Jézus Krisztus a názáreti férfiú, aki Istennek Fia is, megfeszíttetett, meghalt és eltemettetett, de harmadnapra ismét feltámadott a halálból. Miután negyven napig megjelentette magát tanítványainak ‒ néha csak egynek, máskor kettőnek, háromnak egy időben ‒ a mennybe ment. Az olajfák hegyén, tanítványai köréből emelkedett a levegőbe és azután felhő takará el őt szemeik elől. Ez a Jézus, aki mennybe ment, olyanképpen fog eljönni, amint tanítványai őt felmenni látták, vagyis személyesen az ő saját feltámadott testében. Ugyanaz a Krisztus, aki mennybe ment, az utolsó napokban ismét el fog jönni. Az ő eljövetelének ideje nem jelentetett meg nékünk. „De annak napját és annak óráját senki sem tudja, még a mennyei angyalok sem” ‒ az idő azonban biztosan jő minden nappal közelebb hozzánk és mi nem mondhatjuk, mikor következik be az az óra. Megmondatott nékünk, hogy ő hamar eljő. Az a tizennyolc száz esztendő, mely azóta elmúlt, hosszú időnek tetszik, de arra kell gondolnunk, hogy azon dolgok, a melyek reánk nézve távoliak, az Úr előtt „mi hamarok”, mert egy nap az Úr előtt, mint ezer esztendő, és ezer esztendő, mint egy nap. Nem a mi dolgunk az időket és a napokat tudnunk, Istennek bölcs tanácstervében rejtve vannak azok.
Igen jó okokból rejtettek el az idők és az idők folyásai előlünk, hogy szüntelenül az őrtoronyban legyünk, mert nem tudjuk melyik órában jelenik meg az Úr Jézus. Az istentelen világ számára úgy fog eljönni ő, mint egy tolvaj, éjszakában, meglepvén őket, de mi testvérek nem vagyunk a sötétségben, hogy ez a nap úgy jöjjön reánk, mint egy tolvaj. Miután mi a nappalnak fiai vagyunk, arra taníttattunk, hogy éberek legyünk és tiszta fényben álljunk, derekainkat felövedzve, mindig a mi Mesterünk megjelenésére várjunk. Állandóan ébren legyünk és ne aludjunk.
Ami leckénk azt mondja nékünk, hogy eljövetelének következménye gyanánt egy általános ítélet fog tartatni. Ma nincsen szándékom az Úr eljövetelének egyéb eseményeit elébünk gyűjteni. Nagyon valószínű, hogy eljövetelekor legelőször is az Ő szentjeinek feltámadása és megjutalmaztatása fog végbe menni, a tíz városnak és az öt városnak elosztása azoknak hűsége szerint, akikre talentumok bízattak, s az időszaknak végén fog jönni azon rettenetes nap, amelyről a próféták és apostolok beszéltek, a nap, melyről: „Sokan hívének, hogy so’se jön el, A gonoszok nem óhajtották ezt, Amely napot híveknek várni kell.
Oly szörnyű nap és még se szörnyű lesz
Annak, aki e naptól félve élt.”
Egy nap, a félelemnek és haragnak napja, egy nap a gonoszok elvesztésének napja, egy nap az egész emberiség megpróbáltatásának napja, egy nap, mely égni fog, mint egy kemence. Reszketve kell arról mondanunk: „Vajon ki viselheti el eme napnak eljövetelét? S kicsoda állhat meg, ha az megjelenik? Mert olyan az, mint az aranyműves tüze, és mint a mosónak szappana.” Azon a napon, melyen Krisztus eljön, meg fogja ítélni mind a népeket. Ekkor összegyűjtetnek elébe nemcsak a zsidók, kiknek a törvény adatott, hanem a pogányok is. Nemcsak azok az állomások, amelyek évszázadokon át hallották az evangéliumot, hanem azok is, akiknek csak rövid idővel ez előtt hirdettetett ez, mert az Isten országának minden népnél hirdettetnie kell ellenök való bizonyosság gyanánt. Mindenek előtt Krisztus prédikáltatik mindenütt és azután a világ minden tájékáról előköveteltetnek az emberek, hogy előtte megálljanak. Akkor a halottak közül feltámadnak azon seregek, kik a vízözön előtt elvesztek, azok is pedig, kik annak rettenetes hullámaiban megfúltak. Ekkor megjelennek azoknak milliárdjai, kik Nimród szavát követték, Jáfet fiainak rajongói, kik a pogányok szigeteire szétterjesztkedtek és azon csapatok, kik Assiria és Babilonia királyainak parancsára a harcba mentek. Egyiptom halottainak fel kell támadniok bebalzsamozott helyeikről vagy a földből, mellyel az ő poruk összekeveredett. A százezrek, kik felett Xerxes sirt, amidőn arra gondolt, hogy milyen hamar el kell múlniok, ottan lesznek.
A görögöknek és a perzsáknak fel kell támadniok és a rómaiaknak is, valamint a hunok és gótok összes csordáinak, kik, mint a méhek előrajzottak az évszaki méhkasukból. Mindnyájan az ismeretlen országba mentek, de nem vesztek el, mindenkinek válaszolnia kell, ha majdan felolvastatik a névsor az Úrnak ama nagy napján. A földnek, mely mindinkább és inkább temetővé lesz, elő kell adnia halottait és a tengernek, mely szilárd területté változik, hordania kell keblén azon egyedül valókat, kik most az ő homályos üregeikben alusznak. Mindazoknak, kik asszonytól születtettek, elő kel jönniök a sírnak rettenetes öléből. Csontjaiknak össze kell jönniök, az élet leheletének újból testökbe kell menniek, és újból élniök kell. Akármennyi ideig is aludtak az üregben, mindnyájan felébrednek egy érzettel és feljöve egy gondolattal, hogy birájuk előtt kell megjelenniök.
