Gondoljatok ő reá szüntelen! Gondoljatok reá, ha erősek vagytok, mert a ti erőtök ő tőle jön. Gondoljatok ő reá, ha gyengék vagytok, mert ő nyújthatja néktek azt a segítséget, melyre néktek szükségetek van. Oh, hogy minden időben és mindenütt Krisztus volna nékünk mindenünk mindenben.
Jézus Krisztust ne feledd el, Ő szenvedett meg érted; Halálával a kereszten Megszerzé üdvösséged.
Szeretném, ha az Úrnak képe kezeimbe volna vésve, hogy nála nélkül ne tehetnék semmit, és szeretném, ha szemgolyómra fel volna festve, hogy másképp ne látnék, csak ő általa. Még jobb volna, ha szívembe be volna vésve, hogy az másképp ne tudna dobogni, mint az ő nevének dallamáról.
Szintén gondoljatok ő reá szerelmeseim, mint nagy szószólótokra Isten trónja előtt. Oh, hívő lélek, ebben a pillanatban tied a menny! Jézus, a te előjáród, a te nevedben birtokul vette az örök dicsőséget. Isten trónusának közepében van a megdicsőített ember, az örök Isten Fia, ki a szövetség feje és népének Megváltója. Sohase felejtsétek őt, hanem szemetek legyen egyenesen ő reá irányítva, miképp az ő szeme ti reátok néz. Ő él! A nagy Megváltó él! Ő él, hogy ti érettetek könyörögne. Ne tévedjetek el a római egyház szokásaiba, ki holt Krisztusát mindenütt kiteszi, vagy a Jézuskát Mária karjaiban. Jézus jelenleg sem az egyik, sem a másik. „Ő nincs itt, Ő feltámadott”, Ő él!
Élő Krisztus az, akiben hiszünk, a mennybe ment Krisztus, akiben bízunk, a visszatérő Krisztus, akiben remélünk. Ott, ahol a hatalom teljességével könyörög mi érettünk, van reménységünk, mert „meg is tarthatja mindenestől fogva azokat, akik ő általa járulnak Istenhez, mert mindenkor él, hogy esedezzék ő érettök”.
Ismét gondoljatok ő reá, mint arra, aki hamar eljön. Talán, mialatt ezek az ajkak még gyenge erőtlen szavakat beszélnek csodás titkok felől, megszólal a trombita, mely túlhangzik minden földi hangokon. Sőt lehetséges, hogy még e vasárnap estéjén meglátjuk a felhőt, amelyen az embernek fia eljött. Mert: „Ama napot pedig és órát senki nem tudja” és hiú balgaság, mely mindig arról jövendöl, amiről nem tud semmit. De annyi bizonyos: az Úr Jézus eljön ítéletre és uralkodásra, „íme, a vőlegény jön”. Már régen mondta: „Íme, hamar eljövök”. Azóta mindig jövőfélben van és most már nagyon közel lehet. Erre kell nékünk mindig gondolni, mert eljövetele, úgyszintén népének kinyilatkoztatása lesz mint ő magának is. Eljövetele szentjeinek jutalma lesz, úgyszintén a saját maga jutalma. „Akkor ő fog fényleni és akkor az igazak fénylenek, mint a nap az ő atyjuknak országában”.
Oh, mi nagyon is megfelejtkezünk róla ezen szempontokból nézve. Félek, hogy könnyebben megfelejtkezünk, mint megemlékezünk, és mégis kellene, hogy egész természetes legyen egy ilyen Drágáról való megemlékezés. Gondoltátok mikor először megtértetek, hogy valamikor el tudnátok őt felejteni? Oh, nem, azt mondtátok:
Amíg csak élek e földön, Téged el nem felejtlek; Kegyelmed minden örömem, Az tölti be szívemet.
Ezt mondtuk, de nem tartottuk meg. Hányszor teszünk úgy, mintha nem volna élő Krisztusunk, kihez mehetnénk! Gondot viselünk és kínozzuk magunkat, mintha Jézus még a sírban feküdne. Akként cselekszünk, mintha itt mindörökké élnénk és nem is várnánk, hogy Urunk eljön és elvisz minket, hogy nála legyünk. Úgy cselekeszünk, mintha más urunk nem volna, saját pajkos akaratunkon kívül. Kétségbeesetten cselekeszünk, mintha pásztorunk nem volna, ki gondot visel rólunk és Megváltónk nem volna, ki drága vérével megváltott. Gyertek ide, testvérek, ez így nem megy! Urunkra ez szégyent hoz és mi magunkra nem kevésbé. Ti látjátok az okot, amiért rendeltetett az úrvacsora: áruló emlékező tehetségünk követeli ezt. Jöjjünk, ezen vacsorához, mint egy nagyon szükséges, ámbár királyi ünnepélyhez; mert szükségünk van arra, hogy saját, kedves Urunkra emlékeztethessünk, ki szelíden mondja nékünk: „Ezt tegyétek emlékezetemre!”
Most egy másik ponthoz érünk. Szeretném néktek megmutatni, hogy a mód, melyet az Úr emlékezetünknek segítségére rendelt, magában rendkívül találó. Nem lehetne találóbb. Ha egy papírrózsákkal és más gyermekes dolgokkal feldíszített oltár előtt állva, megkísérteném egy néhányat azokból a csinos dolgokból utánozni, melyek Róma pártfogóitól szenteknek mondatnak, akkor sok időbe kerülne annak megmagyarázása, s ha a legjobbat megtettem volna, még sem értenétek belőle semmit.
Én már láttam és megfigyeltem a katolikus papot az oltár mellett azzal a komoly szándékkal, hogy meglássam, lehet-e itt valamit tanulni. Nem bírtam rájönni, hogy az a díszes ruhájú ember mit akar. Azt gondolom, hogy annyit olvastam, mint bárki más ezekről a dolgokról, de nekem úgy látszik, hogyha a pap teendője a misénél jelkép akar lenni, akkor ez nagyon sötét és érthetetlen. Ha ezáltal akarják az embereket tanítani, akkor már előre nagyon sokat kell nékik tudniok, hogy ebből valamit tanulhassanak. Bizonyos, hogy aki valamit találni akar a misében, annak kell, hogy magával hozzon valamit, mert nincs benne semmi. Hanem ha a terítőt leveszitek arról az asztalról, akkor egyszerűen csak kenyeret és bort fogtok látni, és ha ma este végignézitek az úrvacsorát, akkor meglátjátok, hogy nem teszünk egyebet, csak a kenyeret megtörjük és eszünk belőle és a pohár körül jár s iszunk belőle. Minden, amit teszünk, rendkívül egyszerű, és úgy látszik, hogy a Megváltó kívánta ezen egyszerűséget, mivel ő maga igen egyszerű, affektálás nélküli, mesterkéletlen ember volt. Minden pompa, mellyel ő vala bírt, akkor volt, mikor Jeruzsálemben keresztülnyargalt, de ez is egy szamár hátán volt, egy szamárnak vemhéjén. Még akkor is minden fényűzés csak abból állott, hogy az emberek felső ruháikat az útra terítették és ágakat szórtak az útra, nagy örömük jeléül. Arany díszítések, virágok, tömjén és misesegédek, mindezek nagyon különböznek az egyszerű és természetes szokásaitól. Képzeljétek csak egyszer, hogy egy néhány az ő tanítványaiból feltámadna a hallottakból és belépne a Szt. Pál templomába, melyet protestáns templomnak mondanak, de amely körülbelül olyan pápistai, amilyen csak lehet. Mondjuk, hogy oda bemennek ‒ Jakab és János ‒ a Zebedeusnak két fia. Jakab talán a szép dolgok előtt megállna és csodálkozva kérdené: „János, hová tévedtünk mi el?” És János azt felelné: „Képes kamarában vagyunk (Ez.8,12), egy bálványtemplomban. A mi Urunk Jézusunk nem jól érezné magát itt.” „Nos ‒ mondja Jakab ‒ ez a Pál temploma, hozd be őt!” Bizonyára, ha Pál bemenne és meglátná a sok képet és feldíszítéseket, ezt mondaná: „Itt más evangyéliomot látok, holott nincs más evangyéliom, de némelyek titeket megháborítanak és a Krisztus evangyéliomát el akarják fordítani.” Ez enyhe kifejezés.
Oda jutunk, hogy a római bálványimádást olyan templomokban látjuk felállítva, melyek nemzeti egyházaknak neveztetnek, és ezt nem olyanok teszik, akik külsőleg és őszintén rómaiaknak hívatnak, hanem olyanok, akik szívükben tényleg azok és mégis a protestáns nevet viselik. Az Úr Jézus egy egyszerű galileai munkás volt, és a kabát, melyet hordott, hasonló volt a mostani közönséges durva munkásköpenyhez, „varrás nélkül való, felitől fogva mindenestől szőtt.” Nem volt ő benne semmi fény és affektálás és mindenben, amit ő elrendelt, nem lehet találni egyetlenegy fényes ceremóniát sem. Követői vízben lettek megkeresztelve, de hol rendelt ő sót és olajat meg nyálat? Hol parancsolta meg nékik, hogy keresztet vessenek magukra, vagy, hogy keresztszülők legyenek?
Követői összegyülekeztek istentiszteletre és énekeket énekeltek az ő dicséretére, de hol voltak a „tömjénezők” és „feszülethordozók?” Hol voltak a feszület állomásai? Hol találjuk mindezen dolgokat a Szentírásban? Ezek a későbbi, sötétebb napok találmányai, de Jézus nem tudott róluk semmit. Ugyanolyan keveset tudtak az apostolok és azok, akik utánuk következtek az ilyen haszontalan dolgokról. Minden csak csupán Istennek az emberekhez való szeretetének szerény hirdetése volt és hogy hogyan kell az embereknek egymást és Jézust, mint Megváltójukat szeretni. A mi Urunk e szerény vacsorát, egy szerény, egyszerű, tisztességes Megváltó emlékezetére rendelte, ki nem tudott semmit csillogó játékokról vagy a papságról, hanem csupán csak ember volt emberek között.
De továbbá, az úrvacsorának igen gyakran kellett megtartatnia. „Ezt cselekedjétek valamennyiszer isszátok az én emlékezetemre!” Ő nem állított fel szabályt, hogy mikor szegjük meg kenyeret, de biztosan az volt a szokás, hogy a hétnek első napján tegyék, s gondolom még gyakrabban, mert úgy tetszik nekem, hogy házról- házra szegték a kenyeret. Ez nem volt ceremónia, mely egy prédikátort vagy papot igényelt volna. Mikor hívők együtt voltak, akkor kenyeret szegtek Krisztus emlékére
‒ kettő vagy három közülük ‒ és így megemlékeztek ő róla. Nagyon szép, utazás közben saját szobátokban Krisztusról megemlékezni, ha két vagy három testvér összejön. Más tennivalótok nincs, mint a kenyeret megszegni és bort inni az ő emlékezetére. Én nem tudok semmi kedvesebbet és semmi tanulmányosabbat, mint az isteni rendeletet, mely mindig mélyebb benyomást gyakorol, és gyakrabban részt vesztek abban. Kellene, hogy gyakrabban legyen, barátaink nagyon rosszul tették, hogy olyan ritkán ünnepeltek, de most javulnak. Annak sokszori ismétlése arra szolgál, hogy megmutassa, mennyire szükséges nékünk, hogy kedves Urunkra legyünk emlékeztetve, mert hajlandók vagyunk őt elfelejteni.
Mindig meg kellene róla emlékezni és azért kell, hogy egy cselekmény, mely emlékét fenntartja, gyakran ismételtessék. Mivel tanítványait felszólította, hogy ezt gyakran tegyék, benne van az a tanulság, hogy szüntelen, lelkünk legbelsejében gondoljunk ő reá. Hogy ezt emlékjegyül adta és semmi másnak, és minden tanítványának adta, s minden követőjének meghagyta, hogy ezt tegye emlékére mindaddig, míg ő visszatér. Ebből azt látjuk, hogy mindnyájunknak kell ő reá gondolni s hogy segítségre van szükségünk ennek végrehajtására. Mindnyájan feledékenyek vagyunk: a legjobb keresztyénnek, ki a kegyelemben legfeljebb áll, még szüksége van ezen emlékvacsorára, mert könnyen felejt. Hanyatló keresztyéneknek még nagyobb szükségük van reá, hogy gyenge emlékező tehetségük felfrissüljön. Bűnösöknek pedig jó lesz jelen lenni és végig nézni, mert meglehet, hogy az Úr halálának jelei eszükbe juttatják bűneiket és odavezetik Megváltójukhoz.
De közeledjünk valamivel jobban az asztalhoz. Szeretném, ha azon elmélkednétek, mikor Urunk azt parancsolja, hogy róla megemlékezzünk, akkor egyszersmind olyan rendeletet ad, amely halálát szemünk elé tárja. Ez pedig, habár mindennapinak látszik, mégis igen fontos pont a kenyér az ő teste, a bor az ő vére. Kenyér és bor jelképezi e kettőt. De ezek el vannak választva: a kenyér nincs, a borban és a bor nincs a kenyérben. Ez a kettő, egymástól elválasztott edényekben egy testet ábrázolnak, melytől a vér el van választva, és így ez a kettő a halálnak jele. Jól van tehát... Ha azt mondja az Úr: „Ezt tegyétek az én emlékezetemre!”, akkor a halálának a jelét adja nékünk, melyből azt tanuljuk, hogy az Úr Jézus emlékének a főpontja az ő halála. Ő maga úgy tekintette halálát, mint kellő közepét, mint szívét lelkét annak, a mit emlékezetünkbe akart vésni. Ezért nagyon tévednek azok, akik azt mondják, hogy az ő példája minden, vagy az ő tana minden, mert ha ő reá gondolunk, akkor az első amire kell gondolunk: „Ő megváltott minket vérével.” „Megváltó” az a név, melyhez ami emlékezetünk kell, hogy ragaszkodjék. Az ő vére, az ő megváltása, az ő kibékülése, helyettesítő áldozata kell, hogy mindig előtérbe állíttassanak. „Mi prédikáljuk Krisztust a megfeszíttetett, és ti hisztek Krisztusban a megfeszítettben. Eredményünknek oka ezen imaházban Isten áldásával az, hogy mindig Krisztust, mint a kibékülés áldozatának, a bűnös helyettesének hirdettük, s bárki hirdesse ezt bátran, tisztán és alaposan és mutassa be, mint az evangéliomi tan koronáját, az meg fogja látni, hogy Isten megáldja az ő szavát. És ti, ha vigasztalást, örömet és békét akartok, akkor öleljétek át a keresztfát! Nézzétek folyton az elfogadott áldozatot Soh’se távozzatok el az Úr Jézustól, s ha gondoltok reá, akkor a főgondolat, mely foglalkoztasson titeket, legyen az ő szenvedése és halála.
Figyeljetek meg még egyet! Ez az ünnep emlékeztet minket a kegyelemszövetségre. Ami Urunk Jézus Krisztusunk mondá, midőn megparancsolá, hogy ő róla megemlékezzünk, a pohárról: „E pohár amaz Új-testamentum az én vérem által.” Közelebb éritek a szó értelmét, ha testamentom helyett „szövetséget” olvastok, „az újszövetség az én vérem által.” Tehát mit? Ha Jézusra gondolok, felemelem a poharat, mely a szövetségnek jele. Oh, szerelmeseim! Nem ismerhetitek meg Krisztust tökéletesen, ha nem ismeritek a kettős szövetségnek tanát és Jézust össze nem kötitek a kegyelemszövetséggel. Ezen szövetséget kell ismernetek, mely „minden dolgokban rendezett és biztos.” A pohárról jusson eszetekbe, midőn Krisztusra emlékeztet. Ez legjobban megláttatik, ha a szövetséghez való viszonyban szemléljük. Ismeritek mindnyájan ezen szövetséget? Tudjátok, hogy szövetség köttetett Ádámmal, melybe mindnyájan belefoglaltattunk, de ezen szövetség tönkretétetett. Ádám megszegte, és mi mind elveszítettük az áldást, melyet az ő engedelmessége nékünk kieszközölt volna. Egy más szövetség köttetett a második Ádámmal, Krisztus Jézussal, és mert ő megtartotta a szövetséget, örökre ő benne állanak mind, akik e szövetségben vannak. „Miképpen Ádámban mindnyájan meghalnak, azonképpen a Krisztusban mindnyájan megelevenítettnek” mind, akik Krisztusban vannak. Az egyik szövetség veszedelmet hozott mind azokra, akik benne voltak, a másik szövetség megmenti azokat mind, akik benne vannak. Midőn a poharat vesszük, örömmel elismerjük és elfogadjuk részünket a szövetségben, mely Krisztussal köttetett és amely az ő tökéletes engedelmességének biztos alapján nyugszik. Lássátok az örökös szövetség vérét! Bár gondolnátok ma este az Úr Jézusra, mint szövetségiek fejedelmére és kezesetekre! Bár énekelne a ti lelketek: „Van Istennél nékem szövetségem, mely örök és jól elrendezett. Ez nékem minden üdvöm és minden kívánságom.” Látjátok, hogy az oktatásoknak óceánja rejlik minden egyes ilyen jelképben. Ne veszítsetek el belőle semmit!
De van még eggyel több. Ez az. Eme rendelet arra tanít titeket, hogy a legjobb mód Krisztusról megemlékezni az, hogy őt befogadjátok. Oh, mi kedves ez az igazság, gondoljatok reá, ha az ő asztalához leültök! Nem kérettek, hogy kenyeret hozzatok magatokkal. Az itt van. Nem kérettek, hogy egy poharat hozzatok magatokkal. Már itt van. Mi a teendőtök? Semmi egyéb, mint enni és inni. Ti legyetek az elfogadók és semmi más. Jól van, ha a ti Uratokra Mesteretekre akartok gondolni, nem kell azt mondanotok: „Kell valamit tennem Ő érette!” Nem, nem, hadd tegyen ő valamit ti érettetek!” „Vegyétek az üdvösségnek poharát és hívjátok az Úrnak nevét!
A legjobb jutalom olyannak, mint én
Ki nyomorult vagyok beteg és szegény, Jósága alapján arra kérni Őt:
Tárja irgalommal karjait felém.
Uram, nem tudlak úgy szeretni, mint akarnálak szeretni, de szeretetedet elfogadhatom. Hadd jöjjön a te szereteted most az én szívembe, Uram! Nem tudok neked úgy szolgálni, amint én azt szeretném, de én imádlak tégedet, mert te nékem szolgám leszel és megmosod lábaimat, a miként tetted tanítványaiddal. Uram, én nem tudok neked izzó parazsakat húzni az én hideg szívemből, de itt van az én szívem, jöjj és dobjad a te saját isteni szeretetednek tüzes szenét belé!
Oh, testvéreim, gyertek és vegyetek! Gyertek, és azt gondolom, ez nagyon kedves intelem azokra nézve erezik, mintha semmijök sem volna, amivel jöhetnének. Ne jöjjetek, mint éhségetekkel és szomjatokkal! Ha valakit meghívnak egy vendégségre, annak nem kell gondoskodnia kenyérről. Hiszen te királyi ebédre vagy meghívva és arra nem kell hoznod kenyeret. Ő, ki téged meghív asztalához, mindennel el fog látni, amire szükséged van: és ha meg akarsz emlékezni róla, akkor a jónak élvezése, melyet neked kínál a legjobb mód. Így megmutattam néktek, mennyire alkalmas ez a cselekmény, hogy emlékezetünknek segítségére legyen.
