Ezen fejezetnek olvasásánál azon nagy és drágalátos ígéreteket vettük tudomásul, amelyeket Isten a kedvezményes Izráelnek adott. Ezen versben kijelenti Isten, hogy habár az ígéretek megadattak és Ő kész azokat teljesíteni, azt addig mégsem teszi, míg az Ő népe e végett Őt nem kéri. Ima lelket akart nékik adni, amely lélek által komolyan áldás után kiáltanak, és ha az élő Istenhez hangosan kiáltottak volna, akkor Ő lakhelyéből, a mennyből válaszolt volna. A szó, amely itt használtatik, hogy az imának eszméjét kifejezze, igen jelentőségteljes. „Kérni hagyom magamat Izrael házától.” Az ima tehát egy kérdés, egy utókérdés. Senki jól nem imádkozhat, ha az imát nem ebben a világításban fogja fel. Először azt mondom: Mi az ígéret? Felnyitom bibliámat és azon vagyok, hogy az ígéreteket megtaláljam, miáltal az, amit én kikérni óhajtok, nékem olyannak mutattatik meg, amit Isten hajlandó megadni.
Miután pedig azokat (az ígéreteket) megtaláltam, veszem ezeket az ígéreteket és meghajtott térdeimen kérdem Isten vajon be akarja-e teljesíteni saját ígéreteit? Az ő saját szövetségi szavát hozom eléje és azt mondom neki: „Oh, Uram, nem akarod- e azt beteljesíteni? És nem akarod-e azt most beteljesíteni?” Úgy, hogy itten az ima ismét egy kérdés.
Az ima után figyelembe veszem a választ. Azt várom, hogy meghallgattassam, és ha nem adatik nékem válasz, akkor újra imádkozom és az én ismétlő imáim ismét új kérdések. Várom, hogy az áldás jő, megyek és kérdezem, vajon annak megérkezéséről való hír itt van-e. Kérdezem és így beszélek: „Akarsz-e nékem felelni, oh, Uram? Akarod-e ígéreteidet megtartani? Avagy be akarod-e zárni füledet, mert rosszul értem saját szükségleteimet és a te ígéreteidet tévesen fogom fel?”
Testvérek, nékünk utókérdéseket kell tartanunk az imában, úgy kell először tekintenünk az imát, mint az ígéret utáni kérdést és azután ezen ígéret ereje alapján, mint a teljesítés iránti kérdést. Ajándékot várunk egy barátunktól, először a levelet vettük, mely minket arról értesít, hogy az ajándék útban van.
Kérdezzük, hogy mi az ajándék, ezt tesszük az által, hogy levelet elolvassuk, és azután, ha az ajándék nem érkezik meg, arra helyre megyünk, ahol a csomagot leadni kellett volna és kérdezünk vagy tudakozódunk utána. Mi az ígéret folytán kérdezősködtünk azután megyünk, és újból kérdezősködünk, mígnem a választ megkaptuk, hogy íme, a megígért adomány megérkezett és a miénk. Így van ez az imával. Mi az ígéreteket az után kérdeződéssel kapjuk meg, és annak teljesítését az által érjük el, hogy ismételten Istennél kérdést teszünk.
Ma tehát Isten segítségével beszélni próbálok először az imáról, mint az áldás előfutárjáról, azután megmutatni próbálom azt, hogy miért tétetett ez így az áldásnak előfutárjává Istentől, ezek után pedig egy intelemmel fogok végezni, oly komolyan, amint csak azt tehetem, amennyiben intelek titeket, hogy imádkozzatok, ha áldásokat akartok nyerni.
Az ima az áldásoknak előfutárfa. Sokan megvetik az imát, megvetik azt, mert nem értik. Aki az ima szent művészetét gyakorolja tudja, annyi sokat képes általa elérni, hogy már ennek hasznos voltáért is a legnagyobb tisztelettel beszél róla.