A nagy fehér királyi szék egészen előmutatja magát a magasban tisztán és tündökölve, világosan és fényesen, mint egy zafirkő, mint egy óriási tükör, amelyben minden ember magát és bűneit letükrözve látja. Ezen a trónon pedig az Emberfia fog ülni. Ugyanaz a Jézus, ki az átokfára szögeltetett és a mennybe ment, az ítélőszékben fog ülni Istentől arra rendelve, hogy minden időszak embereinek sorsát döntse el. Oh, milyen gyülekezet lesz az! Semminemű képzelet nem bírja felfogni. Ameddig a szem láthat, igen, ameddig a sas szárnyalni bír, emberekkel lesz befedve a föld, mint tavaszkor a mező füvel, s akkor mindnyájan állani fognak és látásuknak közös központja lesz az a bíró, aki ama nagy fehér királyi székben ül, mert minden szemnek meg kell Őt látnia, még azoknak is, kik Őt felfeszítették és jajgatni fognak a földnek minden nemzetségei. Zavaros szorongattatás lesz az, de a bíró elválasztja őket. Ez a szétválasztás az ítéletnapnak egyik nagy műve lesz. Elválasztja őket oly gyorsan és hibátlanul, mint egy pásztor elválasztja juhait a kecskéktől.
Az én feladatom ma az legyen, hogy minden egyesnek figyelmét ezen szétválasztásra tereljem, hogy közületek minden egyes azt kérdezze magától, mi lesz majdan ő vele.
Magamat tekintve, gondolkodtam felette és még továbbra is gondolkodni óhajtok. Akarnám, hogy lelkem a jövőbe lebegjen, hogy pillanatra lássa „a napnak megragadó dicsőségét, amikor Krisztus a felhőkben jön”. Én ezen órának ítéletkimondását előre akarnám érezni és a mennyről és pokolról való vagy-vagy szó felett elmélkedni. Imádkozom, hogy erre mindnyájan gondoljunk és különösen ti, akik megtéretlenek vagytok, azonnal ahhoz fussatok, akinek vére és igazsága egyedül felemelheti fejeteket ama rettegéssel teljes órában.
Háromféléről akarunk beszélni. Az első a szétválasztás, második a szétválasztottak, és a harmadik a szétválasztás mérőpálcája.
Először tehát a szétválasztás. „És elébe gyűjtetnek mind a népek. És Ő elválasztja
őket egymástól, miként a pásztor elválasztja a juhokat a kecskéktől.”
Vagyis két részre kell választatniok: juhai és a kecskék. Két állóhelynek kell lennie: juhait jobbja felől állítja, a kecskéket pedig balja felől. Nincs-e hely egy harmadik párt részére? Nincs, mégpedig amaz egyszerű okból, hogy azután nem lesz semmiféle harmadik osztály, s nem is lesz semmi más azon alapnál fogva, hogy sohasem is volt egy harmadik osztály. Tudom, hogy ma olyanok is vannak itten, kik nem merik azt állítani, hogy ők Jézusban hisznek, de nem szeretnének az istentelenek közé számíttatni. De hát kérlek benneteket, gondoljatok arra, hogy csak két könyv van itt és ezek egyikébe vagy másikába kell neveteknek Isten kezétől beíratnia, mert nincsen harmadik. Itt van a Bárány életkönyve, s ha a te neved benne van, akkor boldog vagy! Ha pedig nincs benne, akkor a te bűneid még azon könyvekben vannak feljegyezve, amelyek a kárhoztatásnak ama tanúbizonyságát tartalmazzák, amely a hitetlenek halálos ítéletét pecsételi meg.
Hallgassatok reám. Nincs ezen a világon más nép, mint olyan, mely a bűnökben halva van és olyan, mely Isten előtt él. Nincs közbeeső más állapot. Vagy él az ember, vagy pedig meg van halva, nem találtok más semleges állapotot. Lehet egy ember öntudatlan vagy alhat, de életben van, nincs más állapot, mely sem az élet, sem a halál határai között nem volna. Nem elég világos ez? Nincs állapot a megtért és megtéretlen állapot között, az elevenné teremtett és a bűnben holt állapot között. Nincs közbeeső dolog a bűnök megnyert bocsánata és a bűnöknek rajtunk való maradása közt. Nincs közbeeső állapot a sötétségben való lakozás és a csodálatos világosságra való hívás között. Vagy az egyik vagy a másik állapotnak kell mindig bennünk lenni, s minden időben nagy oktalanság az emberektől, amidőn azt álmodják, hogy van egy középső állapot és abban megmaradni igyekeznek. Ez volt annak oka, amiért az öreg próféta Kármel csúcsán mondotta: „Meddig sántikáltok kétfelé?” És ez ennek az oka, hogy miért hívjuk fel az emberek figyelmét folytonosan az evangélium ama nagy kinyilatkoztatására: „Aki hiszen és megkeresztelkedik, üdvözül, de aki nem hiszen, az elkárhozik.”
Isten két kezet adott a prédikátoroknak, hogy mind a két oldalra helyezheti az embereket és az emberek két fajának és nem több, hogy megtöltse pincéjét és éleskamaráját, és soha sem folytattatott nyereségben gazdagabb üzlet, mint a miseolvasás azon ürügy alatt, hogy azt az állapotot megváltoztatja, mely mindenkorra megállapíttatott. „A tisztítótűz zsebmetszése” volt annak neve, melyet néki az első reformátorok adtak. Vagy a mennybe vagy a pokolba fogtok menni s vagy az egyikben, vagy a másikban maradtok, mert vagy olyanok vagytok, kik alkalmatosak vagytok a mennyre, vagy olyanok, kik alkalmatosak vagytok a pokolra, s nem lehet gondolni más alkalmatosságra ‒ ha a Szentírást jól értjük ‒, mely egy középhelyre vonatkoznék, mert hiszen ilyen közbeeső hely nincsen elkészítve. „Ő elválasztja egymástól őket, miként a pásztor elválasztja a juhokat a kecskéktől és a juhokat jobbja felől állítja, de a kecskéket balja felől”. Az emberi sereg két részre lesz osztva.
