Az örök ítéletnek tana, melyről most akarok beszélni, bizonyos okok miatt adatik elő nékünk. Pál látta a keresztyének között az ítélet tételnek igen gyakori szokását. Sejtem, ha Pál most közénk jönne, nem találna erre vonatkozólag nagy különbséget. Akkor a megtérteknek többsége zsidó volt és előbbi vallásos szokásaikat behozták a keresztyén gyülekezetbe. Azok, akik buzgósággal megtartották a szertartási törvényt, azt vélték, hogy lelkiismeretük ellen tesznek, ha a törvénynek főpontjait továbbra is nem töltik be, s habár bizonyos szokásokat felhagytak, melyek látszólag eltörülettek, mégis másokat megőriztek, mint például bizonyos böjti napokat és ünnepeket. Némely őszinte, de gyenge hívők félve fordítottak nagy figyelmet arra, amit esznek és a tiszta és tisztátlan ételek törvényes különbségét akarták fenntartani. Egyidejűleg voltak az egyháznak olyan emberei, kik nagyon helyesen ezt mondták: „Krisztus eljövetelével eltöröltetett a régi szövetség, azok az ünnepnapok mind előképei és árnyékai a Krisztusban rejlő valóságnak. Nem mutatta-e meg Péternek az Úr ‒ a körülmetélkedés prédikátorának ‒, hogy immár semmi sem utálatos vagy tisztátalan!” Az erős hittel bíró férfiak dorgálták gyengébb hitű testvéreiket, hogy babonásak és ezáltal a rabszolgaságnak igáját veszik fel magukra. Nem viszonzák-e a gyengébbek, „mi nem vagyunk babonásak, mi lelkiismeretesek vagyunk, míg azonban ti nagyon is tág tért hagytok magatoknak és azáltal megbotránkoztattok minket.” Így elítélték a gyengék az erőseket és szabadságukat majdnem zabolátlanságnak mondták, míglen az erősek lenézték a gyengéket és szinte kételkedtek benne, hogy a Krisztus szabadságába volnának. Mind a kettő tévedett, mert elítélték egymást. Pál, ki határozottan ellene volt a zsidóskodó pártnak és minden tekintetben tisztán és egyesen a keresztyén szabadságnak nemes ösvényére lépett, mégis annyira át volt hatva mesterének lelkétől, hogy kész volt mindenkinek mindene lenni, s mivel látta a viszálykodásnak komoly veszélyét, holott a szeretettől kellett volna áradni mindennek, a pártoskodók közé állott és azt mondta: „ne ítéljétek egymást! Mi közötök az ítélkezéshez? Van egy jövendő ítélet.” A jövendő ítéletet azzal a szándékkal említette, hogy annak hatalmas befolyása által ama könnyelmű mulatságtól, mellyel magukat egymás ítélgetésébe ártják, miután ez egyébre nem is vonatkozhat, elvonja, mert hiszen a bíró már az ajtó előtt van.
Maradjunk egy pillanatra ezen gyakorlati pontnál és lássuk, hogyan kárhoztatja Pál az ítélet lelkét. Először az értelemre nézve természetellenesnek mondja azt. „Te pedig miért kárhoztatod a te atyádfiát? Miért utálod meg a te testvéredet? Hiszen ő, akit te megítélsz és megutálsz, a te testvéred! Te tévhitünek nevezted a gyengét, pedig ő a te testvéred. Az erőst zabolátlannak nevezted, mert élvezi szabadságát, de hát ő a te testvéred.” Ha mi ítélni akarunk, akkor ítéletünknek tárgyai bizonyára ne azok legyenek, akik velünk a szellemi rokonság kötelékeivel vannak összekötve. Vajon nem egy családot képeznek-e a hívők mindnyájan a Krisztusban? Bárhol is találjuk a baj gyökerét, mindig ezen van a fennlévő egységet meggyőző alap. Miért akarod te torkon ragadni testvéredet, őt ítélőszéked elé cipelni és azt tenni, hogy ő előtted, testvér előtt, feleljen és hogy azután elítéljed? Vajon egyik testvér elítélje-e a másikat? Hogy oda kint a világ ítéli a keresztyéneket, azt érjük, mert a világ gyülölte ami Mesterünket és gyűlölni fog minket is, de a keresztyéni társaság megszentelt körén belül legyen kölcsönös tisztelet, s egyik a másikat védje; azon fáradozzunk inkább, hogy a gyengeségeket mentegessük, nem pedig, hogy a tökéletlenségeket felfedezzük. Legyen tőlük távol a hibáknak feltalálása ott, ahol azok nem léteznek. Adná Isten, hogy a tökéletes szeretet elűzné az összes egymás ellenes rosszindulatot, és hogy egymás iránt bizodalmunk lenne, mert Krisztus ami Urunk ami testvéreinket éppúgy meg akarja tartani, amint minket is meg akar tartani.