Végre tehát, összejövetelünknek célja, t. i. Krisztus emlékezete, már magában igen kívánatos. Hadd mutassam meg néktek, hogy mit értek én ez alatt. Van valaki, az így kiált fel: „Én megfelejtkeztem Megváltómról. Valamikor szerettem őt. Remélem, hogy szeretetem még nem tűnt el egészen, de nagyon egykedvűnek és hidegnek képzelem magamat. Oh, elfelejtettem az én Uramat!” Hova kell neked menni hogy ezen szeretetet felfrissítsed és felélesszed? Nem oda kell-e neked menni, ahol segítségedre vannak, Ő róla megemlékezni? Ő azt mondja: „Ezt tegyétek az én emlékezetemre!” Te azt mondod, hogy elfelejtetted Uradat. Jöjj és emlékezzél meg róla megint! Ne maradj el, hanem jöjj annál nagyobb buzgósággal. Emlékezzél meg róla úgy, mint mikor bűnnel terhelve, és félelemmel, csupán az Urra vetetted magadat és békét találtál! Jöjj és nyugodjál meg ismét ő benne. Kedves testvérem, te, ki attól félsz, hogy első vallomásod tévedés volt, jöjj és kezdjed újra itt az asztal mellett. Elérkeztünk a nyár közepéig és a növények kihajtják nyári hajtásaikat. Ti tudjátok, hogy szeretném, ha ti rajtatok is nőnének új hajtások. Mi? Ti azt mondjátok, hogy már régen volt, mikor a nevekedésre gondoltatok? Most az ideje, hogy megint reá gondoljatok. Ha a tavaszi hajtások megvénültnek látszanak, akkor érkezett el a nyári hajtásnak az ideje. Kezdjétek meg Krisztussal újra! Térjetek meg és ismeteljétek meg első cselekedeteiteket! „Ezt tegyétek az én emlékezetemre!” Nem éppen tinéktek való-e ez, kik félnek, hogy egy ideig megfelejtkeztek róla! „Oh, de én olyan gyengének érzem magamat.” Igen, de ha egy kis gyermek nagyon gyenge, akkor valamit még mindig tehet: gondolhat anyjára. Az emlékezet gyakran az által ébresztetik fel, ha valamire szükségünk van. Jó az, ha gyengeségünknek érzete arra emlékeztet minket, hogy hol rejlik a mi nagy erőnk. Emlékezzetek meg tehát az Úrról ki erősségetek és éneketek, mert ő lett a ti üdvösségetek is. No tehát, ti szegények, kicsinyek, gyengék, hol vagytok ma este? Milyen szívesen segítenélek titeket, de melyik jobb segítséget kívánhatnátok, mint azt, melyet az Úr néktek ajánl ezekben a drága emlékjegyekben! Tudom, hogy némelyek közületek nemrégen kegyetlen bánásmódban részesültek. Az erősek kemény dolgokat mondtak néktek. Az Úr vigasztaló cselekményre hív meg titeket, mely segítségetekre lesz, a kevélyeknek rossz bánásmódját elfelejteni. Szegény, félénk, reszkető, félig hívő és félig kételkedő és mégis tényleg az Úré, jöjj az asztalhoz, jöjj és emlékezzél meg szeretetteljes Megváltódról! Önmagadra gondolni fájdalmas, de édes lesz Ő reá gondolni!
Te azt mondod: „Oh, én nem felejtkezhetem meg róla!” Örülök rajta, ha nem tudod elfelejteni. Hanem jöjj ide és emlékezzél meg ma este róla és mondjad:
Az én szegénységemben
S gyarló életemben Nem adhatok sokat; De míg e földön élek,
Míg bennem van a lélek, El nem felejtem kínodat.
Még valamit akarok mondani és majdnem szégyellem magamat megmondani. Egy néhány ember, aki keresztyénnek nevezi magát, azt állítja, hogy nem jöhet az Úr asztalához, mert vannak bizonyos egyének, kiknek véleményük szerint, nem lenne megengedhető, hogy jöjjenek. Legyen-e az Úrnak asztala itélőszék, melynél megvizsgáljuk a gyülekezet ítéletét? „Én nem vétetem fel magamat – mondá nekem valaki –egy gyülekezetbe sem, mert nem találok egy tökéleteset sem”. Én pedig azt mondottam néki: ha addig nem véteti fel magát egy gyülekezetbe sem, míg tökéleteset nem talál, akkor várnia kell, míg a mennybe érkezik, és azonkívül, kedves barátom, ha valaha egy tökéleteset talál, akkor ez önt nem veszi fel, mert tudom biztosan azzal, ha ezt tenné, megszűnne tökéletes lenni. Egy beteges juh ment volna be akkor az akolba. Ezért hiábavaló, tökéletességet keresni. „De itt van valaki az úrvacsora vendégei között, aki nagyon ellenkezően cselekedett vallomásával”. Ez nagyon bizonyos és lehetséges, hogy a te kabátodat hordja és a te szemeiddel néz. Ha tudomásodra jön valamely nyilvános bűnnek esete, akkor tudasd a gyülekezet véneivel és ezek barátságosan, de határozottan fognak intézkedni. Egy ilyen nagy gyülekezetben, mint ez, lehet a rossz életnek több esete is, melyekről a nyáj felvigyázóinak nincsen tudomásuk, de mi kérjük mindannyinak a közreműködését, az egész testület tisztaságának fenntartására és reméljük is, hogy ezzel bírunk.
De hát, tényleg, mi közötök másnak a hibájához, ha Krisztusról megemlékeztek? Bizonyára, ez a kemény itéletekhez legalkalmatlanabb idő, sőt bármiféle ítéletekhez. Én ismerek olyan testvért, kivel némely pontokban nem tudnék egyetérteni, de a Jézus Krisztus emlékében egyet értünk.
Minden dologban nem tudnék vele működni, de ha ő az Úr Jézusról akar megemlékezni, akkor bizonyára ebben egyesülök vele. Néki jól fog esni és nekem jól fog esni Jézusra gondolni. Ez a drága név nekem olyan gyönyörű, hogy a halandók közül a legszegényebbnek, legcsekélyebbnek és legtökéletesebbnek a társaságában akarok ő róla megemlékezni.
Sohasem vagyok boldogabb, mintha ti közöttetek vagyok, kedves testvéreim, s mi mind az asztal körül ülünk, mert minden eszembe jut, amit az Úr tett ti értetek és én érettem. Nem érdemes magányosan bemenni a mennyországba. Egy kis elveszett gyermek egy előkelő háznak a küszöbén ül és sir, mert olyan egyedül van: ez legyen a mi helyzetünk a mennyekben? Ne vigyünk magunkkal oda barátokat? Ki szeretne magányos lenni az új Jeruzsálemben? De oh, veletek mindnyájan az Úr asztalához jönni és Isten gyermekeinek az arcába nézni és hinni azt, hogy Jézus Krisztus minden egyesben benne van! Szegény sereg az, telve hibákkal, gyengeségekkel, éppen mint a prédikátorok is. Hanem az Úr szerette őket és megváltotta az ő vérével. Krisztus drága minékünk, mert ő nemcsak engemet váltott meg, hanem szentjeinek tízezreit mindenfele, mert vannak övéiből egynéhányan minden gyülekezetben, még azokban is, melyekben a legtöbb tévedés van. Ő mindenek közül megvásárolta megváltottait drága vérével.
Titeket látva, eszembe jut Krisztus és jobban el tudom képzelni magamnak, a ti és az én Krisztusomat, de nem csak a mi Krisztusunk, hanem a véren megváltott millióknak Krisztusra. Vagy talán én tolakodjam fel bírónak és azt mondjam: „Nem, én nem akarok Uramról megemlékezni, mert testvéreim közül valamelyik nem illően viselkedik?” Mit szólnál, ha gyermeked ezt mondaná: „Apám, én születésnapodra nem látogatlak meg, nem veszek részt a család többi tagjaivá, a szokott ünnepélyen”. Miért nem? „Mert fivérem nem úgy viselkedik, amint kellene, s addig, míg ő meg nem változik, nem fogom születésnapodat megünnepelni”. Apád azt mondaná: „Kedves fiam, és ez elegendő arra, hogy én rólam meg ne emlékezzél? Engemet csak nem lehet megdorgálni a miatt, amit fivéred cselekszik. Jöjj az ünnepélyre és gondolj én reám!” Ezt én mondom ti néktek, ha valami személyes haragotok vagy harcotok van, ne nyomjátok azt el, hanem vessétek el!
Addig ne közeledjetek az Úr asztalához, míg attól meg nem szabadultatok, mert addig nincs jogotok jönni, de legyen rögtön vége, minden csúnya érzelemtől szabaduljatok és ne ellenszenveskedjetek senkivel a világon. Szeressetek mindenkit, aki Krisztusban hisz, Krisztusért, és úgy jöjjetek ezen asztalhoz s meglátjátok, hogy ez használ nektek, s jobban lehet a Mesterre gondolni, ha azokkal egyesülünk, akik ő róla megemlékeznek. Azt hiszem, annyit mondhatok, hogy valószínűleg magadnál rosszabbat nem fogsz látni az asztalnál. Tehát jöjj csak és a büszkeség ne tartóztasson vissza. Istennek véghetetlen kegyelme áldja meg az úrvacsorát az Úr népének.
És azok, kik azért nem jöhetnek róla megemlékezni, mert nem ismerik őt, menjenek ma haza és keressék őt, ki fog nekik nyilatkozni. Ha kívánjátok Krisztust, akkor Krisztus kíván titeket. Ha egy szikra szeretet van bennetek ő iránta, akkor ő benne tüzes kemencével teli szeretet van ti hozzátok, és ha ő hozzá akartok jönni és benne bízni, hogy titeket megszabaditson, akkor jöjjetek és szívesen látunk. Az Úr áldjon meg titeket az ő nevéért. Ámen.

Ezen fejezetnek olvasásánál azon nagy és drágalátos ígéreteket vettük tudomásul, amelyeket Isten a kedvezményes Izráelnek adott. Ezen versben kijelenti Isten, hogy habár az ígéretek megadattak és Ő kész azokat teljesíteni, azt addig mégsem teszi, míg az Ő népe e végett Őt nem kéri. Ima lelket akart nékik adni, amely lélek által komolyan áldás után kiáltanak, és ha az élő Istenhez hangosan kiáltottak volna, akkor Ő lakhelyéből, a mennyből válaszolt volna. A szó, amely itt használtatik, hogy az imának eszméjét kifejezze, igen jelentőségteljes. „Kérni hagyom magamat Izrael házától.” Az ima tehát egy kérdés, egy utókérdés. Senki jól nem imádkozhat, ha az imát nem ebben a világításban fogja fel. Először azt mondom: Mi az ígéret? Felnyitom bibliámat és azon vagyok, hogy az ígéreteket megtaláljam, miáltal az, amit én kikérni óhajtok, nékem olyannak mutattatik meg, amit Isten hajlandó megadni.
Miután pedig azokat (az ígéreteket) megtaláltam, veszem ezeket az ígéreteket és meghajtott térdeimen kérdem Isten vajon be akarja-e teljesíteni saját ígéreteit? Az ő saját szövetségi szavát hozom eléje és azt mondom neki: „Oh, Uram, nem akarod- e azt beteljesíteni? És nem akarod-e azt most beteljesíteni?” Úgy, hogy itten az ima ismét egy kérdés.
Az ima után figyelembe veszem a választ. Azt várom, hogy meghallgattassam, és ha nem adatik nékem válasz, akkor újra imádkozom és az én ismétlő imáim ismét új kérdések. Várom, hogy az áldás jő, megyek és kérdezem, vajon annak megérkezéséről való hír itt van-e. Kérdezem és így beszélek: „Akarsz-e nékem felelni, oh, Uram? Akarod-e ígéreteidet megtartani? Avagy be akarod-e zárni füledet, mert rosszul értem saját szükségleteimet és a te ígéreteidet tévesen fogom fel?”
Testvérek, nékünk utókérdéseket kell tartanunk az imában, úgy kell először tekintenünk az imát, mint az ígéret utáni kérdést és azután ezen ígéret ereje alapján, mint a teljesítés iránti kérdést. Ajándékot várunk egy barátunktól, először a levelet vettük, mely minket arról értesít, hogy az ajándék útban van.
Kérdezzük, hogy mi az ajándék, ezt tesszük az által, hogy levelet elolvassuk, és azután, ha az ajándék nem érkezik meg, arra helyre megyünk, ahol a csomagot leadni kellett volna és kérdezünk vagy tudakozódunk utána. Mi az ígéret folytán kérdezősködtünk azután megyünk, és újból kérdezősködünk, mígnem a választ megkaptuk, hogy íme, a megígért adomány megérkezett és a miénk. Így van ez az imával. Mi az ígéreteket az után kérdeződéssel kapjuk meg, és annak teljesítését az által érjük el, hogy ismételten Istennél kérdést teszünk.
Ma tehát Isten segítségével beszélni próbálok először az imáról, mint az áldás előfutárjáról, azután megmutatni próbálom azt, hogy miért tétetett ez így az áldásnak előfutárjává Istentől, ezek után pedig egy intelemmel fogok végezni, oly komolyan, amint csak azt tehetem, amennyiben intelek titeket, hogy imádkozzatok, ha áldásokat akartok nyerni.
Az ima az áldásoknak előfutárfa. Sokan megvetik az imát, megvetik azt, mert nem értik. Aki az ima szent művészetét gyakorolja tudja, annyi sokat képes általa elérni, hogy már ennek hasznos voltáért is a legnagyobb tisztelettel beszél róla.
Az ima, amint mi ezt állítjuk, minden áldásnak előjátéka. Arra kérünk, hogy a szent történethez visszatérjetek és akkor azt találjátok hogy soha sem jött nagy áldás a világba, mielőtt ima által az előre nem hirdettetett volna. Az ígéret magában jön anélkül, hogy valami érdem megelőzné, de az ígért áldás mindig az ő előfutárát, az imát követi. Észre fogjátok venni, hogy minden csoda, melyet Isten a régi időbe mívelt, először az ő híveinek buzgó imái által kéretett ki. Nem régen láttuk, hogyan vettetett be a Fáraó a Veres tenger mélységébe és minden serege tönkretétetett, mint a kövek. Vajon ezen az Úr gőgös ellenségei feletti hírneves győzelmet ima előzte meg? Nyissátok fel Mózes 2-ik könyvét és olvasni fogjátok: „És fohászkodnak vala az Izrael fiai a nagy szolgálat miatt és kiáltnak vala. A szolgálat miatt való kiáltásuk pedig felméne Isten eleibe.” (2Móz.2,23)
S nem veszítek-e észre, hogy éppen, mihelyst a tenger kétrészre osztja és az Isten népe számára kebelében egy széles utat készített volna, Mózes az Úrhoz fohászkodott és buzgón hozzá kiáltott, úgy hogy Jehova ekként szólt: „Mit kiáltasz én hozzám?”
Néhány vasárnap előtt, mikor azon esőről prédikáltunk, mely Illyés napjaiban az égből jöve, Juda tartományát ‒ amint emlékezhettek ‒, úgy ecseteltük, mint egy száraz pusztát, egy nagy tömeg port, minden növényzet nélkül. Három esztendő óta nem esett az eső. A legelők elszáradtak, a patakok folyása megszűnt, a nép arcában szegénység és nyomorúság meredezett. Egy bizonyos időben azonban mozgás hallatszott, mintha esni akarna és folyások ömöltek az égből, melyek a földet vidám árral özönlötték el. Kérdezzetek engem, hogy vajon az ima volt-e ennek előjátéka. S én Kármel csúcsára mutatok. Nézzetek ottan egy embert, aki Isten előtt térdel és kiált: „Óh Istenem, küldjed az esőt!” ‒ látjátok az ő hitének felséges voltát? Hétszer küldötte el szolgáját, hogy nézze meg a felhőket, mert hitte, hogy azok, mint az imáira megadandó válaszok el fognak jönni. Jegyezzétek meg magatoknak, hogy az áldást hozó esőfolyamok Illyés hitére és imájára érkeztek meg. Akárhol is találtok áldásról való beszédet a Bibliában, az imát is meg fogjátok találni, mely azt megelőzte. A mi Urunk Jézus Krisztus volt a legnagyobb áldás, melyet az embereknek elnyerniök kellett. Ő volt Istennek legjobb adománya a szenvedő világ számára.
S vajon Krisztus eljövetelét ima előzte-e meg? Voltak-e imádkozások, melyek az Úr eljövetelét megelőzték, mielőtt ő templomában hegjelent? Oh, igen, a szenteknek imái sok századon át követték egymást. Ábrahám látta az Ő napját, s mikor meghalt, Izsák lépett helyére, mikor elaludt, Jákob és az ősatyák még mindig imádkoztak, sőt még Krisztus napjaiban is folytonosan imádkoztak végette. Anna, a próféta asszony és Simeon vártak Krisztus eljövetelére, s nap-nap mellett fohászkodtak Istenhez, hogy mihamar jelennék meg az Úr templomában.
Igen, s jegyezzétek meg, hogy a miként ez akkor volt, úgy kell annak a nagy dolgokra vonatkozólag lenni, melyek az ígéret teljesítésére nézve meg fognak történni. Én azt hiszem, hogy egy napon az Úr Jézus az égnek felhőiben el fog jönni.
Az én legszilárdabb hitem ez, mely közös mindazokkal, akik a Szentírást helyesen olvassák, hogy az a nap közeleg, amikor Ő másodszor fog megjelenni a földön, s amikor Ő korlátlan hatalommal a földgömb minden lakott része felett uralkodni fog, amikor a királyok leborulnak előtte és a fejedelemnők az Ő templomának szoptatós dajkái lesznek... De mikor fog ez az idő eljönni?
Megismerjük jövetelét az előhírnökökről, ha az ima hangosabb és erősebb lesz, ha a fohász általánosabb és szünet nélkülibb lesz, mert miként a fákról megismerjük, hogy a tavasz közel van, ha az első zöld levelek kirügyeztek, úgy felemeljük szemeinket akkor, ha az ima szívbelibb és buzgóbb lesz, mert a megváltás napja közeleg. A gazdag áldásoknak előfutárjai a buzgó imák és az áldások, melyekre várnunk lehet, mindig a mi imáinkkal állanak viszonyban.
Így volt ez az új időben az Úr gyülekezetében. Bármikor is imára ébresztetett, az ő segítségére jelent meg az Úr. Jeruzsálem, ha te felkeltél a porból, akkor az Úr kivonta hüvelyéből kardját. Ha leeresztetted kezeidet és térdeidet meggyengítetted, akkor Isten elszélesztetni engedett ellenségeidtől, terméketlenné lettél és gyermekeid megfojtattak, de megtanultál kiáltani, ha elkezdtél imádkozni, akkor Isten a te üdvösségednek örömét ismét megadta, vidámmá tette szívedet és megsokasította gyermekeidet.