Jegyezzétek meg, hogy azok gyorsan szét lesznek választva. Nem mindenki tudja a juhokat a kecskéktől elkülöníteni. Azt hiszem, hogy a kecskékről való megszokott fogalmatok szerint, gyorsan megtudnátok különböztetni azokat a juhoktól, de olyan ember, aki keleten volt, vagy pedig Olaszországban, tudja, hogy gyakorlott szem kívántatik meg bizonyos fajú kecskéknek, bizonyos fajú juhoktól való megkülönböztetéséhez. Rendkívül hasonlítanak egymáshoz, némely juhoknak gyapja a meleg égöv alatt, annyira hasonlít a szőrhöz és némely fajú kecskék szőre annyira hasonlít a gyapjúhoz, hogy az utazó alig tudja egymástól megválasztani. A pásztor azonban, aki közöttük él, jól tudja megkülönböztetni. Úgy van ez ebben a világban, némely esetekben elég könnyű a bűnöst megkülönböztetni a szentektől. Nem kell hozzá sok ész megismerni a durva módú becstelen embert, az iszákost, a züllöttet, a szabbatrontót, a káromkodót. Tudjátok, hogy nincsen részük Isten népe közt, mert homlokukon a gonoszság gyermekeinek bélyegét hordozzák magukon. Az erkölcstelenek könnyen megkülönböztethetők a tisztaszívűektől. De a gyülekezeten belül van bizonyos számban egyén, akiken annyi sok van abból, ami jónak látszik és mégis oly sok más, ami szörnyű ellentétben áll azzal, annyira, hogy képtelenek vagyunk eldönteni micsoda az ő valódi természetük. Hála Istennek, nem vagyunk hivatva, hogy őket ítéljük, ez nékünk egyetlen egyszer sincs megengedve. A legtapasztaltabb pásztornak sem szabad ezt megpróbálni! Bizonyárra, ha nyughatatlanná lesz e dologban, hogy Ura elé hozza őket és vezérletét kéri arra nézve, hogy miként bánjék el ezzel a konkollyal, akkor az mondatik néki majd, hogy csak hagyja nőni az aratásig, nehogy a búzát is kiszaggassa, amikor a konkolyt gyomlálja. Ma egy kedves emberrel beszéltem, aki London keleti részén igen buzgón munkálkodik a szegények között. Ő mondá: „Van sok oly emberünk, aki azt állítja, hogy meg van térve, de én nem hiszem, hogy egynél több állhatatos maradna, s magát valósággal megtértnek bebizonyítaná. „Mégis ‒ tevé hozzá ‒ nincs velük bajunk a gyülekezetben, nincs olyan bajunk, mint önnek a saját embereivel lenne, mert azon osztálybeli emberek között, kik a Tabernakelbe (Spurgeon imaháza) mennek, az az érzet az uralkodó, hogy helyes dolog vasárnap legalább egyszer, ha nem kétszer, Isten házába menni és ha ottan az emberek a gyülekezet tagjaivá válnak, úgy ők szokásból istenitiszteletre jönnek. De ‒ mondá tovább ‒ abban a pillanatban, amikor a legszegényebb sorsú ember megszűnik szívben keresztyén lenni, ugyanakkor beszünteti az istenitisztelet látogatását, mert reá nézve nincs semmi divat, ami őt amellett tartaná, ezért azután követi az ő saját ízlését, otthon marad, kószál, valószínűen lerészegszik vagy az ő osztálybeli népének valami más gonosz erkölcsébe esik, s így azután mindjárt ki van rostálva”. Ilyen esetekben az osztályok könnyen vannak elkülönödve egymástól, De a tisztességesebbrendü embereknél, kik nem isznak, kik a szabbatot
(úrnapját) megtartják, egy egész sereg egyént találok, kik a gyülekezetben megmaradnak, habár semmi benső jámborsággal sem bírnak, semmi igazi szeretettel Krisztushoz, semmi magányos imával, s e miatt annál nagyobb náluk a veszély. Nos, kedves barátaim, amit nem tudunk megtenni és megpróbálnunk nem szabad, azt Jézus Krisztus könnyen megteszi. A pásztor, ha majdan eljön, gyorsan fogja elválasztani a juhokat a kecskéktől. Az ő szűzszeme minden szívben olvasni fog. A gyülekezetben lévő képmutatók azon pillanatban remegni fognak és az ő pillantásának gondolatját ösztönszerűleg olvasni fogják, mely Krisztus ezt mondja nékik: „Mit akartok ti itten az én népem között?”
Gondoljátok meg, hogy amilyen gyorsan véghez fog menni a szétválasztás, olyan csalhatatlan is lesz az. Vagyis egyetlen remegő juhocskát sem hágy meg a kecskék között, hogy a tisztátalan nyájjal tovahajtassák. Ha Krisztus mondja: „Távozzatok tőlem átkozottak!”, akkor ő ezt egyetlen egy őszinte vagy gyenge léleknek sem fogja mondani. Oh, nem, ha magad elkárhoztathatod magadat, de ha valóban élő hittel bírsz, az Úr el nem kárhoztat téged. Sokszor félhetsz attól, hogy ő távozni hagy téged, de ő ezt nem fogja tenni. Az Ő megváltottad egész tömege biztosan behozatik az örökkévaló hajlékokba: „Ha el fog jönni az a szörnyű nap, Akkor azok állhatnak meg csupán, Kik benned bíztak híven, igazán,
S takarva vannak érdemed alatt. Gyönyörrel fognak nézni tégedet, Bár elmúlnak a föld és az egek”.
