Spurgeon, Charles

Ha a lélek egészen ki van békitve Istennel és örvend benne, akkor örül az Ő összes sajátságainak. Először talán kizárólag az Ő szereteténél és kegyelménél időzik, de később azután odajön, hogy az ő szigorúbb tulajdonságainak örül, és különös gyönyörüsége, van az Ő szentségében és hatalmában. A krisztusi ismeretben való előhaladásnak jele az, ha a mi tulajdonságokat megkülönböztetni kezdjük és ezek mindegyikének örvendünk. Az elmélkedésnek és gondolkodásnak jele az, ha az isteni dolgokat megkülönböztetni képesek vagyunk és az Ő mindegyik tökélyéről a dicséretnek egy zsoltárát tudjuk adni, de a magasságos Atyához való növekvő bizodalomnak is jele az, ha az Ő imádásra méltó lényét kezdjük szemlélet alá venni és azután annyira örvendünk mind a felett, ami Ő, hogy tulajdonságait egyenkint elővehetjük és Őt minden egyesért dicsérni, dicsőiteni és magasztalni tudjuk. A zsidó törvény alatt a legegyszerűbb alaku áldozatok voltak, ugymint a gerlicék és fiatal galambok előhozatala, melyek csak kettéhasittattak és az oltáron megégettettek, de azután voltak más, határozottabb szabályok azon áldozatokra vonatkozólag, melyek a nyájból vétettek. Ezek oda osztattak, ahová tartoztak és azoknak részei helyeikre tétettek, a fej, a zsir, a belek, a comb stb. mindegy azt jelezve, hogy habár némely hivők az engesztelő áldozatot csak mindegy teljeset és felületesen ismerik, vannak mégis mások, kik jobban vannak ebbe beoktatva, mélyebben tekinthetnek az isteni titokba és láthatják a különböző formákat, melyeket a nagy igazság elfogad? Mi meg vagyunk mentve, ha az Urat szívünkből különösen szeretjük, de azt akarnám kedveseim, hogy ismernétek az Ő tiszta fényének különféle sugarai összességet, látnátok az ő koronájának sok dicsőségét és mindenek felett örülhessetek az ő tökéletességének.
Az én mai reggeli leckém Istennek hatalma, ami imádásunknak tárgya. Itten, kedves testvéreim, széles gondolati mezőnk van, mert Istennek hatalma az összes egyéb tulajdonságaival összeköttetésben van kijelentve. Ez az ő minden művének oka, alapja és hajtóereje, mely által az ő országa fentartatik és Ő maga kijelentetik. Az Ő hatalma olyan világosan látható a teremtettségben! Oh, Uram valóban hatalmas karod van itten. Mi önmagunknak ártunk és tiszteletlenséggel illetjük Teremtőnket, ha az Ő művei előtt elvonulunk úgy, mintha azok a lelki indulatu emberek figyelmére méltók nem volnának. Viszás dolog az tőlünk, ha megfeledkezünk ezen intésről: „Amit Isten megtisztított, te ne nevezd azt tisztátalannak.” A zsoltáríró Istennek alkotó hatalmáról énekel az előfekvő Zsolt.12,13. versében: „Tiéd az egek, tiéd a föld is, e világot minden bennevalóval te fundáltad. Az északot és a délt te teremtetted, a Tábor és Hermon a te nevedről énekelnek.” Dávid a kinyilatkoztatást és a természetet nem választotta el egymástól. Ő szerette az alkotást és vágyódott utána nappal és éjjel, de egyidejüleg dicsérte az alkotás művében Istennek kezeit. A 8-ik zsoltárban az eget veszi szemlélete alá és ezen szavakra fakad: „Mi Urunk Istenünk, mely igen csodálatos a te neved az egész földön.” A 104-ik zsoltárban zenét talál a hegyekben, kutakban, a madarakban, fenyőfákban és örül, hogy az Úr dicsérete örökkétartó és hogy az Úr gyönyörködik az Ő munkáiban.
Az Úr Jóbot és barátait hatalmára figyelmezteti, amely a teremtettségben látható
és valóban ezen tulajdonságának kijelentése volt az, ami Jób barátait hallgatásra bírta, és magát a patriarkát is ezen felkiáltáshoz hozta: „Íme, én, mely hitvány elvettetett vagyok, mit felelhetnék néked?” (Jób 39,37) Ne hagyjuk azt tekintet nélkül, aminek oly üdvös befolyása volt másokra. Sajnálatra méltó az, ha az emberek olyan lelki emberekké válnak, akiknek egyáltalában nincs szemük az Úr hatalmának szemléletére a folyókban és hegyekben, a tengerekben és viharokban, mert mindezeket Isten teremtette és mintegy tükörben látható ezekben.
Figyeljük meg először Istennek erőteljes hatalmát az ő kegyelmében, amint az ami tapasztalatunkban megnyilatkozik. Másodszor pedig az isteni hatalmat, amint az Krisztus Jézusban kifejlődik és harmadszor próbáljunk ezen hatalom felől gondolkodni és mérlegelni azt, hogy tényleg hogyan kellene annak elismertetni.
Istennek hatalmas karja, amint az a mi tapasztalatunkban nyilatkozik.
Először, kedveseim, gondoljatok az isteni hosszútűrésre. A kegyelem minő hatalmas karjának kellett lennie annak, mely Istennek haragját visszatartotta mialatt mi a lázadás és megtéretlenség állapotában voltunk, Hogy a haragvó tengert kormányozza Isten, semminek sem látszik nékem azon hatalommal összehasonlítva, melyet Isten önmaga felett gyakorol, amidőn az istentelen emberek sértegetéseit, Krisztusnak általok való elvettetését és gyakran az ő káromló beszédüket és tisztátalan tetteiket eltűri. Oh, bűnös, amikor magas kézzel és kinyujtott karral vétkezel, nem csodák-csodája-e, hogy le nem ver téged Isten, és gyalázatosságodnak véget nem vet? Ő mondja: „Megszabadítom magam az én ellenem támadóimtól.” Nem csoda-e, hogy magát meg nem szabaditotta tőled és egy csapással el nem vet téged? Te tudod, hogy szokott lenni némely embereknél. Egy szó és egy ütés, de nem úgy volt Istennél. Sokáig várt ő és vár mostan is, egész napon át kiterjeszti kezeit egy fellegnek, mely nem enged magának beszélni, hanem ellentmond. Micsoda hatalom az, mely az ő hatalmát visszatartja? Istennek hatalma az ő mindenhatósága felett úgy, hogy nem hagyja azonnal lángolni haragját, az istenteleneket nem emészti meg mindjárt és nem engedi, hogy az igazság kardja bűneinek közepette érje a bűnöst. Oh, Isten, legyen tisztelet a te kegyességednek és hosszútűrésednek, mert a te erőteljes, önmagát korlátozó hatalmadat látjuk abban.
De akkor ismertük meg legelőbb Istennek hatalmát, amikor az Úr az ő hatalmas kegyelme által minket levert. Oh, milyen mindenhatóság nyilatkozik meg minden egyes lázadó bűnösnek meggyőzetésében. A bűnös ember természete szerint nagyon dacosan áll ellent Istennek és nem akar engedelmeskedni szavának. Néha az előítéletek egész tömkelegével veszi magát körül, s ti és én, kik megtéríteni akarjuk őt, egészen tehetetlenné válunk arra nézve, hogy őt elérjük. Az előítélet egy földtöltés, amelybe a legnehezebb ágyukkal lehet tüzelni sikertelenül, mert a golyók a földbe temettetnek és nem lesz nekik semmi eredményük. Ha az emberek nem akarnák látni, akkor semmiféle fény sem segit nekik, mert készakarva hunyják be szemeiket. Ha nem akarnak hallani, akkor az evangélium hangjai mit sem tehetnek mert ők készakarva zarták be füleiket . Csodák-csodája az, ha végre Isten az előítéletet meggyőzi és az ember ott találja magát – amire nézve megesküdött, hogy sohasem lesz ‒ megpuhultan és bűnbánólag Jézus lábainál. Ha azt mondta volna neki egy prédikátor, hogy el fogsz te majd jönni, ő erre azt felelte volna, hogy: „Te elmeháborodott vagy, az meg nem történhetik, hiszen én a nevét is utálom annak.” Hatalmas karod van tenéked, oh, Isten, hogyha az a tárzusbeli előitéletteljes Saulus lábaidhoz esik és azután felkél, hogy a te apostolod legyen.
Sokszor az emberek gránitkő keménységgel vannak körülvéve, s az isteni szeretet hatalmának engedni nem akarnak. Prédikáljatok ti úgy, amit akartok, nem lehet őket megindítani, hanem olyanok maradnak, mint egy bevehetetlen vár, mely az ő megkúszhatatlan szikláiról letekint és minden ostrommal dacol. Nem tudtok utat hozzájuk. Még meghalni is hajlandók volnátok, ha megnyerhetnétek szíveiket Krisztus számára, de ők sem a durva fenyegetésekkel, sem a lágy toborzással meg nem közelíthetők. Hasonlók ők a krokodilushoz amelynek kevélysége az ő pikkelye, s el van zárva mintegy erős pecséttel. Kivonhatod-e a krokodilust hálóval és megragadhatod-e nyelvét kötéllel? úgy látszik mintha semmi rész sem volna páncéljaikon, amelyen az igének nyila áthatolni tudna, de néked hatalmas karod van, óh, Isten hogy a délnek vasa és érce az ő parancsára
Láttunk olyan néhány embert is, kiknél a bűnös szokások mélyen begyökerezve voltak, kik azonban mégis csak elváltak régi bűneiktől. Csodák csodája: a szerecsen megváltoztatta bőrét és a párduc az ő foltjait, mert az, aki hozzá volt szokva gonoszt tenni, jót tesz. Lássátok, a csodaerős kegyelem! Megöregedett a bűnös a bűnben, mintegy vén tölgyfa száz gyökerével begyökerezett a földbe. úgy látszik, mintha azt átültetni leheletlen volna, hanem könnyebb volna kivágni. A kegyelemnek hatalmas keze mégis megragadta ezt a vén fát és ide-oda rázta a bűnnek megismerése által, végre pedig a megtérés által gyökereivel együtt kihúzta a helyéből, úgy hogy az a hely, mely egykor ismerte őt, most már nem ismeri. A szikla és a talaj, amelyben talán félszázadon át állott, elvonulnak az előtörő, gyökérfosztó erőtől és az ember, az ő előbbi életétől elválasztva, bizonysággá lett annak, amit az Úr megtenni tud. Az Úr meg tudja hasítani a hegyeket és meg tudja osztani a tengert, s azért tudja az embereket elválasztani az ő kedvenc élvezetüktől és tudja arra tanítani, hogy inkább levágják jobb karukat és kitépik jobb szemüket, mintsem a bűnben romlásba jussanak. Valóban Urunk, tenéked hatalmas karod van.
A sátán arra tanítja az embereket, hogy a kegyelem ellen a kevélységnek teljes cselekedeteivel védjék magukat. Ők ezt mondják: „Kicsoda az Úr, akinek szavát nékünk hallgatni kell?” Hetvenkednek az ő erőszakukkal és keménnyakuak. Önigazságuak, biztosak benne, hogy semmi rosszat nem tettek. Az evangélium tehetetlen irányukban, mert tekintetükben kevélyek és gondolataikban szégyennélküliek. De néked Uram hatalmas karod van, te mélyed ledobod a gőgös bűnösöket. Éhesekké és szomjasakká teszed őket és így azután feléd kiáltanak nyomorusagukban. Hatalmas karod van a kevélyek között és meghajlítod őket annyira, hogy leesnek és senki sincsen, aki nekik segítsen. „Ő ledobja az erőszakosokat az ő üléseikből.” Miután Nabukodonozor monda: „Ez a nagy Babilon, melyet én emeltem” ‒ megtanulta beismerni azt, hogy az Úr megalázza a kevélyeket.
Épen olyan hatalmas az Úr, hogy a kétségbeeséseket meggyőzze, mert ezek egy másik várerősség, a melyben a bűnösök az Úr kegyelme elől elsáncolják magukat. „Nincs többé reménység” ‒ mondják ők – azért átadjuk magunkat bűneiknek”. És majdnem hiábavaló azok megtérésének kísérlete, kik akaratosan kétségbe esnek. Ők a biblia vigasztalásait rossz néven veszik és eldobják Istennek ígéreteit, s mégis össze tudja törni az Úr a vaszárakat és az érckapukat darabokra zúzni, a foglyokat pedig ki tudja hozni a kétségbeesés tömlöcéből és egy sziklára állítani, szájukba egy új éneket adni és azt mívelni, hogy az Ő nevét örökké dicsérjék. A vigasztaló Szentlélek meg tudja őket szabadítani a vas ketrecből. Dicsőség legyen nevének, ha Isten elhatározza, hogy a bűnöst megmenti, akkor az Ő akaratát teszi és az ember akaratja nélkül erőt gyakorol. Szerető, gyöngéd, szelíd módon, a melyben a hatalom a gyöngédségben és az erő a szelidségben fekszik. Tudja az Úr a legkeményebb nyakuakat legyőzni. Azt teszi, hogy az oroszlán a bárány mellé fekszik és egy kis gyermek vezetni tudja. Így lesz Isten hatalma a bűnösök legyőzésében szemlélhető.
Épen úgy lesz látható az ő elváltozásukban, mert vajon nem csoda-e az, hogy Isten az öreg, elromlott lázadókat új teremtményekké teszi Jézus Krisztusban? Minden megtérés a mindenhatóságnak bizonyítéka. A világ megteremtése csak félcsoda volt az új lélek megteremtésével összehasonlítva, miután semmi sem volt akadályul, amikor Isten szólott és a világ előállott. De ha Isten az istentelen emberekhez szól, akkor az ellenszegülésnek ereje lép elő, mely a művet hátráltatja és magával a nagy műmesterrel is dacol. A sötétség és a halál van jelen, a gonosznak ereje és a jóra való tehetetlenség, melyeknek legyőzetniök kell. Az Úr mégis mindeneket megujít és az új teremtettséget ővéinek szívében állítja elő. Valóban hatalmas karja van neki. Dicsőség legyen az Úrnak, aki nagy csodákat mível magas kezével és kinyujtott karjával.
A megtérés feltámadásnak is neveztetik. A mindenhatóságnak nagy munkája lesz az, ha az utolsó trombitaszóra a holt tetemek megelevenednek, de ehhez hasonló csoda az, ha a holt bűnök száraz csontjai életre jönnek, ha azok, akiknek csontjaik szétszórva vannak egészen a pokolig, kik remény, kegyelem, Krisztus nélküliek és mégis életre ébresztetnek Isten igéjének hangjára a Léleknek hatalma által. Oh, ti, kik ujjá vagytok alkotva és új életre lettetek felserkentve, ma imádjátok az Ő hatalmát! Kicsoda más, mint Isten tehetett titeket azzá, amik vagytok? Fontoljátok meg, hogy mik voltatok és gondoljátok meg, hogy minő lázadók voltatok és mennyire hajlott a gonoszra a ti természetetek, íme, pedig a kegyelem által meggyőzetve, Krisztussal szorosan összekötve vagytok. A szentség után törekedtek és azt keresitek, hogy ez az isteni félelemben teljes legyen. Minő egy felfordulás ez! Minő átváltozása a dolognak! A vadont vizeknek forrásává és a pusztát folyóvízzé változtatni semmi sem a változáshoz képest, amellyel a holt, hideg, száraz emberi szívek a szeretetnek hatalmas forrásává, mely az örök életbe folyik, változtak. Dicsőség legyen a te hatalmadnak, végtelenül hatalmas Jehova, hatalmas karod van tenéked.
Ugyanez a hatalom szemlélhető, kedves barátaim, a külömböző megszabadításokban, melyekben az Úr kezdetben részesiti övéit, amikor ellenségeik oly dühösen ellenök támadnak. Látjátok testvéreim, mily erős volt Istennek keze, mely minket a mi első kétségünk szolgaságából és rettegéseiből megszabadított, amikor a lelkiismeret panaszt emelt és a törvény elátkozott, s mi a halálos ítéletre és ennek végrehajtására várni gondoltunk. Lássátok az Úr a mi kétségbeesésünket megszüntette a félelemtől megszabadított és meghozta nékünk a szabadságot, amellyel Krisztus az embereket szabadokká teszi. Mi a bűnnek rabjai voltunk és oh, mennyire ellenünk szállította a bűn az ő seregét, hogy a mennyire lehetséges elvágja legelső reményeinket. De Istennek ama Krisztusa, aki minden bűneinket eltávoztatta és azokat az ő vérének veres tengerébe fullasztotta, hatalmas volt. Eltörte ő az ívnek nyilait, a paizsot, a fegyvert és a bárdot. Erre azután eljött a sátán a legborzasztóbb kísértésekkel és ordított reánk, mint egy oroszlán, mert nem akarja ő elveszíteni alattvalóit. Azon igyekezett, hogy minden hálóját kivesse reánk, hogy megfogva tarthasson és megakadályozzon minket az Istenhez való menekvéstől. De íme, a zsákmány elvétetett a hatalmastól és a fogoly megszabadittatott. Magának a törvénynek sincsen már semmi hatalma, hogy elkárhoztasson minket, mert Krisztus eleget tett neki és mi szabadok vagyunk. Hatalmas a te karod, oh, Isten! A te jobbod és a te szent karod diadalt szereztek.
Azon időtől fogva pedig kedveseim, mily sokat lehetett látni Istennek hatalmából a szenteknek állandó megtartásában a végig való megoltalmazás által melyekben részük van. Ti sok szenvedésen keresztül mentetek, némelyek közületek nagyon nehéz, kinos szenvedésen, de ezek nem győztek meg s a földhöz nem sujtottak titeket. A jámbornak sokat kell szenvednie, de minden nyomorúságaiból megszabadítja őket az Úr. Dühösek voltak ellenségeink, kik néha összegyültek ellenünk és ha az Úr nem a mi oldalunkon lett volna, akkor mihamar elnyeltek volna, de néked Urunk hatalmas karod van és a te nevedben szabadulást találtunk. Körülvettek azok minket, mint a méhek, füstölögtek, mint a tövis közötti tűz, de az Úrnak nevében szétvertük őket.
Oh, mennyi bűnből és mennyi kísértésből kikerülünk mi győzedelmesen! Némelyiteknek ösvénye a pusztán át vezetett és e mellett folytonos harc volt. Tőrök és vermek voltak sűrűn letéve az egész ösvény hosszában bú és bánat hullott, mintegy jégeső folyvást és még sem lettetek meggyőzve. Ő megoltalmazza a szentek lábait. Minden keresztyén embernek élete egy csodákkal telt világ, de némely hivők tapasztalatai nagy csodatetetteknek sorozatából áll. Oh, én lelkem, te az erősökre léptél. Hogyan szabadult meg a mi lelkünk? Mint egy madár a madarásznak tőréből. A hatalmas ellenségek általa meggyőzettek, aki hatalmasabb mint ők valamennyien. A mi erőtlenségünkben vált nyilvánvalónak az isteni erő. Nem csoda-e, hogy habár olyan is volt a te hited, a széttöredezett nádszál, nem töretett össze soha és a te jámborságod, mely olyan volt, mint a füstölgő gyertyabél, mégsem oltatott el. Megtartattál az életben, mikor a halál oly közel volt, megoltalmaztattál, mikor ellenségeid oly dühösek voltak, nem kell-e hát valóban ezt mondanunk: „Hatalmas a te karod, erős a te jobb kezed!”
Testvérek a vég jön, de minden jó lesz, akkor is, ha az Úr előbb nem jönne el, mindnyájunknak le kell győznünk az utolsó rettenetes ellenséget, de mi nem félünk, mert azon testvéreink, kik előre mentek, hátra hagyták nékünk a példát, hogyan kell diadallal meghalnunk. Milyen dicsően győztek az ő utolsó óráikban! Oldalaik mellett állottunk, az ő szemeiknek tündöklését láttuk akkor, amidőn mindenütt köröskörül a halálnak árnyéka volt és dicsőítő énekeiket halottuk akkor, a midőn mindnyájan, kik őket látták, távozásukra gondolva sirtak. Sápadt volt-e arcuk? Távol legyen! Olyan örvendezők az ő halálos órájukban, mint a harcos, mikor a zsákmányt osztja. A miként a menyasszony örül a lakodalmi ünnepélynek, úgy örültek ők az ő nagy Uroknak jövetelén és üdvösségükön, mely az Ő karjaiban van. Készek voltunk velük együtt felkiáltani: „Oh, halál hol van a te fullánkod, oh, sír, hol van a te diadalmad?” Valóban Urunk, ha a te szegény, gyenge, szenvedő gyermekeid diadalmasan meghalnak, akkor látjuk, hogy te néked hatalmas karod van. Ha a test és a szív ellankad, ha barátaink segíteni nem tudnak, ha a földi vigasz eltünik és azután a szív még mindig örül és diadallal örvend, akkor az Úrnak karja leplezetlenül látszik és az arra indít minket, hogy az ő szent nevét dicsőítsük és magasztaljuk.
Szeretném, ha több képességem lenne ezen felséges tárgyat szemléltetni, de megtettem azt, amit legjobban tehettem és arra kérlek, hogy a délután csendjében való elmélkedések által e dologban nékem segitségül legyetek, hogy valóban imádjátok és dicsőítsétek azt a hatalmat, mely az irgalmasság minden edényében annyira látható és úgy fog megnyilvánulni rajtatok is, ha valóban Istennek gyermekei vagytok.
Lássuk másodszor Istennek hatalmas karját, amint ez Jézus Krisztus szentélyében bizonyul be. Kövessetek engem szívélyesen itten a zsoltárban, mert akkor meglátjátok, hogy Jézus Krisztusban megbizonyitja magát Istennek hatalma, az Ő választásában és az Ő felmagasztalásában, hogy fejedelem és üdvözítő legyen. Nézzétek a 20-ik verset: „Segítséget rendeltem az erős ellen, felmagasztaltam azt, akit a község közül választottam.” Krisztus az isteni kegyelemnek testté vált hatalma, benne lakozik Istennek hatalma, hogy az emberek gyermekeit megmentse, és mégis minő erőtlenségben időzött itten! Megutált és megvetett férfiú volt Ő, erőtlen és alacsony, szegény és világi tisztelet nélkül. A gyalázat és szenvedés, a szegénység és dicstelenség erőtlensége övé volt, de Istennek hatalma volt rajta és még mindig rajta van. Dicső dolog tudni azt, hogy Isten az ember erőtlensége által, miután azt az Ő saját természetével való összeköttetésben felvette, legyőzte a bűnt, a sátánt, a poklot és halált. A pusztában való harc a sátán és az ember között folyt le, aki mindjárt megkísértett minket, de oh, milyen dicső, íme, ez az összehasonlíthatatlan ember leverte a kisértőt és megtartotta az elsőbbséget. A Getsemáné kertben való halálos tusa emberé volt, ember volt ő, habár Isten aki a nagy vércsöppeket verejtékezte az erős kiáltásokat, s könnyeket áldozá és megnyerte a diadalt, mely által a gonoszság megfosztatott trónjától. Ő pedig, aki a gonoszságok eme hatalmasaival a kereszten harcolt, magában állt és a szőlőprést csavarta, miglen a szőlőfürtök közül egy sem marad sajtolatlan, ember volt. Az Ő ereje az, a názáreti férfiú ereje, aki a gonoszságnak minden hatalmát mindenkorra összetörte és megverte úgyannyira, hogy ha azok fel is lázadnak, ez csak az élet után való tusakodó kapkodás. Amily bizonyos, hogy Isten az ő trónján ül, oly bizonyos, hogy az asszony magva lábának a kigyó fején kell lennie, hogy örökre széttiporja, mert akármily hatalmasok is voltak a gonoszságnak seregei, Isten a nép közül egy kiválasztottat felmagasztalt, aki segítsen és a sötétség seregeit mindenkorra meggyőzze. Erős a te jobb kezed Üdvözítő, mert a te erőtlenséged, szenvedésed és halálod által verted meg a te népednek ellenségeit.
Meglátszik továbbá az Ő hatalma a mi Urunknak felkenetésében. „Találtam Dávidot, az én szolgámat, az én szent olajommal kentem meg őt.” Ti tudjátok, hogy az Ő prédikációjában két élű hegyes tőr ment ki az ő szájából, mellyel a bűnt verte, mert Istennek Szelleme volt rajta. Pünkösd napján megmutatta ezt a Lélek Krisztusnak egész testében és meghagyta, hogy összes tanítványai tüzes nyelveken szólják az evangélium igéjét. Istennek lelke Krisztussal van még mindig a földön az ő egyházában úgy, hogy habár az Ő prédikátorainak beszéde gyenge, mégis titkos erő kiséri azt és a gonoszságnak hatalmasságait ellenállhatatlanul leveri. Örüljetek ma szeretetteim, mert a kenet még bent van az Isten templomában és a felkent Üdvözítőnek mindenütt diadalmasnak kell lennie. Istennek legyen hála, aki igéjét a Léleknek hatalma által mindenütt győzedelmessé teszi. Imádnunk kell tehát Jézus Krisztust, mint olyat, aki Istennek hatalmával bír, mert Istennek Lelke mindig vele és az ő beszédével van, és ezért hatalmas arra, hogy mentsen.