Az Úr gyülekezetének története egész a jelenkorig a hullámoknak sorozata, egymásra következő apály és dagály. A vallásos jólétnek erős hulláma vonult keresztül a bűn homokján, azután visszaesett és erkölcstelenség kezdett uralkodni. Olvassátok az angol történetet, hiszen itt egészen úgy volt. Jól ment-e hatodik Edvard (király) idejében az igazaknak? A vérengző Mária (királynő) idejében ismét kínoztatniok kellett. Általános lett-e az erkölcsi tisztaság az országban, mikor a dicső Cromwell uralkodott és diadalmaskodtak a szentek? Második Károlynak kihágásai és istentelenségei pedig a fekete visszavonuló hullámok valának.
Erre mindenfelé ömlött Whitfield és Wesley által nagy, hatalmas vallásos feléledés az országra, mely, mint egy folyam mindent elsodort maga előtt.
Azután megint visszavonult, s eljöttek a napok, amelyekben Payne Tamás és más férfiak hitetlenteljes és istentelen munkáikat vitték véghez. Ismét jött egy hatalmas lökés és Isten megdicsőítette magát. És egészen a jelenkorig ismét apály volt jelen.
A vallás, habár divatjában sokkal nagyobb, mint egykor volt, elevenségéből és hatalmából sokat veszített, a régi prédikátorok buzgalmából és komolyságából sok eltűnt és a dagály visszavonult. De ‒ Istennek legyen dics ‒ a dagály ideje vissza fog térni. Isten az Ő egyházát még egyszer fölserkentette. Mi láttuk napjainkban azt, amit atyáink soha nem reméltek látni, láttuk, hogy egy gyülekezetnek nagy emberei, kik buzgalmukról nem ismeretesek, végre előléptek. Isten legyen ő velük és az ő fellépésükkel! Előléptek, hogy hirdessék a népnek Krisztus kikutathatatlan gazdagságát.
Remélem, hogy a vallás egy másik nagy dagálya fog felettünk átözönleni. Megmondjam-e néktek, mit tartok én a hold felől, mely ezeket a dagályokat befolyásolja? Kedveseim, amiként a hold befolyásolja az apályt és dagályt, úgy befolyásolja az ima, (mely a mennyei napfénynek visszatükrözője és Istennek holdja a látható égen) az istenies életnek apályát és dagályát. Mert ha a mi imáink olyanokká válnak, mint a félhold és a nappal összeköttetésben nem állunk, akkor az istenies életnek apálya van jelen, de ha a teljes holdkorong világit a földre és Isten az ő népe imáit öröm és vidámság-teljesekké teszi, akkor a kegyelem tengere visszatér erejébe.
A gyülekezet imájának arányában kell a jelenvaló eredménynek lennie, habár az ő végeredménye minden veszélyen kívül áll. De közelebb jövök a saját házamhoz: ez az igazság, drága szeretteim az Úrban, igazság, amennyiben a ti saját személyes tapasztalataitok jön figyelembe. Isten adott néktek némely javakat, melyek nem kérettek ki, de mindig buzgó ima volt a csalhatatlan előhírnöke számotokra a nagy
áldásoknak.
Amikor a kereszten ontott vér által legelőször békét találtatok, azt megelőzőleg már ti sokat imádkoztatok, Istent buzgón kértétek, hogy vegye el kétségeskedésteiteket és szabadítson meg ínségtekből. A megkegyelmezésben való bizonyosságtok volt a ti imátok eredménye. És ha valamely időben nagy és elragadó örömötök volt, akkor azt úgy kell vennetek, mint a ti imátoknak meghallgatását. Ha a ti nehéz ínségtekből való megszabadulásnak részesei lettetek és a nagy veszélyekben hatalmas segítséget nyertetek, akkor képesek valátok mondani: „Miután kerestem az Urat, megfelele nékem és megszabadíta engemet minden rettegéseimből.” Mi mondjuk: Az ima a te esetedben úgy, mint a gyülekezetében általánosan az áldás előhírnöke.
De íme, némelyek ezt fogják nékem mondani: „Mi módon gondolod te, hogy az ima hatást gyakorol az áldásra? Isten, a Szentlélek kíséri az imát az áldás előtt, de mi módon vannak azok egybekötve?” Én pedig válaszolok: „Az ima különféle értelemben előzi meg az áldást.”
Úgy megy előre, mint annak árnyéka. Ha az isteni irgalmasságnak napfénye a mi szükségleteink felett feljő, akkor az imának árnyékát messzire veti a síkságra, vagy pedig, hogy más hasonlatot használjak, ha Isten az áldásoknak halmát feltölti, úgy a maga világit mögötte és a mi lelkünkre az imának árnyékát veti, annyira, hogy mi bizonyosak lehetünk, hogy a mi imáink az irgalmasságnak árnyékai. Az ima az angyalok szárnyainak csattogása, akik útban vannak, hogy a mennynek javait hozzák. Hallottátok-e valamikor az imát szíveitekben? Látni fogjátok az angyalt házatokban.
Ha a szekerek, amelyek nékünk áldásokat hoznak, zörögnek, akkor azoknak kerekei az imától hangzanak. Mi az imát saját lelkünkben halljuk és ez az előjövő áldások jelei.
Amint a felhő hirdeti előbb az esőt, úgy hirdeti az ima az áldást. Miként a zöld takarmány kezdete az aratásnak, úgy az ima jövendölésé az áldásnak, mely indulóban van.
Továbbá pedig az ima úgy megyen az irgalmasság előtt, mint annak helyettese. Ha a király indulóban van, hogy népét beutazza, akkor gyakran maga előtt küld egy embert, aki a trombitát fújja. Ha az emberek látják Őt, úgy tudják, hogy a király jő, miután a trombita fúvó ‒ az előfutár ‒ itt van.
De talán még jelentősebb személyiség van előtte, aki mondja: „A királytól küldettem ide, hogy előkészítsem fogadtatását és ma mindent elfogadok, amit a királynak küldeni valótok van, mert én az ő képviselője vagyok.” Így az ima is az áldás képviselője, mielőtt az áldás jönne. Az ima jön és ha én azt látom, mondom: „Te vagy ima az áldás alkirálya. Ha az áldás a király, akkor te vagy az alkirály.
Ismerlek és úgy tekintelek, mint az áldásnak ‒ melyet nyernem kell ‒ képviselőjét.”
De azt is gondolom, hogy az ima rendszerint az áldást megelőzi, mint a működésnek oka. Némely emberek, ha valamit elnyernek, azt mondják, hogy azért kapták, mert imádkoztak végette. De ha vannak emberek, akik nem szellemi érzelműek és nem bírnak semmi hittel, akkor tudják meg ezek, hogy bármit is nyertek el, abban nem az ima meghallgatása folytán van részük, mert tudjuk, hogy Isten a bűnösüket nem hallgatja és hogy „az istentelenek áldozatja Isten előtt utálatos.” „Jól van ‒ mondja az egyik ‒, a múltkor kértem Istent valamiért. Tudom, hogy nem vagyok keresztyéni ember, de mégis megkaptam azt. Nem gondoljátok, hogy én ezt ima által nyertem el?” Nem, éppen úgy nem, mint ahogy hozzá nem járulhatok azon öregember következtetéséhez, aki állította, hogy a goodvini homokbuckákat a tenterdi torony építése okozta, mert az előtt nem voltak ottan a homokbuckák és a tenger addig nem jött odáig, míg a torony fel nem épült ezért a torony okozta a dagályt.
Nos, hát a ti imátoknak csak éppen annyi összeköttetése van a néktek jutott jóval, mint a tengernek a toronnyal. Keresztyén embereknél egészen más az eset. Gyakran ima által tényleg lehozatik az áldás a mennyből. Valaki közbeveti: „Hiszem, hogy az imának nagy befolyása van az imádkozókra, de nem hiszem, hogy az isteni lényre volna hatása.”
Nos, kedvesem, nem próbállak meggyőzödtetni, mert ha te a tanúknak nem hiszesz, melyeket előhozok, akkor éppen olyan haszontalan dolog lesz azt megkísérelni, mint ha én egyszerű következtetésekkel valami történelmi tényről akarnálak meggyőzni. Én ebből a gyülekezetből nem egy vagy húsz, hanem sok száz eszes, értelmes embert felszólíthatnék, akik közül minden egyes egész határozottan kijelentené, hogy életében százszorta tapasztalta a szükségből való komoly megszabadítását vagy a szerencsétlenségben való segítséget és hogy az imáira való válaszokat olyan csodálatos módon megnyerte, hogy azokon éppen olyan kevésbé kételkedhetik, miszerint azok tényleg kiáltásaira érkezett feleletek voltak, mint amilyen kevésbé kételkedhetni tudna Isten létén. Biztos benne, hogy Isten meghallgatta őt, egészen biztos benne. Az ima meghallgattatása feletti tanúságok oly számtalanok, hogy az, aki ezeket elveti, a jó tanúságokkal dacol.
Nem vagyunk mindnyájan vakbuzgók, néhányan közülünk elég hidegvérűek, nem vagyunk mindnyájan rajongók, nem vagyunk mindnyájan egészen vadak, a mi jámborságunkban, némelyek közülünk más dolgokban ‒ a mi véleményünk szerint ‒ meglehetősen az emberi értelem szerint járnak el.
De abban mindnyájan egyetértünk, hogy imáink meg voltak hallgattatva és a mi imáinkról sok történetet tudnánk elbeszélni, melyek még üdén vannak emlékezetünkben, amikor Istenhez kiáltottunk és Ő meghallgatott minket.
De az, aki mondja, hogy ő nem hiszi, hogy Isten az imákat meghallgatja, az oda mutat, miszerint Isten ezt megteszi. Nincs több tekintélye előttem az ő kétségbevonásának, mint azon ember véleményének, aki Isten létében kételkedik. Az ember nem kételkedik rajta, hanem kénytelen saját lelkiismeretét megfojtani, mielőtt kimerné mondani, hogy ezt teszi. Nagyon sok tiszteletben részesítjük őt, ha vele érvelünk. Akartok ti egy hazuggal érvelni? Ő a hazugság mellett szólal fel, habár tudja, hogy a dolog hazugság. Le akartok-e hozzá ereszkedni, vele érvelni és bebizonyítani, hogy ő igaztalan! Az ilyen ember képtelen értelmesen ítélni. Ő azon személyeken kívül áll, kikkel, mint tiszteletre méltókkal eljárni kellene.
Ha egy ember Isten létét elveti, akkor ő ezt saját maga lelkiismerete ellen teszi, s ha ő elég rossz saját lelkiismeretét így elfojtani, hogy ezt hiszi vagy állítja, hogy hiszi, akkor mi lealacsonyításnak tartjuk az olyan könnyelmű jellemmel való érvelést. Őt komolyan inteni kell, mert az ilyen előtörő hazugok elvetik az értelmes alapokat. De te ember tudod azt, hogy Isten meghallgatja az imát, mert ha te ezt nem tudod, mindenesetre bolondnak kell lenned.
Bolond vagy, ha ezt nem hiszed, még pedig gonosz bolond vagy, ha magad is imádkozol, habár nem hiszed, hogy meghallgat téged. „De én nem imádkozom.” Nem imádkozol? Hát nem hallottam-e ápolónődet valamit megsúgni, mikor beteg voltál? Ő azt mondotta, hogy csodálatteljes szent ember lennél, ha házad volna. Te nem imádkozol!
Nem, de ha az üzletben nem egészen jól mennek az ügyek, akkor azt kívánod Istentől, hogy azok jobban menjenek és ezen közben kiáltasz hozzá az imának egyik olyan módja szerint, amelyet Ő el nem fogadhat, de ami elég megmutatni azt, hogy az emberben egy ösztön van, mely őt imádkozni tanítja. Én azt hiszem, hogy amiképpen a madarak minden kitanítás nélkül építik fészkeiket, akképpen használják az emberek az ima alakját (nem a lelki imát értem). Azt mondom, az emberek ösztönszerűleg imádkoznak. Van valami az emberben, ami őt imádkozó állattá teszi.
Nem képes másképpen tenni, kényszerítve van reá. Önmaga felett nevet, ha a szárazföldön van, de imádkozik, ha a tengeren és viharban találja magát, gúnyolódik az imán, ha egészséges, de ha beteg olyan gyorsan imádkozik, mint egy ember. Ő nem fog imádkozni, ha gazdag, de ha szegény, akkor imádkozik. Tudja, hogy Isten meghallgatja az imát és hogy az embereknek imádkozniuk kell. Nem lehet vele vitatkozni.
Ha ő saját lelkiismeretét legyőzni próbálja, akkor képtelen az értelmes meggyőződtetésre. Ő az erkölcsiség határán túl van, s azért ne kíséreljük meg, hogy értelmes alapon befolyásoljuk.
Más eszközöket használhatunk és remélhetünk használni irányában, de semmi olyanokat, mellyel ő néki tiszteletet tennénk az által, hogy szabad néki válaszolnunk. Oh, Istennek szentjei, akármit is elhagytok, azt az igazságot, hogy Isten az imákat meghallgatja, nem szabad elhagynotok, mert ha ma nem hiszitek azt, akkor holnap mégis hinnetek kell. Ti arról valami szenvedés által olyan új bizonyságot nyertek, mely fejeitek felett vonulna el és ti kénytelen volnátok érezni, ha nem volnátok kénytelenek mondani: „Valóban, Isten hallja és meghallgatja az imát!”
Az ima tehát az irgalmasság előhírnöke, mert nagyon gyakran az áldás okozója, azaz részbeni oka annak. Istennek irgalma az első nagy ok és az ima gyakran a második eszköz, amely által az áldás lehozatik.
De íme, másodszor megmutatom néktek, miért teszi Isten az imát az irgalmasság előfutárjává vagy előhírnökévé?
Azt hiszem először azért, mert Isten akarja, hogy az embernek a Vele való összeköttetéshez alapja legyen. Isten mondja: „Az én teremtményeim félni fognak tőlem, az én népem maga is kevésbé fog engem keresni, futni fognak tőlem a helyett, hogy hozzám jönnének. Mit tegyek? Szándékom van őket megáldani. Vajon ajtaik elé tegyem-e az áldásokat úgy, hogy ha azokat reggel kinyitják, akkor ugyanazokat kérés és keresés nélkül megtalálják?” „Igen” ‒ mondja Isten – sok adománnyal így akarok tenni, sokat, amire szükségük van, adni akarok nékik anélkül, hogy azt keresnék, de, hogy egészen el ne felejtsenek engem, ezért némely javakat nem akarok ajtaik elé tenni, hanem azt akarom, hogy házamba jöjjenek azok elvitelére.” „Szeretem, ha gyermekeim keresnek engem ‒ mondja a mennyei Atya – szeretem őket házamban látni, hangjaikat hallani és arcukat látni nekem gyönyörűség. Nem jönnek hozzám, ha mindent megadok nékik, amire szükségük van és azt némelykor elvonom tőlük és akkor azután jönnek majd, s kérnek, nékem pedig kedvem fog telleni látni őket és nékik nyereségük lesz velem közösségbe lépni.”
Úgy van ez, mintha egy atya a fiához, ki egészen tőle függ, szólna: „Én azonnal adhatnék neked vagyont úgy, hogy soha többé hozzám jönnöd nem kellene, de, fiam, örvendek és gyönyöröm van abban, ha szükségleteid felett gondoskodhatom. Szeretem azt tudni, mire van néked szükséged, hogy sokszor adhassak neked és olyan gyakran arcodat lássam. Azért csak egy időre adok néked eleget és ha többet kívánsz, hozzám kell jönnöd. Oh, fiam, azért teszem ezt, mert gyakran kívánlak látni és gyakran legyen alkalmam megmutatni néked, milyen nagyon szeretlek én téged.” Így szól Isten az Ő gyermekeihez: „Nem mindent adok néktek egyszerre, mindent megadok néktek az Ígéretben, de ha egyes dolgokban akarjátok azt, akkor kell jönnötök, engem kérnetek és akkor lássátok orcámat, hogy legyen alapotok az
én lábaimnál lenni gyakorta.”
De más alap is van. Isten az imát a jótétemény előhírnökévé akarta tenni, mert az ima gyakran magát a jótéteményt adja. Telve vagy félelemmel és fájdalommal, vigaszra van szükséged? Isten mondja: imádkozzál és megnyered. Ennek alapja az, hogy maga az ima is valami vigasztaló. Mindnyájan tudjuk, hogy ha valami nehézség van szívünkön, gyakran megkönnyebbülhetünk, ha azt egy barátunkkal közöljük. Vannak fájdalmak, melyekről másoknak nem szólhatunk, mert talán sokan velünk együtt érezni nem tudnának. Ez okból adott nékünk Isten az imában egy csatornát, a melybe a fájdalom belefolyhat. „Jövel ‒ mondja Ő ‒ a te fájdalmaid itten szellőztethetők. Jövel, öntsd ki azokat az én fülemnél, üresítsd ki szívedet előttem és nem fog megrepedni.
Ha sírnod kell, jövel és sírj az én kegyelmi székem előtt. Ha kiáltanod kell, jövel és kiálts az imakamarácskában, s én meghallgatni akartak téged.”
Mily gyakran megkíséreltük pedig ezt, te és én! Térdeinken feküdtünk a gondtól elhalmozva és azután ezen szavakkal keltünk fel: „No, mindennek ellene állhatok.”
,,Ha én Megváltómat bírom,
Oh, ha ő egész enyém;
Ha amíg megnyílik sírom, Őt el nem felejtem én. Akkor mit sem tudok kínról,
Csak örömről, boldogságról.

Jézus nem keresztelte meg a gyermekeket. Az evangélista nem közli velünk, hogy az Úr ezt kiáltotta: „Hol van a koma vagy a komaasszony?” Azt sem jegyezte föl, hogy előhozatta volna magának az Agendát vagy a keresztelő tálat. Nem, hanem: „ölébe vette azokat, kezeit reájuk vetvén, megáldá őket”, azután elbocsátá őket anélkül, hogy csak tisztító elemet freccsentett volna reájuk. Ha az Úr eljárása bármi csekély összefüggésben állott volna a kereszteléssel, erre épp itt lett volna a legjobb alkalom a gyermek keresztelést gyakorolni. Ezzel egyszer s mindenkorra végett lehetett volna vetni a versengésnek elleneink javára. Lehetnek ugyan emberek e világon, kik a gyermekeknek ilyen keresztelés által való Krisztusba plántálással nem volnának kibékülve, de meg vagyok győződve, hogy ebben az esetben egy becsületes ember sem akadna, ki tiszteletből Jézust választá magának szellemi vezérül, hogy ilyet megtegyen. Én, kedves testvéreim, inkább néma kívánnék lenni, mintsem egyetlen szót mondjak oly rendelés ellen, melyet Jézus maga helyezett be és gyakorolt. Ha csak egyetlen egy gyermeket fecskendezett volna meg az Úr, ha annak nevet adva azt keresztjellel ellátta volna, a komák vagy keresztszülők fogadalmát követelte és Istennek pedig hálát mondott volna a gyermek újjászületéséért, akkor ez a kérdés mindenkorra meg lett volna oldva. Közülünk sokan megmenekedhettünk volna sértegetésektől és sok tévelyt kikerülhettünk volna, melyeket így, sok jámbor nép ítélete szerint magunknak okoztunk. Ezeket én személyesen nagyra becsülöm, habár semmibe sem veszem véleményüket a keresztségre vonatkozólag.
Figyelmeteket csak egy példára akarom felhívni, mely elleneseink álláspontjának gyengeségét ismerteti. Vegyük ez esetet: támadna egy felekezet, mely azt tanítaná, hogy a csecsemők láttassanak el úrvacsorával. Ilyen tan hosszú életkort venne magának igénybe, mert tudvalevő előttetek, hogy valamikor gyakorolták ezt a gyermek áldoztatást.