De a kard vág a másik irányba is, s azért biztosak legyetek a felől, hogy egyetlen kecskének sem engedtetik meg az üdvözültek legelőjére együtt menni a juhokkal. Egy megtéretlen sem, egy isteni kegyelem nélküli sem fogja követni a nagy pásztort ama élő forrásokhoz odafent, melyek a megváltottak nyájának örökkévaló áldásitalokkal szolgálnak. Folytathatott bár a bűnös ember külsőképpen tisztességes életet negyven vagy ötven esztendeig, hirdethette bár az evangéliumot és sok csoda dolgot vihetett is végbe, mégis ezt fogja Krisztus néki mondani: „Soha nem ismertelek tégedet!” Nem lesz képes ottan megtartani bárányöltözékét vagy még tovább is a juhok módjára bégetni, Krisztus meg fogja őt ismerni, akármilyen ruhát hordjon, kikeresi és az ő saját helyére hajtja, úgy az átúszottak közül egy sem fog az üdvözültekkel bemenni a városba. Csalhatatlan ítélet lesz az, azért nagy okunk van arra, hogy miért legyünk elkészülve. A bírót nem lehet lesz elámítani vagy megtéveszteni s nem lehet lesz kikerülni ítélkezését. Oh, legyetek készen abba a szembe nézni, mely titeket át és átlát.
Továbbá figyelmeztetlek titeket, hogy az a szétválasztás, amely létesül, nagyon éles és átható lesz. Gondoljatok, gondoljatok arra, mert némelyeknek szenvedniük kell alatta. Két férfiú lesz a mezőn, az egyik felvétetik, a másik elhagyattatik. Ők együtt voltak, mint munkások, ugyanazt az ekét vezették és ugyanazon ökröket hajtották, de az egyik jobbfelől, a másik balfelől fog állani. Két ács kezelte ugyanabban a mühelyben ugyanazt a fejszét és ugyanazt a gyalut, de az egyik felvétetik, a másik elhagyattatik. Ketten voltak ugyanazon üzletben, ugyanazon áruasztalnál és ugyanazon cikkekkel foglalkozva és az egyik felvétetik, a másik elhagyattatik. Bizalmas ismerősök és régi cimborák voltak, de az egyik örülni fog, hogy a „jövel” köszöntést hallja, a másik pedig reszketni fog, amikor a rettenetes szót kimondani hallja: „Távozzatok tőlem!” Ah, ez a szétválasztás még mélyebbre hatol. Két asszony lesz egy házban, az egyik felvétetik, a másik elhagyattatik. Két asszony fog őrölni a malomban, azaz foglalkozni fog a háztartás kötelességeiben, a gabonának őrlésében a reggelihez, az egyik felvétetik, a másik elhagyattatik. Mint két szolgáló szolgálhattak ugyanazon házban, mint szakácsné és mint házi leány, az egyik megmentetik, a másik pedig elvesz. Két nővér élhet ugyanazon ház alatt, az egyik be fog vezettetni a dicsőségbe, a másik a gyalázatba vitetik. Közületek ketten élhetnek ugyanazon fedél alatt, ugyanazon asztalról ehettek kenyeret, ugyanabból a korsóból itattok és mégis egyiteknek része lehet az örök menyegzőn, a másiknak pedig kiáltani kell egy csöpp vízért, hogy égő nyelvét meghivesitse. Nem szívesen akartok szétválasztatni, de kell, hogy szétválasztassatok. De ah, még sokkal fájdalmasabb szétválasztás is lesz. Ketten fognak egy ágyban feküdni, az egyik felvétetik, a másik elhagyattatik. A férj elragadtatik a feleségtől és a nő elválasztatik férjétől. Oh, milyen válás lesz az! S ennek következtében lesz sirás, sírás lesz Krisztus itélőszéke előtt, nem az istenfélők fognak sírni, mert őbennök az Úrnak dicsősége minden más gondolatot elnyel, hanem a Krisztusnélküliek, az imanélküliek, a kegyelemnélküliek fognak sírni. Oh, a gyermekek sikoltása, a nők sikoltása, a férjek sikoltása, a szülők sikoltása, ha gyermekeik üdvözülnek, vagy ha szüleik üdvözülnek, vagy ha férje vagy nejeik üdvözülnek, ők pedig örökre kitaszíttatnak: „Örökös lét, örökös lét,
Mily hosszú vagy örökös lét!”
Ez a szétválasztás az elveszettekre nézve kín lesz. Nem volna bátorságom egy embernek „élj boldogul!” mondani, ha tudnám, hogy soha többé őt nem láthatom. A legrosszabb kívánságom, mellyel legnagyobb ellenségem iránt lehetnék, ha ellenségem volna – bár nem tudom, hogy a világon egy ellenséggel is bírnék – nem menne annyira néki azt mondanom, hogy soha őt újból látni nem akarom, mert miután reményem van ott lenni, ahol Jézus van, szívesen látnám őt is, bárki is legyen az, az üdvözültek között. De ennek nem szabad meg történnie, ha a bűnösök nem akarják megbánni bűneiket, ha megmaradnak Jézus Krisztusnak megvetésében.
Ha nem hisztek Jézusban, akkor a szétválás éles és metsző lesz, velőt és csontot metsző, a házassági köteléket és a gyermeki vagy szülei szeretetnek kötelékét megszakító, minden hiú reményt megölő. Oh, ti bűnbánatra nem kész lelkek, sírhatnék felettetek! Ha ti a vérnek kötelékével vagytok összekötve a szentekkel, úgy az mitsem használ néktek, ha újjászületés nélkül haltok meg. Bár ti csont egymásnak csontjából és hús, egymásnak húsából voltatok, mégis elválasztatnotok kell, ha nem vagytok egyek a Krisztussal. Állhatatosan kérlek benneteket ti újjá nem születettek, vegyétek szívetekre azonnal ezt és ne játszódjatok tovább vele.