Ez a keresztyének közötti ítélettétel tehát első sorban természetellenes, azután az ítéletnapnak idő előtti volta. Eljő majd egy nap, amikor az emberek megítéltetni fognak, egy jobb módszer szerint, mint az a módszer, amely szerint ti ítélni tudtok vagy én ítélni tudok. Hogy merészelünk mi Istennek nagy ítélőszékét helytelenül utánozni, amikor önmagunk lépünk a trónra és ama rettenetes órának ünnepélyes cselekményének egy próbáját adjuk elő? Az ítélet elég gyorsan fog eljönni, legyen az Úr nékünk kegyelmes ama napon. Testvérem, miért kell néked ravaszkodnod az
által, hogy magad állsz fel a trónra? Nem tudja-e Isten maga véghezvinni munkáját? „Enyém a bosszúállás: én megfizetek kinek-kinek.” ‒ mondja az Úr. Nem kell azzal tölteni el időnket, hogy állandóan a konkoly és búza közötti válogatást keressük. A konkoly, melyről az Üdvözítő ama hasonlatban beszélt, oly annyira hasonlított a búzához, hogy az emberek nem bírták egymástól megkülönböztetni, s azért így hangzott parancsa: „Hagyjátok mind a kettőt egymás mellett nőni egészen az aratásig.” Aratáskor majd megadja az utasítást az aratóknak, hogy a valódi búzát attól, ami annak csupán utánzata volt, elválasszák. Ami minket illet, úgy áll az, hogy a szenteknek kell megítélni a világot, de a jelenvaló időre ez a parancsolat: „Ne ítéljetek idő előtt.” Mi tudunk választást tenni a külsőleg gonosz és külsőleg tiszta között azon jelek szerint, melyeket Isten adott, mint például ezek: „Gyümölcseikről ismeritek meg őket;” és „Valaki nem szereti az Úr Jézus Krisztust, az átkozott.”
Mint a gyülekezet becsületének őrei kötelesek vagyunk ezeket a szabályokat megtartani, de testvér és testvér között, kik lényegtelen dolgok felett különbözőképen gondolkodnak, keresztyén és keresztyén között, amidőn mindenki a maga lelkiismeretének engedelmeskedik, nem kellene egymást megítélni. Jöjjetek ide, testvérek! Van itt elég munka mindenitek számára, hogy a nagy hálót a partra vonjátok. Mit cselekesztek ti? Arra igyekesztek, hogy a jókat a hajóba hozzátok és a rosszakat eldobjátok? Ezt a munkát később lehet lesz megtenni, de most engedjétek, hogy a hálót a partra hurcoljuk. Húzzátok testvérek teljes erőtökkel! Nemsokára el fog jönni az idő, amikor halászkodásunk eredményével számolhatunk és a hamisakat az igazaktól elszakasztjuk.
De nemcsak megelőzzük az ítéletet, hanem Krisztus hivatalába és jogaiba tolakodunk, amikor a szenteket elítéljük. „Nékünk mindnyájunknak meg kell jelennünk a Krisztus ítélőszéke előtt!” – ez az igazi itélőszék. Milyen gyakran kellett nékem az én embertársaim ítélőszéke előtt megjelennem. Néha megtámadják a mi mozgalmunk alapjait, máskor ami cselekedeteinket, vagy beszédmodorunkat, vagy módszerünket a gyülekezet ügyeinek gondozására vonatkozólag. Jól van, hiszen csekély dolog az az emberek ítélőszéke előtt megjelenni. Tartózkodhatnánk is a megjelenéstől, mert az ember nem a mi Urunk és mi nem vagyunk kötelezve meghívását követni.
Honnan jön az hát, hogy annyi testvér azt véli hinni, hogy ő az úr és Isten szolgáit elítélheti? Én ismerek néhány keresztyén embert, kik nemcsak ítéletet és pedig igen kemény ítéletet tesznek mindenki ellen a tények szerint, melyek tudomásukra jutnak, de minden tények nélkül olyanokat tételeznek fel emberekről, melyeket sohasem láttak, és telve vannak keménnyakúsággal azok iránt. Némelyek elcsavarják a szavakat olyan véleményekké, melyeket az, aki a szavakat használta, soha magáénak nem vallott, mások ismét a szó téves értelmének mentése nélkül, leülnek és gonoszt gondolnak testvéreik felől. Álmodoznak, hogy kevésre való becsüléssel bántak velük és azután kemény ítéleteket tesznek. Képzeljétek be magatoknak, hogy rosszul bántak veletek és akkor azután azt fogjátok gondolni, hogy minden bosszúból lett ellenetek téve, mire aztán magatok fogtok gonoszt gondolni másokról. Vannak emberek, akiknek nagy tehetségük van pletykálkodni, s ezek beszédeik által elhitetnek titeket, hogy Sodomában és Gomorában éltek vagy talán magában Tófetben. Azt a félelmet idézik fel bennetek, hogy mindenki, akinek bizalmat ajándékoztok, egy nyomorult csaló, hogy mindenki, aki buzgó, az jutalomra vágyó, hogy minden prédikátor nyilvánosan azt prédikálja, amit titokban nem hisz, hogy minden szabadelvű adakozó csak kevélységből adakozik, hogy ti valósággal egy olyan helyen éltek, ahol Iskariotes Judásnak nemzetsége tízezerszeresen megnagyítva látható. Ágyba megy az ember, de nem tud aludni, miután ilyen fülbesúgóval beszélt. Vigaszul szolgálhat az, hogy az ő csudálatos felfedezésükben semmi igaz nincsen. Ezek a rágalmi állítások nem egyebek, mint az ítéletnek alacsony fokú bohózatjai. Miért csinálnak belőlük olyan sokat? Miután ti és én megtettük azt, amit tudtunk, hogy majmolt ítélőszéki ülést tartsunk és ezt meg azt a férfit előhívtuk, micsoda egy dolog ez? Legjobb esetben gyermekjáték, és ha gonosz dolog ez, akkor ez erőszakos átvétele Krisztus Jézus jogainak, ki egyháza középpontján egyedül uralkodik, mint törvénytevő, s aki bizonyos idő múlva mint bíró az égnek felhőin fog ülni, s a világot igazságban megítéli.
