Spurgeon, Charles

Csudálatos a mi Urunk Jézusunknak az emberekkel való egysége! Mikor a zsoltáríró
Dávid e felett: „Az egek, Isten kezének munkái” – elmélkedett, akkor így szólt: „Micsoda az ember, hogy megemlékezel róla, vagy az embernek fia, hogy meglátogatod őt?” Ő Krisztusról beszélt. Ti azt gondolhattátok volna, hogy ő az ember legalacsonyabban lévő állapotára gondolt és csodálkozott rajta, hogy tetszett Istennek egy törékeny lényt, mint az a szegény Ádám gyermeke, tisztelni. És soha elmétekbe nem jutott volna, hogy ezen háládatos imaszavakban a dicső evangélium van elrejtve. Dávid azonban ezen emelkedése folyamán ezt mondja tovább: „Tetted őt minden te kezeidnek munkáján úrrá, mindeneket vetettél az ő lábai alá.” Nos, a Szentlélek útmutatása nélkül még mindig azt vélnők, hogy ő általánosságban az emberről és az embernek a teremtett állatok feletti természetes uralmáról beszél, de lássátok, habár igaz is ez, de mégis más és sokkal lényegesebb igazság van ama beszédben rejtve, mert Dávid, mint próféta egész időn át prófétaként az emberek emberéről, a minta emberről, a második Ádámról, az új emberiség fejéről beszél.
Jézus, az Emberfia, kit az Atya megtisztel, volt az, akiről a zsoltáríró énekelt:
,Mindeneket vetettél az ő lábai alá.”
Különös, nemde, hogy mikor ő az emberről beszélt, szükségképpen ami Urunkról is kellett néki beszélnie. És mégis, ha mi ezt jól megfigyeljük, ez egészen természetszerűen az igazsághoz van mérve. Csak mi nékünk csudálatos, mert mi gyakran a mi elménkben úgy látjuk Jézust, mint aki az embertől ugyan távol van és kevésbé tekintjük őt olyannak, mint aki az emberrel valóban egy.
S most nézzétek, hogy az apostol ezen zsoltárból hogyan következtet a feltámadás szükséges voltára, mert ha mindennek az ember Jézus Krisztus lábai alá kell vettetnie, akkor általa le kell győzettetnie a gonoszság minden formájának és így a halálnak is. „Uralkodnia kell pedig néki, míglen Ő minden ellenségeit lábai alá helyezi.” Ennek úgy kell lenni, s azért utoljára magának a halálnak is le kell győzettetnie. A zsoltárnak eme egyszerű szavaiból tehát azt vonja ki az apostol, hogy mi, a Szentlélek világossága nélkül, egészen másképpen érthettük volna a feltámadásról való tant. A Szentlélek arra tanította az apostolt, hogy miként képes ő vegyészeti választó művészetével egyszerű szóból drágalátos, jól illatozó eszenciát létrehozni, melyre a közönséges olvasó soha képes nem lett volna. A szent íróknak megvannak az ő titkos tolószekrényeik, dobozaik egy dobozban, az ő elrejtett lelkeik, kik alva fekszenek, míglen Ő, aki nekik az ő titkos fekhelyüket felajánlotta, azokat felkölti, hogy választottainak szívéhez beszéljenek. Ki tudtátok volna találni a feltámadást a nyolcadik zsoltárból? Nem, és ti hinni sem tudtatok volna, ha nem lett volna néktek mondva, hogy tűz van az üstben, olaj a sziklákon és kenyér a földben, amelyre mi lépünk. Az emberi könyvek rendesen sokkal kevesebbet tartalmaznak, mint amennyit mi elvárunk, de az Úr könyve tele van meglepetésekkel. Ez egy fénytömeg, egy hegy megbecsülhetetlen kijelentésekkel. Mi keveset tudunk arról, hogy mi van a Szentírásban elrejtve. Ismerjük az üdvösség beszédének formáját, amint az Úr e szavakat tanította és a mellett maradunk, de belső élés-házak vannak itt, amelyekbe még be nem pillantottunk. A kijelentésnek kamarái ezek, melyek szent lámpásokkal vannak kivilágítva, s talán még nagyon fényesek ami szemünknek mostan. Ha Pál ‒ mivel az Isten lelke nyugodott rajta ‒, Dávid énekeiben annyi sokat láthatott, akkor jöhet az a nap, amikor mi is még többet láthatunk Pálnak leveleiben és saját magunkon fogunk csudálkozni, hogy nem értettük meg jobban azt, amiről a Szentlélek Pál apostol által olyan szabadon beszélt nékünk. Bár lennénk most olyan állapotban, hogy mélyen és messzire lennénk képesek tekinteni, és ami feltámadott Urunkat az Ő dicsőségében látni.
De íme, szóljunk a leckéhez! A halál ellenség, a halál ellenség, amelynek el kell törültetnie. A halál ellenség, amelynek utóijára el kell törültetnie! Az utolsó ellenség, melynek el kell törültetnie: a halál.
A halál ellenség. Ő egykor, mint ilyen született, éppen úgy, mint Hámán, a Hammedáta, Izráelnek ellensége volt származásánál fogva. A halál a mi leggonoszabb ellenségünknek gyermeke, mert „ha a bűn véghez megy, halált nemz. „A bűn e világra jött és a bűn által a halál.” Íme, a parancsszegésnek gyümölcse, nem lehet egyéb, mint az ember ellensége. A halál ama szomorú napon vezettetett be a világba, amelyen a mi elesésünk történt. Az ördög pedig, ki annak hatalmával bírt, a mi ősi ellenségünk, árulónk, mind a két alapon úgy kell őt tekintenünk, mint az ember kijelentett ellenségét.
A halál ebben a világban egy idegen (jövevény), ő nem tartozott az el nem bukott teremtettség eredeti tervéhez, hanem az ő betörése zavarja és rontja meg az egészet. Ő nem képezi a nagy pásztor nyájának egy részét, mert ő farkas, amely jön ölni és rontani. A földtan azt mondja nékünk, hogy a halál az élet különböző alakjai között uralkodott a mi planétánk történetének első időszakától kezdve, még akkor is, amikor a föld nem volt elkészítve az ember számára lakóhelyül. Azt én hihetem, s a halált mégis úgy tekinthetem, mint a bűn következményét. Ha be lehet bizonyítani, hogy ilyen szervi egység van az ember és az alsóbbfokú állatok között, miszerint azok nem haltak volna meg, ha Ádám nem vétkezett volna, akkor én ezen, Ádám előtti elhalálozásban előzetesen támadt következményeit látom egy bűnnek, mely még meg nem történt. Ha az Úr Jézus érdemei következtében üdvösség létezett, mielőtt az ő engesztelő áldozatát végbevitte volna, akkor nem találom nehéz dolognak elfogadni azt, hogy a bűn által való tartozásnak előlátása a halál árnyékát már évszázadokkal előrevethette, amely az ember kihágását megelőzőleg támadt. Ebből keveset tudunk, nem is fontos reánk nézve ezt tudni, de annyi bizonyos, hogy a mostani teremtettséget illetőleg a halál nem Istentől meghívott vendég, hanem egy betolakodott közeg, melynek jelenléte zavarja az ünnepséget. Az ember üdvözléssel fogadta oktalanságában a sátánt és a bűnt, amikor ezek a paradicsom magas ünnepélyére utat egyengettek maguknak, de soha sem üdvözölte a halált. Sőt, ebben a csontvázban az ő vak szemei is ellenséget láttak. Ami az oroszlán a síkság nyájának, ami a jégeső a mező virágainak, ami a szél az erdő száraz leveleinek, ugyan az a halál az ember gyermekeinek. Ők félték őt belső érzületükből, mert lelkiismeretük mondá nekik, hogy ő bűneiknek gyermeke.
A halál joggal neveztetik ellenségnek, mert ő rajtunk az ellenség munkáját viszi véghez. Mi más célból jön egy ellenség, minthogy irtson, tépjen és romoljon? A halál darabokba szaggatja Isten kedves művét, az emberi test épületét, mely az isteni művészetnek ujjaival oly csodálatosan lett készítve. Miután ezt a gazdag létesítményt a sírba, a férgek tömegébe dobja, ezt intézi a halál az ő utálatos seregéhez: „minden egyesnek tarka szőtt ruhát zsákmányul” (Bír.5,30) és ezek irgalmatlanul széttépik a zsákmányt. Az emberi test ezen épülete egy ház, mely tekintetre nézve szép, de a halál, a romboló meghomályosítja ablakait, megrendíti oszlopait, becsukja ajtajait és „a molnárné szavát halkká teszi.” Ekkor az ének minden leánya meghajol, és az erősek meggörbülnek. Ez a pusztító vandál nem kíméli az élet semmi művét, legyen az bár telve bölcsességgel vagy szépséggel, mert ő megoldja az ezüst kötelet és eltöri az arany csészét. Nézd, a forrásnál szét van zúzva a drága veder és a kútnál szét van rombolva a művészi kerék. A halál egy pusztító betörő az élet birodalmába és ahová jő, ott nekiesik minden jó fának, bedug minden vízforrást és kövekkel ront meg minden jó darab földet. Nézzetek egy embert, amikor a halál őt tetszése szerint összerontja, minő rom az! Hogyan változott hamuvá az ő szépsége és enyészetté az ő kedvessége. Bizonyára ellenség tette ezt. Pillantsatok testvéreim a halál átvonulására minden korszakon és minden országon át. Melyik föld az, ahol nincsen sír? Melyik város az, amelynek temetője nincs? Hová mehetnénk, ahol sírokat nem találnánk? Miként a fövényes tengerpart fedve van halmocskákkal, melyet a féreg túr fel, úgy vagy te, oh, föld befedve ama pázsitos dombokkal, amelyek alatt az elköltözött emberi nemzetségek szunnyadnak. És te, oh, tenger, te sem vagy halottaid nélkül! Mintha a föld nagyon telve volna holttetemekkel és telitett üregeikben szorongnának azok, s azért a te mélységeidbe, oh, te hatalmas óceán, dobatnak be a holtak tetemei. Hullámaidnak tisztátalanná kell lenniük az emberi holttestektől és fenekeden a megölettek csontjainak kell feküdniük! A mi ellenségünk a halál úgyszólván tűzzel és karddal vonult végig, hogy az emberi nemzetet elpusztítsa. Sem a gótok, sem a hunok, sem a tatárok nem tudták volna az összes lélegző lényeket úgy leverni, mert a halál senkinek sem engedett menekülést. Mindenütt tönkretette a ház örömeit és előhívta a sóhajt és fájdalmat minden országban, ahol csak látják a napot, vakká tette az emberek szemeit a sírástól. A gyászolók könnye, az özvegyek jajszava és az árvak kesergése volt a halálnak csatazenéje, amelyben ő győzelmi éneket talált.
A nagy hódítók csupán csak a halál pribékjei voltak, bérelt gyilkosok az ő mészárszékében. A háború nem más, mint a halál farsangja, amidőn ő prédáját valamivel gyorsabban nyeli le, mint máskor szokta. A halál az ellenség munkáját megtette közülünk azokon, akik eddig még elkerültük nyilait. Azok, akik nem régen egy frissen hantolt sírnál állottak és szívüknek fele részét abba temették, megmondhatják, hogy miféle ellenség a halál. Elveszi barátunkat oldalunk mellől, a gyermeket keblünkről és nem törődik a mi bizalmunkkal. Elhullott az, aki a ház oszlopa és a nő, aki a házi nyájnak fénye volt, eltávozott. A kis kedvencet elvitték édesanyjának öléből, habár annak elvesztése majdnem szívét repesztette meg, az a virágzó ifjú pedig az ő atyja oldala mellől ragadtatott el, habár ez által a szülők legdrágább reményei semmisíttettek meg. A halálnak nincs szánalma az ifjú és nincs irgalma az öreg iránt, nem néz ő sem a jókra, sem a szépekre. Kaszája egyaránt lekaszabolja a kedves virágokat és az ártalmas konkolyt egyenlő gyorsasággal Bejön ő kertünkbe, letapodja liliomunkat és szétszórja rózsánkat a földön, igen, sőt még a legszerényebb virágokat is, melyek a zugban vannak elültetve és szépségüket a levelek alatt elrejtik, hogy látatlanul tudjanak fejlődni. Még ezeket is kigyomlálja a halál és nem törődik illatjukkal, hanem elborítja azokat égető leheletével. Ő ellenséged valósággal, oh, te atyátlan gyermek, ki egy bősz világ szánalom nélküli viharának vagy kitéve és senkid sincsen, aki téged védene. A te ellenséged ő, oh, özvegyasszony, mert eltűnt a te életednek világa és te házastárs, mert sivár lett a te házad és kis gyermekeid édesanyjuk után kívánkoznak, akit a halál tőled megfosztott.
Mindnyájunknak ellensége ő, mert vajon melyik közülünk való családnak nem lett volna neki mondanivalója: „Te újból és újból megraboltál engem!” Különösen ellensége a halál az élőknek, ha Isten házába tolakodik be és a próféta meg a pap a halottak közé lesz sorolva. A gyülekezet gyászol, ha gazdagon megáldott prédikátoraik leteríttetnek, ha az éber szem a homályba lezáródik és a tanító nyelv megnémul. S mégis mily gyakran harcol ellenünk ezen módon a halál! A buzgók, a cselekvők, a fáradhatatlanok elvitetnek. Akik leghatalmasabbak az imában, akik legszeretetteljesebbek a szívben, akik legpéldásabbak az életben, azok az ő munkáik közepette ragadtatnak el és hátrahagynak egy oly gyülekezetet, amelynek rájok nagyobb szüksége van, hogy sem egy nyelv ezt kimondani tudná. Ha az Úr csak fenyegeti azzal, hogy megengedi a halálnak, hogy egy kedves prédikátort elvegyen, akkor az ő gyülekezete tagjainak lelke telve van fájdalommal és ők leggonoszabb ellenségüknek tekintik a halált s az alatt kérik az Urat, esedeznek hozzá, hogy prédikátorukat életben hagyja.
Sőt, azok is, akik meghalnak, ellenségüknek tartják a halált. Nem úgy értem, hogy most, mikor helyeikre felszállottak, és mint test nélküli szellemek a királyt az ő szépségében látják, hanem ezt megelőzőleg, mikor a halál közeledett feléjük. Az ő remegő testük számára ellenségnek tűnt fel ő, mert nincsen természetünkben az, hogy szeressük a halált, kivéve azt a pillanatot, mikor szörnyű kínokban vagyunk, vagy mikor a szellem megzavarodik, vagy pedig mikor megmérhetetlen remény van bennünk a dicsőség iránt. Bölcsesség volt az a mi Teremtőnktől, hogy minket úgy rendezett be, hogy a lélek szereti a testet és a test a lelket, s mindketten az együtt való maradást óhajtják mindaddig, amíg csak lehet, mert különben egy lélek sem óhajtaná önfenntartását és akkor az öngyilkosság megsemmisítené az emberi nemzetséget. „Mert az idők gyalázkodását, A viszonyok korbácsolását
Ki tudná elhordozni,
Ha önmagától menni tudna, És az óhajtott nyugalomba Egy tű tudná őt hozni.”
A természet egyik első törvénye, hogy bőrt, bőrért, ‒ igen, mindent amivel az ember bír, ideadja életéért. Így hát oda vagyunk állítva, hogy a létért küzdjünk és mindent elkerüljünk, ami azt szétrombolhatná. Az a hasznos ösztön ellenséggé teszi a halált, de arra is segít, hogy tartózkodjunk azon kihágástól, mely minden kihágásnál bizonyosabban a kárhozatba visz, ha ezt egy ember önakaratúlag és ép elmével megteszi. Én az öngyilkosság bűnét értem ez alatt.
Sőt akkor is, ha a halál egy jó emberhez jön, úgy jön, mint ellenség, mert rettenetes futárok és gonosz előposták kísérik őt, melyek minket rémületbe ejtenek. „A láz tüzes homlokkal,
A sápadt sorvadás, a bénulás, Egy része életnek hevével,
Más része földnek hidegével.
S a csúz, a köszvény vagy a görcs,
A lob, hurut, a szélütés, Mely telve megtelik.”
Ezeknek egyike sem teszi széppé a halálra való pillantást. Ő jön fájdalmakkal és szenvedésekkel, jön sóhajokkal és könnyekkel. Felhő és sötétség van körülötte, egy porral telített légkör működik leverőleg azokra, akikhez közeledik és egy hideg szél járja át őket a velőig. Egy lovon nyargal az és ahová leteszi lábát paripája, ott a föld pusztává válik. Ezen rettenetes paripának lába felébreszti a férget, hogy a megöletteket eméssze. Ha elfelejtünk más nagy igazságokat és csak ezen szörnyű dolgokra gondolunk, akkor számunkra a halál a rettenetesség királya. A szívek reszketnek és a vesék remegnek előtte.
Tényleg ellenség ő, mert mit jön tenni testünkkel? Én tudom, hogy azt teszi, ami végső ízben az ő teljességére vezet, de mégis az, ami magára nézve és ebben az időben nékünk nem örömünk, hanem fájdalmunk. Ő jön, hogy elvegye a szemnek világát, a fülnek hallását, a nyelvnek beszédét, a kéznek munkásságát és az agynak gondolkozását. Ő jön, hogy egy eleven embert holt, rothadó tömeggé változtasson és egy testvérnek vagy egy barátunknak alakját az enyészet olyan állapotába hozza, hogy még maga a szeretet is felkiált: „Temesd el halottamat előlem”. Halál, te bűnnek gyermeke, Krisztus tégedet csodálatosan átváltoztatott, de te önnönmagadban ellenség vagy, akit a test és a vér retteg, mert tudja, hogy te minden asszonytól született lénynek gyilkosa vagy, kinek emberi zsákmány után való szomjúságát a nemzetek vére eloltani nem tudja.
Ha néhány pillanatig ezen ellenségre gondoltok, akkor néhány ismertető jelt fogtok rajta észrevenni. Ó, Isten gyermekének általános ellensége és ellensége minden embernek, mert bármennyire is meggyőződtek egyesek, hogy nem fognak meghalni, mégsem hagynak fel a szolgálattal ezen harcban, és ha ezen összeírásból valamely ember egy évben a behívás elől meg is szabadul, míg az ő ősz haja a tél legkeményebb fagyával dacolni látszik, ezen vasból való embernek végre mégis távozni kell. „Elvégzett dolog, hogy az emberek egyszer meghaljanak”. A legerősebb ember sem bír az örökélet erejével, amellyel ifjúságát hanyatló öregségében megújítani tudná, és a leggazdagabb fejedelem sem annyi értékkel, amennyivel a romlásnak ellene állani képes volna. Sírba kell néked szállnod, oh, te háborúknak hatalmas hőse, kinek kardja és ásója egy ércből van. A fejedelem testvére a féregnek, s ugyanazon házban kell laknia. Egész nemzedékünkre vonatkozólag igaz ez: „Földből vagy és földdé kell lenned”.
A halál egyszersmind ravasz ellenség, mely mindenütt leselkedik, még a leggyanútlanabb dolgokban is. Ki tudja hová helyezi a halál az ő leshelyét? Otthon
éppen úgy találkozik velünk, mint kint az asztalnál, evés közben rohanja meg az embereket és a forrásnál megmérgezi az italukat.
Ő settenkedik utánunk az utcán is, s megragad minket fekhelyünkön, Ő utazik a viharban, a tengeren, s velünk jár a szárazföldön. Hová tudnánk szaladni, hogy elmeneküljünk előled, oh, halál, mert az Alpok csúcsairól zuhantak le emberek sírjaikba és a föld mély üregeiben, ahová a bányász leszáll, hogy az értékes ércet megtalálja, áldozatul ejtettél nem egy drága életet. A halál ravasz ellenség és zörej nélküli lépésekkel követi lábainkat akkor, amikor legkevésbé gondolunk rá.
Ő olyan ellenség, kit senki el nem kerülhet, bármilyen mellékutakra is lépünk, nem menekülhetünk el előle, ha eljött a mi óránk. Hiszen madarász tőribe, mint a madarak, repülünk be. Az élet nagy tengerének minden halának az ő nagy hálójában kell megfogadtatnia, ha eljön az ő napjuk. Oly bizonyos, amint a nap lenyugszik és az éjféli csillag végre a láthatár alá tűnik, a hullámok a tengerbe visszasüllyednek és a vízbuborék szétpattan, olyan bizonyosan kell nékünk mindnyájunknak előbb vagy utóbb ami végünkhöz érkeznünk és e földről eltűnnünk, hogy az élők között többé ne ismerjenek.
Ezen ellenségnek hirtelen való fogásai szintén elég számúak. „Levélnek van a lehullásra ideje, Virágnak hervadása szintén tudható, Tudjuk, mikor tűnik a csillag mélybe le, De a halál munkája szüntelen való.”
Megtörtént, hogy az emberek egy pillanatnyi intelem nélkül meghaltak. Zsoltárral ajkukon mentek által, vagy üzleteik közepette hívattak ítéletre, hogy számadásaikat beadják. Egyről hallottunk, aki, midőn egy reggeli újság hírül hozta neki, hogy egyik üzlettársa meghalt, felhúzta csizmáját, hogy irodájába menjen és nevetve tette meg a megjegyzést, miszerint annyi dolga van, hogy nincs ideje a meghalásra. Mégis mielőtt szavait végezte volna, leesett és holttetemmé vált. Hirtelen halálozások nem oly szokatlan események, hogy csudálkozzunk felettük, ha egy nagy embertömeg központján élünk. A halál tehát ellenség, melyet megvetni vagy lekicsinyelni nem szabad. Gondoljunk minden sajátságaira és akkor nem leszünk hajlandók arra, hogy könnyedén vegyük a mi bősz ellenségünket, kit a mi dicsőségteljes Megváltónk legyőzött.
A halál olyan ellenség, melynek el kell törültetnie. Gondoljatok arra, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus már nagy győzelmet aratott a halál felett az által, hogy a haláltól való élethossziglani félelemtől megszabadított minket. Ő még nem törölte el a halált, de már nagyon közel jutott hozzá, mert mondva van, hogy Ő a halálnak hatalmát elvette és az evangéliom által egy elmúlhatatlan létet hozott világosságra. Ez a halál teljes eltörléséhez igen közel áll.
Először a leggonoszabb alakjában győzte le Urunk a halált, a mennyiben népét a szellemi haláltól megszabadította: „Titeket pedig megelevenített, kik a vétkekben és bűnökben halva voltatok.”
Egykor semmiféle isteni élettel nem bírtatok, hanem a halál, a ti születéstekkel reátok ragad, romlás marad rajtatok, s így halva valátok minden isteni és szellemi (lelki) dolgokra nézve. Most azonban kedveseim, az Isten lelke, még pedig ugyanaz, aki Jézus Krisztust a halálból feltámasztotta, titeket egy új életre keltett és ti új teremtés vagytok a Krisztus Jézusban. Ilyen értelemben a halál legyőzetett.
A mi Urunk életében is legyőzte a halált, amennyiben néhány embert ismét életre hívott. Három figyelemreméltó eset fordult elő, amikor az ő szavára ez az utolsó ellenség visszaadta a prédát. Urunk elment a zsinagóga fejedelmének házához és látta a kisleányt, aki éppen a halálba szenderült és látta, hogy a körülötte lévők siratták és jajgattak. Hallotta ezeknek gúnyos nevetését, amidőn mondá: „Nem halt meg, hanem csak aluszik” ‒ s kihajtotta őket mind a házból, azután pedig mondá: „Leányzó, kelj fel!” Ekkor a rabló megraboltatott és a börtön ajtaja megnyílt. Ő megállította Nain kapujánál a temetési menetet, mikor egy ifjút hoztak ki, aki özvegy anyjának egyetlen fia volt, és mondá: „Ifjú, neked mondom, kelj fel!” Mikor ez a halott felemelkedett és Urunk visszaadta őt anyjának, akkor ismét elvétetett a zsákmány a hatalmastól. Mindenek felett azonban, amidőn Lázár a sírban annyi sokáig feküdt, hogy nővére ezt mondá: „Uram, már szagos” ‒ és amikor ezen szóra: „Lázár jöjj ki!” ‒ ez engedelmeskedett és a feltámadott előjött még az ő halotti öltözékeivel bevonva, de valósággal életre hozva, akkor látták, hogy a halál alávettetett az Emberfiának. „Oldjátok fel és hagyjátok menni!”‒ mondá a győző és a halál kötelei levétettek róla, mert a tényleges fogoly szabaddá tétetett. Amikor a Megváltó feltámadásakor sok szent felkelt és a sírokból a szent városba jött, akkor a megfeszíttetett Úr, mint a halál és sir meggyőzője hirdettetett.
Mégis, testvérek, ezek csak előcsatározások és pusztán előhírnökei voltak a nagy diadalnak, mellyel a halál meggyőzetett. A valódi diadal a kereszten ment végbe:
Tusája győzelmünk
S éltünk lett a halála. Kötöztetésében Szabadságunk lett adva.
Mikor Krisztus meghalt, az ő egész népének halálbüntetését szenvedte és ezért egyetlen hívő sem hal meg a bűn miatti büntetésből, miután el nem fogadhatjuk, hogy egy igazságos Isten kétszer követelje a halált egy bűnért. A halál Krisztusnak halálozása óta nem büntetés, mely az Isten gyermekeire tétetik, mert mint ilyent Jézus eltörült és többé rájuk nem kényszeríthető. Miért halnak meg tehát a szentek? Nos, azért, mert testeiknek át kell változniok, mielőtt a mennybe mennének. „A test és vér” ‒ amint ez létezik ‒ „nem veheti Isten országának örökségét”. A testnek isteni elváltozáson kell által mennie, mielőtt a rothadástalanságra és dicsőségre alkalmas lenne. Lehet pedig mondani, hogy a halál és a sír olvasztó edény és tüzes kemence, amelyen át a test a jövő üdvösségre előkészíttetik. Igaz, hogy te halál még nem vagy tönkretéve, de ami élő Megváltónk úgy megváltoztatott téged, hogy többé már nem vagy halál, hanem valami más, mint amit a te neved kifejez.
A szentek most már meg nem halnak, hanem feloldatnak és eltávoznak. A halál a hajó nagy kötelének megoldása, hogy a bárka akadálytalanul a szép kikötőbe vitorlázhassék. A halál az a tüzes kocsi, amelyben Istenhez felutazunk. Ő a nagy királynak szelíd szava, aki vendégéhez jő és mondja: „Barátom ülj feljebb!” Íme, mi a sas szárnyain felszállunk, messze ezen a köd és felhőnek országán felül, az Isten háza örök vidámságába és fényességébe föl. Igen, a mi Urunk megszüntette a halált. A halál fullánkja a bűn és a mi nagy helyettesünk ezt a fullánkot az ő nagy áldozatával eltávoztatta. Az Isten gyermekei között a halál fullánkmentesen visszamaradt, de oly kevés kárt okoz nekik, hogy reájuk nézve a meghalás nem halál.
Továbbá Krisztus győzött a halál felett meggyőzte őt egészen, amikor feltámadt. Micsoda kísérlet ez a feltámadásról képet festeni? De én nem akarok többet, mint egy néhány vonást megkísérelni. Amikor a mi nagy előharcosunk az ő rövid halálálmából felébredt és a félreeső sírszobában találta magát, akkor nyugodtan levenni kezdte halotti öltönyét. Hányféle módon járt ő el?
Összegöngyölte a verejték kendőjét és félre tette, hogy azok, akik elvesztették örömüket, szemeiket megszáríthassák vele. Azután levette a lepedőket és szintén a maguk helyére tette ezeket a síröltönyöket, hogy itt legyenek, amikor a szentek jönnek, hogy a kamarát jól ellátva, a fekhelyet lepedőkkel megrakva és az ő nyugalmukhoz elkészítve találhassák. A sír nem üres boltozat többé, nem egy szomorú csontház, hanem egy nyugalmi kamara, egy alvó-helyiség, mely elkészíttetett, berendeztetett és elláttatott azon lepedőkkel, melyeket maga Krisztus hagyott hátra. Nem a nedves, sötét, szomorú börtön többé a sír, Jézus mindazt megváltoztatta. Ez most: „A hely, amelybe jámboroknak
Az angyalok örömet hoznak”.
A mennyei angyal elhengerítette a követ Urunknak sírjáról és üde levegőt, s fényt bocsátott abba a mi Urunkra, ki előlépett, mint a győzőnél nagyobb. A halál elfutott. A sír megadta magát. „Hol van fullánkod, oh, halál? Pokol, hol van győzelmed?
Az ördög most tehet-e kárt
Minden haragja mellett?”
Rajta testvérek, amily bizonyos, hogy Krisztus feltámadott, oly bizonyos, hogy kezeskedik teljes bizonyossággal minden szentjei testének feltámadásáról egy dicső életre nézve, mialatt az ő lelkök élete egy pillanatnyira sem szűnik meg élni. Itt meggyőzte ő a halált és ezen emlékezetes győzelem után minden nap meggyőzi Krisztus a halált, mert az Ő szentjeinek odaadja szellemét, s ha ezek evvel bírnak, akkor a legutolsó ellenség ellen félelem nélkül mennek. Gyakran énekkel állanak ellenébe, s talán még gyakrabban nyugodt pillantással tekintenek arcába és békességben elalusznak. Nem akartak félni, oh, halál, miért félnélek? Úgy nézesz ki, mint egy sárkány, de oda van fullánkod. Fogaid ki vannak törve vén oroszlán, miért féljelek hát? Tudom, hogy nem vagy képes többé megrontani engem, hanem hírnök gyanánt vagy küldve, hogy az arany kapukhoz vezess, amelyeken keresztül át mennem kell, hogy Üdvözítőm arcát fedetlenül örökké nézhessem. A haldokló szentek gyakran mondották, hogy utolsó ágyuk a legjobb azok közül, amelyeken valaha aludtak. Sokan közülük kérdezték: „Mondjad lelkem, ez-e a halál?”
A meghalás olyan egész más lett annál, aminőre ők gondoltak, oly világos és örvendetes. Minden gondjaiktól úgy megszabadíttattak, s megterheltetés helyett oly könnyűknek érezték magukat, miszerint csodálkoztak azon, hogy ez-é a szörnyeteg, amelytől egész életen át féltek? Tűszúrásnak találták, holott attól tartottak, hogy kardvágás lesz az. Ez a szemeknek ezen a földön való lecsukása és ugyanazoknak a mennyekben való felnyitása, holott ők azt élték, hogy majd ez egy kínpad lesz, vagy pedig a sötétség és rettegés rettenetes uralmán át való szomorú út. Szerelmeseim, ami felmagasztalt Urunk mindezen a módokon legyőzte a halált.
De jegyezzétek meg, hogy ez nem a mi halálunk, amely olyan valamiről beszél, aminek még megtétetni kell. Az utolsó ellenség, amely eltörültetik, a halál. Azon értelemben a halál, amint ez a szövegben foglaltatik, még nem törültetett el. El kell neki törültetnie és hogyan fog ez megtörténni?
Azt hiszem, hogy a halál el fog törültetni először azon értelemben, hogy Krisztus eljövetele alkalmával azok, akik életben vannak és fennmaradnak, nem fogják látni a halált. El fognak változni, magukon az élőkön is átváltozásnak kell létrejönni, mielőtt az örökéletet örökölhetnék, de valósággal nem halnak meg. Ne irigyeljétek őket, mert semmi előnyök nem lesz azok felett, akik már alusznak. Azt tartom inkább, hogy az ő sorsuk még csekélyebb értékű. De mégis, nem fogják ismerni a halált. Az élők serege, mely az Úré, az Ő jövetelekor, a dicsőségbe megy át, anélkül, hogy meg kellene halnia. Ekként a halál, amennyiben őket illeti, eltörültetik.
De az alvó milliárdnyi sok emberre nézve, ki testét és vérét visszahagyta, hogy ismét földdé váljék, szintén el fog törültetni a halál, mert mikor a trombita megszólal, akkor a sírból fel kell támadniok. A feltámadás a halálnak elpusztítása. Mi soha sem tanítottuk azt, de nem is hittük, nem is véltük, hogy azon testnek, mely a sírba tétetik, minden egyes részecskéje a másik részecskéhez fog jönni, és hogy egyáltalán véve ugyanazon anyag fog előállani. De mondjuk, hogy ugyanazon test fog feltámadni és amily bizonyos, hogy a földből az a mag jő ki, amely abba tétetett, habár különféle alakban, mert nem mint mag jön ki, hanem mint virág,
épp oly bizonyos, hogy ugyanaz a test fog ismét előállani. Nem szükséges, hogy ugyanazon anyag legyen, de a sírból kell neki előjönni, igen a földből, ha sohasem látott sírt, vagy a tengerből, ha a rettenetességtől nyeletett el, valódi ugyanazonosságban, amint idelent a lélek lakta azt. Nem úgy volt-e a mi Urunkkal?
Éppen úgy kell történnie övéivel és akkor beteljesedik az a szó, a mely megíratott: „Elnyeletett a halál a diadalomig. Oh, halál, hol van a te fullánkod? Oh, sír, hol van a te győzelmed?”
A mi Urunk győzelménél még az is megjegyeztetik, hogy a halál teljesen eltörültetik, mert azoknak, akik feltámadnak semmi káruk nem lesz abból, hogy ők meghaltak. Én azt hiszem, hogy ezen az új testen az öregség gyengeségének semmi nyoma, a hosszú és emésztő betegségnek semmi jele, a mártíromságnak semmi sebjegye sem lesz. A halál nem hagy rajta vissza semmi jelt, kivéve a dicsőségnek jelét, mely tisztességükre fog szolgálni, mint a sebek az üdvözítő testében, melyek most is az ő főszépségét képezik azok szemében, akikért kezei és lábai általlyukasztattak. Ezen értelemben el fog törültetni a halál, mert a szentekre semmi kínt nem ragaszthat, a megváltottakról a rothadásnak minden nyoma elvétetik.
És végre, az Úrnak ezen trombitája után nem lesz többé halál, sem fájdalom, sem kiáltás, mert az első elmúlt. „És tudjuk, hogy a halottak közül feltámadt Krisztus nem hal meg többé, a halál többé nem uralkodik felette.” És így az általa feltámasztott, az általa megváltottak sem halnak meg többé. Oh, rettenetes, rettenetes feltevés volna ez, hogy a kísértést vagy fájdalmat, vagy a halált másodízben is szenvedniök kellene! Ez nem lehetséges! „Én élek” ‒ mondja Krisztus „és ti nektek szintén élnetek kell.” De miután a léleknek természetes halhatatlanságáról való tant némelyek feladták, azért azok közül némelyek kényszerítve érezték magukat, hogy az örök büntetéssel együtt a jövő üdvösségnek örökkévalóságát is feladják és valóban, amennyiben némely főbizonyító tételeket illet, mindkettő egymás mellett áll vagy egymás mellé esik. „És ők mennek az örök kínra, de az igazak az örök életre.” Ha az egyik állapot rövid, akkor a másiknak is rövidnek kell lenni, s bármit jelentsen a segéd szó az egyiknél, ugyan azt jelenti a másiknál. Mi nálunk ez a szó végtelen időtartamot jelent mindkét esetben, s mi előre pillantunk az üdvösségre, melynek soha sem lesz vége. Ott a könny nélküli, fájdalom nélküli, sir nélküli országban a halál egészen eltörültetik.
És végre mindenek között ez a szó „utoljára” oly illően hangzik, utoljára a halálnak el kell törültetnie. Mert utoljára jött be, utoljára kell kimennie. A halál nem volt a mi ellenségeink közül az első. Először jött az ördög, azután a bűn és azután a halál. A halál az ellenségek közül nem a leggonoszabb, ő ellenség, de más elleneink közül előnyösebb. Jobb volna ezerszer meghalni, mint vétkezni. A halál által való próba nem hasonlítható össze az ördög általi megkísértéssel. A testi kínok, melyek a kimúlással össze vannak kötve, csak kicsinységek azon szörnyű fájdalomhoz képest, melynek a bűn az okozója és a teherhez képest, mely a vétkességnek érzetét a lélekre helyezi. Nem, a halál csupán egy alárendelt gonosz dolog a bűn által való tisztátalansággal egybehasonlítva. Engedjétek, hogy először a nagy ellenségek ejtessenek le. Verd meg a pásztort és elszélednek a juhok. Engedjed, hogy először a bűn és a sátán, mely minden gonoszságnak ura, megverettessék, a halál azután egészen utoljáig megmaradhat.
Figyeljétek meg, hogy a halál utolsó ellensége minden egyes keresztyénnek új s ő az utolsó, amelynek el kell törültetnie. De jól van, ha az Úr szava mondja, hogy ő az utolsó, akkor én egy kis gyakorlati bölcsességre emlékeztetnélek benneteket, hagyjátok őt utoljára. Testvér, ne tusakodjál te a meghatározott rend ellen, hanem hagyjad az utolsót utolsónak lenni . Ismertem egy testvért, ki meg akarta győzni a halált, sokáig mielőtt meghalt volna. De testvér, tenéked a halál órája előtt nincs szükséged halálkegyelemre. Mit érne neked a halál kegyelme, míg élsz? Csak sapkára van szükséged, ha a vihart eléred. Kérj kegyelmet, hogy élhess és dicsőítsd meg Krisztust abban, akkor majd bírhatsz halálkegyelemmel, ha a halál jön. A te ellenséged el fog törültetni, de nem ma. Ma az ellenségek nagy serege az, amellyel néked harcolnod kell és megelégedhetel azzal, ha annak az egynek egy ideig még békét hagysz.
Ez az ellenség el fog törültetni, de még nem tudjuk az időt és az órát, hogy mikor? Ami bölcsességünk az, hogy az Úr Jézus Krisztusnak jó harcosai legyünk, amint ezt a napnak kötelessége megköveteli tőlünk. Fogadjad úgy szenvedéseidet testvér, amint azok jönnek! Amint előrohannak az ellenségek, úgy sújtanak is azok, egyik sor a másik után, de ha te Isten nevében nem vágod a legelöl lévő sorokat, hanem azt mondod: „Nem, én csak a leghátrább lévő soroktól félek”, akkor te úgy teszesz, mint a bolond. Használjad a fegyverek mérkőzését, míg a legutolsó ellenség is előjön, és az alatt tartsd meg helyedet a harcban. Isten annak idején segíteni akar néked, hogy a legutolsó ellenséget leverjed, de a közben eső időben utána láss, hogy az ördögöt, a világot és a testet meggyőzzed. Ha jól élsz, jól fogsz meghalni. Ugyanazon szövetség, amelyben az Úr Jézus néked életed ád, a halálnak legyőzetését is tartalmazza, mert: „Minden a tiétek, akár élet, akár halál, akár a jelenvalók, akár a következendők, minden a tiétek.” Ti pedig a Krisztusé vagytok,
Krisztus pedig az Istené!”
Miért lett egész utoljára hagyva a halál? Nos, én azt gondolom azért, mert Krisztus őt jól fel tudja használni. Az utolsó ellenség, amely eltörültetik a halál, mert a halál nagy dolgokat mível, mielőtt eltörültetnék. Oh, miféle leckéket tanultak némely közülünk valók, a haláltól. A mi haldokló barátaink reánk jönnek, mint egy felhő, hogy ami ész nélküli forróságunkat lehűtsék, hogy éreztessék velünk, miszerint ezek a szegény, elmúlandó játékművek nem érdemesek arra, hogy mi azokért éljünk, hogy amiként mások eltávoznak, úgy nékünk is mennünk kell. Így arra segítenek minket, hogy ezt a világot kevésre becsüljük és szárnyakra igyekezzünk a jövendőbeli életbe való felszállásra. A haldoklók ágyainál hasonló prédikációk talán nem léteznek házainkban. A mi szeretett barátainknak elválásai az isteni bölcsességnek komoly prédikációit képezték, melyeket különben a mi szívünk nem tudott volna hallgatni. Krisztus tehát megkímélte még a halált, hogy őt övéi számára prédikátorrá tegye.
És ti testvérek tudjátok, hogy ha halál nem lett volna, akkor az Isten szentjeinek nem lett volna alkalmuk szeretetüknek legmagasabb buzgalmát közhírré tenniök. A Krisztushoz való szeretet vajon hol diadalmaskodott leginkább? Nos, a vértanúk halálában a máglyákon vagy a kínpadokon. Oh, Krisztusunk, soha emberi kéz nem küzdött ki neked oly virágnyereményeket, mint azok, akik a mennyekbe mentek az üldözésnek erdejéből és a vérnek folyóin által! A Krisztusért való halál által dicsőítették meg őt leginkább.
De némely mértékben úgy van ez azon szentekkel is, akik rendes halállal halnak meg, hogy sohasem adták volna ezek a hitnek olyan próbáját és a türelemnek olyan művét, ha nem volna halál… Annak alapja, hogy az újszövetség jelen ideje még mindig tart, részben az, hogy Krisztus megdicsőíttessék, de ha a hívők soha meg nem halnának, akkor a hitbeli harcnak legfőbb teljesítése ismeretlen volna. Testvérek, ha én úgy halhatnék meg, ahogyan gyülekezetünk némely tagjait meghalni láttam, akkor ezt a nagy órát előhívni kívánnám. Nem kívántam volna a halál elől valami mellékúton elfutni, ha úgy énekelhettem volna, amint ők énekeltek. Ha az én szemeimben ilyen hozsannák és halleluják tündökölhettek volna, aminőket náluk láttam és hallottam, akkor dicső dolog volna reám nézve a meghalás. Igen, mint a szeretetnek és hitnek legmagasabb próbáját, még egy ideig tűrni kell a halált, hogy a szentek megdicsőítsék urukat.
Ezenkívül, testvérék, mi halál nélkül nem volnánk Krisztussal oly egyenlők, aminők vagyunk, ha benne elaluszunk. Ha a mennyben valamiképp valami dicsvágyás létezhetnék, akkor gondolom az volna, hogy egyik szent azok közül, akik nem halnak meg, hanem átváltoznak, mikor Krisztus jön, hozzátok és hozzám, kik valószínűleg meghalunk, körülbelül ezt mondhatná: „Testvérem, egy valami az, amim nem volt: nem feküdtem soha a sírban, soha nem éreztem reám nehezedni a halál hideg kezét és ebben nem lettem az én Urammal egyenlő. De ti tudjátok mit jelent az, vele közösségben lenni, még a halálban is”. Nem joggal mondottam-e, hogy azok, akik élnek és fenntartatnak, semmi előnyben nem fognak részesülni az elaludtak felett? Azt gondolom az előny, ha ilyen létezik, a miénk lesz, kik Jézusban elalszunk és az Ő képében felébredünk.
A halál kedves barátaim, még nem törültetett el, mert a szenteket hazahozza. Ő csupán hozzájuk jön, megsúgja küldetését és azok egy pillanatban az üdvösségbe ragadtatnak és: „A kín, halál és szenvedésnek
Eltűnni kell mi tőlünk végleg.”
Azért nincs tehát még eltörülve a halál.
De kedveseim, el kell néki törültetnie. Ő az egyháznak, mint közösségnek utolsó ellensége. Az egyháznak, mint egésznek egy sereg ellenséggel kell küzdenie, de a feltámadás után mondani fogjuk: „Ez az utolsó ellenség, nincs többé más.” Az örökkévalóság szüntelen üdvben fog haladni. Lehetnek majd változatosságok, melyek új gyönyöröket hoznak létre, talán a jövendő örökkévalóságban lesznek idő és nagy korszakok még bámulatra méltóbb dicsőséggel és magasabb fokú üdvösséggel, de: „Nem vár reájuk attól fogva
Sem gyengeség, sem gyötrelem.”
Az utolsó ellenség, amelynek el kell törültetnie a halál, s ha az utolsó leveretett, akkor már több későbbi ellenség nem lehet. A harc kivívatott, a győzelem örökre megnyeretett. És ki nyerte meg? Ki más, mint a Bárány, aki a trónon ül, akinek mi mindnyájan tulajdonítsunk tiszteletet, dicsőséget, magasztalást, erőt, uralmat és hatalmat öröktől fogva örökké!
Az Úr segítsen meg minket a mi ünnepélyes imádásunkban. Ámen.

Mielőtt a katonák csarnokába lépnénk s a vérrel és sebekkel teljes fejre pillantanánk, jó lesz elmélkedni afelett, hogy ki és micsoda volt az, akit oly durván megcsúfoltak. Ne felejtsétek el az ő személyének valóságos nagyságát, mert Ő az Atya dicsőségének fényessége és az Ő lényének hasonmása. Ő magában Isten minden felett, dicsőítve az örökkévalóságban, amaz örök Ige (Szó), ki által minden teremtetett és ki által mindenek állanak. Bár Ő mindeneknek örököse és a földi királyok fejedelme, mégis Ő volt a legmegvetettebb és legértéktelenebb, „szenvedésekkel és betegséggel telve.” Az Ő feje megcsúfoltatásul körülvétetett tövissel, mint egy koronával, teste befedetett kopott bársonyköpenyeggel, egy hitvány nádszálat adtak kezébe jogar (királyi pálca) gyanánt és azután az a nyers katonacsapat szemébe bámészkodni és őt piszkos tréfával kínozni merész volt.
Tövis nyomul homlokodra, Megkékültek ajkaid, Körülötted gyilkosid Gúnyolódnak, átkozódva.
Ne felejtsétek el a dicsőséget, mellyel az előtt bírt, mert mielőtt Ő e földre jött, az Atyának ölében volt, imádva a Kerubimok és Szerafimoktól, tisztelve minden fejedelemségtől és a mennyekben való minden hatalmasságtól. Minden angyal engedelmeskedett neki, s mégis itt ül és gonoszabbul bánnak vele, mint a betörőkkel. Egy komédia célpontjává tették, mielőtt a tragédia (szomorújáték) áldozatává vált volna. Leültették őt valami széttört székre, befedték egy ócska katona köpönyeggel és megcsúfolták, mint egy színházi királyt. „A dicsőség királya
A gúnyt készséggel állva
Amellyel őt körülvevék.”
Oh’, milyen alászállásra kényszeríté őt a szeretet! Nézzétek milyen mélyre süllyedt, hogy minket esésünkből kiemeljen! Ne felejtsetek el meggondolni, hogy ugyanazon időben, amikor őt megcsúfolták, Ő mégis mindenek felett való Úr volt és megtehette volna, hogy tizenkét sereg angyal jött volna segítségére.