Kedves barátaim, gondoljátok meg, hogy ez a válás olyan távoli lesz éppen, mint aminő éles, mert az elválás olyan lesz, amilyen a távolság a menny és a pokol között és oh, milyen távolság az! A távolság Isten és az ördög között! A boldogság és a nyomor között! A dicsőség és az örök gyalázat között! A végtelen öröm és a határtalan fájdalom között! A győzelem él a siralom között! A diadal és jajgatás között! Örömünnep és fogcsikorgatás! Ha az elválás csupán az volna, amiből az üdvösségnek különböző foka áll, (ha van ilyen) akkor mégis csak kívánkoznánk szeretetteinknek társasága után, de a különbség az, ami a menny és a pokol közt van, Krisztus pedig azt mondja efelöl hogy „egy nagy közbenvetés van”, hogy akik innét oda akarnának menni, nem mehetnek és onnét viszont ide hozzánk nem jöhetnek. A távolság olyan nagy lesz, mint az örökkévalóság, a közbevetés oly mély, mint az űr és áthághatatlan, mint a pokol.
És gondoljátok meg, hogy az elválás végletes lesz. A széles mélységen át semmiféle hidat nem lehet készíteni. Az elkárhozott lelkek betekinthetnek a szörnyű űrbe, sötétségüknek leírhatatlan feketeségébe, de soha reményt nem fognak látni, hogy az üdvözültek országába átjöhessenek. A kulcs elveszett, s ők a kétségbeesés tömlöcéből soha ki nem szabadulhatnak. „Örökre, örökre, örökre”, ez áll a láncon írva, amely az elveszetteket köti. A helyreállításnak semmi reménye sem volt, amely az elveszetteket köti. A helyreállításnak semmi reménye sem volt egy embertől sem a pokolban felélesztve, most pedig hiábavaló dolog arról álmodozni. Az emberi agy minden találmányát a legkevésbé sem támogatja a Szentírás. Az elveszett bűnös örökre el van szakítva Jézustól és Jézus tanítványaitól, bármily közeli testi rokonságban is voltak vele ezek a tanítványok.
Kedveseim, ezek olyan súlyos dolgok, hogy én ‒ mialatt azoknál időzöm – inkább arra volnék hajlandó, hogy leüljek és sírjak, mintsem itt álljak és beszéljek. A tárgy érezteti velem a szavak gyengeségét, s részben elveszítem tehetségemet, hogy magamat kifejezzem. Hogyan is, ha közületek valakinek örökre elvesznie kellene? Megható volt reánk nézve tegnap, amidőn egy a Krisztusban való nővéremet láttam, ki sok éven át az én hallgatóm volt, s azt mondá nekem, hogy a Krisztus számára határozta el magát, mert én az én utolsó távozásom alkalmával mondottam, hogy talán többé soha hozzátok beszélni nem fogok, hanem idegen országban találom síromat. Olyan érzetem volt, mintha az úgy lenne, midőn ama szavakat mondottam, bár örvendek rajta, hogy be nem teljesedtek. Ő ezt gondolá: „íme, én őt annyi sok éven át prédikálni hallottam, és ha én megtéretlenül halok meg, úgy őt többé soha viszont nem láthatom”, s azután ez átnyilalt lelkén: „Mennyivel rosszabb érezni még azt, hogy a Királyt az ő szépségében soha nem láthatom, soha az Üdvözitőt nem láthatom”, s erre oda vezérelte őt a Szentlélek, hogy Jézusnak adta szívét. Talán az Úr használja az elválás gondolatát, hogy közöletek egyeseket arra inditson, miszerint mondják: „Jézushoz akarok jönni és benne megnyugodni!” Oh, Uram, én Istenem, adjad, hogy ez úgy legyen a Jézusért!
Beszéltünk a szétválasztásról, s íme néhány szót akarunk mondani a szétválasztottakról. „És Ő elválasztja azokat egymástól.” Krisztus Jézus lesz az, aki az emberiséget két részre osztja. Örülök pedig, hogy ezt tudom, mert ez az összes szenteknek tartós, igen örökös alapjául fog szolgálni. Az Isten gyermekei közül egynek sem lesz kételye a mennyben, de szükséges, hogy üdvösségük az isteni szeretetnek igen erős bizonyítékával kezdődjék, mert úgy látszik nekem, kételkedhetnének. Ha Isten nem ezt a módot rendelte volna el, melyet a teksztus (tárgyunk) mutat, akkor azt gondolhatnám, hogy miután egy ideig a mennyben voltam, önnönmagamnak mondanám: „Oh, lehetséges-e ez, lehetséges-e ez, hogy én itt vagyok? Ama napnak bűnére gondolok és ama órának hibáira, az én zúgolódásomra és az én hitetlenségemre, s Istentől való minden távozásomra, s íme, itt vagyok mindazok után?” Magamnak beképzelhetném, ha semmi eszköz nem vétetett volna használatba, hogy olyan lehetőség létezhetik, miszerint mondhatnám: „Bizonyára nékem mindezt csak egy pillanatig kell élveznem, hogy azután elűzettessem abba, amit megérdemeltem, hogy így az én poklom még rettenetesebb legyen, miután láttam azt, mi a menny, s hogy így az én éhségem még elviselhetetlenebb legyen, mert angyali kenyeret ettem.” Ha lehetséges volna ilyen félelem, akkor az erre való feleletet lássátok: Ő a bíró, a bíró maga mondotta: „Jöjjetek Atyámnak áldottai!” Ez a bíró nem tévedhet, mert ő Jézus, Istennek hibanélküli Fia. Isten maga megáldotta az ő választottait és Jézus ezt nékik a legvilágosabb kifejezésekben mondja. „Jöjjetek Atyámnak áldottai, bírjátok az országot, mely készíttetett néktek e világ fundamentumainak felvettetése előtt!” Miután Jézus neki az örök üdvösséget kinyilvánította, az Isten gyermeke az egész örökkévalóságon át nem kételkedhetik benne. Ez a hang mindenkorra füleiben fog csengni, édesebben, mint a flóták és hárfák zenéje. „Jöjjetek, Atyámnak áldottai!” Igen, ez a gondolat lesz a mennyei üdvösségnek alapvetője: „Jézus mondotta, hogy jöjjek. Ki kérdezhet engem: Hogyan jöttél te be? Nem mondja ő: „Jöjjetek, Atyámnak áldottai!”? „Nem látjátok-e, hogy ez egy szeretetreméltó és vigasztaló tény, hogy az utolsó végítéletkor nem magunknak kell szétválnunk, s hogy még egy angyal se tegye ezt, aki tévedhetne, hanem Jézus, Istennek Fia maga lesz a szétválasztó, s azért a dicsőség, melyet nékünk kinyilvánít, biztosan a miénk lesz és mi félelem nélkül
örvendhetünk neki.