Éppen úgy kell felmagasztalnunk Istennek erejét, mert Krisztus országa folyvást tart e világban. Miként a zsoltáriró mondja: „Az én kezem állandó lészen és az én karom megerősíti őket. Nem nyomják el őt az ő reá jövő ellenségei, a gonosz ember is nem nyomorgatja azt, mert megrontom ő előtte az ő nyomorgatóit és az ő gyűlölőit megverem.” 1800 éven át mindennemű erőszakot kísérlettek meg, hogy Krisztus gyülekezetét kiirtsák. Az ördög és annak e földön való minden szolgája összeesküdt, hogy a mi Urunk növekvő országát szétrombolják, de ez nem sikerült nekik. Gondoljátok meg testvéreim, hogy micsoda az Isten hatalma, amely az egyházat ezen kemény üldöztetés közepette életben tartotta, az inkvizíció körmeiből megszabadította, az eretnekség mérgétől, és a hitetlenség dögvészétől megóvta, s abba az állapotba helyezte, hogy túlélte a pápaságnak még gonoszabb sárkányát, mely az egyházat azzal fenyegette, hogy azt az ő szájából kifolyó vizekkel egészen elnyeli. De a választott mag tovább is él és megszaporittatik az országban úgy, mint ez zsoltárunk 37-ik versében ígértetik: „Az ő magva mindörökké megmarad és az ő királyi széke, mint a nap én előttem.” Az egyház megállapítása és fentartása rendkívüli bizonyítéka az isteni hatalomnak.
Ugyanezek Krisztusnak hóditásai, melyek közül egy néhányat láttunk, többek pedig következni fognak. „Mert megrontom ő előtte az ő nyomorgatóit és az ő gyűlölőit megverem” ‒ ez az isteni ígéret. „Én elsőszülöttemmé teszem őt és minden földi királynál feljebbvalóvá. Mert vetem az ő kezét a tengerre és a folyóvizekre az Ő jobb kezét.” Dicsőség Istennek, Krisztus győz még mindig. Az ő igazságának prédikálásában még mindig győzedelmesen vonul ki és azután is győzni fog. Az evangélium még nem veszítette el régi erejét, hanem ott, ahol hitben prédikáltatik, még mindig megnyeri a csatát. Látjátok minő hatalma van nagy tömegek vonzására és azoknak lélekzetvétel nélküli figyelemben való megtartására. Nem kell mást tenni, az embernek mint azt, hogy teljes erejével prédikálja Krisztust és az emberek meghallják azt. Nincs arra szükségünk, hogy az államtól jövedelmünk legyen, és a parlament (országgyűlés) határozatokat hozzon (e tekintetben), hogy rajtunk segítsen. Adjatok nékünk szabad teret és semmi kegyet, adjatok nyilt bibliát, buzgó nyelvet és a nép még megindul, a tömeg pedig meghajlik a nép királya előtt. Jézus Krisztus neve, még mindig a leghatalmasabb név, mely a halandó nyelv által kimondható, az ő mindent alávető hatalma érezhető lesz a föld legtávolibb részeiben is.
Kedveseim, nincs időm többet tenni, mint kimondani azt, hogy Isten kegyelmének nagy ereje meg van testesülve Krisztusban hatalmas esedezés gyanánt. Lássátok a
27-ik verset: „Ő nékem azt mondja: én atyám vagy te, én erős Istenem és én szabaditásomnak kősziklája.” Ezt őt hatalmassá teszi a szabaditásra. Ő üdvözítheti mindig mindazokat, kik általa Istenhez járulnak és folyvást él, s esedezünk érettük. Szeretném, ha egy órám volna és isteni kegyelem hatalmának időzésénél, úgy amint ez Krisztus esedezésében látható. A mindenhatóság lakik minden kérelmében, mely ama drága ajkakról ömlik, amidőn az örökkévaló Fiú az, aki érdemét az örökkévaló Atyánál érvényesiti. Kedveseim Krisztus hatalma közületek sokaknál ismeretes. Nem hivott-e ki titeket a halálból? Nem tartott-e titeket vissza a kárhozat mocsarába való menéstől? Nincs-e szívében olyan erő, amely a ti szíveteket megmozgatja? Mikor valami egyébről beszélünk, akkor ti azt hallgatjátok és elalusztok, de ha róla beszélünk nem indul-e meg a ti legmélyebb belsőtök? Mikor ti gyengék és fáradtak voltatok nem ugráltatok-e fel gyakran ujongva csupán az Ő reá való gondolatra is? Nem tette-e kellemessé az Ő jelenléte a ti beteg fekhelyeteket, és amit halálos ágyatoknak tartottatok, egy trónhoz hasonlít, amelyen ti ültetek és uralkodtatok, mint valami égi helyen? „Nevednek édessége már
Üdvös vigasz és örömár.”
Ti tudjátok, hogy ez úgy van. Ki tudja Isten nevének hatalmát megmérni? S vajon, mi lesz az Ő hatalmának érzete, ha a tulvilágot eléritek, ha titeket nyugodalmába vezetett. Kivált titeket, kik oly méltatlanok voltatok, ha az Ő jóságának minden fenségét kijelenti néktek, ha tiétek lesz a menny és ennek minden határtalan tere és arany utcája, s ha körültekintetek és ott találjátok, kivétel nélkül összes keresztyéni testvéreiteket, kik mindannyian itt alant szerették az Urat és végre valamennyien a nyájba biztosan behozattak. Oh, minő örömujongás fog az égben hangzani, ha az élő Istennek seregei összegyülekeznek és egyetlen egy harcos sem fog hiányozni, ha a névsor fel fog olvastatni s ott lesz a Bárány és félelem, csüggedés nélkül lesz képes mindenki az ő nevének olvasására válaszolni: „Itt vagytok!” A sátán a nyájnak egyetlenegy bárányát sem nyelte el és az egész sereg egyetlen emberét sem ütötte agyon. Az egész vonalon végig győzött Jézus! Ha az egész sereget egybegyülve látjátok és a küzdelmekre gondoltak majd, melyeken mindeniknek átmenni kellett, a sok szomorúságra, melyen át ezek a koronához hatoltak, akkor elragadtatva fogtok felkiáltani: „Hatalmas karod van te neked, erős a te kezed és magas a te jobb kezed. Dicsőség Jehova Jézusnak, a mi mindenható Üdvözítőnknek!
No, ezzel a befejezéshez érek, és itt kell válaszolnunk a kérdésre: Hogyan ismertessék el tényleg ez a hatatom? Ha tényleg keresztül akarjátok azt vinni, amit én mondok, akkor néhány szó elég lesz ahhoz.
Először, ha Istennek hatalma olyan nagy, akkor adjátok át magatokat néki. Ember, azt reményled, hogy ellenállsz Istennek? Van-e olyan karod, mint Istennek és tudsz- e mennydörögni olyan hangon, mint az övé? Dobd el ezeket a dolgokat és szünjél meg remény nélküli háborút viselni. Add meg magad azonnal, add meg magad a kegyelemre! Oh, ha van itten egy olyan, aki Istennek ellensége, akkor arra kérem, hogy olvassa meg költségét, mielőtt a harcot folytatná és lássa, vajon képes-e Isten ellen dacolni? Harcoljon-e a viasz a tűzzel, vagy a kender a lángokkal? Ő megsemmisíti az olyan hadsereget oh, ember, mint te vagy, miként a tűz megégeti a tarlót s mielőtt te néked időd volna a gondolatra, teljesen a romlásba taszittatol. „Csókolgassátok a Fiú, hogy meg ne haragudjék és elvesszetek a ti utatokban, mert hamar felgerjed az ő haragja.”
A legközelebbi gyakorlati dolog ez: erős-e Isten? Akkor bízzatok benne, hogy megment titeket. Ne mondjátok ismételten, hogy ő a romlástól elszakítani nem tud. Soha ne kételkedjetek hatalmában, hogy ő ne tudna titeket üdvözíteni még a legutolsó szükségben is. Megmondtam néktek, hogy ő letette kegyelmi hatalmát Jézus Krisztusra és megszabadittattok. Minden hatalom nála van, meg tud ő bocsátani minden bűnt és meg tudja győzni a bűnös hajlamokat mind, megtudja változtatni a legromlottabb szívet és beplántálni a lélekbe minden kegyelmet. „Bízzatok az Úrban örökké, mert Isten, az Úr, Kőszikla örökké!”
Továbbá, ha Ő olyan erős, akkor minden dologban bízzatok benne. Oh, ti, kik Ő népe vagytok, soha ne próbáljatok benne bizalmatlankodni. Megrövidülte az ő karja? Nem tud-e az Úr titeket megmenteni? Hozzátok terheteket, szükségteket, hiányaitok, gondotokat, öntsétek ki mindazokat eléje mint a vizet, hagyjátok hogy azok a Mindenható lábai előtt elfolyjanak és el fognak majd mulni, ti pedig énekelni fogtok! „Istennél van az én üdvöm, az én becsületem, az én erősségemnek kősziklája, az én bizalmam Istenben van”
Ha olyan erős Isten, akkor dobjatok el minden emberi félelmet. Kicsoda vagy te, hogy félsz az embertől, aki meghal? Az ember csak fű, mely egy órában elhervad, miért remegnél tehát homlokának ráncai előtt? Ő elgázolja, mielőtt még a moly tenné, miért félnél tehát tőle? Ne zavarjon meg titeket a büszke emberek arca. Bízzatok Istenben és ne féljetek semmit, mert Jákobnak erős Istene velünk van, nagyobb, mint valamennyien, kik ellenünk lehetnek.
És íme áttérünk, a te szolgálatodhoz, melyre az Úrtól hivatva lettél. Ha olyan erős Ő, akkor ne gondolj többé a te saját erőtlenségedre, kivéve, amikor te azt nézőtér gyanánt az Ő erejének tekinted. Csak egy talentumod van? Istennek Szentlelke nincsen korlátozva az ő hatalmában. A te egy talentumodat épen úgy teheti gyümölcsözővé, mint másnak tiz talentumát. Gyenge vagy, mint a víz? Akkor örvendj most és dicsekedjél erőtlenségeddel, mert Istennnek ereje fog nyugodni rajtad. Ne gondolj arra, hogy mit tudsz tenni, ennek kevés jelentősége van, hanem mérlegeld azt, hogy mit tud Ő általad tenni. Ő a gyengéket a hatalmasok ellen megerősítheti. Lásd, mai napon szól ő hozzád: Lásd, íme, én téged cséplőszekérré tettelek, melynek fogai vannak, hogy megcsépeljed és összezuzzad a hegyeket és a halmokat olyanná tegyed, mint a polyva. Szórjad szét azokat, hogy elhordja a szél és az orkán szétfujja.
Végre az egész jövőre való vonatkozással, mely előtted fekszik, olyan erős Isten? Akkor ajánljad jövődet az Ő kezébe. Holnap nagy nehézség elé kell lépned, és a hét végén még nehezebbet vársz. Nos, ne félj hát, mert az Úr él, hogy megszabadítson téged. Mit? Te félsz? Elveszett-e a te tanácsadód? Cserben hagyott-e a te segítőd? Hogyan süllyedhetnél le a mély vízbe, ha alattad örökkévaló karok vannak? Hatalmas Isten a te menedéked, hogyan lehetnél veszélyben? Egyáltalán miért pillantasz te a jövőbe? Elég hogy minden napnak megvan a maga baja. Isten éppúgy Istene a holnapi napnak, mint a mainak. Szünjél meg gondjaiddal, mert ezek erőtlenitenek és nem tudnak rajtad segíteni. Ez tiszteletlenség Istened, Üdvözitőd iránt, s azért gonosz dolog. Várjad türelmesen és csendesen az ő ígéretének teljesedését, nyugodjál benne és légy békességben! Állj csendesen és nézzed Istennek üdvét! Oh, Urunk, dicsőitsd meg magadat mai reggelen, mindkettőjükben, a szentekben és a bűnösökben, miután a te hatalmadnak nagyságát kijelented, mert hatalmas karod van, erős a te kezed és magas a te jobb kezed! Ámen.

A puritán (tiszta keresztyén) nagy káté ezen kérdéssel kezdődik: „Mi az embernek a legmagasabb és legelőkelőbb hivatása?” A felelet ez: „Istent dicsőíteni és az Ő tökéletességének az örökkévalóságban örvendeni.” A felelet egészen jó, de mitsem veszített volna igaz voltából, ha rövidebb lett volna: Az ember legmagasztosabb hivatása (rendeltetése) az, hogy Isten előtt kedves legyen (Istennek tessék). Mert kétségtelen dolog, s mondanunk sem kell, hogy amidőn az ember Isten előtt kedves, akkor önmagának is az. Mi azt hisszük, hogy az embernek úgy ezen, mint a jövendő életben való legmagasztosabb rendeltetése az, hogy Isten, az ő teremtője előtt kedves legyen. Ha valaki Isten tetszésére él, akkor azt teszi, ami az ő saját időbeli és örökkévaló javára legesleginkább szolgál. Az ember nem élhet Isten tetszésére anélkül, hogy sok boldogságnak részese ne lenne, mert ha egy ember Isten előtt kedves, ez azért van, mert Isten őt gyermekének fogadja. Neki a fiuságnak áldásait adja, kegyelmének adományait reá önti. Őt, ezen életnek megáldott emberévé teszi és az örök élet koronáját biztosítja számára, melyet majd hordozni fog s amelynek elhomályosíthatatlan fényben tündökölnie kell, ha majdan a földi dicsőségnek koszorui eltűntek. Más oldalról pedig, ha egy ember nem kedves Isten előtt, elháríthatatlan szenvedéseket és fájdalmakat von ezen életben a maga számára, férget és rothadást hoz be mindennemű örömének gyökerébe, tövissel tölti meg haldoklásának vánkosát, vesszőnyalábakat készit az örök tűzre, mely őt örökre megemészteni fogja. Aki Isten előtt kedves, az az isteni kegyelem által halad zarándok útján mindazoknak dicső jutalma felé, akik Istent szeretik és félik. De aki Isten előtt nem kedves, annak a szentirás szava szerint száműzetnie kell Isten országa és végre az üdvösség élvezete elől. Ha tehát mi joggal mondhatjuk, hogy Istennek tetszeni annyit jelent, mint üdvözültnek lenni, akkor az egyedüli lényeges kérdés ez: Hogyan lehetek én Isten előtt kedves? Valami nagy komoly szó az pedig, ami leckénk alapigéiben foglaltatik: „Hit nélkül pedig lehetetlen dolog, hogy valaki Isten előtt kedves legyen.” Vagyis ez azt jelenti, hogy tegyetek ti, amit akartok, törekedjetek olyan buzgón, amint csak tudtok, hozzatok annyi áldozatot, amennyi néktek tetszik, tünjetek ki mindenben, ami gyönyörűséges és jól hangzó, annyira, Amennyire csak lehet, mégsem lehet Isten előtt kedves ezen dolgokból semmisem, ha az hittel összekötve nincsen. Miként az Úr a zsidóknak mondja: „Minden cselekedeteitekkel hitet kell hoznotok,” ‒ vagy: „Lehetetlen hit nélkül
Istennek tetszeni.”
Régi törvény ez, olyan régi, mint az ember maga. Mihelyt Kain és Ábel megszületett ezen világon, megszületett és férfiuvá nevekedett, tényleg kihirdette Isten ezt a törvényt, hogy hit nélkül lehetetlen Neki tetszeni, (előtte kedvesnek lenni.) Egyik napon elkészítette Kain és Ábel a maga oltárát. Kain a fák gyümölcseiből és a föld terményeiből hozott és az ő oltárára rakta. Ábel a nyájnak első fajzásából hozott és azt a maga oltárára tette. El kellett dülnie, hogy melyik áldozat volt kellemes Isten előtt. Kain a maga javát hozta, de hit nélkül hozta ezt, Ábel a maga áldozatát hozta, de a Krisztusba való hittel hozta. Nos, kinek a tette lesz sikeres? Az ajándékok értéke egyenlő, a mennyire azokat mérlegelni lehet. Az egyik olyan jó, mint a másik. Melyikre fog esni a mennyei tűz? Melyiket fogja Isten, az Úr, az ő tetszésének lángjával megemészteni? Oh, én Ábel áldozatát égni látom, Kain pedig haragra gerjedt, mert: „Mert Isten tekintett Ábelre és az ő ajándékára, Kainra pedig és az ő ajándékára nem tekintett.” (1Móz.4,4-5) Mindig úgy lesz ez mindaddig, miglen az utolsó ember a mennybe vitetik. Soha sem lesz elfogadható áldozat az, amely a hitben gyökerezve nincsen. Habár jó az, látszólag olyan jó, mint amaz, amelynek hite van, még sem fogadhatja el és nem akarja elfogadni Isten, ha nincs mellette hit, mert Ő kijelenti itten, hogy: „Hit nélkül lehetetlen dolog Isten előtt kedvesnek lenni.”
Legelőször annak magyarázatát adom, hogy mi a hit. Másodszor bizonyítékot hozok arra nézve, hogy hit nélkül lehetetlen dolog megmentetni és harmadszor egy kérdést teszek fel: „Van-e az a hitetek, amely által Istennek tetszetek?”
Először, magyarázat. Mi a hit? A régi irók – mert ti észre fogjátok venni, hogy azokban a könyvekben, a melyeket körülbelül kétszáz év előtt a régi jámbor emberek irtak, több gondolat van kifejezve egy sorban, mint a mi mostani könyveinknek egy lapján és több van egy lapon, mint ami ujabb teologiánk egész kötetében – ezek a régi irók azt mondják nékünk, hogy a hit három dologból áll: először az ismeret, azután a hozzájárulás, azután amit ők bizalomnak neveznek, vagyis azon ismeretnek felfogása, amelyekhez mi hozzájárulásunkat adjuk és annak elsajátítása az által, hogy abban bizunk.
A hit mellett első az ismeret. Az ember nem hiheti azt, amit nem ismer. Ez egy tiszta önmagát megvilágító alapelv. Ha soha életemben nem hallottam egy dologról és nem ismerem, akkor nem tudom azt hinni, és mégis vannak egyének, kiknek olyan hitük van, mint ama ruhafestőé volt, aki, midőn kérdezték, hogy mit hisz, ezt felelte: „Én azt hiszem, amit az egyház hisz.” „Mit hisz az egyház?” „Az egyház azt hiszi, amit én hiszek.” „S mit hisz kérem ön és az egyház?” „Nos hát, mi mindaketten ugyanazt hisszük.” Ez az ember semmit sem hitt, kivéve azt, hogy az egyháznak igaza van, de miben, azt nem tudta megmondani. Nem helyes dolog azt mondani: „Én hívő vagyok, ha nem tudja az ember megmondani, mit hisz, s mégis láttam ilyen állapotban lévő embereket.
Hatalmas prédikáció tartatott, mely mozgásba hozta a vért. A prédikátor kiáltá: „Higgyetek, higgyetek, higgyetek!” És az emberek hirtelen fejükbe vették, hogy ők hivők, kimentek templomaikból és ezt mondották:” Én hivő vagyok.” Ha pedig megkérdezték: „Mit hisztek ti? ‒ akkor a bennök lévő reménységnek semmi alapját sem tudták megmondani. Azt hitték, hogy a legközelebb vasárnap a kápolnába akarnak menni, ezen osztálybeli emberekkel összeköttetésbe jönni, igen hangosan akarnak énekelni és igen csudateljes beszédeket tartani, s ezért azt hiszik, hogy meg lesznek mentve, de hogy mit hisznek, azt ők nem tudják megmondani. Nos, hát én egy ember hitét sem tartom biztosnak, ha nem tudja mit hisz. Azt mondja, hogy hisz és nem tudja mit hisz, lehete az valódi hit? Az apostol mondta: „Hogyan higgyenek azonban, akiről nem hallottak? De hogyan halljanak prédikátor nélkül? Hogyan prédikáljanak pedig, ha nem lettek küldve?” A valódi hithez szükséges tehát, hogy az ember tudjon valamit a bibliából. Higgyétek nekem, hogy olyan korszak a mostani, amikor a biblia felől nem tartanak olyan nagyot, mint különben szoktak. Néhány száz év előtt el volt a világ borítva vakbúzgósággal, kegyetlenséggel és tévhittel. Egyik szélsőségből a másikba megyünk és most a másik szélsőségbe értünk. Akkor ez hangzott: „Csak egy hit az igazi, le minden mással máglya és fegyver által!” Most pedig így hangzik: Akármilyen ellenmondók legyenek is a mi hitvallomásaink, mégis valamennyien igazak.” Ha a mi egészséges eszünket használjuk, akkor látni fogjuk, hogy nem úgy van ez. De némelyek ezt felelik: „Ezt meg ezt a tant nem szükséges prédikálni, hinni pedig szintén nem szükséges. De hát, ha nem szükséges azt prédikálni, akkor nem volt szükséges azt kinyilatkoztatni sem. Te Istennek bölcsességet érinted, ha azt mondod, hogy a tanok egyike nem szükséges, mert az éppen olyan, mintha mondanád, hogy Isten olyas valamit jelentett ki, amire nem volt szükség és ő épen olyan nem bölcsen járna el, ha többet tett volna, mint a mennyi szükséges, mint ha kevesebbet tett volna a szükségesnél. Mi azt hisszük, hogy Isten igéjének minden tanát az embernek kutatnia és mérlegelni kell és hogy mindazt, ami a szentírásban van, el kell fogadni, különösen pedig mindazt, ami dicső Megváltónk személyére vonatkozik. Az ismeretnek bizonyos fokát kell elérni, mielőtt a hit jelentkeznék. „Tudakozzátok az írásokat, mert néktek úgy tetszik, hogy örök életetek van abban, és azok a melyek én rólam bizonyságot tesznek.” A keresés és olvasás által jön az ismeret és az ismeret által jön a hit, a hit által pedig az üdv.
De az ember ismerhet valamely dolgot és mégsem bír hittel. Azért a hittel együtt kell a hozzájárulásnak jönni, vagyis ahhoz, amit mi ismerünk, hozzá kell járulnunk, mert mi azt isteni igazságnak tartjuk. Íme, a hithez nemcsak az szükséges, hogy én az irást olvassam és megértsem, hanem, hogy azt, mint az élő Istennek igazságát a szívembe bevegyem, az egész irást pedig úgy fogadjam, mint a mely a legmagasságosabból adatott, mint teljes tan, amelyre nézve követeli Ő, hogy üdvösségem elnyerésére higyjem azt. Nem szabad néktek a szentirást megfelezni és azt hinni, ami tetszik: nem szabad az irást fél szívvel hinni, mert ha ezt akaratosságból teszitek, akkor nincs az a hitetek, a mellyel Krisztusra pillantok. Az igazi hit teljesen egyetért az írással, elővesz egy lapot és azt mondja: „Mindegy, akármi áll ezen a lapon, én hiszem azt!”. Azután a legközelebbi fejezethez fordul és mondja: „Van itt néhány nehezen érthető dolog, amelyet a tanulatlanok és könnyelműek összezavarnak, mint más irásokat is az ő kárhozatjukra, de akármilyen nehéz is legyen az, én hiszem.” Lát egy engesztelő áldozatot, valami nehéz van a gondolatokban, de hisz benne, és bármit is lát a kijelentésben, buzgón a könyvre nyomja ajkait és mondja: „Az egészet szeretem, az én teljes, szabad és szívbeli hozzájárulásomat adom minden szavához, legyen az dorgálás vagy ígéret, példabeszéd, előírás vagy áldószó. Hiszem, hogy miután mindez Istennek szava, tehát egészen megbízható és igaz.” Aki üdvözölni akar, annak ismernie kell az irást és avval teljesen egyet kell értenie.
De valamely ember mind ezt megteheti, és mégsem bírhat igazi hittel, mert a hit főrésze az utolsóban, nevezetesen az igazság iránti bizodalomban fekszik. Nemcsak az üres igaznak tartásban, hanem annak elfogadásában és az abban való bizodalomban. A régi prédikátorok így fejezték ki magukat, hogy: „Támaszkodás az igazságra.” Ti meg fogjátok érteni ezt a szót. Támaszkodni arra és mondani: „Ez az igazság és én üdvömet illetőleg bizalmamat helyezem reá.” Nos, a hit lényegére nézve a Krisztusra való támaszkodás. Nem fog engem az megmenteni, ha hiszem, hogy Krisztus üdvözítő, de meg fog engemet menteni az, ha én Ő benne, mint az én Üdvözítőmben bízom. Nem mentetem meg a jövendő haragtól, ha hiszem, hogy az Ő engesztelő műve elég, hanem üdvözülni fogok, ha az Ő engesztelő munkáját bizodalmammá, menedékhelyemé, mindenemmé teszem. A hitnek gyökere, lényege az, hogy magunkat az ígéretre helyezzük. Nem a hajófedélzetén levő mentőöv az, mely azt az embert menti, aki fuldoklik, sem az a hit, hogy ez az öv egy jeles, sikerült találmány. Hanem kell, hogy az ember hóna alatt legyen az és a keze rajta, mert különben sülyedni fog. Egy régi és elcsépelt képletet használva, gondoljatok egy ház felső emeletén lévő tűzre és az emberekre, kik az utcában összegyülekeztek. A felső szobában egy gyermek van. Hogyan kell őt lehozni? Nem tud leugorni, mert összezúzza magát. Egy erős ember áll elő és kiált: „Bocsátkozzál az én karjaimba!” A hitnek egy része az, hogy tudjuk, miszerint az ember itt van, de a hit lényege az ember karjai közé esésben van. Ez a hitnek próbája és ennek igazi gyökere, igazi lényege. Úgy bűnös, úgy neked tudnod kell, hogy Krisztus a bűnért halt meg, de meg is kell értened, hogy Krisztus képes megmenteni és hinned kell ezt! Nem vagy azonban megmentve, ha bizalmadat is nem helyezed reá, hogy Ő a te Üdvözítőd, a tied örökké.