Ha a gyermeknek jussa van a kereszteléshez, akkor az Úr asztalától sem távolítható el. Évekig vitték a gyermekeket az Úr asztalához, de sokféle körülmény játszott közbe, melyek miatt elejtették a gyermekek kommunikációját. (Áldozás.) De ha manapság valaki felújítaná és pártolná ezt a tévelyt, hogy a gyermekek részesedjenek az Úr asztalánál, akkor ez ugyanazon joggal és éppen annyi értelmes alappal támogathatná állítását, mint a gyermekkeresztelők azt egyéb idézetekkel teszik. Hogy a gyermekkeresztelés az Írás más idézeteivel bizonyítható vagy nem bizonyítható, azt ezúttal nem érünk rá kutatni.
De ha ez egyéb idézetekkel valahogyan bizonyítható lenne is, annyi igaz, hogy ezzel a mi alapigénkkel nem bizonyítható be, hogy a keresztszülők megrendelése, a fogadalom és bizonyítgatás, Isten rendelése, meg az hogy a gyermekek a keresztségben „tagjává válnak a Krisztus testének, Isten gyermekeivé és az Isten országának örököseivé lesznek”, ez bibliailag be nem bizonyítható. Éppúgy bizonyíthatnám a gyermekek beoltását a fenti alapigével, mint azt a szertartást, melyet az anglikán imakönyv „gyermekkeresztelés”-nek nevez.
Szívesen bizonyítanám én is, ha valaki engemet meggyőzhetne arról, hogy ebből az alapigéből kimagyarázható a gyermekkeresztelés. Ez az ige egyszerű és nagyon világos, a keresztelési okoskodás csak bele van magyarázva, de nem található benne. Egy különcködő író ezt mondta: „Efféle tanokat csak úgy sajtoltak ki az igéből, mint ahogyan az adóhivatalnokok a tönkrejutott emberekkel bánnak, amennyiben az adót erőszakos módon beszednék ott, a hol tulajdonkép nincsen semmi. Soha nem gyötröttek valakit annyira, hogy fizesse meg azt, amivel nem tartozott, soha nem kínoztak valakit annyira, hogy olyasmit valljon, mi soha eszébe sem jutott, mint ahogyan ez az alapige kínoztatott és gyötörtetett, hogy valamiképpen a gyermekkeresztelésről tanúskodjon. De azért mégis kiáltozzák százával egy kórusban: „avagy nem Jézus mondta-e ezt: „Engedjétek a kisdedeket én hozzám jönni!” Ezeknek mi így felelünk: Lássatok hozzá, hogy az Írást úgy olvassátok, ahogyan meg van írva, akkor nem fogtok benne vizet találni, hanem egyedül Jézust.

Majdnem minden keresztyénnek szilárd hite az, hogy ami Urunk és Üdvözítőnk Jézus Krisztusunk, mielőtt e földet elhagyta volna, két szent cselekményt szerzett és pedig a Keresztséget és az Úrvacsorát. Olyan cselekményeket, melyeket tanítványainak minden időszakban egészen a világ végéig gyakorolniuk kell. Talán azt kellene mondanom, hogy minden keresztyén, kivétel nélkül beismeri az előbb említett szerzeményeket, mert hiszen a „Barátok Társasága” (kvékerek, egy kisebb vallásfelekezet Angliában és Amerikában), bár a külső látható jeleket elvetve, mégis csak éppen úgy hisz a nagy igazságokban, melyek ezen jelekben kipéldáztatnak, tudniillik a Szentszellemnek (Szentléleknek) keresztségét és az emberi léleknek Krisztussal való társaságát.
Éppen úgy ezen külső jeleknek tekintetbe vétele, mint a belső kegyeleminek elismerése e világ minden korszakában majdnem minden keresztyén által Jézus Krisztus akaratának tekintetett. Ezen alkalommal a keresztséggel fogunk foglalkozni és erre akarnám a ti készséges és gondos figyelmeteket felhívni. Az alap, melyen ez a cselekmény nyugszik, Üdvözítőnknek azon parancsa, melyet rövid idővel mennybemenetele előtt az ő tanítványainak adott, mondván: „Menjetek és tanítsatok minden népeiket, megkeresztelvén őket az Atyának és a Fiúnak és a Szentléleknek nevébe.” (Mt.28,19)
Nos, hogyha ez Krisztusnak parancsa, (s nekem nincs arról tudomáson, hogy ezen szövegnek valódisága felett, amint ez van, valaha kérdés merült volna fel,) akkor természetesen kötelesség minden keresztyénnek, hogy ezt a parancsot az ő természete és jelentőségére vonatkozólag meggyőződésszerűen figyelembe vegye
és az idők végéig megtartani. Azt hiszem miszerint a Szentlélek által való keresztség, olyan keresztség, amelyet egyik ember a másikon végrehajthat. Már pedig csupán az a tény, hogy az Írásban említett keresztség olyan, amelyet egyik ember a másikon véghezvihet, elég annak bebizonyítására, hogy ezen keresztségben egy külső, látható anyagi színezetű szertartás van elrendelve, melyet a keresztyéneknek figyelembe kell venniök. Eddig mindnyájan, majdnem mindnyájan megegyezünk, de ezen pontnál az a keresztyéni gyülekezet, melyhez tartozunk, kényszerítve van egy másik utat követni, azt az utat, melyet testvérei követtek. Már a név, melyet viselünk, azt mutatja, hogy a keresztséggel való összeköttetésben van valami, amely által mi a keresztyének nagy többségével nem érthetünk egyet. Azok oktatására pedig kik e tekintetben alaposan kitanítva nincsenek, (én pedig semmiképpen sem akarok legkisebb folttal vagy kárhoztatással illetni egy embernek ismeretét azáltal, hogy némileg ki nem oktatottnak tartom őt ebben a kérdésben, mert e dologban nagy a tudatlanság,) meg akarom próbálni néhány szóban előadni a különbséget vagy a különbségeket, melyek közöttünk és más keresztyének között e dologban léteznek. A keresztyének legnagyobb része azt hiszi, hogy ami a külső szertartást illeti, az elrendelt cselekménynek feltételei teljesítve vannak, ha a víz bármilyen csekély mennyiségben a keresztelendőre öntetik vagy hintetik, mi azonban azt hisszük, hogy a feltételek nincsenek teljesítve akkor ha a keresztelendő a víz alá egészen be nem meríttetik. Továbbá, (és ez a különbségnek még lényegesebb része,) a keresztyénségnek nagy része azt tartja, hogy a kisgyermekek alkalmasak és képesítettek a keresztség vételére, mi azonban azt hisszük, hogy a keresztség elfogadására senki más nem alkalmatos sem nem képesített, hanem csak olyan ember, aki az Úr Jézus Krisztusban, mint üdvözítőjében és királyában valóban hisz és benne bízik. Észreveszitek, hogy a különbség két kérdésben oszlik meg? Egyik kérdés a keresztség véghezvitelének módja, és a másik a megkeresztelendők. Ez a két kérdés: „Mi módon hajtassék végre a keresztség?”, és „Kin legyen ez végrehajtva?” ‒ azok a kérdések, a melyekre nézve kényszerítve érezzük magunkat lelkiismeretünkben, hogy feleleteket adjunk, mely feleletek lényegesen különböznek azon feleletektől, melyeket más keresztyének adnak. Engedjétek, hogy e dolgot még egyszer megmagyarázzam és oly egyszerű szavakkal kifejezzem, amint csak lehetséges. Mi azt hisszük, hogy a keresztséget soha sem kellene kiszolgáltatni a keresztelendőnek víz alá való teljes alámerítése nélkül, de azt is hisszük, hogy senkinek sem kellene a keresztségben részesülnie azokon kívül, akik Krisztusban való hitüket bevallják. Itt pedig engedjétek megjegyeznem, hogy az a nagyon szokásos állítás, mintha mi felnőtt embereket keresztelnénk, teljesen téves. Mi nem a felnőtt emberek keresztsége mellett küzdünk, hanem a hívő emberek keresztsége mellett. Mutassatok nékünk egy gyermeket, akármilyen fiatal is legyen az, aki Krisztusban hisz és mi szívesen felvesszük, de ha egy ember, aki olyan öreg volna, mint Matusélah, hozzánk jönne hit nélkül, akkor mi ezt mondanók neki: „Uram, az ön öregsége bizonyára feljogosítja önt, hogy tisztelettel viseltessünk irányában, de a keresztségre, amint azt Jézus Krisztus elrendelte, semmiképpen fel nem jogosítja.”
De most talán felkiált valaki, talán gúnnyal, talán meglepetéssel: „Kicsodák vagytok ti, hogy ti a keresztyén világ általános kijelentésétől eltérni akartok? Kicsodák vagytok ti, hogy oly keménnyakúan megtartjátok a ti téveszméiteket, akkor, mikor az egész világ ellenetek van. Amikor nemcsak a római egyház határozata, amely ellen mi magunk is fellázadnánk, de itt van az angol egyháznak, a skót egyháznak, a lutheránus egyháznak, a presbiteriánusoknak a metodistáknak és kongregácionálistáknak szavuk is, s mindnyájan ellenetek vannak a keresztyén világ legjelesebb teológusai pedig mind bizonyítják, hogy ti tévedésben vagytok! Kik vagytok ti, hogy véleményeiteket ekként a többiek ellenébe helyezitek? Hívjatok össze egy ünnepélyes gyűlést, bocsássátok a keresztyénséget szavazásra és bizonyára egy kéz ellen, mely a ti véleményetek javára emelkedik, ezer kéz fog emelkedni véleményeteknek határozott és végleges elitélésére”.
De mi ezen módon nem akarjuk ezt a dolgot szavazásra bocsátani. Mi nékünk nincsen semmiféle oly nagy hitünk a sokaságnak csalhatatlanságában, hogy mi vallásos meggyőződésünket ilyen bíróságnak alávessük. Ha a csillagászatnak kopernikusi rendszere ezelőtt 250 évvel szavazás alá bocsáttatott volna, akkor jelentékenyebb, kisebbséget kapott volna, mint ami véleményeink, ha ezek felett most történnék a szavazás. Ha 400 év előtt a hit által való megigazulás tanát szavazás alá hozták volna, akkor a „nem” szó győzelmet aratott volna. Ha a keresztyénség igazsága felett most az egész világnak szavaznia kellene, a kor körülbelül 500 millió ember ellene szavazna. Továbbá pedig megengedve azt, hogy a szavazók mind keresztyének legyenek, és a szavazás csak azokat illesse, kik igazán hisznek Krisztusban és azután ha te mint az anglikán egyházhoz tartozó ember vagy mint methódista, kongregácionálista vagy presbiteri, a gyülekezeti szervezet felőli nézeteidet egyik vagy másik dolog között eléjük terjeszted, biztos lehetsz benne, hogy olyan biztosan vereséget szenvedsz, mint mi, ha a keresztelést egy ilyen gyűlés ítélete alá bocsátanók. Reménylem, hogy senki sem oly elfogult, miszerint elfogadja, hogy okvetetlenül tévedésben vagyunk azért, mert kisebbségben vagyunk, mert mindenki, de különösen a többségnek tisztelője emlékezzék arra, hogy minden nagy igazságban egy időben csak egy igen nagy kisebbség hitt, ha tényleg benne még most is nem a kisebbség hisz. Minden nagy igazságban, akár a vallás, akár a tudomány, akár pedig a politika terén, először – még pedig igen hosszú ideig – csak kevés ember hisz, s a hangos közmondások között egy sem olyan romlást okozó, mint ez a közmondás: „Amit mindenki mond, annak igaznak kell lennie”.
Természetes azonban, hogy annak alapja iránt fogtok kérdezősködni, vajon miért harcolunk mi ezen vélemény mellett? Azt gondolom, épen olyan jogunk van nékünk is kérdeznünk annak alapja felől, hogy miért harcoltok ti az ellenkező vélemény mellett? Galileinek éppen olyan joga volt kérdezni ellenségeit, miért hiszik azt, hogy a föld nem mozog, mint ellenei kérdezték, miért hiszi, hogy a föld mozog? De ti kérdezitek érveinket és én azon akarok fáradni, hogy az okokat oly tisztán és röviden előadjam, amint csak tudom. Kell, hogy jó okaink legyenek, mert biztosíthatlak, hogy eme nézeteink soha sem voltak alkalmasak arra, hogy azokkal világi hasznot vagy előnyöket érjünk el. Ezen nézetek földi nagy világi értelemben, soha nem hoztak nékünk sok jót.
Nem vagyunk valami aranylánccal hozzájuk kötve. Nem tetté azokat nékünk gazdag alapokkal, kényelmes parókiákkal világossá, tisztán érthetővé és vonzóikká. Véleményeink nem adományoztattak prépostságokkal, esperességekkel, lelkészi lakokkal, egyházi uradalmakkal és királyi javadalmakkal. Istennek hála legyen, akármit is mondjanak rólunk az emberek, de azt nem mondhatják, hogy mi baptisták a piszkos dolgokhoz való szeretetre reávehetők vagyunk. Egy bizonyos, hogy a „minden gonoszságnak gyökere” nehezen fog sok táplálékot szívni a baptista prédikátorok ösztöndíjainak talajából. Természetes, hogy alapjainkat elő kell adnunk és én azt mondom, hogy meglehetős erős alapok azok.
De íme, az alapjából indulunk ki és jegyezzétek meg, hogy ez egyedül az Isten szavára való hivatkozás. Ez egy olyan alap, a mibe minden egyes őszinte protestánsnak velünk egyetértenie kell, mert ez éppen úgy az ő elveinek alapja, mint a miénké és ez az egyedüli alap mely őt a római egyház minden tévelyétől és balhitétől megszabadítja. Úgy, hogy ránk nézve ‒ kik egyedül Isten szavainak ítélete elé hozzuk a dolgot – kevés jelentőséggel bír az, vajon mit mond erre ez vagy az a zsinat, vagy pedig ez vagy az az egyház, avagy ez vagy ama tiszteletreméltó atya. A dolgot nagyon egyszerűvé teszi, ha megértik azt, hogy mi az ügyet Isten szavának, mégpedig Isten szavának egyedül vetjük alá. És én itten minden protestánsnak azt mondom, hogy ezt az alapot elfogadnia és a szerint eljárnia kell. Ha elkezd hivatkozni az atyákra, egyházakra és zsinatokra, akkor vegye eszébe magát, hogy biztos lehet benne, miszerint nem lesz képes ilynemű alapon még csak egy pillanatig is állani. Ha azt gondolja, hogy ilyen fegyverekkel meggyőz minket, akkor bizonyos lehet benne, hogy mihamar ő maga fog azoktól meggyőzetni. Megtörténhetik, hogy ilyen nehéz lövegeknek telepe minket megsemmisít, de legyetek csak nyugodtan, a visszaütés (visszacsapás) azt az embert semmisíti meg, aki merész volt ezt a löveget kisütni. Ezen alapokkal tehát minden protestáns egyet fog érteni, kivéve azokat, akik ezen napokban maga a Szentírás ellen kezdenek protestálni, de minden protestáns, aki egészséges szívű és becsületes érzületű, egyet fog érteni abban velünk, hogy Isten szava az egyedüli bírói szék, a mely elé mi mehetünk.
Mi azt állítjuk, hogy a keresztelés alkalmával a keresztelendőt egészen a vízbe kell meríteni. Most pedig, ha ehhez hajlandóságunk volna és ha a Szentíráson kívül még más tekintélyt is elismernénk, hivatkozhatnánk az angol egyház törvényére, mely nyomatékosan mondja, hogy a gyöngélkedési, esetek kivételével, a bemerítés az a mód, a melyben a keresztségnek véghez kell mennie. S az angol egyház tagjának semmiképpen sincs mit mondani ezen mód ellen, ez éppen úgy az ő módja, mint a mi módunk, éppen úgy az ő törvénye ez, mint a miénk. Az ő imakönyve (prayerbook) mondja neki, hogy nékünk igazunk van. Az a nagy keresztelő medence, mely három lábnyi átmérőjű, melyet annyi sok plébániatemplomban lát, mondja neki, hogy nékünk igazunk van és tudja, hogy e tekintetben mi vagyunk országunkban az angol egyház egyedüli hű tagjai. Hivatkozhatnánk a régi egyház bizonyságára, valamint az ókor gyakorlatára is, melyről egész bizonyossággal mondhatjuk, hogy az első századokban az alámerítés volt az általános használati mód. De persze mi a Szentírásra hivatkozunk és a Szentírásra való eme hivatkozásnál azt találjuk, hogy keresztség ‒ amint leckénk tanítja ‒ a Krisztussal való eltemetés és feltámadás, hogy a keresztség a hívőknek Krisztus eltemettetésében és feltámadásában való részvételét jelképező cselekmény és hasonlat. Ez pedig, azt gondolom oly világosan, amint csak lehet megmutatja nékünk, mi volt annak alakja és módja a régi időkben. Ez a különböző vallásfelekezetek elfogulatlan teológusai által állíttatik, de akik, sajnos azt mondják, hogy ez a mód a jelenlegi idő keresztyéneire nézve nem kötelező. Pedig bizonyára, ha a keresztség az eltemettetés és feltámadásnak képe, akkor magában a cselekményben kell valaminek lenni, ami annak jelentőségét fejezi ki. Tehát az alámerítésre való gondolat ha nem is megkövetelhető, de mindenkor megengedhető. Ha pedig ti átkutatjátok a Szentírást, egyetlen egy helyet sem találtok, a hol ez a szó akár betűszerinti, akár jel értelemben használtatik, az alámerítésre való gondolatot fel nem költhetné. Ha magunk elé állítjuk azt, hogy Fülöp és a komornyik tehát mindketten a vízbe szálltak, hogy a mi Üdvözítőnk „mindjárt kijött a vízből miután János őt megkeresztelte”, hogy János Sálim közelében keresztelt, „mert ottan sok víz vala”, úgy én azt vélem, hogy tisztán látható, miszerint ez alatt valamivel többet kell érteni, mint meghintést vagy leöntést vízzel. És ha mi ezen szónak értelme felől megbízható tekintélyeket kérdezünk meg, akkor azt találjuk, hogy minden esetben az alámerítés értendő vagy érthető.
Nem régen egy igen tanult teológusnak nagyon értékes cikkét olvastam, ki azt mondja nékünk, hogy az egyházi atyák irataiban és a klasszikusok könyveiben minden pontot, a hol ez a szó előfordul, nagy gonddal megvizsgált. Több mind kétszáz helyet idéz s a legtöbb esetben alámerítést jelent ez a szó, a többi pedig minden bizonnyal ugyan ezt jelenti. Tényleg a tudósok majdnem mind egyetértenek abban, hogy ennek a szónak ez az értelme, és nemcsak hogy értelme ez, hanem abban is egyetértenek, hogy ez volt az a mód, a mely módon az apostoli időben a keresztség végrehajtatott. Ezek a dolgok nem képezik vita tárgyát, vagy csak alig képezik. Az emberek kérdik, hogy miért kell ezen használati mód mellett maradni? Ez pedig olyan kérdés a melyet mi közelebbről mérlegelni akarunk. Azt azonban alig vitatják valahol, hogy ez a mód Krisztustól lett elrendelve és az apostoli időbe használatba véve, s azért én azt mondom amikor kérdezitek: „Miért meríttek ti alá a keresztelésnél?” ‒ mert a keresztségnek a dolog természete szerint Krisztus eltemettetése és feltámadása jelképezésének kell lennie és mert a görög „alámerítési” szó csak „alámerítés” és nem más.