De figyeljetek a másik oldalra; az elveszetteknek rémületét megnagyobbítja az, hogy Jézus őket elválasztja.
Krisztus, aki telve van végtelen szeretettel, elveszítene-e egy bűnöst is, ha annak meg nem kellene történnie? Ő, aki oly szívesen megmentette volna Jeruzsálemet és sírt, hogy annak romba dőlnie kellett! A vétkes város el volt arra határozva, hogy a romlásba dobja magát, de mikor Ura kimondotta ítéletét, akkor sírt Ő. Mikor én egy bíróról olvasok, hogy ő fekete köntöst ölt magára, (* Angol szokás) hogy egy bűnöst elitéljen akkor én ezt szívesen olvasom az újságban: „A bíró szava rezgett és szemmel láthatóan nem volt képes elnyomni meghatottságát, amidőn a halálos ítéletet kimondotta.” Melyik igazán érző ember tudna másképpen, mint megindulással lenni, ha kényszerítve van teremtménytársát az akasztófára szállítani? De egy földi embernek sincs annyi könyörülete embertársai iránt, mint Jézusnak a bűnösök iránt, s ha oda jön a dolog, hogy mondja: „Kénytelen vagyok ezt megtenni, kénytelen vagyok téged elkárhoztatni”, akkor bűnös, tényleg úgy kell annak lenni. Ha az emberré lett szeretet mondja: „Távozzatok tőlem átkozottak!”, akkor ti a szó teljes értelmében átkozottak vagytok. Valóságban gyalázatos lényeknek kell lennetek, ha ő, akinek ajkáról áldások fakadnak, mint a liliomok, „melyek csepegő mirhától folynak”, ha Ő titeket így nevez! Valami rettenetesnek kell rajtatok lenni, ha Ő távozni rendel titeket, valóságban pedig útálatra méltó van bennetek, mert a hitetlenség a legszörnyűbb dolog még a pokolban is. Nem hinni azt, hogy Isten a szeretet, megérdemli a legszélsőbb elkárhoztatást. Ha majd elveszve lesztek, kénytelenek lesztek mondani: „Én a legszeretetteljesebb bírótól, aki valaha a bírói székben ült, kárhoztattam el. Az a Krisztus, aki meghalt felemelte általszegezett kezét abban a pillanatban, amidőn monda: „Távozzatok tőlem ti átkozottak!”
De még több is az, habár már elég lehetne. Ha el kell vesznetek ‒ Isten őrizzen attól, hogy elvesszetek ‒, akkor a ti rettegéstek még végtelenül megnagyobbodik, azt tudván, hogy attól lettetek elkárhoztatva, aki végtelenül igazságos. Érezni fogjátok, hogy az a Krisztus, aki titeket elkárhoztatott, az embereknek legszentebbike volt, akiben semmi bűn nem volt, s hogy Ő ezen kívül igaz és tökéletes Isten, úgy, hogy ti nem lesztek képesek az ítélet kimondásában hibát találni. Épen olyan kevéssé lesz szó az újbóli vizsgálatról. Saját lelkiismeretetek érezteti veletek, hogy a határozat végérvényes, mert igazságos, és ti ennek valódiságáról és bizonyosságáról meg lesztek győződve, mert az, aki azt a szót kimondja, az igazságnak Istene. Ő mondá: „Én vagyok az út és az igazság”, nem akartátok őt, hogy nektek út legyen, de azt fogjátok találni, hogy Ő az igazság, s ha Ő titeket elátkozottaknak nyilvánít, akkor ti elátkozottak lesztek, minden kétséget kizárólag.
Még egyet. Ha Ő, aki titeket elátkoz, Istennek Krisztusa, akkor tudni fogjátok, hogy néki hatalma van, beszédjét végrehajtani, mert néki adatott minden hatalom a mennyben és a földön, az uralom pedig vállain nyugszik, s azért mikor mondja: „Távozzatok az örök tűzre!”, akkor ti kénytelenek vagytok ama tűzre menni. Ha ő kijelenti, hogy ez a tűz soha el nem oltatik, akkor győződjetek meg, hogy az örökké fog égni, és ha ő kimondotta, hogy a féreg meg nem hal, akkor ez a féreg élni is folyvást rágni fog az örökkévalóságban, mert Ő, aki szavát kimondotta, hatalommal bír annak végrehajtására. Gondoljatok arra, hogyan mondja: „Bizony, bizony mondom néktek, az ég és a föld elmúlik de az én szavaim semmiképpen el nem múlnak.”
A sziklánál szilárdabban áll ez a megváltozhatatlan határozat; „Ők az örök gyötrelemre mennek és az igazak az örök életre.” Reszket az én lelkem, mialatt én Jézust így, mint bírót hirdetem, akinek rettenetes szava elválasztja a bűnösöket a szentektől.