Ez az a hit, a mely megmenti s bármily szentségtelen is volt a te életed egészen a jelen óráig, ha ez a hit a mostani pillanatban megadatik néked, eltörli minden bűnödet, megváltoztatja természetedet, új emberré alkot a Krisztus Jézusban, oda vezérel, hogy szent életet folytass, örök üdvösségedet biztosítsad. Mintha egy angyal venne fel téged az ő tündöklő szárnyaira és azonnal a mennybe vinne. Van-e néked ilyen hited? Ez egy mindenek felett való fontos kérdés, mert míg az emberek a hit által üdvözülnek, addig anélkül elkárhozni fognak. Miként ezt egyik jeles könyvében Brooks mondja: „Aki az Úr Jézus Krisztusban hisz, az üdvözül, ha még oly sok is az ő bűne, de aki nem hisz az Úr Jézus Krisztusban, annak el kell kárhoznia, ha még olyan kevés is az ő bűne.” Van néked hited? Mert azt mondja leckénk szövege, hogy: „Lehetetlen pedig, hogy hit nélkül valaki kedves legyen Isten előtt.”
De íme, jövünk a bizonyításhoz, hogy miért nem lehetünk megmentve hit nélkül. „Hit nélkül pedig lehetetlen dolog, hogy valaki Istennek kedves legyen.” Ezt pedig abból meríteni, hogy az Írás sem említ olyan embert, aki hit nélkül Isten előtt kedves lett volna. A zsidókhoz irott levél 11-ik fejezete azon embereknek fejezete, akik Isten előtt kedvesek voltak. Halljátok neveiket: „Ábel hit által áldozott Istennek, becsesebb áldozattal”, „hit által ragadtatott el Énok”, „hit által készité el Noé a bárkát”, „hit által engedé Ábrahám az Istennek, ...hogy elmenne a helyre, melyet örökségül veendő vala.” „hit által lakék az ígéret földjén mint idegen földön”, „hit által szűlé Sára Izsákot”, ,,hit által áldá meg Jákob Józsefnek mind a két fiát”. Izsák Jákobot, „hit által áldá meg Jákob Józsefnek mind a két fiát”, „hit
által beszélt József Izrael fiainak kimeneteléről, mikor meghala”, hit által mentek át a Veres tengeren”, „hit által omoltak le Jerikónak falai”, „hit által szabadult meg a tisztátalan Rákháb”, „és mit szólok még többet?” „Rövid lenne nékem az idő, ha beszélnem kellene Gedeonról, Barakról, Sámsonról, Jeftéről, Dávidról, Sámuelről és a prófétákról. Mindezek azonban a hitnek emberei voltak.” Mások, akiket a szentirás megnevez, tettek valamit, de Isten nem fogadta el őket. Az emberek megalázták magukat, de Isten nem fogadta el őket. Akháb megtette azt, s még sem bocsáttattak meg bűnei soha. Emberek bűnbánatot tartottak, s még sem mentettek meg, mert bűnbánatjuk nem volt igazi. Júdás megbánta tettét, azután pedig elment és felakasztá magát és nem mentetett meg. Emberek beismerték bűneiket és mégsem lettek megmentve. Saul megtette ezt. Mondta Dávidnak, hogy: „Vétkeztem ellened Dávid fiam!” s mégis folytatta azt a cselekedetét, amit előbb tett. Sokan megvallották Krisztus nevét és csodálatos dolgokat míveltek, s még sem voltak Isten előtt soha sem kedvesek azon. egyszerű okból mert nem volt hitük. S mert a szentírásban, mely több évezredek történetét magában foglalja, senki sem neveztetik meg olyannak, így hát valószínű, hogy a történelem másik két évezredében nem volt olyan, miután az első négyben sem volt.
De a legközelebbi bizonyság az, hogy a hit egy magát megalázó engedékenység. Semmi sem hozhatja oda az embert, hogy magát megalázza, mint a hit, s ha egy ember magát meg nem alázza (ha meg nem hajol), akkor az ő áldozata nem lehet elfogadható. Az angyalok tudják ezt. Mikor dicsérik Istent, akkor beborítják arcukat szárnyaikkal A megváltottak tudják ezt, mikor Istent dicsérik, az Ő lábaihoz teszik le koronáikat. Az az ember, akinek nincs hite, azzal bizonyítja azt be, hogy nem tud meghajlani, mert nincs hite, mert sokkal kevélyebb, hogy sem hihetne. Kijelenti, hogy nem renden alá eszét, nem akar gyermek lenni és alázattal hinni azt, amit Isten neki mond. Gőgös ő, s így nem mehet be a mennybe, mert a mennyország kapuja olyan alacsony, hogy azon senki át nem mehet, aki fejét lehajtani nem akarja. Sohasem létezett olyan ember, aki kiegyenesedve tudott volna az üdvösségbe menni. Nékünk térdeinken kell Krisztushoz mennünk, mert habár Ő ajtó, amely ajtó elég nagy arra, hogy a legnagyobb bűnöst is bebocsássa, mégis olyan alacsony ajtó Ő, hogy az emberek meghajolni kénytelenek, ha megmentetni óhajtanak. Azért szükséges a hit, mert a hitnek hiánya jele annak, hogy hiányzik az alázat.
Vannak azonban még más okok is. A hit szükséges az üdvösségre, mert a szentirás azt mondja nékünk, hogy a cselekedetek (a munkák) nem üdvözíthetnek. Elbeszélek egy ismeretes történetet, amely mellett még a legszegényebbek sem fognak félreérteni engem. Egyik napon kiment egy prédikátor, hogy prédikáljon. Utjában egy dombra ért. Alatta feküdtek a faluk mintegy szunnyadozva szépségükben és a gabonák mozdulatlanul a nap fényében, de ő nem ezekre nézett, mert egy asszony vonta magára figyelmét, aki az ajtó előtt állott, s a midőn meglátta őt, a legnagyobb félelemmel jött hozzá és kérdé: „Oh, uram, nincs önnél egy kulcs? A szekrényemhez való kulcsot eltörtem, van pedig benne néhány olyan tárgy, amelyre azonnal szükségem van.” A prédikátor válaszolá: „Nálam nincsen semmi kulcs.” Csalódva érezte magát a nő, mert azt hitte, hogy minden ember hord magánál kulcsot. „De ‒ mondá a prédikátor ‒ feltéve, hogy volnának kulcsaim, kérdés, vajon illenének-e ezek az ön zárjába, s így mégsem kaphatná meg a tárgyakat, amelyeket óhajt. Ne legyen tehát szomorú, várjon míg valaki más jön.” „De ‒ tevé hozzá, hogy az alkalmat kihasználja ‒ hallott-e már valamikor a mennyei kulcsokról?” „Oh, igen ‒ válaszolá a nő ‒ elég sokáig éltem és elég sokáig jártam a templomba, hogy megtudjam, hogy üdvözülni fogunk, ha nehezen dolgozunk és kenyerünket arcunk verejtékével szerezzük meg, szomszédainkat pedig jó bánásmódban részesítjük és magunkat, mint a káté ezt tanítja, a jobb érzelmüek iránt alázattal és tiszteletteljesen viseljük. Ha kötelességünket megtesszük, hogy abba az életállapotba jussunk, ami Istennek tetszésére van, és ha imáinkat rendesen elmondjuk.” „Ah ‒ mondá a prédikátor ‒ jó asszonyom, ez egy eltört kulcs, mert hiszen ön megtörte a parancsolatokat, s nem teljesítette minden kötelességét. Jó kulcs ez, de eltörte azt.” „Kérem, uram ‒ mondá a nő ijedten és abban a hitben, hogy ez a férfiú érti a dolgot ‒, mit hagytam ki?” „Nos, hát ‒ válaszolá amaz ‒ a legfontosabbat, a Jézus Krisztus vérét. Nem tudja-e hogy irva van, hogy a mennynek kulcsa az ő övén van. Ő kinyitja és senki be nem zárja, Ő bezárja és senki ki nem nyitja.” S miután közelebbről megmagyarázta néki a dolgot, monda: „Csak Krisztus az, Krisztus egyedül, aki önnek kinyithatja a mennynek ajtaját és nem az ön jó cselekedetei.” „Mit ‒ mondá a nő ‒ hát akkor a mi jó cselekedeteink haszontalanok?” „Nem ‒ feleli a férfiú – a hit szerint nem. Ha ön először hisz, akkor annyi jó cselekedete lehet, amennyit csak óhajt, de ha nem hisz, akkor soha sem fog azokban bízni, mert ha ön ezt teszi, úgy megrontja azokat és azok már nem jó cselekedetek többé. Legyen önnek annyi sok jó tette, amennyit csak óhajt, de helyezze bizalmát egészen az Úr Jézus Krisztusba, mert ha nem teszi ezt, akkor az ön kulcsa soha sem fogja kinyitni a mennynek kapuját.” Így, így hallgatóim, nékünk szükségünk van arra, hogy igaz hitünk legyen, mert a cselekedetek régi kulcsa eltörött, úgy hogy azzal a paradicsomba soha be nem mehetünk. Ha azt mondja valaki közülletek, hogy nincsen bűne, akkor ‒ világosan szólva hozzátok ‒ az illető magamagát csalja meg, és nincsen benne igazság. Ha azt gondoljátok, hogy a ti jó cselekedeteitekkel a mennybe juttok, akkor ennél kegyetlenebb csalódás még nem létezett, s az utolsó nagy napon majd azt fogjátok tapasztalni, hogy reményeitek értéktelenek valának, s hogy a ti legnemesebb cselekedeteitek, mint az őszbeli fáknak hervadt levelei elfuvatnak vagy lángra gyujtatnak, amelyben egy kicsit magatoknak is szenvedni kell. Viseljetek gondot jó cselekedeteitekre, legyenek azok hitszerintiek, de gondoljatok, arra, hogy az út, melyen megmentetik az ember, egyszerűen csak a Jézus Krisztusban való hit.
Továbbá, hit nélkül lehetetlen dolog megmentetni és Isten előtt kedvesnek lenni, mert hit nélkül nincsen Krisztussal való egyesülés. A Krisztussal való egyesülés okvetlen szükséges üdvösségünkre. Mikor imáimmal Istennek trónja elé jövök, azok sohasem hallgattatnak meg, ha nem hozom Krisztust magammal. A régi molossziak egy különös módhoz fordultak, mikor királyuktól valami kegyet elnyerni nem tudtak. A király egyetlen fiát vették ölükbe, térdeikre estek és ezt kiálták: „Oh, király a te fiadért teljesítsd kéréseinket.” A király mosolygott és monda: „Azoktól nem tagadok meg semmit, akik fiam nevének érvényt szereznek.” Igy van ez Istennel. Ő attól semmit sem fog, megtagadni, aki jön és magával hozza Krisztust, de ha egyedül jön, kivettetik. A Krisztussal való egyesülés fődolog az üdvösségnél. Egy történetet kell elbeszélnem néktek, hogy ezt illusztráljam. A hatalmas Niagara esésekről a világ minden részében beszélnek. Csodálatos azokról hallani, és azoknak szemlélete ámulatgerjesztő, de nagyon veszedelmes dolog, ha valamely véletlen következtében az emberek a vízesésbe sodortatnak. Néhány év előtt két ember volt a csónakban, egy hajós és egy szénásó, s ezek észrevették, hogy nem képesek a csónakot megtartani, mert olyan gyorsan ragadtatott a folyamon lefelé, hogy menthetetlenül összetörniök kell. A parton lévő emberek látták őket, de nem sokat tehettek megmenekülésükre. Végre az egyik ember mégis megmentetett, miután egy kötelet dobtak oda neki, melyet ő megragadott. Ugyanazon pillanatban, mikor ez történt, egy deszka úszott el a másik ember mellett. A lélekjelenlétét vesztett és megzavarodott hajós a kötél helyett megragadta a deszkát. Vészteljes tévedés volt ez, mindaketten a legnagyobb veszélyben voltak, de az egyiket a partra huzták, mert összeköttetése volt a parton lévő emberekkel, ellenben a másik, aki a deszkára kapaszkodott, ellenállhatatlanul lesodortatott és soha többé nem látták őt. Nem látjátok-e, hogy ez gyakorlati képlet? A hit Krisztussal való összeköttetés. Krisztus úgyszólván a parton van és a hitnek kötelét tartja és ha mi ezt bizodalmunknak karjával megragadjuk, akkor Ő a partra húz minket, de a mi jó cselekedeteink, melyeknek vele semmi összeköttetésük nincsen, a kegyetlen kétségbeesés torkába hajtanak minket. Ha még olyan erősen is tartjuk, s ha mindjárt vashoroggal is, a legkevésbé sem segíthetnek rajtunk. Bizonyára meglátjátok, hogy mit akarok néktek mutatni. Némelyeknek kifogásaik vannak a történetek ellen. Én azonban használni fogom ezeket, míg ők megnémulnak. Soha az igazság hatalmasabban nem állittatik az ember szemei elé, mint mikor nékik, amiként ezt Krisztus tette, egy történetet beszélnek el egy emberről, akinek két fia volt, vagy egy nemes emberről, aki elutazott az országból és egyik szolgájának tiz, a másiknak egy fontot adott.
A hit tehát Krisztussal való egyesülés (összeköttetés). Legyen gondotok arra, hogy bírjátok Őt, mert ha nem, akkor a ti cselekedeteitekre kapaszkodtok és a folyammal úsztok lefelé! Ha ti cselekedeteitekbe kapaszkodtok, akkor a mélységbe fogtok sodortatni! El fogtok veszni, mert cselekedeteiteknek nincsen Krisztusban való erőssége és semmi összeköttetése a drága Megváltóval! De te szegény bűnös minden te bűneiddel, ha a kötél derekad körül van és Krisztus ezt megragadta, mitse félj! „Nem ad Ő más kezébe téged, Sokat megtett te érted lélek.”
Még egy bizonysággal több és azután készen leszek vele: „Hit nélkül lehetetlen dolog Isten előtt kedvesnek lenni”, mert lehetetlen dolog a szentéletben megmaradni hit nélkül. Mai időnkben egy sereg időjárásos keresztyénünk van! Sok keresztyén hasonlít a narrtilushoz (vitorlás csiga, egy tengeri csigafaj), amely szép, csendes időben a tenger felszínén úszik pompás kis csapatban, mint a hatalmas hajók, de abban a pillanatban, amikor az első szélroham a hullámokat megmozdítja, azonnal bevonják (ezen állatkák) vitorláikat és a mélységbe sülyednek. Épen olyan sok keresztyén. A jó társaságban, az evangéliumi teremben, a jámboros lakszobában, a kápolnákban és sekrestyékben nagyon vallásosak, de ha kissé kitétetnek a gúnynak, ha valaki neveti őket, ha valaki metódistáknak, vagy pietistáknak nevezi őket, esetleg valami gúnynevet ad nékik, akkor minden vallásosságuk odavan a legközelebbi szép napig. Azután pedig, ha szép az időjárás és a vallás épen illik az ő dolgaikhoz, ismét kifeszitik vitorláikat és olyan jámborak, mint az előtt voltak. Higgyétek el nékem, hogy a vallásosságnak ez a neme rosszabb a vallástalanságnál. Szeretem azt, ha valamely ember alaposan az, ami, ha ő egyenes ember. S azért, mikor valamely ember nem szereti Istent, akkor ne mondja azt, hogy ő szereti, de ha ő igazi keresztyén, ha ő Jézusnak követője, akkor mondja is ezt ki és maradjon meg mellette. Semmi sincs, ami miatt szégyellje magát, az egyedüli, ami szégyellni való a képmutatás. Maradjunk hivek a mi hitvallomásunkhoz, akkor ez tiszteletünkre válik. Ah, vajon mit akartok ti hit nélkül csinálni az üldöztetés idejében? Ti jó és jámbor emberek a ti kis hitetekkel? Mit fogtok tenni, ha a máglyák újból felállittatnak és a lángok hamuvá égetik ismét a szenteket. Ha a kinzó eszközök ismét előkészíttetnek, vagy ha csak a kaloda újból behozatik, melyet a protestáns egyház használt, mint ez az én elődömnek Keach Benjáminnak üldöztetése bizonyítja, aki egyszer Aylesburgban a kalodába tétetett, mert könyvet irt a gyermekkeresztség ellen. Ha az üldöztetésnek legszelídebb alakja ismét feléledne, hogy szóródnának szét az emberek! A pásztorok közül némelyek pedig elhagynák nyájaikat. Most egy más történetet hozok elő és reménylem, hogy ez oda visz titeket, hogy a hit szükséges voltát belássátok. Egy rabszolgatartó amerikai ember így szólt egykor ahhoz, akitől egy rabszolgát vásárolt: „Mondja meg őszintén, mi a hibája?” Az eladó felelé: „Tudtom szerint nincs hibája, kivéve azt, hogy imádkozik.” „Ah ‒ válaszolá a vevő ‒ ezt én nem szeretem, tudok azonban valamit, ami őt hamar megfogja gyógyítani.” A legközelebbi estén akkor lepték meg Kuffeyt (a rabszolgát), amikor az ő jó uráért, asszonyáért és családjáért imában tusakodott, A férfiú megállt, hallgatott, de nem szólt semmit, a legközelebbi reggelen azonban hivta Kuffeyt és monda: „Nem akarok veled civakodni, de nem akarom azt, hogy birtokomon imádkozzanak, azért hagyj fel avval!” „Massza ‒ felelé ez ‒, én nem hagyhatom el az imádkozást, nekem kell imádkoznom.” „Ha te oly dacos vagy urad iránt, akkor vegyed rögtön!” Ezzel megkötözte őt és 25 ütést mért rá, azután kérdezte, akar-e még imádkozni?” „Igen, Massza, nekem kell imádkoznom, nem hagyhatok fel vele.” A gazda ámulva nézett, nem tudta megérteni, hogy lehet egy szegény szentnek az imához ragaszkodni, ha ez neki nem tesz jót, hanem csak üldözést von maga után. Elbeszélte ezt feleségének, aki monda: „Miért nem engedhetnéd meg a szegény embernek, hogy imádkozzék? Hiszen jól végzi dolgát, te meg én mitsem adunk az imára, de hát nincs annál semmi kár, hogy imádkozik, ha elvégzi dolgát.” „De én nem akarom ezt ‒ mondá az úr ‒, majdnem halálra ijesztett engem. Látnod kellett volna, hogyan pillantott reám.” „Mérges volt!” ‒ „Nem, én nem törődtem volna, de miután megvertem őt, könybe lábadt szemekkel tekintett reám, úgy azonban, mintha jobban szánt volna engem, mint magát.”
Ezen éjjel nem tudott a gazda aludni. Ide-oda hányódott ágyában, emlékezetébe jöttek az ő bűnei. Arra gondolt, hogy Istennek egy szentjét üldözte. Felült ágyában és monda: „Asszony, akarsz-e érettem imádkozni?” ‒ „Soha az életben nem imádkoztam – szóla az asszony – nem tudok érted imádkozni.” ‒ „El vagyok veszve, ha valaki nem imádkozik érettem” ‒ mondá a férj ‒ „nem tudok önmagamért imádkozni.” „Senkit sem tudok az ültetvényen, aki imádkozni tudna Kuffeyn kívül”
‒ válaszolá a nő. Meghuzták a csengetyűt és behozatták Kuffeyt. Az úr megragadta fekete szolgájának kezét és kérdé: „Kuffey, tudsze te uradért imádkozni?” ‒ „Massza, én mindig imádkoztam önért.” Térdeire esett, könnyek között kiönté lelkének érzetet és mindketten, a férfi és nő megtért. Ez a néger nem tehette ezt hit nélkül. Hit nélkül azonnal távozott volna, mondván: „Massza, én felhagyok az imádsággal. Nem szeretem a fehér ember korbácsát.” De mert kitartó volt hite által, megtisztelt őt Jézus urának lelkét adta néki jutalmul.
Végezetre pedig jön a kérdés, az életkérdés. Kedves hallgató, van-e neked hited? Hiszesz-e az Úr Jézus Krisztusban teljes szívvel? Ha ez így van, akkor reményed lehet, hogy meg leszel mentve. Sőt föltétlen bizonysággal megállapíthatod, soha nem fogsz elveszni. Van-e hited? Segítségedre legyek-e a kérdésre való válaszodban? Három próba követ akarok neked adni lehető rövid idő alatt, hogy el ne fárasszalak, azután élj boldogul mára nézve. Akinek hite van, az lemondott önigazságáról. Ha egy parányit is bízol önmagadban, akkor nincsen hited. Ha a bizodalomnak csak egy kis részét valami másra helyezed és nem egyedül arra, amit Krisztus tett, akkor nincs hited. Ha cselekedeteiben (műveidben bízol, akkor a te cselekedeteid Anti-Krisztusok; Krisztus és Anti-Krisztus pedig soha együtt nem mehet.) Krisztus vagy mindent kiván, vagy semmit. Vagy egész Üdvözítőnek kell neki lennie vagy semminek. Ha tehát hited van, akkor mondhatod: „Kezemmel mit sem hozok, Csak Te reád borulok.”
Azután arról is megismerhető az igazi hit, hogy ez Krisztus személyisége iránt nagy tiszteletet fejt ki. Szereted Krisztust? Tudnál-e érette meghalni? Igyekezel-e arra, hogy neki szolgálj? Szereted-e övéit? Mondhatod-e, hogy: „Nevednek édessége már Kedves vigasz, s üdv örömár; De édesebb vagy Te magad, Veled szívem legboldogabb.”
Oh, ha te nem szereted Krisztust, akkor nem hiszesz benne, mert az Ő benne való hit szeretetet alkot. És még több! Akinek igazi hite van, annak van igazi engedelmessége. Ha egy ember azt mondja, hogy neki hite van, de hiányoznak nála a cselekedetek, akkor ő hazudik. Ha valaki kijelenti, hogy hisz Krisztusban és még sem folytat szent életet, akkor téved, mert ha mi nem is bízunk a jó cselekedetekben, mégis tudjuk azt, hogy a hit mindig jó cselekedeteket szerez. A hit a szentségnek atyja. Nincs pedig annak atyja, aki nem szereti a gyermeket. Istennek áldásai két kézzel való áldások. Egyik kezével adja a bocsánatot, de a másikkal mindjárt adja a szentséget. Egy ember sem lehet pedig egyiknek részese, ha a másikat nem bírja.
De íme, kedves hallgatók, térdeimre essem-e és a Krisztusért kérjelek-e, hogy erre a kérdésre a ti csendes kamarátokban választ adjatok: Van-e hitetek? Oh, válaszoljatok reá: „Én nem tudom,” vagy pedig: „Nem törődöm vele.” Majd egy napon törődni fogtok vele, ha majd tántorog a föld és a világegyetem ide-oda inog. Törődni fogtok majd vele, ha Isten itélőszéke elé rendel és ha a hirteleneket és hitetleneket el kárhoztatja. Oh, bár lennétek bölcsek, hogy már most gondoskodnátok róla, s ha néhányan közületek azt érzik, hogy szükségük van Krisztusra akkor engedjétek meg, hogy a Krisztusért kérjelek, miszerint az Ő benne való hitet, aki felmagasztaltatott, keressétek, s néktek is megtérést és a bűnönek bocsánatát adja. Az pedig aki néktek megtérést adott, a bocsánatot is megadni fogja. Oh, bűnösök, akik beismeritek bűneiteket, higgyetek az Úr Jézusban és üdvözülni fogtok. Essetek az Ő szeretetére, vérére, cselekedetére, halálára, szenvedésére és érdemére, s ha megteszitek ezt, akkor soha elesni nem fogtok, hanem meg lesztek mentve most és meg lesztek mentve ama napon, amikor rettenetes lesz meg nem mentetni, „Térjetek meg, térjetek meg, miért akartok meghalni Izrael háza!” Ragadjátok meg Őt, érintsétek meg ruhája prémjét és meggyógyultok. Segítsen meg titeket Isten, hogy megtegyétek ezt Krisztusért! Ámen és ámen!

Nehéz az embert a bölcsesség ösvényén megtartani, még akkor is, ha már arra hozatott. Az igazság két szélsőség között fekszik, az ember pedig egy óra ingához hasonlóan mozog vagy az egyik vagy a másik irányban messzire eltérve. Nem sokáig időzik egy helyen, hanem egyik oldalról a másikra dobatik, de különben isteni kegyelem nélkül soha sem talál nyugalmat a bölcsesség középpontján. Az élet zarándoklása és az élet iskolája terén két szélsőség van. Némelyek azt állítják, hogy az embernek vezetőre egyáltalálan nincsen szüksége. Nem nemes teremtménye ő, felruházva gazdag szellemi tehetségekkel? Nem tud-e ő ítélni és következtetni, értelmezni és megkülömböztetni? Bizonyára megtalálja útját, külső vezettetés nélkül. A tanuláshoz miért kell neki tanitó? Tanul ő maga magától. Nincsen-e ő a tudományok birtokában? Milyen sokat feltalált már. Ilyen önmagukkal megelégedett kérkedők nem akarnak leereszkedni, egy mester lábaihoz ülve, vagy a vezető lábnyomát követve és ezért gyakran eltévednek különcökké válnak és a gondolkozásban sőt a tettekben is törvénytelenekké, s oktalanokká lesznek. Ilyen vándorlók a hitetlenség és istentagadás tévutaira vetemednek. Saját lelküket bolondságokba és nagy tévedésekbe vezetik azok, kik saját maguk tanítójuk akarnak lenni. Veszedelmes egy út ez, de az ellenkező irány nem kevésbé az. Szabadítsatok meg egy embert a rationalismustól, (ésszerűség) és akkor gyakran belebotlik a babonaságba, ezt mondván: „Látom, szükségem van vezetőre, azt veszem, mely legközelebb esik kezem ügyébe.” Talál ottan vezetőt, akit az egyik, vagy a másik irányadó hatalom beiktatott, és az az ember, aki megszünt saját ítélete szerint cselekedni, azonnal átadja magát a vezettetésnek és azt véli, hogy a bűnös hitetlenség elkövetésének lesz részese ha valami kérdést intéz. Minden megfontolás nélkül, hogy vajon a vezető látó-e vagy vak, tanult és képes vezető-e, átadják magukat a könnyen hívők a papoknak vagy vezetőknek és tévutakra vezettetnek.