Az apostol keményen szól a keresztyéni gyülekezetben lévő dorgálás keresésnek gonosz lelke ellen, s hogy halálos csapást mérjen ellene, ezt mondja: „Minden szükségtelen, nem kell egymást ítélnetek, mert mindketten, testvéred és te magad, az Isten ítélőszéke előtt fogtok állani. Nincs szükség a te ítéletedre, mert ha egy némely ember értéktelen, akkor a bíró majd el fogja őt ítélni, nem kell bele avatkoznotok a Mindenható dolgaiba, jobban fogja rendezni az emberek ügyeit, mint ti ezt tudjátok.”
De még többet! A ti ítéletetek haszontalan. Sokkal jobbra fogjátok fordítani időtöket, ha meggondoljátok, hogy ti, kik oly pontosak és szigorúak tudtok lenni, miután itten egy hibára, amott meg egy másikra mutattok, magatok is egy nem tévedhető szem által megvizsgáltatni fogtok. A ti saját számadó könyveiteket be kell küldeni és ezek pontról-pontra meg fognak vizsgáltatni s azért jól nézzétek meg saját magatok dolgait. Ha ti saját szívetek felett őrködtök, „amelyből az élet jő”, ha ti saját nyelvetek felett vigyáztok és megzabolázzátok azt, és így egész testeteket uraljátok, ha a jó cselekedetre való alkalmakat felhasználjátok, ha ti Uratok szemére tekintetek, miként a szolgáló az ő asszonyára tekint, akkor valami olyat cselekesztek, ami jobban fogja kifizetni magát, mint másoknak bírálgatása, és inkább fog szolgálni az Isten dicsőségére, a gyülekezet nyereségére és a ti saját lelketeknek vigasztalására. Igy zár az apostol miután ‒ az eredeti szövegnek legteljesebb fordítása szerint mondja: „Minden egyeseknek közülünk Önmagának kell számot adni Istennek.”
Fivéreim, nővéreim, elétek hozom ezeket az igazságokat, mert ezek a Krisztusban való testvérek részére vannak meghatározva és nem annyira a külső világ számára. Ezek azok, akiknek hitük van és a szeretet háztartásában élnek, kiknek az óvó szó adatott, hogy ne ítéljenek, és alap gyanánt elénk adatik az, hogy közülünk minden egyesnek magáról számot kell adnia Istennek. Nem tudom, hogy különös szükségtek volna a barátságtalan ítélgetéstől való óvásra, de tudom, hogy szükségtek lehet, mint más gyülekezeteknél is szükségük volt. Nagyon háládatos vagyok, hogy nékünk nem sokat kellett szenvednünk ettől a nagy bajtól, de mégis előfordul ez kisebb-nagyobb mennyiségben minden keresztyénnél. A múltkor olvastam egy érdekes iratot, a János jelenések könyve feletti megjegyzést, mely képet szolgáltat kezembe. A szerző megpróbálja magyarázni, hogy miért nincs Dán nemzetsége megnevezve a jelenésekben azok között, akikből tizenkétezer van kiválasztva. Minden más nemzetség ott van, de Dán hiányzik és helyébe Manasse van téve. A szerző azt mondja, hogy azért, mert ,,Dán” annyit jelent, mint „ítélet” vagy „egy, aki ítél.” „A gonosz gondolatok (Jak.2,4.) eme bírái” sok bajt okoztak Izráelnek minden időben. Nem féltek attól, hogy testvérüket megítéljék és megvessék, minden-mindent megítéltek, önmagukat kivéve. Mindazokat, kik nem mondták ki az ő sibboletjüket és nem láttak mindent hasonló világításban, mint ők, eretnekek gyanánt ítéltek el, kiket nem lehetett tűrni, hanem amennyire erejökben állott, megvetni kellett. Hiába van megírva, hogy: „Ne ítéljetek idő előtt, míglen eljő az Úr, aki világosságra hozza azt, ami el van rejtve a sötétben, hogy a szívek gondolatját felfedje.”
Ezen nemzetségbeli elődeikhez hasonlóan rókákat és tűzcsóvákat használtak ezek és igen gyakran meggyújtották szomszédaiknak álló gabonáját, tehát oly cselekedetet követtek el, melyet mi még egy Sámsonnál sem dicsérhetünk. A rókákhoz és tűzcsóvákhoz való ezen előszeretet még a mai napig is szerencsétlen módon tovább fejlődött Dán magvában. Így azután mi Dán az ítélő helyet Manassét kaptuk, aki elfelejt egyet, aki bár elvettetett testvéreitől, az ő sértegetéseiket megbocsátja és elfelejti, mi pedig ezt igen jó cserének tartjuk és az új jeruzsálemi hazában, ahol többé nem lesznek semmi hibák, Dán „az útban tévő kígyó” vagy „a fiatal oroszlán” sem munkát, sem helyet nem fog találni. Ha valaki a Dán nemzetségbeliek közül valók ezt hallják vagy olvassák, kérjenek kegyelmet, hogy szokásaikat és természetüket megváltoztassák.