Kölcsönözzétek ide füleiteket még egy vagy két percre tovább, amidőn harmadszor a szétválasztás mérő pálcájáról beszélek. Megfigyeltétek azt, hogy hol lesz az elválasztás? Ez nekem valami csodálatos, a valóságban csodálatos! A nagy szétválasztó vonal az emberek között Krisztus. Itt vannak a juhok, amott vannak a kecskék. Mi választja el őket? Krisztus! Ő a középpont. Azon az utolsó rettenetes napon nem lesz ‒ úgy szólván ‒ egy nagy korlát felállítva, hanem Ő maga képezi a választófalat. A juhokat jobbja felől állítja és a kecskéket balja felől. Az, ami ma minket két részre választ, ami viszonyunk Jézus Krisztushoz.
Krisztusnak melyik oldalán vagytok ti? Szeretném, ha feltennétek magatoknak a kérdést. Ha az Ő jobbján vagytok, akkor az Ő népéhez tartoztok. Ha nem vagytok mellette, akkor ellene vagytok és akkor az Ő balján vagytok. Az, ami a szenteket és a bűnösöket elválasztja egymástól, az Krisztus s azon pillanatban, amidőn a bűnös Krisztushoz jön, a másik oldalra általmegy és a szentekhez számoltatik. Ez a valódi szakadási pont. Krisztus a hívők és a hitetlenek között áll és minden osztálynak határmesgyéje. Mikor Áron az élők és holtak között állott és az illatos szerrel való tömjénző lebegett, mi választotta el a holtakat az élőktől? Állítsátok magatok elé a jelenetet, mielőtt a kérdésre megadnám a feleletet. Ott fekszenek, ott fekszenek, mondom a dögvésztől leverve. A láthatatlan bosszúálló rakásra verte őket. De itt vannak az élők vidámságban és biztonságban. Mi választja el őket? A pap, aki a tömjénezővel ott áll. Éppen úgy áll a mi Főpapunk ebben a pillanatban az élők és holtak között, mialatt az Ő érdemének jó illatja Isten elé száll és igen lényeges választófalat képez a holt bűnösök és azok között, akik Jézus Krisztus által Isten előtt élnek.
De melyik az a mérőpálca, amely szerint Ő az embereket elválasztja? A szétválasztás mérőpálcája először: cselekedetek. Cselekedetek! Megfigyelitek ti ezt? Ő nem beszél szavakról. Ő az irgalmasság cselekedeteinél időzik: „Éheztem és ennem adtatok, szomjúhoztam és innom adtatok, mezítelen voltam és felruháztatok engem.” Ezek mind cselekedetek. Talán jobban szerettétek volna, ha a bíró ezt mondja: „Ti nektek szokásotok volt énekeket énekelni a: „Our own hymbook”-ból. (* Ez azon énekeskönyvnek a címe, melyet Spurgeon imaházában használnak)
Ti néktek szokásotok volt felőlem olyan szépen beszélni és engemet Mesternek és Úrnak nevezni. Ti mindig résztvettetek az úrvacsorában. Mindezekről a dolgokról egy szó sem mondatik. Nem mondja Ő: „Tinéktek szokásotok volt a szentségtartó (monstrancia) előtt meghajolni, ti az isteni tisztelet egyik részénél tiszteletteljesen álltatok és a másiknál letérdepeltetek, ti körüljártátok a templomot és processio- énekeket zengtetek.”
Ezekről a műveletekről semmi sem mondatik, csupán csak a szokásos cselekedetek neveztetnek meg: „Éheztem és ennem adtatok, szomjúhoztam és innom adtatok”, ezek mindennapi dolgok. Az utolsó ítélet mérőpálcája a cselekedetek lesznek. Én most semmi evangélium-ellenest nem prédikálok, hanem csak ismétlem más szavakban azt, amit maga a mi Urunk mondott. „Mindenkinek számot kell adni, amint cselekedett testi életében, jót vagy gonoszt”, ez nem a törvény szava, hanem a mi Urunk és Üdvözítőnk Jézus Krisztusunk újtestamentomának szava. Azoknak, akik gonoszt cselekedtek, az örök gyötrelemre kell menniök.
Hát a mi cselekedeteink által leszünk mi megmentve? Semmiképpen. De a mi cselekedeteink tesznek tanúbizonyságot arról, hogy meg vagyunk mentve és ezt a bizonyságot a kegyelem hozza elő, ha bírunk azzal. A bíró a cselekedetekből ítél, melyek tanúbizonyságok által igazoltatnak. Igaz, hogy ő a cselekedetek alapjára tekintettel lehet és lesz, de mindenekelőtt a cselekedeteknek kell előtte lenniük, s így nevezi itt a király a cselekedeteket, melyek megtétettek.
Jegyezzük meg jól, hogy azon cselekedetek, melyek az ítélet mérőpálcáját képezték, mind a Krisztus iránti cselekedetek voltak. Kivánnám, hogy ti ezt gondosan figyelembe vegyétek. Az Úr mondja: „Éheztem és ennem adtatok, szomjúhoztam és innom adtatok, beteg voltam és meglátogattatok.” Itt csupa olyan cselekedetek vannak előszámlálva, melyek Krisztusra vonatkoznak. Azért nagyon komolyan kérdezni akarlak titeket: Milyen cselekedeteket vittetek ti véghez Jézusra vonatkozólag? „Én a gyülekezet tagja vagyok”, mondja az egyik. Erről én most mitsem akarok mondani. Örülök, hogy tanítványnak vallod magad, ha őszintén az vagy, de vajon cselekedeteid azt bizonyítják-e, hogy valóban az vagy? Ez a kérdés.