A gondolkozásba belefáradva, másokat kérnek fel, hogy helyettük gondolkozzanak és azzal megelégesznek. Egy nagy tömeg embernek ez a vallása, és sok békét találnak fel benne: a szunnyadozó lelki tompaságnak békéjét. Egy olyan egyházra találnak, mely régiségénél fogva méltóságot igényel magának és azután hitelt adnak mindennek, amit ennek az egyháznak tanítani tetszik. Azt vélik, hogy immár nincs joguk valami felett itélni vagy saját eszüket használni. Lelkiismeretet és észt egy kötésbe kötnek, mintha eltörött karok volnának, melyeket többé használni nem lehet és rokkant katonákként szóhagyomány és tantételek karosszékeiben tolatják magukat. Kérdést intézni nem mernek, az elrontaná az egész dolgot. Behunyják szemüket és mások szemeire bízzak magukat, sőt behunyják szemeiket és vakok által vezettetik magukat, vakok által, kik szintén nem gondolkodnak, kik már régen behunyták szemüket és szájukat kinyitották, hogy mindent bevegyenek, amit a legfelsőbb Konciliumnak, vagy a pápának beletenni tetszik. A két szélsőség között létezik az igaznak keskeny ösvénye, boldog az, aki megtalálja, t.i. az igaz, őszinte felkutatása annak, hogy ki legyen a vezető és tanitó, annak beismerése hogy az Úr Jézusban adatott nékünk vezetőnk és tanítónk a Szent Lélekben és azután az egész embernek tökéletes, odaadó, hitteljes alárendelése eme csalhatatlan vezetés alatt. Boldog, aki az észnek büszkeségében nem határozza el magát arra, hogy vezetője legyen saját magának és ezzel egy bolondnak vezetője. Sem pedig a tévhitűség közönyében embertársának vezetésére nem bízza magát, legyen ez pap, pápa, prédikátor vagy bárki, hanem aki, miután beismerte, hogy Isten az Ő Fiát e világra küldte, hogy „az ő üdvességeknek Fejedelme” legyen, „aki sok fiakat a dicsőségbe vivén”, odamegy, ahová parancsnoka vezeti. És aki miután látta, hogy ugyan ez a Jézus az ő népének prófétáúl rendeltetett, örömmel ül lábainál és befogadja beszédét, mialatt az ész, a vonzalom, a megfontolás és az akarat teljes nyugalmat talál Ő benne. A Mindenlátót nyilt szemekkel követi és megvilágositott szellemmel az örök világosság tanítványává válik.
Alapigénk sok bölcsességet tartalmaz-e dologra vonatkozólag; mert először, egy nagy, általános szabályt fejt ki figyelmeztetésképen t. i., hogy a tanítvány ne legyen feljebbvaló Mesterénél, hanem váljék ő hozzá hasonlóvá. Másodszor, eme Krisztusra vonatkozó, általános szabálynak egy különös alkalmazását közli velünk, még pedig, hogy mialatt tökéletesittetünk, Ő hozzá hasonlóvá válunk, miként más tanítványok is, mesterükhöz hasonlókká válnak. E szerint tehát alapigénket azoknak bátoritásául szeretném használni, kik Krisztust óhajtják Mesterül, midőn mondom, hogy az alapigénkben emlitetteket tényleges próbára tehetjük.
Vegyük a nagy, általános szabályt figyelmeztetésképpen. Az alapige több igazságot tartalmaz és ez mind a főpont magyarázatára szolgál. Kitünik, hogy a tanítvány többnyire azon mesterhez vonzódik, akihez legjobban hasonlit: a vak a vaktól vezettetik. Nemcsak hasonnemű madarak repülnek együtt, hanem a rokonérzésű emberek is szövetségre lépnek egymással, ezért mindannyijunkban megvan az a természetes hajlam, hogy saját képünket csodáljuk és szívesen alárendeljük magunkat azoknak, kik nálunknál magasabban állnak, de mégis ami fajtánkból valók. Egy olyan tanítónál, ki előítéleteinket nem támadja meg, hanem kinek ízlése inkább a miénkkel látszik megegyezni, mindjárt otthonosan érezzük magunkat. A pap olyan, mint a nép, mert a nép úgy szereti, ha olyan. A tanítókról egyaránt igaz az, ami a bálványokról mondatik: „Hasonlók azokhoz, akik csinálják.” Ha a vak tudna látni, nem választana vakot vezérül, de vakságában olyanra talál, aki úgy beszél, mint vakok szoktak beszélni, ki a dolgokat úgy ítéli meg, miként azok a sötétben léteznek és nem tudja azt, amit az egészséges szemű emberek tudnak. És ezért a vakot sohasem figyelmezteti gyengeségeire, ez pedig azonnal mondja: „ez az én eszményem, melyet én magamnak alkottam egy férfiről, ez olyan vezető, amilyen nekem kell, ennek átadom magamat.” Tehát a vak a vakot veszi vezérül és ez az oka, hogy a tévedés ilyen általánosan elterjedt. Egy tévedésnek sem volna állandó maradása, ha az emberi természetben rejlő, valamely gonosz hajlamával nem állana összhangban, ha az emberbe lakó valamelyik tévedéséből nem találkoznék, és ennek helyet engedne. Az uralkodó bűnöknek egyike a bálványimádás, mert az ember elidegenedett az Istentől, aki szellem, és testi balgatagságában olyan Istent
óhajt, kit érzékeivel észre tud venni. Ne csodálkozzatok, ha seregenként áttérnek a pápasághoz. A pápaság az ördög által a romlott emberi természethez idomított vallás, ezért nem csoda, ha a népeket megvarázsolja, mert amit ők szeretnek, és amit e világnak Istene innyüknek édessé tesz, az könnyedén csúszamlik beléjük. A pápaság és a szentségeknek mindenféle alakjai puha ágyat alkotnak a lusta tagok részére és amilyen biztosan lefekszik egy rest ember, olyan bizonyosan átadja magát egy bálványimádó ezen tanoknak. Lássatok el egy bálványimádó embert azon tanításokkal, melyeket a biblia tartalmaz és adjatok egy ollót a kezébe, hogy termetére szabja kabátját és a pápaság lesz, egyik vagy másik alakjában az ő vallása, melyet magának kivág belőle, és épen ezért népszerű. Eleinte érthetetlennek látszik, hogy a vak, aki vezetőnek teszi magát, miként remélheti, hogy az emberek reá bízzák magukat, de nem is tenné ezt, ha nem volna olyan sok más vak, aki mitsem tudván az ő vakságáról, olyan nyugodtan ő hozzá ne jönne. Vigyázzatok, hogy ti is ugyanabban a vakságban ne kövessétek azoknak példáját.
Fiatalember, vigyázz, kit választasz magadnak vezetőűl! Hajlamaid rá bírnak téged egy hamis ember választására, mert hajlamaid is hamisak. Imádkozzatok, hogy az életmód helyesen legyen megkezdve, hogy az isteni kegyelem kiontassék szíveitekbe és az Istennek Krisztusát választanátok, ki „az út, az igazság és az élet.” Ah, Uram, ne legyen itt egy lélek sem olyan vak, aki vak istentagadást, vak kételkedést, a vak bálványimádást válassza vezetőűl, hanem te fogjad a vakok kezeit és vezesd őket oly úton, melyet nem ismernek és ösvényeken, melyeket még nem láttak. Ezt tegyed meg ő velük és ne hadd el őket.
Miután megválasztotta tanítóját, mindig jobban és jobban fog hasonlítani a tanítvány mesteréhez, vagy miután vezetőjét megválasztotta, hajlandó lesz, lábnyomát mindig pontosabban követni és napról-napra tökéletesebben élni előírásai szerint. Tudjuk, hogy azokat utánozzuk, a kiket csodálunk. A szeretet csodálatos befolyással van természetünkre, mely befolyás a szeretett lény alakja szerint formál minket. Az igazi tanítvány az agyaghoz hasonló, melyet a mester saját képére alakit. Mi észre sem vesszük, de egész biztosan belealakulunk azok hasonlatosságába, kiknek befolyása alá rendeljük magunkat. Bárki legyen a te mestered, kedves barátom, az ő képére fogsz hasonlítani. Ha olyant választasz vezetőül, aki csak a mulatságnak él, akkor mindig könnyelműebbé válsz. Ha a fösvénység rabszolgáját csodálod, fösvénnyé válsz. Ha olyannak uralma alatt állasz, ki a testiségnek szolgál, te is testi, züllött ember léssz. Ha a te általad megcsodált hős megveti Istennek igéjét, nemsokára te is meg fogod vetni, míg te csodálva nézed őt, valami olyan képződik, mint a fénykép és te fényérző lemez gyanánt az ő képét veszed magadba. Ezért nagyon kérlek, vigyázva válaszd meg vezetődet!
És figyeljetek, a tanítvány nem haladja túl tanítóját és vezetőjénél tovább nem halad az, aki magát vezettetni hagyja. Ilyen eset nagyon kevés van, sőt mondhatnám, hogy nincs is, mert ha vezetőjénél tovább megy a vezettetett, akkor tényleg már nem vezettetik. Ez nagyon ritkán fordul elő. Ha az emberek túl haladják vezetőjüket, akkor többnyire az ellenkező irányban teszik azt. Az erényekben nem lesznek túlzottak, ezeket gyakran elhanyagolják, többnyire azonban túlzottá válnak a különösségben, a balgatagságban, a fogyatkozásban és hibákban. Azt beszélik, hogy harmadik Rikhárd udvarában az udvari személyzet lassankint görbehátuvá vált, mert a király görnyedt alaku volt és mi egy egész ország balgatagságát láttuk, nem az elmúlt, hanem a jelen században amidőn csaknem minden nő sántikált, mert egy, a nép előtt kedvenc hercegnő időnkénti, bénaságban szenvedett? Ez az emberek módja, ők egymást utánozzák ösztönszerűleg és ez az egyedüli mentség, amelyet tudok a Darwin állításaira vonatkozólag, aki minket a majomról származtat. Az utánzási ösztön nagyon ki van fejlődve bennünk, magára hagyva pedig a rossz oldal felé hajlik és mi a torzképződések és gyengeségek utánzására vagyunk a leghajlandóbbak. A zene, festészet, költészet és irodalomban egy intézetnek férfiai ritkán haladják túl mesterüket, vagy ha mégis, akkor elhagyják őt, de szokás szerint megörökítik a mester egyoldaluságait és gyengeségeit. Ez pedig még leggyakoribb az élet művészetében. Fiatalember, hited mesterének megválasztásában, kérlek légy nagyon óvatos, csak a legjobbat válasszad, mert te nem hagyod el a mestert, kit te követsz, hanem inkább hátra maradsz. Olyan vezetőt válassz, aki az utat ismeri, mert ha ő egy néhány tévedést követ el, akkor te tízszer annyit fogsz elkövetni és valószínű, hogy minden ő hibáján is még túl teszek.
Egy komoly igazságnak megfontolása még van hátra. Ha rossz szellemi vezetőt választ az ember, minden rossz vezetés végén ott van egy verem. Valamely férfi tévtant hirdet, melyről azt mondja, hogy azt a bibliából meríti, de elferdített, rosszul alkalmazott bibliai versekkel támogatja. Ha ezen tévedést követed és ennek tanítóját választod vezetőül, akkor egy ideig ugyan nagyon is megelégszel magaddal, mert többet tudsz, mint a szegény, egyszerű emberek tudnak, kik a jó, régi úton maradnak, de figyeld meg szavamat, a tévedés végén ott van a verem. Te még nem látod azt, de azért létezik és bele fogsz esni, ha vezetődet követed. A tévedés végén gyakran ott van az erkölcsi verem és az emberek haladnak lefelé, lefelé, lefelé, alig tudva miért, miglen a tanban rejlő tévedést magukba vették, erkölcsi alapelveik megmérgeztetnek és ők ittasok gyanánt a bűnnek mocsarában fetrengenek. Néha a mélység, mely egy jelentéktelen tévedés végén tárul, egy teljesen elkárhozandó tan lehet. Az első hiba aránylag kicsiny volt, de miután az ember azáltal ferde síkra helyeztetett, majdnem magától értetődik hogy lefele ment és alig észrevehető módon átadatott egy hatalmas tévedésnek, hogy higgyen a hazugságnak. A vak és vezetője, ha bármi egyebet el is hibáznak, bizonyára megtalálják a vermet, látó képesség nélkül is megtalálják az oda vezető utat. Ah! mily könnyű beleesni a gödörbe, de hogyan jöjjenek ki megint belőle?
Különösen azokat, akik a keresztyén nevet viselik, szeretném komolyan felkérni, hogy minden új tan felmerülésekor igen óvatosak legyenek annak megfigyelésénél. Kérlek titeket, gondoljatok a versenyre. A vasút korongjának kis fordulatja az eszköz, mellyel a vonatot a távol keletre, vagy a távol nyugatra indítják. Az első fordulat tényleg igen jelentéktelen, de a pontok, melyekhez vezet, igen távol esnek egymástól. Vannak új tévedések, melyek nem rég támadtak, melyekről atyáitok nem tudtak semmit, s amelyekkel némelyek igen sokat foglalkoznak és észre vettem, ha az emberek oda bele esnek, akkor hasznos müködésüknek vége szakadt. Láttam prédikátorokat, kik csak kissé belebocsátkoztak az okoskodó bölcselkedésekbe és lassan becsúsztak a latiterdiniszmusból a szociálismusba és az istentagadásba.
Ezen gödrökbe ezrek buknak bele. Mások ugyanolyan rettenetes mélységbe zuhannak, kik külsőleg a hitnek minden tanát bölcselkedve megtartják, de valóságban egyet sem. Az emberek mostanában olyan igazságokhoz ragaszkodnak, melyekből a belek ki vannak véve és a tulajdonképpeni élet, az egész jelentőség el van vonva. Vannak az evangel. egyháznak tagjai és prédikátorai, kik nem hiszik az evang. tant, vagy ha igen, akkor kevés jelentőséget tulajdonítanak neki; prédikációik evangéliummal bemeszelt bölcsészeti tárgyalások. Atlanti óceán nagyságu szótömegbe beletesznek egy negyedszem evangéliumot és elárasztják a szegény lelkeket szavakkal, melyek semmit sem használnak. Mentsen meg minket Isten attól, hogy valaha a régi evangéliumot elhagyjuk, vagy szellemét és azt a velős vigasztalást, melyet ad, elveszítsük, de hogyha hamis vezetésnek adjuk át magunkat, akkor csakhamar beleesünk a holt vallomás és bölcselkedő ábrándozás mélységébe. Mindez szerintem kellene, hogy visszatartson minket attól, hogy embert válasszunk vezetőül, mert ha csupán csak emberben bízunk, ha száz pont közül kilencvenkilenc pontban igaza is van, mégis valamiben tévedni fog és ezen elferdített pont nagyobb befolyással lesz hajlamunkra, mint valamelyik az igazak közül. Legyetek nyugodtak, a vallási dolgokat illetve ama régi átok bőségesen bebizonyult: „Átkozott az a férfiú, aki az emberekben bízik”.
Létezik Egy, akit feltétlenül követhetünk és csak Egy. Létezik Egy, kiben tartózkodás nélkül bizhatunk, de csak Egy, az ember Jézus Krisztus, Isten Fia. De ha nem kívánjátok, hogy a szívnek és cselekedetnek tévelygéseibe belejussatok, őrizkedjetek emberektől és ne kövessetek senkit, csak Jézust és senki lábnyomát, csak az ő nyájának lábnyomait, mely az ő nyomában jár, de még helyesebben cselekszel, ha nem a juhokat, hanem csak a pásztort követed és az ő cselekedeteit, még akkor is, ha teljesen magad maradnál. Adassék néktek a Szent Lélek és vezessen titeket minden igazságra.
Ennyit ezen nagy szabályról, szolgáljon pedig ez néktek intésül
Ezen szabálynak, az Úr Jézus Krisztusra vonatkozó alkalmazásában nagy bátorítás rejlik a mi részünkre. Ha az Úr Jézus Krisztust bírjuk vezetőül, akkor bár nem juthatunk vezetőnknél feljebb, de azon előnyben részesülünk, hogy mindig jobban és jobban hasonlítsunk Ő reá és alapigénk szerint tökéletesek leszünk, mert vezetőnk is tökéletes.
Először, ez az, amire várhatunk. Többnyire azt látjuk, amint már mondottuk, hogy a tanítvány mesteréhez hasonlóvá válik, de egy ilyen mesternél biztosabb az előmenetel. Egy olyan mesternél, kiről az ajak nem beszélhet elég jót, egy olyan mesternél, kinek nem vagyok méltó, hogy sarujának kötőjét megoldjam, megtörténhetik, hogy a szeretettől teljesen megolvadunk és az engedelmesség alakjába öntetünk. Ő a teremtő, nem teremtheti-e meg bennünk az Ő képét? Őtőle ezt teljes bizalommal elvárjuk.
Mert, figyeljétek meg, az utasítás maga olyan, hogy azoknak szívére hatalmat gyakorol, akik átadják magukat néki. Az Ő tana mindenható szeretet, minden utasítása isteni és mégis annyira leereszkedik az emberi képességhez, hogy pontosan ráillik arra, aki Krisztus igáját felvette magára és azon elhatározáshoz jött, hogy Ő tőle fog tanulni. Más mesterek elferdített, kétes tanokat adnak nékünk s ha azokat megtanultuk, gyakran okosabbat nem tehetünk, minthogy azokat megint elfelejtjük, de a mi Urunknak tanítása igen megbízható, mennyei, igen hathatós és érezzük bensőnkben, hogy olyan igaz, olyan nagyszerü, olyan fenséges, hogy isteni teljhatalommal jön mihozzánk és nem mint emberi beszéd.
Ha csak azt ismerném, amit Jézus tanít, akkor azt következtetném, hogy egy tanító, ki ilyen tanításokat és előírásokat ad, tanítványait befolyásolja, de az Ő befolyása nem csupán tanában rejlik, a leghatalmasabb vonzóerő Ő maga. Mikor ezen a földön beszélt, azt mondották: „Soha ember nem beszélt úgy, mint ez”, ezt pedig az okozta, hogy még soha egy ember nem élt úgy, mint ez az ember. Az ő szavában erő rejlett, de ő maga volt az ige. Ha ti Krisztus tanait megtekintitek, amint azok
életében megtestesülnek, akkor azok ragyognak teljes szépségben és tündökölnek teljes hatalommal. Egy olyan tanitótól el kell azt fogadni, amit mástól nem lehetne elszenvedni, mert jelleme feljogosítja őt a beszédre. Némely tana észellenesnek látszott volna, ha egy hibás ember ajkáról hangozik, mert hallgatói azt kiáltották, volna: „Orvos, segits magadon!” De mivel Ő tőle jönnek, természeteseknek tünnek elő, mint a jó fának jó gyümölcse: egy olyan természetnek, olyan életnek szükséges kiontásai ezek. Ha szemeink előtt vannak a bizonyítékok, akkor csakis meggyőződést szerezhetünk magunknak. Meggyőzetünk Megváltónk fenséges jóságától, szeretetének fényétől, önfeláldozásának végtelenségétől. Jézus hitet parancsol mibelénk saját maga kinyilatkoztatása által s ugyanazon leleplezés által saját magához hasonlóvá tesz minket. Létezett-e valaha az övéhez hasonló élet? Létezett-e valaki, aki „teljes kedvességgel” birt? Létezett-e valaha az övéhez hasonló tökéletesség? Életében oly nyiltszívű volt és mégis oly szelíd, oly bátor és mégis oly barátságos, olyan hajthatatlan és mégis olyan gyöngéd, szívét tenyerén hordta igazságának átlátszóságában, de ő okos volt és csalhatatlan bölcsességgel őrködött maga felett. Mindenkivel mérkőzhetett, bármennyire is megtámadták őt és mégis olyan volt közöttünk, mint gyermek ez a szent gyermek Jézus. Ah! Jézus lábainál ülve, nemcsak tanultok őtőle és az ő tana hatalmat fog gyakorolni felettetek, hanem őt fogjátok tanulmányozni, mert Ő maga a legjobb tan. Sohasem néztek szemek ezen drága Jézusszemekbe, melyek, „mint a vízfolyás mellett való galambok szemei, melyek tejben mosattak meg” . (Én.5,12) Anélkül, hogy maguk megtisztítva és világossá ne váltak volna, mint” a Heszbon tava Bathrabbius kapuja előtt”.
Ki hordozhatná Jézust szívén, mint egy csomag mirhát, anélkül, hogy illatával el ne telnék jelenléte által? Ki lehetne vele és ne válnék Ő hozzá hasonlóvá?
Bizonyosak vagyunk benne, hogy Jézusnál a tanítványok Mesterükhöz hasonlókká válnak, mert buzgó szeretettel tölti el őket maga iránt, mely iránta való lelkesedésben fellobban. Adjatok egy tanítót, kit minden tanuló szeret és csodál és nemsokára fognak tanulni. Hadd lelkesüljenek érte és nem lesz nehéz egy feladat sem. A mi drága, magasztalt Urunk így tett, kiről ezen ajkak nem beszélhetnek eléggé, amint kellene. Csodáljuk, szeretjük, szívből imádjuk. Ő Istenünk, mindenünk mindenen, s azért óhajtunk akarata szerint formáltatni, Ő érette élni. Igen, ebben találjuk örömünket, mert Krisztus szeretete szorongat minket. Ő érette meghalni? Ah, minden korszakban boldogan adták az Ő szentei életüket Ő érette. Buzgósággal és a lelkesedéstől feltüzelve szenvedtek az Ő nevéért veszteséget és gyalázatot. Ha a tanító ilyen lelkesedést képes beoltani, akkor kétség kívül a tanítványokat a saját hasonlatosságára fogja alakítani.
Mindenek felett az a legjobb, hogy hatalmas szellem van nagy tanítónkkal, Isten maga a Szent Lélek s ha Ő tanít, akkor nemcsak szavakkal tanít, hanem olyan erővel, mely a fülön át be a szívbe hatol más tanítók, amennyiben Krisztust nem követik, ékes szólású varázsába, vagy a bizonyíték erejébe kell bizniok, hanem a mi Urunk, bár mindenek között a legékesebben szóló, mert: „ajakai mint a rózsák, melyek a folyó mirhától csepegnek”, bár van bizonyítéka bőségesen, mert ő isteni bölcsesség, bízott az erőben, melyet érzett, mikor azt mondotta: „Az Úrnak lelke van én velem és azért kent fel engem.” Az isteni szellem olyan átható világosságot vet a lélekbe, hogy a láthatatlan dolgok a legtisztábban állanak előttünk és a dolgok, melyeket remélünk, lényükben megragadhatók. Ezen világossággal jön az élet, hogy érezzünk, az erő, mely által valósítunk, megkülönböztetésnek adománya az itélettételre s így vezettetik a lélek minden igazságban és a tanítvány megkapja teljes életében és tetterőben Urának tanait. Ki más adhatná ezt a szellemet, mely más tanító által leheltetik be nékünk a Szent Lélek? Ki nem akarna ülni egy olyan mester lábainál, aki annyira magasztosabb mindenek felett, mivel olyan véghetetlen adományokkal bír? Adná Isten, hogy mialatt itt beszélek, a jelenlevők közül némelyek azt mondanák: „Szeretném magam átadni ezen nagy tanítónak!” Gondoljátok meg szeretteim, ha Őt kívánjátok mesterül, ugyanakkor Ő is nagyon óhajt titeket tanítványainak fogadni.
Most talán bebizonyítottam, hogy előre láthatólag a tanítvány egy olyan mesternél, őhozzá hasonlóvá válik. Most megjegyzem, ez tényleg meg van igérve. Végzetünk nagy történetében ez tényleg meg is van ígérve, mert: „Akiket eleve ismert, azokat eleve el is rendelte Fia képmásaivá.” Ez Isten nagy rendelete, hogy sok testvér között Krisztus legyen az elsőszülött és a testvérek egy közösséget képezzenek, kiknek arcán az Úr felismeri egyszülöttének képét. Amit Isten előre elrendel, az biztosan be is következik.
Már a Jézus Krisztus nevében megígértetett nékünk, a Jézus neve ez, „mert ő szabadítja meg az ő népét bűneiből.” Az embereket bűneikből megszabadítani annyit jelent, hogy a szentségnek és tisztaságnak állapotába visszahelyezni őket. Ez tényleg az az üdv, amelyet mi hirdetünk, nem csupán a bűnöknek bocsánata, mint némelyek gondolják, hanem a bűnnek legyőzettetése, a bűnnek kiűzetése, Jézusnak és az embereknek, Isten szelleme által gyakorolt egyformasága. Már a Jézus nevében benne van, hogy tanítványait megszabadítja a bűntől, mert ő is szabad tőle.