De a további még nagyobb különbség, ami keresztyén testvéreink és közöttünk az, hogy senki mást nem bocsátunk kereszteléshez, csak azt, aki az Úr Jézusban való hitét bevallja. S íme itt, bár a keresztyénségnek gyakorlata nagyon ellenünk van, mégis azt vélem, hogy még ezen gyakorlatban is van néhány pont, mely nagyon erősen ami javunkra szól. Például a keresztség szentségnek (sakramentum) lesz mondva. Ez a kifejezés, amint hiszem, mi közöttünk alig ha elismertetik, de én még megvizsgálom azt. Micsoda egy szentség? Felteszem, hogy ez egy eskü. Nos, hát akkor ti egy egész kis gyermeket esküre fogtok bocsátani? Van-e ilyen eljárásban egészséges értelem? Ti kacajt fogtok szerezni, ha kisgyermeketeket a békebíró elé akarnátok hozni és őt ottan esküre bocsátani arra nézve, hogy ő napjainak végezetéig a királynak egy hű alattvalója és szolgája akar lenni, s vajon értelmesebb dolog-e az, ha ti egy kisgyermeket az ige szolgájához hoznátok, hogy itten ami üdvösségünk fejedelmének hűséget esküdjék?
De ti azt mondjátok, nem a gyermek az, aki az esküt leteszi, hanem a komák (keresztszülők). Nos, akkor szeretném hát tudni, kinek adatik fel a szentség? Az eskü a keresztszülő által tétetik le, akkor ha a keresztség a keresztszülőknek osztatik ki, mert a keresztség és az eskü egy. Úgy látszik azonban, mintha a cselekmény részre lenne osztva. A víz a gyermeknek osztatik, az eskü pedig a keresztszülőknek.
Az egyiket a gyermek kapja, a másikat a keresztszülő. Van itt valami, ami úgy néz ki, mint a zűrzavar. Ha a keresztség szentség és az eskü is szentség, akkor ti a gyermeket egy esküben részesíttek, amikor őt megkeresztelitek. Bizonyára pedig az esküt csak olyanoknak, egyedül olyanoknak kellene feladni, a kik az eskü természetét ismerik és annak követelményeihez, melyeket az magába foglal, az ő ünnepélyes hozzájárulásukat adják, és ha a „szentség” szót különösen a keresztségre alkalmazni kell, akkor feltételezem és állítom, hogy ez a szó protestál, igen erősen protestál ezen cselekménynek használata ellen olyanoknál, kik az ezzel összekötött alapelveket nem értik és elfogadják. Habár mi a Szentírásra hivatkozunk, de azért gyermekkeresztelő barátaink valósággal ne tételezzék fel ám, hogy az egyház bizonysága egészen az ő javukra szól, mert bizonyára két vagy három századon keresztül, ha nem tovább, nem volt a gyermekkeresztelés általános használatban az egyházban.
Tertullián ellene volt a második század végén vagy a harmadik század elején, de még sokkal későbbi időben is azt találjuk, hogy a keresztség érett korú embereken hajtatott végre. Nem akarok olyan eseteket előhozni, mint Konstantin (császár) esete, aki csak élete későbbi részében kereszteltetett meg. Ő, mint pogány született és úgy látszik, hogy pogány maradt végig a szó legrosszabb értelmében. Nem az volt ő nála a tévedés, hogy olyan későn kereszteltetett meg, hanem az, hogy egyáltalában megkereszteltetett. Miután ő legutolsó betegsége alkalmával kereszteltetett meg, megengedem tehát, hogy halálos ágyán történt megkeresztelése és így meghintéssel ment véghez. Azoknak tehát, kik e mellett a mód mellett vannak, igen szívesen oda adjuk ezt a meghintett pogányt. Nagyon örülök, hogy a keresztségnek Szentírás szerinti formája soha sem lett megbecstelenítve az által, hogy az Konstantinon véghezvitetett. Azt találjuk azonban, hogy a legkiválóbb és legjámborabb egyházi atyák nem lettek megkeresztelve, míg egy érett kort el nem értek és alapos keresztyénekké nem váltak. A negyedik században tündökölt nazianzi Gergely, milanói Ambrus, Jeromos, Krysostomus és Ágoston. Ezek a jeles férfiak, kik később olyan nagy teológusokká váltak, mindnyájan keresztyén szülők gyermekei voltak, vagy legalább keresztyén édesanyjuk volt és azért egy sem lett közülük addig megkeresztelve, míg érett kort el nem ért és erős vallásos meggyőződéssel nem bírt. Tényleg ezek közül addig egy sem kereszteltetett meg, míg Jézus Krisztushoz valósággal meg nem tért. Különösen Gergely esete hozható előtérbe. Nazianzi Gergely egy keresztyén püspöknek a fia volt. Az ő jámbor anyja már születésekor Istennek szentelte őt és mégis mikor lett ő megkeresztelve? Amikor harminc éves volt! Az Ágoston példája talán még figyelemre méltóbb. Jámbor anyjának a legnagyobb gondja volt reá, szívének legelső és legkedvesebb vágya volt, hogy ő megtérjen, mégsem hagyta őt megkeresztelni. Mikor felnőtt ifjúvá lett, egy veszedelmes betegség támadta meg és nagyon kívánta a keresztséget, dacára ennek elhalasztották azt és az a nagy Ágoston (Augusztinus) nem kereszteltetett meg, csak a mikor harminchárom éves lőn és a Krisztus evangéliumának ismeretével és szellemével betelt. Nos jegyezzétek meg magatoknak, én nem azt mondom, hogy ezek az esetek azt bizonyítják, hogy a negyedik században nem volt gyermekkeresztség, nem is ilyen célból említettem azokat. De azt bizonyítják, hogy keresztény anyák, olyanok, mint Nonna Monika és Anthusa Krysostomu anyja, keresztyén nők legmagasabb műveltséggel és jámborsággal, ebben az időszakban nem találták szükségesnek, hogy kisgyermekeik megkereszteltessenek, hanem a dolgot hagyták addig, amíg személyesen meg tudhatják, hogy gyermekeik hittel bírnak, amelyet megvallanak.
Mégis hivatkozzunk a Szentírásra, s ha oda jövünk, hogy megkérdezzük Isten igéjét, különös, hogyan tűnik fel, elejétől végig nincs egy hely, amely a keresztséget másra vonatkoztatná, mint azokra, aki Krisztusban való hitüket megvallják. Igaz az, hogy egész háznépek kereszteltettek meg és mondják, hogy eme házakban kis gyermekek lehettek. De erre feleletül elég annyit adni, hogy ezen házakban kis gyermekek is lehettek. Ami a filippibeli tömlöctartót illeti, arról azt olvassuk, hogy egész háznépével Istenben hivővé lett. Stefana háznépéről olvassuk: „maguk szentelték magukat a szentek szolgálatára.” Lidiáról pedig a legkisebb bizonyíték sincsen arra nézve, hogy ő feleség vagy anya lett volna. A valóságban pedig, ami a keresztyén elbeszélést illeti egyetlen eset sincs a Szentírásban, mely minket odavezetne, hogy azokon kívül, a kik Krisztusban való hitüket bevallották, még mások is megkereszteltettek volna. Nagyon ritka eset lett volna az, ha olyan eset jött volna valahol elő, miután ami Urunknak parancsa így hangzik: ,, Menjetek és tanítsatok minden népeket és kereszteljétek meg. Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül.” Olvassuk, hogy Péter mondja: „Bánjátok meg bűneiteket és keresztelkedjetek meg mindnyájan.” Ismét pedig mondja: ,,Megtilthatja-e valaki a vizet, hogy ezek meg ne keresztelkedjenek, kik Szentlelket vették, miképpen mi is?”
Nem úgy tűnik-e fel, hogy ő akadályt látott és akadályt állított volna fel, ha az
Istenhez való megtérés felől semmi bizonyíték nem lett volna? Pál pedig mondja: „Akik megkeresztelkedtetek, a Krisztust öltöztétek fel”. Vajon ez nem egy értelmes és hivő ember műve? Vagy, hogy a leckénkhez jöjjünk, Pál mondja: „Eltemettettünk vele együtt keresztség által, mely által ővele együtt fel is támadtunk az Isten erejének hite által, ki feltámasztotta őt a halálból. Ezen helynek értelme úgy látszik ez: Mi Krisztussal eltemetettünk és feltámadtunk a hit által, mely Istentől van. Abban, amit Isten tesz, Istennek műve, ereje hatalma van, amint az Krisztusnak a halálból való feltámadásában nyilvánul. Krisztus feltámadásának ténye itten szembeötlően össze van kötve a keresztséggel. Péter apostol pedig mondja: „Mely bárkához hasonló a keresztség példája, most minket is megtart (nem az a keresztség, mellyel a testnek szennyei lemosattatnak, hanem a jó lelkiismeretnek Istennel való kérdeződései) a Jézus Krisztusnak feltámadása által.” Vagyis azok a kik megkereszteltettek, olyanok, mint akik Jézus Krisztusnak feltámadás által a jó lelkiismeretnek szövetségét bírják Istennel. A Krisztus feltámadásában való hit által most a bűnök bocsánatjának tudatával bírnak és így a Krisztus feltámadásában való hit a keresztyéni keresztségnél úgy állíttatik oda, mint lényeges és tényleg fő pont (kellék).
Ezek tehát a mi nézeteinknek egyes alapjai. Ha kérditek, hogy miért merítünk mi alá, akkor ezt mondjuk: „Mert ez a vita alá nem vont, vagy majdnem vita alá nem vont, egyedüli értelme a szónak, és mert alámerítés nélkül Krisztus eltemettetésének és feltámadásának semmi jelképezése nincs meg.” Ha pedig azt kérditek: „Miért keresztelitek meg csak azokat, akik hisznek?” Akkor ezt mondjuk: „Mert mi másféle keresztségnek semmi nyomát fel nem találhatjuk Isten szavában és mert azt gondoljuk, hogy a keresztség a Krisztusban való hitnek bevallása, mely bevallásnak senki mástól nem szabad jönnie, mint olyanoktól csupán, akik valóban hittel bírnak, mely ekként lesz megvallva. És ha valamit elő lehetne hozni annak kimutatására, hogy ama görög szónak valóban valami más értelme van, ha a Szentírásból egy esetet lehet előhozni, mely közvetlen vagy hallgatag következetességgel megmutatja, hogy mások is, nemcsak hívők kereszteltettek meg, akkor a dolgot feladjuk. Nincs más érdekünk, mint az igazságot előmozdítani.
Persze, hogy ezen nézeteink ellen sok kifogás lesz emelve és ezek közül némelyekre
(mert valamennyire nem lesz időnk rátérni) röviden felhívom a figyelmet.
Hallottam, hogy némelyek mondták és szabad feltételeznem, hogy ti is hallottátok ezt, hogy a bemerítéssel való keresztelésnek elrendelése alig állhat meg. Alig állhat meg? Vannak emberek a világon, kik, amint én feltételezem, a rómabeliekhez írott levél első fejezetének elhagyása mellett szólalnak fel, s vannak emberek, kik azt gondolják, hogy nagyon illő volna a tízparancsolat hetedik parancsát kihagyni, mert ez alig tartható fenn, s a hegyi prédikációnak megtisztított kiadásáért törekednek, ami, mint reménylem, kielégítené őket. Kedves barátaim, az alámerítésről való parancsot Krisztus adta és apostolai azt végrehajtották. Egészen bizonyos, hogy ezt megtették, ez elvitázhatatlan dolog. A felett van vita, hogy vajon a rendelés eme formájában jelenleg kötelező-e? De a felett, valóban nincs vita, hogy az elrendeltetett és teljesíttetett. Azt hiszitek, hogy a mi Úr Jézusunk valamit, jóváhagyott volna, amilyen fennmaradása legkevésbé is korlátozva lehetett volna? Azoknak, kik ilyen kifogásokat tesznek csak egy szó mondanivalóm van, és ez ez: „A tisztáknak minden tiszta, de a tisztátalanoknak és hitetleneknek semmi sem tiszta, hanem minden tisztátalan, érzelmük és lelkiismeretük.”
Van azonban egy erős pont, vagyis erős érvül szolgál az, hogy pünkösdnapján hogyan lehetett azt a háromezer embert megkeresztelni és hogyan lehetett mindazokat víz alá meríteni? Nos, miért nem? Az egyedüli akadály, a melyet elképzelhetek a víz és az idő hiánya. De ezt elfogadni, hogy elegendő vízkészlet nem lett volna, azt elfogadni mindazok után, a mit a régi Jeruzsálemről tudunk és különösen, a mit róla nem tudunk, részemről valami nagy ízléstelenség volna. S ami az idő hiányát illeti, ha az apostolok maguk keresztelték volna meg ezt a háromezer embert, akkor a kifogásban volna valami nyomós érv (*Nem volna, mert 1890 és végén a Felugumissio területén egy nap délutánján 4 keresztelő, kettőnként felváltva 2002 személyt keresztelt meg alámerítéssel hitüknek vallomására), de úgy látszik, mintha az apostoloknak nem lett volna szokásuk sokakat keresztelni és hogy ezt a munkát másoknak adták át. Ezen alkalomnál pedig százan lehettek, kik ezen cselekményt végrehajthatták. Azok, akik előbb kereszteltettek meg, másokat keresztelhettek és ilyen módon igen könnyen volt megkeresztelhető mind a háromezer ember, mielőtt pünkösdkor a nap lenyugodott volna. „Ah, de – mondják némelyek ‒ van egy hely a korintusbeliekhez írott első levélben, a mely felett nem tudtok tovább menni. Az van mondva, hogy az Izraeliták mindnyájan megkereszteltettek a felhővel és a tengerrel. Hogy történtetett itten az alámerítés?” Nos, én szeretnélek titeket megkérdezni, hogy lehetett-e ez valami más? Ez kétségen kívül alámerítés volt. Ha a felhőre gondoltok, ne képzeljetek egy kis felhőoszlopot, mely magasan a nép fölött lebegett és mindig előttük ment. Egy zsoltárban így találjuk megírva: „Kiterjeszté Isten a felhőt, hogy őket befedezné.” És ők a felhő alatt haladtak el, a Veres tenger csatornája, a két felöl tornyosuló vizekkel, ez képezte a nép részére azt a nagy keresztelő medencét és a felhő volt az az elem, melyben bemeríttettek. Ez a lehető legtermészetesebb alámerítés volt a felhőben. Ellenben sokan ezt mondják: „tulajdonképpen mit határoz, ha egy ember a Szentlélek által meg van keresztelve, tényleg ujjászületett és bűnei a Krisztus vérével lemosattak, akkor a külső és látható jel nem sokat tesz.” Tehát ha ez olyan jelentéktelen dolog, ha ezt vagy azt a módot fogadjátok el, akkor azt mondanám, hogy éppen olyan jól teszitek, ha a „Barátok Társaságát” követve, sem az egyik, sem a másik módot nem fogadjátok el.
De ti hiszitek, hogy vannak külső egyházi szertartások. Kellene tehát akkor, hogy az legyen a külső egyházi szertartás, mely képletesen ama igazságot ábrázolja, melyet a cselekmény ábrázolni akar. A jelképes beszédben minden külső alak, a külső alak adja meg ezen jelképeknek minden jelentőségét, s ezért semmiképpen sem jelentéktelen dolog, hogy a keresztelés, mely Krisztusnak eltemettetését és feltámadását jelenti, ezt külső alakjában és módjában is bemutassa.
De még az ellen is vannak kifogások, hogy csak hivőket keresztelünk. Azt mondják, hogy kis gyermekeket kellene megkeresztelni. Nem mintha biztos és közvetlen bizonyíték volna erre nézve Isten igéjében, de következtetni lehet. Például: „Akkor hozának ő eleibe kis gyermekeket.” Mi célból hozták ezeket? Hogy az ő kezeit vetné azokra és imádkoznék érettök. Sokan ebből azt következtetik, hogy a Megváltónak szokásában volt hogy a gyermeket oda hozták és kezeit rájuk tenné és imádkoznék érettök. Az ellenkező következtetés pedig az, a melyet én levonnék, mert ha a mi Megváltónknak szokása lett volna az, hogy gyermekeket kereszteljen, akkor a tanítványok bizonyára nem kiáltottak volna rá azokra, akik a gyermekeket Jézus elé hozták. Akkor egy olyan cselekedet egész természetes lett volna. Ezen eseményről nagyon helyes megjegyzést tesz Taylor Jeremiás „Csakis jobb bizonyítékok hiányában lehet egy ilyen hely után következtetni, hogy a gyermekeket meg kell keresztelni.”
Még azt is mondják, hogy a keresztelés a körülmetélkedés helyébe lépett, s mivel gyermekeket körülmetéltek, gyermekeket kellene megkeresztelni. Nékem ez csupa feltevésnek látszik, hogy a keresztelés a körülmetélkedés helyére lépett. Nem találunk Isten igéjében semmit, ami ezen állítást igazolná. S hadd irányítsam figyelmeteket különösen ezen tényre: az apostolok cselekedetei és a levelek olvasói előtt nagyon jól ismert dolog, hogy a régi egyházban igen nagy vita támadt a körülmetélkedés kérdése felett. Bizonyos emberek lementek Antiókhiába és azt mondták az ottani keresztyéneknek: „nem üdvözültök, ha nem hagyjátok magatokat körülmetélni!” A jeruzsálemi gyülekezet összejött, hogy e felett tanácskozzék és elküldte határozatát. Ha tehát a keresztelés a körülmetélkedés helyére lépett, akkor természetesen a józan ész így oldaná meg ezen kérdést: „Nem, nem kell nektek körülmetélkedni, mert meg vagytok keresztelve és a keresztelés lépett a körülmetélkedés helyébe”. De a jeruzsálemi gyülekezet határozatában, melyet küldött az antiókhiai gyülekezetnek, a legcsekélyebb célzatát sem találjuk egy ilyen helyettesítésre nézve. Továbbá Pál folytonosan harcolt azok ellen, kik a körülmetélkedés fontossága mellett voltak. Ha a keresztelés ama rendelet helyére lépett, akkor rövid és könnyű mód lett volna az ellenkező emberek elhallgattatására ez: „Nem, ezek az emberek meg lettek keresztelve és ez a keresztyén körülmetélkedés.” De mit mond Pál? Mi olvassuk, amit alapigénk megelőző versében mond: „Kiben ‒ azaz Krisztusban ‒ körül is metéltettetek kéz nélkül való körülmetéléssel, mikor a testnek bűneinek állatját levetkeztétek a Krisztusnak körülmetélése által.” Krisztusnak körülmetélése a keresztyén körülmetélés az, mely az öreg körülmetélkedés helyére lépett, és ez a keresztyén körülmetélkedés olyan, amely kéz nélkül történik. Ki akarja ép elmével állítani, hogy ez a keresztelés? A keresztyén körülmetélkedés valami, ami emberi cselekvés nélkül történik. A keresztelés nem olyan rendelvény, mely „kéz nélkül” történik. Ezen felül a dologra vonatkozólag mondja, hogy mi körül vagyunk metélve a „test bűnös állatjának levetkeztetésével” ‒ ami bizonyára egy értelmes, lelkiismeretes, hívő és istenfélő embernek a műve. Egyszóval, ha ti tudni akarjátok, hogy az újtestamentomi időben micsoda lép a körülmetélkedés helyére, hát akkor ez: az Istenhez való megtérés. Ez az és nem más. Ha a keresztség a körülmetélés helyére tétetett, akkor mi végből metélte körül Pál Timótheust? Ha az az eszme igazi, hogy a körülmetélés helyére a keresztség tétetett, akkor Pálnak nem kellett volna-e mondania: „A Krisztusban nem használ sem a körülmetélkedés, sem a körülmetélkedetlenség, hanem a keresztség”. Nem, azt kellett mondania: „Mi vagyunk a körülmetélkedettek, akik Istennek lélekben szolgálunk és dicsekedünk Krisztus Jézus felől és nem bízzuk magunkat a testre.”