Az ima, amint mi ezt állítjuk, minden áldásnak előjátéka. Arra kérünk, hogy a szent történethez visszatérjetek és akkor azt találjátok hogy soha sem jött nagy áldás a világba, mielőtt ima által az előre nem hirdettetett volna. Az ígéret magában jön anélkül, hogy valami érdem megelőzné, de az ígért áldás mindig az ő előfutárát, az imát követi. Észre fogjátok venni, hogy minden csoda, melyet Isten a régi időbe mívelt, először az ő híveinek buzgó imái által kéretett ki. Nem régen láttuk, hogyan vettetett be a Fáraó a Veres tenger mélységébe és minden serege tönkretétetett, mint a kövek. Vajon ezen az Úr gőgös ellenségei feletti hírneves győzelmet ima előzte meg? Nyissátok fel Mózes 2-ik könyvét és olvasni fogjátok: „És fohászkodnak vala az Izrael fiai a nagy szolgálat miatt és kiáltnak vala. A szolgálat miatt való kiáltásuk pedig felméne Isten eleibe.” (2Móz.2,23)
S nem veszítek-e észre, hogy éppen, mihelyst a tenger kétrészre osztja és az Isten népe számára kebelében egy széles utat készített volna, Mózes az Úrhoz fohászkodott és buzgón hozzá kiáltott, úgy hogy Jehova ekként szólt: „Mit kiáltasz én hozzám?”
Néhány vasárnap előtt, mikor azon esőről prédikáltunk, mely Illyés napjaiban az égből jöve, Juda tartományát ‒ amint emlékezhettek ‒, úgy ecseteltük, mint egy száraz pusztát, egy nagy tömeg port, minden növényzet nélkül. Három esztendő óta nem esett az eső. A legelők elszáradtak, a patakok folyása megszűnt, a nép arcában szegénység és nyomorúság meredezett. Egy bizonyos időben azonban mozgás hallatszott, mintha esni akarna és folyások ömöltek az égből, melyek a földet vidám árral özönlötték el. Kérdezzetek engem, hogy vajon az ima volt-e ennek előjátéka. S én Kármel csúcsára mutatok. Nézzetek ottan egy embert, aki Isten előtt térdel és kiált: „Óh Istenem, küldjed az esőt!” ‒ látjátok az ő hitének felséges voltát? Hétszer küldötte el szolgáját, hogy nézze meg a felhőket, mert hitte, hogy azok, mint az imáira megadandó válaszok el fognak jönni. Jegyezzétek meg magatoknak, hogy az áldást hozó esőfolyamok Illyés hitére és imájára érkeztek meg. Akárhol is találtok áldásról való beszédet a Bibliában, az imát is meg fogjátok találni, mely azt megelőzte. A mi Urunk Jézus Krisztus volt a legnagyobb áldás, melyet az embereknek elnyerniök kellett. Ő volt Istennek legjobb adománya a szenvedő világ számára.
S vajon Krisztus eljövetelét ima előzte-e meg? Voltak-e imádkozások, melyek az Úr eljövetelét megelőzték, mielőtt ő templomában hegjelent? Oh, igen, a szenteknek imái sok századon át követték egymást. Ábrahám látta az Ő napját, s mikor meghalt, Izsák lépett helyére, mikor elaludt, Jákob és az ősatyák még mindig imádkoztak, sőt még Krisztus napjaiban is folytonosan imádkoztak végette. Anna, a próféta asszony és Simeon vártak Krisztus eljövetelére, s nap-nap mellett fohászkodtak Istenhez, hogy mihamar jelennék meg az Úr templomában.
Igen, s jegyezzétek meg, hogy a miként ez akkor volt, úgy kell annak a nagy dolgokra vonatkozólag lenni, melyek az ígéret teljesítésére nézve meg fognak történni. Én azt hiszem, hogy egy napon az Úr Jézus az égnek felhőiben el fog jönni.