Tudjuk, hogy ez volt Urunknak célja, mert Jézus életének célja tisztán látható utolsó imájában, mikor azt imádkozta: „Szenteld meg őket a te igazságodban, a te beszéded igazság. És én Ő érettök magamat szentelem, hogy ők is szenteltek legyenek valóban.” Látjátok, hogy egyedüli célja volt népének megszenteltetése, mert ő szent volt, népének megóvása a gonosztól, miként ő megóvatott, és őket győztesekké tenni a bűn felett, miként ő meggyőzte azt. Egész életében arra törekedett a tizenkét tanítványnál és másoknál, akik követték őt és utolsó imájában ezt ki is fejezi: „Nem azt kérem, hogy kivedd őket e világból, hanem hogy megőrizd őket a gonosztól.” Ez mindenütt kitünik. A viszonyokból lehet ezt következtetni, melyekbe ő lép mi velünk szemben, mert egy testvér hasonlít a másikhoz úgyszintén a barátok egymáshoz. Az ő általa használt példabeszédek ugyanazt magyarázzák, mert a beoltott ágak beszívják a törzsnek természetét, a feleség férjéhez hasonlóvá válik és a testnek tagjai egyneműek a fejjel. A rejtelmes, titokzatos Krisztus nem olyan, mint a babylóniai uralkodó álmában látott kép, arany fejjel cserép lábakkal, hanem Krisztus mindenütt ugyanaz, a kegyelem, mely a fejben lakozik, átváltoztatja az egész testet. Boldog reményünk az, hogy „hasonlók leszünk ő hozzá, mivel látni fogjuk őt úgy, amint van,” és azután „megelégittetünk az ő ábrázatával, midőn felserkenünk.”
Testvéreim, amit vártunk és Isten tényleg megígért, azt valóban látni lehetett, mert a tanítványok Urokhoz hasonlóak voltak és ezen tényre akarom a legnagyobb sulyt fektetni. Nem hasonlítottak-e Urunkra a tanítványok a jellem némi pontjaiban? Nem mondhatom, hogy az ószövetség szentei szószerinti értelemben voltak Krisztus tanítványai, de azok voltak szellemi értelemben, mert az evangélium ugyanaz marad minden korszakon keresztül és mindig ugyanaz a világosság, mely minden embert megvilágosit, ki e világra jön. A szellemnek belső tanítása ugyanaz volt Ábelnél és Noénál, mint Jánosnál és Pálnál és míg az apostolok Jézusra visszatekintettek és megvilágosíttattak, addig a patriárkák előre néztek és akként nyertek világosságot. Az ókor mindenszente hasonlít az Úr Jézusra. Gondoljatok egy néhányra ő közülük és feltalálható lesz bennök valami az ő szépségéből. Ábel igazságát tünteti fel és Énókh Istennel való életét. Jób megmutatja türelmét és Ábrahám hitét. Mózes szelidségét és Sámuel szószólásában rejlő hatalmát. Dániel hasonló az ő tisztaságában és Jeremiás az ő sírásában. A reggel harmat cseppjei gyanánt mindegyikben visszatükröződött az igazság napjának világossága. Tanainak átalakító hatását sok példában látjuk az új szövetségben. Péter és János hasonlítottak mesterükhöz, mert azt olvassuk, hogy ellenségeik látván Péternek és Jánosnak szólásbátorságát és észrevevén, hogy írástudatlanok és közemberek, elcsodálkozának és rájok ismerének, hogy Jézussal voltak. A hasonlatosság oly feltünő volt, hogy kénytelenek voltak azt elismerni. Figyeljük meg csak egy percre Jánost magában. Ki olvashatja el leveleit anélkül, hogy ne mondaná: „Így be szélt a Mester is.” János sokkal hátrább állott mesterénél és mégis csodálatos mennyire hasonlított őhozzá! Ami Pált illeti, hát ő némely tekintetben ellenképe Urának, ha azonban azt a sajátságos megjegyzést olvasom, amely a rómabeliekhez irott levélben foglaltatik és a mely iránt némely ember merev álláspontot foglal el, ahol mondja: „Mert kívánnék én a Krisztustól szakasztott átok lenni az én atyám fiaiért, kik nekem test szerint rokonaim”, (Róm.9,3) akkor mondanom kell: „Íme itten hasonlít ő ama Dicsőhöz, aki érettünk valóban átokká vált, mert meg van irva: „Átkozott, aki a fán függ.”
Nos, hát, Istennek összes szentei megnyerik többé-kevésbé az Ő tulajdonságait aszerint, amennyire tökéletes tanítványai voltak. Mai nap reggelén nem tarthatom meg magamat, hogy meg ne mondjam néktek minémü ismertető jeleket látok rajtatok, melyek által ti az én Uramhoz hasonlittok. Örülök azon, hogy láthatok itten fivéreket és nővéreket, kikről magamnak gyakran ezt mondottam: „Az ő mesterüket láthatom bennök.” Kívánnám, hogy ezt mindnyájatokról mondhatnám, de mégis örülök rajta, hogy sok részben az Úr Jézussal való igazi hasonlatosságot felfedezhetem, azt a családi vonást, mely Istennek minden gyermekét jellemzi. Az üdvösség részeseinek mindegyikében kisebb ismertető jelek vannak az ő atyjukról, melyek éreztetik velünk, hogy ugyanahoz a családhoz tartoznak, amelyhez Jézus. Ők ezt a modort meg nem tanulhatták volna s azért ez nékik az ujjászületésben adatott.
Nagyon figyelemreméltó dolog az, hogy azok, akik Jézus Krisztusnak tanítványai, az ő életének történetében is hozzá hasonlóvá lesznek. Ha visszamegyünk a régi szent emberekhez, kik a mi Megváltónk tanainak valóságban tanítványai valának, mint például Melkisédek, aki kenyeret és bort hozott elő, hogy Ábrahámot felüditse, nem gondoltátok volna-e, hogy ez maga Krisztus volna? Itt van Izsák, aki magát atyjának szeliden aláveti, mialatt atyja a kést vonja ki, hogy megölje őt, nem mondhattátok volna, hogy ez Jézus? Itt van József, aki magát megismerteti testvéreivel és egész Egyiptomot maga kormányozza, nem gondolhattuk volna-e, hogy ez a mi Urunk, ki ideje előtt e földre jött, hogy az Ő választottait megáldja?
Krisztus utáni időben pedig találtok gyakran tanítványokat olyan helyzetben, mely által Krisztust világosan szemetek elé helyezik. Nézzétek Istvánt milyen bátran hirdeti az evangéliumot, miglen ellenségei megkövezik őt. Nem olvastatok-e gyakran Mesteretekről: „És köveket emelének, hogy megkövezzék, de Ő elment közülük.” Nézzetek Pálra Lisztrában. Áldozni szándékoznak neki. Ez azon időre emlékeztet minket, amikor a tömeg kiáltá: „Hozsánna, hozsánna!” Nézzétek, az apostol visszautasítja a tolakodó népet, és íme megkövezik őt, és ő az időnek emlékezetébe szól, amikor kiáltották: „Feszítsd fel, feszítsd fel őt, el vele!” Olvassátok Pálnak hajótörési történetét, amikor a hajónak és az alkapitánynak mondja: „Ne féljetek, mert senki közülünk elveszni nem fog.” Majdnem azt gondolhattátok volna, hogy ez maga az Üdvözítő, aki a hullámoknak és szeleknek mondotta: „Csendben legyetek!” Annyi sok volt benne az ő mesteréből. Krisztus minden tagjaiban valóssággal bent van, az ő élete ismételten le van irva övéinek életében. Kedveseim, én az új időknek sok szent emberét meg tudnám nevezni, akiknek életében mi Krisztust megláthatjuk. Az a szegény asszony, aki két fillérjét az Istennek ládájába tette, mely pénz az ő egész élelmét képezte, nem hasonlit-e nagyon hozzá, aki mindent ide adott érettünk és szegénnyé lőn, hogy mi az ő szegénysége folyton gazdagokká váljunk? Mindenki, aki az ő énjét Isten dicsőségére feláldozza, kicsinyben egy Jézus. Azoknak, akik Krisztus iskolájában tanulnak, tanítójukhoz hasonlókká kell válniok és azokká is válnak.
Még azt akarnám mondani, de az idő lejárt, hogy Krisztus tanitványai hozzá hasonlók lesznek az ő harcaikban és kísértéseikben. Úgy lép hozzájuk a sátán, mint Krisztushoz lépett; megkisértetnek a világtól, miként Krisztus megkisértetett. Megragadtatnak a saduceusok hitetlenségétől és a farizeusok tévtanaitól, miként a Krisztust is megtagadták. Ugyanazt a harcot kell kiállniok és hála Istennek, megnyerik ugyanezt a győzelmet. Krisztus tanítványai meggyőzik a bűnt, mesterük segítségével felülemelkednek a kételkedésen, meggyőzik a világot és tisztaságban s hitben állanak. Nemsokára az ő jutalmában is hasonlítani fognak hozzá. „Aki győzelmes lészen” ‒ mondja Ő ‒ együtt ültetem velem az én királyi székembe, mint én is győzelmet vettem és ülök az én Atyámmal az Ő királyi székében” . (Jel.3,21)
Nos utoljára időzzünk még két vagy három percig azon lélekemelő ténynél, hogy mi mindezek mellett a próbát felállíthatjuk, ha akarjuk, ma reggel. Fivérek és nővérek, ha ti nem vagytok Jézus Krisztus tanítványai, gondoljátok meg, ő elfogad titeket. Ő elfogad, habár más mestereknél voltatok és sokat tanultatok azoktól, amit most el kell dobnotok. Könnyű dolog egy ember tanítása, ha kedélye nincs megterhelve és tiszta, de ti sokat tanultatok, amit el kell felejteni.
Oh, ti negyven, ötven, hatvan évesek, milyen sok gonoszság van bennetek, melyet ki kell irtani! Lássátok az én Mesterem tanítványokként fogad el titeket, habár ez ideig más mestereknél voltatok, és dacára annak, hogy még az első kezdetét sem ismeritek annak, amit tanít, mégis elfogad titeket. Az én Uram Jézusom egy A B C- iskolát tart. Ő kis gyermekekkel kezdi. Milyen nagy kegyelem, hogy olyan szegény, tudatlan fejekkel, mint a miénk, vesződik, kik egyebet nem tudnak, csak azt, amit nem kellene tudni. És én még azt megjegyzem, hogy nem baj, ha kevés, vagy semmi képességetek sincs.
Nem sok nagy, nem sok hatalmas választatott, hanem az Isten e világnak szegényeit választotta és ami semmi, a megvetettet, a balgát, választotta meg Isten. Jöjj Őhozzá, mert habár te tehetetlen vagy, Ő nem az és az Ő képessége legyőzi a te képtelenségedet. Te azt mondod: „én nem tudok tanulni.” De te nem tudod milyen jól tanít Ő, olyan jól tanít, hogy még azok is, akik azt gondolják, hogy nem tudnak tanulni, az Ő iskolájában tanítást nyerhetnek. Ne maradj el, kedves barátom, ha nem tudsz fizetni tandijat, az én mesteremnek iskolája szabad iskola, Ő nem fogad el tőlünk semmit, de Ő mindent ad. Az egyedüli belépti jegy, melyre szükséged van, csupán az, hogy akaratod legyen a tanulásra, tudva, hogy szükséged van a taníttatásra és vezettetésre és alárendeled magad vezettetésének és oktatásának Hajlandó vagy ezt megtenni? Te azt mondod: „Ah, annyi bánatot fogok néki szerezni, hogy felad minden reménnyel.” Igaz, én is sokszor így gondolkoztam. Nem csodálom, hogy ez a gondolat nyugtalanít titeket. Én bennem is sokszor támadt, láttam milyen kevésre haladtam, miután ennyi éve már, hogy iskolájában voltam Egy emberi tanító, rég elveszítette volna türelmét, de az Úr Jézus Krisztus soha egy embert fel nem ad. Ha egyszer megkezdi a tanítást, akkor folytatja addig, míg isteni tanításait mind megtanulták és minél nehezebb a tanítás, annál nagyobb dicsőség lesz, ha minden tanítványa a mennynek neveltetett fel.
A kegyelmes Isten inditsa oda szíveiteket, hogy Ő tőle tanuljatok, a Krisztusért.
Ámen! i

Szörnyű vakságba sülyesztette le az emberi szívet a bűn, hogy az ember azt, aki őt teremtette, nem ismeri. Leckénkből az következik, hogy az ember mitsem tud szívében Jehováról, habár benne él, benne mozog és benne van. Oh, milyen erőtlenséget hozott létre a bűn az emberi szellemben, aki mitsem tudván Istenről, még arra is képtelen, hogy Őt megtalálja. Ezt mi leckénk igéiből következtethetjük. A szövetségnek azon igérete, hogy a választottaknak olyan szív adatik, amely által ők az Urat ismerni fogják, bizonyítéka annak, hogy isteni oktatás és egy új szívnek adománya nélkül, az ember nemcsak nem ismeri Istenét, de megtalálni sem tudja. Te dicsekszel értelmeddel oh, hiú ember, de a te oktalan szíved megsötétedett annyira, hogy délben is úgy botorkázol, mint éjfélkor. Szemeid vannak és mondod: „Látok”, de szemeid megvakultak, füleid vastagok, szíved pedig kemény és olyan tompává vált lelked, hogy egyedül csak Ő, aki a fület csinálta, tehet téged hallóvá és egyedül Ő, aki a szemet formálta, tehet téged látóvá. Csodálhatjuk-e eléggé Istennek leereszkedését, hogy aláhajol az emberi szívnek oktatására! Az ember elfelejti Istenét, de Isten nem felejti el őt, s habár az ember nem ismeri Istent, de Isten ismeri őt mégis, miután pedig látja, hogy annak képtelensége, miszerint Istent megismerje az ember szívében fekszik, ennélfogva kegyelemmel meglátogatja őt és megujítja erejének forrását és lényének központját, a szívet és egy biztos értelmet ad. Isten az Ő véghetetlen magasztosságában közönyösnek vehetné azt, hogy egy olyan jelentéktelen teremtmény, mint az ember ismeri-e Őt vagy nem? Ő mondhatta volna, ha így szól: Mivel ti engem ismerni kívántok, ne lássatok engem, s mivel ti irányomban behunyjátok szemeiteket, a sötétségben hagylak titeket, miután engem, mint Istent dicsőíteni nem akartok, maradjanak szíveitek az éjszakában és én a ti saját útaitokra hagylak benneteket.” De a szeretetnek Istene nem úgy beszél az emberek gyermekeihez, a kikhez szívével fordult. Sőt ellenkezően, Ő kegyelmi szövetséget kötött velünk és beszédje ellentétje annak, amit mi elvártunk volna, hiszen ezt jelenti ki leckénknek szövegében: „Én szívet adok nékik, hogy megismerjenek engemet, hogy én vagyok az Úr!”
Foglalkozzunk leckénkkel a következőképen:
Leírjuk először ezen ismeretnek székhelyét. „Én szívet adok nékik, hogy megismerjenek engemet”, azután leírjuk ezen ismeretnek szükséges voltát, majd ezen ismeretnek magas becsét és végre ezen ismeretnek forrását. Segítsen meg minket a Szentlélek, amikor minden egyes pontot megbeszélünk!
Ezen ismeretnek székhelye. „Én szívet adok nékik, hogy megismerjenek engemet.” Jól ügyeljétek meg, hogy nem ez áll itten: „Én fejet adok nékik, hogy megismerjenek engem.” Az Istenhez való jövetelnek ütköző köve nem az ember értelmében fekszik. Nagy nehézség merült fel elméjében, de nem ez a legnagyobb baj. Az Isten ismeretének első és eredeti akadálya az ember hajlamaiban van. Az emberi szív a gonosz felé irányul, s azért olyan istenre van szüksége, aki bűnei felett mosolyog vagy legalább is tűri azokat. Az Úr panaszkodik a zsoltárban: „Azt gondoltad, hogy te hozzád hasonlatos vagyok;” (Zsolt.50,21), az embernek hajlandósága van azt gondolni, hogy Isten hasonlatos hozzá. A tisztátalan szívűek nem bírják felfogni a tiszta Istent és ha felfognák, akkor inkább megvetnék, mintsem tisztelnék. „A tiszta szívűek meglátják Istent,”, ez a kijelentése Urunknak azon szavai között, amellyel kimondotta, hogy kik a boldogok, amidőn tanítói hivatalát megkezdette, de a tisztátalan szívűek nem láthatják Istent és ez okból nem ismerhetik Őt. A szív a vakságnak székhelye. Itt van a sötétség, mely az egész lelket felhőkkel borítja be. Ide a szívbe kell bejönni a világosságnak, hogy a szívet abba a világosságba helyezze.
Istennek itten megígért ismerete a szívben fekszik, ez alatt azt értem először, hogy Isten megujítja a szívet úgy, hogy ez megcsodálja Isten lényét. Az ész tudomásul veszi, hogy Isten igazságos, hatalmas, hű, bölcs, igaz, kegyelmes, béketűrő stb., ha a szív tisztává van téve megcsodálja mind ezen dicső tulajdonokat és imádja Őt mindezekért. Ti bizonyos mértékig megvizsgálhatjátok az Úrnak bennetek lévő ismerétét azzal a kérdéssel, hogy tetszik-e néktek Istennek lénye? Ha győződtök róla, hogy a Szentírásnak Istene az igaz Isten, vajon csodáljátok-e úgy Őt, amint Ő magát kijelenti? Vannak sokan, kik magukba képzelték, hogy Isten az, amit ők kívántak, hogy legyen és akkor természetesen azt a képet csodálják meg, amelyet ők alkottak, de úgy látni Istent, amint a Szentírás Őt kijelenti, különösen az Ő szentségében, ez az Ő kegyelmének adománya. Megfigyeltétek-e, hogyan énekel Dávid a 103-ik zsoltárban: „Áldjad én lelkem az Urat és minden belső részeim az Ő szent nevét!” Jobban összhangzott volna ez a következő kiejtéseivel, ha azt mondta volna: az Ő kegyelmes nevét, mert a további szavaiban az Úr kegyelmi tényeiről beszél: „Ki megbocsátja minden bűneidet és meggyógyítja minden betegségedet.” De az, amit a zsoltáriró leginkább megcsodált az Úrnak szentsége volt mindazokban. Az a mód, amellyel a bűnösöket irgalmasságában részesítette és az Ő szenny nélküli szentségét mégis megtarthatta. A szentség réme minden istentelennek és éppen ezért jel az arra nézve, hogy mi Istent ismerjük, ha mi dicsérni tudjuk az Ő szent nevét. Hogyan dicsőítik Őt az angyalok? Így énekelnek-e: „Hatalmas, hatalmas, hatalmas a seregeknek Ura?” Vagy így: „Jóságos, jóságos, jóságos a világegyetem Teremtője?” Nem! Hanem így: „Szent, szent, szent az Úr Zebaóth!” Ők az egészet, az összest imádják Istenben és Istent, mint egészet, (tökéletest). A szentség jelenti a lényegnek üdv voltát, teljességét és mindannak bírását, ami tökéletességet képez. Oh, én lelkem, láthatod-e valami mértékben Istennek véghetetlen tökéletességét minden oldalon és ha látod, megtudod-e csodálni? Úgy látod-e Őt, mint megemésztő tűzet, mely a gonoszt megégeti és kedves ez te néked? Látod-e az Ő korlátlan hatalmát, a bűn iránt való gyülöletét, az Ő változhatatlanságát, az Ő buzgalmát és csodálod-e Őt mégis? Isteni lényének még a legszigorúbb oldalainál is örömödet találod-e, mert tudod, hogy mindenben jó az Úr. Akkor te benned beteljesedett az ígéret: „Én szívet adok nékik, hogy megismerjenek engemet.”
A kegyelmi szövetségben megígért szívbeli ismeret sokkal többet jelent a tetszésnél. A kegyelem képessé teszi a megujított szívet, hogy egy második lépést tegyen, mellyel magát Istennek átadja, mondván: „Oh, Isten, én Istenem vagy, jó reggel akarlak keresni téged.” A megmentettek mind ezt kiáltják: „Mert ez az Isten mi Istenünk mind örökkön örökké, Ő igazgat minket mind halálig.” (Zsolt.45,15) Az olyan ember, aki Istent csak az ő fejével ismeri, úgy tekinti Őt, mint mindeneknek Istenét vagy, mint másoknak Istenét, de aki őt szívével ismeri, az Tamással felkiált: „Én Uram és én Istenem!” Az elnyert hit által kiált a megkegyelmezett ember: „Az Úr az én osztályrészem, mondja lelkem,” és azután ismét az isteni tiszteletnek szenteli magát, s ez által benne a szövetség második igérete teljesedik be: „Az ő Istenük leszek és, ők az én népem lesznek.” Az Istennek megcsodálása ahhoz vezet, hogy magunkénak fogadjuk Őt és azután tovább még magasabb fokhoz. Az Istennek minden igazi ismerete a hozzá való szeretettel van összekötve. Lelki nyelven annyit jelent Istent ismerni, mint Őt szeretni „Aki nem tud szeretni, az nem ismeri Istent, mert Isten szeretet. „Szeretem az Urat,” ‒ mondja Dávid, ‒ „mert meghallgatta szavamat és az én könyörgésemet.” Ő nem volt idegen az Úrnál, hanem közlekedett Vele az imában és az Ő kegyelmének jeleit nyerte, s azért teljességben folyt ki az ő szeretete. Egy másik zsoltárban felkiált: „Szívem szerint szeretlek téged én Erősségem!” Azután tovább megy és egész csoport szót halmoz fel és összetesz, telve szeretettel és dicsérettel: „Az Úr az én kősziklám, az én váram, az én megmentőm, az én Istenem az én menedékem, akiben én bízom, az én pajzsom, az én üdvömnek erőssége és az én oltalmam.” Ahol az Urat teljesen ismerik, ottan teljes belsőből szeretik Őt. A mennyasszony először csak úgy irja le szerelmesét, mint almafát a vad fák között, azután pedig felkiált: „Beteg vagyok a szerelemtől.” Egy másik alkalommal, miután az ő urának tökéletes képét adta, nem bírja magát visszatartani, hogy fel ne kiáltson: „Az ő innye édességes és ő mindenestől fogva kivánatos.” (Én.5,16) Ami szeretetünk Isten iránt, ha ismerjük Őt, olyan, hogy szorongatva érezzük magunkat őt mások előtt dicsőíteni: „Dicsekedjék az én lelkem az Úrban, hogy a nyomorultak ezt hallják és örvendjenek.” A megujított szívnek nagy szenvedélye az, hogy Istent dicsérje, akit ismer és szeret. Ismeret szeretet nélkül lehetetlen dolog lenne, de Isten ezt az ismeretet és ezt a szeretet egy szent házassági frigybe kötötte össze, s ezek nem válhatnak el egymástól. Mivel szeretjük Istent, ismerjük Őt, s mivel ismerjük őt, szeretjük Őt.
A ragaszkodás által tökéletes lesz a csodálat, hajlam, szeretet. Az, amit az ember fejével megtanul, ismét feledésbe mehet, mert a mi eszünk megbízhatatlan és emlékezetünk gyenge, de az, ami szívünkre van irva, ki nem törülhető. A szentirás mondja: „Vajon a leány elfelejtkezik-e az ő ékességéről és a mennyasszony az ő ékességéről?” (Jer.2,32) Ezeket a dolgokat szereti ő, s azért nem fogja elfelejteni. Elfelejtheti-e egy anya az ő gyermekét? Nem, ő el nem felejtheti, mert az ő gyermekének ismerete szívbeli ismeret. A szív emlékei megmaradnak, ha minden más eltűnik. Az anyai szeretet, a feleség gyöngédsége, a drága gyermek vonzalma lelkünkre lép, még a mi életünk utolsó órájában is. Mikor az értelem az ő megtanult dolgát elfelejteni fogja és a kéz az ő ügyességét elveszíti, a mi szerelmeseinknek drága neveik még akkor is ajakainkon fognak lebegni és az ő kedves arcuk előttünk lesz még amikor már a közelgő halál árnyéka szemeinket meghomályosítja. Ha így tudnánk énekelni: „Oh, Istenem, a szívem kész, oh, a szívem kész!”, akkor az az ismeret, amelynek birtokában van ő, soha el nem vétetnék tőle. Ismerni Krisztus szeretetét, mely minden ismeretnél feljebb való, nem valami elmulandó jó, hanem olyan, amely megmarad és addig, míg úgy megismerjük, amiként mi általa megismertettük. Nem olyan ismeret ez, amely eltűnik, hanem olyan, mely tökéletes lesz, amikor a nap eljő és az árnyékok elfutnak. Nos, kedves barátom, van-e néked ilyen ismereted Istenről? Csudálod-e az Urat, a te Istenedet, sajátoddá teszed-e Őt, szereted-e Őt és csüngsz-e rajta? Van-e reményed, hogy az Úrtól tanittatva vagy az ígéretnek megfelelően: „Mindnyájan ismerjenek engem, mind a kicsinyek és nagyok.” Ne mondjad ezt: „Olyan kicsiny vagyok én Izráelben, hogy semmi ismeretet sem lehet tőlem várni.” Nem az van-e ezen igéretben, hogy a legkisebbnek éppen úgy kell ismernie az Urat, mint a legnagyobbnak? Erre az üdvös ismeretre minden keresztyénnek van szüksége. Birod-e te azt? Ha nem, vajon kivánod-e? Ha úgy van, akkor esedezzél érette és mondjad: „Kérlek, engedjed látnom a te magasztosságodat. Engedjed hogy megismerjelek, mint az Urat, Istent, irgalmasnak, kegyelmesnek, ki megbocsátja az áthágásokat, vétkeket és bűnöket.” Meghallgat téged, ha Jézusért kéred Őt.