Szembetűnő tehát, hogy azok vették a keresztyéni körülmetélkedést, kik Isten parancsolatait tartják, kik Istennek lélekben szolgálnak, kik Krisztus Jézusban dicsekednek, ezek a megjelölések pedig csak azokra vonatkozhatnak, akik az Úr Jézus Krisztusban hisznek. Azért azt akarom mondani, hogy nem jó egyik rendelésről a másikra következtetni. Még inkább mérlegre emeli a dolgot az, hogy egy vitában, amelyben azon elfogadott kijelentés, hogy a keresztelés a körülmetélés helyébe lép, egy pillanatban hozzátehetett volna, semmi befolyással sem lehet a kérdésnek ilynemű megoldására, s én azt gondolom, hogy mi abból teljes bizonyossággal megállapítjuk, miszerint egészen alapnélküli dolog azt elfogadni, hogy a körülmetélést a keresztség helyettesíti. Nem, ha a keresztyéni időszakban van valami, ami az ószövetségi körülmetélkedéshez hasonló, s annak helyébe lép, akkor ez az Istenhez való megtérés, ez a szívnek körülmetélése, ez a bűnös testiségnek levetkeztetése. Ez a keresztyéni körülmetélkedés.
De némelyek ezt mondják: „Ti igen-igen sokat csináltok a keresztségnek rendeléséből.” Igen, én nyíltan beismerhetem, hogy itt vagy ott egy jó testvér van, aki sokat csinál ezen rendelésből. De az én gyülekezetemnek meglehetősen tágas ismerete következtében bizonyossággal mondhatom, hogy ti majdnem mindenik esetben azt fogjátok találni, hogy mi a keresztségnek alacsonyabb rangot adunk, mint az Úr Jézus Krisztus Istenségének, az engesztelés munkájának feláldoztatása és halála által, a Szentlélek befolyásának és bennünk való lakozásának, a megtérés szükségességének és a hitnek, egy szermélyes szent élet fontosságának és a szent hit minden más nagy alapelveinek, melyeket mi megvallunk.
Nem hiszem, hogy könnyű módon lehetne nékünk szemrehányást tenni, hogy mi nagyon sokat csinálunk ezen cselekményből. Ha mi ezen cselekményről azt mondjuk, hogy ez a lelket újjászüli, ha mondjuk, hogy az emberelk ez által Krisztusnak tagjaivá, Istennek gyermekeivé és a mennyország örököseivé tétetnek, ha mi ravaszul sietünk a betegeket és haldoklókat megkeresztelni és ha mi azoktól, kik kereszteletlenül meghalnak, a temetési szertartásnak megtételét és a keresztyéni szeretetet megtagadjuk, akkor mondjátok meg nékünk, mert tényleg megérdemeljük, hogy megmondjátok nékünk, miszerint mi ezen cselekménynek fontosságát szörnyen túlhajtjuk. De ti ezen országnak egész hosszát és szélességét eljárhatjátok és ti az Egyesült Államok és az európai szárazföld minden baptista gyülekezetét meglátogathatjátok, de sehol sem fogtok olyan véleményeket és olyan gyakorlatot a baptisták között uralmon lévőknek találni. Remélem, hogy sem többet sem kevesebbet nem csinálunk ezen cselekményből, mint amennyi ebből Isten szavában van csinálva. Mi a mi saját kisgyermekeinket meg nem kereszteljük, s ez azt hiszem elég bizonyság arra nézve, hogy mi ezen cselekmény fontosságát gorombán túl nem hajtjuk.
Mégis azt mondjátok: „Ti az üdvösségre szükségesnek nem tartjátok a keresztséget, és mégis miért teszitek azt, hogy ez alapja legyen a ti testvéreitektől való elszakadásnak?” Kedves barátom kongregácionálista vagy-e te? Nem hiszed, hogy a te gyülekezeti szervezeted szükséges az üdvösségre, akkor hát miért nem lépsz át a püspöki egyházba? Metodista vagy? Nem hiszed, hogy a konferencia megmentené lelkedet, miért nem térsz tehát vissza az államegyház ölébe? A skót szabad egyház tagja vagy? Megengeded, hogy az Ő egyházban lévő emberek még üdvözülhetnek, miért csinálsz hírt olyan sok zajt a te szakadásod miatt? Nem kárhoztatlak a szakadás miatt. semmiképpen. Talán azt tetted, ami teljesen igazságos volt. Nem szükséges, mégis nagyon fontos lehet az.
Mi kénytelenek vagyunk olyannak tekinteni a gyermekkeresztelést mint a mely a keresztség által való újjászületés téves és romlást okozó tantételének főgyökere, s melynek mi, mint protestánsok ellenei vagyunk. Mi kénytelenek vagyunk a gyermekkeresztséget annak tekinteni, hogy ez az állami egyháznak szegletköve, a melynek pedig mi, mint dissensek ellenesei vagyunk. Mi a gyermekkeresztséget kénytelenek vagyunk bibliaellenesnek tekinteni és mind annak, ami bibliaellenes dolog, kénytelenek vagyunk, mint Krisztus tanítványai ellen állani s nem értem, hogy mindazok, kik tőlünk különböznek, bármennyire különbözzenek is, meg fogják azt engedni, hogy mi csak azt tesszük, ami igazságos, ha a mellett harcolunk, a melyről hisszük, hogy isteni igazság az. Eddig ezek az alapelvek megvetés, gyaláztatás és gúny között voltak kijelentve. Valószínű, hogy Angolország első vértanúja, aki vallása miatt megégettetett, baptista volt és bizonyára az utolsó is az volt. Mások pedig gúny és korbácsütést szenvedtek, s e mellett száműzetést, fogságot, szükség, éhség, szomorúság és erőtlenség volt osztályrészük. Nem dicsekedhetünk nagy számmal, nem dicsekedhetünk hatalmunkkal, nem dicsekedhetünk gazdagságunkkal, de dicsekedhetünk hittel és kitartással, melyek által azok, kik előttünk voltak, isteni kegyelem folytán képesek lettek arra, hogy a legnehezebb undokságukat elviseljék, amely undokságok, annál mélyebben érezhetők voltak, mert azokat reájuk az ő keresztény, protestánstársaik, sőt még jámborok (puritánok) is raktak. Eddig számra nézve kevesen és gyakran kemény és keserű ellenállásra találtunk, de nem gondolom, hogy most is fényes kilátás lenne arra nézve, hogy a mi vallásfelekezetünk nagy lesz és tündökölni fog a nép kegyének napfényében. Mikor pedig látom, hogy ez a nagyság és dicsőség tényleg minő hatással volt a keresztyéni gyülekezetekre, akkor hajlandó vagyok ezt mondani: „Isten óvjon minket a hatalomtól és a nép kegyétől, mert ezek veszedelmesebb ellenségek minden gúnynál, üldözésnél és minden szükségnél, amely ellen nékünk az előbbi időben küzdenünk kellett.” Én valóban azt remélem és azt hiszem, hogy tisztább cél van a mi szemünkben, mint csupán a mi vallásfelekezetünknek megnagyobbítása és hogy mi meg leszünk elégedve azután, amint megvoltunk elégedve eddig „a jó illatokkal és a gonosz illatokkal.” Egy tiszta lelkiismeret bizonyságával bírunk, hogy legjobb tudatunk szerint és erőnk legszélsőbb megfeszítéséig híven próbáltunk megtenni mindent, hogy megvédjük Isten igazságát az emberek parancsolatai és hagyományai ellen.

Mindenben, amit Krisztus a kereszten megszerzett, az embernek pénz nélkül, ingyen van része. Mit sem kell adnia, hogy üdvözöljön. A kegyelem szabad. Ez azonban soknak nagyon egyszerűnek tetszik, nagyon olcsónak, s így hihetetlennek, s e miatt a legszebb meghívások és Istennek legdrágább ígéretei is semmi beccsel sem bírnak előttük. Hogy az ajánlott kegyelem ellenében, hogy viselik magukat az emberek, a következő történet találóan vázolhatja. Amint egy jószívű keresztyén, ki Newcastletől néhány mértföldnyire lakott, egy sétautat tett a vasúti töltés mentén, látott egy durván épített kunyhót, s észrevette, hogy annak fedele szétbomlott. Kérdezte magától, vajon lakhat-e valaki egy ilyen nyomorúságos házban, de amidőn ajtajához ért, egy idős nőt talált ott felnőtt leányával. Elhatározta magát, hogy mielőtt a tél beállana, kijavítatja a házikót, hogy lakhatóbb legyen, s ezzel tovább ment.
De a jó határozat mégis hamar feledésbe ment és heteken át nem is gondolt a szétmálladozó hajlékra. Amint azonban egy reggel a hóval borított földre, az ablakon át kitekintett, hirtelen ismét emlékezetébe jutott az időses nő és leánya, s ő gondatlanságáért különféle szemrehányásokat tett magának. „De ‒ gondolá magában ‒ még én most elmehetek oda és legalább néhány gyapjútakarót vihetek nékik, melyek ebben a hideg időben javukra lesznek.” Azonnal útra kelt Newcastle felé. Midőn egészen közelbe jött, látta, hogy az öregasszony nagyon szomorúan az ablaknál ül? „Bizonyára meg fogja érteni, hogy valami jót hozok számára” ‒ gondolá magában és a csomagot vidám arccal elébe tartotta.
De az asszony sötét tekintettel nézte őt, s a nélkül, hogy egy szót szólt volna, csak rázta a fejét. Az ember kopogtatott az ajtón, kinyitá és belépett. „El, el!”– kiáltá feléje a nő. „Nem akarok semmit sem a maga áruiból”, és bevágta elette az ajtót.
,,Ej! ‒ gondolá az ember ‒ ez a nő azon véleményben van, hogy kelméket akarok néki eladni! Nem csoda tehát, ha rosszkedvű, mikor ilyen árukat lát és még pénze sincs a szükségeseknek megvételére. Valami módon fel kell világosítanom őt, hogy ez ajándék.”
Kinyitotta ismét az ajtót, hogy belépjen. Mire a nő felháborodva az ilyen tolakodáson, haragosan kiáltá: „El magával!”
Most az ember észrevette, hogy a nő süket és hogy leánya nincs idehaza. Mit csináljon? Ha az ajándékot nála hagyja, bizonyára utána dobja a hóba. „Talán megérti a dolgot, ha a takarókat megmutatom neki” – gondolá és kinyitván a csomagot, kivette a takarókat és az asztalra tette. „Hiszen már megmondtam, hogy nem kellenek nekem; miért nem távozik el ön?” ‒ mondá felindulva és elfordult majdnem sírva tőle. Az ember kiterítette a takarókat, elébe tartá azokat, intett fejével, barátságosan nevetett és a nő kezébe próbálta tenni, de hiába, mert ismételve kiáltott: „Miért nem megyen ön, miért kínoz engem, ha mondom magának, hogy nem bírom azokat megvenni!”
Még egy kísérletet tett. Fogta a takarókat, a nő vállaira tette és elkezdett hangosan nevetni.
Most aztán világossághoz kezdett jönni az asszony, álmélkodva és félénken nézett rá és kérdé: „Talán az enyém?”
A férfi barátságosan intett. „Ajándékul?”– folytatá tovább reményteljesen, és amikor a férfi ismét igenlőleg intett, örömtől sírva fölkiáltott: „Ajándék az én részemre!” S a férfi kezeit ismételten megszorítá, szíve pedig kimondhatatlan hálával telt meg. „Jöjjetek hozzám mindnyájan, kik megfáradtatok és megterheltettek, én megnyugosztlak titeket.” ‒ így szól az Üdvözítő. Örök nyugalmat, üdvösséges békét nyújt Ő nékünk, mi pedig milyen gyakran olyan süketek vagyunk az Ő barátságos szava iránt és olyan vakok szeretete irányában. (Fried.)

Nincs olyan tétel, a mely felett az emberek annyira tévedésben vannak, mint az, a mely a törvény és az evangélium közötti viszonyra vonatkozik. Némelyek a törvényt az evangélium helyére teszik, mások meg az evangéliumot teszik a törvény helyére. Némelyek módosítják a törvényt és az evangéliumot, s azután nem prédikálják sem a törvényt, sem az evangéliumot, majd mások félrehelyezik a törvényt az által, a mennyiben az evangéliumot prédikálják.
Sokan vannak, kik azt gondolják, hogy a törvény az evangéliom, és azt tanítják, hogy az emberek a jótékonyság, becsületesség, igazságosság és mértékletesség cselekedetei által megmenthetők. Az ilyen emberek tévednek. Másik oldalon pedig sokan azt tanítják, hogy az evangélium törvény, s hogy ha az emberek bizonyos, abban belefoglalt parancsolatoknak engedelmeskednek, érdemeik útján megmentve lesznek. Az ilyen emberek eltévelyedtek az igazságtól és azt nem értik.
Egy bizonyos osztály azt állítja, hogy a törvény és az evangéliom egymással össze van keverve és az emberek szerint a törvénynek megtartásával, részint Istennek kegyelme által mentetnek meg. Ezek az emberek nem értik az igazságot és hamis tanítók. Ma reggel Isten segítségével megmutatni próbálom néktek, mi legyen a törvény szándéka, és azután mi legyen az evangélium célja.
A törvény szándékára vonatkozólag mondatik: „A törvény pedig bejött, hogy a bűn megnevekednék.” Azután jön az evangélium küldetése: „De a hol megnevekedik a bűn, ott a kegyelem sokkal inkább bővölködik.”
Ezt a leckét én, ma reggel kétféle értelemben akarom figyelembe venni. Először tekintettel a világra általánosságban és tekintettel a törvénynek abba való belépésére; másodszor pedig annak a megcsalatott bűnös ember szívét érintő vonatkozására és a törvénynek a lelkiismeretbe való bejövetelére.
Először beszélünk leckénknek a világra való vonatkozásáról. Isten célja, a törvénynek a világba való leküldésével az volt: „hogy a bűn megnevekednék.” Azután jön az evangélium: „De a hol megnevekedik a bűn, ott a kegyelem sokkal inkább bővölködik.”
Először tehát tekintettel az egész világra. Isten elküldte a törvényt a világba, „hogy a bűn megnevekednék.” Már régen volt bűn a világban, még mielőtt Isten a törvényt elküldötte. Isten ideadta törvényét, hogy a bűn úgy láttassék meg, mint bűn. Igen, hogy a bűn megnevekednék, sokkal inkább, mint a hogy a törvény lejötte nélkül azzá válhatott volna. Már régen volt bűn, még mielőtt Sinai füstölgött, régen, mielőtt a hegy rengett az Istenségnek súlya alatt és mielőtt a rettenetes kürt hangosan és erősen megszólalt volna, már volt vétek jelen. És ott ahol a törvényt soha nem hallották, a pogány tartományokban, ahol ez a szó soha nem hangzott, ott mégis van bűn, mert az emberek, ‒ habár a törvény ellen nem vetkezhettek, miután azt soha nem látták ‒ mégis mindnyájan a természet világossága ellen fellázadtak, a lelkiismeret szava ellen, az igazság és igazságtalanságnak hagyomány útján átvett emlékezete ellen, mely azon helyről követte az embereket, ahol Isten őket teremtette. Minden embernek, minden országban van lelkiismerete és ez okból minden ember vétkezhetik. A tudatlan hottentotta, aki sohasem hallott valamit Istenről, éppen annyit bír a természet világosságából, hogy a dolgokban, melyek külsőleg jók vagy rosszak, a különbséget észreveheti, s habár oktalan módon leborul a tuskók és kövek előtt, mégis az ő ítélőképessége, ha ezt használni akarná, jobbra tanítaná őt. Ha használni akarná képességeit, tudhatná akkor, hogy van egy Isten, akit az apostol világosan kijelent, midőn azokról beszél, kik csak a természet világosságával bírnak, hogy: „A mi Istenben láthatatlan, tudniillik az Ő örökkévaló hatalmassága és Istensége, e világnak alkotmányából és a teremtett állatokból megértetvén, megláttatnak; e végre, hogy legyenek ők magok menthetetlenek.” (Róm.1,20) Az emberek vétkezhetnek isteni kinyilatkoztatás nélkül is, még pedig nagyon vétkezhetnek. A lelkiismeret, a természet, a hagyomány és az ész, ezek mindegyike elegendő arra, hogy a parancsolatok megrontásáért őket elkárhoztassák. A törvény senkit sem tesz bűnössé, minden ember bűnös Ádámban, és bűnösök voltak az emberek tényleg a törvény behozatala előtt. Jött, „hogy a bűn megnövekednék” (hatalmasabb legyen). Első pillanatra ez rettenetes gondolatnak látszik és sok prédikátor ezt a leckét elkerüli. De ha én egy verset találok, amelyet nem értek, akkor rendesen arra gondolok, hogy ez olyan mondat, amelyet nekem tanulmányoznom kell, én pedig igyekezem, hogy azt mennyei Atyámnál kutassam ki, s azután, ha annak értelme lelkemben megnyittatik, kötelességemnek tartom, a Szentlélek segítségével veletek közölni. „A törvény pedig bejött, hogy a bűn megnövekednek.” megkísérlem néktek kimutatni, hogyan teszi hatalmasabbá a törvény a bűnt.
Legelőször azt mondja nékünk a törvény, hogy sok dolog bűn, melyet mi eme lejött világosság nélkül azt bűnnek soha nem tartottuk volna. A természet világossága, a lelkiismeret világossága, a hagyományok világossága mellett is vannak némely dolgok, melyeket mi bűnöknek soha sem tartottunk volna, ha erre a törvény minket nem tanított volna. Példának okáért: melyik ember tartaná szentnek a Szabbatot a lelkiismeret világosságánál, ha a Bibliát sohasem olvasta, vagy arról soha nem hallott volna? Ha a déli tenger valamely szigetén élne, akkor tudhatná azt, hogy van egy Isten, de lehetetlen lenne reá nézve kitalálnia azt, hogy az idő hetedik részét ezen Isten számára kell elkülönítenie. Azt vesszük észre, hogy a pogányoknál bizonyos ünnepélyek és ünnepi időszakok vannak, és hogy beképzelt isteneik tiszteletére napokat különböztetnek meg. De tudni szeretném, hogyan tudták volna azt felfedezni, hogy egy bizonyos hetedik nap különítendő el Isten számára, és, hogy ez a nap az imádság házában töltessék el. Hogy tudnák ők ezt, hanem ha talán ezen napnak eredeti tényleges megszenteléséről szóló hagyomány által, mely részükre a teremtő Jehova által közöltetett. Nem képzelhetem el magamban lehetségesnek azt, hogy a lelkiismeret vagy az ész őket ilyen parancsolatra tanította volna, mint ez a parancsolat „Megemlékezzél a szabbatnapról, hogy azt megszenteljed. Hat napon dolgozzál és minden munkádat végezzed, de a hetedik napon a te Uradnak Istenednek szabbatja vagyon. Ne tégy azon munkát, sem a te fiad, sem a te leányod, sem a te szolgád, sem a te szolgálód, sem a te barmod, sem jövevényed, a ki a te kapuidban van.”