De most magához a tanításhoz jövök, a jövendő ítélet komoly tanához. Bár nyomná ezt be Isten szíveinkbe! A mi gondolataink most a jövendő ítéletre lesznek terelve és mi figyelembe vesszük először, hogy ez az ítélet általános lesz. Mert mi mindnyájan Isten ítélőszéke előtt fogunk állani. Egy ítélet fog tehát jönni az emberek minden osztálya ellen, ama erős testvér ellen is, aki az ő keresztyéni szabadságának ismeretében oly messze ment, amennyire csak tudott, talán tovább annál, amint mennie kellett volna. Ő azt ítélte, hogy igaza van, de azért Krisztus ítélőszéke előtt kell állania. De a gyenge testvér ellen is jön ítélet. Ő néki, aki oly aggályos és gondos volt, nem kellett volna a másikat megrónia, aki magát szabadnak érezte lelkiismeretében, mert ő maga is Isten ítélőszéke előtt fog állni. A jámborságnak semminemű magas volta sem fog minket ama utolsó komoly vizsga elől elrekeszteni és semmi gyengeség sem fog mentségül szolgálni. A tíz talentummal bíró férfiúnak épp úgy mint az egy talentummal bírónak számot kell tennie. A gyenge keresztyének Istennek kegyessége folytán megóvatnak némely próbáktól, de nem ez az utolsó próba, mert nékünk mindnyájan önmagunk által kell számot adni Isten előtt, az erősnek és a gyengének egyaránt. Azok a férfiak, kik a gyülekezetben hivatalt viselnek, felelősök lesznek ezért, amint Pál apostol a zsidókhoz írott levele 3. rész, 17-dik versében mondja: „Mert vigyáznak ők a ti lelkeitekért, úgy mint számadók”. És ismét: „Mert íme, más nem kerestetik a sáfárokon, hanem hogy híveknek találtassanak. De az Úr az, aki engem ítél”. Meghajlított térdekkel kellene nékem részvét iránt könyörögnöm nálatok, miután oly nagy gyülekezetnek kell prédikálnom és annál nagyobbnak is oda kint, amelynek hetenkint a sajtó útján prédikálok. Jaj, nekem, „kicsoda itten alkalmas?” Ki fog ilyen állásban hűnek találtatni? Én azt gondolom, hogy minden prédikátor könnyes szemekkel kiálthatna hozzátok „Testvérek imádkozzatok értünk!” Az én legfőbb óhajom, hogy az emberek vérétől tisztán maradjak. Ha haldoklásomkor mondanom lehet, mint Foksz György mondotta: „Tiszta vagyok, tiszta vagyok”, ez volna úgyszólván az egész mennyország, amit én kívánhatnék. Oh, bár tudhatnánk prédikátori hivatalunkat helyesen teljesíteni és képesek lehetnénk számot adni arról, mint Pál mondta: „A nemes harcot megharcoltam, a hitet megtartottam”. Ez az én lelkemnek vágya.
Igen, de nemcsak a prédikátorok, diakonusok, vének és olyanok, kik magas állást foglaltak el a gyülekezetben, fognak megjelenni Krisztus ítélőszéke előtt, hanem a gyülekezet legkisebb tagja is, s még azon titkosak is, kik soha sem próbálták meg, hogy csupán tagokká váljanak.
Nem lesztek képesek magatokat mindenkorra eltitkolni. Az egy talentummal bíró embernek az ő ura elé kell idéztetnie éppen olyan biztosan, mint a másiknak, aki tízzel bír, s mindegyiktől számadás fog kivántatni. A mi Urunknak példázatában a királynak saját szolgái azok, akik eléje hívatnak. „Ezen szolgáknak ura számot kért tőlük.” A mi Urunk minden egyes szolgájához ezt fogja mondani: „Adj számot sáfárságodról!” „Isten megítéli az igazat és az istentelent”, „Mi nékünk mindnyájunknak meg kell jelennünk Isten ítélőszéke előtt”. Nincs időm, sem helyem ezen ítélet különbözőségeibe belemenni az igazak és istentelenekre vonatkozólag, csupán egy tényre szorítkozom, hogy az egész emberi nemzetség meg fog ítéltetni az Úr szava szerint (Róm.2,5‒11): „A haragnak napjára és az Isten igaz ítélete megjelenésének napjára. Ki megfizet mindennek az ő cselekedetei szerint. Azoknak, akik a jó cselekedetben való állhatatossággal dicsőséget, tisztességet és halhatatlanságot keresnek, megfizet örök élettel. Azoknak pedig, akik versenyesek és akik nem engednek az igazságnak, hanem engednek a hamisságnak, megfizet hirtelen búsulással és haraggal.
Nyomorúság és szorongató veszedelem lészen minden gonoszcselekedő ember lelkének; zsidónak először, azután görögnek. Dicsőség pedig, tisztesség és békesség minden jó cselekedőnek, zsidónak először, azután görögnek. Mert nincsen Isten előtt személyválogatás”.
Oh, minő sűrű tömeg fog az ítéletre összegyülekezni minden nemzetségből, népből és nyelvből! Minden korú személyek. Ti fiúk és leányok és ti, kik hosszú életet éltek keresztül. Királyok és fejedelmek ott lesznek, hogy az ő fontos számadásaikat átadják; tanácsosok és bírák, hogy bírájuknak megfeleljenek, azután pedig a szegények és szomjazók sokasága, s azok, kik Istent elfelejtették és lelkeiket elhanyagolták, mindnyájunknak ott kell lenni. Általános ítélet az, János mondja: „Látám a halottakat, nagyokat és kicsinyeket állani az Isten előtt”. Mindnyájának, a juhoknak és a bakoknak a nagy, őket szétválasztó Pásztor előtt össze kell gyülekezniük. Mind a ketten, az okos és a bolond szüzek hallják meg az éjféli kiáltást. A kősziklán lévő háznak és a fövényen lévő háznak egyugyanazon módon kell az utolsó rettenetes vihar által kipróbáltatnia, a konkolynak és a búzának érnie kell, a rossz és a jó halaknak ki kell olvastatniok a hálóból, mialatt a kint lévő tömegek, a népek, akik Istent nem ismerték, mindnyájan kivétel nélkül remegéssel fogják hallani a rettenetes ítélőszék elé való rendelésüket.