Ő felség volt a maga nyomorában. Bár az Ő atyja királyi udvarának fényét félretette és a Názáretbeli alacsony sorsú férfiúvá vált, mégis, ha ő akarta volna, szemeinek egy pillantása a római csapatokat megemésztette volna. Az ő hallgatag ajkainak egy szava Pilátus palotáját tetőtől az alapzatig megingatta volna. Az ő akaratára eleve nem a pokolba szállott volna az ingatag tartományfőnök ama haragos tömeggel együtt, mint régi időben Koré, Dátán és Abiram. Lásd, Istennek Fia, a mennynek kedvence és a föld fejedelme itt ül és a durva koszorút hordja az, aki testileg és lelkileg meg van sebezve. Lelkileg a szitok és testileg a folytonos fájdalom által. Királyi arca megcsúfíttatott sebek által, melyeknek vérzése szűnni nem tudott, gyenge és lassú csepegéssel, és mégis ez a legnemesebb, legdrágább arc egykor szebb volt az emberek fiainál és még mindig Immánuel, „Isten velünk” arc volt Ő. Gondoljatok minderre és ti megfényesíttetett szemekkel és érző szívvel fogtok reá tekinteni, miáltal alkalmasakká váltok szenvedéseinek közösségébe betérni. Arra gondoljatok, hogy honnan jött Ő, s annál inkább elámulni fogtok afelett, hogy olyan mélyen megalázta magát. Gondoljatok arra, hogy mi volt és mi lesz Ő, s annál csodálatosabbá tűnjék elő az, hogy Ő helyettesünkké lett.
Vonuljunk azonban az őrszobába be, hogy lássuk Üdvözítőnket, miként hordozza töviskoronáját. Nem akarlak soká feltartani a tövisek nemének fejtegetésével, melyeket hordott. A rabbinusok és növényismerő tudósok szerint úgy látszik, hogy körülbelül 20-25 különböző nemű tövises növény volt Palesztinában, s a különböző írók saját ítéletük vagy felfogásuk szerint egyik vagy másik növényt választottak ki azon különös töviseknek, melyeket azon alkalommal használtak. De minek válasszunk ki egy tövist a sok közül? Hiszen Ő nem egy fájdalmat hordozott, hanem az összeseket. Elég akármelyik tövis, sőt a tövis különös neme feletti bizonytalanság tanúságul szolgál nékünk. Lehetséges, hogy a koronába a tövisek több fajtája fonatott be, hisz nem volt nehéz az anyagot megtalálni, amint a fájdalomban sem volt hiány, hogy azon a reggelen azzal büntessék és egész életére szomorúvá tegyék.
Lehetséges, hogy a katonák a hajlékony akác vagy pedig a sittimfa ágait használták, amely nem rothadó fákból a szenthely részére sok szent asztal és edény készíttetett, s ha ezt használták töviskoronának, akkor annak jelentősége is volt. Igaz lehet az, amit a régi írók leginkább elfogadtak, hogy ez a növény a Spina Kriszti nevű lehetett, mert ez sok kis, éles tövissel bír és annak zöld levelei koszorút képeztek, ahhoz hasonlót, aminővel a fejedelmek és császárok valamely csata után megkoronáztattak. Mi azonban hagyjuk nyugton ezt a dolgot! Töviskorona volt ez amely megsebezte fejét, s neki kínt és gyalázatot okozott egyaránt, amit tudnunk teljesen elegendő. Ami kérdésünk most ez: mit látunk mi akkor, mikor szemeink Jézus Krisztust tövissel koronázva, megpillantják? Hét dolog az, ami nékem leginkább feltűnik, s ha én a függönyt fellebbentem, arra kérlek titeket, hogy velem együtt figyeljétek. Adja pedig ehhez Isten, a Szentlélek az ő isteni világát, hogy ami ámuló szemeink előtt lévő jelenet részünkre megvilágíttassék.
Az első dolog, melyet maga az esetleges figyelő meglát, anélkül, hogy mélyebben bepillantana, az, hogy itt egy szomorú jelenet van előttünk. Itten Krisztussal, a nagylelkű, szerető, szelíd Krisztussal gúnyosan és megvetően bánnak. Itten a durva katonák által nevetség tárgyává tétetik az élet és a dicsőség fejedelme. Nézzétek meg ma a liliomot a tövisek alatt, miként emelkedik ki a tisztaság a bűn közepén, mely ellenébe áll. Nézzétek itten az áldozatot a bokorban függni és ott erősen tartatni, hogy érettünk feláldoztassék, a látnok előképét megteljesítve, melyet Ábrahám Izsák helyett leölt. Ezen szomorú jelenetnél háromfélét kell megfigyelni.
Itten a kevély tömeg kigúnyolja Krisztus alacsonyságát, erőtlenségét. Mikor behozták Jézust az őrszobába, érezték azt, hogy teljesen hatalmukban van, és hogy az ő királyságra való igénye nem lehet egyéb, mint egy indító ok arra, hogy abból gúnyos tréfát csináljanak. Szegényesen volt öltözve, mert csak egy paraszt ember köntösét viselte, de vajon támasztott-e igényt bársonyra? Csendesen hallgatott, de vajon az a férfiú volt-e ő, aki egy nemzedéket fellázítani akarna? Telve volt sebekkel és sávokkal a korbácsolónak friss ütésétől, de vajon az a hős volt-e ő, aki egy hadsereget rajongó lelkesedésbe hozzon az öreg Rómának leveretésére? Ritka tréfának tűnt fel ez előttük és úgy játszottak vele, mint a vadállatok áldozatukkal; így cselekedtek ők. S én állíthatom, hogy a római harcosok ezen tréfái és
élcelődései sokban az Ő rovására estek és körükben hangos volt a nevetés. Nézzetek csak az Ő arcára, milyen alázatosnak tűnik fel! Milyen nagyon különbözik a zsarnokok kevély kinézésétől! Csak természetesnek látszott ezen nyers embereknél, hogy az Ő királyi igényeit kicsúfolják. Oly szelíd volt, mint egy gyermek, gyöngéd, mint egy nő, az Ő méltósága a nyugodt, tűrő viseletből állott, ez pedig nem volt olyan méltóság, amelynek hatalmát ezek a félbarbár emberek érezhették volna, s azért megvetéssel halmozták el. Gondoljunk reá, hogy az Úr mi érettünk vette fel magára az erőtlenséget, érettünk lett báránnyá, érettünk tette félre dicsőségét, s ennek okáért annál fájdalmasabb reánk nézve annak a látása, hogy az Ő ezen önkéntes lealázkodása annyi sok csúfságnak és gúnynak tárgya lett, holott az dicsőítésre méltó. Ő lehajol, hogy minket megmentsen, mi pedig gúnyolódunk rajta, hogy ő lehajol. Ő elhagyja trónját, hogy minket arra felemeljen, de mialatt Ő kegyelemteljesen lejön, azalatt az istentelen világnak éles kacagása az ő egyetlen jutalma. Ah, vajon bántak-e valamikor a szeretettel olyan szeretetnélküli módon? Bizonyára az a kegyetlenség, mely az ő része lett, azon tisztelethez arányítva, amelyet megérdemelt, olyan visszás volt, aminő visszásak az emberek fiai. „Megszenvedte alázatod Kevélységem, s dacomat; Édessé tette halálod
Az én meghalásomat.
A te csúf megvettetésed
Nékem tiszteletet szerzett.”
Nemcsak alázatosságát gúnyolták ki, hanem ama jogigényét is, hogy Ő király. „Ah”, ‒ mintha mondták volna ‒ „király-e ez?” Bizonyára valami ritka zsidó szokás ez, amelynek alapján ez a szegény zsidó paraszt igényt tart arra, hogy koronát viseljen. Dávid fia-e ez? Mikor fogja ő a császárt és ennek hadseregét a tengerbe hajtani, egy új államot felállítani és Rómában uralkodni? Ez a zsidó, ez a paraszt akarja-e az ő népe álmát megvalósítani és az összes emberiség felett uralkodni? Szörnyen nevettek ezen eszme felett és mi nem csodálkozunk rajta, mert az ő igazi dicsőségét nem bírták meglátni.
De kedveseim, itt van a határozó pont: Ő király volt a legvalódibb és a legmagasztosabb értelemben. Ha nem lett volna király, akkor mint csaló megérdemelte volna a gúnyt, de nem érezte volna azt oly élesen, mivel azonban ő igazán és valódi értelemben király volt, ennek folytán minden szó megsebezte az ő királyi lelkét és minden betű megsértette az ő magasztos szellemét. Ha a csaló mondásai felszínre hozatnak s a gúnynak átadatnak, neki magának tudnia kell azt, hogy ő mindazt a megvetést, mely őt éli, megérdemelte. S mit mondhat arra? De ha a menny és föld birodalma valódi Urának minden joga eltagadtatik és személye kigúnyoltatik, ez szívbe vág, s a gyalázat és rút bánásmód sok fájdalommal tölti el. Nem szomorú dolog-e az, hogy Istennek Fia, a dicső és egyedüli uralkodó így meggyaláztatik?
Nemcsak gúny volt ez, hanem a kegyetlenség még fájdalmat is csatolt ezen gúnyhoz. Ha csak az lett volna törekvésük, hogy kinevessék Őt, akkor csinálhattak volna koronát szalmából is, de ők kínozni is akarták, s azért csináltak tövisből koronát. Kérlek, nézzetek az Ő alakjára, hogyan szenved kezeik alatt. Addig korbácsolták, míg valószínűség szerint egy részecske sem volt testén, mely a csapások alatt ne vérzett volna, fején kívül, de íme, fejét is megkínozni kellett. Ah, „beteg volt a mi egész fejünk és a mi egész szívünk lehangolt”, s így büntetésében hasonlónak kellett lennie hozzánk. A mi lényünknek egy része sem volt mentes a bűntől és így az Ő lényének egy része sem lehetett mentes a fájdalomtól. Ha mi valami módon a gonoszságtól megszabadulhattunk volna, akkor Ő a fájdalomtól ment lehetett volna, de mivel mi a gonoszság piszkos öltönyét hordtuk, ami minket fejünktől lábunkig befedett, ennek folytán hordania kellett néki hason módon a gyalázat és gúny öltönyét fejének tetejétől kezdve lábának talpáig. „A menny dicső köréből
Mi vont le tégedet?
Nem más, mint nagy szerelmed; Mert látta szent szemed
Eme szegény világot, Kínokkal teljesen,
S te azt körülölelted
Híven, kegyelmesen.”
Kedveseim, mindig úgy érzem, mintha meg volna kötve a nyelvem, amikor az Úr szenvedéseiről kezdek beszélni. Tudok rájok gondolni, tudom azokat magamnak lefesteni, le tudok ülni és sírni felettük, de nem tudom, hogyan ecseteljem azokat másoknak. Láttatok-e már valamikor tollat vagy ecsetet, mely arra képes lett volna? Egy Michelangelo vagy Raphael visszariadhatna ezen kép lefestésének kísérletétől és egy főangyal nyelve megemészthető lenne ama férfiú fájdalmának visszaadásában, aki gyalázattal volt beborítva a mi gyalázatos gonoszságaink miatt? Arra kérlek, hogy inkább utána gondoljatok, mint halljatok és inkább saját szerető szemeitekkel nézzétek Uratokat, hogysem szavaimból értsétek meg azt. Én csak vázolhatom a képet, csak nyersen, szénnel rajzolhatom, s nektek kell azt átengednem, hogy színekkel fessétek ki, azután leüljetek és felette elmélkedjetek, de el fog titeket erőtök hagyni, amint az enyém elhagyott engem. Felmenni tudunk, de azokat a dombokat, melyeken át a halál félelmének vihara átvonul, által nem hághatjuk.
Miután én ezen szomorú színjáték függönyét ismét tovább húzom, egy ünnepélyes intést látok itten, mely a fájdalomnak ezen jelenetéből szelíden és megnyerően szól hozzánk. Azt kérditek, hogy mi ez az intés? Az az intés, hogy soha ugyanazt a gonoszságot el ne kövessük, amit ezek a katonák. „Ugyanazt!” ‒ mondjátok ti. „Hogyan? Mi sohasem fogunk töviskoronát fonni ezen drága fő részére.”
Imádkozom, hogy ti azt soha meg ne tegyétek, de némelyek ezt megtették és most is teszik. Azok részesek ebben a gonoszságban, akik, mint a katonái, tagadják jogait. Mai napon e világnak bölcsei foglalatosak, mindenütt foglalatosak abban, hogy töviseket gyűjtsenek, azokat egybefonják és azzal az Úrnak felkentjét verjék. Némelyek közülük ezt kiáltják: „Igen, jó ember volt ő, de nem volt Isten Fia.” Mások megtagadják az ő életének és tanának magasztos kitűnőségét. Kicsinyítik tökéletességét és ott találnak hibákat, ahol semmi hibák sincsenek. Soha sem érzik magukat szerencsésebbeknek, mint akkor, amidőn az ő személyiségét megérinthetik. Talán egy nyilvánvaló hitetlenhez beszélek itten, egy olyanhoz, aki kételkedik Krisztus személyiségében és az ő tanában, s azért panaszt emelek ellene, hogy ő Istennek Krisztusát tövissel koronázza minden alkalommal, amikor az Úr Jézus ellen keserű vádakat talál és gúnyos szavakat ejt ki az ő ügyei és tanítványai ellen. Az ő jogainak részedről való tagadása és különösen azoknak kinevetése, ismétlése ama jelenetnek, mely előttünk van.
Vannak olyanok, kik minden elmésségüket oda erőltetik és külső ügyességüket nem egyébre fordítják, mint arra, hogy az evangéliumi elbeszélésekben ellenmondásokat fedezzenek fel, vagy, hogy különbségeket erőszakoljanak ki az ő vélt tudományos felfedezéseik és az Isten igéjének kijelentései között. Elég gyakran megszúrták saját kezeiket, midőn töviskoronát nyújtottak felé és én attól félek, hogy némelyek közülük egy tövises ágyon fognak feküdni, amikor meghalniok kell. Ez lesz az ő tövisek utáni tudományos kutatásuk eredménye, amely tövisekkel ők annak az emberszeretőnek fejét akarták ütni. Jó lesz, ha nem lesz nekik a töviseknél rosszabb valamin feküdni mindenkoron, ha majdan eljön Krisztus hogy megítélje, elkárhoztassa és a tüzes tóba vesse őket, ellene elkövetett összes nyugtalankodásukért. Oh, bárcsak felhagynának ezen haszontalan és gonosz mesterséggel, a miáltal töviskoronát kötnek annak számára, aki a világnak egyedüli reménysége, akinek vallása azon egyedüli csillag, amely a nagy nyomorúság éjszakáját megvilágítja és a haldoklót a béke kikötőjébe vezeti. Már a keresztyénségnek ez idő szerinti jótékonyságáért is tisztelettel kellene a jóságos Jézust illetni. Ő tette szabadokká a rabszolgákat és a leigázottakat felemelte. Az evangéliuma a szabadságnak jegye (kártyája), a zsarnokság korbácsa és a papság halála. Terjesszétek azt és a békét, szabadságot, rendet, szeretetet és örömet fogjátok terjeszteni. Ő az emberbarátoknak legnagyobbja, az igazi emberbarát, miért álltok ellenségesen iránta ti, kik előhaladásról és felvilágosodásról beszéltek. Ha az emberek ismernék Őt, akkor megkoronáznák a tiszteletteljes szeretet gyémántjaival, melyek drágalátosabbak India gyöngyeinél, mert az Ő uralma behozza az arany korszakot és a jelenben is enyhíti az ellenkezők keménységét, miként a múlt idő nyomorúságát eltávolította. Nagyon rossz üzlet ez a lekicsinylés és megrovás, s azért kérem az illetőket, kik ebbe belementek, hogy hagyjanak fel ezen nemtelen munkával, mert ez nem méltó az okos lényekhez, romlást hozó pedig az ő halhatatlan lelkük számára.
A tövisekkel való eme koronázás egy másik módon a mi iránta való engedelmességünknek tettetes megvallásával történik. Azok a katonák egy koronát tettek Krisztus fejére, de azt nem gondolták, hogy ő király volna. Jogart adtak kezébe, de ez nem amaz erős, elefántcsontból való pálca vált, mely a valódi hatalmat jelképezi, hanem csak egy gyenge, hajlékony nádszál. Ezáltal arra figyelmeztetnek minket, hogy Krisztust a nem őszinte vallástevők megcsúfolják. Oh, ti, kik nem a ti lelketek mélységéből szeretitek Őt, ti vagytok azok, akik Őt kigúnyoljátok. De azt mondjátok: „Miáltal járultam én ahhoz, hogy Őt koronázzam? Nem léptem-e be az egyházba? Nem mondtam-e, hogy én hívő vagyok?” Oh, ha a ti szívetek nincsen helyes állapotban, akkor ti Őt megkoronáztátok tövissel, ha nem adtátok át neki a ti egész lelketeket, akkor rettenetes gúny között nádszálból való jogart dugtatok az Ő kezébe. A ti saját vallástok Ő ellene való gúny. A ti hazug hitvallomástok kicsúfolja Őt. Kicsoda kívánta tőletek, hogy az Ő udvaraiban járjatok? Ti megkáromoljátok Őt az Ő asztalánál. Hogyan mondhatjátok azt, hogy ti Őt szeretitek, ha a ti szívetek nincsen vele? Ha ti sohasem hittetek benne, ha ti soha sem tartottatok bűnbánatot, soha az Ő parancsolatainak nem engedelmeskedtetek, ha ti Őt mindennapi életetekben nem úgy ismertétek el, mint Urat és Királyt, akkor arra kényszerítlek benneteket, hogy hagyjatok fel vallástokkal, mely oly tiszteletlen Ő iránta! Ha Isten Ő, akkor szolgáljatok neki, de ha egy sem e kettő közül, akkor ne mondjátok magatokat keresztyéneknek. Legyetek becsületesek és ne fogadjátok el Őt királyul, akkor ne hozzatok neki koronát. Semmi szükség sincs arra, hogy újból megkáromoljátok Őt törzsuralommal, majmolt hódolattal és külsőképpen való szolgálattal. Oh, ti képmutatók, gondoljátok meg útjaitokat, hogy az Úr, akit ti haragra ingereltek, túl ne adjon azokon, akik ellenszegülnek.
Bizonyos mértékben ugyanazt teszik azok is, akik őszinték, de éberségüknek hiányos volta miatt az ő eljárásukkal lajtvallomásuknak gyalázatára vannak. (Azaz hitvallomásuknak nem szereznek tiszteletet.) Én mostan, ha igazán helyesen beszélek, kényszeríteni foglak ‒ minden egyest ti közületek ‒, hogy ismerjétek be szívetekben, hogy Ő (a Krisztus) elitélve áll itten, mert mindannyiszor, ahányszor mi bűnös testünknek kívánságát megtesszük, az Üdvözítő fejét tövissel koronázzuk. Vajon mi közülünk, kicsoda nem tette meg ezt? Drága fej, amelynek minden egyes hajszála értékesebb a finom aranynál, mikor mi átadtuk néked szívünket, azt hittük, hogy mi téged mindig imádni fogunk, hogy ami életünk egy hosszú zsoltár lesz a te magasztalásodra, dicsőítésedre és koronáztatásodra. De mily kevésbé értük el eszményünket! Mi fájdalmat okoztunk neked bűneinknek töviseivel. Elhagytuk magunkat ragadtatni a haragtól, úgy hogy meggondolatlanul beszéltünk ajakainkkal. Vagy pedig világiasakká lettünk és szerettünk (világiasan), ami előtted utálatosság, vagy engedtünk szenvedélyeinknek és gonosz kívánságaink szerint cselekedtünk. A mi hiúságaink, oktalanságaink, feledékenységünk, mulasztásaink és sértegetéseink a gyalázat koronáját tették fejedre, és rettegünk, ha arra gondolunk.
Oh, kegyetlen szívek és kezek, akik ilyen gonoszul bántatok a dicsővel, holott a ti mindennapi gondjaitoknak annak kellett volna lennie, hogy megdicsőítsétek őt! Vajon egy elszakadotthoz beszélek-e én, akinek nyilvános bűne Krisztus keresztjére gyalázatot hozott? Attól félek, hogy némelyek közül olyanokhoz fogok beszélni, kik egykor az élő nevet viselték, de most azokhoz számíttatnak, akik holtak a bűnökben. Ha a kegyelemnek egy szikrája bennetek van, akkor az, amit én most mondok, bizonyára szívetekbe vág és úgy fog működni, mint a só egy friss sebben és titeket a legmélyebb szívbeli fájdalomba süllyeszt. Nem cseng-e fületek, ha én meggyőződhető módon panaszt emelek ellenetek a következetlenségnek ily nemű cselekedeteiért, melyek a ti Mesteretek fejére töviskoronát készítettek. Ti megtettétek ezt, mert a káromlók száját megnyitottátok és az ellenséget megtanítottátok arra, hogy őt gyalázzák, azoknak pedig, kik hozzá tartoznak gondot okoztatok és némelyeket tántorgásba hoztatok. Az istentelen emberek hibáitokot az ártatlan Üdvözítőre hárították. Azt mondották, hogy: „Ez a ti vallástok!” Rajtatok nőttek ki a tövisek, de Ő neki kell azokat hordania. Mi következetlenségeknek nevezzük gonoszságainkat, de a világi emberek úgy tekintik azokat, mint a keresztyénségnek gyümölcseit és elátkozzák a szőlőtőt a ti savanyú szőlőtök miatt. Ők a szent Jézusnak tulajdonítják követőinek hibáit. Kedves barátaim nincs-e mindenikünknek közülünk itt oka arra, hogy odahaza maga körül tekintsen? Ha mi ezt megtesszük, akkor jöjjünk úgy, mint az a szomorú, szeretettől áthatott bűnbánó nő, és mossuk meg az Ő lábait a bánat könnyeivel, mivel megkoronáztuk fejét tövisekkel. Úgy áll előttünk a mi, tövissel koronázott Urunk és Mesterünk, mint egy szomorú látvány, amely minket ünnepélyes intésben részesít.
Ha ismét fellebbentem a fátyolt, akkor a mi megkínzott és kigúnyolt Üdvözítőnkben diadalmas kitartást látunk. Nem lehetett Őt legyőzni, diadalmas volt még a legmélyebb gyalázat órájában is.
,,Szilárd marad a szíve végig, És tűrte a gyalázatot,
A legnagyobb kínok között is
Szeretni, ah, nagyon tudott.”
Ebben a pillanatban hordozta legelőbb a helyettesítő fájdalmakat, melyek őt illetik, mert ami állapotunkat vette magára és nem vonta el magát azoknak hordozásától. Mi bűnösök voltunk, a bűnnek jutalma pedig fájdalom és halál, azért vette fel a büntetést magára, hogy mi nékünk békességünk legyen. Ő azt szenvedte akkor, amit nékünk kellett volna szenvednünk és kiüresítette a poharat, melyet az igazság számunkra készített. Visszarettent-e tőle? Oh, nem! Mikor az ürmöt és az epét ama kertben először ajkaira hozta, akkor úgy látszott, mintha az ital egy pillanatra még az ő erős szellemét is megtántorította volna. Szomorú volt lelke a halálig. Olyan volt, mint aki meg nem állhat, a belső rettegéstől ide-oda dobatott. „Atyám – mondá Ő ‒, ha lehetséges, múljék el e pohár tőlem.” Háromszor kérte ezt imában, mialatt emberiségének minden része a fájdalmak légiójának harctere volt. Lelke minden oldalról előretódult, hogy a növekedő jaj elől egy kimenetelt találjon, mialatt véres verejték borította el testét. Ezen szörnyű tusa után meggyőzte szeretetének ereje az ő emberiségének gyengeségét. Ajkaihoz emelte a poharat és meg nem borzadott, hanem ivott, míg egy csöppnyi volt benne, s íme üres a haragnak pohara, az isteni harag rettenetes borának semmi nyoma sem található többé benne. A szeretetnek egy iszonyú huzamában egyszerre, s mindenkorra megitta övéért az Úr a romlást. „Kicsoda az, aki kárhoztat, Krisztus itt van, aki meghalt, igen még több, Ő, aki fel is támadt. „És azért semmi kárhoztatásuk nincs már azoknak, kik Krisztus Jézusban vannak, kik nem test szerint, hanem lélek szerint járnak.”
A kitartás valóban a legmagasabb fokot érte el, miután a kínteljes gúnyt, melyet leckénk leír, elhordoznia kellett, de mégsem csüggedt el és jelzett céljától el nem állott. Elvállalta azt, s így keresztül is akarta vinni. Tekintsetek reá és lássátok meg a kínok türelmes elviselésének csodáját, amely kínok egy világot a pokolba küldtek volna, ha ő azokat helyettünk el nem tűrte volna. A gyalázaton és szenvedéseken kívül, melyek pedig a bűnt illették és amelyekkel az Atya őt sújtotta, még egy mértéken felüli bosszúságot és gyűlöletet is kellett eltűrnie az emberek részéről. Miért kellett az embereknek az Ő kivégeztetésénél összes csúfolódásaikat és kegyetlenségüket féktelenül kibocsátaniok? Hát nem volt-e az elég, hogy meghalnia kellett neki?
Élvezetet szerzett-e az ő vas szíveiknek, hogy az Ő gyöngéd érzelmét kínozzák? Miért kellett azt előszedniük, azért-e, hogy fájdalmát még mélyebbé tegyék? Ha valaki mi közülünk ilyen módon megcsúfoltatott volna, az ő akaratjának nemtetszését nyilvánította volna. Nincs itt olyan férfiú vagy asszony, aki olyan szidalom mellett, nyugodt tudott volna maradni, de Jézus a türelemnek mindenhatóságában ült itten és maga felett királyilag uralkodott. Oh, te dicső példányképe a türelemnek, imádunk téged, amikor látjuk, hogy a gonoszság nem tudta a te mindenható szeretetedet legyőzni. Tagjai ugyan remegtek a kíntól, amelyet a korbácsolás okozott neki, de mi sem könnyekről, sem sóhajokról nem olvasunk, még kevésbé pedig panaszokról vagy fenyegetésekről. Nem keres részvétet és nem kér enyhébb bánásmódot. Nem kérdezi, hogy miért kínozzák vagy pedig, hogy miért csúfolják Őt. Oh, bátor tanú! Állhatatosan kitartó vértanú! Te mértéken felül szenvedsz, de nyugodtan szenvedsz. Az olyan tökéletes testnek, mint az övé, amely bűn nélkül fogantatott, némely olyan kín iránt, melyet a mi, bűn által meggyöngített testünk érezni sem bír, fogékonynak kell lennie. Az ő gyöngéd tisztasága olyan irtózatot érzett a nyers tréfáktól, amelyet a mi keményebb lelkünk nem bír létrehozni, mégis mindent elhordozott Jézus, amint ezt egyedül Istennek Fia volt képes elhordozni. Rakásra gyűjthették a terhet, amint csak akaratjuknak tetszett, Ő azonban még annál nagyobb kitartásról tett bizonyságot, elcsüggedni és visszariadni nem tudott.
Bátor vagyok azt következtetni, hogy a türelemnek az a képe, melyet a mi Urunk felmutatott, talán a katonák közül is némelyeket megindított. Gondoltatok-e valaha arra, hogy kérdezni kellene, vajon Máté (evangélista) hogyan értesült ezen megcsúfoltatásról? Hiszen ő nem volt ott jelen. Márk is irt arról közleményt, de hát őt nem tűrték volna meg az őrszobában. A pretoriánusok sokkal gőgösebbek és nyersebbek voltak, hogy sem megtűrtek volna csarnokukban zsidókat, s így annál kevésbé tűrték volna meg Jézus tanítványait. S mert a katonákon kívül senki már ottan jelen nem volt, azért méltán kérdezhetjük: Kicsoda beszélte ezt el? Ennek szemtanútól kellett erednie. Nem volt-e talán a százados az, akiről ugyan ezen bibliai fejezetben az van írva, hogy ezt mondotta: „Bizony, ő Istennek Fia volt!” Vajon ez a jelenet nem éppen úgy indította-e őt ama kiáltásra, mint az Úr halála? Mi ezt nem tudjuk, de annyi valószínű, hogy emez elbeszélés egy szemtanútól eredt és pedig olyantól, aki részvéttel viseltetett a szenvedő iránt. Fülemnek nem úgy hangzik az, mintha ez valami közömbös szemlélőtől származott volna. Nem csudálkozom magamon, ha majdnem feltételezni bátorkodom, miszerint a mi Urunknak meggyalázott és mégis türelmes arca olyan prédikációt foglalt magában,, hogy legalább egy, aki reá pillantott, az Ő titokteljes befolyása alá került és érezte, hogy az ilyen türelem emberi türelemnél több és ettől fogva az ottan tövissel megkoronázott Üdvözítőt úgy fogadta el, mint urát és királyát. Azt az egyet tudom, hogy azon esetben, ha ti és én Jézus számára emberi szíveket megnyerni akarunk, akkor nékünk is türelmeseknek kell lennünk, és amikor minket gúnyolnak és üldöznek, mi pedig ezt zúgolódás és elégtétel szerzés nélkül elhordozni tudjuk, akkor mi olyan befolyást fogunk gyakorolni, hogy ezt még a legnyersebb emberek is megérzik és sokan meghajolni fognak.
Ha újból felemeljük a fátyolt, úgy negyedszer egy szert, egy orvosságot fogunk találni a diadalmasan szenvedőnek személyében. Csak a betegségekre mutatok, amelyeket meggyógyít. Ezek a vérrel megfecskendezett tövisek olyan növények, melyeknek értékes hírük van, melyek igen drágák a mennyei orvosi tudomány tavában, ha azok helyesen felhasználtatnak. Vegyetek csak egy tövist ebből a koronából és használjátok fel azt műtőkésnek, majd ez ki fogja ömleszteni a szenvedélyek forró vérét és a büszkeség lázát lehűti. Csodálatos egy orvosság ez a test daganatai és kínokkal teljes bűnkelevények ellen. Aki Jézust tövissel megkoronázottan látja, az undorodni fog önmagára nézni, hacsak nem összetörött szívének könnyeivel. Hiszen, a mellre helyezett tövis éneklővé teszi az embereket, de nem azon a hangon, amellyel önmaguknak kívánnak jó szerencsét, hanem azok a hangok olyanok lesznek, mint ama galambnak szava, amely az ő társa után turbékol. Gedeon tövissel tanította Sukkót férfiait, de a lecke nem volt olyan építő, mint az a lecke, amelyet mi Jézusnak töviseitől tanulunk meg.
Az a szent orvosság, amelyet a jó orvos az ő tövises koszorújában hoz nékünk, úgy működik, mint erősítőszer és erőt ád nékünk anélkül, hogy levertséget kellene tűrnünk attól, amit a neki való szolgálat gúnyban és vesztességben hoz nékünk. „Tusáimnál ki van velem? Búban vigaszt ki nyújt nekem? Bátor szívet vajon ki ad?
Ki gyógyítja meg kínomat? Tövissel koronázott Jézus.”
Ha Istennek kezdtek szolgálni és arra igyekeztek, hogy az Ő akarata folytán embereknek jót tegyetek, akkor ne várjatok ti semmiféle jutalmat az emberektől, a félreértés, rágalom és rossz bánásmódon kívül.
A világ legjobb embereiről szokás szerint a legrosszabbat beszélnek. Egy gonosz világ nem beszélhet jót a szent életről. A madarak leginkább a legédesebb gyümölcsre vágynak, az a hegy, mely legközelebb van az éghez, legtöbbször lesz meglátogatva a vihartól és a legszeretetreméltóbb jellem ellen támadnak leginkább. Azok, akiket ti megmenteni óhajtotok, nem fogják megköszönni gondoskodástokat, hanem inkább megróják azt, hogy ti beleavatkoztok. Ha ti eléjük tartjátok bűneiket, akkor gyakran rosszul fogadják intéseiteket, s ha Jézushoz hívjátok őket, tréfálni fognak a ti kéréstek felett. Fel vagytok-e készülve erre? Ha nem, akkor szemléljétek Őt, aki olyan ellenkezéseket szenvedett a bűnösöktől, hogy a ti lelketek el ne fáradjon és el ne lankadjon. Ha sikerül néktek sokakat Jézushoz hozni, akkor ne számítsatok általános tiszteletre, mert avval fognak titeket vádolni, hogy a magatok előnyét keresitek, a népszerűség után törekedtek vagy pedig valami egyéb gonosz dolgot tulajdonítanak néktek. Hamisan festenek le, megrágalmaznak, torzképeket csinálnak belőletek és az istentelen világ bolondoknak vagy pedig gazembereknek fog tartani titeket. Nagyon valószínű, hogy ha ti Istennek szolgáltak, akkor az a koronában, amelyet ebben a világban nyerni fogtok több lesz a fullánk, mint a smaragd, több lesz a tövis, mint a gyémánt. Ha fejetekre helyezik azt, hordozzátok vidáman, örömnek tartsátok, hogy Uratokhoz hasonlíttok. Mondjátok ezt a ti szíveitekben: „Nem találok tiszteletlenséget ebben a tiszteletlenségben. Az emberek vádolhatnak gyalázatos dolgokkal, de az által én meg nem gyaláztatom. Megfoszthatnak méltóságomból, de azért én nem leszek megfosztva attól. Megvethetnek engem, de nem vagyok megvetett.” A ház atyját Belzebubnak hívták és leköpték, nem tudnak rosszabbat tenni a háznéppel sem, s azért kinevetjük az ő gúnyjaikat. Így leszünk mi a megvetett Názárenusnak türelme által türelemre állítva.
De a töviskorona orvosság az elégedetlenség és szomorúság ellen is. Ha testi fájdalmat szenvedünk, hajlandókká válunk arra, hogy zúgolódjunk és fellázadjunk, de ha Jézusra gondolunk, amint őt tövissel megkoronázták, akkor ezt mondjuk: „Krisztus én nálam többet szenvedett;
Ne töltse hát panasz a szívemet.”
És ami panaszaink elhallgatnak. Restellni fogjuk betegségeinket az ő nyomorával összehasonlítani. Arra leszünk tanítatva, hogy Jézus lábainál megadjuk magunkat, ha a szenvedések által tökéletessé tett nagy példaképünket látjuk.
A töviskorona orvosság a gond ellen. Mi mindent örömmel akarunk hordozni, amit az Úr számunkra meghatározott, de nagy oktalanság az, ha haszontalan módon mi magunk fonunk magunknak töviskoronát. Mégpedig tudok egyeseket, kik ‒ amint remélem ‒ igazi hívő emberek, maguknak sok nehézséget szereznek, azon fáradván és azon igyekezvén, hogy saját munkáikat megnagyobbítsák. Gazdagság után vadásznak, rettegést szereznek magoknak, fáradnak, nyomorgatják és kínozzák magukat, hogy maguknak a gazdagság érdemét összegyűjtsék. Megsebzik magukat, hogy a világi nagyság töviskoronáját hordozhassák.
Sok mód van, amellyel mi hátunk számára vesszőket kötözünk egybe Láttam anyákat, kik gyermekeikből csináltak maguknak töviskoronákat, nem tudták őket Isten kezébe átengedni, hanem gondokkal nyomorgatták magukat, holott örülniük lehetett volna Istenben. Ismét láttam másokat, kik különféle félelemből, melyeknek semmi alapjok nem volt, csináltak töviskoronákat. Úgy látszik, mintha az ő büszkeségük volna az, hogy kínozzák, és kívánságuk az, hogy tövisekkel szúrják magukat. Oh, te hívő ember, azt mondom én neked: „Az én Uram helyettem hordá a töviskoronát, miért kelljen azt nékem is hordanom?” Ő viselte ami betegségeinket és hordozta fájdalmainkat, hogy boldogok legyünk és alkalmasak ezen parancsolat iránt való engedelemre: „Ne gondoskodjatok a holnapi napról, mert a holnapi napnak gondja van magára.” A szerető barátságnak és a gyöngéd jóságnak koronája a miénk, mi pedig akkor hordjuk ezt, ha összes gondjainkat Ő reá vetjük, aki gondot visel reánk.
Ez a töviskorona meggyógyít minket a világ minden hiú dicsőségének kívánságából. Meghomályosítja az az emberi pompát és dicsőséget mindaddig, míglen szétoszlik a füstben. Ha a pápa hármas koronáját, vagy Németország császári fejékét vagy pedig a minden oroszok cárjának birodalmi jelvényeit ide hozhatnók, mik lennének mind ezek Jézusnak töviskoronájához hasonlítva? Üljön bár a trónján akármilyen nagy ember is, lássuk csak, milyen kicsinynek néz az ki, ha mellette Jézus ül. Ugyan micsoda királyi mű van abban, amikor képesek az embereket megadóztatni, az ő munkájukból élni és mind ezért keveset viszontadni? A legkirályibb mű abból áll, hogy önzetlen szeretetből az ő összes kötelezettségeiket átvesszük és az áldásnak forrásává válunk. Elveszi ez aranyotoknak fényét, drágaköveiteknek tündöklését és a ti ruhadíszeteknek szépségét, ha látjátok, hogy a császári dicsőségnek semminemű bársonya sem hasonlítható az ő véréhez és semminemű rendjelek sem versenyezhetnek az ő töviseivel. Megszűnik vonni a lelket a pompa és fényűzés, ha a megvilágosított szem a haldokló Üdvözítőnek magasabb méltóságát megismerte.
Kicsoda keresi a kényelmét, ha az Úr Jézus Krisztust nézte? Ha Krisztus töviskoronát hordott vágyódjunk-e mi a babérkoszorú után? Magának a fékezhetetlen keresztes vitéznek, amikor Jeruzsálembe lépett és királlyá választatott, volt annyi értelme és mondá: „Nem akarok arany koronát viselni ugyanabban a városban, ahol az én Üdvözítőm töviskoronát hordott.” Minek akarjunk mi a ruganyos nyoszolyás katonákhoz hasonlóan mindazt megkívánni, ami kényelmünk és élvezetünk szerint van berendezve? Miért kellene a nyugágyakon való hintázás, ha Jézus a kereszten függ? Mire valók ezek a puha ruhák, ha Ő mezítelen? Minek ez a fényűzés, ha barbármódon bánnak Ő vele? Így gyógyít ki minket a töviskorona a hiú világi dicsőségből és egyúttal a kényelem iránti saját önző szeretetünkből. A világi dalos kiálthatja: „Fiú, gyere és koronázz meg engem rózsabimbóval!” De ez az érzéki kérelem nem a miénk. Minket ingerbe nem hozhatnak sem testi örömök, sem a kevély élet addig, míg a fájdalmak emberére nézünk. A mi dolgunk a munkálkodás és a szenvedés, míglen a király elhív minket, hogy nyugodalmában részt vegyünk.
Meg kell ötödször jegyeznem, hogy itt előttünk egy titokzatos koronázás van. Legyetek türelemmel az én sok beszédrészeim iránt. Krisztusnak koronázása jelképes volt és mély jelentőséggel bírt, mert komolyan véve, ez Ő reá nézve diadalmi korona volt. Krisztus a bűn ellen harcolt ama naptól kezdve, amidőn neki a pusztában először ellenében állott, ama napig, amidőn Pilátus tanácsházába belépett és Ő meggyőzte a bűnt. Annak tanúbizonysága gyanánt, hogy győzelmet aratott, lásd a bűn koronáját, mint diadalmi koszorút megragadva! Mi volt a bűn koronája? Tövisek. Ezek az átokból fakadtak. „Töviset és bogácskórót teremjen néked!” Az volt a bűn koronája és íme Krisztus elvette koronáját és azt saját fejére tette. Ő a bűnnek legdúsabb uralmait elragadta és maga hordta. Üdv neked te dicsteljes harcos! Micsoda, ha azt mondám, hogy ezek a tövisek, egy kőfali koronát képeztek? A paradicsom körül volt véve tövis sövénnyel, oly éles volt pedig ez, hogy senki sem tudott belépni azon, de ami harci hősünk először ugrott át a hegyes falon és az Ő keresztjének vérvörös zászlaját vitte be az új, jobb Édenbe, melyet számunkra megnyert, hogy soha többé el ne vesszen. Jézus a falkoszorút hordá, mely bejelenti, hogy a Paradicsomot megnyitotta. A küzdőnek koronája volt ez, melyet hordott, mert nem testtel és vérrel küzdött Ő, hanem fejedelemségekkel és hatalmasságokkal, s meggyőzte ellenségeit. Ez a versenyfutásnak koronája volt, melyet viselt, mert Ő a hatalmasokat megelőzte. Majd nem befejezte futását, csak még egy vagy két lépést kell tennie, hogy a jegyeket elérje. Itt széles mező van az elmélkedésre, el kell hallgatunk vele, nehogy messze menjünk. Korona volt ez, gazdag a dicsben a gyalázat dacára, melynek ez célja volt. Mi Jézusban a nyomor birodalmában lévő egyeduralkodót látjuk, az elsőt a tízezer szenvedő között. Sohase mondjad azt, hogy: „Én igen sokat szenvedek!” Micsodák a mi fájdalmaink az ő fájdalmaihoz képest? Mikor a költő a római Palatinus halmon állott és Rómának kegyetlen leromboltatására gondolt, így kiáltott fel: „Micsoda a mi fájdalmunk és micsodák a mi felületes gondjaink Immánuelnek végtelen fájdalmaival összehasonlítva? Bár csak kebelünkben elzárva tartanók a mi kicsinyes ínségünket. Jézus egyszersmind a vértanuk fejedelme. Ő vezeti a szenvedő tanúbizonyságok és az igazság hitvallóinak seregét. A kínpadon haltak-e el, a tömlöcben sínylődtek-e, vagy pedig a vadállatoknak dobattak oda? Bármint volt, azért azok közül egy sem tarthat igényt az elsőség rangjára, de ő, a hű és valódi tanú, ott áll mindeneknek élén a töviskoronával és a kereszttel. Soha sem lesz talán az a sorsunk, hogy ezen magasztos seregbe belépjünk, de ha van dicsőség, amelyért az első idők vértanúit megirigyelhetjük, akkor az az, hogy azon hősi napokban születtek, amidőn a rubinok koronáját elérni és a legnagyobb áldozatot meghozni lehetett. Gyávák vagyunk valósággal, ha ezen enyhe napokban szégyelljük magunkat, a mi Mesterünket megvallani és egy kevés gúnytól vagy pedig azoknak bírálgatásától félünk, kik magokat bölcseknek lenni gondolják. Inkább kövessük a Bárányt, ahová ő megyen, viseljük megelégedve az Ő töviskoronáját, hogy majdan országában az ő dicsőségét nézhessük.
Az utolsó szó ez: a töviskoronában egy hatalmas ösztönt látok én. Egy hatalmas ösztönt mihez? Nos, hát először Ő iránta való benső szeretetre. Láthatjátok-e Őt a töviskoronában anélkül, hogy iránta vonzódva ne éreznétek magatokat? Úgy látszik, hogy ha Ő ezen a reggelen közénk lépne és mi Őt láthatnók, a szeretetnek tolongása támadna körülötte, hogy az ő ruhájának prémjét vagy az ő lábait megcsókolhassuk.
Oh, Üdvözítő, te drága és értékteljes vagy mi nékünk! A fent lévő minden név közül a legkedvesebb. Üdvözítőm és Istenem, te mindig dicső vagy, de szemeimben sohasem vagy szeretetreméltóbb, amint mikor gyalázatos gúnnyal vagy felruházva. Egyben van mindkettő: a völgy lilioma és Sáronnak rózsája. Világosság az ő jellemének tökéletességében és vérvörösség szenvedéseinek nagyságában. Tiszteljétek Őt! Imádjátok Őt! Dicsőítsétek Őt! És énekeljen ajakatok: „Méltó a Bárány...”
Az Ő reá való pillantás ösztön a bűnbánatra. Ami bűneink tették-e fejére ezeket a töviseket? Oh, én szegény, elbukott természetem! Korbácsolni akarlak téged, mert te, Őt korbácsoltad. Érezzed a töviseket, mert te vagy oka annak, hogy ő azokat érezte. Hogyan nézhetitek lelketeknek barátját olyan gyalázatnak eltűrésében, ha a bűnnel, mely Őt átfúrta, mégis tárgyaltok vagy pedig harc szünetben álltok vele? Ez nem lehetséges. Valljuk be Isten előtt ami égető fájdalmunkat a felett, hogy Üdvözítőnknek ilyen szenvedést okoztunk, s kérjük azt a kegyelmet, hogy életünket tövisekkel keríthessük be, s ezen naptól kezdve a bűn ne tudjon hozzánk közeledni.
Arra gondolok most, hogy milyen gyakran láttam fekete tövist a bokorban, mely éllel hegyesedett ki és éppen a bokor közepén volt egy madárkának gyönyörű fészke. Miért készítette a kis teremtés itten lakását? Mert a tövisek megoltalmazzák és a kártól védik. Mikor tegnap este ezen tárgy felett elmélkedtem, arra gondoltam, miszerint kérni foglak, hogy fészkeiteket Krisztus töviseiben építsétek. Biztos hely az a bűnösök számára. Nem érhet el itten titeket sem a sátán, sem a bűn, sem a halál. Tekintsetek Üdvözítőtök szenvedéseire és meglátjátok a bűnért való elégtételt. Fussatok sebeihez! Fussatok, ti félénk, remegő galambok! Nincs másutt olyan nyugalmi hely, ahol olyan biztonságban lehetnétek. Építsétek a ti fészkeiteket ‒ újra mondom ‒ ezekben a tövisekben és ha ezt megtettétek, s Jézusban bízhattok, Őt tartván mindenben mindennek, akkor jöjjetek és koronázzátok meg fejét más koronákkal. Minő dicsőséget érdemel Ő? Micsoda elegendő az Ő számára Ha mi a fejedelmek kincstárának minden drágaságait összevennők, nem volnának arra méltók, hogy lábai alatt kavicsok legyenek. Ha hozzá hozhatnák az összes királyi pálcákat, fejedelmi ékességeket, koronákat, diadémokat és a föld összes pompáját, nem lennének arra méltók, hogy elébe a porba vettessenek. Mivel koronázzuk Őt? Jöjjetek, szőjjük össze a mi dicséretünket és a mi könnyeinket gyöngyöknek és arany gyanánt fonjuk bele szeretetünket. Ezek gyémántokhoz hasonlóan fognak tündökölni az Ő becslése szerint, mert Ő szereti a bűnbánatot és szereti a hitet. Készítsünk ma reggel koronát a mi dicséreteinkből a kegyelem babérkoronázott hősének. Azon a napon, amikor ő halottaiból feltámadott, magasztaljuk Őt! Oh, bár bírnánk ama kegyelemmel, hogy ezt szívünkbe helyezzük, azután Őt szeressük, nyelvünkkel pedig mindenkor dicsőítsük azt, aki érettünk a szégyenbe hajtotta fejét. Ámen!
Oh, fej vérből átázva, Sebekben kínosan,
Oh, fej megkoronázva
Tövissel csúfosan! Akit különben ékit A dics és tisztelet,
Most meggyalázva vagy itt, Szívből köszöntelek!
Oh kedves arc mi szörnyen
Leköpve vagy; kitől Ez a világ különben Retteg köröskörül. Mily halavány levél te Fényes tekinteted,
Mely fényességnek fénye, Megtört, ki törte meg?