Az én legszilárdabb hitem ez, mely közös mindazokkal, akik a Szentírást helyesen olvassák, hogy az a nap közeleg, amikor Ő másodszor fog megjelenni a földön, s amikor Ő korlátlan hatalommal a földgömb minden lakott része felett uralkodni fog, amikor a királyok leborulnak előtte és a fejedelemnők az Ő templomának szoptatós dajkái lesznek... De mikor fog ez az idő eljönni?
Megismerjük jövetelét az előhírnökökről, ha az ima hangosabb és erősebb lesz, ha a fohász általánosabb és szünet nélkülibb lesz, mert miként a fákról megismerjük, hogy a tavasz közel van, ha az első zöld levelek kirügyeztek, úgy felemeljük szemeinket akkor, ha az ima szívbelibb és buzgóbb lesz, mert a megváltás napja közeleg. A gazdag áldásoknak előfutárjai a buzgó imák és az áldások, melyekre várnunk lehet, mindig a mi imáinkkal állanak viszonyban.
Így volt ez az új időben az Úr gyülekezetében. Bármikor is imára ébresztetett, az ő segítségére jelent meg az Úr. Jeruzsálem, ha te felkeltél a porból, akkor az Úr kivonta hüvelyéből kardját. Ha leeresztetted kezeidet és térdeidet meggyengítetted, akkor Isten elszélesztetni engedett ellenségeidtől, terméketlenné lettél és gyermekeid megfojtattak, de megtanultál kiáltani, ha elkezdtél imádkozni, akkor Isten a te üdvösségednek örömét ismét megadta, vidámmá tette szívedet és megsokasította gyermekeidet.
Az Úr gyülekezetének története egész a jelenkorig a hullámoknak sorozata, egymásra következő apály és dagály. A vallásos jólétnek erős hulláma vonult keresztül a bűn homokján, azután visszaesett és erkölcstelenség kezdett uralkodni. Olvassátok az angol történetet, hiszen itt egészen úgy volt. Jól ment-e hatodik Edvard (király) idejében az igazaknak? A vérengző Mária (királynő) idejében ismét kínoztatniok kellett. Általános lett-e az erkölcsi tisztaság az országban, mikor a dicső Cromwell uralkodott és diadalmaskodtak a szentek? Második Károlynak kihágásai és istentelenségei pedig a fekete visszavonuló hullámok valának.
Erre mindenfelé ömlött Whitfield és Wesley által nagy, hatalmas vallásos feléledés az országra, mely, mint egy folyam mindent elsodort maga előtt.
Azután megint visszavonult, s eljöttek a napok, amelyekben Payne Tamás és más férfiak hitetlenteljes és istentelen munkáikat vitték véghez. Ismét jött egy hatalmas lökés és Isten megdicsőítette magát. És egészen a jelenkorig ismét apály volt jelen.
A vallás, habár divatjában sokkal nagyobb, mint egykor volt, elevenségéből és hatalmából sokat veszített, a régi prédikátorok buzgalmából és komolyságából sok eltűnt és a dagály visszavonult. De ‒ Istennek legyen dics ‒ a dagály ideje vissza fog térni. Isten az Ő egyházát még egyszer fölserkentette. Mi láttuk napjainkban azt, amit atyáink soha nem reméltek látni, láttuk, hogy egy gyülekezetnek nagy emberei, kik buzgalmukról nem ismeretesek, végre előléptek. Isten legyen ő velük és az ő fellépésükkel! Előléptek, hogy hirdessék a népnek Krisztus kikutathatatlan gazdagságát.
Remélem, hogy a vallás egy másik nagy dagálya fog felettünk átözönleni. Megmondjam-e néktek, mit tartok én a hold felől, mely ezeket a dagályokat befolyásolja? Kedveseim, amiként a hold befolyásolja az apályt és dagályt, úgy befolyásolja az ima, (mely a mennyei napfénynek visszatükrözője és Istennek holdja a látható égen) az istenies életnek apályát és dagályát. Mert ha a mi imáink olyanokká válnak, mint a félhold és a nappal összeköttetésben nem állunk, akkor az istenies életnek apálya van jelen, de ha a teljes holdkorong világit a földre és Isten az ő népe imáit öröm és vidámság-teljesekké teszi, akkor a kegyelem tengere visszatér erejébe.