Úgy a szenteknek, mint a bűnösöknek ‒ de persze igen különböző módon ‒ meg kell ítéltetniök a könyvek szerint. Így szól az Úr szava: „Mindnyájunknak meg kell jelenni a Krisztus ítélőszéke előtt, hogy minden egyes elvegye, amint a testben cselekedett, ahhoz képest, amit cselekedett, vagy jót vagy gonoszt”. Az igazakra nézve, az ítélet, amit tettek, teljes igazság lesz, mert tetteiket bizonyítvány gyanánt kell tekinteni, hogy ők valóban Istennel kibékülve voltak. A bíró ezt fogja mondani: „Jöjjetek, Atyámnak áldottai, bírjátok az országot, mely készíttetett néktek a világ fundamentumainak felvettetése előtt”. És azután követi ezt a bizonyság: „Mert éheztem és ennem adtatok, szomjaztam és innom adtatok”. Ezek a gyümölcsök bizonyságul szolgáljanak arra nézve, hogy ők Krisztusban voltak. Bizonyság, hogy a hit által megigazultak, ellenben a másik oldalon az istentelenségnek savanyú és keserű gyümölcsei bizonyságai lesznek annak, hogy nem Istentől voltak azok plántálva. „Éheztem és nem adtatok ennem, szomjúhoztam és nem adtatok innom, beteg és fogoly voltam és nem látogattatok meg engemet”. Nem kell félnünk a jövendő ítélettől, ha tudjuk, hogy Krisztusban vagyunk, mert: kicsoda fél az ítélőszék korlátai elé lépni, ha tudja, hogy a legmagasabb tekintélytől készséggel felmentettnek van nyilvánítva? A krisztusi biztonság tökéletes; mert nem lesz vádló ott. Egy-egy szentnek hitbeli igazsága oly tündöklő lesz, hogy egyetlen vádló sem fog jelentkezni. Halld! A hírnök hallatja a kihívó szót: „Kicsoda kárhoztatja Istennek választottit?” Az egész ítélőszéki udvaron át hangzik ez, Isten pedig jelen van, a hű és mindenlátó Isten. Kárhoztatja-e őket? Távol legyen. „Ő Isten, aki megigazít.” Az udvaron kívül felhangzik a szó: „Kicsoda akarja kárhoztatni Istennek választottát?” Halljátok ezt a mennyben és az angyaloknak, kik minden egyes hívő pályafutása felett őrködtek és látták, hogyan futott az célja felé, nincs panaszuk. A kihívás meghallatszik a pokolban, hol az ördögök gyűlölik az istenfélőket, de nem merészkednek ellenök egy hazugságot kovácsolni. Boldog az, aki mondhatja: „Eltétetett nékem az igazságnak koronája, melyet megad nékem az Úr ama napon, amaz igaz bíró”. Figyeljétek meg: Ő azt, mint bíró akarja megadni és pedig ama napon. Kicsoda féljen tehát az ítélet elé lépni, ha az a vád elhallgattatik és jutalmat lehet várni?
De ti még azt is mondjátok, hogy a hívő ember vétkezett. Igen, de ez a bűn megbocsáttatott, s néki igazsága van, amellyel a törvényre válaszolni tud. Mielőtt én bezárnám beszédemet, megmutatom néktek, hogy miként ítéltetett el már a keresztyén ember, s dolga hogyan lett eldöntve és az ítélet, a lényegesebb rajta már végrehajtatott úgy, hogy az elkárhoztatás már többé nem lehetséges. Azért van ez a második kihívás: „Ki akarja elkárhoztatni?” A bíró az az egyedüli, aki elkárhoztathat, mi pedig biztosak vagyunk abban, hogy Ő ezt nem akarja, mert Krisztus itt van, aki meghalt, sőt még több, aki feltámasztatott, aki Istennek jobbján van és közbenjár miérettünk”. Ne remegjetek tehát azon tan mellett, hogy mindnyájunknak meg kell jelenni Krisztus ítélőszéke előtt, hanem imádkozzatok, hogy mi nékünk miként János mondja: „Az Úr Jézus titeket megtarthat ártatlanul és állathat az ő dicsőségének eleibe fedhetetlenségben, nagy örömmel”.
Egy sem kerüli el az ítéletet. Nem lesz a naptárban elhagyva semmi, Ádám nemzetségének minden lénye önmagáért köteles felelni. „A földnek királyai és a nagyok, a főemberek, az erősek, minden szabados és minden szolga” kénytelen lesz annak arcát látni, aki a trónon ül. Kénytelenek leszünk megjelenni, miként az emberek a törvény előtt megjelenni kötelesek, ha büntetés terhe alatt meghagyatik nékik a megjelenés. Az Úr Jézus szava az: „Íme, én eljövök hamar és az én jutalmam velem van, hogy megfizessek mindenkinek az ő cselekedetei szerint”. Oh, milyen kedvetlenül fognak megjelenni ezen trón előtt a lázadók! Fáraó, te néked Mózesnél nagyobbat kell meglátnod! Herodes, te neked azt az ifjú gyermeket a trónon kell meglátnod. Júdás, te felakasztottad magad, hogy a lelkiismeretednek ítélete elől megszabadulj, de Istenednek ítélete elől semmi módon meg nem menekedhetel. Habár hatezer esztendő múlt el, amióta az emberek meghaltak és testeik már egészen elenyészhettek, mégis, mikor a kürt a tiszta és éles hangot adni fogja, újból meg kell elevenedni testeiknek és mindnyájoknak elő kell állaniok, hogy minden egyes önönmagáért feleljen ama nagy törvényszéki ülésen a minden világok birája előtt, aki mindenkivel az igazságnak megfelelően fog bánni. Hajoljunk meg ama komoly igazság előtt, hogy Isten egy napot meghatározott, amelyen igazságban megítéli a világot azon férfiú által, akit erre rendelt.