Amit Uram te tűrtél, Az én miattam lett, Amit te elviseltél: Bűnöm szerezte meg.
Én nyomorult itt állok. Haragra érdemes, Irgalmadért kiáltok, Uram, oh, meg ne vess!
Oh, Jézus hála néked. Te legjobb hű barát! Halálos szenvedésed Nékem üdvömre vált.
Segíts, hogy rajtad csüngjek,
A te hűségeden!
S ha szemeim megtörnek,
Lelkem veled legyen!

Nekem úgy tűnt fel, mintha egy juhakol előtt haladtam volna, ahol a pásztorok igen szorgalmasan foglalatoskodtak. Minden igyekezetük az akol ajtajára volt irányítva. A legelő nagyon sovány és a nap hőségétől nagyon lehervasztva, némely helyen pedig alig volt különb a pusztaságnál, a víz pedig piszkos és lehullott falevelekkel fedve. A juhok csekély számban, soványan és lefogyatkozva, olyanok voltak, mintha az élet csak hálni járt volna beléjük. „Mit csináltok itt barátaim?” – kérdének egy pásztort. „Mesterünk azt az utasítást adta, hogy legeltessük juhait”, volt válasz. „Ama juhokat amonnan a dombról, ide akarjuk csalogatni, mert azok szinte az övéi.” „Miféle eszközeitek vannak az idecsalogatásra?” „Nos, nézz ide! Megaranyozzuk a kaput és az aklot abban a reményben, hogy ha majd a nap rá süt, ama juhok a kíváncsiságtól indíttatva majd idejönnek. Majd ha ideérkeznek, azután legeltethetjük őket is.” „De mondjátok csak, miért nem vezetitek ezeket a legelőre, melyek úgyis itt vannak!” „Oh, ezek már biztos helyen vannak. Ezek maguk is megkeresik táplálékukat, mi nem érünk rá még ezekre is vigyázni. Legfőbb figyelmünket a kívülvalókra irányítjuk. Ezenkívül még egy más eszközzel is csalogatjuk őket. Szépen furulyázgatunk pásztorfurulyánkkal s ekkor jönnek, hogy hallgathassanak.” „Barátaim, de a már itt levő juhok miatt vagyok gondba. Mesteretek ezt mondá: „Legeltesd az én juhaimat, de aranyozástól és muzsikálástól nem fognak jóllakni.” „Nem, nem! Az a kívülvaló juhok miatt történik. Ezeket mi legeltetjük. Nézd, itt van a legelő, amott pedig répával teli teknő.” „Ezt nevezitek fűnek? Rossz, száraz anyag. Kedves barátaim, ezeket a teknőket ki kell üríteni és mással megtölteni.” „Azt gondolod, mi ráérünk arra? Valóban még egyéb gondunk is van.” „Bizonyára, de a fődolgot nem kell elhanyagolni. Minek csalogatjátok amazokat a juhokat? Mily sorsba részesüljenek? Az éhenhalásra hívogatni ide, nem valami vonzó gondolat.” „Tehát egész időnket csak ezekre fordítsuk, amazokkal ne törődjünk?” „Semmi esetre. Csalogassátok ide azokat, de jó takarmány és tiszta vízzel, nem pedig aranyozott aklok és furulyázással. Hogy mondhassák a kívülvalók: ama juhakolnál a fű jó és zöld, a víz pedig tiszta, azok ott jobban vannak táplálva, mint mi. Menjünk oda! Higgyétek el, hogy az elveszett juhokat magunkhoz vonni a helyes mód leginkább abból áll, hogy a Mester juhainak jobban megy dolguk, mint nekik, nem a tettekkel való folytonos dicsekvésből.” „Hiszen éppen arra törekszünk. Azért aranyozzuk meg az aklokat, hogy azáltal megtévesztve, szemeiket ide fordítsák.” „Nos, ha idejönnek, akkor mit mutattok nekik? Ezt a darab puszta földet s néhány kiéheztetett juhot. Inkább tartsátok őket távol. Kedves barátaim, ti mindnyájan tévúton vagytok. Jön az a nap ‒ már közeledik – amelyben egyedül állhattok aranyozott aklaitok mögött, mert azok üresen maradnak. A juhok az éhség miatt elhalnak, vagy elcipelik lesoványodott tagjaikat valami olyan helyre, ahol még van zöld fű és ahol a forrásból élő víz csergedezik. Csak úgy van jövőtök, ha a még meglevő juhaitokat legeltetitek. Tegyétek félre festékes cserepeiteket és furulyáitokat s azonnal lássatok hozzá, hogy a vályúk megteljenek tiszta vízzel! Még van idő, de nemsokára késő lesz.”
Szükséges-e magyarázata ennek a példázatnak? Meghallgatják-e a pásztorok? A juhok nyughatatlanok, mert az éhség és fáradság kínozza őket. A pásztorok, kik az aklokkal és furulyáikkal vannak elfoglalva, nem hallják, hogy mily régóta bégetnek a bárányok.
Az igazat mondjuk-e mindannyiszor, mikor ezt mondjuk; „Hiszek Szentlélekben”? Ha úgy van, miért tartunk még ily vonzó eszközöket szükségeseknek? Nem kellene- e megelégednünk azzal, hogy bensőnkben harcolnánk a szövetség angyalával, s annak hatalmas erejébe bíznánk, „ki mindeneket magához akar vonzani”?
Hiába hallgatunk ma már a régi trombitára. Kapunk mi elég bibliai történelmet Páltól, vagy thisbiti Illéstől. Ezek az elbeszélések a 19-ik század legdivatosabb nyelvén lesznek elénk adva. Az idő nagy része a szentföld térképére lesz fordítva, célzatok a földtudomány (geologia) csudáira szinte nem maradhatnak figyelmen kívül. Ezenkívül még az a kérés lesz a hallgatókhoz intézve, hogy ezt, vagy amazt engedjék el. Azok a rettenetes mentségek! Egy gyermek, ki atyját igazolja, egy tanuló, ki mesterét mentegeti, ez valóban szomorú látvány. De ha a Magasságos küldötte, azt mondja a lázadóknak, hogy a királyi Mester valóban becsületes, szavaiban már az ésszerűség szempontjából is lehet bízni. Lehetséges-e ekkor más érzés, mint az akaratlanság, mely a keresztyéneken erőt vegyen? Parancsolatot vettetek, mentségbe ereszkedjetek? A békesség üzenetével küldve, úgy bántok el a gonosztevőkkel, mint ha azok önálló parancsolók volnának
Egyet sem találunk úgy, mint az ezelőtt volt, ezt nagyon fájlaljuk. Adjátok ismét vissza, ha azzal időtök el is telik, hogy a prédikáció előtt egy éneket mondotok, ahelyett, hogy a díszítő részre oly nagy súlyt fektettek. A megfeszített Jézus Krisztust akarjuk. Nem a tudomány lett érettünk megfeszítve, de nem lettünk a zene nevére sem keresztelve: Az Úrért és önmagunkért adjátok vissza nékünk az imádság házát, azokat pedig, kik nem akarnak imádkozni, eresszétek el, hadd menjenek el hangversenyeket hallgatni. Azt mondjátok, hogy a gyülekezet így kívánja. De mit kíván tőled Krisztus? Hogy a juhokat a hegyre vezessed, vagy, hogy azok vonjanak téged a völgybe? Hol van az öreg Nehemiás szelleme? „Nagy dolgot cselekeszem, azért nem mehetek megszűnnék e dolog, ha én attól eltávoznám, ha hozzátok mennék.” (Neh.6,3) Az igazat megmondva, némelyeknek az Isten már nem oly érdekes, ez a szomorú tégy. Olyas valamit kívánnak, mi őket jobban mulattatja. Nos, a te kötelességed-e az, hogy őket mulattasd? Vagy az-e a te kötelességed, hogy a juhokat legeltesd? Miért legyenek éppen az idősb, ‒ tapasztaltabb ‒ a szent életben előhaladottabb tagok elhanyagolva? Nem vigyázhatsz-e inkább a kevésbé zeneértőkre és a tudománynélküliekre, mint kik a hitben erősek, kik mihamarabb megunják azt a moslékot, melyet a disznók elé szoktak adni. Nem kívánunk mi semmi újat, hanem valami erősítőt. „Nem az emberi bölcsesség okoskodó beszédeit, hanem a lélek tanúságát és annak erejét.” „Élek én, azt mondja az Úr Isten… mivelhogy az én nyájam ragadományra hagyatott... pásztor nélkül, és nem keresték az én pásztorim az én juhaimat... megkívánom az én juhaimat az ő kezekből, és elhagyatom velek, hogy az én juhaimat ne legeltessék. Íme, én magam előkeresem a juhaimat, és megkeresem őket. Én legeltetem az én juhaimat és én nyugtatom meg őket, azt mondja az Úr Isten.” (Ez.34,8‒15.)

Isten igéje azt mondja nékünk, hogy a nagy tömeg ember között létezik egy külön nép, egy nép, mely az általános nemzetből Istentől kiválasztatott, még minekelőtte a csillagok ragyogtak volna. Egy nép, mely Isten szívének drága volt, még mielőtt a világ alapja letétetett volna egy nép, mely Jézus drága vérével megváltatott a többi emberek közül. Egy nép, mely Krisztusnak kiváló tulajdona, az Ő legelőjének nyája, az ő kezeinek juhai, egy nép, mely felett őrködik az isteni gondviselés és útjait egyengeti az életnek bonyolódott tömkelegein. Egy nép, mely végre makula nélkülinek mutattatik be, szenny nélkül, minden egyes, az örök királyi szék előtt, a magasztos hivatásra képes, mely a jövő korszakokban kinyilváníttatik ő rajta. Az egész Szentíráson keresztül olvashatni e különös, kiváló népről. Néha „mag”-nak mondatik, máskor a „kert”-nek, megint máskor Isten „sajátjának” mondatik, és máskor, mint a felolvasott részben „nyájnak.” Az Újszövetségben szokásos neve „a gyülekezet”, „Isten gyülekezete, melyet saját végével váltott meg.” „Krisztus szerette az anyaszentegyházat és önmagát adta azért, hogy azt megszentelné, megtisztítván víznek fürdőjével az ige által.”
Íme, az a nagy kérdés, miképp lehet bejutni ezen gyülekezetbe? Hol találtatik meg ezen társaság? Kik annak tagjai? Mely úton lehet az előnyökben résztvenni, melyekkel bír? Jézus Krisztus kétfélét mond itt nékünk. Először: hogyan lépünk be a gyülekezetbe. Az út Ő rajta megy keresztül, mint az ajtón. Másodszor: melyek azon javak, melyek mint a Krisztus gyülekezetének tagjai nyerünk, mi üdvözülni fogunk, ki és bemegyünk és jó fűre találunk.
Miképp lesz valaki ezen gyülekezet tagja, mely kiválasztatott, megváltatott és üdvözülni fog, az a mi Urunknak első mondása által egyszerűen és röviden előadatik. Krisztus azt mondja nékünk, hogy a gyülekezetbe csak Ő általa juthatunk be. Ő az ajtó. Nincs más bemenetel a gyülekezetébe, mint saját maga által. Tehát értsük meg egyszer s mindenkorra, hogy nem a keresztség által jutunk be Krisztus gyülekezetébe. Sok millió keresztelkedett meg, azaz megfecskendeztetett és ezrek alámeríttettek, kik sohasem jutottak be Krisztus gyülekezetébe. Ama szentség tekintetében, mely beleegyezésükkel, vagy gyakrabban anélkül végrehajtatott rajtuk, némelyek az emberektől keresztyének tekintetnek. De hadd mondjam meg néktek, hogyha nem igazi hit által jönnek Krisztushoz, nem egyebek ők akkor, mint megkeresztelt pogányok, még most is megfecskendezett pogányok. Tartsatok valakit folytonos eső alatt, azáltal még sem lesz ő „Krisztus tagjává”! Vonjátok őt az Atlanti óceánon keresztül és ha e keresztelést átélné, akkor egy betűvel nem lenne jobb. Nem a keresztelés az ajtó, hanem Krisztus. Ha hiszel Krisztusban, akkor az ő gyülekezetének tagja vagy. Ha bizalmad Jézusban van helyezve, aki az üdvhöz vezető út, akkor be van bizonyítva, hogy te megválasztattál, mielőtt a világnak fundamentoma letétetett volna, és a te hited feljogosít téged minden váltságokra, melyeket Krisztus igéjében megígért minden hívőnek.
Ha Krisztus az ajtó, akkor az következik belőle, hogy az emberek nem születésüknél fogva jutnak be a gyülekezetbe. A „barátok társasága” egy olyan közösség volt, mely legtöbbet működött és éveken keresztül tanúskodtak jó dolgokról. De szerintem az volt a legnagyobb baj náluk, ami legjobban ártott nekik, hogy születésnél fogva tartottak jogot a tagságra. Nem azért veszik-e fel a tagoknak gyermekeit a közösségbe, mintha okvetetlen szükséges egyének volnának a mulandóság gyülekezetében? Testvéreim, nagy előny istenfélő szülőkkel bírni, nagy haszonnak bizonyulhat be, ha jól hasznát veszitek, de nagy felelősséggel jár, és ha helytelenül élvezitek, áldás helyett rettenetes átokká válhat. Lehetsz te a szenteknek hosszú sorából való, és mégis: „Ha valaki újonnan nem születik, nem láthatja Istennek, országát.” A legjámborabb példa, a legistenfélőbb nevelés sem biztosítják a megtérést, és megtérés nélkül, higgyétek el, nem lehettek Krisztuséi. „Ha meg nem tértek és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, be nem mentek a mennyeknek országába.” Nálunk nincs gyermekkeresztelés, tehát nem esünk olyan könnyen ezen tévedésbe, mint némely felekezeteknél, mégis szükségesnek tartom e helyen megemlíteni, hogy nincs jogotok az evangélium javaihoz szüleitek révén. Ti nektek, magatoknak kell újjászületnetek! Nincs jogotok a kegyelem szövetségéhez, sem annak áldásaihoz és ígéreteihez, ha saját és személyes hitetekkel nem járultok Krisztushoz! Sem atyátok, sem anyátok nem lehet a ti számotokra a Krisztus gyülekezetéhez vezető ajtó, csak Krisztus maga. Ő azt mondotta: „Én vagyok az ajtó.” Ha Krisztust megnyertétek, benne vagytok az ő gyülekezetében. Ha őt megragadtátok, tagjává lettetek, mint az ő kiválasztottai és megváltottai, ama titkos és láthatatlan gyülekezetének, de sohasem lehettek azzá, sem a keresztség, sem a születésnek jogai által.
Továbbá, mivel Krisztus az ajtó, tehát tudni való, hogy nem azáltal lesz valaki Krisztus gyülekezetének tagjává, mivel vallomást letesz arról, hogy ő az. Megvetni való képmutatóvá válhat, de csupán vallomásával nem bizonyítja be, hogy igazi keresztyén. Az emberek e világon nem pazar kiadások vagy azáltal lesznek gazdagok, hogy azok. Vagyonuknak okmányaival bírniuk kell és a pénz legyen biztos szekrényben eltéve, különben mégis szegények, igényeik dacára. És te sem lehetsz keresztyén azáltal, hogy előre lépsz és felvételt kérsz a gyülekezetbe, megmagyarázod, hogy hiszel és bevallod, hogy megtértél. Nem, csakugyan neked komolyan meg kell térned, vagy pedig el fogsz veszni. Neked komolyan kell hinned, vagy pedig „nem lesz néked részed, sem örökséged” abban a dologban. Ha csupán mondod: „Igen, igen, kész vagyok ezt bevallani, kész vagyok ezt mondani”, ez nem kevésbé teszen keresztyénné, mint a pamutot selyemmé teszi, ha annak mondják, vagy az agyagot arannyá változtatja, ha azt a címet ráírják. Óvakodjál a hamis vallomástól, mert kétszeresen veszélyes. Aki kegyelem nélkül van, veszélyben forog, de aki vallomásában azt állítja, hogy kegyelemben van és nem úgy áll a dolog, kétszeres veszélyben forog, mert nehezebben ébred fel mint mások és bizonyára, ha Isten kegyelme őt meg nem akadályozza abban, hogy istentelen és szunnyadozó fejének vánkosául szolgáljon vallomása, belealussza magát a pokolba.
Tovább és talán még szorosabban vág, egy ember nem lesz az által Isten népének egyik tagjává, vagy Krisztus juhainak egyike, ha valamely látható gyülekezetbe felvétetik. Ne próbálja egy látható gyülekezetbe magát felvéteni, ha még az igazi gyülekezetben nincs benne. Nincs joga a külső intézetbe bemenni, mielőtt a Jézus Krisztusban való élő hit által be nem jutott a titkos választási terembe. Ha az ajtó melett elmegy és a falon keresztül bemászva ér a külön egyházba, anélkül, hogy Krisztusban hinne, akkor az üdvözüléstől olyan távol van, hogy ellenkezőleg, Krisztus azt fogja mondani neki: „Te tolvaj vagy és rabló, mert más úton jöttél be és nem az ajtón!”
Azt hiszem, jól tesszük, hogy a tagok felvételét a gyülekezet szavazásának alávetjük. Azt hiszem, jól tesszük, hogy a jelölteket megvizsgáztatjuk és meglátjuk, hogy hiteles vallomást tesznek-e le és tudják-e, hogy mit szándékoznak megtenni. De a mi vizsgáztatásunk, ah, az nem hatol mélyebbre, mint a bőr alá. Mi a szívet nem bírálhatjuk meg és még oly sok keresztyén férfinak legjobb bírálata dacára, ha azok még olyan őszinték is, és megérdemlik, hogy nagy tisztelettel viselkedjünk irántuk, nagyon hiányos dolog lenne azokban bíznunk. Ha Krisztus nem a tiétek, akkor a gyülekezet bizonyítványai csak hasztalan irományok és valamely emberekhez való hozzátartozás, legyenek azok még oly tiszták és apostoliak, elnevezésnél nem egyéb, hogy ti éltek, holott meg vagytok halva, mert az egyedüli út, amely által bejutni lehet a valóságos, élő, életerős Krisztus gyülekezetébe, csak az, hogy Krisztushoz kell jönni, ki maga az ajtó.
Ezen képnek tiszta magyarsága tehát a következő: Hogy valaki az Isten népe közé tartozzék, ahhoz az szükséges, hogy Krisztusra bízza magát. Ha ezzel nem birtok – mindegy, akárki kereszteljen meg titeket, vagy nyújtsa nektek a szentelt kenyeret és bort, vagy akárki oltsa belétek az üdvreménynek morfiumát, melyért nincs jótállás – bűneitekben meghaltok, dacára minden szentségeknek, hacsak Krisztushoz nem fogtok jönni. A mennybe más bemenetel nem létezhetik, mint csak egyszerűen bízni Ő benne, aki vérezett és meghalt a golgotai kereszten. Más tan hirdetése csak csalás, mely ellen a figyelmeztető szó már elhangzott, még mielőtt a csapda fel lett volna állítva, hogy a vigyázatlant benne megfogják.
Figyeljétek meg, az egyszerű hit – ahol ez valódi – megmutatja tisztán, hogy ti Krisztus által, ki az ajtó, bementetek, mert az a hit engedelmességre vezet. Miként lehetnél egyházának tagja, ha Krisztusnak nem engedelmeskedsz? Szükséges, hogy aki Krisztusban helyezi bizalmát, szolgája is legyen. Igazi hit nem szegül ellene, hanem örömét találja benne. Krisztus mondja: „Ha engem szerettek, az én parancsolataimat megtartjátok.” Ha nem iránta való szeretetből tartjuk meg parancsolatait, akkor vallásunk hiú. Beszélgethetünk nagyon sokat belső tapasztalatokról és hitről, de „gyümölcseikről ismeritek meg őket”. Isten lelke a szentségnek lelke. Ha Krisztus bevonul a lélekbe, akkor ez minden gonosztól megtisztul. Tudjátok, hogy Malakiás miként írja le megérkezését. Amaz ígéretet hirdeti nékünk, hogy az Úr, kit mi óhajtunk, nemsokára eljön templomához. Ez annyit jelent, hogy akik Őt keresik, meg is találják. Tudjátok, hogy Ő mit tesz hozzá: „De kicsoda szenvedheti el az ő eljövetelének napját? Hiszen olyan Ó, mint az ötvösnek tüze és a ruhamosóknak lúgja!” Tehát az ötvösnek tüze kiégeti a salakot és a ruhamosónak lúgja kiveszi a foltokat így ti is, ha Krisztus bennetek van, egy tűzön mentek keresztül, mely külső bűneiteket megégeti és ti nektek meg kell mosakodnotok, mint a ruhamosónak szappanával, hogy minden gonosztól megtisztuljatok. „Ne tévelyegjetek, Isten nem csúfoltatik meg, mert amit vet az ember, azt aratándja is.” Ha a test szerint éltek, meg kell halnotok, de ha Krisztus kegyelme által Ő benne éltek, Ő benne bíztok és ő néki szolgáltok – a szolgálat a bizalomnak kifejezése és a bizalom a megválasztásnak bizonysága ‒, akkor az ajtón keresztül jöttetek a gyülekezetbe és a ti ügyetek rendben van.
Tehát, ha így áll a dolog, hogy Krisztus a gyülekezetnek ajtaja, és ha ezen az ajtón keresztül beléptünk, akkor nem sokat törődünk azzal, hogy az öreg úr Rómában mit gondol felőlünk. Hadd átkozzon meg minket! Nem baj az! Ő ezt nagyon szereti megtenni. Nagyon jól ért hozzá. Mit törődünk azzal? Ha Krisztus Jézusban új teremtmény lettem, akkor nem bánom, ha a pápa szidalmaz engem. Különben vannak elegen, akik minket szidalmaznak és azt mondják: „Ti másképp vélekedők, mienk az apostoli örökösödési rend, mieink a szentségek és a papok.” Ah! Ők azzal dicsekednek, hogy „katolikusok”, habár igénytartásuk megvettetett, az itt lenn való Babilon által és az ott fenn levő Jeruzsálem által. Hadd dicsekedjenek, ha nekik úgy tetszik! Ameddig Krisztus a mienk, hadd tartsák meg apostoli örökösödési rendjüket és mind a többi értéktelen dolgokat. Ő az ajtó s ha általa jöttünk, akkor jól állunk. Nékem tetszik a Sandwich szigetek lakói története, kik a mi misszionáriusaink által tértek meg és kiknek évekig prédikáltatott az evangélium. Végre két vagy három úr, hosszú fekete ruhában, kötött ki náluk és az emberek kérdezték tőlük, hogy miért jöttek. Azt válaszolták, hogy azért jöttek, hogy őket tanítanák és az igaz hitben felvilágosítanák. Jól van, mondották a szigetek lakói, szívesen meghallgatjuk. Ha tanuk igaz és az Írás szerinti, akkor halljuk. Lassankint bemutattak a bennszülötteknek egy kis ábrázoló képet, hasonlót egy fához. Ennek a fának volt sok ága. A legtávolabbi ágak a különböző szenteket ábrázolták, a hívőket, akik jót cselekszenek. A valamivel nagyobb ágak, a papok voltak. A vastag ágak a püspökök, a legvastagabbak a bíbornokok, és végre mind egyesültek a törzzsel, ki a pápa és így haladt lefelé egész a földre, míg Péterhez ért, ki a gyökere volt, mivel tekintélye közvetlen Jézustól eredt. Erre azután a bennszülöttek mindenfélét kérdezősködtek az ágakat illetve és kivált egynéhány korhadt águkról, melyek leestek a tűzbe. Kik voltak azok? Luther, Kálvin és más eretnekek, kik az egyház valódi fájáról le lettek vágva. „Jól van”– mondá egyik szigetlakos, és kérem mi a fának gyökere?” Természetesen bevallották, hogy ez Jézus Krisztus. Ekkor egyszerre kezükkel örömmel tapsoltak és azt mondották: „Nem törődünk az ágakkal és a törzzsel, sohasem halottunk róluk, de mienk a gyökér és ez elegendő, hogy azon nevekedjünk.” Így tehát testvéreim mi is mondhatjuk ma este, ha Krisztus a mienk, akkor mienk „a gyökér a száraz földből. Mienk a dolog gyökere, az alap, az alapzat, a summa, a dolog lényege.
Hagyjad őket a formákra nézni,
De mi csak Jézusban fogunk bízni.
Haladjanak ők útjukon és örüljenek képzelődéseiknek! Krisztus az ajtó. Krisztus a mienk, mi beléptünk az ajtón, mi hittünk benne, mi általa mentünk be a hitbe, az örömbe és a békességbe. Megelégedni akarunk ezzel. Menjenek mások egyéb úton felfelé kúszva, ha ez nekik úgy tetszik.
Mielőtt ezt a pontot elhagynám, még egy kérdés tolul előtérbe: Bementünk-e mindnyájan az ajtón? Abban mindnyájan megegyezünk, hogy Krisztus az ajtó. Bementünk-e az ajtón? Ti, akik megvénültetek! Mindig nagy örömet találok abban, ha ősz fejeket – melyek az érett esztendők jelei ‒ látok istentiszteleti gyülekezetekben, de vajon mindnyájan hisztek-e Jézusban? Ti ismeritek az igazságot, nem is akartok egyebet hallani, mint az egyszerű evangélium prédikálását. De vajon elfogadtátok-e az evangéliumot?
Éhen veszhet el egy ember az asztalon fekvő kenyér mellett, ha nem eszik és szomjan veszhet el, ha nyakig áll is a vízben, de nem iszik. Helyeztétek-e Krisztusra bizalmatokat? Ha nem tettétek ezt, oh vajon mi módon tudtok megmaradni a hitetlenség állapotában? Mert: „aki nem hisz, már elitéltetett, mivel nem hiszen az Isten egyszülött Fiának nevében.” Ti férfiak és asszonyok a közepes életkorból, akik az élet gondjaival harcoltok, bementetek-e Krisztusba? Tudom, hogy a ti gondolataitok nagyon igénybe vannak véve a világtól. Nincs-e azonban időtők a kérdés felett gondolkodnotok, vagy van-e bátorságtok azokat elhanyagolni? „Hiszel-e Istennek Fiában?” Ha nem, oh, férfiú, a te, életed egy zsinegen függ, és ha ez elszakad, a te romlásod bizonyos. S oh, ti ifjú emberek, mily nagy kegyelem az, hogy hajlandóknak látunk titeket jönni és a beszédet hallgatni! De vajon hallgattatok-e mindent a ti belső füleitekkel? Feltekintettetek-e az én Mesteremhez?
Édes dolog az életnek kora reggelén Krisztushoz jönni és a boldogságnak hosszú napját magatok előtt bírhatni. Legyen ez áldásul. mindegyikünk számára! Hiába való dolog az ajtóra nézni, ha be nem mentek. Adjon Isten nektek kegyelmet, hogy bemenjetek, ha már előbb nem tettétek ezt.
A mi Urunk és Mesterünk megmondja nékünk, hogy minő javakat nyerünk, ha mi Ő rajta, az ajtón át bemegyünk. Az, a ki Krisztuson át bemegy, üdvözül, ki és bemegy és legelőt talál.
Ő üdvözül. Annak, aki Jézus Krisztusban hisz, üdvözülnie kell, ő boldog most és boldog lesz. Egy ember véletlenségből megölt egy másikat. A legközelebbi vérrokon bizonyára bosszúból megölni fogja a gyilkost, ha elérni tudja. Azért az a szegény, gyilkossá vált ember amilyen gyorsan csak tud a szabad városba szalad. Oh mint dobog a szíve, mint sietnek lábai, mint fut ő minden erejéből?
Itt van egy útmutató ezen szavakkal: „Szabadváros” (menváros) és ő tovább folytatja útját. De egyszerre megfordítja fejét, mialatt fut és észreveszi, hogy a vérbosszuló a háta mögött van. Látja, hogy előnyben van, érzi, hogy valószínűleg el fogja érni. Óh, mint őrzi lépteit, hogy valami kőbe ne ütközzék, mint szalad a térségen át, könnyedén, mint egy őz. Fut, míg a város kapuit láthatja. „Ez a barátságos menváros”, ‒ mondja ő. De azért meg nem pihen, mert a városnak pillantása nem nyújt neki biztonságot, azért meggyorsítja futását, mintha a szelet túlszárnyalni akarná, míglen a kapu útján berohan és a város széles utcáiban van. És íme, most csendesen megáll. Fellélegzik. Letörli homlokának forró verejtékét. „Most már biztonságban vagyok!” ‒ mondja ő ‒ „mert e küszöbön át semmi vérbosszút állónak átlépnie nem szabad, aki egyszer ezt elérte, az szabad”.
Így van ez a bűnössel, ha őt a bűn üldözi, ha arra a felfedezésére jő, hogy megsértette Istent. Hallja az igazságosság rettenetes futását gyors menetben maga megett és lelkiismerete fut, lelke pedig siet a kereszthez. Némi reményt nyer. Egy Üdvözítőről hall, de ez nem elég. Soha sem fog pihenni, soha sem mondhatja, hogy békességben van, míg a hit kapuján át nem ment és így szólhat: „Íme, hiszem, hogy Jézus értem halt!”
Aki az ajtón keresztül megy be, az fog üdvözülni. Noé bárkája sok idővel előbb épült, hogy Noét és családját a nagy vízárban megtartsa. Senki sem mondhatja, hogy Noé megmentetett, mielőtt az ajtón át bement volna, de mikor ezt megtette, egy isteni kéz, egészen láthatatlanul becsukta azt mögötte, és mikor Noé hallotta az ajtó bereteszelését megértette, hogy az Úr őt bezárta és érezte, hogy teljes biztonságba van. Ha Isten bezár minket, az alól való hullámok meg nem fullaszthatnak minket és a fölül való esőömlések hozzánk be nem hatolhatnak és nékünk nem árthatnak. Akit Isten berekeszt, annak biztonságban kell lennie. Azon pillanatban, amikor egy szegény bűnös Jézusban bízni kezd, bezárja mögötte Isten az ajtót. Ott van, és ott kell lennie, míg ő többé nem lészen. Ő el van rejtve. A pokoli hatalmak meg nem ronthatják és Istennek bosszúja nem érintheti őt. Bement az ajtón és üdvözül.
A múltkor néhány oroszról olvastam egy történetet. Ezek széles síkságon utaztak, melyen itt-ott erdők voltak. A falvak tíz vagy tizenkét mértföldnyi távolságban feküdtek egymástól és sok farkas volt ottan. A lovak legnagyobb rohamban futottak előre, az utazók hallották hátuk mögött a farkasok vonítását, s habár a lovak a legnagyobb sebességgel mentek, a ragadozó állatok már közel voltak mögöttük és ők a meglelő szükségnek pontosságával menekülhettek csak meg, miután sikerült nékik egy útban álló hajlékot elérni és az ajtót hátuk mögött bezárni. Ekkor hallhatták, hogy a farkasok a háztetőre ugrottak, hallhatták, hogy ház falait döngették, hallhatták, hogy az ajtónál rágcsáltak, vonítottak és mindenféle ijesztő lármát csináltak, de ők rejtve voltak, mert az ajtó, melyen át bejöttek, bezáratott. Úgy van az is, aki Krisztusban van. Mondhatni, hogy hallhatja az ördögöket farkasokhoz hasonlóan vonítani, kik mindnyájan éheznek és vágyakoznak utána és az ő saját bűnei azon vannak, hogy mint a farkasok őt a veszedelembe lehúzzák. De ő Krisztusban van, és ez egy olyan menedék, hogy a világnak minden ördöge, ha egyszerre is jönne, ezen örök menedékháznak egyetlen egy oszlopát sem tudnák elmozdítani, annak állania kell, ha a föld és ég elmúlik is. Így szól tehát Krisztus minden férfiúhoz és minden asszonyhoz, hogy üdvözülni fognak, ha az ajtón át bemennek. Ne kételkedjetek ezen. Ne hagyjátok, hogy valaki azt a kérdést tegye fel, vajon üdvözölhet-e vagy nem üdvözülhet, mert üdvözül. Oh, ragaszkodjatok szilárdan ezen boldogító szóhoz: üdvözülni „fog.” Hallgató, te, ha iszákos ember vagy, mégis üdvözülni fogsz, ha Jézusban bízol. Nem fogsz visszatérni régi iszákosságodhoz, hanem kiszabadíttatol belőle, ha hiszel Ő benne. Ah, asszony, ha nevedet a legrútabbul beszennyezted, mégis, ha Krisztusban hiszel, nem ronthat meg téged régi bűneidnek egyike sem, hanem üdvözülsz. Ah, ha az életnek minden napjában is kísértések vennének körül, olyan kísértések, mint soha azelőtt, igazságos az Isten és nem hazudik: valaki Krisztus nevében jön, ki az ajtó, az üdvözülni fog. Tudjátok mi az, az ajtón keresztül jönni? Azt teszi, Jézusban bízni, néki magát átadni, Ő benne megpihenni. Ha a korsókat és bögréket szögekre felakasztjátok a párkányokon, mi tartja azokat, hogy le ne essenek? Semmi más csak a szeg, s ha az erősen áll, akkor le nem eshetik semmi sem, ami rajta fel van akasztva. Nos, nektek Krisztuson kell függni, mint az edény a szegen, s ha ezt teszitek, akkor ő a szeghez hasonlóan, meg nem mozdul helyéről és ti nektek nem lehet, nem szabad elvesznetek. Ez az első jó: ő üdvözít.
Ki az ajtón által megy, bemegy. Az a férfiú, ki Krisztusban hisz, bemegy a békességbe és a nyugalomba, mert „semmi kárhoztatásuk nincsen immár azoknak, kik a Jézus Krisztusban vannak.” Behatol a titkos ismeretekbe. Ő Krisztus tanítványává lesz és ő általa, mint Mesterétől taníttatik. Bemegy Istenhez szent buzgósággal imában. „Bemegy mind azokig, melyek a kárpiton belől vannak” és Istenhez, hogy a kegyelemnek trónja előtt beszéljen. Bemegy a gyermeknek helyére és ott áll mind a mennyeknek felfogadott örököse. Szoros közösségbe lép Istennel. Beszélni fog Teremtőjével. Az Úr az ő orcájának világosságát felemeli felette. Behatol a szellemi dolgok magasabb fokaihoz. Bemegy a kegyelem szövetség kincstárába és azt mondja: „Mind ez az enyém.” Bemegy az ígéretek tárházába és elveszi azt, amire lelkének szüksége van. Bemegy, és egyik területből a másikba hatol, míg beér a legbelsőhöz, ahol Isten szeretete a legnagyobb mértékben kiontatott.
Aki az ajtón által megy, üdvözül és bemegy. Ha tudjátok, hogy mit jelent ez ‒ akkor menjetek be, hatoljatok beljebb, hatoljatok be szüntelen! Ne álljatok meg ott, ahol vagytok, hanem menjetek be, míg nem többet kaptatok. Ha Krisztust szeretitek, gyertek közelebb hozzá, közelebb és még közelebb! Legyen a ti imátok: „Közelb’ hozzád Uram, Mind közelebb,
Habár súlyos kereszt nyom engemet.
Mégis ez énekem
Közelb’ oh, Istenem,
Közelb’ hozzád Uram, mind közelebb!”
De ha valamibe be akartok jutni, ami isteni, akkor Krisztus által kell bemenni. Ah, ti, kik felnyitjátok a Bibliát, hogy egy verset megértsetek: az út, melyen át be lehet hatolnotok lehet egy mondásnak értelmébe, a Krisztuson keresztül való ajtó. Ah, ti, akik a szent életet óhajtjátok, gyertek az ajtón által! A szent élethez vezető út nem Mózesben van, hanem Krisztusban van. Ah, ti, akik mennyei Atyátokkal szorosabb összeköttetésbe akartok lépni, az út oda nem saját megerőltetéstek által vezet, hanem Krisztus által. Eleinte azért jöttetek Krisztushoz, hogy az üdvöt megnyerjétek; még továbbra és el kell menni Ő hozzá, hogy szent életet nyerjetek. Sohase keressetek más ajtót, mert csak egy van és ez az egy ajtó elvezet életre, szeretetre, békességre, értelemre és szent életre. Bevezet titeket a mennybe. Krisztus főkulcs az irgalmasság palotájának minden szobájához, és ha Krisztus a tietek, akkor bementek. Semmi titokzatos nem marad elrejtve előttetek. Bementek Isten nevében, Krisztus által, az ajtó által.
A másik jó az, hogy kimegy. Ha a kettőt összefoglaljuk ‒ ő bemegy és kimegy ‒, akkor szabadságot jelentenek. A keresztyén nem úgy jön a gyülekezetbe, mint egy tömlöcbe, hanem mint szabad ember megy be, aki házában ki és bemegy. De mit kell érteni a kimenetel alatt? Azt hiszem testvéreim, hogy azt jelenti: azok, akik Krisztusban vannak, mindennapi munkájukra Krisztus által, az ajtó által mennek. Szeretném tudni, közületek hányan gondoltak arra, hogy sokszor felkeltek, felöltöztök és mindjárt a munkához siettek, mire azután egész nap igen gyengének érzitek magatokat. Azon én nem is csodálkozom, mert nem a Krisztus általi ajtón keresztül mentetek ki. Oh, ha ti Krisztusnak adtátok volna át magatokat arra a napra és ha csak néhány percetek lett volna imádkozásra, mégis akkor azt mondtátok volna: „Uram, én a tiéd vagyok, vigyázz én reám ma! Odamegyek, ahol némely emberek megkísértenek és próbára állítanak engem. Nem tudom, mi fog velem történni, de Uram, én a te nevedben megyek ki és a hűségedben bízom. Ha van valami, amit éretted megtehetek, én azt megtenni akarom. Ha szenvedni kell, úgy én érted szenvedek, de vigyázz én reám, Uram! Nem akarok kimenni és embertársaim arcába nézni addig, míg a te arcodat nem láttam, és nem akarok velük addig beszélni, míg veled nem beszéltem és hallani, amit mondani akarnak, míg nem hallom azt, amit Isten, az Úr mond.” Bízzátok magatokat erre, mert ez egy áldott kimenetel, ha az ajtón kimentek. Bizonyosak lehettek benne, hogy vidáman tértek haza, ha ezen módon mentek ki. Ne jelentse-e ez a kimenet a szenvedésre való kimenetelt is? Néha ti és én arra leszünk hivatva, hogy nagy testi fájdalmat, vesztességeket vagy kedveseinktől való elszakadást tűrjünk. Jól van, mily édes az ajtón kimenni, hogy azt elszenvedjük és képesek legyünk mondani: „Íme, Mesterem, ez egy kereszt, de amelyet én hordozni akarok, nem saját magam erejével, hanem a tiéddel. Tégy velem a te akaratod szerint. Akarom inni a poharat, mert te ezt nékem rendelted.”
Ha ti Krisztus kezét láthatjátok azon, akkor az a keserűt édessé teszi és a nehéz, hamar könnyűvé válik. Menjetek a ti betegágyatokba úgy, amint a ti halálos
ágyatokba menni reménylettek az ajtón át, vagyis Krisztuson keresztül.
És ha mi, amint ez néha lenni szokott, kimentünk úgyszólván a közösségből Krisztussal, hogy a bennünk lakozó bűnökkel harcoljunk, akkor az igazi út kimenni és annak ellene állani az ajtón keresztül vezet. Ha megkísértitek, hogy a bűn ellen saját erőtök által harcoljatok vagy pedig a törvény alapján illetőleg, mert érzitek, hogy elkárhozni fogtok, ha ezt a bűnt le nem győzitek, akkor ti gyengék lesztek, mint a víz. A bűn legyőzésére szolgáló helyes mód a Báránynak vére. A bűn nem lesz másképpen megölve, csak úgy, ha arra Krisztus vérét dobjuk. Ha ez érintkezésbe jön a bűnnel, mely minket megragad, akkor a bűn azonnal elhervad. Menjetek a ti lelki harcotokba az ajtón keresztül. És így kedveseim mindenben, amit az Úr részére teszünk, az ajtón menjünk ki. Mindig édes érzetet okoz nekem prédikálnom, ha érzem, hogy az én Mesterem nevében lépek elő. Ha nem azért jövök hogy elbeszéljem, miféle eszméket fontam össze saját agyamból, sem pedig, hogy vonzó képeket hozzak elétek, aminőket néha előhozni szeretnék, hanem ha jövök, hogy éppen azt mondjam meg nektek, amit a én Uram akar, hogy tudjátok meg és megmondjam néktek Istennek üzenetét valamint az ő nagy szeretetét, a romlás szélén álló bűnösök iránt, melyet az én szívemben érzek. Akkor tényleg öröm a prédikálás tisztségét viselni.
Ti vasárnapi tanítók mindig jól fogtok tanítani, ha, az iskola szobába az ajtón át mentek, vagyis ha Krisztussal voltatok, ha az közel való voltát kerestétek és annak örvendeztetek. Tudom, kedves fivéreim és nővéreim, akik a nagyobb osztályokban taníttok, kik oktatást és intést végeztek, kik egyéb valami szent dologgal foglalkoztok, hogy ti mindig jól végzitek dolgaitokat, ha tetteitek mellett Istennek mosolya nyugszik rajtatok. S nagy eredmény fogja kísérni munkátokat, ha ahhoz mindig Krisztuson az ajtón keresztül mentek. Ha Krisztusnak Krisztus által szolgáltok és nemcsak néki tesztek, hanem általa és vele. Ami tulajdon erőnk teljes gyengeség, de az az erő, amely egyszer bizodalom által az örökké élő Krisztusból jő, aki mondotta: „Íme én veletek vagyok minden napon, a világ végezetéig”,azon erő, mely diadalmat arat. Adjon Isten néktek kegyelmet nemcsak bemenni, hanem kimenni is az ajtón keresztül.
Most pedig jön ami szövegünkben foglalt utolsó megnevezett jó: „és jó fűre találkozik.” Előre bocsátom, hogy ez az, ami végett ti ide jöttök, ti akik az Urat szeretitek. Ti ide jöttök, hogy legelőt találjatok. Nagy áldás az, ha mi valóban legelőt találunk magunknak ha jövünk, hogy az evangéliumot halljuk. Mi ismerünk olyanokat, akik azt mondják, hogy a hétnek terhei elhordozhatatlanok lesznek nekik, ha sivár szabbatjaik (vasárnapjaik) vannak. Ah, ha ti egy gyülekezetnek tagjai vagytok, mely az ellenkezések miatt szét van szakadva, ahol prédikáció minden egyébről gazdagon szól, csak Krisztusról nem, akkor mindjárt panaszkodni kezdtek és becsülni fogjátok azt a kiváltságot, melyet Krisztus köztetek felállítani fog.
De kik azok az emberek, akik azokat a legelőket megtalálják, ahol Krisztus prédikáltatik? Nem mindnyájan, kik hallják, nem is mindnyájan, a hívők. Van idő, midőn ti prédikációt hallotok, melyek néktek semmi hasznot sem hoznak, mialatt egy fivér vagy egy nővér a ti oldalatok mellett sok tanítást és vigaszt merít belőle. Ezen esetben nem kell csodálkoznom, ha ez azért történik meg, mert a ti barátotok az ajtón át jött be, ti pedig nem.
Emlékeztek-e Erszkinére és ama jó hölgyre, aki jött és őt úrvacsora alkalmával prédikálni hallotta? Olyan kedves prédikáció volt, melyről ő azt hitte, hogy soha hasonlót nem hallott. Azért azt kérdezte az isteni tisztelet után: kicsoda az, aki ma prédikált? S miután megmondták neki, hogy ez Erszkine, így szólt: „A legközelebbi vasárnap ismét el akarok jönni és őt meghallgatni.” Eljött, meghallgatta és gondolá magában: „Nos, ez egy igen száraz, egyhangú prédikáció volt. Miképpen sem volt azzal megelégedve, és mint egy balgatag nő, akinek véleményem szerint lennie kellett, elment a sekrestyébe és kérdé: „Oh, uram a múlt vasárnap nagy élvezettel hallgattam önt. Még sohasem épültem úgy. Ma reggel pedig ismét eljöttem, de keservesen csalódtam.” A jó ember pedig egész nyugodtan mondá: „Kérem asszonyom, miért jött múlt vasárnap a templomba?” A nő válaszolá: „Az úrvacsorához jöttem.” „Tehát, hogy Krisztussal közössége legyen?” – kérdé ő. „Igen, uram!” „Nos, ön e végből jött és ezt megkapta. Kérem pedig, mi végből jött ma reggel?” Erre a nő felelé: „Eljöttem, hogy önt hallgassam.” „Nos, és ön asszonyom megtalálta azt” ‒ mondá ‒ „semmi többet nem nyert, mert semmi egyébért nem jött, mint ezért.”
Nos, hát, ha az emberek csak azért jönnek, hogy egy prédikálót halljanak, vagy csupán szokásból avagy alakiságból, akkor nem mindig találják azt, amiért jönnek. Ha az emberek azért jönnek, hogy rajtunk hibát találjanak, akkor mi mindig eleget adunk a mi tökéletlenségünkből, hogy azzal mulattassuk őket, s így nem kell csalódva érezni magukat. Ha mások csak szokásból jönnek, mondják: „Jól van, hát ez az én művem, megtettem kötelességemet.” Természetesen, hogy ez az, de ha ti az ajtón át jöttetek volna be, azaz Jézusra való pillantással, Jézust keresve, nem azon kívánsággal, hogy a prédikátort lássátok, hanem az Urat, nem egy ember szavát hallgatni, hanem Isten igéjét a ti lelketek számára, akkor azt hiszem legelőt találtatok volna.
Testvérek, a juhoknak legelőre van szükségük. Semmi más táplálék nem való nekik. Így szüksége van a ti lelketeknek mennyei igazágra, és ha ti Isten házába a Krisztuson keresztül jöttök, meg fogjátok azt találni. Ha a ti bibliátokhoz Krisztuson át mentek, azt fogjátok találni, hogy ez egy gazdag éléstár. Ha az imaházba krisztusi ajtón át jöttök, vigasztalástokra fog az szolgálni és így legelőre fogtok találni.
Azt gondolom, hogy szövegünk azt is jelenti, hogy annak, aki Krisztusban nyugszik, mindenben, amire szüksége van, része lesz. Ha ez a mondat nem jelenti azt, akkor egy másik jelenti: „Az Úr az én pásztorom, azért semmiben meg nem fogyatkozom. Gyönyörűséges és füves helyeken legeltet engemet és kies vizek mellé viszen engemet.” (Zsolt.23,1-2)
Némelyek közületek nagyon szegények, de ha Krisztusban bíztok, feléje tárhatjátok az ő ezen ígéretét: „Te mondád, hogy én jó fűre találok.” Jöjjetek Krisztushoz és mondjátok meg neki, hogy ő maga mondotta: „Nem vonja meg a jót azoktól, akik járnak ártatlanságban.” (84. zsoltár, 12. v.)