Ez minket a második ponthoz vezet, amely ezen ismeretnek szükséges volta. Ha egy pillanatig gondolkozunk, akkor látjuk, hogy milyen szükséges az. Az Istennek ismerete szükséges előkészület minden más valódi ismerethez, mert az Úr a világegyetem központja, az alap, az oszlop, a lényeges erő, minden mindenben, a dolgok teljessége. Istent nem ismerni annyit tesz, mintha egy tudós ember a csillagászat valami rendszerét próbálná felállítani és még a Napot sem ismerné, vagy mintha egy tengerész egyáltalán nem ismerné a tengert, vagy egy kertész mitsem tudna a mag létezéséről. Annak a helynek, melyet Isten a mi szellemünkben elfoglal szilárdan megállapítva kell lennie, mert különben semmi rend sincsen ismeretünkben és a mi ismeretünk nem lesz egyéb, mint az igazságok és tévelygések tömegbe verődése. Ti megtanulhatjátok a Biblia tanait, de addig helyesen nem ismeritek azokat, míg a tanoknak Istenét nem ismeritek. Ti a rendeleteket érthetitek ezeknek betüi szerint és az ígéreteket a szavak külső hangzása szerint, de sem a rendeleteket sem az ígéreteket nem ismeritek helyesen, míg meg nem ismeritek Istent, akinek ajakairól azok jöttek, Istennek ismerete a bölcsességnek kezdete és vége. A régi bölcs mondja: „Ember ismerd meg magadat!” Ő jól mondta ezt, de erre nézve szükséges, hogy az ember először Istenét ismerje meg. Merem állítani, hogy egyetlen ember sem ismeri jól magát, mielőtt Istenét meg nem ismeri, mert csak az isteni tisztaság fényénél látjuk meg a mi sötétségünket és bűnösségünket. Tökéletes példányképnek kell előttünk lenni, mielőtt tudtára jönnénk annak, hogy milyen messzire távolodtunk a tökéletességtől. Egy zsinórmértékkel kell bírnotok, amelyhez képest méritek magatokat, mert különben senki sem mondhatja meg, hogy vajon könnyűknek találtattatok-e, vagy sem? Isten ez a zsinórmérték, s mielőtt az ember ezt ismerné, nem tudja, mennyi hiányzik még nála. Az igazi tanulmány az emberek számára Isten, ez után pedig a legközelebbi alkalmas tárgy erre nézve az ember. Ismernünk kell Istent, mert különben a mi ismeretünk másokra nézve veszélyessé válhat és bizonyára káros lesz mi magunknak is felfuvalkodottá tesz minket vagy pedig felelősséget rak reánk, melyre mi kifejlődve nem vagyunk. A legmagasabb és a leggyakorlatibb célokra vonatkozólag Istennek ismerete nélkül mi teljes tudatlanságban maradunk.
Istennek ismerete szükséges a valódi lelki békességhez. Gondoljatok egy olyan emberre, aki a világban van és érzi, hogy mindenben a helyes ponton van, kivéve Istent, akiről ő mitsem tud. Halljátok beszélni őt: „Járok e világban szerteszét és látok néhol arcokat, akiket ismerek és megpillantok barátokat, akikben bízni tudok, de van valahol Isten és Ő róla én mitsem tudok. Barátom-e vagy ellenségem, az előttem ismeretlen.” Ha ő meggondolt és értelmes ember, akkor belső nyugtalanságot kell éreznie, mivel mondani fogja magának: „Feltéve, hogy ez az Isten úgy bizonyítaná be magát, mint igazságos Isten és én megszegtem volna törvényeit. Oh, milyen veszedelemben forgok én. Hogyan bírhatnék én békességgel addig, míg ebből a rémítő tudatlanságból ki nem jövök?” Az ószövetség mondja: „Alkudjál meg az Istennel és légy békességes.” (Jób 22,21)
Nincs addig béke a szívben, míg Isten ismeretlen előttünk. Ő a békességnek Istene és nem lehet addig béke, míg a lélek meg nem ismeri Őt. Nem világos-e előttetek, hogy így van ez? Ezt a pontot a homályban hagyni, annyit jelentene, mint ami üdvösségünk legfontosabb részét a legnagyobb veszélyben hagyni, azt a horgot, amelyen a mi örök sorsunk megfordul. Teszitek ti ezt, avagy ismeretes-e az Úr néktek?
Hogy Istennek emez ismerete szükséges, az világos, mert hogyan volna lehetséges az embernek lelki élettel birni és Istent még sem ismerni? A legelső, amit az ember, aki lelki életre ébred, tudomásul vesz, a lelkeknek Atyja. Az ő első kiáltása ez: „Abba, szeretett Atya!” Az ima az ő lélegzetvétele, de hát ő egy ismeretlen Istenhez nem imádkozhat. A hit az ő élete, de hogyan higgyen benne, ha nem ismeri őt? Képzelni sem tudok ilyen lényt, lelki embert, aki nem ismeri Istent. Ez tisztán képtelenség, Isten gyermekeinek lenni és az Atyát még sem ismerni, az atyai kebelre szorittatni, az Atya bocsánatát elnyerni és ezen megbocsátó Isten iránt mégis teljesen idegennek lenni, lehetetlen dolog, ez elképzelhetetlen dolog egészen. Istennek ismerete a lelki életnek múlhatatlanul szükséges kísérője, mely nélkül az Istennek országát nem láthatjuk, sem abba be nem mehetünk.
Bizonyára szükséges a lelki élet számára, ha odafent teljesen kifejlődik. Mennyországban lenni és nem ismerni a királyt, aki ott uralkodik? Kezetekben legyen-e az aranyhárfa és ne tudjátok, hogy kiért érintsétek a zengő hurokat? Fehér ruhába öltözve a dicsőségben és nem ismerni a Megváltót, akinek vérében a ruhák megmosattak? Képtelen feltételezés, melyet egy pillanatig sem lehet eltűrni. Bűnös, te néked ismerned kell Uradat! Ha nem ismered őt, akkor nincs részed az Ő kegyelmében, hanem a sötétségben maradsz. Nem mehetsz be addig az Ő mennyei országába, míg olyan szívet nem ad neked, amely ismeri Őt. Ne felejtkezzél el az ő óvásáról, ne játszál vele!
Ami harmadik megfigyelésünk: ezen ismeretnek magas becse. Itten kissé tovább fogok időzni, de reménylem, hogy ki nem fárasztlak titeket. Azok, akik többet adnak az igazságokra, mint a szavak csengésére, nem fognak kifáradni. Az isteni ismeretnek a lélekben való egyik legelső munkája az, hogy a bálványosat kidobja. Pál ezt mondja a galaciabelieknek levele 4-ik részének 8-ik versében, hogy ők akkor, mikor még az Istent nem ismerték, azoknak szolgáltak, kik nem természet szerint való istenek, de mikor megismerték Istent, (vagy még helyesebben általa megismertettek), azonnal elfordultak a bálványoktól. ‒ Istennek ismerete! ‒ Oh, testvéreim ez az ismeret a bálványoktól való undort kelti az emberben, különösen azok iránt, melyek a mi saját szívünket tették szolgává. Szörnyűséges dolognak látszik nékünk az, hogy a régi görögök és rómaiak azokat az istenségeket tisztelték, akikről az ő költőik nékik meséltek, holott a mostani időben is kigondolnak az emberek olyan istent, aki az ő tetszésükre van és azután ezt az általuk gyártott istent imádják. Engedjétek azonban, hogy Isten a léleknek kijelentse magát, engedjétek, hogy a szív ismerje meg az igaz Istent és akkor azok a bálványok kihelyeztetnek; a vakondoknak és denevéreknek dobatnak undor között. Nézzed a kijelentések Jehováját, miként világit Ő az Úr Jézus Krisztus személye által és ekkor te ezt mondod: „Mi dolgom van én nekem még a bálványokkal?” Szent gúnnyal öntöd ki megvetésedet ezen emberi találmányú istenségek ellen és az élő Istennel, Izráelnek Istenével dicsekedel. Illyésnek buzgóságától égnek szíveitek és a haragtól lángolnak a seregek Ura mellé helyezett paráznák ellen. Megragadni akarjátok Baálnak prófétáit, egyetlen egyet sem engedtek elszaladni, mert merészek voltak bevinni a bosszúság halványát a legfenségesebbnek templomába, megtévesztvén az emberek szíveit olyan istenek tiszteletére, kik nem istenek. Kedveseim, Isten a megtérteknek szívét olyan szeretettel tölti be, mely megnöveli minden szellemi fogékonyságot ugyannyira, hogy többé nem képes elviselni semmiféle bálványt sem, akármilyen drága is volt az neki előbbi időben. És ha a visszaesés egyik pillanatában a földi dolgoknak szeretete lép be, ez azért történik, mert szemeit Istennek fénysugarától elfordította. Ha ismét visszairányitja szemeit a szeretetnek Istenére, akkor leomlik Dagon (bálvány) az Úr ládája előtt, s még a törzse sem marad meg belőle.
Urunk, engedjed, hogy mi megismerjünk téged, s akkor nem fogjuk többé ismerni bálványainkat.
Az isteni ismeretnek második nagy munkája az, hogy hitet hoz létre a lélekben. Sok szentirásbeli mondatot tudnék ennek bebizonyítására elősorolni, elég azonban a 9- ik zsoltár 11 verse: „Annakokáért te benned bíznak, akik ismerik a te nevedet.” Mi egy ismeretlen Istenben nem bizhatunk, de ha Ő Szentlelke által kijelenti magát, akkor azután már nem nehéz benne bízni, tényleg ez elkerülhetetlen. Ha egy ember nem hisz Istenben, ennek oka az, hogy nem ismeri Őt. Ha ti kételkedtek abban, hogy Ő a bűnt megbocsátani kész, akkor ti nem ismeritek az Ő tuláradó irgalmasságát? Ha ti kételkedtek abban, hogy neki tehetsége van titeket minden nehézségen átsegíteni, akkor ti nem ismeritek az Ő bölcsességének végtelen segélyforrásait. Ha képzelitek, hogy, Ő titeket ezen időben inségtektől meg nem szabadithat, akkor ti az Ő határtalan hatalma elől bezártátok szemeiteket. Ha ti azt gondoljátok, hogy Ő elhagyott titeket, akkor nincs bennetek az Ő változhatatlanságáról való ismeret. Ismerjétek meg és bíznotok kell benne! Harmadszor pedig ez az ismeret nem csak hitet hoz létre, de jó cselekedeteket is. Nyissatok János első levelének 2-ik, része 3-ik versére” és olvasni fogjátok: „Ez által tudjuk meg, hogy őt ismerjük, ha az Ő parancsolatit megtartjuk.” Bizonyosra veszik, hogy ott, ahol isteni ismeret van, azt a parancsolatok megtartása követi, és valóban így van ez. Ismerjétek meg az Urat és szent tisztelettel engedelmeskedni fogtok neki. Lássátok csak mily sokat tulajdonit az apostol az isteni ismeretnek. Kol.1,9-ik versében irva van: „Az okáért mi is, amely naptól fogva azt hallottuk, nem szűnünk meg ti érettetek imádkozni és kérni, hogy betöltessetek az Isten akaratjának értelmével (ismeretével), minden bölcsességgel és lelki értelemmel.” Miféle jónak kellett abból származni? Olvassuk tovább: „Hogy járjatok, amint az Úrhoz méltó minden engedelemre, minden jó cselekedetekkel gyümölcsöt teremvén és nevekedvén az isteni ismeretben. És minden erővel megerősíttessetek az ő dicsőséges ereje által, minden örömmel való békességes szenvedésre és tűrésre.” (Kol.1,10-11) Nézzétek, mily nagy tömege a legdicsőbb kegyelemnek folyik ki abból, ha mi az isteni ismerettel betöltve vagyunk: egy olyan fa ez, mely tizenkétszer hoz gyümölcsöt. Az a lélek, amely ismeri Istent olyan, mint a folyóvizek mellé plántáltatott termő fa, mely meghozza gyümölcsét mindig idejében.
Az olyan szív, mely az Urat ismeri létre hoz és gyakorol minden erényt és minden kegyelmet. A jellem drágakövének alapzata ez, étel, melyből a kegyelem táplálkozik, míg megérik dicsőséggé.
Testvérek, Istennek ismerete megdicsőítő erőt gyakorol rajtunk. Gondoljatok arra, hogy az apostol írja: „Mi pedig mindnyájan felfedett arccal az Úrnak dicsőségét mintegy tükörben látván, azon ábrázatra elváltoztatunk dicsőségből dicsőségbe, úgy mint az Úrnak lelkétől.” (2Kor.3,18) Istennek ismerete az ég alatt való azon leghatékonyabb befolyás, melyet általa a Szellem munkál, s így mi megujítva leszünk az ismeretben annak képére, aki minket teremtett. Mindaz, amit mi tanulunk és tudunk olyan mértékben befolyásolja a mi jellemünket, miként az állatnak húsa magába veszi a tápláléknak ízét. A jó vagy rossznak folytonos látása hatással van reánk. Mi a múlt hétfőn este egy német misszionáriust hallottunk, hogy mikor ő Coomassieben volt, a holt testeknek és megcsonkított tetemeknek mindennapos látása oly annyira megkeményitette őt, hogy az azoktól való borzadalom majdnem eltűnt. Minden gondolat, mely a lelket keresztezi, hatást gyakorol reá vagy a jóra vagy gonoszra: minden pillantás alakit minket, minden óhaj alakítja a jellemet. Az Istenre való egy tekintet a legcsodálatosabb, legmegszentelőbb befolyás, amit elgondolni lehet. Ismerd meg Istent és oda jössz, hogy hasonlitsz hozzá. Kedves hallgató, nézted-e ezt a csudálatos jelenséget?
Az isteni ismeretnek további hatása van. Azt eszközli, hogy mi dicsőitsük őt. Ennek bizonyságára itt van egy bibliai mondat: „Isten ismeretes Judában, dicsőséges az Ő neve Izráelben.” Akárhol lesz ismeretessé az Úr, dicsőíttetni fog ottan. Lehetetlen, hogy alacsony gondolataink legyenek felőle, vagy kicsinyesen fejezzük ki magunkat irányában, avagy hogy az Ő dolgaiban zsugoriasan viselkedjünk, ha tényleg ismerjük őt. A mi ismerőseink körében vannak emberek, kiknek jelenléte a fukar cselekedeteket lehetetlenné teszik, ti érzitek, hogy irányukban csak adakozók tudtok lenni. Az ő ismeretük felemel titeket, irányukban, ti néktek jóknak, nagyszívűeknek és adakozóknak kell lennetek. Annál inkább van ez úgy, ha mi Istent ismerjük. Ez arra kényszerit minket, hogy dicsőítsük Őt nemcsak ajakainkkal, hanem életünkkel is. Azt érezzük, hogy semmi sem elég jó, amit részére hozni lehetne és mi az Ő nevéért meghalni készek lennénk. Mi az Ő részére egy dicső magas trónt kívánunk, melyen Ő felemeltetnék a legmagasabb egek felett, a királyok Királya és uraknak Ura.
Az isteni ismeret vigaszt hoz és ez nagyon kívánatos a szenvedésekkel teljes világban. Mit mond a zsoltáríró? „Ismeretes Isten az ő Palotáikban, hogy Ő az oltalom.” Ismeritek Őt, akkor Ő a ti oltalmatok. Istennek legyen dics! A viharnak napjaiban ezen kikötőbe jövünk és a harcnak napjaiban ezen várba futunk, s ezen erős várban időzünk. Ha ti ismeritek Istent, akkor nem jösztök ki nyugalmas állapototokból, vagy ha egy ideig nyugtalanok vagytok, a ti szívetek mégis mihamar nyugalomhoz jő. Reá fogjátok vetni gondotokat, türelmesen várni fogtok reá, benne örvendeztek minden időben és minden jól megy néktek.
Az isteni ismeret nagy tiszteletet hoz az embernek. Nem kísérelhetem, meg, hogy a szép mondatot, amelyet előhozni akarok, megmagyarázzam. Kedves szöveg gyanánt átadom elmélkedésteknek. A 91-ik zsoltár versében foglaltatik ez: „Mivelhogy ez engemet szeret, megszabadítom őt, felmagasztalom őt, mert ismeri az én nevemet.” Gondoljatok arra, hogy: „felmagasztalom”, még pedig magától az Úrtól felmagasztaltatik és ez onnan eredt, hogy ő az Úrnak nevét ismeri. Nem létezhetik a magasba való menetel, ottani maradás, a világ és bűnök felett való lakozás, a mennyei helyeken való ülés, a halál és pokol felett való diadal, Istennek ismerete nélkül. Ha mi őt ismerjük, akkor az Ő szemlélete édes, akkor a mi fejünk minden körülöttünk való ellenségünk felé emeltetik, szívünk felül fog emelkedni a világ gondjai és fájdalmai felett és a mi lelkünknek a magasban kell laknia, s az ő java és oltalma a sziklák lesznek. Még egyet, és ez az, hogy annak, aki az Urat ismeri, tevékenység adatik. Ennek bebizonyítására egy helyet akarok előhozni a korintusiakhoz írott 2-ik levél 2-ik részéből: „Hála legyen pedig az Istennek, ki azt cselekeszi, hogy mindenkor diadalmasak legyünk a Krisztusban, és az Ő ismeretének illatját mi általunk minden helyen megjelenti.” (2Kor.2,14) Nem látjátok-e, hogy az apostol ismerte Krisztust és olyan volt Krisztusnak neve ő benne, mint egy kiöntött kenet. Aki Krisztust ismeri, annak olyan illatja van és ahová megy, ottan hatalom lesz ő az emberek között. Krisztus illatja fog belőle kisugárzani, mint a tömjénfüst a csészéből, mely tüzes szénnel van megtöltve. Ami működésünk legnagyobb részben Istennek ismeretétől függ. Mi másokat nem taníthatunk arra, amit mi magunk sem ismerünk. Ha nincs bennünk illat, akkor nem is mehet ki belőlünk illat. Minden helyzetben csak akadálya leszünk az egyháznak, ha Istennek a Krisztus Jézusban való ismerete hiányzik bennünk, de ha a Krisztus ismeretével telve vagyunk, akkor az Ő nevének édes illatja belőlünk kiárad, miként a virágokból a kellemes illat.
Ami negyedik pontunk: ezen ismeretnek forrása. Szövegünk világosan arra tanít minket, hogy ez isteni mű. „Én szívet adok nékik, hogy megismerjenek engemet”. Csak a Teremtő és senki más, adhat új szívet az embernek, hogy miért nem adhatja ezt más kéz, annak oka nagyon mély. Nehéz volna új szemet, vagy új kart adni, de új szívet adni, arról még kevésbé lehet szó. A világban való összes prédikálás, tanítás és reformálás nem tudja ezt megtenni. Amily bizonyos, hogy Isten alkotott titeket,
épp úgy kell, hogy Ő alkosson ujjá vagy különben, soha sem fogjátok megismerni Őt. Ez láthatóan csak a tiszta kegyelemnek műve. „Én szívet adok nékik.” Ő adja ezt, ha akarja, az ő saját nyilatkozata szerint. „Akin én könyörülök, azon könyörülök.”
Látszólag olyan mű ez, ami lehetséges. Istennek minden lehetséges és Ő mondja: „Én akarok adni nekik.” Nem úgy beszél róla, mint valami kívánatos, de elérhetetlen áldásról, sőt ellenkezően, Ő mondja: „Én szívet adok nékik, hogy megismerjenek engemet.” Olyan mű ez, melyről az Úr ígéretet tett, hogy ezt megteszi. Sok drágalátos hely van a szentírásban, melyekben kijelenti az Úr, hogy Ő ezt megtenni akarja. Nem régen olvastam azokat és azok édességét saját szívemben éreztem, itt van belőlük egynéhány: „Eljegyezlek magamnak téged házastársul mind örökké és eljegyezlek téged magamnak igazsággal és ítélettel, kegyelemmel és irgalmassággal. És eljegyezlek tégedet magamnak hittel és megismered az Urat!” (Hós.2,18‒19) Hozseás próféta könyvének 8-ik rész, 2-ik versében olvassuk: „Kiált én hozzám az Izrael: Én Istenem ismerünk tégedet.” Jer.31,32‒34. verseiben foglalt csudateljes szöveget majdnem szorul szóra idézi az apostol a zsidókhoz írott levélben, úgy hogy csak az ujtestamentomi verseket kell használnom: „Annak okáért ez a szövetség, amelyet kötök az Izrael házával a napok után, ezt mondja az Úr: Benyomom az én törvényemet az ő elméjükbe és az ő szívükbe beírom; és lészek nekik Istenük és ők lesznek nékem az én népem. És nem tanítja ki-ki az ő felebarátját és ki-ki az ő atyjafiát, ezt mondván: Ismerd meg az Urat, mert mindnyájan megismernek engemet az ő közöttök való kicsinytől fogva mind az ő köztök való nagyig. Mert kegyelmes leszek az ő álnokságuknak és az ő bűneikről és hamisságukról többé meg nem emlékezem.” (Zsid.8,10‒12) Igy tehát ez megígért áldás, mely egészen isteni és istenileg kezeskedik azoknak, kikkel Jehova szövetséget kötött.
Ha összevonom rövidre beszédemet, akkor ez az: Ha ti azt a szívet, amely az Urat ismeri, megkaptátok, akkor a ti létetek minden percében dicsérjétek őt az összes javaknak ezen legmagasabb javáért, amely nélkül a szövetség semmi egyéb áldását nem élvezhetitek. Soha se szűnjetek meg az Urat dicsérni, mert minden mértéken felül kegyelemben részesített, miután ilyen megbecsülhetetlen áldást nyujtott.
De feltéve, hogy arra nézve kétségben volnátok, vajon ismeritek-e Istent? Miként cselekedjetek tehát? Hallgassatok egy jó tanácsra! Gondoljatok a ti utatokra vissza és térjetek Uratokhoz, Istenetekhez most ebben az órában. Ismerd be tudatlanságodat, kedves barátom. A tudatlanságnak érzete a tudománynak igazi előudvara. Menj Istenhez még a mai napon azon meggyőződéssel, hogy te semmit sem tudsz. Mond meg neki milyen tudatlan, vak és értelmetlen vagy. Ha te azt megtetted, gondolj arra, hogy Krisztusnak ismerete által megigazulnod kell. „Az én ismeretem által fogja ő, az én szolgám, amaz igaz, sokakat igazakká tenni.” Figyeljétek meg Krisztus életét, mérlegeljétek buzgó figyelemmel az ő művét és személyiségét. Lássátok meg Istent Krisztus Jézusban, és ha ezt megtettétek, minden erővel ezt kiáltsátok: „Ezt az ígéretet szövetségedben adtad, engedjed Uram, hogy ez számomra való ígéret legyen és teljesítsed be azt!” Te mondtad: „Én szívet adok nékik, hogy megismerjenek engemet.” Uram adj nékem szívet, mely ismerjen téged. Eredj, kérjed őt és ő ilyen szívet ad neked, kijelenti magát néked, s dicsérni, dicsőíteni fogod az ő szent nevét, hogy a sötétségből a világosságra és a tudatlanságból az Ő nevének igazi ismeretére ez hozott. Adja Isten, hogy így legyen ez...! Tegyen az Ő szelleme hajlandókká az ő arcájának megkeresésére és meg fogjátok őt ismerni. Isten adja áldását a Jézusért! Ámen.

Elmélkedjünk komolyan a kenyerek csudája felett, hogy mi is bele ne essünk ugyanabba a bűnbe, amelybe a tanítványok. Mikor Jézust meglátták a tengeren járni, „magukban szerfölött álmélkodnak és csodálkoznak vala, mert nem okultak a kenyereken, mivelhogy a szívük meg, vala keményedve.” Kemény szívek és nyomorult hitetlenség sarjadzanak fel azon sivár helyeken, ahol elfelejtett kegyelem kinyilatkozásokat temettünk el. Ami Urunknak csudáit figyelembe kellene venni. Nem csekélységek azok és nem kellene mellettük elhaladni, mint valami napiujság hirdetései mellett. Minden, ami Isten Fiával összeköttetésben áll a legmélyebb tanulmánynak méltó tárgya és összes mondásait, tetteit össze kellene szedni azoknak, kik abban gyönyörködnek. Sem a föld, sem a menny, sem a jelen idő, sem az örökkévalóság nem nyujtanak nékünk kiválóbb gondolati kincseket, mint Urunknak cselekedetei. Gondoljátok meg, mivel Jézus Krisztus ugyanaz tegnap, ma és mindörökké, tehát azt jól meg kellene figyelni, amit egyszer tett, mert abból tűnik ki, szükség esetén, segítségünkre való hajlandósága. Most is inkább egy csuda által adna enni juhainak, mintsem megengedné, hogy valami jóban szűkölködjenek. Az általa gyakorolt csudák nem merítették ki erejét, az ifjúság harmata még Ő rajta van. Sámsonunknak hajfürtei nem vágattak le, Salamonunk nem veszítette el bölcsességét, Immánuel nem szűnt meg „mi velünk Isten” lenni.