A második igazság ‒ melyet akként kell előtérbe hoznunk, a mennyire csak bírjuk ‒ az, hogy ez egy személyes ítélet lesz mindenki számára. Ez annak magva, amit az apostol mond: „Mindegyik önnönmaga ad számot Istennek.” Az ítélet nem összegezett, választatlan módon fog véghez menni, nem egy nemzetség vagy egy törzs ellen, de minden egyesnek külön állania kell, és a letett számadás nem egy családtól vagy egy egylet részéről fog megtörténni, hanem minden egyes ember részéről önnön magáért. Figyeld meg ezt gondosan, óh, ember! Minden egyesnek közülünk számot kell adnia az ő saját eljárásáért, az ő saját gondolataiért, az ő saját szavaiért, az ő saját véleményeiért, de nemcsak ezekért, hanem önönmagáért is. Mindenkinek számot kell adnia az ő szívének állapotáról, az ő kedélyének érzületéről Isten előtt, vajon tartott-e bűnbánatot, vajon hitt-e, vajon szerette-e Istent, vajon buzgó volt-e, vajon igaz, vajon hű volt-e? Ha a számadás csak az eljárásokra, szavakra és gondolatokra vonatkoznék, már akkor is elég komoly volna, de minden egyes embernek önmagáról kell számot adnia, arról éppen úgy, ami ő volt és arról, amit tett; arról, ami az ő szívében volt éppen úgy, mint arról, ami abból kijött az ő cselekedeteiben. Oh, minő kihallgattatás lesz ez!
Azután számot kellett adnunk mások felett való ítélkezésünkről. Nem arról kell nékünk majd felelnünk, amit ők cselekedtek, hanem, hogy mi merészeltük őket bírálgatni és elítélni. Gondoltatok-e valamikor ti erre, ti, akik másokat ítéltek, hogy ez által felállítjátok a mértéket, amely szerint ti magatok lesztek elítélve? Azt találom rendesen, hogy azoknak, akik mások iránt a legszigorúbbak, maguk iránt nagy engedékenységre van szükségük és elvárják azt, de nem úgy lesz az utolsó napon, mert így áll ez megírva: „Amily ítélettel ítéltek, olyannal fogtok ítéltetni.” Mi könnyű lesz a dorgálókat az utolsó napon megítélni! A bírónak csupán azt kell mondania: „Ők már maguk ítélték el magukat: saját hibáikat ítéltek el, ha azokat másokban meglátták, saját hibáiknál kisebbeket a legélesebb ítélettel illették. Az ő saját szájukból vegyétek az ítéletet és tova menjetek.” Néktek más emberekért nem kell majd semmi számot adni, de magatokért kell ezt tenni, még pedig arról, amiképpen ti másokat ítéltetek. Az utolsó számonkérés egészen egyéni lesz.
Az én leckém szerint a számadás teljes alárendeléssel lesz összekötve. „Oly igaz, amint én élek ‒ mondja az Úr – nékem hajoljon meg minden térd.” Te ma mondhatod: „Nem érdeklődöm Isten iránt”, de majd érdeklődnöd kell. Amint igaz, hogy Isten él, néked meghajolnod kell! Te mondhatod: „Mi közöm ahhoz, amit a Biblia mond?” De közöd lesz ahhoz, oly igaz, mint Isten él, és ez a legerősebb bizonyosság mindennél, ami csak lehet. Isten megesküdt és kijelentette, hogy uralmát el kell fogadnod. Jobban tennéd, ha azonnal meghajolnál, mert vagy meghajolnod vagy megtörnöd kell. Isten azt akarja, hogy uralma az egész emberiségtől elismertessék. Nem ő készített-e minket? Nem néki köszönünk-e mindent? Ő nem akarja, hogy trónjának jogai általunk mindenkor tagadtassanak. Ő mindenek Ura s maga magára esküszik, hogy minden térdnek meghajolnia és Őt elismernie kell. Oda kell jönnöd barátom. Be kell akkor ismerned, azt mondja a lecke. Ez alatt értem, hogy be kell majd ismerned, hogy Isten a te Urad és Mestered
és joga van szolgálatodra. Törvényeit meg kellett volna tartanod, s hogy te, miután vétkeztél, igazságtalanságot követtél el és úgy tettél, amiként tenned nem kellett volna. Ettől a beismeréstől nem lész te képes magadat visszatartani. Oh, hogyan fognak az istentelenek nyelvökbe harapni, ha kényszerittetni fognak oktalanságukat és igazságtalanságukat beismerni! De minden egyes ember szájából kell annak kijönnie. Ha Isten a maga ítéletét kimondja és az istentelenek a pokolba küldetnek, akkor saját maguk bizonyságot tesznek arról, hogy Isten igazságos, ha elítéli és megbünteti őket. A pokolban lévő elveszetteknek szava az, hogy ők a poklot megérdemlik és ez valósággal a poklok pokla, hogy ezen kínnak igazságos voltát, mely mint engedetlenségüknek következményei reájuk jő, nem tagadhatják. Isten azt célozza, hogy mi Őt, vagy ebben az életben, vagy a halálban igaznak nyilvánítsuk, még pedig azáltal, hogy beismerjük igazságos voltát.