Ha mi ehhez még a „törvény” kifejezésébe a szertartásos részt is befoglaljuk, akkor világosan látjuk, hogy sok dolog, mely egészen közömbösnek tűnik fel, az által bűnné tétetik. Azon állatoknak megétele, a melyek nem kérőznek és nem hasított körműek, azon ruháknak viselete, melyek lenből és gyapjúból készítvék, azon helyen való ülés, mely egy bélpoklos által tisztátalanná vált, más ezen dologgal együtt nem látszik bűnnek lenni, de a törvény azokat bűnné tette, s így történt aztán, hogy a bűn megnevekedett.
Tény az, kik ezt tudomásul vehetitek, ha megfigyelitek kedélyteket, hogy a törvénynek szándéka van arra nézve, miszerint az embereket lázadókká tegye. Az emberi természet ellene támad a korlátoknak. Én mitsem tudtam volna a kívánságról, ha a törvény nem mondotta volna: „Ne kívánjad”. Az emberi romlottság lázadásra ösztönöztetik a törvények utasításai által. Mi oly gonoszok vagyunk, hogy egy tettnek elkövetésére azonnal kívánság támad bennünk csupán azért, mert az meg van tiltva. Tudjuk, hogy a gyermekek rendesen azt kívánják, amivel nekik nem szabad bírniok, s ha megtiltatik nékik valamit érinteni, akkor vagy megérintik azt, ha arra alkalmuk nyílik vagy pedig vágyódnak arra, hogy ezt megtegyék. Az emberi természetnek minden ismerője ezt a tulajdonságot veheti észre általában véve az emberiségnél. Vajon bűnömet a törvényre hárítsam-e? Isten őrizzen. „De a bűn alkalmatosságot vévén nemzett én bennem mindenféle kívánságot... Mert a bűn alkalmatosságot vévén megcsalt engemet ama parancsolat által és az által megölt.” (Róm.7,8-11) „A törvény szent, igaz és jó”, nem hibás az, de a bűn okul használja fel kihágásra és ellenáll ott, ahol engedelmeskedni kellene. Ágoston az igazságot tiszta fényben állította elő, amidőn ezt írta: „Nem a törvény a hibás, hanem ami gonosz és rossz természetünk. Éppen úgy, mint egy rakás mész csendes és nyugodt addig, míg víz nem lesz rá öntve, de azután elkezd füstölögni és égni, nem a víz hibája következtében, hanem a mész természete és tulajdonsága miatt, mellyel azt elviselni nem akarja.” Lássátok tehát ez a dolognak ama második értelme, hogy a törvénynek bejövetele a bűnt miért növeszti meg?
Továbbá a törvény megnagyobbítja a bűnnek bűnös voltát, mert a tudatlanságnak minden mentségét elveszi. Ha az emberek a törvényt nem tudják, akkor az ő kihágásuk enyhébbnek vétetik a részbeni tudatlanság folytán, de ha a törvénykönyv előttük felnyitva fekszik, akkor bűneik nagyobbak, mert azok a világosság és tudás ellenére követettek el. Aki a lelkiismeret ellen vétkezik, megítéltetik, de mennyivel nagyobb büntetést kap az, aki Jehova szavát megvetette, ki az Ő szent uralma ellen dacol és parancsait önkéntesen lábaival tiporja! Amennyivel több a világosság, annál több a vétek. A törvény ezt a világosságot nyújtja, s azért kétszeresen bűnösökké tesz minket. Oh, ti földnek nemzetségei, kik hallottátok Jehova törvényét, a ti bűnötök megnagyobbíttatott és hatalmasabbá lett.
Úgy tetszik nekem, mintha valakit mondani hallanék: „Milyen nem bölcs dolog volt a törvénynek lejönnie, hogy általa aztán a bűn megnövekedjék!” Nemde nagyon keménynek látszik ez az első pillanatra, hogy a világnak nagy alkotója törvényt ád nékünk, mely meg nem igazit, hanem közvetve arra szolgál, hogy ami elkárhozásunk annál nagyobb legyen? Nem olyan valaminek tűnik-e ez fel, amit a kegyelmes Isten nékünk nem kijelent, hanem tőlünk visszatart? De tudjátok-e, hogy Istennek bolondsága bölcsebb az embereknél, és értitek-e, hogy itten egy kegyelmes cél áll fent? A természeti emberek arról álmodoznak, hogy ők egy szigorú kötelességteljesítéssel üdvöt fognak elnyerni, de Isten így szól: „Meg akarom nékik mutatni az ő bolondságukat, miután olyan magas törvényt hirdetek, amelynek teljesítése felett ők kétségbe esnek. Ők azt gondolják, hogy a cselekedetek elegendők az ő megmentésükre. Ők valami hamisat gondolnak és tévedésük által a romlásba mennek. Én egy törvényt akarok nekik küldeni, mely oly rettenetes az ő dorgálásában, oly engedékenység nélküli az ő követeléseiben, hogy lehetetlen nekik annak engedelmeskedni és így a kétségbeesésig fognak űzetni, annak utána pedig jönnek és Jézus Krisztus által elfogadják irgalmasságomat. A törvény által ők meg nem menthetők, nem a természetnek törvénye által. Amint már most van, vétkeztek ellene. De oktalan módon mégis azt remélték, hogy törvényemet megtartják és azt gondolják, hogy a törvény cselekedetei által megigazulnak, holott pedig én mondottam: „A törvény cselekedete által egy test sem igazul meg.” E miatt törvényt akarok írni. Feketének és nehéznek kell lennie, egy igának, melyet el nem hordozhatnak, s akkor azután megfordulnak és mondják: „Nem kísérlem meg azt véghezvinni. Kérni akarom Üdvözítőmet, hogy helyettem hordozza.” Állítsatok magatok elé egy esetet. Néhány fiatalember a tengerre szándékozik menni, s én előre látom, hogy ott vihar fogja őket megtámadni. Feltéve azt, hogy hatalmamban állana vihart támasztani, mielőtt egy másik keletkeznék. Nos, azon időben, amikor a természetes vihar előjött volna, a fiatal emberek már messzire beeveztek volna a tengerbe hajótörést szenvedve, mielőtt visszatérhettek és oltalmat találhattak volna. De mit teszek én? Nos, hát éppen akkor, mikor a folyó torkolatánál vannak, vihart küldök, mely őket a legnagyobb veszedelembe ejti és gyorsan a parthoz űzi, ahol megmenekülnek. Így tett Isten. Ő törvényt küld, mely útjaiknak veszedelmét mutatja meg. A törvény vihara arra kényszeríti őket, hogy az ingyen való kegyelem kikötőjébe visszatérjenek és egy borzasztó romlástól menti meg őket, mely reájuk hárult volna. A törvény sohasem jött azért, hogy az embereket megmentse. Ez soha sem volt annak szándéka. Abból a célból jött, hogy teljesen bebizonyítsa, miszerint lehetetlen dolog, a cselekedetek által megmentetni, s így, azután odahajtsa Istennek választottait, hogy magukat egészen rábízzák az evangélium tökéletes szabadító voltára. Hogy véleményemet helyesen megvilágítsam, engedjétek azt még egy másik képben ecsetelni. Mindnyájan ismeritek azokat a magas hegyeket, melyeket Alpeseknek neveznek. Nos, nagyon jó volna, ha ezek az Alpok még valamivel magasabbak volnának. Mindenesetre jó lett volna Napóleon katonáira nézve, amikor ő nagy hadseregét azokon átvezette és keresztülmenetelük alkalmával ezrek vesztek el. Ha lehetséges lett volna más Alpokat azoknak csúcsaira tornyosítani és így magasabbá tenné Himalája hegységeinél, akkor ez a megnagyobbított nehézség nemde visszarettentette volna őt vállalatától és ezzel ezreknek halálától vonta volna el őt, nemde? Napóleon azt kérdezte: „Lehetséges-e?” „Csak éppen lehetséges” – volt a válasz. „Avancez” ‒ (előre) kiáltá Napóleon és a hadsereg mindjárt kúszni kezdett a hegység lejtőjén felfelé. A természeti világosságnál lehetségesnek látszik nékünk, a cselekedetek ezen hegységén keresztül menni, de minden ember elveszne ennek kísérleténél, mert még ezen alacsony hegyen átvezető ösvény is nagyon keskeny halandó lábak számára. Azért Isten még egy más törvényt állít fel, mint hegyet azoknak csúcsára és íme most ezt mondja a bűnös: „Nem tudok keresztül kúszni rajta. Olyan feladat ez, amelyet egy Herkules az ő óriási erejével sem bírt volna keresztül vinni. Látok magam előtt egy keskeny szorost, az irgalmasság szorosát, melynek neve Jézus Krisztus, a keresztnek szoros útja, azt gondolom, hogy arrafelé veszem utamat. „De ha a hegy nem lett volna magas ő neki, akkor belefogott volna annak megmászásába, míglen valami hasadékba zuhant volna vagy valami hatalmas hógörgeteg alá temettetett volna avagy valami más úton örökre elveszett volna. A törvény azonban jő, hogy a cselekedetek által való megmentésnek lehetetlenséget az egész világ lássa.
Forduljunk azonban leckénknek kellemesebb részéhez, a kegyelemnek gazdagságához.
A kegyelem azok számát illetőleg, akiket uralma alá hoz, megelőzi a bűnt. Szilárd hitem az, hogy a megmentettek száma sokkal nagyobb lesz, mint az elkárhozottaké. Írva van, hogy Jézus minden dologban előnyben lesz, s miért kellene ennek kimaradnia? Gondolhatjuk-e, hogy sátánnak több követője lesz, mint Jézusnak? Oh, nem mert mialatt írva van, hogy a megváltottaknak sokaságát ember meg nem számlálhatja, addig sehol se olvasható az, hogy az elveszettek megszámlálhatatlanok. Igaz az, hogy míg a láthatóan választottak csak a „felülmaradottak”, de vannak még mások, kik hozzájuk jönnek. Gondoljatok egy pillanatra a gyermekek lelkeinek seregére, mely sereg most a mennyben van. Ezek mind elestek Ádámban, de mert mindnyájan választottak valának, mindnyájan megváltattak, újjászülettek és azon kiváltsággal bírnak, hogy anyjuk kebeléről egyenesen a dicsőségbe jutottak. Boldog sors, melyet mi, kik életben maradtunk, méltán irigyelhetünk. De ne felejtsük azt sem el, hogy az ezeréves országlásban megtérendő sokaság nagyon hozzájárul ahhoz, hogy a kitevő számot megadja. Mert a világ akkor nagyon népes lesz és az ezerévi kegyelmi uralomnak könnyű lesz túlhaladni azt a számot, amelyet a bűnnek zsarnoksága hatezer éven át megnyert. Ama béke időszakban, amikor a legkisebbtől kezdve a legnagyobbig mindenki ismerni fogja Őt, az Isten gyermekei mind a galambok fognak repülni dúcaikhoz és a Megváltó családja rendkívül meg fog nagyobbodni.
Habár azokat, akik a tévhittől megtévesztve és a rossz kívánságoktól elromolva vannak, ezrek szerint kell számlálni, mégis előnyben van a kegyelem. Saul megölte az ő ezerét, de Dávid megölte az ő tízezerét.
Megengedjük, hogy az elkárhozottak száma rendkívül nagy lesz, de azt gondoljuk, hogy a gyermeksereg és az ezeréves dicső országlásnak állapota a szenteknek oly nagy tartalékát fogja szállítani, hogy Krisztusé lesz a csatamező. Az elveszetteknek processziója (körmenete) hosszú lehet ugyan, miután ezrek és ezrek azok, akik el vannak veszve, de a királyok királyának nagyobb körmenete gazdagabb számokból álló seregekből fog állani, mint amazé. „Ahol azonban a bűn megnövekedett, ott a kegyelem sokkal hatalmasabb.” Az ingyen való kegyelem sokkal több lesz, mint a bűn…
Továbbá. A kegyelem sokkal hatalmasabb (sokkal inkább bővölködik), mert eljön egy idő, amikor a világ egészen telve lesz kegyelemmel, holott pedig a történelemben soha sem volt olyan időszak, amikor egészen a bűnnek lett volna általadva. Amikor Ádám és Éva Isten ellen fellázadt, akkor mégis létezett egy kegyelmi rész a világban, mert a napnak végén ezt mondá Isten a kertben: „Ellenkezést szerzek közötted és az asszony között, a te magod és az ő magva között. Az megrontja néked fejedet, te pedig mardosod annak sarkát.” Ezen első vétség óta egy pillanat sem létezett, amely alatt a kegyelem e földön való lételét egészen elveszhette volna. Istennek mindig voltak szolgái e földön. Egy időben ötvenenkint voltak elbujtatva a barlangokban, de soha teljesen meg nem semmisíttettek. A kegyelem ugyan nagyon alacsony mértékű lehetett, a folyam nagyon kiapadt volt, de soha ki nem száradt. Mindig volt e földön a kegyelemnek sava, hogy a bűn hatalma ellen működjék. A felhők sohasem voltak olyan teljesek, hogy a nappalt elhomályosíthatták volna. De gyorsan közeledik az idő, amidőn a kegyelem a mi szegény, egész földünkre kiterjed és általános lesz. A Biblia bizonysága szerint epedünk ama nagy nap után, amikor a homályos felhő, mely ezt a világot sötétségbe borította, elvétetik és ez a föld újra fog fényleni úgy, mint a többi más planéta. Sok éven át a bűn és romlás fellegével lett elborítva és befátyolozva, de az utolsó tűz meg fogja emészteni rongyait és foszlányait. Ezen tűz után igazságban kell ragyognia a világnak. Annak a nagy folyékony tűzanyagnak, mely most a mi közös anyánk bensejében szunnyad, kell a tisztuláshoz való eszközt szolgáltatnia. Palotáknak, koronáknak, népeknek és birodalmaknak meg kell mind olvadniok és ha a mostani teremtettség, mint egy kemenceház egészen megég, akkor Isten a forró anyagra küldi leheletét és ismét kihűl. Mosolyával megtekinti őt, mint ezt első alkotásakor tette és a folyók alá fognak ömleni az újonnan készített hegyekről, az óceánok újonnan készített medrekben fognak nyugodni és a föld az igazak lakóhelye lesz újból és örökre. Ez az elesett világ visszahelyeztetik ismét vágányaiba. A drágakő, mely Isten kormánypálcájáról elveszett, ismét befoglaltatik oda. Igen, Ő azt, mint egy, pecsétet karján fogja hordozni. Krisztus meghalt a világért és ő azt, amelyért meghalt, bírni akarja. Ő az egész világért halt meg és az egész világot akarja bírni, ha megtisztította, megvilágosította és a maga számára elkészítette. „De ahol a bűn megnevekedett, ott a kegyelem sokkal inkább bővölkedik.” Mert a kegyelemnek általánosnak kell lennie, holott a bűn soha sem volt az.
Még egy gondolattal tovább. Elveszhette-e a világ lételét a bűn által? Sokkal többet nyert a kegyelem által. Igaz az, hogy mi egy kertből, mely telve volt gyönyörrel kiűzettünk, ahol pedig a béke, szeretet és boldogság dicső lakást találtak. Igaz az, hogy Éden, az ő drága gyümölcseivel, az ő gyönyörű lombjaival és folyóival melyek aranyhomokon át folytak, nem a miénk, de Jézus által szebb lakásunk van. Ő mennyei városokat készített nékünk. A mennynek rónái meghaladják a paradicsom ligeteit, folyton újuló gyönyörökkel, melyeket nyújtanak, mialatt az élet fája és a folyam, mely a trónustól folyik a mennyei légkörök lakóit még boldogabbakká teszik, mint a paradicsom. Elveszítjük a természeti életet és a bűn következtében fájdalom teljes halálnak lettünk alávetve? De vajon a kegyelem nem tett-e nyilvánvalóvá a halhatatlan létet, amelyért mi szívesen meghalunk? Az Ádámban elveszett élet Krisztusban sokkal inkább visszaállíttatott. Megengedjük, hogy eredeti ruházatunk Ádám által darabokra tépetett, de Jézus isteni igazságossággal ruházott fel minket, mely értékére nézve még a teremtett ártatlanságnak szennynélküli öltözetét is messze felülmúlja. Mi szomorkodunk a bűn következtében, oly alacsonnyá és nyomorulttá vált állapotunk felett, de örvendezni akarunk arra a gondolatra, hogy most biztosabbak vagyunk, mint bukásunk előtt voltunk és szorosabb összeköttetésbe hozattunk Jézussal, mint a milyenben bukás nélküli állapotunkban lehettünk volna. Oh, Jézus, te számunkra terjedelmesebb örökséget nyertél, mint a minőt Ádám az ő oktalanságával elveszített. Te egy kincskamarát töltöttél meg számunkra nagyobb gazdagsággal, mint a minőt a mi bűnünk elpazarolt. A te kegyelmed a mi bűnünket felülhaladta. „A kegyelem sokkal inkább bővölködött.”
Most gyerünk leckénknek második részéhez és ez a törvénynek a szívbe való bejövetele. Óvatosaknak kell lennünk, ha belső dolgokkal van ügyünk, nem könnyű eme kis jószág, a szív felett beszélni. Ha a törvényről kezdünk a léleknek szólni, akkor sokan rosszkedvűek lesznek, de mi nem félünk az ő haragjoktól. Mi ma reggel meg akarjuk fogni a rejtett embert. A törvény bejött szívünkbe, hogy a bűn megnövekednék: „De ahol a bűn megnövekedett, ott a kegyelem még sokkal inkább bővölködik.”
A törvény engedi, hogy a bűn hatalmasabbá váljék, miután a léleknek bűnét felfedi. Ha a Szentlélek Isten a törvényt a lelkiismeretek elé tartja, akkor titkos bűnök jönnek napvilágra. A kis bűnök terjedelmükben megnagyobbíttatnak és ártatlannak tűnő dolgok rendkívüli bűnökké válnak. Mielőtt a szívek eme rettenetes kutatója és a vesék vizsgálója a lélekbe bejön, igaznak, kedvesnek és szeretetteljesnek látszik a lélek, de ha Ő az elrejtett gonoszságokat felfedi, akkor megváltozik az állapot. Olyan vétkek, melyek egykor kis bűnöknek, gyarlóságoknak, ifjúi képzeleteknek, bolondságoknak, engedékenységeknek, kis ballépéseknek stb. neveztettek, azután az ő igazi színükben jelennek meg, mint az isteni törvénynek áthágása, mely méltó büntetésre érdemes.