Ha a tanítványok a kenyerek csudája felett elmélkedtek volna, akkor meglátták volna a nagy szükségben Krisztusnak nagy voltát. Mikor ötezer embert el kelletett látni eledellel és nem volt közelben város vagy falu, hogy valamit vegyenek, úgy hogy az embereknek az úton, valamit vásárolhattak volna, el kellett volna pusztulniuk, akkor kész volt a szükségnek idejében bőségesen osztogatni és képes volt oly tökéletesen elhárítani a szükséget, hogy az emberek bizonyára hálával emlékeztek meg, hogy olyan szükségbe jutottak és szerettek volna még gyakran olyan szorult helyzetbe jutni, ha az Úr közel van, hogy őket abból kihozza. A tanítványoknak, a kenyerek csudájából okulva tudniok kellett volna, hogy Krisztus nagyvolta nemcsak nagy szükségek esetén bizonyul be, hanem saját akaratából gyakorolja hatalmát anélkül, hogy valaki szorítaná vagy kényszerítené arra. Még mielőtt valaki a sokaságról gondoskodott volna, akkor már tudakozódott az eleség mennyisége felől, melyből az éhezők tápláltassanak. Ő volt az, aki a sokaság kielégítésére gondolt, ezt a tervet Ő gondolta ki és Ő benne találta eredetét. Kísérői a kis mennyiségű kenyérre és halakra néztek és a kísérletet, mint hiábavalót abbahagyták, de Jézus ezáltal meg nem zavarva, sem valami kellemetlen helyzetbe nem sodorva, már megfontolta, miként látja el az ezereket és miként fognak az örömtől énekelni az elepedtek. A seregeknek Ura nem szorult valami kérelemre hogy képessé tegye magát, az éhező embersereg megvendégelésére. Erre emlékezve azt kelletett volna mondani a tanítványoknak a mostani szükség esetében: „Íme, most meg fogja mutatni hatalmát. Nem is kell nékünk hozzá kiáltani, mert felelni fog mielőtt kiáltanánk és már meg fog hallgatni, még mielőtt a zavartól lelkünk le volna sujtva.”
Hanem ők elfelejtették azt, amit Ő a múlt alkalomnál tett és ezért kételkedésbe estek az ujabb megpróbáltatásnál. Szeretteim, nem nagyon gyakori hibánk-e ez nékünk is? Nem szoktuk-e többnyire elfelejteni, amit az Úr mi érettünk cselekedett a múltban? Mi következőképp
énekelünk:
A szeretet, melyet mi tőle nyertünk, Megtiltja a kételkedést mi nékünk. Mert, amit látok minden „Ében-Ézer,” Mutatja, hogy vezet hatalmas kézzel.
De hát nem felejtkezünk-e mi meg az ilyen Ében-Ézerekről? Nem engedjük-e meg ami emlékezetünknek, hogy jótéteményeit elfeledje? Nem idézzük-e elő a kedélynek lehangoltságát azáltal, hogy a kenyerek csudája felett nem elmélkedünk eléggé, vagy hasonló esetek felett, melyek a mi saját életünkben előfordulnak? Hányszor kerestem én az én Uramat fel, nehéz gondok közepette és Ő keresztülvitt engemet! Milyen terheket hoztam Ő elébe és azt vettem észre, hogy eltűntek! Melyik fogyatkozásomban nem segített? Melyik csudát nem tette meg én érettem?
Bizonyára, ha arra gondolok, amit én érettem tett, félelem nem foghat el, ha csak szívem nincs megkeményedve.
Nem mondhatják-e sokan közületek is ezt? Nem léteznek-e kies zöld helyek földi vándorlásotok pusztájában, melyekre visszapillantva hálás emlékezetetekben, gyönyörű zöldeknek és napsugarasaknak tűnnek elő, ahol az Úr megjelent néktek és hatalmasan működött ti érettetek?
Fontoljátok meg tehát a kenyerek csudáját, hogyan világlik az keresztül a ti saját
életetek történetében, és ne féljetek, bárminő is legyen jelenlegi szükségetek.
Ezen alkalommal a kenyerek csudáját nem prédikáció alakjában fogjuk megtekinteni, hanem megengedjük magunknak, hogy beszédünk egy kis, barátságos társalgás alakját vegye fel.
Jertek, lássuk először is a vendégeket, akik Urunk körül sereglettek, mikor a kenyerek csudáját eszközölte. Először is nagy számuk tűnik fel Jézusnak. Voltak ünnepnapjai, amikor nyilt házat tartott és vendégeit rendkívüli mennyiségben vendégelte meg. Kétszer tartott különösen emlékezetes ünnepeket és vendégségei azáltal tűntek ki, hogy a vendégek igen nagy számban jelentek meg. Ez alkalommal
ötezeren voltak és egy más alkalommal négyezeren, nőket, gyermekeket kivéve, és gondolom ez egy meglehetős „kivéve” lehetett, mert a nőknek és gyermekeknek száma bizonyára túlhaladta a férfiakét, legalább mostanában, ami gyülekezeteinkben ez igen gyakori. Ez királyi mérték szerinti vendégség volt.
Mai elbeszélésünkben ötezeren gyülekeztek össze és mindenki oly bőven el volt látva, mintha csak öten lettek volna. Ez a tény megfontolásra méltó és azt következtethetjük belőle, hogy az Úr a mi éhező lelkünket is fogja táplálni, ha Ő hozzá jövünk. Mindegyikünk mondja azt: „Akkor bizonyára engemet is megáldhat, ha lelkem az Ő szeretete és kegyelme után vágyik.” Nem nagyon sokat mentette Ő már meg? Nem éppen most tolonganak-e ezeren a Megváltó körül? Miért lennék akkor én kizárva? Ő, aki képes volt ötezeret kielégíteni, bizonyára ötezeregyet is ki tud elégíteni. Eggyel több vagy kevesebb nem határoz egy olyan nagy vendégségnél. Nem, én tudom biztosan, Jézus képes engem ellátni, mert miután az egész sokaságot kielégítette, még megmaradt tizenkét kosárral. Jöjj, én lelkem, ha Krisztus után éhezel, ne állj hátul, mintha te volnál az, akivel már eggyel több van, mint amennyinek kellene lenni. Minél több, annál jobb. Minél többen jönnek az ő evangéliumának ünnepéhez, annál jobban örül Jézus. A hívőséget színlelők a következő szavakban találják örömüket: „Szoros a kapu és keskeny az út és kevesen vannak, akik megtalálják azt,” látszólagos tetszelgéssel és önbecsléssel maradnak meg az utolsó szavaknál: „Kevesen vannak, akik megtalálják azt” ,körülbelül mint az öreg tartózkodó szavazó, ki a tovább terjeszkedő szavazójog ellen beszélt és magánkeresetét dicsérte. Ilyen gondolatok nem Krisztus szelleme szerintiek. Ő nem azt mondotta: „Ötszáz embernek adok enni, és a többi haljon meg éhen”, sőt inkább számuknak nagysága és szükségüknek rettenetessége bírta őt arra, hogy szívének egész jóságában előlépjen és mind elássa őket. Ha csak ötvenen lettek volna ottan jelen, akkor éppúgy, mint más alkalommal, hazamehettek volna, mert valószínű, hogy ötvenen találtak volna eledelt a falukban, de az ötezer embernek szükséglete isteni gondviselést kívánt. Úgy látszik, hogy a bűnösök számának nagyvolta bírta arra Urunkat, hogy irgalmasan intézkedjék, amint isteni lényéhez mérten valóban úgy intézkedett is, mert „az Ő ismerete által sokakat megigazít és sok gyermeket a dicsőségbe visz.” Egy bűnös se gyötörje magát ama gonddal, mintha az Ő kegyelmi lakomájánál ő már sok volna, attól se féljen, hogy tolakodó lesz. Krisztusnak lakodalmi csarnoka egy nyilt mező volt, nem voltak itt sem kőfalak, sem ajtók vagy olyan személyek, akik a bemenetelt őrizték volna. Aki akar, jöjjön!
Megfigyeljük azután a vendégek különös jellemét. Nem tudjuk miféle osztályú emberek voltak, de azt tudjuk, hogy egyetlenegyet sem zárt ki az ő jellemének valami sajátsága miatt. Ők egy tömeg voltak melyről bővebb leírás nincsen. Kevés jót lehet róluk mondani, legfeljebb azt, hogy Jézus prédikációjának hallására fülök volt és hogy különösen örültek, ha a prédikáció az első dolog, a kenyér és hal pedig a második. Testies nép voltak ők és semmi sem volt rajtuk, ami Urunknak irántuk való tiszteletét kiérdemelte volna. De vajon mikor várt Jézus Krisztus áldásaival addig, amíg azokat az emberek megérdemelték? Ha mi alamizsnát osztogatunk, akkor helyes dolognak ítéljük, hogy utána kérdezősködjünk, vajon azok, akik hozzánk segítségért fordultak, megérdemlik-e azt? S én azt hiszem, hogy ezt meg is kell tennünk, mert különben nem teszünk üdvös dolgot, de a mi mennyei Atyánk elküldi esőjét az igazakra éppen úgy, mint a hamisakra és éppen ezen a módon vendégeli meg ami Urunk Jézus Krisztusunk ezeket az embereket habár sokan közülük csak kenyérre sóvárgó és más után járó emberek voltak. Akár jók, akár rosszak voltak, a szívélyes Üdvözítő megvendégelte őket. Nem tehetett bennök semmi kárt, hogyha egy kevés kenyeret és halat kapnak. Az olyan étel, melyet az emberek szemeink előtt fogyasztanak el, rendesen olyan jótétemény, amelynél az ember biztos az ő eljárásában, s azért e végből vendégelte meg őket a Mester. Engedjed, hogy önmagamhoz szóljak: én nagyon méltatlan lehetek, sőt az vagyok is, s az én jellememben semmi sincs, ami engem az Úr Jézus Krisztusnak ajánl, de vajon miért ne adjon nékem ételt, amire az én lelkemnek szüksége van? Nem azért jött-e a világba, hogy a bűnösöket üdvözítse? Nem úgy látogatta-e meg a világot, mint egy orvos, hogy a betegeket meggyógyítsa? Ne tartson tehát engem vissza az én méltatlanságom. Az érdemnek hiánya senkit sem zárt ki a kenyerek csodájától, s azért engem se zárjon ki, mert ő magához hív, hogy jőjjek méltatlanul amint vagyok, önkéntesen, ismételten, komolyan hív engem, sőt parancsolólag is mondja, hogy jőjjek. Miért habozzak hát? Ha sokan vannak itten, én egyike akarok lenni azoknak, és ha mindenféle modorú emberek, akkor annál szabadabban csatlakozhatom hozzájok.
A vendégek egyben mind közösek voltak, ami úgy gondolom közöttünk is feltalálható: mind éhesek és mind szegények voltak. Semmi eledel sem volt található. Egy sem hozhatott közülük az ünnepélyre egy kenyeret, vagy egy halat. Mind éhesek voltak, de egynek, sem volt még egy darab kenyérhéja sem, és az Úr nem kérte őket, hogy adakozzanak az ebédhez, még kevésbé utasította vissza őket szegénységük miatt. Vajon beismerem-e ma este, hogy szegény bűnös vagyok, kiben önmagában véve nincsen semmi jó? Érzem-é, hogy a Megváltó érdeméhez nem vagyok képes egyetlenegy tökéletes gondolatot még kevésbé pedig egy tökéletes cselekedetet hozzá tenni? Dacára annak, hív engemet és én akarok jönni. Ő egy nagy adakozó, én csak az elfogadó lehetek és minden jóban való hiányom képesít arra, hogy tőle vegyek, mert minél üresebb egy edény, annál több fér bele. Ha én segítségére lehetnék, nem kellene az én javamra csodát mívelnie, de mivel semmit sem hozhatok, szükségem van csoda erejére. Látom, miként elégíti ki az éhező lelkeket, tehát a többiekhez csatlakozom, és résztveszek könyörületességének adományaiban. Azoknak az embereknek nem volt egy fillérjük sem, eledelük sem volt és nem tudtak magukon segíteni, de volt ott Egy, ki segíthetett rajtuk és ezen segítséget könnyen nyujthatta. Ekképpen van Jézus közöttünk ma este is, hogy minket gazdaggá tegyen, bárminők legyenek szívünk kívánságai, és ezt olyan módon teszi, mely szeretetének és kegyelmének határtalanságát nyilvánítja.
Azt olvassuk, hogy egy ilyen alkalomnál nők és gyermekek is jelen voltak. Nos, bevallom, hogy nem nagy előszeretettel vagyok a nagyon kis gyermekek jelenlétéhez a gyülekezetben. Örömmel látom azoknak anyjait és ha nem jöhetnek anélkül, hogy kis gyermeküket magukkal ne hozzák, akkor szívesen látom, ha azokat elhozzák, de ők többnyire nincsenek előnyére egy gyülekezetnek. De hát itt voltak. Itt nők és gyermekek voltak és amint sejtem, többnyire még nagyon is egybekötve anyjukkal, mert karon kelletett vinni őket. Mindnyájan kaptak enni és az beszüntette sírásukat; mindegyikről gondoskodva volt, bármilyen kicsiny is lehetett. Ez nagy bátorításul szolgál nékem, ha Krisztust keresem, és nem vagyok jobb egy kis síró gyermeknél, aki alkalmatlannak látszik a gyülekezetben, vagy ha oly szegény vagyok, olyan rossz öltözetben, hogy úgy tűnik fel nékem, mintha épp annyira nem való volnék a gyülekezetbe, mint egy siró kis gyermek, és mégis a kegyelem ajándékai úgy az én számomra vannak, mint a többiek részére. Jézus nem akarta, hogy azt mondják, hogy nincs eledele a gyermekek részér. Nem akarta, hogy az anyák otthon azt mondják: „Az erős emberek kaptak enni, de mi csak egy néhány maradékot kaptunk, a gyermekek meg egyáltalán semmit”. Krisztus ünnepélyein nem panaszkodnak az özvegyek, mint az apostolok idejében. Hol Jézus az elnök, ott nem létezik „mellőzés a mindennapi szolgálatban”, hanem, aki akar, az jöhet és résztvehet azon javakban, melyeket a mennynek királya készen tart minden éhező és szomjúhozó lélek számára.
Ennyit a vendégekről. Áldja meg a Szentlélek ezen odavetett gondolatokat, hogy egy éhező bűnöst azon elhatározásra bírjanak, hogy az magát a többiek társaságához csatolja és a szabad kegyelmet élvezze.
Továbbá megfigyeljük a kenyerek csodájában a vendégek közötti rendet. Ötezren voltak jelen, de csoportokban ültek le, ötvenen és ötvenen. Csodálom, ki rendezte el őket ilyen jól. Ah! Gondolom, ha a Seregeknek Ura ott volt, akkor volt, aki értse és elrendezze a tömeget. De különös mégis, hogy olyan szívesen foglaltak helyet csoportokban. Az emberek nem mindig hajlandók rendeletekhez alkalmazkodni és ha éhesek, akkor gyakran igen engedetlenek, de ők leültek rendelet szerint csoportokban kis távolságokra egymástól. Márk evangélista az eredeti szövegben úgy adja elő, mint a virágtáblákat, melyeket kis ösvények választanak el egymástól, hogy miként a kertész fel és alá járhat, s a virágokat mind megöntözheti, akként a kiszolgálók is az ünnepélyen könnyen odaadhatták mindenkinek az ő részét a kenyérből és a halból, minden zűrzavar nélkül. Leültek csoportokban, százanként és ötvenenként. Most nem létezik olyan rend, ugye bár, ha látjuk Krisztust miként vonul az egyházakon keresztül, a sokaságot táplálva. Jó dolog megy végbe Angliában, mozgás van Skóciában, ébredés Irországban, mozgalmak vannak a nyugati tartományokban, de nem hasonló-e egy nagy zűrzavarhoz az egész? Látszólag egyik a másikban megbotlik ahelyett, hogy katonai rendben végeznék feladatukat. Egyik helyen hirtelen egy jó dolog támad, mialatt máshol kihal a vallás. Ott tápláltatnak az emberek, míg nem messze tőlük éhen halnak. Mi nem érjük el az egész tömeget, nem látjuk az egyház előmenetelét mindenhol. Azonban elhamarkodva ne ítéljünk, mert Jézus behozza az ő rendszerét a mi rendszerünkbe.
Mi a zűrzavarnak csak egy részét látjuk, de ha az egész össze lesz állítva és meg fogjuk látni a kezdetnek a végét, akkor, jótállok néktek, meglátjuk, hogy Krisztus könyörületének nagy ünnepe ezer meg ezer vendégével oly rendben tartatott meg, mely épp oly matematikailag pontos, mint a csillagok pályája. Az isteni határozatoknak könyvében, melyet Ő elejétől fogva megirt, minden le van téve, aminek az Ő nagy kegyelemintézetében megtörténnie kell és attól sohasem tér el. Tanácsai a kellő időben érnek meg és tervei a legbölcsebb módon vitetnek ki.
A világuralom, mely gyakran oly vadnak és zordnak látszik, legkevésbé sem az egyértelemben működik a kegyelemmel oly soknak megmentésére, kiket Krisztus drága vérével megváltott és az elválasztó szeretet nagy szándékainak teljesítéséért. Ennek, vagy annak a prédikátornak a működése, ennek és annak az Isten házának a felépítése, sőt az istentiszteletre való hívás és hogy épp ezeket az egyéneket és nem másokat hozzák, a prédikátor szívére gyakorolt hatás, hogy ilyen módon beszéljen és nem másképp, hogy ennél a tárgynál maradjon és nem egy másiknál. Ezek a dolgok mind úgy vannak elrendezve, hogy mi, ha egyszer az Úrnak nagy kegyelem vacsorájának történetét fogják nékünk elbeszélni, azt fogjuk mondani: „Jobban nem lehetett volna megtenni. Ő mindent jól elvégezett.” Mialatt a kegyelemművének nagyszerűségét fogjuk csodálni, amennyiben a boldog lelkek számában előtűnik, egyszersmind annak rendét is meg fogjuk csodálni azon módban, hogyan lettek a megváltottak Jézusnak elkülönítve a helyes eszközök által, a kellő időben a megfelelő helyen, azon módban, amiként ez legjobban szolgál Isten dicsőítésére. Szeretek efelett néha elmélkedni. Nem hogy megnyugtassuk magunkat, ha nem sokat látunk megmentve, vagy közönyössé ne váljunk a tömegre nézve, mely megtéretlen marad, hanem legyünk bizonyosak abban, hogy Isten nem tévedett, tervei nem hiúsultak meg és az evangélium még sem hirdettetik hiába. Ne gondold kedves testvérem, ha te egy ideig látszólag eredmény nélkül hirdetted az evangéliumot, akkor végre Isten számlájában valami hiány találtatik. Ne véld azt, hogy Isten megveretett és meggyőzetett, mert bizonyos országokban az evangélium világa homályosan ég. Ha az isteni végzéseknek könyve az igaz történelemben teljesen ki lesz bontva, akkor nem találtatnak abban foltok, hibák vagy tévedések. Ő ismeri a kezdetnek végét s az Ő tanácsai teljesednek minden vesszőben és pontocskában, semmiben sem homályosodik meg Isten dicsősége. Habár a sátán most nevet és néha a világi emberek kérkednek Isten népe ellen, még is a dolog végén nem úgy lesz, hanem az egészről az mondatik: a könyörületességnek nagyszerű ünnepe volt, teljes rendben folyt le és Krisztus a háznak fejedelme isteni voltában kinyilatkoztatta adakozó irgalmasságát, midőn a nagy tömeggel éreztette kegyelmét. Ami kötelességünk ‒ véleményem szerint ‒ az, hogy az embereket arra kérjük, hogy üljenek le és az igét fogadják be. A bűnösnek különös kötelessége pedig az, hogy amikor jön az evangélium prédikálásának meghallgatására, üljön várakozva és mohón kívánja az áldást. Örömest állítom magam elé mindazokat az emberek úgy, amint leültek, habár csudálkozom rajta, hogy egysem mondá közülük: „Nem ülök le! Hm, hát két hallal és öt kenyérrel leszek táplálva? No hiszen, ezt egy magam is megehetném. Ez az egész néptömeg lesz ebből ilyen módon táplálva? Nem ülök le! Furcsa, nevetséges dolog!” Meglepő az, hogy egyik a másik után fel nem állott és nem mondta: „Nem, nem, mi nem hagyjuk magunkat így kielégíteni. Mutassátok meg nékünk az asztalt és mutassatok valamit rajta, amihez mi hozzá ülhetünk, akkor majd megtesszük, különben pedig nem!”
Legyünk mindenkor bizalommal, hogy az áldás lejön, ha Isten az Ő népének szívét készségessé teszi áldásának várására és ha ez a nép e végből hozzá esedezik. Nem tételezhetem fel azt, hogy amaz ötezer ember leülvén, és várván tápláltatását, Krisztus őket nem táplálta volna. Megérthetitek ti ezt? Az ő leülésük és várakozásuk kényszert gyakorolt az isteni irgalmasságra, melynek ez szívesen engedett. Oh, lélek, ha te Krisztus orcája előtt éhségedben leülsz és mondod: „Uram, én tudom, hogy te táplálhatsz engem. Várakozom arra, hogy, te táplálj engem, a hit által kiszélesítem szájamat, hogy egyem a te testedből és igyam a te véredből”, úgy te bizonyára táplálva lesz. Soha sem küldetett el üresen az olyan lélek. Ha így hiszesz benne, hogy te Őt elfogadod, akkor bírod őt, örvendj Ő benne!
Ezzel elég legyen mondva a lakoma rendjéről.
És íme, egy keveset az ő étkükről. Kenyerük és haluk volt nékik. Úgy látszik, hogy
Jézus ezt az ő állandó étlapjához készítette, mert mindenütt, ahol ő vendégelt, kenyeret és halat készített elő. Egyszer adtak neki egy darab lépesmézet, de úgy látszik, hogy Ő nékik mindig kenyeret és halat adott. Kenyér elég volt, nem igaz? Igen, elég és mégsem elég, melyet adtak neki, mert szereti azt, ha az elégnél valamivel több nyujtatik. Ő nem csak eleget akart adni, hanem élvezetet is akart nékik szerezni. Kenyér és hal volt ott. Ha Krisztus lakomát készit a lelkeknek, akkor elegendő kenyeret és mindent ad nékik, amire szükségük van, mindent, amit az ő lelkük élete megkíván. De ha ő a szükségest adja, akkor ad Ő még azon felül is. Ad halakat, Istennel való élvezetnek, örömnek és békességnek kell jelen lennie. Ne mondjátok: „Szegényes étket adott nekem, amire szükségem van, de nem ad nékem édes falatokat, semmit sem ad a zsírból és velőből.” Nem, sőt inkább többet kaptok, mint amennyi valósággal kell néktek, a ti tálatokban egy titkos valamit fogtok találni, mely mindent megédesit és még más drága dolgokat is, úgy hogy énekelni fogtok: „Megvidámitotta az én szájamat.”
Jézus hívhatta volna az emberek néhányait, kik mellette közel álltak, s adhatott volna nékik kenyeret és halat, azután a legközelebbi sort csak kenyérrel etette volna meg, de Ő ezt nem tette. Ő valamennyinek adott kenyeret és halat, kellemes pedig arra gondolni, hogy mindazon lelkek, kik Krisztushoz jönnek, ezeket a szellemi táplálékokat megkapják. Ha pedig mindnyájan egyenlő mértékben nem esznek, akkor ez az ő hibájuk és nem Krisztusé, mert valamennyi ígéret, amely Isten igéjében foglaltatik, minden lélek számára való, aki benne hisz, kivéve azokat, ahol egyes ígéretek csak különös szellemi fokozatok részére tartatnak fenn, s akkor azon kell igyekeznünk, hogy ezen fokozatokat elérjük. Isten házának minden hozzátartozói elérhetik azokat. Oh, te bűnösöknek legelőkelőbbje, ha Jézushoz jössz, ugyanazon szeretet vár téged, mint a szentek legelőkelőbbjét. Oh, te, ki a Jézusban hívők között a legkisebb, leggyengébb és legutolsóbb vagy, a kegyelemnek és az áldásnak ugyanazon köteléke áll fenn számodra, mint Péter és Pál számára. Mindeneknek adott kenyeret és halat, akik asztalához jöttek és éppen olyan egyforma a szellemi étel is minden testvére számára. Jézus ugyanaz a drága Krisztus az ő népe minden tagjának.
És itten a legszebb benne, hogy ettek és mindnyájan jóllaktak. Igazi étkezés és igen kellemes étkezés volt ez. Oly sok volt pedig belőle, hogy habár ‒ ami felett nem kételkedem ‒ sokat ettek is, mert nagyon éhesek voltak, mert egész napon át prédikációt hallgattak – ez pedig éhséget keltő munka ‒, mégis elég volt mindenki részére, sőt még felesleges is. Az evangélium ajándékai minden szükségletnek megfelelnek. Az evangélium adományai gazdagon és szabadon osztatnak ki mindazoknak, kik jönnek. Az evangélium adományai megszüntetik a legnagyobb éhséget.
Jövel ide, te éhező lélek, te, aki Mózesnél voltál és semmi mást sem kaptál tőle, mint a kőtörvényt, jövel és egyed a mennyei kenyeret! Jövel, te szegény bűnös, ki a bűnöknek öröme mellett voltál és mosléknál egyebet, melyet a disznók esznek, nem találtál, jövel Jézushoz, Ő megelégit téged isteni eledellel.