Hozzátok fordulok, szeretett hallgatóim, azon kérdéssel: készen van-e számadástok, melyet Isten előtt le kell majd tennetek, vezettetek-e egyáltalában számadást? Néha, ha az emberek a törvény előtt megjelennek, kimondják, hogy nincsenek könyveik, és ez mindig rossz jel. Tudjátok, hogy mit tart e felől a bíró. Van-e merészségtek magatokat megvizsgálni és a kérdésekre feleleteket adni? Tudtok-e számot adni a ti háztartástokról? Jól vezettétek azt, vagy talán nagy dolgokat vezettetek be a bevételi oldalra, melyet a kiadási oldalra kellett volna írni? Csalástok majd fel fog fedeztetni, mert a nagy számadásvezető mindent át fog olvasni, a tévedést egy pillanat alatt észreveszi. Helyesen van-e vezetve számadástok és készen vagytok-e azt ebben a pillanatban benyújtani? A keresztyén testvérek ‒ te és én ‒ némileg habozhatnak, mielőtt igent mondanának erre, s mégis azt reménylem, hogy megtehetjük, hogy Isten elfogad minket. Azok azonban, akik alig gondoltak Istenre, az ő teremtőjükre, mit fognak tenni? Mit tudhatnak tenni? Ha mindegyiknek közülük számot kell letenni Isten előtt és nékik nincs számadásuk, egy kivételével, amely elítéli őket, mert eltékozolták Mesterüknek javait és megcsalták Istent az által, hogy élvezeteikre pazarolták azt, ami őt illette, amit Istenüknek kellett volna szentelni. Ez az ítélet tehát személyes lesz, s azért te nem veheted magaddal egyben istenfélő anyádat egy mérlegserpenyőbe, s a te kedves öreg atyáddal egy társaságba nem léphetsz az ítéletben. Oh, gyermekek, ti nem sejtelmeitek szerint lesztek ítélve, hanem cselekedeteitek szerint. Mert írva van: „Az embernek fia eljő Atyjának dicsőségében az ő angyalaival és akkor megfizet mindenkinek az ő cselekedetei szerint.” Oh, készüljetek fel erre. Isten segítsen hozzá, hogy ezt tehessétek!
Harmadszor: Ez az ítélet isteni lesz. „Mi Isten ítélőszéke előtt fogunk állani.” Az ítélet általános, személyes és isteni lesz és mivel Istennek ítélőszéke, igazság szerinti ítélet lesz. Isten nem csinál tévedéseket. Méltatlanul nem fog vádolni valami bűnnel, és nem fog jónak tartani azért, mert jónak látszunk. Ő a dolgokat a legmélyebbre fogja kutatni. Készen vagytok a tűzpróba kiállására? A tűzpróba csak halavány képmása a Mindenható fürkésző szemének próbájáról. Ő a tökéletes igazságnak nagy mértéke szerint fog megítélni. Mi egymás szerint ítéljük meg magunkat, ha ugyanolyan bőkezűek, vagy imával és kegyelem-ajándékokkal teljesek vagyunk, mint mások, akkor minden jól van. De a szentségnek mérlege sokkal pontosabb. Ott nem én leszek az egyik serpenyőben és te a másikban, s nem akkor fogadtatom el, ha én éppen olyan jámbor vagyok mint te. Oh, nem! Ott más zsinórmérték lesz, az igazságnak és kegyelemnek mértéke a szívben, Isten iránti igazi szeretet és Krisztus ábrázatának képmása. Ítéljétek meg, hogy e vizsgálatot kiálljátok-e? Az ítélet nagyon alapos lesz. „Az Úr megvizsgálja a szíveket.” Nem aszerint fog ítélni, ami szem előtt van, hanem titkainkat fogja megvizsgálni. Azután megvizsgáltatnak az alapok és minden, amire az ember támaszkodott és amiben bízott, hogy vajon az üdvnek kősziklája volt-e az, vagy csak az elbizakodottságnak homokja. Több ilyen ítéletnapja nem lesz sem előbb, sem utóbb, mint ez az Isten ítéletnapja. „Mert minden cselekedetet az Isten ítéletre előhoz, minden titkos dolgot, akár jó, akár gonosz legyen az.”
Ez az ítélet személyválogatás nélküli lesz. Ti és én, mi mindig részrehajlók vagyunk, ha mi magunkat mérlegeljük. Többnyire a legenyhébb ítéletet mondjuk ki, kivéve ha éppen bús kedélyhangulatban vagyunk és akkor is beteges érzékenység uralkodik felettünk. De Isten, részrehajlás nélkül fog ítélni. Te gazdag barátom, gyémántgyűrűd nem fog neked használni semmit ama napon. Hölgyeim, eme szép ruhák nem fognak ott hatni ama törvényszék előtt. Tudományos barátom, ama horgocska neved előtt nem gyarapít számodra semmit sem, és te nagy úr, lovagi méltóságoddal, grófi koronáddal vagy hercegi címeddel semmivel sem leszel jobb, mert címerek, sőt királyi koronák mind nem érnek semmit Isten trónusa előtt, aki a személyt nem nézi.
Ez az ítélet végérvényű lesz. A legfelsőbb bírónak ítéletszava fog eldönteni mindent. Ha azt mondja: „Menjetek előlem, ti átkozottak!” Nem tehetnek másképp. Ha mondja: „Jertek ide, Atyámnak áldottai!” Oh, mily boldogító, az örök hazába bevonulni! Ne hallaná egyik is közületek, hogy azt mondja: „Menjetek tőlem!”, mert sohasem másítja meg ítéletét, el kell onnan néktek menni tovább, tovább és mindig távolabb tőle, ő ki reménység, élet és öröm. Nem adatik reménység, hogy valamikor azt mondaná: „Térjetek megint vissza, ti átkozottak!” Nem, hanem: „Menjetek az örök tűzre, a pokolra!” Őrizzen meg minket az Isten ilyen végítélettől.