Azt akartam, hogy egyesek, kik még az akolban nincsenek bevezetve, most Jézushoz vonva legyenek. Oh, bárcsak jönnétek az ajtón keresztül ezen nagy drágalátos jóhoz. Talán sohasem lesz még egyszer olyan jó alkalmatosságotok. Talán soha sem fogjátok ismét érezni Isten Szellemének vonzását. Oh, bár vetnétek késedelem nélkül segélytelen lelkeiteket az Üdvözítő kegyelmes karjaiba, aki képes és hajlandó titeket üdvözíteni. Oh, bár üdvözültek lennétek már most. Ámen.

Nem hiszünk mindent, amit Jób barátai mondtak. Nagyon gyakran úgy beszéltek, mint akik nem Isten szelleme áltál vezéreltetnek, mert látjuk, hogy sok valótlan dolgot mondtak, s ha Jób könyvét átolvassuk, akkor ő reájok vonatkozólag mondhatjuk: „Ti mindnyájan ártalmas vigasztalók vagytok”, mert ők Jóbról Isten szolgájáról nem helyesen beszéltek. Annak dacára voltak nekik számos szent és helyes mondásaik, melyek megfigyelést érdemelnek, mert három olyan ember ajkáról jött, akik korszakukban tudomány, talentum és képesség által tüntették ki magukat, három ős levente, kik tapasztalatból mondhatták azt, amit tudtak. Tévedéseik felett nem lehet csodálkozni, mert nem fénylett nekik az a tiszta világosság, amelynek mi az újabb idő örvendünk. Kevés idejük volt összejönni, csak kevés próféta élt abban az időben, akiktől valamit tanulhattak volna Isten országa felől. Azon kell csodálkoznunk, hogy az evangéliumi kinyilatkozás világa nélkül annyit is megismertek az igazságból.
Itt azonban ezen rész felől egy megjegyzést kell tennem, tudniillik nem tehetek másképpen, minthogy nagyjába véve, nem úgy veszem, mintha itt a Témán nemzetségéből való Elifáz beszélne, hanem mint Istennek igazságos beszédét veszem. Nem annyira, mint a bölcsesség nélkül vigasztaló, ki Jóbot dorgálta, hanem mint a nagy vigasztalónak beszéde, ki népét megvigasztalja és csak azt beszéli, ami igaz. Ezen vélemény azon tény által igazoltatik, hogy Pál apostol ezt idézi. Elifáz a
13. versben a következőket mondja:” Ő megfogja a bölcseket az ő csalárdságukban”. És azt találjuk, hogy az apostol a Korintusbeliekhez írt levelében azt mondja: „Mert meg vagyon írva: megfogja a bölcseket az ő bölcsességükben”, és ezzel bizonyítja, hogy ez a hely Istentől ihletett és mindenesetre igaz. Bizonyára egy olyan férfinek a tapasztalata, mint Elifáz, teljes figyelmet érdemel, és ha Isten népének általános állapotáról beszél, hogy a nyelvnek ostorától elrejti, hogy nem fél a veszedelemtől, ha közeledik, hogy veszedelem és éhség közepette nevetett stb., akkor feltételezhetjük, hogy szavai a tapasztalat által bebizonyíttattak és Isten ihlettsége által jóváhagyattattak. Vénségedben mégy be a te koporsódba, mint a learatott búza a csürbe vitetik az ő idejében”. Ez egy gyönyörű hasonlat, a megöregedett keresztyénnek összehasonlítása, mert ez – gondolom – egész világosan kivehető a szövegből, egy kéve búzával. Menjetek ki a búzaföldre és meglátjátok mennyire emlékeztet titeket a búza egy öreg hívő emberre. Mennyi gonddal jár egy ilyen föld! Mikor a magnak legelső fiatal hajtása kibújt, félt a földmíves ember, hogy a féreg megrághatja a fiatal növényt és elpusztítja a kalászt, vagy egy hideg fagy dermeszti meg, úgy, hogy elhervad és meghal. És azután hónapról-hónapra, az évszak szerint, milyen félve tekint az égre és óhajtja, hogy bár lenne eső vagy vidám napfény szórná el megelevenítő sugarait a földre. Mikor már a búza felnőtt mennyire félt, hogy a ragya, vagy a rozsda elrontják a drága kalászt. Immár learatva áll a búza a földön s némileg meg, van mentve aggodalmaitól. A gondnak holnapjai elmúltak. Türelmesen várta a földnek drága gyümölcsét és immár itt van. Így van ez az őszhajú emberrel. Hány gondteljes év fordíttatott ő reá! Milyen könnyen elragadtatta volna őt a halál, és mégis szerencsésen keresztül jutott az ifjú és férfikoron keresztül az aggkorhoz. Hány baleset háríttatott el előle! Az isteni örvnek pajzsa feje fölött ingott, hogy őt a döghalál nyilaitól megmentse, vagy a baleset nehéz kezétől, mely életét tönkretehette volna. Neki saját magának mennyi aggodalmas gondja volt! Hány szenvedésen ment keresztül. Nézd a rokkant katonát! Figyeljétek meg a forradásokat, melyeket a szenvedés a homlokán visszahagyott! És lássátok, mélyen az ő kebelében beírva a nehéz küzdelmek és megpróbáltatások emlékét, melyeket ő elszenvedett. S íme, majdnem szétoszlottak gondjai, közelebb ért a nyugalom kikötőjéhez.
A megpróbáltatások és szenvedéseknek egy néhány esztendeje a szép Kánaán föld partjához viszik, s mi ugyanazon örömmel nézzük, mint a földmíves a búzát, mert a félelem megszűnt, és a nyugalomnak ideje megjött. Figyeljétek meg milyen gyenge lett a szára. Miként rázza ide s tova minden szél, elhervadt és elszáradt!
Lássátok, miként csüng le a fej a földre, mintha a port meg akarná csókolni és megmutatni, honnan vette származását. Ilyen az aggastyán: „Amely időben megmozdulnak a háznak amaz őrizői és nem bírják magokat az erősek és megállanak az ételnek őrlői és meghomályosodtak az ablakon kinézők..., mikor a mandulafa megvirágzik és a sáska megkövéredik, mikor az ő kívánsága megfogyatkozik”. Azonban dicsőség rejlik még ezen gyengeségben. Nem a parányi hajtásnak gyengesége, hanem a teli, érett búzának gyengesége olyan gyengeség, mely érettségét mutatja, olyan gyengeség, mely dicsőséggel aranyozza. Miként a búzának színe is arany és szebb, mint fiatalsága zöldjében, úgy díszlik az ősz hajú ember fején, a dicsőségnek koronája.
Dicső az ő gyengeségében, inkább, mint a fiatalember erejében és a hajadon szépségében. Egy kéve búza nem e szép képe az ember állapotának, még azért is, mert nemsokára haza kell hozni. Az arató jön. Hallom már, hogy köszörülik a sarlót.
Az arató jól kiköszörülte s nemsokára le fogja aratni a búzát, aztán bevitetik a csűrbe és jól elrejtetik. Többé nincs kitéve a rozsdának vagy ragyának, bogaraknak vagy betegségnek. Ott legyen biztos helye, hol hó nem eshetik reája és szelek nem alkalmatlankodnak. Biztos legyen és elrejtett, és kedves idő az, amikor az aratás ünnepe hirdettetik és az érett kévék behozattatnak a földmíves csűrébe.
Ilyen az aggastyán. Ő is nemsokára haza hozattatik. A halál éppen most köszörüli sarlóját és az angyalok készen tartják arany kocsijukat, hogy benne őt mennybe vigyék. A csűr fel van építve, a ház készen áll, nemsokára mondja a nagy Úr: „Szedjétek össze először a konkolyt és kössétek azt kévékbe, hogy megégettessék, a gabonát pedig takarjátok az én csűrömbe!”.
Elmélkedjünk a keresztyén ember halála felett általánosságban. Nemcsak a megöregedett keresztyén ember felett, mert meg akarjuk mutatni, hogy a szöveg, ámbár látszólag csak az idős keresztyénre vonatkozik, mégis tényleg hangos szóval beszél minden hívő emberhez. „Vénségedben mégy be a te koporsódba, mint a learatott búza a csűrbe vitetik az ő ideje korán”.
Sok minden van a szövegben, amit meg akarunk figyelni. Először is figyeljük meg, hogy a halál elkerülhetetlen, mert meg van írva: „Te mégy be” („neked menned kell”). Másodszor, hogy a halál szívesen látott, mert nem úgy van megírva: „Elmehetsz a te koporsódba”, hanem: „Neked menned kell”. Harmadszor, hogy a halál mindig idejében jön: „Vénségedben mégy be a te koporsódba”. Negyedszer, hogy a keresztyén halála s mindig tisztességes, mert az ígéret hirdeti neki: „Vénségedben mégy be a te koporsódba, mint a learatott búza a csűrbe vitetik az ő ideje korán”.
Az első megjegyzés, hogy tudniillik a halál még a keresztyénre nézve is elkerülhetetlen, nagyon mindennapi, egyszerű és közönséges és nem is lett volna szükséges ezt a megjegyzést tenni, de szükségesnek láttuk, hogy egy szót hozzá kössünk. Minő kopott ez a gondolat, hogy minden embernek meg kell halni, s ezért mit is szóljunk felőle? De mégsem szégyelljük azt felemlíteni, mert habár ez igen ismeretes igazság, mégis a legkönnyebben elfelejtik. Elméletileg mind hisszük s fejünkkel elfogadjuk, de milyen ritkán vésődik be a szívnek! A halál szemlélésénél eszünkbe jut. A lélekharang komoly szava beszél nékünk felőle.
Az időnek mély hangját halljuk, mikor a toronyból halljuk az óra ütését, mely halandóságunkat prédikálja. A halál mindnyájunkra nézve elkerülhetetlen. De szeretnék egy megjegyzést tenni a halál felől, mégpedig, hogy habár meg van írva: „És miképpen hogy elvégezett dolog az emberek között, hogy egyszer meghaljanak”, mégis fog jönni egy idő, amikor egy némely keresztyén nem fog meghalni. Tudjuk, hogy Ádám nem halt volna meg, ha nem vétkezett volna, mert a halál a bűnnek büntetése és mi tudjuk, hogy Énok és Illyés a mennybe helyeztettek anélkül, hogy meghaltak volna. Ebből azt látjuk, hogy nem okvetlen szükséges, hogy a keresztyén ember meghaljon. Azonkívül pedig megmondatik nékünk, hogy vannak olyanok, kik „élnek és megmaradnak”, amikor Krisztus el fog jönni, és az apostol azt írja: „Íme titkos dolgot mondok néktek: jóllehet nem mindnyájan aluszunk el, de mindnyájan elváltoztatunk. Nagy hirtelen és egy szempillantásban az utolsó trombitaszóra”. Valamennyien még életben lesznek, akikről azt mondja az apostol: „Mi élők, akik megmaradtunk volt, elragadtatunk azokkal egyetemben a ködökbe az Úr eleibe, az éltető égbe, és ekképpen mindenkor az Úrral leszünk.” Tudjuk, hogy test és vér nem örökölhetik Isten országát, hanem lehetséges, hogy valami szellemi átalakulás által megtisztíttatnak, amely a felbomlás szükségét kizárja. Ah, én igen sokat gondolkoztam efelől és szeretném tudni, hogy nem volna e lehetséges, hogy egynéhányan mi közülünk ama szerencsések száma között lennénk, kik a halált nem látják meg. Ha nem is mi volnánk, akkor mégis valami felbátorító rejlik ebben a gondolatban: Krisztus akként győzte meg a halált, hogy nemcsak a jogos foglyokat viszi ki a börtönből, hanem egy sereget megment a szörnyeteg számából és sértetlenül elvezeti őket barlangja mellett! Ő nemcsak a halottakat támasztja fel és azoknak ad új életet, kik a kegyetlen sarló alatt estek el, hanem egynéhányat egy mellékutcán visz fel a mennybe. Azt mondja a halálnak: te szörnyeteg! Ezekre soha sem teszed kezedet!
Ezek kiválasztott asszonyok és férfiak, hideg ujjaid ne dermesszék meg sohasem lelküknek áradását! Egyenesen felviszem őket, halál nélkül. Testükben felviszem őket a mennybe, anélkül, hogy mogorva kapuidon átmennének vagy foglyok legyenek az árnyékoknak sötét országodban. Milyen dicső az a gondolat, hogy Krisztus meggyőzte a halált, hogy egy néhány embernek nem kell meghalnia! De ti azt fogjátok mondani: hogy lehet az? Mert a test lényegével áll összeköttetésben a halandóság. Nékünk tényleg előkelő emberek azt mondják, hogy a természetben rejlik a halálnak szükséges volta, mert egy állat a másiknak zsákmányául esik, és még ha minden állatot meg lehetne tanítani, hogy zsákmányukat felhagynák, akkor pedig növényekkel táplálkoznának, és így bizonyos kis rovarokat felemésztenének, amelyek azokon el vannak rejtve. A halál tehát látszólag a természetnek törvénye. Emlékezzünk meg arról, hogy az emberek már nagyon is túlélték a meghatározott időt és látszólag könnyű megérteni, hogy az a teremtmény, amely ezer évig tud létezni, ezt a korszakot rég túlhaladhatná. De ez az érvelés nem érvényes, mert a szentek nem mindenkorra fognak élni ezen a földön, hanem olyan helyre hozattatnak, ahol a dicsőségnek törvényei a természet törvényeit feloldották.
És most következik egy kedves gondolat, hogy a keresztyénnek a halál mindig kedves. „Neked menned kell a te koporsódba.” Az öreg Caryl a következő megjegyzést teszi ezen vershez: „Jó akarat és öröm a meghaláshoz.” Neked menned kell, nem pedig: vitetel vagy hajtatol a te koporsódba, amint meg van írva a balga gazdag emberről Luk. ev. 12. részben: „Ez éjjel megkívánják a te lelkedet te tőled.” Hanem neked menned kell a te koporsódba. Nyugodtan és úgyszólván mosolyogva kell meghalnod, menned kell a te koporsódba, úgyszólván saját lábaidon és sétálva mégy el sírodba, nem is vitetel. A gonosz ember ha meghal, sírjába kergettetik, de a keresztyén megy koporsójába. Hadd mondjak el néktek egy példabeszédet. Két ember ült együtt egy házban, mikor a halál mindegyikhez eljött. Egyikhez azt mondta: „Meg kell halnod!” Az ember reá nézett, könnyekkel teltek szemei és reszketve felelt: „Ah, halál, nem tudok, nem akarok meghalni!” Felkeresett egy orvost és azt mondta néki: „Beteg vagyok, mert a halál rám nézett. Szemei halványakká tették orcáimat és félek, hogy nekem el kell búcsúzni. Orvos, itt van az én gazdagságom, adj nekem egészséget és hadd éljek!” Az orvos elfogadta gazdagságát, de minden tudományával nem adta vissza egészségét. Az ember hivatott más orvost és azzal kezdte abban a reményben, hogy talán ez hosszabbra tudja fonni az életnek fonalát. De ah! Végre csak eljött a halál és azt mondta: „Adtam néked időt, hogy különféle mentségeidet megvizsgáljad; gyere velem, meg kell halnod!” És megkötözte kezét, lábát és kényszerítette őt, hogy a sötét árnyékvilágba menjen. Útközben belekapaszkodott az útfélen álló gerendákba, de a halál vaskezekkel húzta magával előre. Nem volt fa az útban, mely után nem nyújtotta volna ki kezét, de a halál azt mondta: „Menj tovább, te az én foglyom vagy, meg kell halnod!” És nem akarva, mint a lusta iskolás fiú, ki lassan megy az iskolába, haladt végig az úton a halál mellett. Ő nem ment sírjához, hanem a halál érte jött a sír eljött ő hozzá.
A másikhoz pedig így szólt a halál: „Eljöttem, hogy téged magammal vigyelek.” Mosolyogva felelt: „Ah, halál, ismerlek én téged, már többször láttalak. Társalogtam veled. Te az én Uramnak szolgája vagy, eljöttél, hogy engem haza vigyél. Eredj, mondd Uramnak, hogy kész vagyok, ha néki úgy tetszik, halál, akkor veled megyek.” És elindultak együtt kellemesen társalogva. A halál így szólt hozzá: „Ezt a csontvázat azért hordtam, hogy a gonosz embereket azzal megijeszteném, de én nem vagyok borzasztó. Megmutatom magamat néked: a kéz, amely Baltazár falára irt, borzasztó volt, mert nem láttak egyebet, csak egy kezet, hanem, mondta a halál, „megmutatom néked egész testemet, az emberek csak csontváz kezemet látták és megijedtek.” S amint mentek tovább, felbontotta a halál ruháját, hogy a keresztyén lássa alakját, ő pedig mosolygott, mert egy angyalnak az alakja volt. Egy kérubiunnak szárnya volt és teste dicső, mint Gábriel. A keresztyén így szólt: „Nem az vagy, akinek tartottalak, szívesen megyek veled.” Végre megérintette a halál kezével a hívőt, úgy, mint mikor egy anya játékból megveri gyermekét. A gyermeknek jól esik karján érezni ezt a nyomást, mert ez a rokonszenvnek kinyilvánítása. A halál a férfi ütőerére tette az ujját és egy pillanatra megállította azt, ezáltal a keresztyén a halál barátságos keze által szellemé alakult át, sőt rájött, hogy az angyalok testvére lett, teste szellemi lett, lelke megtisztult és a mennyben találta magát. Ti azt mondjátok, hogy ez csak egy példabeszéd, de hadd közöljek veletek egynehány tényállást, melyek ezt igazolják. Idézni fogom egy néhány haldokló szent embernek a szavait, melyeket halálos ágyukon beszéltek és megmutatom néktek, hogy a halál nekik egy kellemes látogatás volt, amelytől ők nem féltek. ,Nem fogtok kételkedni a haldokló szavaiban. Abban a pillanatban lehetetlen képmutatónak lenni. Ha a játék véget ér, leveszik az emberek az álarcot: úgy volt ezekkel, mikor meg kellett nekik halni, ott álltak a komoly, leplezetlen igazság előtt.
Először hadd mondjam el nektek, hogy mit mondott dr. Owen, a kálvinistáknak ama híres fejedelme. Míg az ő művei létezni fognak, addig nem lesz hiány olyan bizonyítékokban, melyek a szabad kegyelem evangéliumát hirdetik és megvédik. Dr. Owenhez eljött egy barátja és elmondta néki, hogy az ő „Elmélkedés Krisztus dicsősége felett” című könyvét sajtó alá adta. Homályos szemét egy pillanatra dicső fény töltötte el, mikor azt felelte: „Nagyon örülök! Ah, a régen várt idő végre eljött, amikor eme dicsőséget egész másképp fogom látni, mint ahogy azt valaha láttam volna, vagy e világon képes lettem volna látni.”
Talán azt fogjátok mondani, ez az ember csak teológus volt, halljunk egy költőt. Herbert György nehéz küzdelmek után kérte feleségét, unokahúgát, kik nagy fájdalomban sírtak, hogy távozzanak szobából. Átadta Woodno úrnak végrendeletét és erre így kiáltott fel: „Kész vagyok meghalni Uram, most ne hagyj el, erőm fogy! Kegyelmezz meg nekem az én Uram Jézus Krisztus érdemeiért! És íme, Uram vedd fel lelkeimet!” Ekkor visszahanyatlott és kilehelte lelkét. Így halt meg a költő. Ama dicső fantáziája, mely komor dolgokat festhetett volna, ha neki úgy, tetszik, most azonban telve volt az angyalok elragadt látványától. Maga ezt szokta mondani: „Azt vélem, hogy a mennynek harangjait hallom.” Gondolom, hogy tényleg hallotta, mikor a Jordán folyóhoz közeledett.
De azt fogjátok mondani, az egyik teológus, a másik költő volt ‒ mind csak fantázia lehetett. Halljuk tehát, hogy Brainard, egy tevékeny misszionárius mit mondott.
Azt mondta: „Majdnem az örökkévalóságban vagyok. Vágyok ott lenni. Munkám befejeztetett. Minden barátommal leszámoltam. Az egész világ most nem bír értékkel előttem. Ah, bárcsak már a mennyben volnék, Istent dicsérni és magasztalni a szent angyalokkal együtt.” Ezt mondta Brainard. Ő, ki mindeneket kárnak állított látni, az Úr Jézus Krisztus ismeretének nagy voltáért és a vad, tudatlan indiánok közé ment az evangéliumot hirdetni.
Lehetséges, hogy azt fogjátok mondani, hogy ezek a múlt időnek emberei. Lássuk tehát az újabb idő férfiait.
Halljuk először, hogy mit mond a nagy és híres skót prédikátor, Haldane. Kissé felemelkedett és egész tisztán a következő szavakat mondta: „Ma pedig Krisztus, a ti életetek megjelenni fog, akkor ti megfogtok jelenni dicsőségben.” Erre megkérdezték őt, vajon hiszi, hogy haza fog költözni? És ő válaszolá, hogy: „Talán még nem.” Neje szeretetteljesen kérdezte: „Akkor hát nem oly hamar hagysz el minket ‒ mire ő mosolyogva felelé: „Elköltözni és Krisztusnál lenni, sokkal jobb.” Azon kérdésre, hogy vajon felfedez-e sok békét és boldogságot ‒ kétszeresen válaszolt: „Különösen nagy és drágalátos ígéreteket. Erre azután mondá: „De fel kell emelkednem.” Neje felelé: „Te nem vagy képes felkelni.” Mosolygott és válaszolá: „Akkor leszek jóllakott, ha az Ő képe szerint serkenek fel.” Neje kérdé: „Ez-e az, amit te felemelkedés alatt értesz?” „Igen ‒ válaszolá ő – ez a felemelkedés, amit én gondolok. Fel kell emelkednem!”
De íme, mit mondott Howard, a nagy emberbarát, az a férfi, aki igazi vallással bírt és egyike volt a legelőkelőbb és legkitűnőbb keresztyéneknek s mégis az ő egyenes, az egészséges észhez mért eljárása miatt soha sem tartották rajongónak. Halála előtt egy pár nappal, mikor feleségének tünetei nagyon nyugtalanító színezetet vettek fel, ezt mondá Priestman tengernagynak: „Ön arra igyekszik, hogy elvonja gondolatát a halálról, de én nekem egészen más érzeteim vannak. A halálnak reám nézve semmi ijesztő hatása nincs. Én mindig jó kedvvel, sőt örömmel megyek elé.”
Ti talán ezt mondjátok: „Mi ezen emberek közül soha egyet sem ismertünk. Olyan valakiről, szeretnénk hallani, akit mi ismerünk!” Halljatok hát olyanról, akiről szeretettel hallottatok beszélni. Nem ami vallásfelekezetünkhöz tartozott, de valódi fejedelem volt Izráelben, ezalatt Irons Józsefet értem. Sokan közületek hallották a kedves szavakat, amelyek ajkairól alászállottak és talán képesek lesznek azt megerősíteni, ami felőle mondatik. Időközönként rövid szentírásbeli helyeket és drágalátos szavakat mondott, például: „Meddig Uram?” „Jövel Úr Jézus!” „Kívánkozom kiköltözni és nyugalomban lenni.” Mikor látta, hogy neje könnyeket hullajt, mondá: „Ne sírj érettem! Én amaz örök és minden mértéken felüli dicsőségre várok.” Egy kis szünet után, mikor lélegzetet merített, hozzátette: „Ő, aki engem mindeddig megőrizett, soha nem hagy, sem el nem mulaszt engem.” „Ne félj, minden jól van! Krisztus drága. Megyek haza, mert olyan kéve vagyok, mely, teljesen érett.” Nos, ez olyan ember, akit közületek sokan ismernek. És ez tényleg bebizonyítja azt, melyet én erősítettem, hogy a keresztyén ember által a halál szívesen váratik, jöjjön amikor jönni akar! Bizonyos vagyok benne, hogy sok itteni testvéremmel mondhatom, hogy ha a legjobb rész adatnék most nékem választásul, amit egy halandó ember magának kívánhat, úgy én azt kérném, hogy meghalhassak.
Nem kívánom soha, hogy én választhassak, de nagyobb boldogság nem érheti az embert, mint ha meghalhat, mert akkor minden félelem oda van, minden gond meg van ölve, ez az a különös álom, amelyet Isten ad az ő barátainak. Egy keresztyén embernek kell tehát, hogy a halál kedves legyen.
Egy keresztyén a halál által nem veszít el semmit. Azt mondjátok, hogy elveszíti barátait. Ebben nem vagyok egész biztos. Soknak közületek lehet a mennyben több barátja, mint itt e földön. Némelyik keresztyén többet ér szeretteivel fent a mennyben, mint itt e világon. Többször megszámláljátok családi körötöket, de vajon úgy számláljátok-e, mint a kisleány, akiről Wordstworth énekel, ki mindig azt mondotta: „Nem Uram, mi heten vagyunk.” Néhányan meghaltak és a mennybe mentek, de ő mindig azt erősítette, hogy ők még heten vannak testvérek. Ah, hány fivérünk és nővérünk van nékünk Atyánknak felső házában. Szeretteink, kik a rokonság kötelei által vannak mi hozzánk fűzve, mert most is csak rokonaink, mint azelőtt voltak. Igaz, hogy a feltámadásban nem fognak házasodni, sem házasítani, de ki mondta, hogy ama nagy világban feloszlatnak a szeretet kötelékei, úgy hogy nem tarthatunk ott igényt egymás rokonsága, mint a Jézus Krisztus rokonságára? Mit veszítünk a halál által? Jöjjön bármikor, nem kellene-e, hogy az ajtót kinyissuk neki? Szeretném úgy érezni magamat, mint amaz asszony, aki haldokolva azt mondta: „Úgy érzem magam, mintha ajtó volnék, melynek kilincsére a kéz tétetett, kész megnyitni az ajtót és az én Uramat bebocsátani.” Nem gyönyörűséges állapot- e, mikor a ház készen van, és nem kell azt előbb rendbe hozni? Mikor a halál egy hitetlen emberhez jön, akkor az horgonyon áll erősen, ő levágja a horgonykötelet
és kibocsátja a hajót a tengerre. De ha a keresztyénhez jön, akkor ott találja őt, amint felhúzza a horgonyt és így szól hozzá: „Ha munkádat befejezted és a horgonyt felhúztad, akkor haza viszlek.” Lenge szellővel érinti őt és a hajó csendesen a menny felé halad. Már nem néz sóvárgó tekintettel vissza az életre, de angyalok állanak a hajó előrészén, szellemek vezetik a kormányt, kellemes énekek hangzanak és a vitorlák fénylenek ezüst színben.
Azután harmadszor, a keresztyén halála mindig idején való. „Vénségedben mégy be a te koporsódba.” „Ah”, mondja némelyik, ez nem igaz! A jámborok sem élnek tovább, mint más emberek. A legbuzgóbb ember is meghalhat ifjúságának virágjában.” Íme, nézd meg alapigémet. Nem mondja: öregségedben mégy be a te koporsódba, hanem „vénségedben.” Ki tudja, hogy mi a vénség? Az akár mikor van, amikor Istennek tetszik gyermekeit hazaszólítani. Akkor is vének, amikor huszonegy éves korban meghalnak, és nem idősebbek, ha kilencven évet éltek. Némely bort mindjárt a szüret után meg lehet inni. Másfajta bornak pedig több ideig kell a hordóban maradni. De ez nem határoz, csak legyen az italnak teljes jó íze, amire csapra verik a hordót. Isten nem veri előbb csapra a hordót, csak amikor a bor tökéletes. Két kegyelem létezik a keresztyén ember részére. Az első az, hogy sohasem hal meg igen korán, a másik, hogy sohasem hal meg igen későn.
Lássuk először, hogy sohasem fog igen korán meghalni. Spencer egy néhány évvel ezelőtt szellemileg ragyogott és oly gyönyörűen prédikált, hogy sokan arra vártak, hogy állandóan nagy világosság lesz és sokan fognak a mennybe vezettetni. De mikor hirtelen a világosságból sötétség lett és ő ifjúsága virágában a vízbe fúlt, akkor sírtak az emberek és azt mondták: „Ah, Spencer nagyon korán halt meg!” Ugyanazt mondták a költő Kirk Whiteről, ki oly buzgón élt tanulmányainak. Mint a sas, melyet saját tollából készített nyíl terített le, saját tudománya lett halálának oka. A költő pedig azt énekelte róla, hogy igen korán. De ez nem volt igaz. Nem halt meg korán. Egy keresztyén sem hal meg korán. De némelyik azt mondja: „Milyen hasznára váltak volna a világnak, ha meg nem haltak volna.” Ah, de mennyi kárt is tehettek volna! S nem jobb-e meghalni, mint később olyant tenni, mi ő reá és a keresztyén névre szégyent hozhatott volna? Nem jobb volna-e, mialatt az általuk alkotott mű tovább menne, mint később nekik aludni, azt megrontani? Láttunk néhány szomorú esetet, amikor keresztyén férfiak, kik nagy hasznára voltak Isten országának, később szomorúan elestek és Krisztusra szégyent hoztak, bár meg voltak mentve és később visszavezettettek. Szinte kívánnánk, hogy bárcsak inkább haltak volna meg. Nem tudhatjátok, mi lett volna ezen férfiaknak életpályája, kik oly korán elszólíttattak. Egész biztosak vagytok benne, hogy annyi jót tettek volna? Nem tettek volna-e sok rosszat is? Ha álomban megláthatnók a jövőt, és hogy mi válhatott volna belőlük, akkor azt mondanók: „Ah, Uram, hadd legyen vége addig, amíg jól megy!” Hadd aludjék, míg szól a zene, jöhetnének még csúnya hangok is. Nem kívánunk ébren maradni, hogy e szomorú hangokat meghalljuk. A keresztyén jól hal meg, nem igen korán.
Továbbá a keresztyén sohasem hal meg későn. Amaz öregasszony, ott nyolcvan éves. Nyomorúságos szobában ül és fázik egy marék tűznél. Jótékonyságból él. Ő szegény és nyomorult. „Mire jó ő? – mondja mindenki ‒ nagyon sokat élt. Néhány évvel ezelőtt még némi hasznát lehetett volna venni, de most, nézzetek csak reá! Alig bír enni, ha nem teszik az ételt a szájába. Nem tud már mozogni, mire, jó ő még?” Ne dorgáld a te Uradnak művét. Ő annál jobb földmívelő ember, minthogy ő tovább hagyná a búzát a földön, míg az kihull. Eredj el és látogasd meg őt, és rendreigazíttatol. Hadd beszéljen ő! Olyan dolgokat mondhat neked, melyeket soha az életben nem tudtál. Vagy ha nem is beszél, akkor az ő csendes, soha sem zúgolódó vidámsága, az ő folytonos odaadása meg fog tanítani szenvedések elviselésére. Van még valami, amit tőle megtanulhatsz. Ne mondd, a sárguló levél nagyon sokáig csüng a fán. Egy rovar még belecsavarodhat és lakásává teheti azt. Ah, ne mondd, az öreg, száraz levelet már régen le kellett volna fújni. Eljön az idő, hogy enyhén le fog hullani a földre. Hanem azért marad a fán, hogy gondatlan embereknek az élet mulandóságát prédikálja. Halljátok, hogy az Isten mit szól mindegyikünkhöz: „Vénségedben mégy be a te koporsódba.” Kolera! Az ország felett szállhatsz és megmérgezheted a levegőt! Én vénségemben fogok meghalni. S te várakozó ember! És te habozó asszony! Te azt mondod: „Ah, Uram, meddig még? Meddig még? Hadd menjek már haza!
Ne választassál el egy órával sem tovább a te Jézusodtól, mint a meddig szükséges! Tied legyen a menny, mihelyt kész vagy az ő számára! A menny készen vár téged és a te Urad azt fogja mondani: „Jer feljebb, ide!”, ha vénségedet elérted, de sem előbb, sem utóbb.
Az utolsó tehát, hogy egy keresztyén tisztességben fog meghalni. „Menned kell a te koporsódba, mint a learatott búza a csűrbe vitetik az ő ideje korán.” Az emberek beszélnek a temetéseknél előforduló tisztelettételek ellen és én bizonyára ellentmondok a rettenetes kihágásoknak, melyek sok temetésnél előfordulnak és a kopott, együgyű divatoknak, melyek sokszor behozatnak. Nagyon jó lenne, ha némelyek keresztültörnének azokon, s ha özvegyek nem volnának arra kényszerítve, hogy azt a pénzt, melyre nekik oly nagy szükségük van, egy szükségtelen ceremóniára költsék, mely a halált nem teszi tisztességessé, hanem inkább megvetővé. Szerintem, ha a halált nem is kell tollbokrétákkal feldíszíteni, de létezik egy tisztességes temetkezés, melyet mindegyikünk kívánhat magának. Nem óhajtjuk, hogy éppen csak mind egy csomó gazt kivigyenek minket, sőt óhajtjuk, hogy istenfélő férfiak temessenek el minket és tartsanak felettünk egy igen panaszos beszédet. Némelyek közülünk már láttak aratási ünnepélyhez hasonló temetéseket. Emlékszem egy jámbor prédikátornak a temetésére, kit régen meg szoktam hallgatni. A szószék feketével volt bevonva és sok ember jött össze, és mikor egy ősz aggastyán Krisztus seregéből felállt, hogy halotti beszédet mondjon, egy síró tömeg állott körülötte. Ő panaszkodott, hogy azon a napon Izraelben egy fejedelem elesett.
Akkor tényleg éreztem, amit Say úr érezhetett, mikor Rowland Hill felett tartott halotti prédikációt: „Ordíts fenyőfa, elesett a cédrusfa!”. Oly melankolikus nagyság volt benne, és mégis az örömtől sugárzani látszott szellemem annál a gondolatnál, hogy lehetséges, hogy némelyek közülünk éppen olyan szeretetet nyerjenek, s hogy ugyanolyan könnyeket sírjanak felettünk, ha meghalunk. Ah! Testvéreim itt, hivatalos testvéreim, testvéreim itt ebben a gyülekezetben, valamennyire felbátoríthatja szíveiteket az a tudat, hogy ha el kell búcsúzni, akkor halálotok, a legmélyebb bánatnak és legmetszőbb fájdalomnak forrásává válik. Temetéstek nem az lesz, ami Jojakimnak jövendőltetett: egy szamárnak a temetése, melyet senki sem sirat, hanem istenfélő férfiak fognak összejönni és azt fogják mondani: „Itt nyugszik egy diakónus, ki Urának sok éven keresztül oly hűségesen szolgált.”
A gyermek fogja mondani: „Itt nyugszik a vasárnapi tanító, ki korán megtanított engemet a Megváltó nevére.” És ha egy prédikátor meghalna, azt hiszem egy nagy tömeg ember, mely kikísérné őt a sírhoz, olyan temetést rendezne néki mind a búza kévének, amikor „a csűrbe vitetik az ő ideje korán.” Úgy gondolom, az elhunyt szentek testeinek nagy tisztességet kellene tennünk. „Az igazaknak emléke áldott.” Óh, ti kicsiny szentek itt a gyülekezetben, ne gondoljátok, hogy halálotok után feledésbe mentek. Lehetséges, hogy sírkövetek nem lesz, de az angyalok sírkő nélkül éppen olyan jól fogják tudni, hogy hol vagytok, mint sírkővel. Lesznek olyanok, kik siratni fognak. Nem sietve visznek el titeket, hanem könnyek között kísérnek ki a sírhoz.
Véleményem szerint két temetése van a keresztyénnek: egyik a testnek eltemetése, a másik a szellemé. Temetése, mondám, a szellemnek? Nem, ezt nem így értem. Ez a szellemnek nászünnepélye, mert mihelyt eltávozik a testből, ott állanak az angyal aratók, készen azt fevinni. Ha nem is hoznak tüzes kocsit, mint egykoron Illyésnek hoztak, de van nekik nagy kiterített szárnyuk. Örvendek abban a hitben, hogy angyalok fognak jönni, és a szellemet a légkör mezején túl kísérik. Lásd! Mint segítik angyalok a felfelé lebegő szentet és szeretetteljesen néznek arcába, mialatt feljebb viszik az egeken keresztül. És mint a földmívelő emberek kijönnek házaikból és kiáltanak: „Vidám aratási ünnepet!”, úgy fognak az angyalok előjönni a menny kapuiból azt kiáltva: „Aratási ünnep! Aratási ünnep! Itt van egy más kéve, teljesen érett, behozatott, a csűrbe.” Azt hiszem, a legtisztességesebb és legdicsőbb, amit Krisztus mennybe menetelén és ottani dicsőségén kívül valamikor látni fogunk, Isten gyermekének belépte a mennybe. Képzelem, hogy mindig ünnepnap van, mikor egy szent bemegy – és az szüntelenül történik – úgyhogy ott szünet nélküli ünnepnap van. Ah, mintha hallanám az ujjongást mennyből, hangosabban, mint sok vizeknek zúgása, valahányszor egy keresztyén bemegy. A világegyetem dörgő örömkiáltásait túlzengi, mintha zúgás lenne, ama nagy ujjongás, melyet az összes megváltottak tesznek, mikor kiáltják: „Egy másik és még egy másik jön!” És az ének mind hangosabb lesz a közbenszóló hangok által, mikor énekelik: „Áldott földmíves! Áldott földmíves! A te búzád haza hozattatik, teli, érett kévék gyűjtettnek a te csűrödbe.” Szeretteim, még egy kissé várjatok, egy néhány év múlva ti és én felvitetünk angyalok szárnyain a légben.
Úgy érzem, mintha meghalnék és az angyalok közelednének. A kérubimok szárnyain vagyok. Ah, hogy visznek feljebb, milyen gyorsan és mégis milyen csendesen! A halandóságot minden fájdalmaival elhagytam. Milyen gyors az én reptem! Most repültem el a hajnalcsillag mellett. A ragyogó bolygókat már rég elhagytam. Ah, milyen gyorsan repülök és milyen kedvesen! Kérubim! Milyen édes a lengésem és milyen barátságos karokhoz támaszkodom. Útközben a szeretet és vonzódás csókjaival csókoltok engemet. Testvérnek szólíttok engemet. Kérubim, tényleg testvéretek vagyok? Én, ki még csak az elébb a porsátornak rabja voltam, testvérétek vagyok. „Igen!” – mondják. Oh, halld! Különösen szóló zenét hallok. Minő kedves hangok érintik füleimet! Közeledem a paradicsomhoz. Úgy van. Nem szellemek közelednek-e öröm zengve? „Igen!” –mondják. S még mielőtt felelnének, íme, itt jönnek. Egy dicső kíséret! Ah! És ott az arany kapu. Belépek és meglátom drága Uramat. Többet nem tudok nektek mondani. A többire mind nem létezik szó a testben. Én Uram! Veled vagyok ‒ beléd mélyedve ‒ benned elveszve, mint egy vízcsepp az óceántól elnyelve, mint egy szín, mely a dicső szivárványban elvész. Tényleg benned vagyok eltűnve, te dicső Jézus? És boldogságom befejeztetett? Végre, elérkezett násznapom? Tényleg felvettem a mennyasszonyi ruhát? És a tied vagyok? Igen, az vagyok. Az én számomra most már nem létezik egyéb. Hiába hárfáitok ti angyalok. Hiába minden egyéb. Ne bántsatok egy kis ideig. Egeiteket azután akarom megismerni. Adjatok egy néhány évet, igen, adjatok egy néhány évszázadot, itt az én Uramnak kebelén megpihenni. Az örökkévalóságnak felét adjátok nekem, hogy eme egy mosolynak napsugarában melegedjem. Igen, ezt adjátok nékem. Szóltál valamit, Jézus? „Igen, öröktől fogva szerettelek téged, és íme, az enyém vagy!” Te velem vagy! Nem a menny ez? Nekem egyéb nem kell! Még egyszer mondom ti néktek, ti boldog szellemek, titeket később akarlak látni. De most az én Urammal akarom megünnepelni szeretet ünnepemet. Oh, Jézus! Jézus! Jézus! Te vagy a menny. Nekem egyéb nem kell. Tebenned elveszítem magamat.
Szeretteim, nem-e úgy van? „Vénségedben mégy be a te koporsódba, mint a learatott búza a csürbe vitetik az ő ideje korán.” Minél előbb jöjjön ez a nap, annál jobban örvendünk. Ah! Az időnek lassú kerekei! Gyorsítsátok meg a forgást. Oh, angyalok, miért repültök oly késedezve?
Ah, szálljatok a légkörön át, gyorsabban mind a villám cikkázása! Miért nem szabad nekem meghalni? Miért várakozom én itt? Te nyugtalan szív, légy nyugodt még egy kissé. Te még nem vagy kész a menny részére, mert akkor már nem volnál itt. Munkádat még nem végezted be, mert különben már nyugalomban volnál. Dolgozzál még valamivel tovább, a sírban van elég nyugalom. Ott majd megtalálod.
Tovább! Tovább!
Nem tart már ez sokáig, Kissé még várhatunk. Nem tart már ez sokáig, És ím, haza jutunk.
Kedves Barátaim, ti, kik még nem tértetek meg, már lejárt az időm, ma már nem intézhetek ti hozzátok is beszédet. Bárcsak tehetném. De imádkozom ti érettetek, hogy mindaz, amit mondottam, a tietek legyen. Szegény Szíveim, sajnálom, hogy most nem mondhatom ez mind a tinektek. Szeretném, ha beszédem mindegyiknek szólt volna, és azt mondhatnám, hogy mind a mennyben lesz. De Isten tudja, hogy néhányan közületek a pokolhoz vezető úton vannak, és ne gondoljátok, hogy a mennybe fogtok jutni, ha a pokolhoz vezető úton haladtok tovább. Senki sem várja, ha északnak utazik, hogy keleten fog megérkezni. Nem, kell, hogy Isten a szívedet átalakítsa. Csupán Jézusban való bizalom által, ha magadat kegyelmének átadod, ha mindjárt a rosszak között a legrosszabb volnál is, előtte énekelni fogsz.
Szegény bűnös, gondolom azt felelnéd nékem, amit múlt szerdán egy asszony mondott prédikációm után, amikor mind a legkisebbtől a legnagyobbig sírt, még a prédikátor is a szószéken. Mikor lejöttem, kérdeztem az asszonytól: „Polyva ön, vagy búza?” És ő azt mondotta: „Ah, ma este reszketek, uram.” Egy másiktól kérdeztem: „Nos, kedves testvér, remélem, nemsokára a paradicsomban leszünk.”
És ő azt felelte: „Ön talán, uram.” Még egy másiktól kérdeztem: „Nos, mit gondol, a búzával fog egybegyűjtetni?” És ő így válaszolt: „Egyet mondhatok: ha Isten engem a mennybe juttat, akkor teljes erőmtől fogom őt dicsérni. Mindig akarok énekelni, sohasem gondolva, hogy elég hangosan énekelek.” Eszembe jutott, amit egy öreg tanítvány egyszer mondott: ,,Ha az Úr Jézus engem üdvözít, akkor sohasem fogok megszűnni Őt dicsérni.” Dicsérjük hát Istent mindörökké!
Míg tart az élet és a gondolat, Amíg a halhatatlanság marad!
Íme, a háromegy Isten bocsásson el titeket az ő áldásával!

„Szeressétek az Urat!”, ‒ így hangzik szöveg. Isten, az Atya, követeli a ti szereteteteket és ő megérdemli a ti szívetek legforróbb érzetét. Ő elválasztott titeket mielőtt a világ fundamentuma felvettetett volna. Saját Fiát adta, hogy drágalátos vérével titeket megváltson. Ő titeket, azáltal, hogy fiaivá fogadott, felvett az ő családjába. Újjászült titeket az élő reménységre, a Jézus Krisztusnak halálból való feltámadása által. Ő az, kihez imáitokat kell bocsátanotok. Ő, ki a ti kéréseitek szerint cselekszik. Ő az, ki az Ő Fiát a Jézust megdicsőítette, s mint helyetteseteket magához a mennybe fogadta, még egyszer meg fogja őt dicsőíteni, amennyiben ő titeket övéivel egybe hajlékiba vezet. ,,Szeressétek az Urat, minden ti ő jótéteményese!” Szeressétek a Fiút! Ő az, kinek kedve az emberek fiainál volt már rég időktől fogva, ki az övéi iránti kezességet és szövetség kötelességeket magára vállalta. Ő az, ki drága vére által lelkeink számára engesztelést szerzett, hogy kimenekedjünk a veszedelemből, Ő a mi közbenjárónk, ki által imádkozunk és szószólónk, ki értünk imádkozik. Ő a mi fejünk vőlegényünk és királyunk. Jézus az, ki természetünket felvette és testet hordott, mely a mienkhez hasonló volt. Ő az, ki most lelkét közli velünk és ígéri, hogy egykor képét a dicsőségben hordozni fogjuk. „Szeressétek az Urat, minden ti jótéteményese!” Szeressétek a Szentlelket! Ez a lélek kijelentetett nékünk és ismeretes előttünk, mint „Vigasztaló”. Mennyire szeretjük mi Őt azért!
Ez a lélek megelevenített minket, mikor a bűnökben meghaltunk vala, megajándékozott minket a hitnek és töredelemnek kegyelmével, megáldott, megőrzött és megtartott mind e mai napig. Ő a Krisztuséból vette, amit nékünk hirdetett, lakott a mi szegény szívünkben. Ő volt a vigasztalónk, vezérünk és mindennapi tanítónk! Ő vezetett bűneink ismeretére, és ő az, ki szívünk és lelkünkbe természetfölötti akaratot és hajlamot öntött, Istennek élni.
Ez az a lélek, ki által mi újjászülettettünk és az új teremtmény részesévé lettünk, ő az a lélek, ki által az Úrnak képében átdicsőíttettünk fényességből fényességre. „Szeressétek az Urat, minden ti ő jótéteményesei!” Ha ez a vak világ nem lát szépséget az ő Istenében és e miatt nem szereti őt, hát szeressétek ti őt, ő jótéteményesei! Ha a magasságosnak ellenségei bálványokat emelnek és előttük meghajolnak, hacsak ő tőle elfordulnak és görbe utakon mennek és az ő hamis isteneikkel paráználkodnak, mindazáltal ti megálljatok és szeressétek őt állandóan! Ne csak szolgáljatok ő néki, hanem szeressétek is őt! Óh, Izrael háza! Ne legyetek az ő rabszolgái, ne úgy szolgáljatok a ti Isteneteknek, mint a pogányok szolgálnak az ő bálványaiknak, félelemből és rettegésből, hanem „szeressétek az Urat, mint ő jótéteményesei!”. Ne legyetek olyanok, mint a Fáraó alattvalói korbáccsal űzetve a munkára, hanem legyetek hű kötelességteljesítő gyermekei a ti Atyátoknak. Szolgáljatok néki, mondom, és örvendezzetek ő előtte! Hadd ékesítse meg szolgálatotokat a szeretet, adjátok néki szíveiteket egészen, tegyétek őt szíveitek kívánságainak legmagasabb tárgyává! Mindig neki éljetek, miképpen ti ő általa éltek!