Tettél-e valamikor valamit Krisztusért? Adtál valamikor valamit Krisztusnak? Mondhatná néked Krisztus: „Éhes voltam és enni adtál, szomjas voltam és inni adtál?” Én ismerek olyan névleges keresztyéneket, kikhez félek, ezt nem mondhatná, mert ő nem mondhat olyant, ami nem igaz. Azoknak zsebei légmentesen vannak elzárva, mint az ausztráliai konzervált húsnemű-dobozok. Pénzüknek még szaga sem hatol Krisztus szegényeihez. Egy éhesnek enni adni? Ők nem. Hadd menjen a szegények-gondozási intézethez. Egy mezítelent felöltöztetni? Ők nem! Miért fizetünk a szegény-pénztárba? Az a gondolat nagyon különösnek tűnik fel előttük, hogy valakinek valamit adni, vagy valamit valakiért megtenni, anélkül, hogy megfizettessenek vagy megdicsértessenek érte. Az önzés éppen annyira ellenére van az evangélium szellemének, mint az éjszaka hidege a nap melegének. Ha Krisztus szeretetének napja szívedet átmelegítette, akkor másokat fogsz szeretni és ezt a szeretetet azáltal mutatod be, hogy mindenképpen igyekszel jól tenni velük és ezt a Krisztusért fogod tenni, a Krisztusért úgy, hogy ő mondhassa, ha eljön: „éheztem és ennem adtál, szomjúhoztam és innom adtál, beteg voltam és meglátogattál, fogoly voltam és eljöttél hozzám”.
Testvéreim az Úrban, kérlek titeket, kik velem egyek vagytok abban a vallomásban, hogy Krisztuséi vagyunk, Ő érette tegyetek mindent, amit tesztek, miként én is igyekszem tenni.
Továbbá figyeljétek meg abból, amit Krisztus mond, azt következtethetjük, hogy azon cselekedetek, melyek az ítélet napján felemlíttetnek annak bizonyítékául, hogy az Úrtól megáldattunk, eredetüket Isten kegyelmében veszik, mert Ő így szól: „Jertek, én Atyámnak áldottai, örököljétek ez országot, amely számotokra készíttetett a világ megalapítása óta!”. Ők táplálták az éhezőket, de a mindenható kegyelem először őket táplálta. Ők felruházták a mezíteleneket, de a végtelen szeretet először őket ruházta fel. Ók bementek a börtönökbe, de a szabad kegyelem először őket szabadította meg egy sokkal rosszabb börtönből. Ők meglátogatták a betegeket, de a jó orvos az ő határtalan kegyelmességében először jött és őket látogatta meg. Valószínű, hogy még gondolatjukba sem támadt, hogy valami érdemes rejlik abban, amit tesznek. Meg sem álmodták, hogy azért megjutalmaztatnak. Ha majd az ítélőszék előtt állanak a szentek, új lesz előttük, hogy tetteikben valami rendkívüli találtatik, mert ők saját tetteiket igen kevésre becsülik és sokkal hibásabbnak látják, minthogy azt dicsérni lehetne. A szentek táplálták az éhezőket és felruházták a mezíteleneket, mert gyönyörűségük telt benne. Azért tették, mert örömük telt a jónak gyakorlásában és éppen annyira ellenünk volt, mint a víz a halnak vagy a levegő a madárnak.
Jót cselekedtek Krisztusért, mert valamit tenni Jézusért, a legédesebb volt ezen a világon. Miért olyan nyájas egy asszony az ő férje iránt? Mert kötelessége, azt mondjátok. Jól van, de tulajdonképpeni oka az, hogy szereti. Miért viseli annyira gondját egy anya gyermekének? Létezik-e valami rendszabály, vagy országgyűlési rendelet, mely megparancsolja az anyáknak, hogy kicsinyeiket szeressék? Nem, nem létezik országgyűlési rendelet. Létezik valami Isten törvénye, valahol a kebelben, mely egyhangúlag elfogadtatott a szív kamrájában és az anya nem lehet más mint nyájas. Ha tehát az Úr minket újjáteremt és eggyé alkot Krisztussal, akkor másképp nem tehetünk, minthogy népét szeressük és embertársaink javát keressük és az Úr Jézus Krisztus majd ítéletnapkor ezt annak bizonyítékul fogja elismerni, hogy szeretet lakott a szívben, mert a kéz ez bebizonyította. Adja Isten, hogyha a világnak bírája eljön, mi a szívben megújulva és a Szentlélek ereje által teljes szeretetben találtassunk. „Oh”, mondja valaki, „óhajtom, hogy megújult szívem legyen, mely ilyen cselekedeteket hoz elő!” Jézus ezt megadhatja néked. Egy vagy más értelemben mindig magadnak fogsz élni addig, míg megmentettél. Még azok is, akik vallás nélkül legjobban szerették embertársaikat, rendesen azoknak tiszteletük után igyekeztek és igazságot tartalmaz a következő mondás, embertársaink kegyét illetve:
Mindent megtesz a gőg, Hogy elérje azt,
S aki nem keresi
Épp eléri azt.
De ha egy új szívet nyertek, nem élhettek embertársaitok tetszésére. Akkor az alamizsnák titokban adatnak és a bal kéz nem fogja tudni, hogy a jobb kéz mit tesz. Akkor nem azért lesztek barátságosak, hogy mások azt nyilván hirdessék, hogy a betegeket látogatjátok és a mezíteleneket felruházzátok, hanem jótéteményeitek az ajtó megett és a sarokban fognak megtörténni, hol senki nem fog róla tudni, csak az Isten és a hálás átvevő. Nyugodtan beteszitek a két fillért a gyűjtő szekrénybe, azt vélvén, hogy nem látja senki, de egy, aki szembe ül a persellyel és ismeri szíveiteket, jól megfigyeli. Uratok elfogadja, amit tesztek, mert Ő hozzá való szeretetből teszitek, s utoljára, midőn ti pirulással hallgatjátok, kihirdeti az angyaloknak és a menny és föld figyelő sokaságnak, és a muúhatatlan boldogságnak kapui megnyílnak és kegyelmének ígérete szerint be fog engedni.
Isten áldjon meg titeket, szerelmeseim, a Jézus Krisztusért. Ámen!