A gyülekezet imájának arányában kell a jelenvaló eredménynek lennie, habár az ő végeredménye minden veszélyen kívül áll. De közelebb jövök a saját házamhoz: ez az igazság, drága szeretteim az Úrban, igazság, amennyiben a ti saját személyes tapasztalataitok jön figyelembe. Isten adott néktek némely javakat, melyek nem kérettek ki, de mindig buzgó ima volt a csalhatatlan előhírnöke számotokra a nagy
áldásoknak.
Amikor a kereszten ontott vér által legelőször békét találtatok, azt megelőzőleg már ti sokat imádkoztatok, Istent buzgón kértétek, hogy vegye el kétségeskedésteiteket és szabadítson meg ínségtekből. A megkegyelmezésben való bizonyosságtok volt a ti imátok eredménye. És ha valamely időben nagy és elragadó örömötök volt, akkor azt úgy kell vennetek, mint a ti imátoknak meghallgatását. Ha a ti nehéz ínségtekből való megszabadulásnak részesei lettetek és a nagy veszélyekben hatalmas segítséget nyertetek, akkor képesek valátok mondani: „Miután kerestem az Urat, megfelele nékem és megszabadíta engemet minden rettegéseimből.” Mi mondjuk: Az ima a te esetedben úgy, mint a gyülekezetében általánosan az áldás előhírnöke.
De íme, némelyek ezt fogják nékem mondani: „Mi módon gondolod te, hogy az ima hatást gyakorol az áldásra? Isten, a Szentlélek kíséri az imát az áldás előtt, de mi módon vannak azok egybekötve?” Én pedig válaszolok: „Az ima különféle értelemben előzi meg az áldást.”
Úgy megy előre, mint annak árnyéka. Ha az isteni irgalmasságnak napfénye a mi szükségleteink felett feljő, akkor az imának árnyékát messzire veti a síkságra, vagy pedig, hogy más hasonlatot használjak, ha Isten az áldásoknak halmát feltölti, úgy a maga világit mögötte és a mi lelkünkre az imának árnyékát veti, annyira, hogy mi bizonyosak lehetünk, hogy a mi imáink az irgalmasságnak árnyékai. Az ima az angyalok szárnyainak csattogása, akik útban vannak, hogy a mennynek javait hozzák. Hallottátok-e valamikor az imát szíveitekben? Látni fogjátok az angyalt házatokban.
Ha a szekerek, amelyek nékünk áldásokat hoznak, zörögnek, akkor azoknak kerekei az imától hangzanak. Mi az imát saját lelkünkben halljuk és ez az előjövő áldások jelei.
Amint a felhő hirdeti előbb az esőt, úgy hirdeti az ima az áldást. Miként a zöld takarmány kezdete az aratásnak, úgy az ima jövendölésé az áldásnak, mely indulóban van.
Továbbá pedig az ima úgy megyen az irgalmasság előtt, mint annak helyettese. Ha a király indulóban van, hogy népét beutazza, akkor gyakran maga előtt küld egy embert, aki a trombitát fújja. Ha az emberek látják Őt, úgy tudják, hogy a király jő, miután a trombita fúvó ‒ az előfutár ‒ itt van.
De talán még jelentősebb személyiség van előtte, aki mondja: „A királytól küldettem ide, hogy előkészítsem fogadtatását és ma mindent elfogadok, amit a királynak küldeni valótok van, mert én az ő képviselője vagyok.” Így az ima is az áldás képviselője, mielőtt az áldás jönne. Az ima jön és ha én azt látom, mondom: „Te vagy ima az áldás alkirálya. Ha az áldás a király, akkor te vagy az alkirály.