Ezen esteli órában kérem a ti elnézéseteket, mivel a szöveg iránt szabadságot vettem magamnak. Ez pedig az: szándékom, a szöveg értelmével a Szentháromság egyik személyére szorítkozni. Hiszen már egész terjedelmével felvettem őt, amikor mondom: „Szeressétek az Urat, minden ti ő jótéteményesei!”. Úgy szándékozom ma este a szöveget használni, hogy a szándékolt Úrvacsora vétel alkalmával összhangzásba jöjjön, tehát „Szeressétek az Úr Jézust minden ő jótéteményesei!”. A Szentlélek segítségével meg fogom kísérelni, először buzdítani titeket az Úr Jézus iránt való szeretetre, amennyiben kimutatom, hogy mily illő az, hogy őt szeressétek, és azután megkísérlem a Jézus iránt való szeretetnek előnyeit kimutatni, hogy mily hasznos lesz ez a ti lelkeiteknek, ha szíveitek az iránta való szeretetben lángol.
Először is hát Szeretteim, hadd élesszen egy nemes érzés minden lelket és hadd buzduljon minden szív! „Szeressétek az Urat minden ő jótéteményesei!” Úgy érzem, míg titeket a Krisztus iránti szeretetre buzdítlak, hogy a szeretet olyan, mint a folyam, mely szabad akaratból folyik, vagy mint a forrás, melynek saját ösztönéből kell buzognia. Ha egy emberben a kegyelem Krisztus iránt szeretetet hoz, ezt nem kényszer útján teszi, mert a szeretet olyan, mint a bor, melyet a szőlőből nem lehet taposás útján kihozni. Ennek szabadon kell folynia! A szívet nem lehet szeretetre erőszakolni. Az igaz, hogy szeretettel lehet kényszeríteni, de egyébbel nem. Mózesnek összes mennydörgéseivel, mely rendkívüli küldetésének bizonyítékát tüntette ki, sohasem teremthet ember szívében Isten iránt szeretetet. Csak szeretet teremthet szeretetet és a szeretet magától jő, mint a sejtből csepegő méz. Az egyedüli nyomás, mit elvisel, a szeretet nyomása. „Vonj engem!”, mondja a szeretet és utánad megyünk. „Olvad a szívem, míg az én szerelmesem szól, mivel ő az én szerelmesem volt. Mivel szeretett engem és szeretettel szólt hozzám, olvadott a szívem. Ha haragos lett volna irántam és kemény szavakkal szólt volna hozzám, akkor a félelemtől elolvadott volna a lelkem. A szeretet, mondom, az egyedüli nyomás, melyet a szeretet nemzésére fel lehet használni. A lélek szelleme gyújthatja meg és tarthatja meg bennünk a szeretet tüzét.
Óh, szeretet! Hadd mutassak fel néhányat drága édességeidből! Hadd hozzak elő okokat a szív leggyöngédebb logikájával. Szeressétek az Úr Jézust minden ti ő jótéteményesei, mivel az Atya szereti őt! Az mindig helyes, ha azokat szeretjük, kik az Istent szeretik. Nos, az Atyának van sok szeretete, de az ő legjelentékenyebb szeretete egyetlen egyszülött Fia iránt van. Egy lenni az Atyával minden világ előtt, egy az ő lényében, úgy, mint az ő lakóhelyében és tulajdonságaiban. Oly drága volt Jézusunk az Atya szívében, hogy nyelv kibeszélni és szív felfogni azt nem képes. „Az Atya szereti a Fiút és mindeneket adott a birodalmába.” Szerette őt, nemcsak természetük egységéért, s hogy ők egy Isten, hanem az atyai szeretet kiáradott Krisztusra, mint közvetítőre. Szerette őt engedelmessége miatt, mely őt tökéletessé tette, szerette őt eltűrt szenvedéseiért, szerette őt a lefizetett váltságdíjért, szerette a megharcolt harcért, a megnyert diadalomért. Volt egy szem, mely Krisztust folytonosan közel kísérte, volt szív, mely mindig értette fájdalmát és arc, melynek világa mindig rá volt fordítva, ha Krisztus ellenségeitől körül volt véve. Ki az ő tulajdon Fiának nem kedvezett, hanem adta őt mindnyájunkért. Mikor Isten őt odaadta, vágyott szíve ‒ úgy gondolom – utána, szíve követte őt, lelke szerette őt, mivel látta, hogy miként emelkedik fel minden ellenség felett, mikor irántunk való szeretetből annyira megalázta magát és így győzedelmet aratott mindeneken. Az Atya szereti őt, ‒ mondom én ‒ ama nagy dolgokért, melyeket cselekedett és azért mindeneket az ő birodalmába adott. És ó, mennyei Atyám! Te szereted az Úr Jézust, csak én ne szeretném őt? Ha fiad vagyok, ne legyen az szívem kedvence, akit te szeretsz? Amin nekem örömöd van, az legyen az én örömem is, ahol te szépséget látsz, oda nézzenek az én szemeim is, és hol a te szíved megnyugvást talál, ott találjon szívem is kiolthatatlan nyugalmat és örömet. Ha Krisztus kebleden nyugszik, az enyémen is nyugodjék, ha neve szívedbe van vésve, Uram, ó, hadd legyen az enyémbe is bevésve! Te szereted őt, ‒ úgy szereted, hogy már nem szeretheted őt jobban ‒ legyen az én előjogom is őt minden megújult erőmmel szeretni.
Továbbá Testvéreim, nem tudnálak benneteket a Krisztus iránti szeretetre buzdítani azzal, hogy emlékeztetlek arra, miszerint az angyalok is mennyire szeretik őt? Amióta őt ismerik, mindig szerették őt. Igaz, hogy az angyalok tegnapi teremtmények ő hozzá képest. Az örökkévaló Atya, Ő kezdetnélküli, míg az angyalok, ha mindjárt erőben hatalmasak is, csak teremtmények és mindazáltal szeretik Őt! Az volt legnagyobb örömük, mielőtt Jézus e földre jött, hogy az ő akaratát tegyék.
Csak szólnia kellett nekik és már megtörtént, amit akart. Az ő angyalai szellemek és szolgái tűzláng voltak. Bármilyen szolgálatot parancsolt volna is nekik, annak végrehajtása részükre a mennyel ért fel. És mikor elhagyta az üdv honát és e földre jött szenvedni, tudjátok, hogy követték őt a tejúton végig, s el nem akarták őt hagyni a válás pillanatáig sem. Aztán követték őt ének kíséretében: „Dicsőség a magasságos mennyben Istennek és a földön békesség és az emberekhez jóakarat!”. Tudjátok jól, hogy azután is mindig körülte őrködtek, hogy elmentek hozzá a pusztába, mikor harcolt az ellenséggel, s hogy szolgáltak neki? Tudjátok, hogy az egész zarándoklása ideje alatt látták őt az angyalok. A Getsemáné kertben is megjelent nála egy angyal, hogy őt erősítse. Értitek, hogy mindnyájan a véres keresztfához nyomultak, hogy egy haldokló Istent nézzenek, tanulmányozzák, hogy mind ez mit jelent eme szóig: „Elvégeztetett minden!”. Meglátogatták az ő sírját, egy angyal leszállott mennyből, hogy elvegye a követ a koporsó szájáról. Igen, még ennél is több angyal képezte kíséretét, mikor a mennybe ment. Ti tudjátok, hogy most meghajolnak előtte, leteszik koronáikat az ő lábaihoz és éneket hangoztatnak az örökkévaló előtt, ki a székben ül: „Dícséret, dicsőség, tisztesség és hálaadás örökkön örökké!”. Az angyalok szeretik őt, kik az ő testét soha nem ették, kiknek arra soha nem volt szükségük, hogy vérében megmosattassanak és az én szívem ne szeretné őt? Szennynélküli szellemek, kiáltsatok: „Méltó vagy ó Bárány!”, de szívem szavaitokat még magasabb hangon hangoztatja vissza: „Méltó vagy ó, Bárány, Ki megölettél,
Méltó vagy ó, Bárány, Ki megmentettél!”
Álljatok hátra ti angyalok! És engedjétek az embernek az első helyet a szeretetben! Ti imádhatjátok Krisztust, de nem szerethetitek úgy, mint mi, mert ő a mi testvérünk, a testünkből való test és csontunkból való csont. „Nem az angyalokat vette fel, hanem az Ábrahám magvát vette fel,” ő inkább a miénk, mint a tiétek, ő ember, angyal ő sohasem volt, ő a mi testvérünk, rokonunk, vérbarátunk. Jézus, lelkünknek kell téged szeretni, ezt mi nem engedhetjük át az angyaloknak, sőt féltékenyek vagyunk rájuk. Mi közelebb nyomulunk trónodhoz, mint ők tudnak.
Most e tárgypontoknál rövidnek kell lennem, nem volna tényleg elég hely a kiterjeszkedésre. „Szeressétek az Urat minden ti ő jótéteményesei!”, mert testvéreitek is, kik a harmadik égig felemeltettek, szeretik őt. És itt ez az, amit mindegyikünk szívére vegyen. Mennyi sok testvérünk van már nékünk odafenn, hol felhők nem lengnek és a tél ismeretlen, hol nem sírnak könnyeket. Fönt vannak barátaink, mily gyakran beszélünk felőlük, mint elveszettek felől, de mily balgatagok vagyunk, ők sohasem voltak oly igazán megtalálva, mint most. Vajon ama tengerész elveszett-e, aki a hajó égése elől a sziklára menekült? Nem, nem, nincs szükségük sajnálatunkra! Ők inkább sajnálhatnának minket, ha ott léteznék oly érzelem. Mi küzdünk a tűzben, hogy a partra érjünk, miként ők is tettek. És testvéreim, úgy tetszik nekem, hogy amit főink tesznek, elégséges példának kellene lenni részükre, hogy mi is hasonlóan tegyünk. És most, hallgassátok csak miként énekelnek a trón előtt! Úgy tetszik nekem, hogy amaz örvendező hangok közül néhányat meg tudok különböztetni az atyák, fiak, munkások és barátokét, kik egykor velünk imádkoztak, de most ott ülnek az Isten széke körül és szebb melódiát énekelnek mint mi. Hallgassátok csak, hogy énekelnek és milyen szöveget: „Üdv Isten és a Báránynak Ki minket elválasztott Gyülekezete nyájának,
S minket tisztára mosott!”
És ah! Mennyire szeretik ezek Jézust. Úgy tetszik nekem, mintha látnám őket, nem sírnak és mégis nedvesek szemeik az öröm miatt, ha ama drága arcra tekintenek és egymáshoz lángoló szívvel beszélnek. Hevesebb és tisztább lánggal égve, mint ama kegyes tanítványoké, kik Emmausba mentek az Úr feltámadása után. Azt mondják egyik a másiknak: „Mi dicső Ő és mi hasonlatosak vagyunk ő hozzá”. Úgy tetszik nekem, mintha hallanám kedves társalgásukat, miként számlálják Urunk fején a koronát és borulnak le előtte imádni őt, hogy kelnek föl és csodálkoznak, majd szétfutnak, s ismét karjai közé vetik magukat. Óh, mennyire szeretik Őt, mivel állandóan a paradicsomban lehetnek. Mi csak olyan hideg teremtmények vagyunk, olyanok szíveink, mint a jéghegyek, de ők, mint a tűzláng. Hát nem elég ez arra nézve, hogy bennünket a Krisztus iránti szeretetre buzdítson, ha arra gondolunk, hogy mennyire szeretik őt azok, kik már innen a Jordánon túl átkeltek? De jöjjetek, most egy másik módot használunk. Bizonyos, hogy szükségtelen azt mondanom nektek, hogy szeressétek az Úr Jézust, mert minden, ami csak lelkünket vonhatja és bennünket szeretetre bírhat, megtalálható Ő benne. Létezik valami szépség, mely az emberi szívet megnyeri. Az erős Sámson oly gyenge annak varázsa előtt, mint egy kisgyermek. Hatalmas férfiak ‒ még pedig nem kevesen ‒ meghajoltak és hódoltak a szépségnek, de ha ti szépséget akartok, tekintsetek Jézus orcájára. Ennek a felfedett arcnak több a szépsége, mint a régi idők mesés szüzeinek. Sehol sincs szépség Krisztuson kívül. Oh, nap, te nem vagy szép, mihelyst Jézussal összehasonlítlak! Ti csillagok, nem vagytok fénylőbbek, ha szemei mellé tétettek, melyek, mint a tűz lángjai úgy égnek. Oh, szép világ és dicső teremtménye Istennek, te csak egy zavaros és rideg folt vagy az ő orcájának fényéhez képest! Ha ti Jézus arcát nézitek, testvérek, önkénytelenül azt mondjátok, hogy soha nem tudtuk azelőtt, mi legyen az a kedvesség. Ha eloszlik a felhő és leesik a lepel, mely Őt elrejtette szemeitek elől, azt fogjátok mondani, hogy semmi az ő hozzá képest, mit azelőtt láttunk. Így lesztek kénytelen felkiáltani: „Oh, fekete nap, fekete hold, sötét csillagok, az én Uram Jézussal összehasonlítva!” Azt mondom, testvéreim, ha szeretni akartok valakit, szebbet az emberek fiainál, ki mindig méltó szeretetetekre, úgy, hogy mindig megmutathassátok másnak, miszerint elég okotok van szíveiteket neki adni, akkor szeressétek Jézust, mert a világban sohasem volt olyan szépség, mint ő benne van.
Szerez-e a szeretet bölcsességet az embereknek? Nem bölcs-e Jézus, nem bölcsebb-e minden ember fiainál? Szerez-e erőt a szeretet? Meghódítják-e harci diadalok, hősi dicsőségek a szívet? Sion leánya, akartok-e hőst szeretni? Menjetek ki a Király-Jézus eleibe, ki vérvörösen jön meg diadalommal a harctérről. Szokták szeretni a jellemes embert? Oh, gondoljatok Jézus hasonlíthatatlan jellemére!
Léteztek valaha oly tökéletességek, mint amilyenek Jézusban egyesültek? Ő benne nem egy, hanem az összes emberiség erénye megvolt, még pedig hiba nélkül. Ő nemcsak rózsája a Sáronnak, hanem lilioma is a völgynek. Őt nemcsak almafának lehet az erdők fái közt nevezni, hanem a legnagyobb cédrusfának is. A szépségnek összes képei gyengék, míg az „aranyalma ezüst tányéron” is elveszíti erejét, ha Jézusról kezdünk beszélni. Új szavakat kellene gyártanunk, mielőtt Jézus erényeit leírhatnók. Igazság szerint nyelvünknek nem kellene lenni, magunknak pedig abba az országba kellene menni, hol a szellemek gondolatjaikat ajkaik mozgása nélkül és lélegzetvétel nélkül kijelenthetik, mielőtt képesek lennénk Krisztus páratlan szépségét és kibeszélhetetlen dicsőségét kibeszélni. Oh, szeressétek Őt, Istennek gyermekei! Szeressétek Őt! Tekintsetek arcára és lássátok meg, ha tehettek-e egyebet, tekintsetek, mondom jellemére és lássátok meg, hogy ellene tehettek-e? De azt mondom nektek, ha nem szeretitek Őt, az azért van, mert nem ismeritek őt.
Lehetetlenség volna a Krisztust ismerni s mégsem érezni hozzá vonzalmat. Szemeinek egy pillantása, kezeinek érintése, elég arra, hogy a szívet elragadja. Kérjétek az Urat, hogy szerelmetek folyamát hajlítsa, míg nem az Ő szerelmének folyamára talál, s akkor lesztek úgy, mint két folyó, melynek partja egykor kettéválasztva volt, mely azonban most eggyé olvadott. Akkor szólhattok így az apostollal: „Krisztus az én életem, és halálom nyereség”. Elvesztem magam ez óceánba, elmerülök e feneketlen és örök szeretetben. „Szeressétek az Urat minden ti ő jótéteményesei!”, minek tulajdonképpen a legjobb hatása lesz ránk. Mi szeretjük Őt, miért? Mert az Atya szerette Őt? Ó nem, mi ahhoz nagyon tudatlanok vagyunk. Azért szeretjük Őt, mivel az angyalok is szeretik? Arra nézve nem vagyunk elég bölcsek. Azért szeretjük őt, mert a megváltottak szeretik? Félek testvérek, hogy ehhez nagyon testiek vagyunk. Szeretjük Őt az ő jelességéért? Nem hiszem, először, mert az egy későbbi kegyelmi ajándék. Mi szeretjük Őt, mert Ő szeretett először miniket. Jertek ti ő jótéteményesei, szeressétek Őt, mert Ő szeretett titeket először!
Itt van előttem egy tárgy, mely csaknem hallgatásra parancsolja nyelvemet. Vannak tárgyak, melyek kívántatják, hogy az azokról való magyarázat felelősségét egy képesebb tanító vállalná magára, mert aggódunk, hogy mi megrongálnók annak összhangzatát, míg egyeseket magyarázni bátorkodunk. A kép vakító dicsőséggel terül el lelki szemeim előtt, de nem vagyok képes úgy feljegyezni, hogy azt más is láthatná az ő nagyságában. Ki tudná Krisztusnak szeretetét kibeszélni? Oh, mennyire szeretett Ó minket! Mikor Krisztus a Lázár sírjánál könnyezett, azt mondták a zsidók elálmélkodva: „Íme, mennyire szereté vala őt”. Bizony, ti még nagyobb hangsúllyal mondhatnátok ezt. Semmi sincs bennetek, amiért ő szerethetne titeket, de mégis elhagyta értetek a mennyei trónt. Mikor a mennyei halmokról lejött, akkor, úgy tetszik nekem, mondották az angyalok: „Oh mennyire szereti őket!” De mikor látták őt a Getsemáne kertben vérrel verejtékezni és mikor az olvasztó-kemencében volt, akkor kezdték megtudni a szellemek valóban, hogy mennyire szeretett minket! Oh, Jézus, ha én tégedet megcsúfolva és megköpdösve, árulással és káromlással kárhoztatva látlak, ha látom kezeidet és lábaidat általszegezve, tested megmezítelenítve függni a keresztfán ég és föld között, rettentő kínokban, ha hallom kiáltani: „szomjúhozom!”, és látom, mint kínálnak ecettel, ha hallom eme rettenetes szót: „Én Istenem, én Istenem! Miért hagytál el engemet?”, önkénytelenül mondja lelkem: „Oh, mennyire szerettél engemet!” Meg tudott halni, de nem tudott felhagyni a szeretettel. Darabokra vagdaltathatott volna, de nem szakíttathatott volna el népétől, hagyta magát betemetni a sírba, de szeretetét nem temethették el, annak élnie és léteznie kellett, az nem volt elválasztható az övéitől.
Gondoljatok rá testvéreim, hogy mennyire szerethetett titeket, mikor még a ti bűneitekben éltetek. Prédikátorait képmutatóknak, népét bolondoknak neveztétek, szabbatjai a tétlenség napjai voltak, drága könyvét nem olvastátok kegyelmét nem kerestétek. Talán megkáromoltátok Őt néha, üldöztétek Őt gyermekeiben és mégis szeretett titeket. És mikor lelke bennetek működni kezdett, igyekeztétek elfojtani, nem akartatok újból odamenni, hol lelkiismereteteket találta a nyíl, elmentetek a színházba, így törekedtetek megoltani az Ő lelkét, de szerelme nem akart bennetek meggyőzettetni. Elhatározta magában, hogy ti az övéi lesztek és a vőlegény meg akarta nyerni szíveiteket. Oh, mennyire szeretett Ő titeket, mikor tisztátlanul szívére vont, mikor szájának csókját rátok nyomta és titeket, mint menyasszonyát üdvözölt. Gondoljátok meg csak, hogy azóta betegségeitekben miként virrasztott mellettetek, hogy hordott ölében, ha az út ködös volt, szárnyaival, hogy befedett titeket. Mindenek felett gondoljatok arra, hogy mily rosszal fizettettetek szeretetéért. Csak keveset szolgáltatok neki, csak hibásat hoztatok eleibe, nem elégítettétek Őt ki áldozataitok kövérivel. Nem áldoztatok neki tulkokkal és bakokkal, ha áldoztatok is, csak vakokkal és sántákkal. Ő vérzett értetek, tusakodtatok már vérig, a bűn ellen tusakodván? Ő magát egészen odaadta értetek, ti átadtátok már egész valótokat néki? Ó szeressétek hát Őt, mivel Ő szeret titeket. Bizonyos vagyok benne, hogy ti nem tudjátok mennyire szeretett Ő titeket, különben megtörne szívetek, hogy ti Őt oly kevésbé szeretitek.
Prédikációm második felében ki fogom mutatni az Úr Jézus iránti szeretetnek előnyeit. „Szeressétek az Urat minden ti ő jótéteményesei.” Nagyon sok előnye van a szeretetnek. A szeretet olyan, mint a kenet, mely kelleme illatozik; de még ennél is jobb a szeretet, olyan Ő, mint a kenet, mely a sebeket begyógyítja és a csontoknak és velőknek egészséget kölcsönöz. A szeretetnek csodálatos ereje van. Kicsinynek látszhat ő önmagában, de az embert óriássá teszi. Aki a szeretet folyamában fürdik, megsérthetetlen lesz. Ahol nem szeret, ott gyenge, de ameddig szeret, erős minden gyengeségre való gondolat nélkül. Testvérek, egyike legelső dolgoknak, mit bennetek a Krisztus iránti szeretet cselekszik, az, hogy ti a Krisztusért való szenvedéseket örömmel elviselitek. Gondoljatok csak Lambertre, kit a pápisták a Krisztusért megégettek. Vele a lehető legrosszabbul bántak, mert mikor az oszlophoz kötötték, hogy megégessék, a tüzelő gallyak még zöldek voltak, mely miatt a tűz igen lassan égett, úgy, hogy lábai és szárai már megégtek, mialatt ő még mindig élt. Látták, hogy az a szerencsétlen ember, mikor tűz testéhez ért és életének vége közeledett, minekutána már órákig égett, felemelte megszenesedett karjait s azokat összetette a mennyire csak tudta és imígy kiáltott fel: „Senki más mint Jézus, senki más mint Jézus!” Ezen tüzes szekerében Jézushoz utazott. Nektek is kell néha-néha kegyetlen csúfolásokat elviselni. Az is meglehet, hogy nehezekre esik a Krisztusnak szolgálni. Szeressétek Őt és ki sem mondhatjátok, hogy mily könnyű érte szenvedni. Tényleg, minél többet szenvedtek érte, annál boldogabbnak érzitek magatokat. A szenvedést örömnek tartjátok; igen, örvendezni fogtok és ujjongni az örömtől, ha az Ő nevéért szenvedésre méltattok, ki értetek oly sokat szenvedett.
A szeretet nemcsak a szenvedést könnyíti meg, hanem kedvessé teszi a szolgálatot is. Ó, nem tudjátok, hogy mennyire félnek a gyülekezetben a Krisztusért való munkálódástól, miért van ez így minden gyülekezetben, hogy találtatnak testvérek, kik kívánják, hogy ez vagy amaz a munka megtétessék, de ők maguk nem tesznek semmit. Itt a szeretetben van hiány testvérek, mert mihelyst szeretünk, óhajtunk is tenni Krisztusért. Ha mi egymást szeretjük, mit nem teszünk meg, hogy egymást gyönyörködtessük. Mit nem tesz meg a feleség azért, hogy férje arcára nyájas mosolyt csaljon, és mit nem tesz meg a házasfél, hogy megmutassa, miszerint házastársát igazán szereti. Így van ez a szülők és gyermekek között is. Nem tudjátok, hogy miként virraszt az anya gyermeke felett éjről-éjre és mégsem fárad el?
Nem láttátok ama gyöngéd feleséget férje halálos ágyánál virrasztani, hogy néz rá mereven, elfelejtve evést-ivást, s csak rá gondol egyedül?
És ha a ti szívetek tele van a Krisztus iránti szeretettel, bámulatos sokat lesztek képesek megtenni. Semmi sem lesz érte nehéz. Nézzétek a morvaországi testvéreket, hogy szolgáltak az ő Mesterüknek. Van Kelet-Indiában egy sziget, melyre a morvaországi testvérek kikötöttek, hogy az ottani feketéknek az evangyéliomot prédikálják. Kérdezték a bennszülöttektől, hogy milyen feltételek mellett engednék ezt meg? A kegyetlen feltételek ezek voltak, hogy rabszolgákká legyenek. Kettő közülük mindjárt rabszolga lett, meghajoltak a korbácsütések alatt, végezték nappal a kemény munkát, hogy este prédikálhassák fogoly társaiknak az evangyéliumot. Arra is emlékeztek még, hogy Afrikában, ha találtak valahol népektől elkülönített bélpoklosokra, kikről már a hús a poklosság miatt lerothadt, közéjük ment két morva testvér, noha tudták, hogy onnan elevenen ki nem jönnek, és hogy maguk is azonnal a poklosságnak lesznek kitéve, mégis készek voltak mindent megtenni, amit csak tudtak.
A Jézus iránt való szeretet minden szolgálatot kedvessé tesz.
Továbbá a Krisztushoz való szeretet az engedelmességet édessé teszi. Milyen dolgokat megteszünk azokért, kiket mi szeretünk! Krisztusért is sokat megteszünk, mivel szeretjük őt, anélkül, hogy kérdeznők, mi hasznunk lesz abból vagy micsoda nyereséget veszünk belőle. Krisztusért megtesszük, akár parancs, akár tanács legyen az. „Valamit parancsol nektek, azt cselekedjétek!” Ha néha rágondolok azon testvérekre itt, kik tudják, hogy kötelességük volna megkeresztelkedni és az úr asztalához járulni és nem teszik, noha megmondotta Jézus: „Ha engemet szerettek, az én parancsolataimat megtartjátok”, hát valóban nem tudom, mit mondjak nékik, a maguk felelősségére kell őket hagynom. Persze, hogy azt gondolom, hogyha Mesterüket jobban szeretnék, parancsolata élvezet volna nekik. Azt gondolom, hogy ezt mondanák: „Sietek és nem késem, hogy megtartsam a te parancsolataidat” és készek lennének azonnal az Úr útján menni, anélkül, hogy parancsolatai közül egyet is kihagynának.
Még több, testvéreim, a Krisztushoz való szeretet a társaságot édessé teszi. Mily kellemes dolog azoknak beszélni, kiket mi szeretünk. Adjatok nékünk egy drága barátot és egy nagy jószágot adtatok nékünk. Egy jó társsal időzni odabenn egy esős napon örvendetes. Hadd legyek Krisztussal inkább az alacsony helyen, mint a bűnössel a magas helyen. Luther azt szokta mondani: „Inkább esném a Krisztussal, mint állnék a császárral”. Nem mondhatjátok, hogy inkább szegény lennék Krisztussal, mint mással nagy és dicső e világban? Szeressétek csak először Krisztust, akkor sosem elégesztek meg, ha tőle távol vagytok. Azt fogjátok mondani a mennyasszonnyal: „Mint az almafa az erdőnek fái között, olyan az én mátkám az emberek között.” Barátom, mennyi ideje már annak, hogy Krisztussal társaságod volt? Hadd menjen körül e kérdés, testvérek! Feleljen meg e kérdésre minden ember. Te hívő vagy, hiszel a Krisztusban? Mennyi ideje, hogy láttad Uradat? Mennyi ideje, hogy beszéltél vele? Mennyi ideje, hogy beszélt veled? Hadd menjen, mondom, körül e kérdés és feleljen meg rá minden ember. Félek, hogy vannak keresztyének, kiknek hónapokig, sőt évekig nincs társalgásuk a Krisztussal. Ah, milyen keresztyének azok! Hol van olyan asszonynál a szeretet, ki egész éven át sem óhajtja férje mosolyát? Volna egymáshoz vonzalma két embernek, kik egy házban vannak, ha egymáshoz soha sem beszélnének! Ó, testvérek, vizsgáljuk meg szíveinket és ne higgyük, hogy Krisztus társasága nélkül boldogok lehetünk. Oly drága Krisztus egy hívőnek, hogy erre nézve olyan együttvalók Krisztus a hívőivel, mint a gerlicék, melyek egymás nélkül nem élhetnek. Azt mondják a bús gerlicéről, hogyha párja elmegy vagy elvész, nem köti magát többé egy másikkal össze. Úgy marad egyedül és nem hagyja magát többé megvigasztalni. Ott ül és bánkódik halálig az ő párja után. Egy keresztyén megöletésének módja az lenne, ha Krisztust elvennék tőle. Hiába hoznátok neki egyéb dolgot, nincs más név, mely őt megvigasztalhatná. Ha az összes meghalt szenteket kiásnátok is a sírból, mégsem találnátok olyat, kivel egy keresztyén oly boldog lehetne, mint Krisztussal volt.
Legyünk mindnyájan hasonlók a gerlicéhez és függjünk teljes szívünk szerint az
Úron.
Azt hiszem, szükségtelen többet beszélnünk e pontról, vagy egy betűt is hozzátenni ennél, mint, hogy a Krisztushoz való szeretet a bizalmat könnyűvé teszi. Azt mondom, a Krisztushoz való szeretet a bizalmat könnyűvé teszi. Ismeritek amaz oly gyakran elbeszélt történetet az asszonyról, ki a hajó fedélzetén bátor és nyugodtnak látta férjét, mikor az orkán zúgott és az árbócfák ropogtak. Kérdezte férjét, hogy miért olyan, mire a férj kardot fogván, feléje vágott, de az asszony egy pillanatra sem ijedt meg. „Asszony!” ‒ kérdé a férfi ‒ „miért nem ijedtél meg, hiszen a kard éles?” „Ó, hiszen a férjem kezében van!”‒ mondá az asszony. „No, látod, habár rettenetes is e zivatar, az én atyám kezében van ez”, ‒ jegyzé meg a férfi. A szeretet minden körülmények közt tud bízni. Szeretünk, mivel nem kételkedünk; bízunk, mert szeretünk. A gyermek mennyire bízik az anyjában. Az anya eltévedt, valami kopasz halomra ért, a hó esik, az utat nem találja. Az utat befedte a hó, a farkas valahol közel lehet, az anya már hallhatja is közeledését, de a gyermek nem retteg. Alszik anyja mellén s ha felébred, játszik az anya arcával, míg az anya retteg, a gyermek nem ismer félelmet, mert szeret. És nézzétek, hogy ugrik karjaitokra a gyermek, dacára annak, hogy magasan van és veszélyes lehetne, ha visszaesnék. „Megkaplak én gyermekem” s a gyermek anyja ölébe ugrik. Épp így van ez: hol szeretet van, ott bizalom van.
Nehéznek vélitek ti a Krisztusban bízni? Szeressétek őt jobban és könnyű lesz benne bízni. Nehéznek találjátok hinni, hogy minden egyaránt javatokra van? Szeressétek őt és úgy találjátok a dolgot, egész bizonyosok lesztek benne. „Az nem lehet, hogy az én drága Jézusom megkárosítson”, ‒ mondjátok ‒ mert úgy szeretem őt és ő is nagyon szeret engem. Hadd verjen meg és meg fogom csókolni kezét, bizonyos vagyok benne, hogy azok a szeretet csapásai gyermeke javára. Még ha keményen pillant rám is, azt hiszem, hogy mosoly van arcán, hanem elrejti, hogy kegyelmi tanácsát annál inkább kivihesse. Ha megölne engemet, mégis ő benne bízom.
Így hát, testvérek, azt vélem, gazdag okokat adtam arra, hogy Krisztust szeressétek. Ami pedig titeket illet, kik még ő benne nem bíztatok, néktek nem mondhatom, hogy szeressétek őt. Bízzatok először ő benne és aztán szeretitek őt. Adjátok kezébe lelkeiteket. Kérlek az élő Istenre titeket, hogy hagyjatok fel önigazságotokkal és fussatok Krisztushoz, ki a kereszten elvérzett értetek, s ha megmosakodtatok vérében és felöltöttétek igazságát, akkor szeretni fogjátok őt. Jövel, oh, Jézus és nyerj meg ma este emberi szíveket. Te mennyei szeretet és drága Úr, jöjj, kérünk tégedet! Ha én beszélek rólad, nem akarnak szeretni az emberek, még ha sírva beszélnék is rólad, nem hisznek az emberek. Jöjj és beszélj te magad velük! Ha mennek hazafelé az úton, törd meg szívöket és gyullaszd szeretetre őket. Jézus, hozd vissza az eltévedteket! Hogy legyen öröm e földön és mennyben egy megtért bűnös felett, kit megtaláltál, a bűnösök felett, kiket keresni és megtartani jöttél alá. „Higgy az Úr Jézus Krisztusban és üdvözülsz mind te, mind pedig házad népe.” Az Úr adja az ő áldását reátok a Jézusért. Ámen.

Nem tudom, hogy szövegem, ha azt összefüggésben olvassuk, mindazt igazolja-e, amit mondani fogok róla. Csak mint jeligét vagy feliratot akarom azt használni prédikációmhoz, melyet Isten segítségével arról tartani akarok. Tudniillik, leültem és elgondolkoztam ezen szavak felett: „Ami az üdvösség kíséretében van.” És amint afelett elmélkedtem, észrevételeim allegória (hasonlat) alakot öltöttek, amelyben szeretném azt veletek is közölni. Az üdvösség úgy tűnik fel nekem, mint drága, fenséges kincs, melyet Isten, elhatározása szerint, végtelen szeretetéből és kegyelméből e világra küldött; s emlékszem rá, hogy a mi Megváltónknak mily sokba került, hogy ez az üdv és boldogság a világra jöjjön, hogy valamennyi szolgáját azzal küldte szét és Önmaga is azért jött, hogy annak kíséretében legyenek. Látom továbbá lélekben a tündöklő lények hosszú sorát, kik áthaladnak országunkban és középen viszik az üdvösség szent drágakövét. A menet élére pillantva, látom az erős előcsapatot, mely már elérte az örökkévalóság partját. Ha az üdvösség legközelebbi környezetére tekintek, folyton körülvéve látom azt a kegyelem műveivel és mindenféle erényekkel, mint oly csapatokkal, melyek arra vannak kiszemelve, hogy a menetnek elől, oldalt és hátul fedezetül szolgáljanak.
Mielőtt azon sereg megtekintését megkezdenénk, egy tévedés kiküszöbölése miatt meg kell valamit jegyeznünk. Ha az apostol erényekről beszél, melyek a keresztyént ékesítik, úgy említi azt, mint „ami az üdvösség kíséretében van”, nem mint az üdvösség okát. Hitünk, reményünk, szeretetünk és jó cselekedeteink nem az üdvösség oka; ezek oly dolgok, melyek azt, mint őrszem körülveszik. Üdvünk alapja csupán és egyedül Istennek, az Atyának korlátlan akaratán nyugszik; az Isten Fiának az úr Jézusnak végtelen becsű vérén, és a Szentlélek Isten kegyelmi működésén. De persze vannak más oly dolgok, melyeknek az üdvösséget kísérni kell. Gondoljatok csak az ókor egy hatalmas fejedelmére, ki birodalmán átvonul, egy olyanra, mint Ázsia királyai voltak, kikről a mesével határos leírásain vannak. Halljuk, amint bevonulnak, látjuk, amint a zászlók ezrei vígan lobognak a levegőben és szemléljük a sok kincset, melyek elébük hordatnak. Most meg fogjuk figyelni az üdvösséget is, mint szent kincset, amely hasonló módon ‒ csapatoktól elől hátul körülvéve – utazásában kísérik, vitetik át a világon.
Az előcsapattal fogjuk kezdeni, mely az üdvösséget kíséri, illetve előtte megy. Azután majd azokhoz jövünk, akik közvetlen előtte mennek. Ezek után megfigyeljük azokat, akik oldalt kísérik, azután zárunk az utócsapattal.
Egy sereg vagy csapat menetelésénél szinte megkívántató az elővéd. Ezek olyanok, kik a nagy seregtől messze előre mennek. Hasonlóan az isteni üdvnél is előre megy egy nagy és erős hősök csapata, „mely az üdvösség kíséretében van” és annak útját egyengeti. Ezen elővéd hatalmas óriásainak neveit megmondom nektek. Az első az elválasztás, második az előretudás, harmadik a megváltás, negyedik a kegyelmi szövetség. Mielőtt az üdv e világra jött, megelőzte azt az elválasztás, hogy annak szállást készítsen. Az elválasztás áthaladt a világon és megjegyezte azon házakat, melybe az üdv betér és azon szíveket, amelyekben a kincs elhelyeztetik. Az elválasztás átnézte az összes nemzetiségeket, Ádámtól kezdve a föld minden lakójáig és megjegyezte szent pecséttel azokat, kiknek az üdv meghatároztatott. Azután jön az előretudás. Az előretudás megjelölte nemcsak a házat, amelybe az üdvnek jönni kell, hanem megszabta az utat is, amelyen annak oda kell jutni. Az előretudás minden lépést megállapít, amelyet az üdv nagy seregének tenni kell; meghatározza az időt, amelyben a bűnös, Krisztust megtalálja, megmentetésének módját és azon eszközöket, amelyeknek ezen célra közreműködni kell. Igen, megállapítja pontosan az órát és szempillantást, amelyben a Szentlélek, a bűnben holtat életre kelti, amelybe az úr Jézus vére által megbocsátásban és békében részesül. Az előretudás oly határozottan megjelöli az utat, hogy az üdvösség arról soha le nem tér és abban soha kételkedni nem lehet. Isten korlátlan, örök tanácsában minden lépést előre meghatározott. Amint, hogy e világon véletlen egyáltalán nem létezik ‒ az a hely, ahol a tó partján a káka él, Istentől éppen oly erősen meghatároztatott, mint a leghatalmasabb uralkodók trónja ‒ azért nem lehetséges, hogy az üdvösségre nézve a véletlennek szerepe lenne, tehát Isten kitűzte a helyet, ahol sátorát felüti, a módot, ahogyan azon sátorhoz jut és az időt, amikor oda kell jutnia.
Azután jött a megváltás. Az út járatlan volt, jóllehet a választás a házat megjelölte, az előretudás megmutatta az utat, az út mégis úgy el volt zárva, hogy az üdvösség azon nem haladhatott, míg az rendbe nem hozatott. Ekkor lépett elő a megváltás. Ennek csak egy fegyvere volt, ez Krisztusnak mindent legyőző keresztje. Előtte álltak bűneink hegyei. A megváltás lesújtott, s azok szétomolva völggyé, alakultak, melyen az Úr megváltottai áthaladhatnak. Előtte tátongott a megsértett Isten haragjának örvénye. A megváltás áthidalta azt a kereszt által, és azáltal egy oly örök utat létesített, amelyen az Úr serege átmehet. A megváltó minden hegyen át alagutat ásott, minden tengert kiszárasztott, minden erdőt kiirtott, a magas halmokat egyenessé tette és a völgyeket betöltötte, úgy annyira, hogy az üdvnek útja most egyszerű és könnyű. Isten tud igaz lenni és az istenteleneket megigazítani.
Ezen szent előcsapat hordja, mint lobogóját, az örök kegyelmi szövetséget. Elválasztás, előretudás és váltság. Ezen isteni ténykedések, melyek elhaladtak és már látkörünkön túl vannak, mind az örök szövetség, a kegyelmi szövetség zászlóját követik. Mi hisszük és tudjuk, hogy mielőtt a hajnalcsillag a sötétség árnyát megvilágította volna, Isten az Ő fiával egy szövetséget határozott meg, hogy Ő meghaljon és váltságdíjat fizessen és úgy az Atya a maga részéről fiát adta, hogy vére által megvásároljon és vére által kétség nélkül üdvözíthessen. Ha tehát az elválasztás útjára indul, a kegyelmi szövetséget, mint zászlót tartja kezében. S ha az előretudás bevonul és az üdvnek útját jelzi, a kegyelmi szövetséget hirdeti. A váltság is Krisztus drága vérére hivatkozva veszi igénybe az üdvösséget azoknál, akik ezen vér által megvétettek, mert a kegyelmi szövetség megállapította, hogy abban részesülniük kell.
Ezen előcsapat, kedves hallgatóim, annyira távol van előttünk, hogy nem láthatjuk. Ezek igaz, de nagyon titokteljes tanok, ezek látkörünkön túl esnek. Annyira előre vannak, hogy csak a hit szemei érhetik el őket. A hitnek ezen szent és isteni messzelátója kell, hogy birtokunkban legyen. Anélkül sohasem jutunk meggyőződéshez oly dolgok felől, melyeket nem láthatni. Hanem abban legyünk bizonyosok, hogyha a Krisztusban való üdv a mienk, akkor az elválasztás is a mienk. Aki hisz, az elválasztott. Aki mint elveszett bűnös, Krisztusnál keres oltalmat, az biztosan Isten elválasztott gyermeke. Ha a Megváltóban hiszel és hozzá jössz, úgy biztos vagy abban, hogy arra öröktől fogva kiszemeltettél, hogy benne higgy és a te hited a legnagyobb bizonyság arról, hogy te Istentől választva vagy és szemei előtt drága vagy. ‒ Hiszel?
Úgy az elválasztás a tied. ‒ Hiszed? Úgy az előretudás a tied, oly bizonyosan, minthogy élsz. Bizalmadat csupán Jézusba helyezed? Akkor ne félj, mert az elválasztás részedre is megállapíttatott. Tehát nem szükség megrémülni és megindulni ama hatalmas előcsapattól, mely már elérte a mennyet és készíti azon helyeket, hol az elválasztottak Istenük Szívén örökké nyugodni fognak.
Figyeljetek, most jön az a sereg, amely közvetlen az üdvösség előtt halad. Mindenekelőtt, ott megy Egy, kinek nevét a legmélyebb tisztelettel és hódolattal kell megemlítenünk. Ez a Szentlélek Isten. Mielőtt valami történhetnék megmentetésünkre, közre kell működni a Szentháromság harmadik személyének is. Nélküle a hit, megtérés, alázat, szeretetet teljesen lehetetlen. Maga az Úr Jézus vére sem üdvözíthet, ha Szentlélek Isten nem eszközli azt, a szív meglágyítása által. Mielőtt tehát megfigyelnénk azt a nagy sereget, mely közvetlen az üdvösség előtt megy, figyeljük meg ‒ nehogy elfelejtsük ‒ azt, aki azoknak vezére: a nagy Királyt, a halhatatlan, láthatatlan isteni Személyt. A Szentlélek az, ki a lelket életre kelti, vagy a halálban fog maradni. Ő az, ki azt meglágyíthatja és érzékennyé teszi, különben sohasem fog érezni. Ő az, ki az igét, a prédikátor szavait erőssé teszi, hogy a füleknél tovább is hasson. Ő az, ki megtöri a szívet. Ő az, ki ismét meggyógyítja azt. Az, ki az üdvöt kezdettől végig létrehozza bennünk, éppen úgy, mint az Úr Jézus azt értünk létrehozta. Óh, lélek, abból fogod észrevenni, hogy vajon a te házad részesült-e az üdvösségben, ha a Szentlelket nyerted. Jöjj csak és felelj meg nekem ezen kérdésekre: Érezted-e már az Ő leheletét, vagy nem? Megindította-e a te lelkedet, vagy nem? Mondhatod, hogy ezen természetfeletti befolyás alatt állsz? Mert ha nem, úgy gondold meg valaki újonnan nem születik, nem láthatja az
Istennek országát. „Ami született testtől, test az; ami született lélektől, lélek az.” Ha még fárasztod is magadat, az mind hiábavaló lesz, míg a Szentlélek benned működni nem kezd, míg neked erőt nem ad, úgy az akarathoz, mint a véghezvitelhez, az Ő jó tetszése szerint. A test legjobb műve sem emelkedhetik soha felül a testen, éppen oly kevéssé, minthogy a víz sem emelkedhetik soha magától magasabbra, mint annak forrása. Ha erkölcsös ember vagy is, ha szigorúan vett igazságos embernek ismernek is, ha magaviseleted sok tekintetben dicséretre méltó is, mindannak dacára az üdvözülés részedre épp oly lehetetlen, mint a pokolban lévő elkárhozottaknak, ha a Szentlélek nem adatott neked. Újonnan és újra kell születnünk ezen isteni befolyás által, különben minden hiába. Gondold meg tehát, hogy a Szentlélek mindig csak ott található az üdvösség kíséretében.