Az utolsó ítéletnél bizonyos bűnök súlyos volta fog bebizonyosodni. Egy néhányat felemlítek. Egy nagy vétek, mellyel szemben soha egy bíró elnézéssel nem volt: a bíróságnak megvetése. Az Isten már nemsokára elítéli azokat, akik tekintélyét megvetették. Vannak itt olyanok, akik az Úr Istent megvetették és az ő tanácsát semmibe sem vették? Ritkán vagy sohasem gondolnak Istenre és az ő törvényére és még az ő napját sem szentelik meg, hanem azt mondják: „Ki az Úr, hogy engedjek az ő beszédének?” „Vigyázzatok ti csúfolók, csodálkozzatok és jertek, mert az Úr a mi Istenünk féltékeny az ő nevére és hallja azoknak szavát, kik őt csúfolják.”
A kegyelemnek megvetése szintén nagy vétek és tévedés. A bíró, aki ül ítélőszékén, már kínált ti néktek kegyelmet, de a megtéretlenek azt elutasították. Bizonyára azok érdemlik meg a legmélyebb poklot, kik az örök szeretetet semmibe vették. Ha a bíró azt mondhatja: „Ez a fogoly megkínáltatott a bűnbocsánat örömhírével, de nem akarta azt meghallgatni, vagy amikor azt meghallgatta és már majdnem meggyőzetett, mégis valami alkalmasabb időre halasztotta, s íme, itt áll, mint aki Krisztus vérét lábaival taposta”. Ez lesz az örökös tűznek legnagyobb hévsége.
Ti elutasítottátok a kegyelmet, az örök életet eldobtátok és nem tartottátok magatokat a megmentésre méltónak. Ez a vétek malomkő lesz a lelken örökre. Itt van továbbá a tudva elkövetett, tervszerinti szándékos vétek. Vannak olyanok, kik ebben vétkesek voltak és nem menekültek Krisztushoz? A bűnt választották annak tudatában, hogy bűn? Még most is a bűnt választjátok és a lelkiismeret szava ellen éltek? Oh, higgyétek, ismételt bűn, továbbra is elkövetett bűn, gyors és biztos veszedelmet fog hozni. Ezek a vétkek hatnak fel az ítélőszék elé és komoly vádakká lesznek a vádlottak ellen.
Ilyen felhők alatt be nem fejezhetem beszédemet. Törj elő, oh, nap! Keressük fel a
Pál apostol által idézett helyet és beszédem kellően be lesz fejezve. Pál Ézs. próf.
45, 23. versére gondolt. Nem idézte szó szerint, de értelem szerint. Olvassuk: „Én magamra megesküdtem, kiment az én számból az igazságnak beszéde, és meg nem változik, minden térd nékem hajol meg, minden nyelv reám esküszik”. Nos, mit gondoltok, milyen szavak előzik meg ezeket? Nézzük meg. Várok, míg megnyitjátok bibliátokat. Látjátok ama áldott sorokat?
Isten kijelentette, hogy mindenki hajoljon meg előtte és ismerje el hatalmát; de eme esküje előtt melyik figyelmeztetés áll? Szeretném, ha ebben a pillanatban ragyogó betűkkel villámsugarakként cikáztathatnám végig az egész épületen: „Nézzetek én reám, hogy megtartassatok földnek lakói, mert én vagyok az Isten és nincsen több.” A kegyelemnek eme hirdetése az ítélet megjövendölése mellett áll. Jöjjetek ide, kedves lelkek, ti kik bűnösök vagytok, jöjjetek és hajoljatok meg Isten előtt, minek előtte felmenne az ítélőszékbe. Tegyétek meg szívesen, amit máskülönben később akartatok ellenére megtenni. Jöjjetek és valljátok be, hogy Ő bíró, akit tisztelni kell, valljátok be, hogy Ő király és néki engedelmeskedni kell. Valljátok be, hogy ti az Ő alattvalói vagytok és kötelesek vagytok néki szolgálni! Valljátok be, hogy hamisságot követtetek el, súlyos igazságtalanságot azzal, hogy megszegtétek törvényét! Jöjjetek és írjátok meg magatok vádját, jöjjetek és legyetek önmagatok elleni panasztevők, jöjjetek és ítéljétek el önmagatokat, jöjjetek és hajtsátok meg fejeteket, ha Isten törvénye elitéi benneteket, jöjjetek és ismerjétek be, hogy megérdemeltétek az isteni haragot és vessétek alá magatokat az Úr igazságának! Azután még egyszer pillantsatok fel a ti Istentekre és Üdvözítőtökre és mondjátok: „Uram, én tudom, hogy te az én bírám vagy, de te vagy az én Megváltóm is, az elítélteknek helyét foglalom el, látom azonban, hogy te itten én érettem álltál, az igaz az igaztalanért, az én helyettesem, aki bűnömet és büntetésemet hordozta. Drága Uram, én helyettesemnek fogadlak téged el, átadom magam néked. Íme, én kihallgatva, elítélve, megbüntetve, meghalva állok, de Te benned újból feltámadtam s ez okból megkegyelmezett, felmentett, megigazult, szeretett, elfogadott vagyok Jézusodért.” Oh, vajon nem áldott vége-e ez egy komoly prédikációnak? „Krisztusnak vére, érdeme, Ez lelkem ékes öltönye. Istennél ezzel állok meg,
Ha egykor mennybe felmegyek.” Isten áldjon titeket! Ámen.