Ismerlek és úgy tekintelek, mint az áldásnak ‒ melyet nyernem kell ‒ képviselőjét.”
De azt is gondolom, hogy az ima rendszerint az áldást megelőzi, mint a működésnek oka. Némely emberek, ha valamit elnyernek, azt mondják, hogy azért kapták, mert imádkoztak végette. De ha vannak emberek, akik nem szellemi érzelműek és nem bírnak semmi hittel, akkor tudják meg ezek, hogy bármit is nyertek el, abban nem az ima meghallgatása folytán van részük, mert tudjuk, hogy Isten a bűnösüket nem hallgatja és hogy „az istentelenek áldozatja Isten előtt utálatos.” „Jól van ‒ mondja az egyik ‒, a múltkor kértem Istent valamiért. Tudom, hogy nem vagyok keresztyéni ember, de mégis megkaptam azt. Nem gondoljátok, hogy én ezt ima által nyertem el?” Nem, éppen úgy nem, mint ahogy hozzá nem járulhatok azon öregember következtetéséhez, aki állította, hogy a goodvini homokbuckákat a tenterdi torony építése okozta, mert az előtt nem voltak ottan a homokbuckák és a tenger addig nem jött odáig, míg a torony fel nem épült ezért a torony okozta a dagályt.
Nos, hát a ti imátoknak csak éppen annyi összeköttetése van a néktek jutott jóval, mint a tengernek a toronnyal. Keresztyén embereknél egészen más az eset. Gyakran ima által tényleg lehozatik az áldás a mennyből. Valaki közbeveti: „Hiszem, hogy az imának nagy befolyása van az imádkozókra, de nem hiszem, hogy az isteni lényre volna hatása.”
Nos, kedvesem, nem próbállak meggyőzödtetni, mert ha te a tanúknak nem hiszesz, melyeket előhozok, akkor éppen olyan haszontalan dolog lesz azt megkísérelni, mint ha én egyszerű következtetésekkel valami történelmi tényről akarnálak meggyőzni. Én ebből a gyülekezetből nem egy vagy húsz, hanem sok száz eszes, értelmes embert felszólíthatnék, akik közül minden egyes egész határozottan kijelentené, hogy életében százszorta tapasztalta a szükségből való komoly megszabadítását vagy a szerencsétlenségben való segítséget és hogy az imáira való válaszokat olyan csodálatos módon megnyerte, hogy azokon éppen olyan kevésbé kételkedhetik, miszerint azok tényleg kiáltásaira érkezett feleletek voltak, mint amilyen kevésbé kételkedhetni tudna Isten létén. Biztos benne, hogy Isten meghallgatta őt, egészen biztos benne. Az ima meghallgattatása feletti tanúságok oly számtalanok, hogy az, aki ezeket elveti, a jó tanúságokkal dacol.
Nem vagyunk mindnyájan vakbuzgók, néhányan közülünk elég hidegvérűek, nem vagyunk mindnyájan rajongók, nem vagyunk mindnyájan egészen vadak, a mi jámborságunkban, némelyek közülünk más dolgokban ‒ a mi véleményünk szerint ‒ meglehetősen az emberi értelem szerint járnak el.
De abban mindnyájan egyetértünk, hogy imáink meg voltak hallgattatva és a mi imáinkról sok történetet tudnánk elbeszélni, melyek még üdén vannak emlékezetünkben, amikor Istenhez kiáltottunk és Ő meghallgatott minket.
De az, aki mondja, hogy ő nem hiszi, hogy Isten az imákat meghallgatja, az oda mutat, miszerint Isten ezt megteszi. Nincs több tekintélye előttem az ő kétségbevonásának, mint azon ember véleményének, aki Isten létében kételkedik. Az ember nem kételkedik rajta, hanem kénytelen saját lelkiismeretét megfojtani, mielőtt kimerné mondani, hogy ezt teszi. Nagyon sok tiszteletben részesítjük őt, ha vele érvelünk. Akartok ti egy hazuggal érvelni? Ő a hazugság mellett szólal fel, habár tudja, hogy a dolog hazugság. Le akartok-e hozzá ereszkedni, vele érvelni és bebizonyítani, hogy ő igaztalan! Az ilyen ember képtelen értelmesen ítélni. Ő azon személyeken kívül áll, kikkel, mint tiszteletre méltókkal eljárni kellene.