Hanem most menjünk tovább. A Szentlélek után nyomban jön a mennydörgés légiója. Amidőn a Szentlélek a szívbe jön, magával hozza azt is, amit én mennydörgés légiójának nevezek, s közületek azok, akik az üdvben részesültek, egy- kettőre megértik, hogy mit értek én ez alatt. Ezen légió katonái, vaspáncéllal vannak öltözve, fekete tollbokréta lobog sisakjukon, nyelvük nyersen és durván hangzik, mint azoké, akik idegen földről jöttek, ábrázatjuk rettentően néz ki, mert oroszlánhoz hasonlók, amiért az aggódó szívben nagy félelmet keltenek. Ezen mennydörgés légiójában némely katona fel van fegyverezve. Ezen fegyverek a bűnös megöldöklésére adattak nekik. Mert mielőtt a bűnös életre jön, először lelkileg meg kell ölettetnie, a fegyvernek előbb át kell járni és saját lényét teljesen elpusztítani, csak azután tud Krisztushoz jönni. Ezen menet másik osztálya fejszékkel van ellátva, mellyel gőgünk sűrű bozótját irtogatják és önigazságunk drága cédrusait döntik le. Olyanok is vannak köztük, kik a kutakat kövekkel töltik meg és a test önmegelégedésének összes ciszternáit elrontják, amivel kétségbeeséshez akarnak hozni, miután minden reménységünk füstbe szállt. Azután jönnek azok, kik rézkürtökkel kürtölnek és kosszarvból csinált kürtöket fújnak, ‒ mint azok, akik előtt egykor leomoltak Jerikó kőfalai ‒ és azokkal oly félelmes hangokat idéznek elő, hogy a bűnös azt gondolja, hogy még a pokoli sírás sem lehet annál rettenetesebb. Azután jönnek azok, akik a lelket lándzsával szúrják át, mögöttük van a tíz nagy ágyú (tudniillik: a tíz parancsolat) s a törvény tüzérei, kik szüntelen lövöldöznek a megsebzett lélekre, mígnem végre azt sem tudja, hogy mi ő és mit tesz. Barátom, voltak-e már a mennydörgés légiói házadban? Szállásoltak már valaha szívedben? Légy róla határozottan meggyőződve, hogy ez is egy azon dolgok közül, „ami az üdvösség kíséretében van.” Amit mondtam azoknak, kik megtértek, nem talány, de titok lehet azoknak, kik még az Utat nem ismerik. Ebből megérthetitek, hogy a Szentlélek Isten első munkája a szívben egy rettenetes munka. Mielőtt a lélek igazán megtér, nagy lelki aggodalmon megy keresztül; minden önigazságunknak földre kell kerülni, és mint a sár az utcán megtapodtatni. Testies reményeink kivétel nélkül összezúzatnak és csalárd menhelyünket Isten haragjának jégesője sodorja el. Isten törvénye a bűnösnek, miután bűneiről meggyőződött, igen rémítő alakban tűnik fel. „Mit cselekedtem?” így kiált fel, „Magam vittem magamat tönkre!” Nézd meg, ha a Szentlélek Isten valakit bűnösségéről meggyőz, eszén kívülinek látszik, világi barátai azt hiszik róla. Sír éjjel
és nappal, könnyei étele és itala, alig bír aludni rémes álmaitól, s ha felébred, azt hiszi, hogy már a pokolban van. „Ah, a jövendő harag, a jövendő harag, a jövendő harag!” – ez a gondolat terheli állandóan lelkét. Mint Bunyan Zarándokjának, nehéz batyu nyomja hátát és nem tudja, hogyan lesz szabad. Kétségbeesetten tördeli kezeit és kiált: „Mit kell cselekedjem? Elveszett vagyok. Isten ellen föllázadtam és most Isten haragszik rám.” Igen, biztosíthatlak titeket, hogy a mennydörgés légiója valami rettenetes. Istennek hála, ha elhagyta valahára a szívet, mert akkor ismét öröm tér oda be; miután az ember lelkiismeretében munkáját elvégezte. Úgy vágyom látni, midőn ismét vígan és örömmel eszik és iszik. Az emberi lélek szegény városa fekete színt ölt, míg ez a durva sereg a városban táboroz. Gyászos aggodalom és szomorú sejtelmek a bűnös egyetlen társasága az ilyen esetben. Megkísérli saját tetteiben némi vigaszt és reményt találni, de rögtön lesújt a törvény kalapácsa és minden tettét darabokra zúzza. Nos, gondalja: most megpihenek egy kissé a közöny és restség halmazán. De újból azonnal előlép a törvény, erősen megkötözi, fogja tízágú korbácsát és ráveti magát minden erejével, míg végre szíve újból vérzeni kezd. Azután jön a lelkiismeret marólúgjával és kimossa az eleven sebeket, mint egész agyongyötröttnek látszik, mert még ágya is tele van szegekkel és tövisekkel. Ez a mennydörgés légiója a Krisztusban való üdvöt folyton megelőzi. Több vagy kevesebb félelmet mindenkinek kell éreznie mielőtt megtér. Némelynek kevesebb jut belőle, másnak több, de a törvény munkájának eme rettenetességét valamennyi mértékben tapasztalni kell a léleknek, különben nem lesz üdvössége a háznak.
A mennydörgés légiója, Istennek hála, már elhaladt! Még hangzik trombitáinak hangja a távolból, visszhangja alig hallhatóan jut hozzánk, s még attól is megrémül lelkünk. Kedves testvérek! Mi még jól emlékezhetünk ama rettenetes napokra, amidőn házunkban és szívünkben időzött. De már mindez elmúlt. Hanem mit látunk most utána jönni? Nyomban utána jön a megtört szív. Tekintsd meg azt, utáld meg
‒ Isten még sohasem utálta meg, tehát te se vesd meg! „A keserves és megtörődött szívet ‒ óh Isten ‒ nem utálod meg.” Látom, hogy ezen szegény, megtört szív, mennyire össze van törve, középen ketté van hasadva, könnyben fürösztve fájdalomtól van elárasztva. Lásd alázatát! Öndicsősége teljesen oda van. Nézd bánatát! A bűnt előbb szerette, most gyűlöli. Nem beszél többé önjavítgatásról. Halld amint a megtört szív töredezett hangon susogja: „Isten légy irgalmas nékem bűnösnek!” Ne félj ide közeledni és ezen megtört szívet megtekinteni. Mily édes illat tölti meg! Egy Istennek tetsző áldozat szent illatát árasztja szét. Halld, amint újból mondja; „Uram tarts meg, mert elveszek!” Lásd ezen megtört szívet, ha a világban, vagy az üzletben van. Megszakítja foglalkozását, miközben sóhajtva felkiált: „Ah, még, óh, hogyha örvendenék!” És ha egyedül lehet, kiönti szívét Isten előtt, és így kiált: „Minden percben, minden napon Bűnöm, szemem előtt vagyon, Érzem szívem mily csalárd.” „Óh, mosd meg lelkemet Jézus vérében, bocsásd meg minden vétkemet és neked fogok szolgálni mindörökké!”
Kedves hallgatók! Ez a megtört szív ellátogatott-e már valaha a szívetekbe? Vegyétek tudomásul ez isteni szent igazság, mely minden kétségen kívül áll: ha ezen megtört szív nem dobog kebleitekben, nem vagytok részesek Krisztusban. Az önismeret mozsarába kell először kerülni a szívnek, hol a törvény törővasa azt darabokra zúzza, különben a vigasztaló kegyelmet minden teljességében sohasem fogja megnyerni. Van-e ma megtört szívetek? Talán éppen most ezen órában gyászoltok magatok felett? Óh, akkor legyetek jó reménységben az üdv már nem messze van! Ahol megtört szív van, ott a kegyelem is nagyon közel van. A megtört szív, a szentség előlépcsője. Az, aki megölt, ismét életre kelt, az, aki megsebezett, be is kötözött téged, az, aki összezúzott, ismét meggyógyít. Isten szeretettel tekint le reád és könyörül rajtad.
Kik azok, akik ezután jönnek? Egy másik sereg, egy másik légió; de ezek nagyon különböznek az előbbiektől. Ez a fehérruhások légiója, amely most következik. Ezek nem acélba vannak öltözve, nem öltenek páncélt, hanem nevető ábrázatjuk és örömteljes tekintetük van. Fegyver nincs kezükben, nem hallatnak mennydörgést. Nem a részvét nyájas szavaival beszélnek és kezük áldással van tele. Megmondjam nektek, hogy ennek a fehér ruhás légiónak mi a célja? Egyik csoportnak feladata az, hogy a szegény sebzett szíveket felkarolja, és mielőbb vérben megmossa. Meghintik azt az engesztelés szent vérével. Bámulatos, amint a szegény megtört szív, mely oly gyenge és beteg, a mi Urunk Jézus Krisztus drága vérének első cseppjétől újra éled. Miután a vérben megmosatott, akkor előlép egy más a légió közül, fogja azt és megmossa azt vízzel, mert amint vér, úgy víz is fakadt az Üdvözítő szívéből. „Vér és víz fakad szívéből Amely megment ínségemtől Bűn okozta fájdalom
Eltűnik, óh Jézusom.”
Oh, minő tisztulás ez! Az a szív, mely egykor oly fekete volt, mint a szén, oly fehér lesz, mint a Libanon hegyének havasa. Óh, mily tiszta lesz, ha azon vérben és vízben, mely a Megváltó sebeiből folyt, megmosattatik! Az, amely oly fekete volt, mint Kédárnak sátorai, az oly kedves lesz, mint Salamon szőnyegei. Azután jönnek azok, akik olajat és bort töltenek a megtört szív sebeibe, úgy, hogy ahol előbb fájt, most azok a sebek énekelni kezdenek. Az ígéretek olajából és borából minden sebbe lesz öntve. Gyöngéd ujjakkal lesz a sebre helyezve Isten Igéjének gyógyító balzsama mindaddig, míg végre nem látszik megtöröttnek és az összezúzott csontok vigadozni fognak. Akkor énekel az egész szív az örömtől, mert Isten újból megajándékozta erővel és sebeit bekötözte, az ígérethez mérten: „Meggyógyítja a töredelmes szíveket és bekötözi azoknak fájdalmukat.” De ezzel még nem történt meg minden, mert most jönnek azok, kik a király ruhatárát hordozzák és ezen gazdag raktárban található öltözetekből felöltöztetik tetőtől-talpig a lelket. Mindazt rájuk adják, ami csak pompás és fenséges ékességül szolgálhat, mígnem úgy fénylenek és ragyognak mint az Isten trónja előtt levő lelkek. Mindezek után jönnek a király ékszerészei és befejezik a művet, felékesítik a lelket arany ékszerekkel és drága, nemes kövekkel. Amint az Atya mondja: „Hozzátok elő amaz én főöltöző ruhámat és öltöztessétek fel őt és adjatok gyűrűt az ő kezébe és sarut az ő lábaira”, így megmossák, megszentelik, megtisztítják és felékesítik a fehér ruhások is a szegény megtört szívet. Járt már valaha ez a sereg a ti házatokban? Bűnös, tapasztaltad már valamikor Krisztus vérének gyógyító erejét szívedben? Láttad engesztelő vérét, amint érted odaadta és meggyőződtél arról, hogy azáltal részedre békességet szerzett Istennel? Kezeidet a Megváltó fejére tudod-e tenni ezen órában és bűneidet megvallva elhinni, hogy Ő érted büntettetett meg? Meg tudod tenni? Ha igen, akkor tiéd a menny! Megmosatott a te szíved is vízzel? Mondd, gyűlölöd a bűnt? Nemcsak bűnöd bocsáttatott meg, hanem a bűn hatalma is megtöretett, úgy annyira, hogy többé nem szereted a romlás útját és nem jársz többé a bűn ösvényén? Akkor az üdvösség örököse vagy! És mondd, szegény bűnös, felöltöztél Krisztus igazságának öltönyébe? Bírod a boldog reménységet és kedvessé lettél ama Szerelmesben? Úgy tűnik fel nekem, hogy könnyes szemmel látlak és hallom, hogy azt mondod: gyakran óhajtom szívem mélyéből énekelni: „Jézusnak vére s érdeme, Ez lelkem ékes öltönye Istennél ezzel állok meg,
Ha egykor mennybe felmegyek.”
Még mindig nem értük el az üdvösség teljes bizonyosságát. A fehérruhás légió is elhaladt; még játszadoznak lobogóik a szélben és az ígéretek trombitájának hangja még betölti kellemes dallamával a levegőt. Ugyan mi jön közvetlen utánuk? Nyomba utánuk jönnek azok, melyek az üdvösséggel közvetlen határos vonalon haladnak. Ezek négyen vannak úgy, mint megtérés, alázat, ima és gyöngéd lelkiismeret. Az üdvösség teljes bizonyossága előtt közvetlen van az alázat. Tekintete a földre szegeződött. Nem szomorú, de nem is emeli fejét büszkén felfelé. Alig meri a fejét azon hely felé emelni, ahol Isten dicsősége lakozik. Gyakran visszapillant, annak tudatában, hogy mi volt azelőtt és előbbi életének istentelenségére és vétkeire való emlékezése következtében. Sohasem dicsekszik azzal, amit Istenért tett. Azon sziklára gondol, melyről leszakíttatott és azon iszapra, melyből kivonatott. Tudja, hogy Jézus verében megmosatott, de arra gondol, hogy milyen fekete volt, mielőtt megmosatott. Ennélfogva sír a múlt felett, bárha a jelen felett örvend is. Érzi gyengeségeit is, nem mer egyedül állani, hanem szeretetének karjára támaszkodik, mert tudja, hogy a földre esnék, ha az nem tartaná egyenesen. Mellette megy nővére, a neve: megtérés, mely a talajt könnyel nedvesíti, miáltal a király útja megtisztíttatik a portól. Jelenlétét sírás jelzi, ha megkérdeztetik miért sír, azt szokta felelni, hogy nem a pokoltól való félelem miatt sír, ‒ ez a félelem elmúlt. A fehérruhás légió ‒ azt mondja ‒ minden félelmét elvette, hanem afelett sír, hogy Urát, aki úgy szerette őt, megfeszítette, azért dobog keble és suttogja: „Én, én és a bűneim, Számlálhatatlan vétkeim, Mely nagy teherré vált;
A nagy nyomort okozták, Melyet hűen hordoztál
És végül keserű halált.”
Minél többet beszél lelke megmentetéséről, annál inkább elérzékenyül azon gondolatra, hogy a Megváltó ellen föllázadt. Hiszi határozottan, hogy bűnei eltöröltettek, tudja, hogy az úr megbocsátott neki, de ő önmagának soha sem tud megbocsátani. Továbbá a megtéréssel kapcsolatos az ima. Egy pap, kezében jó illatú tömjénnel telt edényt tart, melyet az út királya készített, hogy jó illat is legyen, amerre megy. Az ima éjfélkor is emelkedik fel Istenhez, éber szemei a hajnal hasadását köszöntik, hogy szívét a Jehovához emelje. Ha pedig a nap leáldozik, az ima, mielőtt a nap tűzkorongja a láthatár alá eltűnnék, buzgó könyörgést mond az egek Urának. Azután jön ezen seregbe a negyedik, mely az üdvösség legközelebbi környezetéhez tartozik, t. i. a gyöngéd lelkiismeret. Ezen érzékeny lelkiismeret fél lábával egy lépést is tenni, nehogy azáltal rossz útra menjen. Szegény, gyöngéd lelkiismeret! Némelyek megutálják, de a király nagyon szereti. Óhajtom Istentől, kedves testvéreim, hogy úgy ti, mint én, többet tudnánk erről. Ismerek olyan időt, mikor lelkiismeretem oly érzékeny volt, hogy szeretném, ha most is olyan volna. Ezelőtt minden egyes cselekményt megvizsgáltunk mielőtt megtettük volna, hogy vajon meg van-e az engedve. Miután tudtuk, hogy az meg van engedve, bensőnkben még szemlét tartottunk felette, hogy jámbor emberhez illik-e olyasmi, s még azután is vonakodtunk megtenni, ha nem remélhettük, hogy Istenünknek, a mi Urunknak dicsőségére válik az. Minden tant nagy figyelemmel fogadtunk, nehogy hazugságnak higgyünk. Istennek minden rendelését megvizsgáltuk, nehogy bálványimádást űzzünk belőle. Boldogok voltak azon napok, mikor gyöngéd lelkiismeretünk volt. És most, kedves hallgatóim, ismeritek ezeket? Eljutott hozzátok az alázat? Megtört büszkeségetek és megtanultátok, hogy Isten előtt a porba hulljatok? A megtérés megáztatta könnyel szívetek talaját? Jutottatok-e annyira, hogy a magányban bűneitek felett sírjatok és gonoszságaitokon gyászoljatok? Betért az ima a ti szívetekbe? Gondoljátok meg, a lélek ima nélkül, Isten nélkül való lélek. Megtanultatok imádkozni, nem a papagáj gagyogása módjára, hanem a szív örökké új és élő kifejezéseivel? Megtanultatok imádkozni? S végül: van-e érzékeny lelkiismereted? Mert ha gyöngéd lelkiismeretet nem kaptatok, akkor a Krisztusban való üdvöt még nem tapasztaltátok, mivel ez annak közvetlen, megelőzője.
Most jön az üdvösség minden teljességével. A csapatok, „melyek az üdvösség kíséretében” vannak, tekintélyes menetet képeznek az előtt az elválasztástól, egész le ezen drága, a bűnös szívében fakadó, kegyelmi rügyhöz. Mily pompás menet ‒ bizonyosan az angyalok efelett csodálkozva, gyakran fel s alá repülnek és el vannak ragadtatva ezen dicsőséges felvonulásnál, mely a bűnös szívének az üdv közellétét hirdeti. Most jön maga a drága kincs pompás ékszerdobozban, drágakövekkel és gyöngyökkel kirakva. Ez az isteni művészet mesterműve. Kalapács nem használtatott annak készítésénél, az örök hatalom üllőjén lett az kidolgozva és az örök bölcsesség formájába öntve, de emberi kéz nem nyúlt ahhoz. Oly kimondhatatlan drága ékszerek díszítik, hogyha a mennyet és a földet is eladnák, mégsem lehetne annak az árán egy másik üdvösséget vásárolni. Kik azok, akik azt közvetlen körülveszik? Három szeretetreméltó nővér, kik mindig őrzik ezen kincset. Ismeritek őket, nevük gyakran előfordul a Szentírásban. Ezek a hit, remény és a szeretet, ezen három isteni nővér, magában hordja az üdvöt és magukkal viszik ahová mennek. A hit, mely Krisztust megragadja és magát örökre reá bízza, mely mindenben a véres áldozatra tekint és más menedéket nem ismer. Remény, mely ragyogó szemekkel tekint fel Krisztusra a dicsőségbe és várja eljövetelét, mely lepillant és ha a szörnyű halált útján jönni látja, diadalmasan várakozik reá. És te, édes szeretet, a nővérek, legkedvesebbje, mert szemeid csillagok és beszéded kellemes zene. Ő is feltekint Krisztusra, ki egészen elragadja. Szereti minden hivatalában, meghajlik jelenléte előtt, tisztelettel viseltetik beszéde iránt, kész testét megfeszíteni és meghalni azért, ki magát a keresztre engedte szegeztetni és meghalt érette. Égi szeretet, Isten nem ok nélkül választott téged a szent mű megőrzőjének. Hit, remény, szeretet ‒ bűnös, mondd! ‒ bírod te ezeket? Hiszed, hogy Jézus Istennek Fia? Reméled, hogy az Ő érdeméért Teremtőd arcát örömmel nézheted egykor? Szereted Őt? Mondd, tudod velem mondani: „Hangosan ismétlődik lelkemben
Jézus, neved melódiája;
Úgy érzem, hogy kedves énekemben
Föld, menny örvend s neved imádja.
Nincs oly kedves, mint Te, semmi nekem, Elbájolsz s hitet adsz szívembe; Gyémántok csak játékok előttem,
Az arany is por Veled szembe.”
Ez a te szíved véleménye is? Ha úgy van, tied az üdvösség! Ha azt bírod, rendkívül gazdag vagy most és az örökkévalóságban, mert tied a szövetség Istene. Most pillants vissza és gondolj arra, hogy tied az elválasztás, tied az előretudás és a szabad kegyelmi szándék. A törvény ijesztése megszűnt, szíved megtört és gyászol. Jézus vérében már vigaszt találtál, már kezd benned nyilvánulni a kegyelem működése. A halhatatlanság birtokosa vagy és dicsőséges jövő áll előtted, mert azon dolgok, „az üdvösség kíséretében” vannak.
Még egy kis türelemmel legyetek. Nézzük meg még a hátvédet. Lehetetlen, hogyha a kegyelem olyan előcsapatot menesztett előre, hogy ne gondoskodott volna utóvédről is. Most nézzük meg azokat is, amelyek az üdvöt követik. Amint négy fénylő, szép kerubim alak ment előtte ‒ talán még emlékeztek nevükre: alázat, megtérés, ima és gyöngéd lelkiismeret ‒ éppen úgy utána is négy halad, kik kísérik, és pompás bevonulást tartanak a bűnös szívébe. Ezek közül az első a háládatosság, mely mindig azt énekli: „Áldjad én lelkem az Urat és minden belső részeim az Ő szent nevét!” A háládatosság kézen fogva vezeti fiát, s e fiú neve: engedelmesség. Óh, kedves Megváltóm, így szól a szív, oly sokat tettél értem, azért engedelmeskedem neked. „Örömest engedek a te szavadnak. Nem teher, de élv az nekem.
Szív, kéz és láb, ahhoz alkalmazkodnak
S kerülik, mit tiltasz, Istenem.”
Ezen szép erény társaságában található egy másik is, a neve odaadás. Ez tiszta és a földieken felülemelkedett szellem, egészen isteni és tetőtől talpig csupa arany. Halld, mit beszél: „Nem ismerek életet Tőled, Uram külön, Meghalnom sem lehetne Csak Benned, éltetőm.
Ha semmim sem maradna
‒ Jézus szerelméért ‒ Szívem mindent odaadna, Mert meghalt lelkemért.”
Ezen fénylő alak társaságában találunk egy másikat, melynek mozdulatai dicsőséget és mély komolyságot fejeznek ki, ez az ismeret. Azok, kik megmentettek, megértik a titkokat, megismerik Jézus szeretetét, ismerik azt, akit ismerni örök élet.
Nos, bírtok-e ezekkel? Ezek nem hírnökei az üdvösségnek, hanem inkább utána jönnek. „Óh, igen, ‒ mondhatja aki hiszen ‒ én bírom azt a négy dolgot: a háládatosságot, engedelmességet, odaadást és az ismeretet. Még jön három fénylő alak, melyeket nem szabad elfelejtenünk, mivel azok a többiek virágát képezik.
Azok egyike a buzgóság, ragyogó szemekkel, lángoló szívvel, tüzes nyelvvel. Fáradhatatlan kezekkel és soha nem lankadó térdekkel. Buzgóság, mely villámgyorsan repüli át a világot és mégsem vehetitek észre, hogy szárnyai lankadtabbak lennének, mint vágyai. A buzgóság mindig kész engedelmeskedni, magát állandóan Krisztusnak odaadni, a jóért örömmel lelkesül. Ezen buzgóság állandóan egy másiknak közelében lakik, amelynek Istennel való közösség a neve. Ez kétségkívül a legnemesebb az egész között. Társasága van Istennel elrejtve és érezi a magányban az Ő közellétét. Törekszik Jézus mintaképéhez hasonló lenni, lábnyomába lép és fejét állandóan keblére hajtja. És ha ezen közösség egyik kezét a buzgóságnak adja, a másikat szinte szükségszerűen az örömnek nyújtja, mely a Szentlélek által való öröm. Öröm, melynek szemei fényesebben ragyognak, mint ezelőtt a világ élvezetének halandó szépségében tündöklött, könnyű lábakkal halad tova a szenvedés hegyén a Jehova szeretetének és hűségének legdurvább útjait is énekelve járja meg. Az öröm a homályban énekel, mint a fülemile, dicséri Istent a viharban és magasztalja nevét minden zivatarban. Tényleg, ez a legjobb Kérub az üdvösség kíséretében. Ne felejtsétek el, e hármat: ezek a Szentlélek utóhatásai, nagy ajándékok ‒ buzgóság, közösség és öröm.
Már most közel vagyunk a zárlathoz. Az utóvéd végső soraiban ott találjuk a megőrzést, biztos, határozott és végső megőrzést az üdvösségre. Azután következik a teljes szentség, miáltal a lélek minden bűntől megtisztul, oly fehér és tiszta lesz, mint Isten maga. Ezzel az üdv hadának utolsó csapata is elhaladt előttünk. Amint az előcsapatról bebizonyult, hogy annyira előre vannak, hogy nem láthatjuk, úgy van még egy sereg, mely annyira hátra van, hogy még most semmiképpen sem vehetjük észre. De kíséreljük meg felkeresni hitszemeinkkel megtekintés végett. Láttuk a sereget, követtük, a Szentlélektől vezettetve, a mennydörgés légióitól egész a befejezésig, a tökéletes szentségig. Hallgatódzatok! Mi az? Ezüst trombitahangokat hallok! Még jön egy fenséges csoport hátul. Messze, messze hátra. Követi még egy csapat a győzelmes hősök nyomait, kik már elvették bűneinket. Nem látjátok, mindjárt az első sorban van egy, melyet az emberek csontvázzal ábrázolnak. Tekints rá! Nem a félelmek királya ez? Ismerlek téged, halál, ismerlek! Nem vagy kísértet, kezedben nincs nyíl, alakod nem száraz és elijesztő. Ismerlek téged, fénylő kérub! Nem nyíl van kezedben, hanem arany kulcs, mellyel felnyitod a paradicsom kapuját. Tekinteted kedves, szárnyaid olyanok, mint a galambnak szárnyai, ezüsttel fedve és arannyal ékítve. Tekintsetek ezen angyalra, a halálra és arra, ami utána következik, ez a feltámadás. Még két fénylő lény jön ezek után, az egyiket bizonyosságnak nevezik. Nézd meg jól! A halált megpillantva, nem látszik félelem szemében és bágyadtság arcán. Íme, a szent bizonyosság rettenthetetlenül halad útján, még a halál hideg folyama sem borzongatja. Mögötte jön testvére, a diadalom. Halljátok, amint kiáltja: „Óh halál, hol van fullánkod? Oh, koporsó, hol van diadalmad?” Utolsó szava ez: „diadalom!”, mely összeolvad az angyalok karával, mellyel a menet záródik. Angyalok viszik a megváltottak lelkeit a Megváltó kebelébe, a bűn és fájdalom világától el az Istennel való örök, soha meg nem szűnő társaságba. Ekkor jön a végtelen éneklés: „Dicsérjétek, dicsérjétek a királyoknak Királyát és az uraknak Urát! Ő győzött jobbjával és szent karjával! Halleluja, halleluja, halleluja mostantól fogva mindörökké! És ismét halleluja!” Ez lesz az utolsó „ami az üdvösség kíséretében van.” Halleluja! Ámen.

Ez volt a niniveiek utolsó reménye: „Ki tudja, talán megtér és elváltoztatja Isten a gonoszt, hogy elfordulván haragjának búsulásától, el ne vesszünk”. Jónás könyve rendkívül vígasztaló volt azokra, kik kétségben voltak koruk gonoszsága miatt. Ninive város gonoszsága épp oly nagy volt, mint hatalma. Ha közülünk valamely kishitűnek azt parancsolták volna, hogy széjjel járjon e városban, számlálja meg annak tornyait és nézze meg tiszta napfénynél a lakók gonoszságát, akkor ím így kiáltana fel: Jaj! jaj! mennyire alásüllyedt e város a bálványimádásban, a bűn oly hatalmasan vette körül, mint maga a város fala! Gondoljátok csak, ha eme nehéz kérdést intézték volna hozzánk: miként hozható e város bűnbánathoz? Miként kezdendő meg, hogy az összes lakosság a legmagasságosabbnak imádására hozassék. Ha nem volnánk megmerevedve a kétségtől, ami legvalószínűbb, akkor ott ülnénk legalább félelemtelten és gondolkoznánk a terv fölött. A várost fölosztanók misszió-kerületekre és óhajtanánk nem száz, hanem ezer prédikátort belehelyezni; ez költséget mutatna föl és mi múlhatatlanul szükségesnek tekintenők számtalan helyiség beszerzését, melyekben az Isten igéje prédikáltatnék. Helyiségeinknek mindenesetre rendkívül tágasaknak kellene lenniök; igen hamar rájönnénk, hogy ha csak egy egész királyság jövedelme nem áll rendelkezésünkre, meg sem kezdhetjük a munkát. És mégis, mit mond erre az Úr? Az úr elveti az ész ítéletét, rendszerét és tervét, melyet a test és vér szőtt össze és elhív egyetlen embert. Csodálatos vezérlete által elkészíti az embert missziójára. Először leküldi őt a tenger mélyére, azután feljön a mélységből, eme borzalmas alámerülés megedzi lelkét és tetőtől-talpig fölruházza őt hitbátorsággal.
Mi rettenthetné még a szilárd talajon azt, ki a hal gyomrából élve került elő? Belép a városba, szemei kidüllednek az éppen most feje fölött elvonuló nagy ítéletre való megemlékezés miatt és szilárd, komoly, átható és ünnepélyes szavakkal kiált: „Még negyven nap vagyon, azután Ninive elpusztul”. Óh Isten! Ez a te utad? Ez azon eszköz, mely által ama nagy eseményt létrehozod? Egyetlen ember parancsára bűnbánatra hozod Ninivet? Elégséges lesz eme sápadt embernek, ki épp most szabadult ki a tengerből - szava, hogy Ninivét fölbuzdítsa? Oh Isten a te elmentél volna tüzes szekereiden, ha a mennydörgésben szóltál volna, ha megráztad volna alattuk a földet, akkor bizonyára megrettent volna Ninive, de ezen ember nem termett ám e föladatra. Csakhogy amily magas az ég a földtől, olyan távol vannak gondolatai a mi gondolatainktól és útai a mi útainktól. Ez az egyetlen ember útra kél és szinte nyomul a nép őt hallgatni. Tovább halad; a nép növekszik. Amint megállt valamely utca szegeletén, megnyíltak a ház ablakai és hallgatták őt az emeletekről és a terek megteltek néppel amerre és ahová, ment. De ő tovább megy, mindig tovább, mígnem az egész város megrendült hatalmas szavaitól. Most a király is maga elé hivatja Jónást, és a rendíthetlen próféta itt is hirdeti Isten fenyegetését. Meg lett a hatalmas benyomás. Az egész nép hamuba és zsákba
öltözik, az ember és állat jajkiáltása fölemelkedik Istenhez. A Jehova tiszteltetik, Ninive megtér. Ah kedves testvéreim! Itt erős alapot találunk a reményhez. Mit nem tehet meg az Isten! Ne véljétek, hogy neki várnia kell reánk.” A leghatalmasabb munkát végrehajtja a legcsekélyebb eszköz által. Egy ember elégséges volna, ha Isten akarná, ez óriási várost fölrázni. Egy ember elégséges volna, egy egész nemzet megtérítésére, ha Isten úgy akarná. Igen, egy egész világrész megrendűlhetne egy ember léptei alatt. Nem volna oly magas palota, hová egy ily ember szava föl ne hatolna, nem volna a gonoszságnak oly mélységes örvénye, hol egy ilyen ember szava nem hallatszanék. A mire szükségünk van, az hogy Isten kinyujtsa hatalmas karját és ki tudna akkor ellene állni? És ha csak egy szamár állcsontot vesz is elő, mégis erősebb Sámsonnál, ekkor nemcsak halomszámra feküdnének a megsebesültek, hanem város és országszámra. Isten a leggyengébb eszközzel is leverné ezreit és millióit Ó Isten gyülekezetei! Ne féljetek semmit! Gondoljatok a férfiakra, kik néktek a múltban adott. Tekintsetek vissza Pálra, gondoljatok Augusztinusra, örvendjetek Luthernek és Kálvinnak, dicsekedjetek Whitefield és Wesley-vel és gondoljátok meg, hogy ezek is egyes emberek volta kik által Isten nagy dolgokat vitt végbe, kiknek emlékük ki nem hal, míg e világ létezik.
Bevezető beszédem eme tétovázása után, eltérek most egy kissé ez elbeszéléstől, hogy olyanokhoz szólhassak, kik bűneik miatt reszketnek és ugyanabban az állapotban leledzenek, mint a niniveiek és mint ő irgalomért esedeznek.
Három dolgot emelek ki röviden e reggeli órán
1. A niniveiek nyomorult állapotát,
2. ama gyenge alapot, melyre reményüket építették és
3. kimutathatom, miszerint nékünk nagyobb okunk van, mely bennünket imára ösztönöz és vigasztalóbb alapjaink, melyek hitünket fölébreszthetik.
Először is hát kimutatom, hogy a niniveieket közöttünk többen kép viselik, ha betekintünk nyomorúságos állapotjakba, melyben leledztek. A niniveiek éppen olyanok voltak, mint a Noé korabeliek. Ettek-ittak, házasodtak, plántáltak, építettek stb.. Az egész világ magtárjuk volt. Gazdagabbak és hatalmasabbak voltak minden népnél, mert Isten dicsően hagyta őket növekedni, úgy hogy a föld legnagyobb nemzete lett belőle. Bebölcsőzvén magukat a biztonságba, a legundokabb bűnökbe estek. Gonoszságban a sodomaiakkal vetekedtek. Ha nem is voltak olyanok, mint a mai keleti városok, de leírhatatlan útálatosságúak. De mily hamar fölébresztettek biztonságukból és meggyőzettek bűnös állapotuk felől! Amaz egy idegen embernek prédikálása fényük tetőfokáról a gyász üdvös mélyébe hozta le őket. Dicsekedésüknek most vége lett; vigasságuk hangja megnémult és elkezdének sírni és jajgatni. Miben állott panaszos helyzetük? Azt gondolom, három fölfedezésben: mért fölfedezték az ő nagy. bűneiket, aztán a megtérésre kiszabott idő rövidségét és végül a város elpusztításának rettenetes módját.
Bár tudnátok ti is ilyet fölfedezní, kík biztonságban érzitek magatokat, ti, Sionban alvók, kik nem félitek az Istent, le sem tértek gonosz útaltokról. Ismétlem ezt, csak valamely próféta szava fölriasztana benneteket és meggondolnátok bűneiteket, mert sokak és nagyok azok! Némelyek közöttünk erkölcsös életet éltek. Nevelés és üdvös korlátok által egyebek erkölcstelenségeitől visszatartóztatunk, de azért mi is kényteleníttettünk szánkat a porba tenni. Ha szíveinkbe pillantunk, látni fogjuk, hogy az a tisztátalan madarak fészke, teljes minden gonosszal és úndoksággal. Mi épp oly bűnösök voltunk szíveinkben, mint a legrosszabb emberek cselekedeteikben. Nézzetek csak testvéreim életetekre! Kicsoda ment ti (közületek az Isten elleni zúgolódástól? Ki az, aki felebarátját úgy szerette, mint ónmagát? Ki az, ki testvérére soha sem haragudott? Ki az, ki nem káromolta meg Istent szívében sohasem, ha ajakával nem tette is? Ki az közülünk, aki szemeit mindig megtartóztatta a kívánságoktól. Nem vétkeztünk-e mindannyian? Ha bűneink nyilván volnának homlokainkon írva, ki nem fedezné be homlokát, hogy elrejtse egyebek előtt bűneit? Sok ember részére üdvös lenne, ha élettörténelmének könyvét keresztül lapozgatná. Forgassátok, csak kérlek, emlékezéstek leveleit olvassátok keresztül fekete és rosszal betűzött lapjait. Ne higgyétek azt, hogy prédikátoraitok értenék a hizelkedésnek művészetét manapság szokássá vált a hallgatóságot erényesnek és jelesnek tekinteni - nem hazugság lenne ez a mindentlátó Isten előtt? Avagy nincsenek-e itt is olyanok, kik titokban bűnös életet éltek, kiket meg neveznünk nem szabad? Micsoda? Nincs köztetek fösvény? Nem kárósítja és csalja meg felebarátját senki közületek? Senki sem hamis árúcikket közületek? Nincs köztetek hazug, csaló, káromló és aki fele barátja ellen hamis tanúságot teszen? Van-e szerencsém magam elő szeplőtlen gyülekezetet látni? Nem hizeleghetek magamnak, hogy úgy van. Óh nem, a mi bűneink nagyok és undorítók. Bárcsak készek volnánk bevallani, amit tettünk! Ha a Szentlélek megvilágítja szíveinket és utunk romlását megmutatja, akkor bizonyára bánkódni fogunk é kiáltunk az Istenhez, mint azt a niniveiek tették.
Ezenkívül tudomást vettek a niniveiek napjaik rövidségéről is. „Még negyven nap vagyon és azután Ninive elsüllyed”. Hogy meg van határozva a kegyelemidő! Egész az óráig meg van állapítva, „Még negyven nap”. Mily nagy rettegés közt számlálták a napokat. „De” - mondaná valaki - „csak nem azt akarod mondani, hogy napjaink csak negyven volna?” Nem testvérek, én nem vagyok próféta; én nem tudom megmondani, hogy hány napból áll életetek; de egyet meg tudok mondani: lehetséges, hogy vannak itt, kik nem élnek negyven napot! Lehetne köztetek, kik nem rendelkezhetnek annyi kegyelmi idővel, mint a niniveiek Tegyük fel, hogy képes volnék benneteket abba a nagy városba helyezni s meg tudnám mutatni körülvevő falait s erősségeit; ha, miként Jónás rájuk mutatnék és mondanám: „Negyven nap mulya ezen város elsüllyed” ez volna részetekről könnyebben hihető, vagy ha azt mondom: „Negyven nap mulya tested a földnek adatik át?” Melyik venné mondom, inkább igénybe az elhivést? Melyik könnyebb, meghalni, vagy egy várost elpusztítani? Mi vagy egyéb óh ember, mint egy tömeg élő por? Egy féreg megölhet, egy porszem elég arra, hogy életedet elvegyen. Mi az ember életfonala? Olyan mint a pókháló. Csak álom az élet, egy gyermek lehellete tönkreteheti és egy másik világban ébredünk föl. „Negyven nap!” Ez persze még elég hosszú idő, halálod idejével összehasonlítva. Már elég sokat prédikáltam e helyen, hogy visszapillantsak azokra, e helyről odamentek, ahová minden élőnek mennie kell. Én magam is gyakran megrettentem. Vasárnap még itt láttam és már a rákövetkező kedden vagy csütörtökön azt a kérdést intézték hozzám: „Mikor tarthatja meg a gyászbeszédet ennél és ennél?” „Gyászbeszédet!?” „Igen. Gyászbeszédet, mert ekkor és ekkor meghalt.” „Mily borzasztó, hiszen még a minap itt volt!” Mondom, negyven nap még hosszú terminus, ahhoz képest, amily hamar jöhet halálod. De még ha negyven év volna is, nem elég rövid idő ez is? Ha bölcsen áttekinted magad, rájössz, hogy mily gyorsan elrepül az idő. Nem mintha éppen most lett volna az esküvőtök? Még csak tegnap volt, hogy a szép friss bimbót láttuk. Alig egy hónapja, hogy a gabonát a földből előbújni láttuk és már az aratás is elmúlt, a vándormadarak elhagytak bennünket és az ősz színkülönlegessége követi a nyár bájos zöldjét. Az évek úgy tűnnek föl most, mint hónapok, hónapok mint napok és a napok mint enyésző árnyék.
Tehát az idő rövidségének épp úgy föl kellene ráznia bennünket. Most pedig hadd fűzzem hozzá még a harmadik körülményt, mely a niniveieket megrendítette, nevezetesen a kitűzött büntető ítélet rettenetes módját. Jónás prédikálása eme hatalmas hatását kétségkivül hirdetésének sajátságos határozatlanságának róhatjuk föl. Azt mondja: „Még negyven nap vagyon és azután Ninive elpusztul”, de ki által? Azt nem mondja meg. Éppen az a határozatlan és homályos hirdetés hozta őket félelembe. És ti, kik nem békéltetek meg Istennel, vallás nélkül vagytok, Isten és remény nélkül éltek e világon; mily rettentő ítélet várakozik reátok! Ezt én nem vagyok képes ecsetelni, az írás pedig a jövendő élet felől igen határozatlan kifejezésekkel él. Jézus mondja: „És vettetnek a külső sötétségre, hol lészen jajgatás és fogcsikorgatás”; másutt úgy szól a pokolról és annak gyötrelmeiről, mint ahol az ő férgük meg nem hal és tüzük meg nem oltatik. Továbbá úgy írja le, mint „mélység” és „örök tűz”. Ah testvéreim! Mi még keveset tudunk Isten haragjáról, mely bizonyosan kiöntetik az istentelenekre, de azt eléggé tudjuk érteni, miszerint rettenetes dolog az emberi füleknek arról hallani.
Ha e jelen életben pontosan le volna írva, akkor ezen élet az örökös gyötrelem előcsarnoka volna. Nem hiszem, hogy ennek olvasását kibirnák emberi szemek. Füleink zúgnának bele, szívünk pedig elolvadna mint a viasz. Bűnös! Én csak azt mondhatom: ha újjá nem születsz, rettenetesen el fogsz veszni. Isten kivonsza fegyverét és véredbe mártja. Elűz orcája elől dörgő haragjával és villámló dühével. Szétzúz hatalmával és hevével megemészt! Gyötrelmeidnek nem lesz vége és szenvedéseidnek füstje fölmegyen örökkön-örökké. Nem hozzátok szólok most, kik az igének nem hisztek, hozzátok most nincs semmi közöm; hanem szólok tihozzátok, kik a biblia kijelentésében hisztek, kik keresztyéneknek valljátok magatokat, veletek van most dolgom. Ah barátaim! Ha hisztek e könyvnek és mégsem vagytok bűnbánók, mily rettenetes ítélet vár akkor reátok! Mily félelmes lesz reátok a halál, mily rettenetes az utolsó nap! És mindez gyorsan reátok jön. Az Isten igazsága szekerének kerekei és tengelyei forrók, a gyorsaságtól; a fekete lovak tajtékoznak a gyors futás miatt. Talán míg itt állok és beszélek bátran olyan dolgokról, melyek minden embert fölizgatván, forróvá tehetnének, talán most teszi fel a halál nyilát a kézívbe és te leszesz áldozatja s prédikációm úgy végződhetik, mint egykor Pál apostolé, mikor Eutikus az ablakon keresztül alázuhant és meghalt. Isten őrizzen ettől, de azért mindegyikünknek van oka magát az Izráel Istene előtt megalázni. Ezeket mondottam az első pontról. Ah Szentlélek, áldd meg ez igéket!
Ezek a niniveiek ám mégis megragadtak egy szívet és reményt. Mert azt mondták: „Kiáltsanak az Istenhez erősen és térjen meg ki-ki az ő gonosz útjáról és hamisságaitól, mely az ő kezökben vagyon. Ki tudja, talán megtér és elváltóztatja Isten a gonoszt, hogy elfordulván haragjának búsúlásától, el ne vesszünk”.
A második pont eszerint az a gyenge alap, melyre a niniveiek reményüket építhették. Hanem itt figyeljetek, mert szívből óhajtom, hogy ti sokkal jobb reményben ugyan, a niniveieket e példányban követnétek. Megfigyelhettétek, hogy Jónás prédikálásában nem volt hirdetve a kegyelem. Az egész egy rövid ítélet kihirdetése volt. Hasonló volt a szentsíri templom harangjához, mellyel csak akkor harangoznak, ha egy gonosztevőt végeznek ki. Az irgalmasságról sem volt benne egy szó sem. Ez a bíró kürtje volt és nem a jubileum év ezüst kürtje. Jónás arcáról nem sugárzott le kegyelem, sem szívében nem volt részvét. Dörgő követséggel jött le és dörgő módon felelt meg kötelességének. „Még negyven nap vagyon és Ninive elpusztul.” Mintha látnám Ninive királyát tanácsosai között ülni és mintha hallanám, hogy mondja egy a tanácsos urak közül: „Kevés reményünk lehet az irgalomra, mert világos, hogy Jónás irgalomról nem beszélt. Míly rettenetesen szólt Jónás! Még csak egy könny sem jött szemeibe. Meg vagyok győződve afelől, hogy Jónás Istene igen igazságos és szigorú. Ő minket nem kímél; el kell vesznünk!” De a király ezt felelte a tanácsosoknak; „Ki tudja?” Te ezt így mondod, de nem tudod bebizonyítani, ne hagyjunk föl a reménnyel mert „ki tudja?” Drága hallgatóim, az nem Jónás, aki most hozzátok szól. Hozzátok intézett szavaim inkább Ézsaiás szavaihoz hasonlók, ki azt mondja: „De jöjjetek elő és pereljünk, azt mondja az Úr: Ha a ti bűneitek olyanok volnának, mint a veres festék; fejérek lesznek, mint hó; ha pirosak volnának, mint a piros festék, olyanok lésznek, mint fehér gyapjú.” (Jón.1,18). Ah, nem tudjátok-e ti is mondani ninivei királlyal: „Ki tudja” Nem mentek- é odahaza a kamrácskába imádkozni, mert: „Ki tudja?” Nem nyitjátok-e fel a bibliát és ne kerestek-e ígéretet, mert: „Ki tudja?” Ti sem kegyelemben, sem felvéve nem vagytok Istennél, sem nem énekelhettek egykor Isten trónja körül. Egy másik körülmény, mely a niniveiket a reménytől megfosztotta, az hogy az Istenről semmit sem tudtak egyebet, valamely rettenetes hírnél mit valamely borzasztó tettéből vettek. Egy másik, a király tanácsosa közül, mondhatta talán: „Uram király, örökké élj! Jónás Istene rettenete Isten. Nem hallottad-e mit cselekedett Egyiptomban, miként veszítette el Fáraót és minden seregét a Veres-Tengerbe? És nem hallottad- e mit tett Sénakheribbel, miként őt és seregét elveszítette? Sohsem vetted még figyelembe hatalmának dörgését? Bizony, Ó nem fog irántunk sem irgalmas lenni! „De a király azt felelte: „Ki tudja?” Te nem tudod az bebizonyítani; az csak a te eszméd, „Ki tudja”:
De kedves hallgatóim, mennyivel boldogabbak vagyunk, mi a niniveieknél, mi tudjuk, hogy az Isten irgalmas.
De még egy. A niniveiek nélkülöztek még egy meghatalmazást, ami nékünk megvan. Ők sohsem hallottak a királyról. Jónás prédikált nekik, de nem volt benne Jézus. Nem mondott semmit a jövendő Messiásról - semmit a meghintő vérről - nem említette a bűnért való nagy áldozatot - és ezokáért mondhatták a király tanácsosai a királynak: „Bizony mi sohasem hallottuk, hogy a megsértett Istent valamivel meglehetne engesztelni. Hogy lehet ő igaz és egyszersmind az is, ki megigazítja a bűnöst? „Ah, ki tudja”, mondá a király és erre a gyenge „ki, tudjá”-ra bátrak lettek irgalmasságért esedezni. De, neked óh bűnös, most hirdettetik, hogy „Ki az ő tulajdon Fiának nem kedvezett, hanem adta Ő magát váltságul, hogy aki hiszen Ő benne, el ne vesszen, hanem örökéletet vegyen. Hogy semmi kárhoztatásuk nincsen azért immár azoknak, kik a Jézus Krisztusban vannak „Jöjj ó bűnös, jöjj a kereszthez. Azt gondolom, ez téged eme kérdéshez vezethet: Ki tudja.” Ő engemet tisztára moshat és elfogadhat és még oda juthatok, hogy a leghangosabbat énekelhetem népe között: „Érettem adta életét, Ki az ő ellene valék.”
Megmutattam néktek, hogy minek kellett őt, a királyt visszarettenteni, most pedig annak okát mutatom ki, ami őt bátoríthatta. Ezek igen csekély, de mégis kielégíthető okoknak látszottak. Talán azt mondta magában a király, úgy talán tanácsosainak is mondhatta: „Uraim, egyet meg nem cáfolhatnak, t. i., hogy mi nagy bűnösök vagyunk s ha megbánjuk tetteinket és irgalmasságért esedezünk, legalább nem lehet hátrányunkra. Kárunk nem lesz benne, még ha meg sem hallgattatunk is.”
Állítanom kell, hogy ebből már gyakran meríttettek vígasztalást. De, ha ti Krisztushoz nem jöttök, ha meg nem bánjátok bűneiteket, ha bizalmatokat Ő benne nem helyezitek, akkor elvesztek. Ez egész bizonyos. Ha hozzá jöttök és tőle elutasíttattok, ezzel a jövetellel nem veszíttetek semmit. De kisértsétek meg és sokat nyertek vele, mert meg fogjátok látni, hogy el nem utasít.