Bunyan János megvilágosítja a véleményemet az ő híres allegóriájának egyik kivonatával: „Ekkor a magyarázó megfogta Keresztyént kezénél fogva és egy igen nagy szobába vezette, mely telve volt porral, mert soha sem seperték, s ebben a magyarázó, miután abban kissé körültekintett, egy embert hívott elő, hogy seperjen. Mikor ez a seprést megkezdte, oly nagyon felszállt a por, hogy Keresztyén majdnem megfulladt. Ekkor a nagyarázó ezt mondá egy szolgálónak, aki ott volt: „Hozz ide vizet és locsold meg a szobát!” ,s miután ő ezt megtette, élvezettel kisepertetett és kitisztítatott az. Erre azt kérdezte Keresztyén Mit jelent ez? A magyarázó, felelé: Ez a szoba az ember szíve, mely az evangélium kedves kegyelme által soha meg nem szenteltetett. A por az eredendő bűn és a belső romlottság, mely az egész embert tisztátalanná tette. Aki először kezdett seperni, az a törvény, de aki a vizet hozta és locsolt vele, az az evangélium. Íme, láttad, hogy mihelyt az első seperni kezdett, a por annyira felszállt, hogy a szobát attól megtisztítani nem lehetett, te azonban majd megfulladtál tőle. Ez arra való, hogy megmutassa néked, miszerint a törvény a helyett, hogy a szívet (működése által megtisztítaná a bűntől, megeleveníti benne a bűnt (Róm.7,9), erőt tesz bele (1Kor.15,59), és hatalmassá teszi (Róm.5,20), éppen azért mert felfedi és megtiltja, miután ez nem ad erőt arra, hogy legyőzze őt. Ismét láttad, hogy a szolgáló a szobát fellocsolta, amire az élvezettel megtisztíttatott; az azt mutatja neked, hogy ha az evangélium az ő kedves és szeretetteljes befolyásaival a szívbe jő, éppen úgy, mint te a szolgálót láttad a port elseperni az által, hogy vízzel meglocsolta, éppen úgy meggyőzetik és lenyomatik a bűn, a lélek pedig a hit által megtisztíttatik és a dicsőség királya számára lakásul alkalmassá tétetik.”
A szív olyan, mint egy sötét pince, telve van gyíkokkal, bogarakkal, molyokkal, mindenféle rovarokkal és férgekkel, melyeket a homályban nem láthatunk, de a törvény felnyitja a ládákat, bebocsátja a fényt és azután látjuk a gonoszt. Miután így a bűn tudomásul vétetik a törvény által, azért van írva, hogy ez által megnövekedik.
Még egyet. Ha a törvény szívünkbe jön, megmutatja nékünk milyen nagyon feketék vagyunk mi. Némelyek közülünk tudják, hogy bűnösök vagyunk. Nagyon könnyű ezt mondani. Ennek a szónak „bűnös” csak két szótagja van. Sok ember van pedig, aki ezt ajkain hordja, de nem érti. Látja bűnét, de ez nem tűnik fel néki közönségesen bűnnek, mígnem a törvény jön. Azt gondoljuk, hogy van benne valami vétkes dolog, de ha a törvény jön, akkor annak utálatosságát látjuk. Bevilágított-é valamikor Isten szent világossága a ti lelkeitekbe? Fel lettek-e valamikor fedve a ti nagy romlástoknak kútjai és voltatok-e eléggé éberek mondani: „Oh, Isten, én vétkeztem!” Nos, ha a ti szívetek, a törvény által csupán megérintetik, akkor azt találjátok, hogy az ördögnél csalóbb a szív. Ezt én saját magamról mondhatom, nagyon félek a magamétól, oly rossz. A Biblia mondja: „Felette makacs és gonosz a szív.” Az ő dolgainak egyike az ördög, azért rosszabb az ördögnél. Hány embert találunk, aki mondja: „Nos, nekem alapjában véve jó szívem van. Egy kissé hibás lehet ugyan, de alapjában véve jószívű vagyok.” Ha ti egy kosár felületén olyan gyümölcsöt láttok, mely nem egészen jó, megfogjátok-e a kosarat venni azért, mert ezt mondják néktek: „Az egészséges gyümölcs a kosár alsó részében van.” „Nem, nem” ‒ ti azt fogjátok mondani ‒ „a java kétségtelenül fent van, és ha itten rossz van, akkor alól bizonyára rothadt az.” Sok ember van, aki csodálatos életet él és némely barátai mondják: „Ő alapjában véve jószívű. Lerészegszik ugyan néha, de alapjában véve jószívű.” Ah, ne higgyétek ezt soha! Az emberek ritkán becsültetnek jobbaknak, mint aminőknek látszanak. Ha a pohárnak vagy tálnak külső oldala tiszta, akkor a belseje piszkos is lehet, de ha a külső oldala tisztátalan, akkor mindig biztosak lehettek felőle, hogy a belső oldala nem különb. Legtöbben közülünk az ablakba állítják készleteiket és pedig a jót előre, a rosszat meg hátra. Ahelyett, hogy mentségeket hoznánk fel magunk számára, ami szívünk rosszasága miatt, amikor a törvény lelkünkbe jött, ahelyett inkább hajtsuk meg magunkat és mondjuk: „Oh, a bűn, ‒ oh, a tisztátalanság ‒, a feketeség, rosszaságunknak szörnyű természete!” „A törvény eljött, hogy a bűn megnövekednék.”
A törvény kinyilvánítja a bűn rendkívüli nagy hatalmát az által, hogy a mi természetünknek romlottságát leleplezi. Mi mindnyájan készek vagyunk arra, hogy bűnünk okát a kígyóra hárítsuk, vagy arra hivatkozzunk, hogy a gonosz példának hatalma vitt minket tévedésbe, de a Szentlélek elűzi az álmot azzal, hogy a törvényt szívünkbe hozza. Akkor a mélységnek kútjai felfakadnak, a képek kamarái (Ez.8,12), megnyittatnak, az elesett embernek legbelsőbb lényében lévő, vele született gonoszsága lelepleztetik.
A törvény a gonosznak gyökerébe vág, felfedi a betegség székhelyét és arra tanít minket, hogy a kiütés mélyen bent fekszik. Oh, mennyire elutálja maga magát az ember, amikor látja, hogy minden víz folyása vérré van változtatva és undokság terjed egész lényére. Ő azt tanítja, hogy a bűn nem testi seb, hanem a szívbe való szúrás, azt fedezi fel, hogy a méreg benyomult ereibe, a velőben fekszik és a szív belsejében van forrása. Megutálja magát és szeretne meggyógyulni. A tettleges bűn nem tűnik fel oly rettenetesnek, mint a vele született bűn és annak gondolatára, hogy micsoda is ő, elsápadt, s cselekedetek által való megmentése utáni törekvéssel, mint lehetetlenséggel felhagy.
Miután a kérlelhetetlen törvény így lerántotta az álarcot és a bűnösnek kétségbeejtő állapotát felmutatta, még hatalmasabbá teszi a bűnt, miután ez belénk a kárhozatnak ítéletét mélyen benyomja. A bírói székre ül, pálcát tör és kimondja a halálos ítéletet. Kemény, részvét nélküli hangon mennydörgi e szavakat: „Már el vagy ítélve!” Kívánja, hogy a lélek készítse elő védelmét, és nagyon jól tudja, hogy előbbi kihágásai következtében minden mentségtől meg van fosztva. A bűnös tehát megnémul és a törvény sötét tekintettel felemeli a pokol fátyolát és engedi, hogy az ember a kínokba tekintsen. A lélek érzi, hogy igazságos a szó, hogy a büntetés nem túl szigorú és hogy semmi joga nincs irgalmasságot várni. Remegve, reszketve, öntudatlanul és szomorúsággal telten áll, míglen a teljes kétségbeesésbe hull. A bűnös maga teszi fel nyakára a kötelet, az elítéltek ruhájába öltözködik és királya trónjának lábához dobja magát egy gondolattal csupán: „Én rossz vagyok” és egy imával: „Isten légy nékem bűnösnek kegyelmes!”
A törvény még itten sem hallgat el működésével, mert a gonoszságot még szemmel láthatóbbá teszi az által, hogy a bűn által nemzett erőtlenséget leleplezi. Nemcsak elítél, hanem tényleg öl. Aki azt gondolta egykor, hogy tetszése szerint tehet bűnbánatot és hinni tudhat, az magában sem az egyikhez, sem a másikhoz nem talál erőt.
Ha Mózes veri a bűnöst, akkor ő szétrontja és szétzúzza őt első ütésével, de a másik és a harmadik ütésnél holtként ömlik össze. Én magam voltam ilyen állapotban, úgy hogy ha a menny egyetlen imával megvehető lett volna, nekem mégis elkárhoznom kellett volna, mert éppen oly kevésbé tudtam imádkozni, mint repülni. Ezen felül, ha a sírban vagyunk, melyet számunkra a törvény ásott, akkor úgy érezzük, mintha, érezni nem tudnánk és szomorúak vagyunk a felett, hogy nem tudunk szomorkodni. A rettenetes hegy rajtunk fekszik, mely képtelenné tesz minket, kezeinket vagy lábainkat megmozdítani, és ha segítségért akarunk kiáltani, akkor a hang megtagadja nékünk az engedelmességet. Hiába kiabálta a prédikátor: „Tartsatok bűnbánatot!” A mi kemény szívünk nem akar megolvadni, hiába int minket arra, hogy higgyünk, az a hit, amelyről ő beszél éppen olyan lehetetlen dolognak látszik a mi képességünktől, mint a világegyetem alkotása. A rom valóságban rommá lett. A mennydörgő hang füleinkbe csendül: „Már el vagy ítélve”– egy másik hang követi ezt: „Halva vagy az áthágásokban és a bűnökben”‒ és egy harmadik, még rettenetesebb és szörnyűségesebb, belevegyíti irtóztató intelmét: „A következendő harag, a következendő harag.” A bűnös véleménye szerint, most ki lett dobva, mintegy rohadt hulla, minden pillanatban várja a férget, mely soha meg nem hal, hogy kínoztatni fog és szemeit a pokolban nyitja fel. Most van jelen a pillanat az irgalom számára és mi az elkárhoztató törvénytől a hatalmas kegyelemhez fordulunk.
Figyelmezzél, ó, te keményen megterhelt, elítélt bűnös, mialatt én Mesterem nevében gazdag kegyelmet hirdetek. A kegyelem felülmúlja a bűnt mértékre és működésre nézve. Habár sok is a te bűnöd, de az irgalomnak sok bocsánata van. A bűnök meghaladják a csillagok, a homokszemek vagy a harmatcsöppek számát, de a bocsánatnak egy mozdulata mind megsemmisítheti azokat. A te gonoszságodnak, mint egy hegynek a tengerbe kell vettetnie. A te feketeségednek le kell mosatnia Megváltód vérének tisztító özönével. Figyelj! Én azt mondám, hogy a te bűneid, és én akartam is azt mondani, mert ha te most egy, a törvény által elítélt bűnös ember vagy, akkor éppen ebből a jelből tudom, hogy te az irgalomnak edénye vagy. Oh, pokoli bűnösök, elvetett gonosztevők, még a bűnösök társaságából is kidobottak, ha megismeritek a ti vétkeiteket, akkor van itten irgalom, ingyen, gazdag, megmérhetetlen, végtelen. Gondolj arra, oh, bűnös, hogyha minden bűn, melyet az emberek elkövettek a világ teremtése óta akaratukban, gondolatukban, tetteikkel egy szegény bűnösnek fejére tétetnék, Jézus drága vérének folyama ezt az egész rettenetes terhet elvenné.
De a kegyelem még más egyébben is felülmúlja a bűnt. A bűn megmutatja az ő atyját és azt mondja, hogy az ő atyja ami szívünk, a kegyelem azonban felülhaladja itt a bűnt és megmutatja a kegyelem kezdőjét, a királyok királyát. A törvény követi a bűn nyomát egészen a szívbe be, a kegyelem követi az ő saját eredetét egészen az Istenig. „Mielőtt még teremtetém, Kegyében részesültem én.”
Oh, keresztyén ember, minő áldott dolog a kegyelem, mert az ő forrása az örök hegyekben van. Te bűnös ember, ha te a leggyalázatosabb vagy a világon, mégis, ha Isten ma megbocsát neked, képes leszel arra, hogy származási fádat egészen Jézusig felvigyed, mert egyike leszel Istennek gyermekei közül és Őt fogod bírni mindig atyádul. Úgy képzelem, mintha látnálak nyomorult betörő gyanánt téged a bíró széke előtt és hallom az irgalmat kiáltani: „Mondjad őt szabadnak!” Ő sápadt, béna, hebegő – „gyógyítsd meg őt!” Ő egy gyalázatos fajból való, ‒ lásd én őt felveszem családomba. Te bűnös, Isten gyermeke gyanánt fogad el. Mi az, ha szegény is vagy, Isten mondja: „Örökre enyémnek fogadtalak. Légy az én örökösöm. Itt van a te dicsteljes testvéred, vérkötelékben egy veled Jézus, a te igazi testvéred!” De hogyan történt ez a változás? Oh, nem az irgalmasság ténykedése ez? A kegyelem megnevekedett.
Még nem volt e föld megteremtve, A menny is még nem létezett, Mikor már az Úrnak szerelme
Az én jómra törekedett. Még mielőtt alkottatása, Volt Ő nekem édes Atyám.
A kegyelem visszahelyez bennünket oda, ahol a bűnbeesés előtt voltunk. Ismét: „ahol megnevekedik a bűn, ott a kegyelem sokkal inkább bővölködik,” mert a kimondott ítélet szava visszavonható, de a kegyelem szava soha. Itt állok, s tudom, hogy el vagyok ítélve, de talán még lehet reményem, hogy valami módon felmentenek. Bár az nagyon ritka esetben következik be az ítélet után. De ha megigazulást nyertünk Krisztus érdeme által, nem kell többé félnünk a kárhozattól. Nem kárhozhatok el, ha egyszer igazulást nyertem. A kegyelem teljesen felmentett engemet. Ezután szembeszállhatok a sátánnal, hogy többé ne tegye rám kezét, mert Krisztusban igazolva vagyok. Az igazolt állapot a dicsőséggel változhatatlanul és felbonthatatlanul van egybekötve. „Kicsoda vádolja az Istennek választottit? Az Isten az, aki megigazít. Kicsoda, aki kárhoztatna? Krisztus az, aki megholt, sőt aki feltámadott is, ki az Istennek jobbján is vagyon, ki esedezik és mi érettünk. Kicsoda szakaszt el minket a Krisztus szerelmétől? Nyomorgatás-e, szorongató keserűség-e, üldözés-e, éhség-e, mezítelenség-e, veszedelem-e, fegyver-e? Sőt inkább mindenekben diadalmasoknál feljebbvalók vagyunk azáltal, aki minket szeretett. Most én bizonnyal elhittem, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem hatalmasságok, sem jelenvalók, sem következendők, sem magasság, sem mélység és semmi egyéb teremtett állat el nem szakaszthat minket az Istennek szerelmétől, mely van a mi Urunk Jézus Krisztusban. Oh, te szegény elkárhozott bűnös! Vajon nem lelkesít-e, s nem szeretteti-e meg veled a szabad kegyelmet? Azon vétségeid, melyek eltöröltettek, soha többé téged ne terheljenek. Az evangéliumi megigazulás nem arminiai, nem látszólagos, melyet ismét fel lehet függeszteni, ha a jövőben eltérnénk is. Nem, a már egyszer kiegyenlített tartozást nem lehet kétszer követelni, a már egyszer elszenvedett büntetést nem lehet még egyszer kiróni. Megmentve! Megmentve! Megmentve! Egészen megmentve Isten kegyelme által, minden félelem nélkül haladhattok keresztül a világon.
De még egyet. Éppen úgy, ahogyan a bűn beteggé, gondba merültté és szomorúvá tes, úgy tesz a kegyelem örvendezőbbé és szabadabbá. A bűn az embert fájdalmas szívvel gyötri, ami olyanná nem lesz, mintha a világ el akarná nyelni, vagy hegyek omlanának feléje, hogy azután rá essenek. Ezt műveli a törvény. A törvény szomorúságot okoz, a törvény megnyomorít minket. De halld csak bűnös! A kegyelem leveszi érzületedről a bűn nyomasztó működését. Ha hiszel az Úr Jézus Krisztusban derült szemmel és megkönnyebbült szívvel hagyod el ezt a helyet. Oh! Még nagyon jól emlékszem arra a reggelre, mikor beléptem egy kis imaházba oly nyomorultan, amilyenné a pokol csak tehetett ‒ romlottan, elveszve. Voltam én azelőtt is kápolnákban, ahol a törvényről beszéltek, de az evangéliumról nem hallottam. Úgy ültem, mint valami lebilincselt és fogoly bűnös. Megjött az Isten igéje, én pedig szabadon távozhattam, mint kegyelemben részesült bűnös. Habár oly nyomorultan mentem be oda, mint a pokol, vidáman és emelt fővel jöhettem ki onnan. Feketén ültem ott, de fehérebben távoztam, mint a tiszta hó. Az Úr így szólt hozzám: „Ha bűneid által olyan vagy is, mint a piros festék, fehérebb leszel a hónál.” Miért ne lennél te is testvérem ennek osztályrészese, ha most elismered, hogy bűnös vagy? Egyebet nem kíván tőled, csak azt érezzed át, hogy szükséged van reá, ezt ha megtetted, azonnal elébed tűnik Jézus vére. „A törvény pedig bejött, hogy a bűn megnevekednék.” Megbocsáttattak bűneid, ezt higgyed. Igaz az, hogy te meg vagy mentve.
Végre még, szegény bűnös, alkalmatlanná tett a bűn a mennyországba jutásra? A kegyelem alkalmas társává fog tenni téged a Serafoknak, és a tökéletesen megigazultaknak. Te, ki ma még el vagy veszve és a bűn következtében tönkre vagy téve, majdan egy napon koronát viselj, aranyhárfa pengjen kezeid között és a legmagasabb trónja mellett foglalj helyet. Oh, te iszákos, gondold meg azt, ha megbánod bűneidet, akkor korona vár a mennyben tégedet. Ti legnagyobb bűnösök, legelvetemedettebbek és legméltatlanabbak, érzitek-e a törvény kárhoztatását szíveitekben? Ha igen, akkor a Mester nevében meghívlak benneteket, fogadjátok el az Ó vére által a megbocsátást. Ő szenvedett helyettetek ő lakolt meg vétkeitek miatt. A törvény csak fenyítőmestered, hogy téged Krisztushoz vezessen. Vessed magadat eléje, hullj a mentő kegyelem karjaiba! Nem kívántatnak cselekedetek, az sem, hogy alkalma legyen valakinek, jogosítvány sem kell, sem egyéb tett. Üdvözölve „Elvégeztetett!” lesztek annak nevében, ki ezt mondta:

Törvénytől mentem, oh, boldog élet! El van törölve már minden vétek; Megváltott Krisztus érvényesen,
Elég a vére teljesen! Egy mindenekért, Bűnös, oh, értsd meg! Egy mindenekért Testvér, oh, higgyed!
Megváltott Krisztus érvényesen, Elég a vére teljesen. Üdvözítőnkben kárhozat nincsen; Amit igére, teljesül minden. Jöjjetek hozzám, szól kegyesen, Elég a szava teljesen.
Egy mindenekért stb.

Istennek népe, hivatva vagytok, Dicső örömre, kicsinyek, nagyok. Teljes a váltság ti értetek,
Részes ebbe mindenitek. Egy mindenekért stb.