Ha egy ember Isten létét elveti, akkor ő ezt saját maga lelkiismerete ellen teszi, s ha ő elég rossz saját lelkiismeretét így elfojtani, hogy ezt hiszi vagy állítja, hogy hiszi, akkor mi lealacsonyításnak tartjuk az olyan könnyelmű jellemmel való érvelést. Őt komolyan inteni kell, mert az ilyen előtörő hazugok elvetik az értelmes alapokat. De te ember tudod azt, hogy Isten meghallgatja az imát, mert ha te ezt nem tudod, mindenesetre bolondnak kell lenned.
Bolond vagy, ha ezt nem hiszed, még pedig gonosz bolond vagy, ha magad is imádkozol, habár nem hiszed, hogy meghallgat téged. „De én nem imádkozom.” Nem imádkozol? Hát nem hallottam-e ápolónődet valamit megsúgni, mikor beteg voltál? Ő azt mondotta, hogy csodálatteljes szent ember lennél, ha házad volna. Te nem imádkozol!
Nem, de ha az üzletben nem egészen jól mennek az ügyek, akkor azt kívánod Istentől, hogy azok jobban menjenek és ezen közben kiáltasz hozzá az imának egyik olyan módja szerint, amelyet Ő el nem fogadhat, de ami elég megmutatni azt, hogy az emberben egy ösztön van, mely őt imádkozni tanítja. Én azt hiszem, hogy amiképpen a madarak minden kitanítás nélkül építik fészkeiket, akképpen használják az emberek az ima alakját (nem a lelki imát értem). Azt mondom, az emberek ösztönszerűleg imádkoznak. Van valami az emberben, ami őt imádkozó állattá teszi.
Nem képes másképpen tenni, kényszerítve van reá. Önmaga felett nevet, ha a szárazföldön van, de imádkozik, ha a tengeren és viharban találja magát, gúnyolódik az imán, ha egészséges, de ha beteg olyan gyorsan imádkozik, mint egy ember. Ő nem fog imádkozni, ha gazdag, de ha szegény, akkor imádkozik. Tudja, hogy Isten meghallgatja az imát és hogy az embereknek imádkozniuk kell. Nem lehet vele vitatkozni.
Ha ő saját lelkiismeretét legyőzni próbálja, akkor képtelen az értelmes meggyőződtetésre. Ő az erkölcsiség határán túl van, s azért ne kíséreljük meg, hogy értelmes alapon befolyásoljuk.
Más eszközöket használhatunk és remélhetünk használni irányában, de semmi olyanokat, mellyel ő néki tiszteletet tennénk az által, hogy szabad néki válaszolnunk. Oh, Istennek szentjei, akármit is elhagytok, azt az igazságot, hogy Isten az imákat meghallgatja, nem szabad elhagynotok, mert ha ma nem hiszitek azt, akkor holnap mégis hinnetek kell. Ti arról valami szenvedés által olyan új bizonyságot nyertek, mely fejeitek felett vonulna el és ti kénytelen volnátok érezni, ha nem volnátok kénytelenek mondani: „Valóban, Isten hallja és meghallgatja az imát!”
Az ima tehát az irgalmasság előhírnöke, mert nagyon gyakran az áldás okozója, azaz részbeni oka annak. Istennek irgalma az első nagy ok és az ima gyakran a második eszköz, amely által az áldás lehozatik.
De íme, másodszor megmutatom néktek, miért teszi Isten az imát az irgalmasság előfutárjává vagy előhírnökévé?