Ezenkívül még azt is mondhatja a király: „Jónás nem mondta, hogy az Isten megkegyelmez, de azt sem mondta, hogy nem kegyelmez meg. Jónás szavai ezek:” „Még negyven nap vagyon, azután Ninive elpusztul,” de nem mondta, hogy végképp nem kegyelmezne meg. Ennek következtében mondotta a király: „Tehát ki tudja, ki mondhatja ezt meg? Ha valaki ezt megmondhatta volna, az Jónás lett volna. Nem haragos tekintetű ember volt-e ő? Ha lett volna leég egy dörgés hatalmában, nem-e oda dobta volna még azt is? Bizonyos” - mondotta a király, - „ha Jónás e szavaknál megállott és nem tette hozzá, hogy „nem kegyelmezek meg”, az igen jó jel. Ki tudja? Ha Jónás erről semmit sem szólt, akkor mi sem szólhatunk.”
Látod, bűnös társam, óhajtom, hogy ezt te is megfigyeld és megtartsd. Mindazáltal neked ennél még sokkal jobb és erősebb alapod van, mert számodra hirdettetik most az irgalom. Isten nem akarja, hogy valakik elvesszenek, hanem, hogy megtérésre ígyekezzenek. Az ő saját szavai ezek és nyíltan hív téged, hogy hozzá jöjj. Ő azt mondja: Aki akar, jöjjön és vegye az életnek vizét ingyen; és biztosítja néked az ő szavát: „Aki én hozzám jő, semmikép nem vetem ki.” Az üdv oly szabad minden töredelmes bűnös részére, mint a levegő, melyet belélegzünk.
Óh jöjjetek, kész minden már, Kegyelmi lakomára.
A kapuk nyitva vannak már, Mindenki megvan híva.
Te rettegéssel telt kebel, Alázott szív nézz oda fel,
S meg lész vígasztalódva.”
Rajta tehát, ha úgy meghivatol, „Ki tudja?” Jöjj, ó jöjj és kísértsd meg ezt, mert „Ki tudja?”
A legnagyobb bizalom, mely a királyt vezette - a mint hiszem - a következő gondolat lehetett. Úgy tetszik nekem, mintha hallanám őt beszélni: „Ah, ha Isten el akarna minket veszteni az ő kegyelme keresésének minden alkalma nélkül, akkor nem küldte volna el Jónást negyven nappal előbb; akkor egy napi kegyelmi időt sem adott volna. Hanem egy csapással megsemmisített volna. Haragjában a várost minden értékesítés nélkül tönkre tette volna. Mit tett Sodomával? Nem küldött oda előre intő követséget; feljött a nap és tűz szállott alá az Ő mindenható kezéből. De nem úgy Ninive; Ninive intést kapott”. Okulj ebből bűnös. Te már sok intést kaptál.
Ma is intetel, sőt szívesen hivattatol Krisztushoz jönni.
Ha nem volna az Úr hajlandó megbocsátani, elküldötte volna-e szolgáit, hogy téged intsenek és hívjanak? Ha szíve nem égne az irgalomtól, nem azt mondotta volna-e? „Hadd vesszenek el, úgy is mind bálványimádók.” Az nem csekély bizonyítéka az Isten kegyelmi szándékának, ha valakinek egy hű prédikátort küld. Ó hallgatóim, én nem szólhatok néktek nagy szólástehetséggel; nem szólhatok oly tűzzel, mint egy Whitefield, de azt mondhatom, hogy semmit el nem hallgattam előttetek, ami Isten tanácsa ... A prédikálás nem gyerekjáték. Nem lesz gyerekjáték a prédikácíó hallgatásával beszámolnotok az utolsó napon. Intettek, mielőtt az irgalmasság kapuja előttetek bezáratnék; mielőtt éltetek véget érne! Most, most, ezt jól meggondoljátok? Most vihet titeket Isten lelke térdeitekre és imára! Most adhat néktek hitet az Isten Fiának kiontott vérében, ki a világ bűneit hordozta. Gondold meg bűnös, ha elkárhozol, magad ölted meg magadat. Látod az Isten nem akarja halálodat, hanem parancsolja, hogy hozzá jöjj. Igen, ő erre kér is egyszersmind. Ő azt mondja: „Ha a ti bűneitek olyanok, mint a veres festék, olyanok lesznek mint a fehér gyapjú. „Ó csak vonhatnálak benneteket! Ó csak lánc volna ajakomon, hogy benneteket Krisztus keresztjéhez köthetnélek aranylánccal. Jertek bűnösök, mert „ki tudja?” Nem, én megváltoztatom ez igét: „Én tudom” - ha hozzá tértek, Ő is hozzátok térend.
Ez elvezet a harmadik ponthoz, t. i. ama különböző okokat kiemelni, melyek indíthatnak bennünket hogy a niniveiek példáját kövessük.
A régi uralkodóknál olyan szokás volt, hogyha egy embert gyilkosságért halálra ítéltek, láncrafüggesztették, hogy aki a kivégzés helyén mellette elmegyen, az igazság szigorát fölismerje. Én pedig azt hiszem, hogy azáltal inkább a kor nyerseségét és vadságát tapasztalhatták. Míg a láncon függés nekik a megrettentés jeléül szolgált, úgy fogom én ezt részükre megváltoztatni, hogy az minket inkább megörvendeztessen. Tetszik Istennek az ő irgalmasságát ily példákban kijelenteni, hogy a mikor rápillantunk, így szólhassunk: Ha Isten azt megmentette, miért ne mentene meg engemet is? Szükségtelen e tekintetben az ó és új testamentomi iratokra hivatkoznom. Hiszen tudjátok, hogy egy Dávid kegyelmet nyert. Hogy egy főbűnös Manassénak is megkegyelmezett, szintén tudjátok. Ami az új testamentomi okot illeti, ott van egy lator, a Tárzusbeli Saulusig. Szemeitek előtt is vannak ma itt emberek,akik valamikor olyanok voltak, mint ti, de kiknek Isten most megkegyelmezett. A sok ezer között igen sok van, aki csak csupa kiváncsiságból jön e házba. Rá tudnék mutatni olyanokra, kik 20-30 év óta más helyre nem mentek. Némelyek iszákosak voltak és házaik a nyomor tanyája volt; némelyek nyilvános személyek voltak, kik tönkre tették lelküket és testüket, azonkívül egyebeket is bűnre csábítottak. Becsúsztak e házba, hogy meghallgassák a prédikátort, ki felől oly ritkaságokat beszéltek. Figyelmük feszült. Valamely nyíl eltalálta szíveiket és azóta itt vannak. Minden dicsekvés nélkül mondom, hogy ők az én örömem és koronám és az is lesznek az én Megváltó Uram Jézus Krisztus megjelenésének napjáig. Ha hasonlók voltatok ezekhez és bánkódtok bűneitek fölött, akkor - ha ezek vallomását hallanátok, miként én hallám - sohsem kételkednétek az Isten irgalmasságában. Ha olvasnátok néhány tengerész elbeszélését, melyeket magamnak megőrzés végett feljegyeztem - kik elbeszélik, hogy sohsem léptek szárazra, ha csak paráznaság és egyéb latorságért nem; ha mindazon utálatosságot elbeszélném, melyekben némelyek az itt levők között éltek, álmélkodva így kiáltanátok föl: „Bizony, ami Urunk gazdag az irgalmasságban!” Azt hiszem, hogy ez vonhat titeket Ő hozzá. Óh, ha vannak itt olyanok, mint tudom is hogy vannak és a rettegő bűnösök mellett ülnek, kiknek bánatkönnye olynak, el ne mulasszátok megmondani nekik: „Én egyike vagyok azon embereknek, kikről Spurgeon beszél.” Az Úr tégedet megmentett, azért el ne mulassz olyanoknak kezet nyújtani, kik készek megbánni bűneiket és mondd nekik, hogy ők oda mennek, ahova te mentél és hogy nézzenek ott irgalmasság után, ahol te néztél és találtál. Továbbá még azt szeretném mondani, ha szabad önmagamról szólnom; ha ismernétek a jellemet, mely volt megtérésem előtt, egyitek se kételkednék többé az Isten irgalmassága fölött. A mikor Istenhez fordultam és bűneimet megvallottam, a pokol legelvetettebb fiának éreztem magamat. Mások dicsérhettek, de én a magam javára egy szót sem szólhattam. Ha örökös részem legmélységesebb tüzébe jutottain volna, hajszálnyival sem kaptam volna több büntetést, mint amennyit megérdemeltem. „Kinek szabad még mindezek mellett is elcsüggedni? „Ki tudja?” Jöjj bűnös, jöjj és mondjad ezt szívedben és hívjad segítségül az Urat, ragadd meg hitben Megváltódat és mondjad: „Ki tudja?” Ha nem a kereszt a te üdvöd, a pokolnak bosszúja mihamarabb elnyel. Vagy van Krisztusod, vagy semmid. Ó nem, vagy Krisztus, vagy a kárhozat! Ragadd meg hát Őt: Ki a te egyedüli és utolsó reményed. Fuss hozzá; Ő a te egyedüli menhelyed. Ha te egy ragadozó állattól üldöztetnél s futás közben megpillantanál a pusztában egyetlen egy fát, melyre fölmászhatnál, ebben a te egyetlen és utolsó reményedben mily gyorsasággal futnátok oda a te lábaid! Ha látnám, hogy futsz és eléd lépné s kérdezném: „Megállj! Hova oly sietve?” Elrohannál mellettem azzal a Megjegyzéssel: Ah! Ott az egyetlen menekülésem és reményem szétszaggattatom és elnyeletem, ha ott menekülést nem találok!” Ilyen a te mostani helyzeted. Íme a mélység ordító oroszlánja, mely téged el akar nyelni, utánnad vagyon. Menekülj a kereszthez, karold át Őt: ott van reménység; ott van biztos menhely. De ettől messze - nemcsak darabokra szaggattatol, hanem . az örök halálnak martaléka léssz.
De végül hadd mondjak még egyet a te fölbátorításodra. Gondold meg bűnös, hogy míg ez részedre igen nagy szerencse, hogy megmentetel, addig az Isten dicsőíttetik, ha téged üdvözít. Az emberek nem törődnek a költséggel, ha valami által maguknak dicsőséget szerezhetnek. Nem könnyen alacsonyítják le magukat, olyat téve, ami nekik gyalázatot hoz; ha pedig hírnév jár vele, akkor örömest teszik. Gondold meg tehát lélek, hogy ha Isten téged üdvözít, azáltal Ó dicsőíttetik. De miért is ne dicsőítenéd Őt, ha lelked megmentéséről van szó? Mikor én irgalmasságot kerestem, úgy gondoltam, hogyha Isten nekem megkegyelmezne, nincs e világon oly dolog, mit meg nem tennék érte. Inkább darabokra hagytam volna magamat vagdaltatni, mint megtagadni őtet. Egész életemen át neki akartam élni és tétetni velem mennyben, ami akar. Nem úgy éreztek-é néha, hogyha Isten megkegyelmezne, a mennyben leghangosabban énekelnétek? Nem szeretnétek-e Őt? Nem kúsznátok térdeiteken trónjához és nem vetnétek-e elébe koronáitokat, ezt mondván: „Nem nékünk Uram, nem nékünk, hanem a te nevednek legyen a dicsőség? Isten örvend azon, hogy a bűnöst üdvözíti, mert az drágakő az ő koronáján. Ő ugyan megdicsőíttetik igazsága által, de nem annyira, mint ima által. Selyemruhában és arany koronával fején jelenik meg, amikor bűnöst üdvözít. Vaskoronát visel, amikor megrontja őket. Az ítélet előtte idegen dolog; ezt ő balkezével teszi, de jobb kezének cselekedetei irgalmasság és szeretet. Azért az igazakat mindig jobbja felől helyezi, hogy annál készebb legyen megbocsátani. Azért jöjj lélek a Krisztushoz. Nem fogsz olyasmit kérni, mit nem szívesen adna, vagy ami zászlóját beszennyezné. Hanem olyat kérsz, ami épp oly dicsőséges Részére, „mint üdvös a te részedre. Jöjj megalázott lélek, kiálts Krisztushoz és Ő könyörül rajtad.
Egyedüli aggodalmam, mialatt zárok az, hogy azt a leggyengébb benyomást is, amit nyertetek, mire haza értek, elfelejtitek. Szabad arra kérnem benneteket, hogyha nyertetek valami benyomást, egyedül menjetek haza, ha lehet? Ha pedig kényszeríttetek mással menni, akkor keveset beszélgessetek az úton és menjetek egyenesen a kamrácskába, boruljatok le és valljátok meg bűneiteket, kérjetek irgalmasságot a Krisztus véréért és „Ki tudja?” - még ma örvendhetnek mennyben százak fölött, kik e házba tanultak meg először imádkozni- kik most jöttek oda, hogy megmondják útaikat és Istenhez térjenek. Reménylem, barátaim, hogy egy sem megy el közületek helyéről, míg imádkozom, hogy az úgy történjék és kik ezt szintén óhajtjátok, ünnepélyesen mondjatok „Áment” az ima néhány szavaira, melyeket mondani akarok: „Uram, mentsd meg lelkeinket még a reggelen. Beismerjük bűneinket; alázatosan kérjük irgalmásságodat a Krisztus véreért. Kérünk, el ne vess minket, hanem engedd, hogy végtére mindnyájan jobbodra kerüljünk. Mutasd meg itt a te hatalmadat és add, hogy sok lélek megmentessék e mai nap reggelén, a Jézusért.” (Az egész nép rámondta: Ámen.) „A ninivebeliek az ítélet napfán feltámadnak e nemzetséggel egybe és kárhoztatják ezt, hogy ők megtértek a Jónás prédikálására és íme nagyobb vagyon e helyen Jónásnál.” (Mt.12,41)

Kik tulajdonképpen az istentelenek? A nyilvános és cégéres bűnösök azon emberek, kik Isten nevét hiába veszik, átkozzák és káromolják; azok, kik a polgári és erkölcsi törvényeket áthágják, azok, kik szabadságuktól megfosztva, fogságban szenvednek? Bizonyára ezek is értendők ezalatt, de nem csupán ezekre kell gondolnunk. Jóllehet az olyan emberek a bűnösök- és csúfolókhoz (1.v.) tartoznak, mégis az emberek egy másik osztálya különösen kiemeltetik eme kifejezéssel: „istentelenek”. Dehát kik ezen istentelenek? Azok, kik Isten lételét tagadják, kik Isten iránt való kötelességeiket elhanyagolják, kik minden szent dolgot gúnyolnak és abból csúfot űznek, mitől az angyalok remegnek? Ezekre is vonatkozik az, egész határozottan, de mégsem azon emberek ezek, kikre eme kifejezés tulajdonképpeni értelmében alkalmazható. A csúfolók olyan bűnös emberek, kiknek bűnük Isten ítéletét követeli és Isten trónjához bosszúért kiált. Az emberek egy másik osztálya az, kikre az „istentelen” kifejezés vonatkozik. Kik hát azok? A válasz, kedves testvéreim, bizonyosan fájdalmas meglepetést okoz nektek. Hiszem, hogy nem sok csúfoló van itt jelen, nem sokan, kik nyilvános gonosztévőknek és bűnösöknek neveztethetnének; de mily sokan vannak azok között, kik összejöveteleinket látogatják, kik joggal az istentelenek közé számíthatók! Mit jelent ez tulajdonképpen? Vegyük mégegyszer ezen különbséget szemügyre és azután fejezzük ki teljesebben.
Néha némely embert vallástalannak nevezünk; és tényleg rosszul áll annak a dolga, aki vallástalan; de az még nem elég, ha valaki vallásos. Lehet valaki vallásos, mindannak dacára még nem istenfélő. Van sok ember, aki vallásos; a külső törvény szerint feddhetetlenek, zsidók (Fi.3,5) szerzet szerint farizeusok. (ApCsel.26,5) Nem felednek el semmi rendszert, vallási felfogásuk egyetlenegy szabályait sem hágják át és rendkívül lelkiismeretesek ájtatosságuk gyakorlásában mégis az istentelenek közé tartozhatnak; mert egész más vallásosnak és egész más istenfélőnek lenni. A dologra alaposan rátérve: istenfélőnek lenni annyi, mint Istenre nézni folyton, mindenben Őt felismerni, benne bízni, szeretni és neki engedelmeskedni. Istentelen pedig az az ember, ki napi foglalkozásában nem gondol Istenre, ki úgy él a világban, mintha nem volna Isten; jóllehet minden külsőleges istentiszteletet gyakorol, de nincs értelme annak tartalmára nézve, nem hatol be soha annak magasztos eszméibe és mélységes titkaiba. Látja a szakrámentumokat, de nem látja abban Istent; hallgatja a prédikációt, elmegy az úr házába, az ájtatossági összejövetelen meghajtja fejét, összeteszi kezét, de Isten neki nem jelenvaló és kinyilatkozott. Nem hallja szavát és nem hajtja meg magát trónja előtt. Bizonyára vannak itt sokan, kiknek meg kell vallani, hogy nem bíznak Krisztus vérében és igazságában, hogy a Szentlélek nem gyakorol rájuk befolyást, hogy nem szeretik Istent, nem mondhatják, hogy elméjük és törekvésük teljesen Istenre van irányítva. Nos, hat napig napi munkáitokkal elfoglalva és folyton dolgoztatok - az helyes, ha valaki hivatásában hű és szorgalmas - de mily sokan közületek azon egész idő alatt nem gondoltok Istenre! Ti magatoknak dolgoztatok, nem Istennek. Az őszinte mindent Isten nevében tesz, legalább is folytonos óhaja. Ha eszik, iszik vagy dolgozik, mindent az Úr Jézus Krisztus nevében óhajt végezni. De ti műhelyeitekben nem gondoltok Istenre és embertársaitokkal való viselkedéstekben nem törődtök Ő vele. Úgy éltek és cselekesztek, mintha Isten nem volna e világon.
Talán ma be fogjátok ismerni, hogy lelketek Istent nem szereti. Még sohasem volt társaságtok vele. Nem kerestétek a magányt; nem gyakoroltátok az imát imakamráitokban. Az Isten gyermekei azonban nem tudnának boldogok lenni, ha Atyjukkal nem beszélhetnének. Az Isten fiainak gyakran kell a Jehova elé lépni. Azok keresik Őt teljes szívükből. Érzik, hogy Ő az ő életük, szeretetük és mindenük. Ők naponta sóhajtoznak: „Uram, vonj magadhoz; jöjj hozzám, vagy vígy engem magadhoz közelebb”. Vágyódnak Istenről többet tudni; óhajtoznak azután, hogy az ó hasonlatosságában dicsőüljenek meg; törekednek törvényei szerint élni, szívbeli óhajuk az, hogy Szentlélekkel teljesek legyenek. De a ti szívetek nem igyekszik azokra. Nincs olyan vágyatok. Az igaz, hogy nem vagytok iszákosok, nem átkozódtok és nem esküdöztök, nem vagytok tolvajok sem paráznák. Mindezekben feddhetetlenek vagytok; és mégis istentelenek vagytok, Isten nélkül éltek e világon. Ő nem barátotok; ő nem segítőtök. Szívetek sem vágyik hozzá; nem vagytok az Övéi. Nem bírjátok a „fiúság lelkét”, ki által kiálthatjuk „Abba, azaz szerelmes Atya”. (Róm.8,15) Ti ezt éppen úgy tehetitek Isten nélkül. Sőt azt érzitek, hogy az Istenre való komoly gondolat borzalommal tölt be titeket és kebletekben nem kelt kellemes érzületet.
Istentelenek vagytok. Azért figyeljétek meg, amit ma mondani fogok, mert az reátok illik. Ne nézzetek jobbra vagy balra azt gondolva: „kíváncsi vagyok rá, hogy tetszik ez az én szomszédomnak.” Kényszerítlek titeket, ne gondoljatok erre vagy arra a haszontalan vásott fickóra ki életét paráznasággal és kicsapongással tékozolja el, hanem gondoljatok önmagatokra. Ha újonnan nem születtek, ha a Szentlélekben nem részesültök, ha Istennel meg nem békültök, ha bűneitek meg nem bocsáttattak, ha nem vagytok még ma a Krisztus gyülekezetének élő tagjai, úgy a könyvben megíratott csapások jönnek reátok, (Jel.22,18) különösen azon csapások, melyekről ma komoly szavakkal beszélek. Esdek Istenhez, hogy helyezze azokat szívetekbe; hogy féljétek és keressétek a Mindenhatót, ki engedi magát megtalálni, ha teljes szívetekből keresitek Őt.
Könnyen be fogjátok látni, hogy szövegünket három részre kell osztani. Először van itt egy rettentő tagadás: „Nem úgy a (hitetlenek) istentelenek”. Arra jön egy rémítő hasonlat: „Lésznek mint a polyva”. Végül egy borzalmas jövendölés: „Mint a polyva, melyet a szél ide s tova hány”.
Itt van először egy rettentő tagadás. Az olasz, arab és görög fordításban ezen hely így hangzik: „Nem úgy az istentelenek: „nem úgy” az ő felfogásuk szerint a tagadás kétszeres, megerősített: „Nem úgy az istentelenek: nem úgy”. Azt megértendő, hogy ezen tagadás mire vonatkozik, el kell olvasnunk a harmadik verset. Ott ez áll: Az igaz „olyan, mint a folyóvizek mellett plántáltatott termőfa, mely az ő gyümölcsét megadja idejekorán és amelynek levele meg nem hervad; és minden cselekedete jó, szerencsés lészen:” - „Nem úgy az istentelének, nem úgy”.
Hogy a tagadást teljesen megérthessük, ezen vers minden részét szemügyre kell vennünk. Az istentelen nem olyan mint a termőfa, ha őt egy fával egyáltalán összehasonlítani lehet, úgy egy „meghervadott, haszontalan, kétszer megholt és tőből kiszaggatott fa” (Júd.1,12), vagy ha élőfával volna összehasonlítható, úgy hasonló azon pusztai fához, melyet valaki véletlenül plántált oda, ahol nem talál táplálékot. Az kiváltképpen megjegyzendő, hogy a keresztyén egy „plántált fa”.
Ez azt jelenti, hogy különös gondviselés és ápolás fordíttatik életére és ejtődésére. Mindnyájan tudjátok, milyen különbség van egy plántált és egy vadon nevekedett fa között. A kertben plántált fát a kertész ápolja, megkapálja, megtrágyázza, tisztogatja, metszi, gondja van rá, hogy gyümölcsözzék. A fa különös ápolás és gondozás tárgya. A vadfa az erdőben, mely a pusztán véletlen fejlődött, nem örvend ápolásnak, nem törődik vele senki egy lélek sem szomorkodik, ha a villámcsapás szétzúzza; nem folyik érte könny, ha vihar vonul át rajta s leveleitől megfosztja. Senkinek sem képezi tulajdonát. Nem árnyékoz be emberi hajlékot. Senki sem törődik vele. Kiszáradhat, hiszen miért áll ott és miért szívja a föld nedvét, mikor semmivel fizet azért?
Jóllehet az istentelenek is az általános gondviselés alatt állanak, mivel mindent
Isten kormányoz, és mindenről Ő visel gondot, de az igazak felett egész különös módon őrködik. Ők „plántált fák”. Ami csak történik, mindennek javukra kell szolgálni. Az Úr az ő Istenük és oltalmuk. Isten őrködik a föld felett, hogy minden körülmények között megmaradjanak. Az ég drága kincsei, a harmat és a napfény, mely áldásosan hat reánk, s azon értékes gyümölcsök, melyeket a Nap megérlel - mind az övék. Ő vigyáz mindenre, mi őket környezi. Ha kolera vonulna is végig az országon, de egy sem halna meg, lakosai közül ha Ő azt jónak nem látja. Ha háború keletkezik, akkor védőpaizsát tartja övéi felett; ha éhínség áll be, akkor is megelégedhetnek és az éhség napjaiban is van mit élvezniök. (Zsolt.37,19) Nem valami fenséges-e tudni egy keresztyénnek, hogy még fejének hajszálai is megszámláltattak (Mt.10,30), hogy az Isten angyalai őrzik és oltalmazzák? Hogy az úr az ő pásztora, azért semmi fogyatkozása nincsen. (Zsolt.23,1). Tudom, hogy ez olyan tan, mely engem gyakran vigasztal. Jöjjön bármi ha ezen gondolatra támaszkodhatom, hogy mindenben a gondviselés őrködik felettem, miért kellene még aggódnom? Úgy nagy, mint kicsiny dolgokban, egész biztosan létezik gondviselés az Isten gyermekeinek mind egyike részére. Minden egyes fáról, melyet az Úr plántált, mondhatni „Én Úr, megőrizem azt minden szempillantásban öntözöm azt; no valaki meg ne látogassa, éjjel és nappal őrizem azt” (Ézs.27,3) igazakat nemcsak tíz szem nézi, hanem a Mindenhatónak összes szeme rajtok nyugszik. Az Úr tudja az . igazaknak útjukat (Zsolt.1,6). olyanok, mint a plántáltatott fa; nem úgy ti istentelenek, nem úgy t részetekre nem létezik különös gondviselés. Kire akarjátok vetni gondotokat? Ki a ti menedéketek a bosszúállás napján? Hol van paizsotok harc napján? Ki fog napotok lenni, ha a sötétség körülvesz titeket Ki fog vigasztalni, ha a keserűségek ostromolnak? Nincs számotokra egy örök kéz, amelyre támaszkodhatnátok. Nem dobog értetek résztvevő szív. Nem vigyáz szeretetteljes szem reátok. Egyedülvalók vagytok Egyedül! Egyedül! Mint a kaktuszbokor a pusztában, vagy mint e fa az erdő közepében, melyre egy lélek sem ügyel, míg végre eljön a idő, mikor a fejsze lesújt és a fa leesik”. Nem úgy az istentelenek nem úgy”. Ez rettentő tagadás: az istentelen nem a különös isteni gond viselés tárgya.
De menjünk tovább. Az igaz olyan, mint a folyóvizek mellett plántáltatott fa. Az a fa, mely folyóvíz mellett plántáltatott, kiterjeszti gyökereit és gazdag táplálékot kap. Az a fa, mely messze a pusztában ál szárazságoknak van kitéve; a ritkán előforduló viharos felhők, melye felette átrepülnek,, csak takarékosan adnak cseppeket a tikkasztó hőségben. Ezen fa pedig, mely folyóvíz mellett plántáltatott, szüntelen bő nedvességgel bír. Nem ismer szárazságot, sem szükséget. Gyökerei könnyen felszívhatják a táplálékot, mely ott dúsan ömlik. „Nem úgy az istentelenek, nem úgy”. Részükre nincsenek patakok, melyekből örömöt, megújulást és életet nyerhetnének. Jöjjön, aminek jönni kell, a hivő mégis mondja: „semmiben meg nem fogyatkozom”. Ha szükséget szenved, akkor a menny felé néz. Ha földi ember őt elfelejti, úgy felnéz az Istenemberre, az Úr Jézus Krisztusra. Ha a föld megindul, az ő része a magasságban van. Ha minden elpusztul, van neki öröksége, mely el nem veszhet, sem meg nem hervadhat. Nem szakadékban plántáltatott, mely kiaszik, még kevésbé pusztában, ahol csak sovány, gyorsan eltűnő harmatot kapunk, hanem folyóvíz mellett. Óh kedves testvérek, csak kevéssé tudjuk mit jelent az. Mi tudjuk mit tesz, az ígéreteket magunkba szívni és magunkhoz venni a Krisztus teljességének vizét. Mi tudjuk, mi az: élvezni a kövérséget, mely minket betölt (Zsolt.63,6). Igen, örvendhetünk kimondhatatlan és dicsőséges örömmel (1Pt.1,8); mert kincseskamránk kimeríthetetlen és gazdagságunk nem fogy el. Javainknak nincs száma. Bírjuk a legdicsőbb boldogság lepecsételhetetlen kútfejét. Abban van boldogságunk, hogy arra hagyjuk magunkat, aki sohasem hagy cserben. Folyóvíz mellett plántáltatott fák vagyunk. Ah de, nem úgy az istentelenek, nem, óh nem úgy. Napjaitokban beáll a szárazság. Mert teljes örömötök van; de mit csináltok majd betegágyaitokban, ha a hideg ráz, ha fejetek és szívetek lelki aggálytól kínoztatik, ha a halál bekopog és szemeitek megüvegesednek? Mihez kezdetek, ha a Jordán hullámzó árjába juttok? Ma még élvezitek az örömet, de hová lesznek majd akkor? Most még van vagyonotok, de mit fogtok csinálni, ha azt mind elköltitek és cserben hagy titeket; s majd akkor, ha örömpoharatok kiürül, ha a forrásból az utolsó csepp is hiányzik, mihez kezdetek akkor istentelenek? Valóban ezen tagadás teljes rémítő fenyegetés részetekre. Most élvezhettek némi örömet és vígságot, most még átadhatjátok magatokat az izgató élvezeteknek, de mihez fogtok, ha a pusztán perzselő szél átfut rajtatok: a nyomorúság viharszele? És mindenek felett mit fogtok kezdeni, ha a halál sorvasztó leheletét érezitek? Ah, hová, ah hová - hová fogtok fordulni? Ne nézzetek többé örömötökre, sem otthonias kényelmetekre. A halál órájában nem találhattok vigaszt szeretetteljes hitvesetek kebelén sem, szinte oly lehetetlen lesz vagyonotokban és kincseitekben békét találni. - És ha elmúlt életetekre pillantatok vissza, hogy milyen igazságos volt az, ha istentelenek vagytok, úgy a visszatekintésben sem találtok vigaszt, ha a jövőbe néztek, íme, ott sem találtok vígaszt annak várásában, aminek jönni kell; tehát nem marad más hátra, mint „az ítéletnek néminémű rettenetes várása és a tűznek lángja, mely megemészti az Istennek ellenségeit” (Zsid.10,27). Ah, Istentől elidegenedett barátaim, kényszerítlek titeket, gondoljátok meg jól ezt, mert ha semmi rosszabb nem léteznék, már szövegünk első mondata úgy harsog, minta kárhozat trombitája, s oly keserűséget tartalmaz, mint a jelenések haragpoharai.
Menjünk még tovább. Az igazról az mondatik: „az ő gyümölcsét megadja idejekorán. „„Nem úgy a hitetlenek, nem úgy, ők nem hoznak gyümölcsöt; vagy ha itt-ott csüng is egy-egy fürt a tőkén, az is idő után nevekedett, amikor már a nap termékenyítő melege nem érlelheti meg és azért savanyú és értéktelen marad. Sok ember beképzeli magának, hogyha egyenes (pozitív) bűnöket nem tesz, úgy minden rendben van. Prédikációm közben akarok rövid predikációt beékelni eme szövegről: „Átkozzátok Mérózt, azt mondja az úrnak angyala, szüntelen átkozzátok az ő lakosait; mert nem jöttek segítségére az Úrnak, az Úrnak, mondom, segítségére az erősek ellen.” (Bír.5,23). Tehát: Mit tett Méróz? Semmit! Megátkoztatott Méróz? Igen, elkeseredett módon. Miért? Mivel semmit sem tettek? Igen, igen; mert semmit sem tettek. „Átkozzátok az ő lakosait” azért, amit nem tettek, azért „mert nem jöttek segítségére az Úrnak… az erősek ellen.” Küzdött Méróz Isten ellen? Nem. Feltette Méróz sisakját és megragadta paizsát és dárdáját, hogy fellépjen a Mindenható ellen? Nem. Mit tett Méróz? Semmit. És megátkoztatott? Igen, rettenetesen megátkoztatott polgáraival egyben, azért „mert nem jöttek segítségére az Úrnak...az erősek ellen.” Ismételjétek magatoknak ezen prédikációt, ha hazamentek, talán, ha a felett elmélkedtek majd azt fogjátok mondani: „Méróz! Igen, én vagyok az. Nem ellenkezem Istennel, nem vagyok Krisztus ellensége, nem üldözöm az övéit, nem, sőt szeretem a szolgáit, örömest megyek házába igéje hirdetésének hallgatására. Nem volnék boldog, ha vasárnaponként:.” fel nem üdülnék a szent helyen. De mégis azon szavak rám illenek, mert nem mentem „segítségére az úrnak az erősek ellen.” Nem tettem semmit. Haszontalan henyélő vagyok. Terméketlen fa vagyok. Óh, gondoljátok meg, hogy majd megátkoztattok. Nem azért, amit tettetek, hanem. azért, amit nem tettetek. Nem azért, amit tesztek, hanem azért, amit nem tesztek. S az a rémítő átkok egyike az istenteleneken, hogy nem hoznak gyümölcsöt idejekorán. Igen, nézzetek meg többeket közülük. Mi hasznot tesznek e világon? Családotokban van főtámaszotok és életetek központja. Isten adja áldását ahhoz, hogy gyermekeiteket jól neveljétek. De mi hasznotok van Isten gyülekezetében? Rendszeresen látogatjátok évek óta az istentiszteletet és ott ültök, ahol talán más szegény bűnös megtért volna, ha helyeteken lett volna. Az igaz, hogy itt ültök és hallgatjátok a prédikációt, de mi hasznotok van abból, ha ezen prédikációk majd elítélnek titeket? Igaz, hogy a nyáj közt vagytok, de mit ér, ha fekete juhok vagytok a fehér bárányok között? Mit tesztek Krisztusért? Mennyit értek? Kövek vagytok-e ti is az Ő lelki templomában Tettetek legalább annyit, mint azon nő, ki az alabástrom edényből a kenetet Jézus fejére töltötte? Egyáltalán semmit sem tettetek érette. Táplált, felnevelt és ti semmit sem tesztek néki. „Az ökör ismeri az ő Urát és a szamár az ő Urának jászlát” (Ézs.1,3) de ti nem ismertek semmit és nem becsültök semmit. Íme, az Úr le akar ma számolni veletek, nem azért, amit tettetek, hanem azért, amit elmulasztottatok. Evangyéliumot küldött számotokra; minden vasárnap hívogatott. Könnyes szemekkel intettelek és hívogattalak titeket. Szüntelen halljátok az Igét nagy dolgokkal kínáltattok meg; fenséges kiváltságot élveztek. Isten táplál gondviselése folytán, ruház irgalmasságából, ti pedig semmit sem tesztek érte! Jó talajba plántáltattatok és mégsem hoztok gyümölcsöt. Kedves hallgatóm, kérlek téged, vedd ezt szívedre, mert ez most intelem, de ki tudja, nem-e egyszersmind átok is? Ez nem csak rossz jellemvonásod, hanem fenyegető isteni átok. Isten nélkül való vagy, azért vagy gyümölcstelen. Nem szereted Őt; azért haszontalan szolga vagy. Nem bízol Krisztusban, azért nem vagy olyan fa, „mely az ő gyümölcsét megtermi idejekorán.”
Menjünk fejtegetéseinkkel tovább. „Melynek levele meg nem hervad. „Nem úgy a hitetlenek, nem úgy. Az istentelenek leveleinek meg kell hervadni. Sok bizonyságát látom szemeim előtt annak, hogy Isten ígéreteit megtartja. Nézzetek körül magatokon, az ezüsthajú aggoknak mily nagy serege jön össze az úr napján az Ő igéje hallgatására! Többen közülük Krisztust már korán megismerték. Mivel „kimondhatatlan és dicsőséges örömet” élveztek, ha szent nevét megvallhatták, most, midőn azon korra jutottak, amikor az emberről azt szokás mondani, hogy a levelek megszáradtak és elhervadtak: náluk az nem úgy van, mert ők öregségükben is meghozzák gyümölcsüket, még jó karban vannak és virágoznak, amivel azt bizonyítják, hogy az úr hű és igaz. Lombozatuk nem hervad el, még ma is éppen oly tevékenyek Krisztus ügyéért, mint valaha s talán még tízszerte boldogabbak. Ahelyett, hogy gyümölcstelenek lennének, egészséges és érett gyümölcsöt hoznak. Ha a fiatalabb nemzedék közé kerülnek, olyanok, mint a szövétnekek a világon: vagy a képlethez visszatérve, olyanok mint a fák, melyeknek ágai a gyümölcs nemes terhe alatt meghajlik, mint az ő fejük meghajlik az évek terhe alatt. Minő kegyelem kedves testvérek, ha már a krisztusi ifjúságban részesek lettetek, és pedig azon Krisztus az, ki a mienk akar lenni egész életünkben. Az öreg Hill Rewlandot prédikálni látni, ki már a sír szélén volt, mikor Krisztus hűségéről beszélt - az valami fenséges látvány volt! Az egy bizonyság! Ez a lomb nem hervadt el. Létezett-e valaha olyan fa, mint ezek, mely zöld lombját hetven évig megtartotta és meg nem hervadt? Létezett-e valaha olyan dicső vallás, mint ez, mely az öregeket ifjakká és az ő ingadozó lábaikat örömtől ugrándozóvá teszi? S íme, ez a Krisztus vallása. Levelük nem hervad el. De ah! „Nem úgy az istentelenek, nem úgy.” Leveleitek elfognak hervadni; legkésőbb akkor, midőn meghomályosodnak az ablakon kinézők és megállanak a malomnak őrlői, (Préd.12,5) mikor a vénség beköszönt - ha a mandulafa megvirágzik és a sáska megkövéredik (Préd.12,7); akkor, ha nem előbb, meghervadnak leveleitek. Mily sokan vannak, kiknek levelük meghervadt! Jön egy hideg lehelet Istentől és az a fa, mely egykor víg és kedves volt zöld díszében, megbarnul, megszáradt s végre feketévé lesz és el kell távolítani helyéről. Már láthattunk olyanokat életünkben. Vannak emberek, kik látszólag előhaladnak a világon, gazdagok és szerencsések, becsülve vannak mindenektől; de nincs szilárd alapjuk és talajuk, nem sziklán állanak, nincs Istenük, akiben bíznának. Láttam őket kiterjeszkedni, mint a fát a tengerparton, a zsoltáríróval gyakran irigyeltem állapotukat, de „elmúlék és nem vala” (Zsolt.7,35-36); megnéztem és íme semmi nyoma sem volt; Isten megátkozta lakásukat; „Mint az álom, minekutána felébred az ember, Uram, mikor felserkented őket, az ő gondolatjukat utálatossá teszed” (Zsolt.3,20). „Miképpen elolvad a viasz a tűz előtt, azonképpen elvesznek a hitetlenek az. Isten orcája előtt” (Zsolt.68,3); „mint a bárányokban aló kövérség megemésztetnek és mint a füst, semmivé lésznek” (Zsolt.7,20) Íme ezt jelenti ez: „Nem úgy az istentelenek, nem úgy.” Igen, a tapasztalat megerősíti azt, hogy az istentelenek leveleinek el kell hervadni. Továbbá az mondatik az igazról: „minden cselekedete jó szerencsés lészen.” A jámboroknak jóllehet sokféle nyomorúságok van, de arról nem vagyok meggyőződve, hogy több volna, mint a gonoszoknak. Azt hiszem, hogyha egy ember megtér azt, tapasztalja, hogy az Istenfélelem utai „gyönyörűségnek útai és minden ő ösvényei, békességnek ösvényei” (Préd.3,17); és több reménye lehet földi jólétéhez is, ha valódi keresztyén, mintha istentelen. Keresztyénalapelvek a legjobb üzletalapelvek, ha ezt beveszik az emberek. Ha valaki
üzletét jámbor érzülettel folytatja, s magát egész életében minden tetteiben azáltal vezéreltetni engedi, úgy a legjobb kilátása lehet életére, mert a közmondással élve: „Tisztesség legtovább tart”, s a keresztyénség a legnagyobb tisztesség. A tied és enyém közötti éles különbséget becsületességnek nevezik - idelent ezt úgy nevezik, odafent azonban egész másként, mert az ott nagy igaztalanság lenne. Becsületesség, a legnagyobb értelemben - keresztyén becsületesség - végre bebizonyul minden dologban a legjobb alapelvnek, s az, ki hívatásának él, kitartó szorgalommal jólléthez jut, persze ideigvaló jólléthez. De ha abban, ami után törekszik, eredmény nem is koronázza lépteit, mégis tudja azt, hogy amiben részesült, az javára fog szolgálni. Gyakran hallok keresztényeket következő módon nyilatkozni: „Íme sohase vágtam nagy üzletbe, de mégis volt annyi bevételem, hogy kényelmesen és boldogan élhettem. Nem kapkodtam nagy dolgok után, nem is éreztem ahhoz képességet és gyakran köszönöm Istennek, hogy nem ragadott el az erős ár, hanem kényszerített a part közelében maradni.” Én ezt megfigyeltem és tudom, hogy ahhoz, mint tényhez, nem fér kétely, hogy az ilyen alázatos emberek a legjobb keresztyének; ők élnek a legboldogabban, amihez kezdenek, az biztosan sikerül, mert megnyerik amit várnak, mivel várakozásuk nem fellengős, megnyerik, amire szükségük van, mivel szerén igényűek. Nem kívánnak nagy dolgokat, azért nem is kapnak üres kosarat, hanem mennek útjokon minden pillanatban az Isten gondviselésére bízva magukat és kérnek, s megnyernek mindent, ami szükséges; így amit tesznek, minden jól sikerül. De, ha minden vagyonukat elveszítenék, ha a szegénység venné őket körül, még akkor is, szegénységük mellett is éreznék, hogy a legnagyobb jónak birtokában vannak, mert Isten gazdaggá tette őket lelki jókkal, minden külső jókban való szűkölködésük mellett is. „Nem úgy az istentelenek; nem úgy.” Bármennyit örökölhet egy istentelen, legyen az sok vagy kevés, az csak kárára van. Pénzt gyűjtöget, olyan zsákba, mely tele van lyukakkal. Ha biztosítja azt, szakadozott zsákba teszi, ha kiadja, nem hoz nyereséget. Az az ember, akinek nincs Istene, nem lehet boldog. Ha kövér az a mészáros szerencséje. Ha rosszul megy neki - a sors viharának első szele már tönkreteszi. Az istentelen életében nincs semmi jó. Az élvezett édesség sem egyéb, mint csak méreg édessége. Ha jó színbe van, az is inkább megidézte szín a bujaság arcán, amely alatt sorvadás és betegség uralkodik. Lehet a hegy fűvel borított, azonban belsejében pusztító vulkánt és romboló veszedelmet rejtegethet. De az igaz minden cselekedeteiben szerencsés: „Nem úgy a hitetlenek, nem úgy.” Az bizonyos, hogy szövegünk első része nagyon komoly és kellemetlen; hogy az áldás kapui előttetek be vannak zárva, hogy az ígéretek nektek szólnak, hogy ki vagytok zárva a kegyelmi ajándékokból, melyek a jámboroknak adatnak - ezek elég okok arra, hogy minket gyászolásra indítsanak.
Most jöjjünk egész röviden a második ponthoz. Halljátok egy szempillantásig a rettentő hasonlatot. „Az istentelenek olyanok, mint a polyva.” Nem olyanok, mint a vadfa, mert abban van legalább élet, ők megholtak a bűnben. Itt még a száraz fával sem hasonlíthatók össze, mely gyökerestől kitépetett, mert még annak is van valami haszna. Ha az ár magával sodorja, a szűkölködő kiveszi a vízből, tüzet csinál belőle és elűzi a hideget. Az istentelenek még olyanoknak sem mondhatók, mint a kaktuszbokor a pusztában; mert az is használ valamit és a rideg pusztaságot egy kissé otthonosabbá teszi. Nem hasonlítanak semmihez, amiben élet van, aminek értéke van. Az van róluk mondva, olyanok mint a polyva, melyet a szél széthord. Azonnal meglátjátok, milyen rémítő ezen hasonlat, ha a képletet egy kissé megfigyelitek. Olyanok, mint a polyva. A polyva a jó magot takarja; mikor pedig a búza learatva és csűrbe takarítva lesz, csak a magnak van haszna, csak a gyümölcsöt becsülik, a polyva, mely szorosan a jó, élő búza mellett nevekedett, most feleslegessé lesz, elkülöníttetik és eltávolíttatik. Az istentelenek a polyvához hasonlíttatnak két vagy három okból. Először mivel szárazak és gyümölcstelenek. A polyvában nincs életnedv. Nem használ semmit és nem szolgál semmire. Az emberek szeretnek tőle mielőbb megszabadulni. Előveszik a szórólapátot. Feldobják a búzát a levegőbe, s a légáram a polyvát elviszi, a nehezebb búza pedig megtisztulva lehull. A polyvára fordított gondjuk abban áll, hogy az mielőbb elkülöníttessék, messze hordja a szél, mert haszontalan, nedv és erő nélkül való. A szél átmegy a búzán, a búza helyt marad, a, polyva elrepül. A feldobás után a búza megtalálja mihamar előbbi helyét és oda hull vissza, ahonnan feldobatott; de a polyva könnyű, nincs benne állandóság. Minden szellő, minden lehelet megmozgatja és elviszi. Így az istentelenek; nincs állandóságuk, könnyűek, csak olyanok, mint a redő a vízen, mint a tűzlángnyelvek, melyek egy szempillantásig tartanak s azután elmúlnak örökre. Végül hasonlíttatnak az istentelenek a polyvához, mert közönségesek és értéktelenek. Ki akar polyvát vermi? Ki törődik vele? Keleten egyáltalán nem ért semmit, nem használták semmire. Örültek, ha tűzbe dobhatták és minél előbb megszabadultak tőle, annál jobban örültek. Így áll a dolog az istentelenekkel is. Nem használnak semmit, alkalmatlanok e világra, alkalmatlanok a jövendő életre is. Ők a teremtettség salakja. Az istentelen bármit is tartson maga felől, Isten szemei előtt semmi. Függhet nyakában aranylánc, csillagot ragaszthat mellére, aranykoronát tehet fejére - mégis csak egy megkoronázott göröngy, haszontalan, sőt még rosszabb, mint haszontalan. Isten, kinek szemei előtt elvettettek, megtapodja őket lábaival a föld porában. A fazéknak van valami haszna, a cserép is használhat valami célt. Egykor Jób betegségében cseréppel kaparta magát. De mire lehet a polyvát használni? Nem ér semmit és nem törődik vele senki.
Itt látjátok, mit értek, hallgatóim, kik nem félitek Istent. Hagyjatok fel hamis biztonságokkal és törekedjetek az igazi világosságra. úgy gondoljátok talán, hogy nélkülözhetetlenek vagytok, de Isten azt mondja, semmirekellők vagytok. Olyanok vagytok, „mint a polyva, melyet a szél ide s tova hány.” Tovább nem időzöm itten, hanem inkább átmegyek a harmadik ponthoz.
A borzalmas jövendölés, mely a versben található „lesznek mint a polyva, melyet a szél ide s tova hány.” Mily közel van a polyva a maghoz! Valóságosan annak a takarója; együtt fejlődnek. Mily szorosan össze vannak kötve az istentelenek és az igazak! Sőt itt köztetek is akad olyan, ki istentelen létére egy istenfélő gyermek atyja. Ti vagytok ezen gyermeknek, mint a polyva a búzának; tápláljátok a gyermeket - kebleteken; körülfogtátok és védtétek, mint a polyva a búzát. Nem borzalmas nektek arra gondolni, hogyha bár oly közeli rokonságban vagytok Isten gyermekével, mégis az elkülönítés nagy napján örökre elválasztatol attól? A polyva nem juthat a mennybe. Tovább megyek. Te egy istenfélő anya gyermeke vagy; az ő keblén nőttel fel. Tanított téged még mikor kicsiny voltál, tanított imádkozni és énekelni „Jézus az én legfőbb jóm; Mert lett nekem Megváltóm, Vérét adta érettem
Ki a bűnben elvesztem.”
Anyád úgy nézett rád, mint örömére és vígaszára. Ő már elköltözött. Egykor az voltál neki, ami a polyva a búzának. Te ugyan azon a száron nevelkedtél, családjához tartoztál, szíve szívedig ért. Te voltál öröme és vígasza valaha. Nem hoz neked az fájdalmat, hogy ha te ezen állapotodban meghalsz, örökre elválasztva leszel őtőle? Ahol ő van, oda sohasem juthatsz. Van itten talán anya, ki már több gyermekét elveszítette azon gyermekeknek olyan volt, mint a polyva a búzának; rövid ideig anyai mellére szorította őket; most azok, mint jó gabonák, begyűjtettek a mennyei csűrbe. Ott örvendnek gyermeki szíveik, a Mindenható előtt. A hátramaradt anya ezt nem gondolja meg, mert ő maga talán - a pokol gyermeke. Ah, szegény anya, nem gondolod ezt meg? Ezen válás gyermekeidtől örök? Tetszeni fog az neked, ha te Isten nagy rostálásának napján polyvának találtatol és gyermekeidtől elhord a szél. Lehet az, hogy őket a mennyben pillantod meg - a mennyben, magadat pedig örökre elvetve? El bírod hordozni ezen gondolatokat? Szíved érzéketlenné lett? Lelked keményebb, mint az alsó malomkő? Ah, nem, az lehetetlen; az Isten népével való mostani benső összeköttetésed és az egykori biztos elválás tőlük kell, hogy megindítson téged. És ah, kedves hallgatóim, némelyek közületek szorosan egymás mellett ülnek az istenfélőkkel. Velük énekeltek és hallgattok. Külsőleg az Isten házának rendszeres látogatói vagytok - a gyülekezetben vagytok, mint a polyva a búza között. Ti vagytok a külső takaró, a gyülekezet, mely az Isten gyülekezetének belső és élő magvát körülveszi. Meg kell annak lenni, - hogy ti tőlünk elkülöníttettek? Öröm lesz az nektek, ha a szentek dicsénekeik közül az elkárhozottak sírásának és fogcsikorgatásának zajába kerültök? Az igazak nagy egyesületéből akartok átlépni az elkárhozottak és elveszettek utolsó főösszejövetelébe a pokolban? Ez a gondolat elfojtja hangomat. Ezen tárgyról nem birok hangosan beszélni. Ah, kedves testvérem, tudom, hogy ez a gondolat nekem mindig borzalmas volt. Anyám mondta egykor, midőn már sokáig imádkozott értem és azon meggyőződésre jutott, hogy reménytelen, elveszett vagyok: „Ah, fiam, ha te az utolsó nagy napon el fogsz kárhozni, úgy gondold meg, hogy anyádnak a te elkárhozásodra Áment kell mondani.” Az hozott engem életre. Az én anyámnak, ki engem szült és felnevelt, végre majd elkárhozásomra Áment kell mondani? És mégis úgy kell annak lenni! Nem mond-e a búza Áment, ha a polyva elszáll? Nem az-é a búza imája, hogy csak megszabadulhatna a polyvától? Óh igen, s ha ez az ima meghallgattatik és meglesz, akkor a búzának Áment kell ahhoz mondani, ha a polyvát elfújta a szél az örök olthatatlan tűzbe. Gondold meg, kedves hallgatóm, gondold meg ezt még egyszer. Meg kell annak lenni - azoktól, kiket szívből szerettem, búcsút kell vennem? Látnom kell, amint az egykor kedves szeretetteljes mosolygó porsátorunkat a sírnak kell átadni, s én ott állok a sír mellett utolsó búcsúzóra? Örökre elkülönítve kell azoktól lennem, kiket lelkem szeret, mivel én nem féltem Istent, az övéit nem becsültem és azért nem lehetek társ az örökségben az Úr választottaival? Hogyan, örökre elveszítettétek szeretteiteket? Jámbor apáitok anyáitok azon erős és biztos reményben tengettettek el, amely előttetek ismeretlen volt? Sohasem csatlakozhattok velük éneklésükhöz a mennyben? Nincs többé viszontlátás? A halál egy ösvény, melyen át nem vezet híd? Ah, én hiszem, hogy sokaknak közülünk megvan az az örömünk, hogy szeretteinkkel odafent összejövünk; s ha egyiket a másik után el is veszítettük, az a mi édes vigaszunk, hogy ők előrementek és mi nemsokára utánuk megyünk; ők nem elvesztek, hanem csak előrementek; test szerint eltemettettek, de lelkük a mennyben van, mi is oda fogunk menni, amidőn Megváltónk ábrázatját látjuk és boldogan gyönyörködünk az Ő fenséges szemlélésében, akkor meg fogjuk azokat is látni és bensőbb s tisztább társaságunk lesz velük, mint amilyen valaha egész életünkön át volt velük. Igen, itt egy komoly jövendölés van! Az istentelenek „mint a polyva, helyet a szél ide s tova hány.
Remélem, megfigyeltétek, hogy szövegünk borzalmas értelme nincs meztelen szavakkal kifejezve, hanem csak példázva: „lésznek mint polyva, melyet a szél ide s tova hány.” Hová - hová - hová? Hol lesznek elhányva? Az ember egészséges; az ég tiszta, e világ könnye őt. Hamarosan akkora felhőt lehet látni feljönni, mint egy ember tenyere. Azonban nemsokára orkán fejlődik, habár kezdetleg csak gyenge szellő fújdogál. Az istentelen érzi a fagyasztó leheletet és megkérdezi az orvost, ki azt mondja, mihamar túl lesz mindenen. Most már itt a vihar Isten parancsol és az ember nem képes ellentállani. A szellőből lesz szél, a szélből a vihar, a viharból orkán. Elragadtatik a lélek. Sasszárnyakon az ég felé repülni fenséges; de elragadtatni e világból az istentelenek között, az borzalmas. Elragadtatni, nem a Kérubok szárnyai hanem a borzalom viharáramlatán vitetni, nem az üdvözült lelkektől az égi trónhoz, hanem akaratlan, erőszakkal erős ellenségtől megragad a romlásba. Az istentelenek olyanok, mint a polyva, melyet a szél e hord. Nem tudom, hogy bontsam ki ezen képlet teljes értelmét; e nagy vihar az embert helyéről elsodorja. Elhányatik. Most talán megtaláljátok magatok az utat tovább, mialatt még egyszer megismételem a kérdést: „Hová sodortatik? Látom, látom őt elsodortatni az él partjáról. Most már oda van.
Hozd, óh Szentlélek Isten, hozz ma bűnösöket magadhoz. Intelek titeket bűnösök, ragaszkodjatok erősen Krisztushoz. És vajha a Szent lélek segítené elő felhívásomat, hogy mélyre hasson, hadd örvendjenek mennyei angyalok azon bűnösökön, kik üdvöt nyertek és az Úr Jézus ismeretére jöttek! - Ámen.

Erős jellegű mondás ez, alakja pedig elősegíti az emlékező tehetséget, hogy azt magába vésse. Érdemes arra, hogy keresztyéni közmondásnak neveztessék. Azt tanácsolnám minden keresztyénnek, hogy könyv nélkül tanulja meg és ezáltal a használatbavételre készen tartsa, mert a közmondásoknak igen nagy tömege van, melyek egészen más értelműek és gyakran elősoroltatnak, hogy a nem keresztyéni elveknek a tekintély súlyát megadják.
Itt Istentől adatott közmondás (példabeszéd) van; vegyétek azt be, és fegyver gyanánt használjátok, hogy a világ bölcsességének ütéseit elhárítsátok: „Ne győzettessél meg a gonosztól, hanem a gonoszt jóval győzd meg.”
Figyeljétek meg, mert úgy látszik, hogy alapigénk szövege választást enged tennünk két dolog között, és a jobbikat hagyja választani. Vagy a gonosztól kell meggyőzetnetek vagy pedig a gonoszt kell meggyőznetek. Egy a kettő közül. Nem hagyhatod a gonoszt békességben és a gonosz nem hágy téged békességben. Harcolnod kell és a küzdelemben vagy győznőd kell vagy legyőzettetel. Az előfekvő szavak egy felföldi ezred skót tisztjének szavára emlékeztetnek, amikor ő ezt az ezredet az ellenség színe elé vezette és mondá: „Ifjak, ottan vannak azok, ha ti agyon nem veritek őket, akkor ők vernek agyon titeket.” Így vezet minket Pál apostol a gonosz elé és egy bölcs vezérhez méltóan harcra ösztönöz, amidőn mondja: „Győzzétek le, vagy különben le fogtok győzettetni.” Nem lehet a harc elől kitérni, nem létezik fegyverszünet, nincsenek tárgyalások, nem szűnnek meg az ellenségeskedések rövid küszködés után, hanem végig kell harcolni a csatát és csak határozott győzedelemmel záródhat be egyik vagy másik részen.
Krisztus vitézei vajon sokáig tanakodtak-e azon, hogy a kettő közül mit válasszatok? Leckénk szövege személyes sértésekre vonatkozik s azért erre egy pontra fogunk szorítkozni, habár az alapszöveg igen nagy kiterjedésre képes.
Ami a személyes sértéseket illeti, a gonosznak szokásos módja hogy a gonoszt gonosszal kell legyőzni; - beszélni fogunk erről. Másodszor az isteni mód az, a gonoszt jóval legyőzni; - beszéljünk hát erről és ez kétségtelenül be fogja időnket tölteni. Miután ez egy igen gyakorlati tárgy, kérjük tehát a Szentlelket, hogy tanítson meg minket Krisztus akaratára és azután tegyen minket alkalmatossá arra, hogy minden dologban engedelmesek legyünk néki.
A sértések. legyőzésére szokásban lévő mód az, hogy gonoszt gonosszal kell legyőzni. „Ahogy te nekem, úgy én neked.” „A bosszú édes.” „Ugyanazzal a pénzzel fizess neki.” „Adj neki hatot egy fél tucatért.” Elő tudnék hozni több, mint egy tucat közmondás melyek mindegyike a bosszú érzékét fejezi ki, vagy legalább is azt, hogy a gonosznak gonosszal kell ellenállni.
Megjegyzem, hogy a gonosznak gonosszal való legyőzése, először is nagyon közönséges (természetes) eljárás. Minden bolondra ráerőszakolja magát ez a gondolat, hogy a gonoszt gonosszal fizesse; ezt teszi a tébolyodott és ezt teszi a rögeszmés őrült. Nem kell erre nevelnetek gyermekeiteket, mert már az ő gyermekségük arra bírja őket, hogy megverjék büntetésképen a padlót, amelyre esnek vagy a cölöpöt, amelybe ütköznek, mert megütötték magukat; ez természetes, nagyon szomorúan természetes. Van egy bizonyos nemű ösztön, ez a féregnek ösztöne, amely megfordul, amidőn megtapostatik. Ez az ösztön mondja: „Bizonyára nem kell gonoszt szenvednünk anélkül, hogy ellene állnánk és mi jobbat tudnánk tenni annál, hogy úgy bánunk másokkal, amiképpen ők bánnak mi velünk? - Meg kell engedni, hogy ezen módszerben, amellyel a gonosz leküzdessék, az igazságnak valami látszata van. Miért ne szenvedjen az olyan ember, aki nekem fájdalmat okozott? És ha igazságtalanul bánik velem, miért ne védeném magamat és ne bántalmaznám őt, mikor ő bántalmaz engem? Megengedem, hogy ez rendkívülien természetes dolog és az igazságnak némi látszatával bír. De a mi énünk, melyik részének természetes ez? Gondolkodjatok egy pillanatig. Vajon az újonnan teremtett léleknek (szellemnek), aki a hivőkben lakik természetes-é ez, vagy pedig azért természetes ez nékünk, mert olyan rész is van mi bennünk, a mely
állati? Az új ember-é az bennünk, aki bosszút kíván? Vagy - a test az, a csupán állati rész mi bennünk, amely üt, hogy magát megbosszulja? Egy pillanatnyi gondolkodás megmutatja néktek, hogy a gonosznak gonosszal való megtorlása az állati természetnek természetes, de nem természetes és sohasem is lehet az az újonnan teremtett szellemnek, akinek természete hasonló Isten természetéhez, akitől ered és pedig a szeretet, szelídség, kedvesség és nyájasság. „Jót a gonoszért, ez az isteni; jót jóért emberi; gonoszt a jóért ördögi; gonoszt a gonoszért” - mi az? Azért említem, hogy bebizonyítsam ezt a pontot. Állati ez; hasonló az állathoz, amely öklel, mert öklettetik, döf, mert megdöfetik és harap, mert haraptatik. Bizonyára mi el nem tűrhetjük, hogy hármas természetünknek alsóbb fokú része szabályt írjon elő a mennyből született szellemünknek.
Nem engedhetjük meg, hogy a szolga úrrá váljék. Nékünk természeteseknek kell lennünk, de ama természet, amelyet követünk, az legyen, amelyet újjászületésünkben nyertünk, amidőn az isteni természetnek részesei lettünk és alkalmasak arra, hogy a világ romlásától elfussunk. Hogy a gonosznak gonosszal való fizetése minő nyers és gyors igazságosságnak látszik, megmutattam, de kész-e valamely ember magáért és maga magán ezt az igazságosságot teljesítsen? Kész-e Isten előtt megállani és a gonoszt gonoszért elfogadni?” Hajlandó-e Isten előtt ugyanazon feltételek alatt megállani, amiként a sértőt maga előtt állva látni akarja? Nem, a mi legjobb és tényleg, a mi egyedüli reménységünknek Isten kegyelmében kell nyugodnia, amely kegyelem önkénytelen megbocsátja sértéseinket. A véghetetlen szeretetre kell feltekintenünk, kérve az Urat, hogy az Ő nagy irgalmassága szerint kegyelmes legyen irántunk és ez okból irgalmasságot kell gyakorolnunk mások iránt. A gonoszt gonosszal fizetni, természetes dolog! Igazságos dolog kétségen kívül, bizonyos módon, de az igazságnak eme módszerétől szabadítson meg minket, a mi Megváltónk.
Ismét feltéve, hogy a gonoszért gonosszal való megtorlás könnyű művészet, igen könnyű. Ha te kedves barátom, magadnál szabályként felállítod azt, hogy senki téged meg ne szidalmazzon anélkül, hogy ezért meg ne lakolna vagy, hogy tiszteletlenséggel illessen anélkül, hogy hasonlót ne tapasztalna, akkor nem kell reggelenkint kérned Istent, hogy határozataid keresztülvitelében segítségedre legyen. Nem szükség imában buzogni, hogy a kegyelem arra képesítsen, hogy ellenségeden bosszút állj és igazságodat megvédelmezzed, mert te azt határozottan jobban tudod megtenni, miután magadban bízol, mintha Istenhez pillantasz; valóságban úgy van, hogy nem szabad ezért Istenhez tekintened. Az ördög segíteni fog neked, a te saját szenvedélyeddel és a gonosszal könnyen véghez megyen az ügy. Semmi alapja sem lesz a vigyázatnak, nincs szükséged arra, hogy óvatos légy vagy hogy zabolán tartsad indulatodat; sőt ellenkezően, természeted legrosszabb részének legnagyobb szabadságot adhatsz, hogy szenvedélyes érzületednek dühével előre siess! Imáról és alázatról persze szó sem lesz. Éppen olyan kevésbé lesz szükség a hitre; nem fogod ajánlani ügyedet Istennek és nem bízod azt reá; te magad fogod kiküzdeni harcodat, a régi számadásokat magad egyenlíted ki előhaladásodban és a te bizalmadat vakmerő beszédekre vagy hatalmas ökleidre avagy a törvényre és a rendőrségre bízod: A keresztyéni kegyelmességek utadban fognak állani nagyon. Kedvesség, szelídség, elnézés, megbocsátás - ezeknek te búcsút mondasz és egy vadállatnak vagy pedig a vérebnek erkölcseit fogod magadban kiképezni. Mindez csodálatosan könnyű dolog, habár megeshetik, hogy rövid idő múlva igen nehéznek fog bebizonyulni. Nos tehát, felteszem a kérdést a keresztyéneknek, hogy vajon az, ami a legrosszabb embereknek oly könnyű, alkalmas lesz-e azoknak, akiknek az emberek legjobbjainak kellene lenni? Ha a szeretetnek isteni terve oly nehéz és nagy; kegyelemre van szükség annak keresztülviteléhez, - én pedig hozzá járulok, hogy ez úgy van, - akkor, ha olyan nehéz a mellett maradni és sok imát megkíván, sok vigyázatot, sok önmegtagadást, nem annál bizonyosabb-e, hogy ez a valódi? Azt, ami olyan könnyű, hagyjuk a vámszedőknek és a bűnösöknek, de ti, akik Istentől több kegyelmet nyertetek, mint mások, ne hordozzatok-e el szintén többet? Kétszer szülötteknek tartjátok magatokat, új és mennyei életet nyertetek, mit tesztek tehát többet, mint mások? Nem kell megmutatnotok, hogy több van ti bennetek, mint másokban, miután jobban kimentek magatokból, mint mások? Mi tőlünk sokkal többet elvárnak, mint az újjá nem született emberektől; természetes pedig, hogy joggal várnak el többet azoktól, akik olyan nagyról tesznek magok felett vallást és ha az, aki magát keresztyénnek nevezi, az ő mindennapi eljárásában nem jobb, mint az istentelen emberek, akkor meg lehettek nyugodva, hogy az illető egyáltalában nem keresztyén. Nékünk magasabb nemű életünk van és mi nemesebb indulatra emeltettünk fel, mint a közönséges emberek gyermekei és e végből nemesebb életet kell folytatnunk és magasabb elvek által kell vezéreltetnünk. Hagyjátok, hogy a sötétségnek fiai a gonoszt gonosszal fizessék és tovább folytassák háborúikat és tusáikat, civakodásaikat és irigységeiket, dühösségeiket és bosszúikat; de ti, óh hívők a szeretet Istenének gyermekei vagytok s kell, hogy a ti életetek a szeretet legyen. Ti megújultatok a ti kedélyetek szellemében és nem szabad e világhoz szabni magatokat, hanem kell, hogy átdicsőülve legyetek Krisztusnak, a ti mestereteknek képére. A gonosznak gonosszal való fizetése, egy olyan elv legyen, amelyet ti utáltok és a ti kedélyetek oly szeretetteljes legyen, hogy ne lehessen többé könnyű néktek a gonoszt gonosszal fizetni, hanem nehéz, sőt lehetetlen dolog legyen titeket oda hoznia hogy ilyesmit megtegyetek. A bosszú és düh oly idegen dolog legye Isten gyermeke szellemének, amilyen idegen ez az Isten trónja előtt álló angyalnak.
Sok ember előtt férfias dolognak látszik a gonoszt gonosszal fizetni. Ha az előbbi években egy férfiú sértve érezte magát, akkor az azon időben divatozott becsülettörvény értelmében, vagy a sértő nevét kellett kiontania, vagy legalább önmagát hasonló veszedelemnek kitennie.
Hála legyen Istennek, ez a gyilkos szokás, most már majdnem eltűnt a föld színéről.
A keresztyénség szelleme ezt a gonoszt már legyőzte, de az a képzelődés mégis visszamaradt a világban, hogy valami rendkívül férfias van abban, ha az ember az ő jogáért talpra áll; az emberek azt akarják, hogy az ember tudja micsoda legyen az, magát más előtt soha meg nem adni, hanem megvédelmezni ügyét és megbosszulni becsületét; de engedni, magát alávetni, türelmesnek, kedvesnek, szelídnek lenni, az olyasvalami, ami egy bátor emberhez nem méltó. Azt mondják, hogy az ilyen mutatja a fehér tollat, de amellett gyáva, habár az én érzületem szerint az a legvitézebb ember, aki a legtöbbet bír elhordozni. Nos te keresztyén férfiú, vajon kicsoda nálad a férfi mintája? Tudom, hogy egy másodpercig sem habozol, ebben biztos vagyok. A keresztyén férfiúnak csak egy mintája van és ez Jézus Krisztus. Meggondoljátok-e, hogy minden, ami keresztyénies, az férfias dolog és ha ti valamit férfiasnak tartotok, ami nem keresztyénies, akkor az a valóságban nem férfias, ha egy férfiúnak legmagasabb mértéke szerint Átélendő meg. Az úr Jézus Samariának egyik falújához közeledik, de ezek nem akarják őt befogadni, habár a samariabeliek iránt ő mindig barátságos volt. A jó, a nyájas János nagyon elkedvetlenedik ezen és felkiált „Uram akarod-e, hogy tűz szálljon alá az égből és megeméssze ezeket?” De Jézus nyájasan felelé: „Nem tudjátok minémű lélek legyen ti bennetek: mert az embernek fia nem azért jött, hogy elvesztené az embereknek lelkeit, hanem hogy megtartaná.”
Tekintsétek meg őt egy másik alkalomnál. A ti mesteretek térdeiről kelt fel, még a véres verejtékkel homlokán; Júdás pedig jön és elárulja őt s akkor igen nyersen kezdenek vele bánni, a hősies Péter pedig tűzbe jövén, kihúzza kardját s hogy kissé tegyen valamit, levágja Malkus fülét. Halljátok csak, milyen nyájasan szól Jézus: „Tedd el a te szablyádat helyére, mert valakik fegyvert fognak, fegyverrel kell veszniök,” - és azután rögtön meggyógyítá a fület. Azt gondoljátok-e, hogy ez férfias volt? Férfias dolog volt-e nem akarni tüzet lehozni az égből és férfias dolog volt-e a megsebzett fület érinteni és meggyógyítani? Nekem úgy látszik, hogy ez a szó legmagasabb értelmében, férfias volt és bár csak az én és a ti férfiasságotok is ilyen volna!
Tekintsetek csak ismét a ti Uratokra, a főpap előtt, amikor egy szolga, felindulva Jézus nyájas válaszain, arcul veri őt. Mit mond Jézus? Figyeljétek meg a Krisztus és Pál közötti különbséget! Pál ezt mondja „Megver az Isten, te megfehéríttetett fal.” Nagyszerű, Pál ez aztán a válasz! Mi nem dorgálhatunk meg téged, mert hát kicsodák vagyunk mi, hogy egy apostolt bírálgassunk? De nézz csak Pálnak Urára és halljad az ő szavait: „Ha gonoszul szóltam, tégy tudományt a gonoszról, ha jól, miért versz engemet?” Nem Jézus példája-e a nemesebb az istenibb? Még egy pillanatra sem képes senki ezt a kettőt egymás mellé állítani anélkül, hogy ne érezné, miszerint az úr viselkedése sokkal magasztosabb. A mi feladatunk nem az, hogy Krisztus szolgáját utánozzuk, ha Krisztus maga felülmúlja őt. Győzelem az, amikor az ember úgy meggyőzi magát, hogy a gonosz beszédekre jó és bölcs válaszokat ad, nem pedig kemény és gyalázó szavakat. Óh ti keresztyének tekintsetek Krisztusra, a ti uratokra, aki egész életén keresztül a bűnösöknek ilynemű ellenmondásait tűrte, aki nem szidalmazott, amikor szidalmaztatott, hanem arra bízta a dolgot, aki igazán ítélt. Sőt még a durva fán is, a hol azoktól kigúnyoltatott, nem volt más mondani valója,, mint ez: „Óh te férfiaknak férfia, légy te ezentúl minden férfiasságnak zsinórmértéke, amely után mi törekszünk és ha mások annak ellenkezőjét tartják férfiasságnak, hagyjuk őket, hadd tegyenek, ahogyan akarnak, mi nem vagyunk az ő értelmükben.
Kedves barátaim, olyan merészek is vagyunk, hogy a régi, könnyű, természetes módról, tudniillik: gonoszt gonosszal fizetni, azt is állítjuk, miszerint az: eredmény nélküli mód. Senki nem győzte le a gonoszt azáltal, hogy gonoszt helyezett ellenében. Az ilyen bánásmód megsokasítja a gonoszt. Mikor a londoni hídnál az a nagy tűz volt, nagyon különös eljárás lett volna azt eloltani vagy megfékezni úgy, hogy a mi tűzoltóink egészen mellette egy másik tüzet gyújtottak volna, vagy pedig arra petróleumot szivattyúztak volna. Pedig én láttam, hogy némelyek valamely. mérges embernek vérmérsékletét úgy akarják legyőzni, hogy, magok is mérgesek lesznek, - az ő tüzéhez még egy más kátrányhordót gördítenek és az előbbinél még dühösebben égőbbé teszik őt. Ez nem legyőzése a gonosznak, hisz a gonoszt ekként legyőzni nem is lehet addig, míg a víz be nem nyeli a kátrányt. A szelíd felelet elfordítja a haragot, de a harag több haragot nemz és több bűnt. Nézzétek, hogyan gyújt meg egy kis tűz nagy tömeget, ha gyúanyagot teszünk; hozzá és azt erős szél éleszti.
De még ami rosszabb, ez az, hogy amikor mi a gonoszt gonosszal toroljuk, akkor már mi magunk le vagyunk győzve; ugyanabba az igazságtalanságba mentünk bele, ami felett panaszkodunk. Ameddig mi nyugodtan és csendben tudunk maradni, addig diadalmasak vagyunk; de ha felgerjedünk, akkor ez a mi saját leveretésünk, ha pedig mi le vagyunk győzve, hogyan győzhetnénk le másokat? Testvérek, annak a kívánságnak, hogy a gonoszt gonosszal legyőzzük, nincsen semmi eredménye, mert ez sokkal több kárt okoz nékünk, mint annak, akit legyőzni akartunk. Azt mondják, hogy a legrosszabb béke jobb, mint a legjobb háború; én pedig azt hiszem, hogy körülbelül minden dolog jobb, mint haragossá válni.
Aligha fog egy kár, melyet szenvednünk kell annyira ártani nékünk, mint az, amely abból ered, ha mi haragosak és bosszúvágyókká leszünk. Utóvégre nem méltók, a mi ellenségeink arra, hogy ő miattuk kikeljünk magunkból és tíz percig tartó szívdobogást, megzavart vérkeringést és valóban nagyobb kárt okozzunk magunknak testünkben, mint sem ezt egy ellenség hét éven át tenni tudná. A tíz percig tartó tűzözön, mely az egész léleken keresztül hat, igen komoly veszedelem, melyet nem szabad gyakran megkockáztatni. Tíz perc, amely alatt Jézus arcába nézni nem lehetne néktek; tíz perc, amely alatt szégyellnétek magatokat Mesteretek közellétére gondolni, tíz percig megszakítani a közösséget, - nos ez igen komoly önkínzás... Láttam olyan keresztyéneket, akik ezt a haragot napokon, heteken át megtartották. Mennyire árthat az egy embernek, ha az ő lelke az egész időn keresztül forr! Ha az ő szíve a haragnak tüzén sül! Nékem már egy rövid ideig is ezt elhordozni fájdalmas; mindenképen rossz ez nékünk; folytonosan megsebzi a lelket. A gonosznak gonosz ellen való használata olyan éles eszköz, amely azt vágja meg, aki használja, egy olyan neme az ágyúknak, melyek veszedelmesek arra nézve, aki elsüti ... Igazán mondhatom, hogy ha mi a gonosz ellenében gonoszt teszünk, akkor az a gonosz, ami belőlünk kimegyen, több kárt okoz nékünk, mint minden gonosz, amit mások okozhatnak.
Tovább a gonosznak gonosszal való legyőzetési módszere semmiféle próbát meg nem áll. Kicsoda vagyok én, hogy Istennek trónjára felkúszom, megragadom fegyverét és megkísérlem magamat ítélőbíróvá és büntetés-végrehajtóvá tenni az emberek között? El tudja ezt hordozni a gondolkodás? Válhatik-e Istennek gyermeke ilyen árulóvá királya ellenében? Mit fedez fel egy ember, ha térdein van és arra gondol, amit mívelt? Hogyan mondja Ő? ,,És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk azoknak, kik ellenünk vétettek”. Nem telnek-e meg szemei könnyel és nem nehéz-e szíve a bánattól?
Hogyan fognak előtted előtűnni a te kemény beszédeid és heves tetteid, ha halálos ágyadról visszatekintesz azokra? Édes emlékek lesznek-e ottan a gyalázkodások, civakodások és perlődések? Egy olyan dolog, mint a gonosznak gonosszal való fizetése, szolgálhat-e hálaadás tárgyául Isten előtt? Mondhatunk-e mi a szeretet Istenének köszönetet azért, hogy megsegített minket bosszúnknak keresztülvitelében? Ha tehát nem tudunk e végett imádkozni és ezért köszönetet mondani, akkor távozzunk tőle. Van-e abban valami, ami az Ő vele való közelebbi társaságba segítene minket? Van-e valami a haragban és dühben, ami minket e földi munkákra vagy a mennyei üdvösségre készekké tenne?
Rossz az, egészen és teljesen rossz. A legjobb, amit arról mondhatok az, hogy lehetnek ritka esetek, amikor a sértés oly nagy, hogy ez visszatart másokat attól, hogy minket elítéljenek, de akkor hozzá kell tennem, még az ilyen alkalmaknál is jobban cselekedtünk volna, ha nem mentegettük volna magunkat. A krisztusi indulat az, hogyha egyik arcunkat ütik, tartsuk oda a másikat is, ne fizessünk pedig egyetlen esetben sem a gonoszért gonosszal.
Kedves testvérek, az Isten kegyelmére kérlek titeket, hogy mindenkorra mondjatok le a gonosznak gonosszal való legyőzése iránti szándékotokról és kövessétek a ti Uratok példáját, felvévén magatokra az Ó igáját és megtanulván tőle azt, hogy Ő szelíd és alázatos szívű.
Figyeljük meg most az isteni módszert, a gonoszt jóval legyőzni. Itten pedig szabadon kijelentem, hogy ez az eljárásnak igen, magasztos módja. „A gonoszt jóval legyőzni! eh, ez nevetséges! - mondja az egyik. - „Agyrém” kiáltja a másik. - „Ez
Plátó köztársaságában érvényesíthető,” - mondja a harmadik - „de sohasem fog az menni a közönséges, mindennapi életben”. Jól van, én nem rettegem kijelenteni, hogy ez a viselkedésnek igen magasztos módja, olyan mód, amelyet a világnak fiától elvárni nem lehet, de a keresztyéntől nagyobbat várunk el! Magas hivatástok van Istentől Jézus Krisztusban, s azért hálás eljárási módra vagytok híva a ti dústeljes vezéretektől, az úr Jézus Krisztustól. Testvérek, ha ez nehéz, akkor azért ajánlom azt, mert nehéz; ugyan micsoda az, ami jó lehetne és egyúttal nem, nehéz? Krisztusnak harcosai azokat az erényeket szeretik leginkább, amelyek legtöbbe kerülnek nekik. Ha nehéz azt elérni, akkor annál drágább az a kincs. Miután elég kegyelem van, amely minket arra képesítsen, hogy a mi Urunkhoz hasonlítsunk, ez okból törekednünk kell eme erény után is, hogy elérjük azt a nagy kegyelmet, amely szükséges arra, hogy azt ápoljuk.
Jegyezzétek meg, hogy leckénk szövege nemcsak az ellenállástól való szenvedő tartózkodást akarja belénk vésni, hanem a mi ellenségeink iránt való valódi jótettre is tanít minket. „Győzzétek le a gonoszt jóval”, közvetlen nyílt tettekkel és barátsággal. Ez annyit jelent, hogy ha valaki ellened igazságtalanságot követett el, ne csak megbocsáss neki, hanem a barátságnak tanusításával bosszuld meg azt. Dr. Mather Cotton mindaddig nem volt magával megelégedve, míg jót nem cselekedett mindavval, aki őt valami módon megsértette. Ha valaki téged megrágalmazott, vagy valami más módon barátságtalanul bánt veled, akkor végy magadra fáradalmat, hogy szolgálj néki. „Ha éhezik ellenséged, adj ennie”. Te mondhatod: „Hát hiszen jól van, fájlalom őt, de ő igazán olyan egy korhelyfráter, hogy nem gondolhatok megsegítésére. Mégis ilyenformán éppen ő az, akire nézve te kötelezve vagy, hogy ennie adj néki. Ha szomjazik, ne mondjad, hogy: „Reményiem, majd segít rajta valaki; én ugyan nem érzek ellenséges érzületet ezen férfiú iránt, de nem tudom magamnak azt a fáradtságot venni, hogy inni adjak néki. Az Úr parancsa szerint ő az a férfiú, akinek innia kell adnod. Eredj a te kutadhoz, töltsd meg korsódat és sietve adj innia, de ne szűken. Nemcsak megbocsátanod és elfelejtened kell, hanem meg van neked mondva az is, hogy annak a gonosz kedélynek sebére, a te áldástarló, bűnölő, szíves, cselekvő jóakaratodat tegyed. Adj áldást átok helyébe, csókot ütés helyébe, szívességet igazságtalanság helyébe. „Oh”, - mondod te, „ez már magas dolog, nem tudok oda emelkedni”. Isten képes arra, hogy erőt adjon hozzá. Azt mondod, hogy nehéz, de ha Krisztust, a te mesteredet elfogadod, akkor azt kell tenned, amit Ő mond neked és ahelyett, hogy attól visszarettenj, mert. ez a parancs a test és vérnek nehéznek látszik, fel kell kiáltanod: „Uram erősítsed hitemet és adj többet a te lelkedből!” Hetvenhétszer megbocsátani nem esnék nehezére Krisztusnak, mert egész életén át tette ezt, s neked sem fog nehezedre esni, ha ugyanazon indulat van benned, amely Krisztus Jézusban volt...
A gonosznak jóval való legyőzési módszerének az a haszna van, hogy megóvja az embert a gonosztól. Ha téged a gonosz megtámad és te ez ellen csak jóval küzdesz, akkor az téged meg nem sebezhet. Ha valaki megrágalmazott, de te soha szemrehányó szóval nem viszonzod azt, akkor ő nem ártott a te jellemednek. Az a piszok, amelyet ő reád dobott, nem érintett téged, mert nem dobtál abból vissza. Ha te, bár nagyon megsértve, mégis csendes és nyugodt maradsz, akkor az ő sértése nem érintett téged, a nyíl minden kár nélkül tovább repült. Amit a te ellenséged akar, ez éppen az, hogy ne szállj le az ő mérgéhez és dühéhez; de mindaddig, míg te a sok ingerlés dacára nyugodtan maradsz, meggyőzöd őt. Hidd el nekem, hogy szörnyen felizgatod ellenségedet, ha egészen nyugodtan maradsz, csalódást készítesz elő számára, hiszen mérges nyilát beléd nem lövellheti, mert te lőmentes öltözettel vagy felszerelve. Azon van, hogy ártson neked, de nem tud; nem sikerül neki az, hogy vétekbe ejtsen és így elhibázta céljait. Nem látod-e, hogy milyen csodálatos fegyverzet ez? Ha a jó Isten megőriz, úgy hogy gyűlölőd iránt nincs benned egyéb, mint jó kívánság és jó akarat, akkor igazán diadalmas vagy.
Mialatt az ilyen viselkedésed téged megóv, egyúttal az a legjobb támadó fegyver is. Ladd Vilmosnak mezei jószága volt Amerika egyik államában és az ő szomszédja Pulsifer nagyon sok bajt okozott neki, mert egy olyan nyája volt, mely sovány, hosszú csontú juhokból állott s ezek olyan elevenek voltak, mint a kopókutyák, melyek bármiféle kerítésen átugrottak. Ezek a juhok nagyon szerették a szép gabonaföldet, mely Laddé volt és állandóan ottan tartózkodtak. A panasz mitsem használt, mert Pulsifer láthatóan keveset törődött szomszédja kárával. Egyik reggelen ezt mondá Ladd embereihez: „Uszítsátok a kutyákat a juhokra és ha ez távol nem tartja azokat, akkor lőjjétek le.” Mialatt ezt mondotta, gondolá magában: „Ez nem megy”. Jobban tenném, ha békességes úton próbálnám meg. Ezért hát embereihez küldött és visszavette parancsát, azután átlovagolt szomszédjához, hogy a kártevő juhokról beszélgessen. „Jó reggelt,” - mondá ő, de nem kapott válasz; megismételte ezt, de nem nyert rá egyebet, mint valami morgás félét. „Szomszéd”, - mondá ő, - „jöttem, hogy eme juhok felől beszéljünk.” „Igen” - válaszolá Pulsifer, - „tudom, szép szomszéd maga, aki megmondja embereinek, hogy öljék meg juhaimat! Maga gazdag ember létére megölni akarja a szegény ember juhait!” Azután igen erős kifejezések következtek, de Ladd ezt válaszolá: „Szomszéd, én hibáztam és ezt én fájlalom. Ne gondoljon többé reá. De szomszéd, hiszen mi jól elhordozhatjuk egymást. Úgy látszik, táplálnom kell juhait, de az nem járja, hogy az egész gabonát leenni engedjük nekik. Azért jöttem hát át megmondani, hogy én mindnyáját a saját legelőmre akarom vinni és egész nyáron át ott tartani, ha pedig elvész közülük egy, az én juhaimból való legjobbik legyen a magáé.” Pulsifer zavarba jött és ezt dadogá azután: „Nos uram, komoly szándéka ez?” Mikor látta, hogy Ladd igazán így gondolkodott ajánlatára nézve, egy pillanatig csendben állott és azután mondá: „Soha se tegyenek ám többet kárt magának a juhok. Ha maga lövésről beszél, akkor én éppen úgy tudok lőni, mint maga, de ha maga olyan barátságos és szomszédhoz illő modorban beszél, akkor tudok én is barátságos lenni.” És a juhok soha többé nem mentek Laddnak mezejére. Ez az a mód, amellyel egy gonosz szellemet meg lehet ölni; ez az: a gonoszt jóval legyőzni. Ha az egyik elkezdte volna a lövöldözést és a másik elkezdte volna a perlekedést, akkor mind a ketten vesztettek és legyőzettettek volna; de mikor a sértett fél az ő egyedüli viszonzásában a barátságot nyilvánította meg, vége volt a harcnak. Emlékszem, hogy több. év előtt, (ezt csak megvilágításul hozom fel, nem pedig dicséretemre) egy bizonyos, igen jó ember nem helyeselte egyik eljárásomat, amelyet megtenni én kötelességemnek tartottam. Nagyon bosszús volt és hozzám jött, hogy gondolatait velem közölje. Végre ezt mondá: „Ha ön ezt megteszi, akkor én egy röpiratban le fogom önt leplezni.” Éppen jó hangulatban voltam és nem engedtem magamat felizgatni, sem pedig elhatározásomtól elvonni. Nyugodtan mondám neki: „Mit gondol, mennyibe fog az irat kerülni?” „Ó - válaszolá ő, - azt én nem tudom, de kerüljön akármibe is, meg fogom tenni.” Én felelém: „Jól van, ha úgy érzi, hogy meg kell ezt tennie, akkor fájna az nekem, ha adósságba verné magát, azért hát meg akarom fizetni a nyomdász számláját; bízom benne, hogy a dologról igazsághoz hű közleményt tesz közzé, én pedig semmiképpen sem szégyellem magamat, ha eljárásom Amennyire lehetséges, nyilvánosságra hozatik, valóságban pedig szeretem, ha ez megtörténik.” Azt mondá erre ő, hogy nem szívesen fogadna el tőlem pénzt. „Jól van” - gondolja tehát, hogy valami nyereség lesz az elárusításnál: legyen az az öné. Saját barátai kinyomhatják azt az ön számára, oda akarom adni a pénzt és a haszon legyen az öné.” Soha sem hallottam többé erről az írásról és ő még most is rendkívüli jó barátom, remélem pedig, hogy mindig is az marad. A nyugodt viselet rendesen az az út, mely az ellenséget zavarba hozza. Igazán, nincsen olyan fegyvere, amellyel megsebezhetne titeket. Ha ti nem mentek bele, hogy gyalázkodásért gyalázkodással feleljetek, ugyan mit tehet veletek? Majdnem úgy van, mint akkor, mikor egy bizonyos herceg egy békeszerető királynak hadat üzent, aki el volt határozva rá, hogy nem fog harcolni. A csapatok a városba lovagoltak és ennek kapuit nyitva találták, mint a rendes időkben. A gyermekek játszottak az utcán, a kovács műhelyében volt és a szatócsok boltjaikban; mire a katonák lovaikat feltartóztatva kérdék: „Hol van az ellenség? „Nem tudjuk, mi barátok vagyunk.” Ilyen körülmények között tehát mi más tenni való volt, mint haza lovagolni. Így van ez az életben, ha ti a gonoszt csak jóval viszonozzátok, akkor a rossznak nincsen tennivalója. Megtörtént már ez alatt, hogy gonosz emberek jó emberekké változtak és így a legjobb módon meggyőzettek azáltal, hogy látták, hogy a türelmes keresztyének a gonoszt jóval győzték meg ...
A gonosznak jóval való legyőzetése, Krisztus számára is nagy tiszteletet szerez. Semmi más olyasmit nem ismerek, amiből ez a vak világ oly sokat láthatna Krisztus magasztosságáról, mint ez. Mikor a vértanuk egyike rettenetes módon kínoztatott, a zsarnok, aki őt így gyötrette, ezt mondá néki: „S vajon mit tett te érted Krisztus, hogy te ezt elhordozod érette?” Amaz felelé: „Azt tette érettem, hogy én összes fájdalmaim között nem teszek egyebet, mint imádkozom érted.” Ah Úr Jézus, te győzni tanítottál minket, mert te győztél. A földnek harcmezején sok hatalmas név van, de a te neved nincsen ottan; van egy másik harc, keményebb és nemesebb és a hősök élén, kik abban részt vesznek, te állsz. Olvassátok testvéreim ezt a nevet, a saját vérével van írva „Názáreti Jézus, a megfeszíttetett, azok vezetője, akik a gonoszt jóval győzik le.” Ki akarja ezt mondani ti közületek: „Írjátok le az én nevemet az én Uram, a Bárány alá, mert ebben a harcban én részt venni és ezen a vonalon az ellenséget megverni akarnám. „Gondoljátok meg, hogy meg kell ezt tennetek, mert különben nem lehettek hozzá hasonlók, ha pedig nem vagytok hozzá hasonlók, akkor nincs bennetek az ő lelke, akiben pedig nincsen a Krisztus lelke, az nem az övé.”
Nem akarok azzal foglalkozni, hogy ez a szöveg mennyire vonatkoztatható más dolgokra is, mert nincsen ehhez idő, hanem zárni akarok, a mennyiben azt mondom: hogy amit mondani lehet ezen módszerről, tudniillik, a gonoszt jóval legyőzni, mindaz előnyös. Oly nemes, olyan nagyon illő ahhoz, akit Isten felemelt gyermekévé, hogy én azt minden megszentelt érzületű embernek ajánlom. A keresztyén ember Istennek legnemesebb műve, a keresztyénnek pedig egyik legnemesebb jellemvonása az, hogy Ő kész megbocsátani és örömest igyekszik a gonoszt jóval megjutalmazni. Hadrián császár, mielőtt trónra lépett volna, nagyon megsértetett. Mikor a császári bíbort felvette, találkozott azzal a férfiúval, aki gonoszul bánt vele. Ez a vétkes ember érezte természetesen az ő ellenségének hatalmát. Tudta, hogy a császárnak csak egy kívánságába kerül és az ő élete veszve van. Hadrian kikiáltott: „Jöjj közelebb. Semmit sem kell félned, én császár vagyok.” Érezte-e ez a pogány, hogy az ő méltósága feljebb emeli őt a bosszú kicsinyességén? Akkor testvéreim azok, akiket Krisztus Istennél királyokká tett, vessék meg a gonosznak gonosszal való megtorlását. Mondjátok: „Én keresztyén vagyok és az én bosszúvágyam elmúlt. Mit tehetek szolgálatodra? Előbb egészen a halálig harcoltam ellened, de most magam is meghaltam és újonnan születtem, s miután új életet kezdtem meg, íme Krisztus mindent megújított. Az én ellenségeskedéseim az ő sírüregébe vannak temetve, az én bosszúvágyam elveszett a mélységben, ahová bűneimet vetette és íme most, mint a Krisztus Jézusban való új embernek élete; a szeretet legyen, mert Ő mondotta: „Szeressétek ellenségeiteket, áldjátok azokat, akik titeket átkoznak, jót tegyetek azokkal, akik titeket gyűlölnek és imádkozzatok azokért, akik titeket háborgatnak és kergetnek titeket, hogy legyetek a ti mennyei Atyátoknak fiai, aki az ő napját feltámasztja mind a gonoszokra, mind a jókra.”
Jót a gonoszért, az evangyélium szellemével teljesen megegyező dolog. Nem mentettünk-e meg, mert az Úr nékünk jót adott a gonosz helyébe? A törvény szelleme ez: „Szemet szemért, fogat fogért,” de az evangyélium szelleme ez: ingyen bocsátok meg néktek; a ti sok vétkeitek és gonosz cselekedeteitek mind eltörülvék a Krisztusért, azért legyetek irgalmasok másokhoz.” A kibékülés az evangyélium egyik, a gonoszért való jó cselekedet pedig a másik gyümölcse. Ne legyen-e minden egyes keresztyénnek szelleme a legyőzhetetlen szeretetnek szelleme? Hiszen a legyőzhetetlen szeretet által mentetett meg.
És kedveseim, a megbocsátásnak eme lelke az Istennek lelke s aki, azt bírja, hasonlít
Istenhez. Ha te a legmagasabb fokra akarsz hágni, akkor emelkedjél olyan lénnyé, aki ha megsértethetik is, mégis megbocsátani tud… Emelkedjetek az üres igazságosságon felül a szeretetnek isteni légkörébe. De akár szeretnek az emberek titeket, akár nem, az csekélység; meggyőzitek-e őket vagy nem, az is csekélység, hogy azonban a gonoszt meggyőzitek, hogy a bűn felett győztök, hogy majd egykor a ti Uratoktól azt halljátok: „Te jámbor és hű szolga” - és, hogy a ti természetetekben Istenhez hasonlóvá lesztek, - ez a legfontosabb számotokra, mert ez a menny. A menny ott van, ahol a saját Én trónfosztott lesz, ahol az ember megtisztul minden haragtól, megszabadul minden gőgtől. Mennyország az Istennel való hasonlatosság. Óh bár ilyenekké készíttetnénk, a mi Üdvözítőnk Jézus Krisztus által, az Ő Szentlelkének munkájával! Ámen!