Azt hiszem először azért, mert Isten akarja, hogy az embernek a Vele való összeköttetéshez alapja legyen. Isten mondja: „Az én teremtményeim félni fognak tőlem, az én népem maga is kevésbé fog engem keresni, futni fognak tőlem a helyett, hogy hozzám jönnének. Mit tegyek? Szándékom van őket megáldani. Vajon ajtaik elé tegyem-e az áldásokat úgy, hogy ha azokat reggel kinyitják, akkor ugyanazokat kérés és keresés nélkül megtalálják?” „Igen” ‒ mondja Isten – sok adománnyal így akarok tenni, sokat, amire szükségük van, adni akarok nékik anélkül, hogy azt keresnék, de, hogy egészen el ne felejtsenek engem, ezért némely javakat nem akarok ajtaik elé tenni, hanem azt akarom, hogy házamba jöjjenek azok elvitelére.” „Szeretem, ha gyermekeim keresnek engem ‒ mondja a mennyei Atya – szeretem őket házamban látni, hangjaikat hallani és arcukat látni nekem gyönyörűség. Nem jönnek hozzám, ha mindent megadok nékik, amire szükségük van és azt némelykor elvonom tőlük és akkor azután jönnek majd, s kérnek, nékem pedig kedvem fog telleni látni őket és nékik nyereségük lesz velem közösségbe lépni.”
Úgy van ez, mintha egy atya a fiához, ki egészen tőle függ, szólna: „Én azonnal adhatnék neked vagyont úgy, hogy soha többé hozzám jönnöd nem kellene, de, fiam, örvendek és gyönyöröm van abban, ha szükségleteid felett gondoskodhatom. Szeretem azt tudni, mire van néked szükséged, hogy sokszor adhassak neked és olyan gyakran arcodat lássam. Azért csak egy időre adok néked eleget és ha többet kívánsz, hozzám kell jönnöd. Oh, fiam, azért teszem ezt, mert gyakran kívánlak látni és gyakran legyen alkalmam megmutatni néked, milyen nagyon szeretlek én téged.” Így szól Isten az Ő gyermekeihez: „Nem mindent adok néktek egyszerre, mindent megadok néktek az Ígéretben, de ha egyes dolgokban akarjátok azt, akkor kell jönnötök, engem kérnetek és akkor lássátok orcámat, hogy legyen alapotok az
én lábaimnál lenni gyakorta.”
De más alap is van. Isten az imát a jótétemény előhírnökévé akarta tenni, mert az ima gyakran magát a jótéteményt adja. Telve vagy félelemmel és fájdalommal, vigaszra van szükséged? Isten mondja: imádkozzál és megnyered. Ennek alapja az, hogy maga az ima is valami vigasztaló. Mindnyájan tudjuk, hogy ha valami nehézség van szívünkön, gyakran megkönnyebbülhetünk, ha azt egy barátunkkal közöljük. Vannak fájdalmak, melyekről másoknak nem szólhatunk, mert talán sokan velünk együtt érezni nem tudnának. Ez okból adott nékünk Isten az imában egy csatornát, a melybe a fájdalom belefolyhat. „Jövel ‒ mondja Ő ‒ a te fájdalmaid itten szellőztethetők. Jövel, öntsd ki azokat az én fülemnél, üresítsd ki szívedet előttem és nem fog megrepedni.
Ha sírnod kell, jövel és sírj az én kegyelmi székem előtt. Ha kiáltanod kell, jövel és kiálts az imakamarácskában, s én meghallgatni akartak téged.”
Mily gyakran megkíséreltük pedig ezt, te és én! Térdeinken feküdtünk a gondtól elhalmozva és azután ezen szavakkal keltünk fel: „No, mindennek ellene állhatok.”
,,Ha én Megváltómat bírom,
Oh, ha ő egész enyém;
Ha amíg megnyílik sírom, Őt el nem felejtem én. Akkor mit sem tudok kínról,
Csak örömről, boldogságról.