Ezen lakománál a tanítványok voltak a kiszolgálók, nemcsak az apostolok, hanem az összes tanítványok. Minden egyes, aki közülük való volt, ‒ jött, kapott egy adag ételt és átnyujtotta a százaknak és ötveneknek. Milyen dicső dolog az, hogy Jézus Krisztus övéit kegyelméhez nem hívta anélkül, hogy ne használt volna eszközöket. Ő ezt anélkül is megtehette volna, ha akarta volna. A Szentléleknek nincs reánk szüksége, az Ő leereszkedése az, mely arra bírja őt, hogy minket felhasználjon. Ő elküldhette volna a Bibliát a világra és az egyedüli, ami nékünk megengedtetett volna az, hogy kinyomathattuk és azon tovább adhattunk volna, egyéb semmi. De ehelyett, az élő hangot használja, az eleven példát és az ő megelevenített tanítványainak jámbor intéseit. Minő megtiszteltetés pedig ez! Bizonyos vagyok abban, hogy ama napon nagyon örültem volna segédkezni a kenyérnek és a halnak széthordásában s nem örültetek volna-e ti is? Egyike a legnagyobb örömöknek, amit az életben nyerhettek, ha ti egy éhezőnek enni adhattok. Ha ti ezt megtettétek, akkor tudjátok, hogy az ő szemében egy pillantás és az örömnek olyan neme van, mely ‒ midőn ő eszik ‒ arra késztet titeket, hogy másoknak azt mondjátok súgva: „Szeretném, hogy jönnétek és látnátok amint ő eszik.” Élvezet ez néktek, hogy élvezetet láttok. Ha nagyon éhes ő, akkor szájának mindegyik megtelitése kedves neki, néktek pedig részetek van az ő örömében, miként nyer kívánsága kielégittetést. Ah, minő drágalátos munka lehetett ama kenyereknek és halaknak szétosztása, de oh, mily drágalátos az evangélium prédikálása! Az evangélium prédikálása, ha Isten ezt a bűnösökön megáldja! Éppen most huszonegy esztendeje, mióta prédikálok ezen gyülekezetnek és ez huszonegy évi kemény munka volt, különösen azért, mert a prédikációk minden héten ki lesznek nyomatva, de én ezt a munkát semmiféle más kigondolható munkával nem fogom kicserélni, sőt az evangélium prédikálásának üdvösségét sem mással, kivéve azzal, ha Jézust szemtől-szembe láthatnám. Oh, mily öröm az számotokra, ha látjátok, hogy az emberek meg lesznek mentve! Nem láttam-e őket néha a sekrestyében, mikor velük beszélgettem és imádkoztam s ők felkelvén térdeikről, mondák: „Látom immár, értem immár ‒ előbb soha sem értettem ‒ hogy megmentett lény vagyok. Hiszek Jézusban, tudom, hogy Ő az én üdvözítőm!” Ha egy ember örömet talál abban, hogy üzletében 10,000 tallért nyert, akkor csak tartsa meg az ő örömét, én inkább azt az áldást kívánom, hogy egy lelket Krisztusnak megnyerjek. Nagy öröm van a lelkek megnyerésében. Ez az ‒ mondaná Herbert ‒. ami keblünkben éjjel zenét csinál, ha ébren fekszünk. Ez az, ami édessé teszi az életet és édessé teszi a meghalást, ha mi éhes lelkeket mennyei kenyérrel táplálni tudunk. Szeretném, ha ti mindnyájan, kik szeretitek az Urat és megkóstoltátok azt, amit ő nyújt, arra törekednétek, hogy másokról gondoskodnátok. Szeretném, ha több fiatal emberünk volna, kik a prédikálás hivatalába lépnének, több olyan, aki erejét és képességét az evangélium prédikálásának szentelné, de egyidejüleg, hogy több olyan egyénnel bírnánk, aki az iskolában tanítana, több olyan, aki Krisztusról a családokban beszélne, több barát, aki szobáit az imaórák részére megnyitná, több olyan, aki egyik vagy másik módon megpróbálná Jézus Krisztus evangéliumát az éhező világ számára előhozni. „Jól van ‒ mondja az egyik ‒ de nem szabad a dolgot túlhajtanunk vagy tolakodóknak lennünk.” Nem találjuk, hogy a tanítványok valamelyike ebben a félelemben szenvedett volna. Az olyan nem tolja fel magát soha egy éhezőnél, aki étkezésére való kenyeret hoz neki és ha az az éhező ember annyira barátságtalan volna, hogy ezt tolakodásnak nevezné, akkor nem kételkedem benne, hogy miután evett, fájni fog neki ez az ő beszéde, mellyel azt a szemrehányást tette és kész lesz azért bocsánatot kérni. Menjetek, kedves testvéreim, és toljátok fel magatokat az éhezőknél a mennyei kenyérrel, tolakodjatok be az élők és holtak közé, miként ezt Áron az illatszerrel tette. Tolakodjatok be a csontok halmazával fedett mezőre és kiáltsatok ezeknek: „Ezt mondja az Úr, ti elszáradt csontok, éljetek!” Tolakodjatok, mint Krisztus e világba tolakodott, mely őt megvetette és eldobta, de amely világ számára mégis Ő ez egyedüli Üdvözítő.
A csodának megfigyelésénél tovább jövünk, mert láttuk az étket és a kiszolgálókat s most egy lépéssel tovább menjünk, még pedig az áldáshoz. Ott ültek mindnyájan éhezve és a kiszolgálók mindnyájan készen. Urunk azonban nem akar tovább menni, míg nem imádkozik és míg hálát nem ád. Itt van valami az Ő pillantásában és kifejezésében, az ég felé tekintett. Vajon mit gondolt Ő? „Oh, Atyám, ezek a kenyerek és halak a tieid! Te adtad ezeket nékünk. Köszönjük azokat. És íme, oh, Atyám, amaz erő, mely ezeket a szükséglet kielégítésére elegendővé teszi, a mennyből jő, adjad azt kegyelmedből, kérünk téged.” Testvéreim mindig felfelé pillantsatok, mielőtt egy munkához fogtok. Mondjátok: „Uram itt vagyok én, egy szegény semmi s megkísérlem, hogy másokat tanítsak és lelkeket Krisztushoz vezessek. Köszönöm neked azt, ami vagyok, mert kegyelmed által lettem azzá, de hogy hasznossá lehessek, te néked kell engem azzá tenned. Uram azzal a reménységgel tekintek én fel, hogy majd te letekinteni fogsz.”
Miután Urunk az égbe tekintett, megáldá és azután megtöré a kenyereket. Kell, „hogy Jézus megáldja munkánkat, mert különben gyümölcstelen lesz. Ő maga is meg tudta áldani a kenyeret, de mi nékünk el kell magunktól tekinteni, ha áldást akarunk nyerni. Áldjon meg titeket mindnyájatokat Jézus és ő ezt meg fogja tenni, ha fel akartok tekinteni és mondani: „Urunk, áldj meg minket!” Tegyétek ezt meg különösen a szabbatnapokon, mert ezek az Úrnak nagy, meghatározott ünnepei. Kérjétek az Urat, hogy áldja meg azt, amit a prédikátor mondani fog és akkor hasznot fog ez néktek hozni. Áldás után jön a szétosztás és nem előbb. Oh, bárcsak többet tekintenénk fel Istenhez, mert benne fekszik a mi erőnk. Oh, bár többet imádkoznánk, mert az soha sem lehet sok. Ha mi minden evangéliumi isteni tisztelettel egy ideig felhagynánk és minden tanítással és prédikációval szünetelnénk, hogy egy ideig a hatalmasan Istenhez kiáltanánk, akkor ez talán a leggyorsabb út volna Isten munkájának teljesítésére. Ne mulasszátok el az imát. Az ima nélküli sietség rosszul mozdítja elő az ügyet.
Most beszélgessünk az étkezésről. A tanítványok a lehető leggyorsabban osztották szét a kenyeret és a halat, az emberek pedig ettek, mind ettek és mind jóllaktak. Tehát mi nékünk mit kellene ebből következtetni? Azt, hogy Jézus ha gondoskodott lelki eledelről, nem azért tette, hogy csak rá nézzünk, nem azért tette előnkbe, hogy csak lássuk, azért készítette, hogy megegyük. Mi készíttetett el az én számomra? Uram, éhes vagyok, nyujts nékem eledelt. Ah, lelkek, ha azon szándékkal hallgatnátok a prédikációt, megtudni, mi lesz benne néktek eledelül, mily dicső dolog lenne néktek prédikálni! Mi ellenben magasra feltartjuk a mennyei kenyeret, dicsérjük jóságát, beszélünk édességéről, rá is beszélünk titeket annak megizlésére és beismeritek, hogy milyen jó az, azután pedig fájdalommal kell látnunk, miként fordittok hátat az ünnepély nagy Urának is és saját utaitokon jártok, mintha Ő reá, meg adományaira nem is adnátok semmit. A tanítványoknak nem voltak ilyen nehéz gondjaik. A sokaság közül egy sem utasította vissza az Úr adományait. A kenyerek és halak csodája szegény, nyomorult dolog lett volna, ha a sokaság nem evett volna az eledelből, mely oly csodálatos módon kerittetett elő. Hogyan, Jézus Krisztus Megváltó, és egy bűnös sem üdvözül? Krisztus orvos, és egy beteg sem gyógyult meg? Ez szomorú dolog lenne. Mi nékünk látni kell, hogy a bűnösök megmentetnek és a betegek meggyógyulnak, különben Krisztus nem dicsőittetik. Ez bátoritásul szolgáljon mindenkinek, hogy Krisztust megragadja, mert arra adatott nékünk, hogy Őt magunkévá tegyük. Nem arra kellene-e törekedni, hogy Őt élvezzük mert az volt a cél, hogy mi ezt tegyük? Itt van az irgalmasságnak ünnepe és itt van egy éhező bűnös, aki számára készülhetett ez az ünnepély mint éppen az éhezők részére és én olyan vagyok. Uram, hozzá akarok látni ezen boldog ünnepélynél, s ha te nem mondod: „eredj innen!”, akkor eszem, míg jól nem lakom. Hallottad valamikor, hogy Jézus azt mondotta volna egy bűnösnek: „Neked nincs jogod itt.” Nem, hanem az van megírva: „Azt, aki hozzám jő semmiképpen ki nem vetem.” Azon a napon senkinek sem vetették szemére, hogy eszik, vagy sokat eszik, és soha egy bűnöst nem fognak a miatt megdorgálni, hogy Krisztust megragadta vagy nagyon erősen megfogta. Gyere és fogadd el Őt, te meggyötört lélek, minél teljesebben meg tudod ragadni, annál jobban örül Jézus. Miért folyik a patak, nem azért hogy földjeiteket megörvendeztesse? Miért csillog a forrás, nem-e azért, hogy szomjunkat oltsa? Miért süt a nap, nem azért-e, hogy világossága áldást hozzon ti reátok? Miként a levegőt szívjátok, mert érzitek, hogy belélekzésre adatott, úgy fogadjátok el a teljes szabad üdvöt Jézus Krisztustól, mert készen áll és szükségetek van reá. Nem létezik a mennynek valami rendelete, mely kizárna titeket, hanem valamennyi szent tan alapján kell néktek jönni és Jézust elfogadni, mert szívesen látnak. Az egész sokaság evett; senki nem volt olyan megrögzött, hogy ezt az ingyen ellátást elutasitotta volna. Elfogadták a mulandó kenyeret? Kérlek titeket, fogadjátok el örömmel azon kenyeret, mely örök életet ad.
Miután mind ettek, összeszedték a maradék kenyeret és lett 12 kosárral. Ebből, mint már gyakran említettük, takarékosságot tanulunk mindenben, amit Istenért teszünk. Nem takarékosság abban, amit neki adunk, hanem takarékos használata az Úr pénzének. Törjétek fel a drága kenettel megtelt üveget és töltsétek ki a hamisítatlan illatszert szent pazarlással, mert épp ez a pazarlás az adománynak édessége, de ha Isten ad néktek vagyont a saját magatok használatára, akkor óvatosan használjatok belőle.
A legszebb, szerintem mégis az volt, hogy miután mindnyájan ettek, még valami megmaradt. Egy bánatos szív ekként panaszkodik: „Nagy ébredésről és nagy áldásról hallok, de én nem voltam ott, épp akkor nem voltam abban a városban, mikor ez az áldás jött. Jaj, nekem, elkéstem!” Ah, maradt ott még elég! Nem késik el egy bánatos bűnös sem. Néha jönnek vendégek az ebéd végén és nem maradt semmi, csak a csontok, de itt van elég a ti számotokra. Itt tetézett tizenkét kosárral van. Nem késtél el! Gyere, szívesen látunk! Péter, gyere, végy a kenyérből és halból! Van neked egy kosárral, adj belőle! Hadd egyék ez a szegény elkésett is! Nem baj, ha az ébredés téged el nem ért és a vasárnapi prédikáció nem hozott áldást neked, habár soknak áldására volt! Azért csak jer ide, maradt még valami!
Még valamit meg kell említenünk: maradt valami a kiszolgálóknak is. Az ötezeren mind ettek. De itt volt a tizenkét apostol, kik a szétosztással voltak meg bízva, mindegyiknek maradt egy kosárral. Ez több volt, mint kezdetben, mikor megkezdték. Mindegyiknek volt egy teli kosárral. Mi sokszor nem kapunk annyit, mint ti, mikor néktek szolgálunk az evangélium ünnepénél. Néha vasárnap egy mészárossal hasonlítottam össze magamat, ki húsát elárusítja: ez egy combot kér, a másik pedig pecsenyének valót viszen el, míg egy harmadik egy más darabot vesz. Így osztogattam én is az evangélium eledelét, míg én magam igen éhes voltam. Látszólag az én számomra nem maradt más semmi, csak a tuskó és a balta. Nem úgy van az néha veletek, ti tanitók az osztályban? Nem így tapasztaltátok-e ti utcai prédikátorok? Ti csépelitek a búzát, de úgy ki vagytok éhezve, mint a nyomtató ökör, melynek szája be van kötve. Ne legyen ez mindig így! Csak tápláljátok tovább a népet, azután ti is leültök. Egy nagy teli kosárral marad a ti számotokra is.
Isten áldjon meg a Krisztusért! Ámen.

Sámuel Bethlehembe küldetett, hogy az Istentől választottat felkeresse. Ez egy igen nehéz feladat lett volna, hogy ha Isten, ki őt küldötte, őt nem kisérte és az ihletés határozott szavával nem szólt volna neki, mihelyt a választott ő előtte állott. Testvérek, az sem a ti feladatotok, sem az enyém, azt kitalálni, hogy kik az Istennek választottai, eltekintve a jelektől és bizonyságoktól. Ami az örökkévalóság tanácsában történt, mielőtt a világ teremtetett volna, Istennek szellemében van elrejtve, és nem szabad kíváncsiaknak lennünk, oda behatolni, hol a bölcsességnek kezei az ajtót bezárlották. Mindazáltal Isten igéjének hirdetése által Istennek elrejtett választása kinyilváníttatik. Mi prédikáljuk az evangyéliomot minden teremtménynek az ég alatt. Hirdetjük Istennek fenyegetéseit és ígéreteit minden bűnösnek, és kiáltjuk: „Tekintsetek Jézusra, úgy üdvözülhettek földnek minden lakosai!” Ezen evangyéliom az, mely a Szentlélek Isten segítsége által Istennek választottait arra kényszeríti, hogy előlépjenek, amikor az ő megelevenítő erejét érezik, és a lelki halálból megeleveníttettek. Az evangyéliom egy szórólapát, mely mialatt a polyvát eltávolítja, a gabonát a szérűn hagyja. Az evangyéliom, mint az aranyművesnek a tüze, és mint a ruhafehéritö szappana, minden idegen neműt és értéktelent eltávolít, az értékest és tisztát pedig nyilvánosságra hozza. Nékünk semmi más utunk nincs, hogy mint prédikátorok, Istennek szentjeit megismerhessük és a jókat a gonoszok közül kiválaszthassuk, mint az, hogy a Jézus Krisztusban lévő igazságot hűen prédikáljuk, és annak hatását figyelembe vegyük. Ami minket illet, így tudjuk mi saját hivatásunkat és elválasztásunkat megismerni és megerősíteni. Pál apostol mondotta a Thessalónikabeliekről, miszerint ő tudja, hogy azok Istentől választattak, és mi a mások elválasztását a lehetségnek egy bizonyos magas fokáig megismerhetjük az ő eljárásokból és viselkedésökből, és saját elválasztásunk felöl bizonyosokká lehetünk, még pedig a csalhatatlanságig, a mi bensőnkben lévő Szentléleknek bizonysága által, hogy mi Istentől születtettünk. Hogy ha szívünk a Szentlélek által megújíttatott, hogy ha új teremtményekké lettünk a Krisztus Jézusban, hogy ha Istennel megbékültünk, és a holt cselekedetektől megszabadíttattunk, úgy tudhatjuk, hogy nevünk a Bárány életének könyvébe beíratott, mielőtt a világnak fundamentuma felvettetett.
Mostan azon módról akarok beszélni, a melyben mi Istennek választottait megismerhetjük, és itten a Dávid elválasztását bizonyos mértékben vezércsillaggá teszem.
Mindjárt kezdetben óhajtom figyelmeteket azoknak meglepetésökre terelni, a kiknek látniok kellett, hogy Dávid, ki az ő atyja házánál a legcsekélyebb volt, az Istennek elválasztotta, és ő az, a ki királlyá lesz az Izráelen.
Figyeljétek meg, hogy az ő testvéreinek gondolatjokban sem volt az, hogy Dávid lenne a választott. Olyan gondolat soha nem jött az ő fejőkbe. Hogy ha azon kérdés közöttök valaha felmerült volna: „Ki fogja közületek valaha a királyságot elnyerni?”, úgy ők, a másik hét testvér valamelyikét választották volna arra, de Dávid testvérüket határozottan elkerülték volna. Úgy látszik, hogy ő testvéreitől egész megvettetett volt. Eliáb gúnyos hangon beszél ő hozzá, midőn az Elacserés völgyében meglátogatja őket: „Tudom én a te kevélységedet, és a te szívednek álnokságát, hogy csak azért jöttél, hogy látnád az ütközetet.” Ezen beszédmód hihetőleg az volt, melyet testvérével szemben rendesen használni szokott. Én úgy gondolom, hogy Dávid gyakran volt egyedül. A hét testvér élvezete gyakran olyan természetű volt, hogy ő abban részt nem vehetett. ő nem tudott társukká lenni. Hogy ha testvérei valamely igazságtalan, vagy tiltott dolgot cselekedtek, hogy ha ők, mint az egy hét tagból álló ifjak társaságában előszokott fordulni, bátran haladtak a bűnös élvezetek útján, Dávid a József példáját követte, dorgálta őket azért, és így megvettetve lett tőlök. A midőn testvérei poharuk mellett mulatoztak, ő nyáját a hegyoldalon legeltette, könyve és hárfája volt az ő vigasza elmélkedésekben telt nagy öröme, az ő Istene volt legjobb barátja, míg az ő testvérei nem találtak élvezetet az isteni dolgokban. Ő Urunkhoz hasonlóan mondhatta: „Te éretted terheltetem gyalázattal, s a gyalázat béfedezte az én orcámat. Az én atyámfiai előtt idegenné lettem, és az én anyámnak fiai előtt jövevénnyé.” (Zsolt.69,8-9) Mint József, ő volt „az álomlátó” a családban, a többi nyilatkozata szerint. Holdkórosnak tartották őt, hogy ha az eget vizsgálgatta, és elmebajosnak, a mikor nappal és éjjel Isten törvényéről gondolkozott. Nos, kedves barátom, a kihez most beszélek, talán egy vagy azok közül, kiket Isten a szeretet pillanatával megtekintett, mielőtt e világnak fundamentoma felvettetnék, és mindazáltal azon családban melyhez tartozol, lenézve és elfelejtve lehetsz. Saját testvéreid nagyon kevésre becsülhetik a te képességedet, és teljes megvetéssel lehetnek irántad, a te sajátságos természetedre nézve. Olyan vagy, mint a kalitkába zárt madár saját rokonaid között, te nem örvendhetsz abban, a miben ők örvendeznek. Hajlamaid és óhajaid egész más irányban terelődnek, mint az övék. Ne hagyd, hogy az ő megvetésök szíved megszakassza. Gondolj arra, hogy egykor Dávid is volt ilyen állapotban, és volt még más is azon régi időben, kinek fejére áldások szállottak az örökkévaló hegyekről, habár testvéreitől elkülönítve volt, és éppen úgy nyugodhat rajtad is a menny áldást hozó mosolya, mert „az Isten azt nézi, a mi a szívben vagyon.” Azok, kik az emberektől megvettettek, Isten előtt gyakran kedvesek.
Még fájdalmasabb megemlíteni, hogy Dávidnak atyja semmit sem tudott a Dávid jelességeiről. Egy atyának természeténél fogva több szeretete van gyermekéhez, mint egy testvérnek az ő testvéréhez, és gyakran a legkisebb gyermek a legkedvesebb. De úgy látszik, hogy Dávid nem volt az atya kedvence.
Isai a kisebbiknek említi őt, és hogy ha a héberben használt kifejezést jól értem, úgy abban valamivel több is mondatik, minthogy Dávid a legifjabb volt. Ő a legcsekélyebb volt a rosszul ítélő atya véleménye szerint. Sajátságos dolog, hogy őt az atya elhagyta, a midőn a többit összehívta az ünnepélyre, és nem menthetem Isait egy hibájától, hogy ő azt elmulasztotta, az ő legifjabb fiát is előhívni, mivel azon ünnepély egy kiváltképpen való vallásos ünnepély volt. Egy áldozatnál mindnyájának jelen kellett volna lenni, a mikor a Próféta jön, egynek sem kellett volna hiányozni, és mégsem tartották a fáradságra méltónak lenni, hogy Dávidot hívják, habár azt kellett volna itten gondolni, hogy egy a szolgák közül őrizheti a juhokat, és úgy az egész család összegyülekezhet egy olyan ünnepélyes alkalommal. Mindazáltal egy sem lett a fiúk közül a mezőn hagyva Dávidon kívül, a többi mind összegyülekezett. Megtörténik olykor-olykor (de ó, mily igazságtalanság ez!), hogy egy a családban el lesz felejtve, még pedig az atyától, az ő reményében és imájában. Mintha az atya így gondolkoznék: „Talán tetszik Istennek Vilmost megtéríteni: ő elhívhatja Máriát, reménylem, hogy megláthatjuk, hogy János felnevekedik és nékünk örömöt szerez, de Rikhárd vagy Sára, hát, én nem tudom, mi fog ő belőlük lenni!” Mily gyakran be kell látni és ismerni a szülőknek, hogy helytelenül ítéltek, és hogy az, kire ők a fekete ismertető jelt alkalmazták, az ő életök örömévé és vigaszává lett, és sokkal több megelégedésökre lett, mint a többi együttesen. Egy olyan vagy-é, te kedves ifjú barátom? Talán fájdalommal tapasztalod, hogy te csak egy kicsiny hellyel bírsz atyád szívében? Ne légy aggodalmas és boldogtalan a miatt és ne törjön meg a szíved. Éppen úgy van állapotod, mint Dávidnak volt te előtted, és hogy ha ő, Istennek nagy előnyben részesített szolgája, ezen Isten szíve szerinti férfiú, megelégedve tudott lenni helyzetével, úgy ne légy te sem túl kevély abban megmaradni, mert, hogy ha a te atyád és anyád elhagynak is tégedet, és az Úr elfogad, úgy Ő sokkal jobb lesz neked, mint a legjobb szülök.
Az is világos, hogy Sámuel Istennek szolgája előbb legkevésbé sem gondolt a Dávid elválasztására. Az ő testvérei által mentek ő előtte, egyik a másik után, és Sámuel, ki az ő emberi ítéletét használta, kész volt bármelyiket inkább választani, mint Dávidot. Istennek szolgája, hogyha ő valóban hívva és küldetve van, egy nagy vággyal bír lelkében arra nézve, hogy Istennek választottait elrejtőzött helyzetökből előhozhassa. Az ő szemei gyorsak, a kegyelem első jeleit egy újonnan felébresztett lélekben megfigyelni. De olykor-olykor megcsalatkozik a keresztyén prédikátor. Ő a testtel és vérrel tanácskozik és Elábot választja ki, a szép külsejű férfiút, kinek ékes ábrázatja a rendesnél többet árul el, kinek egész alakja oly találóan alkotott, hogy tetszéssel lehet reá tekinteni. Mily igaz az, hogy az Úrnak a férfiúnak gyorsaságában nincsen kedve. A személyes megjelenés áldásai és adományai gyakran háló gyanánt szolgálnak áldás helyett; „kedvesnek és szépnek lenni, semmi.” Az Úr nem Eliábot választotta. Azután a rang is szemébe ötlik a prédikátornak és hogyha valami magasrangú örömmel hallgatja az evangyéliomot, nagyon hajlandó azt gondolni: „Határozottan, az Úr őt választotta.” De mily gyakran vándor madaraknak bizonyulnak lenni az ilyenek a mi gyülekezetünkben, kik soha sem időznek oly sokáig, hogy fészket raknának a mi szenthelyünkben. Csupán kiváncsiság hozza őket, és egy másik kiváncsiság más helyre vezeti őket innen. Határozottan, az Úr nem választja gyakran ezen Abinádábot. Ismét a másik olyan képzett, hogy a mikor az ige prédikáltatik, a stilust, melyben ez előadatik, méltányolni tudja és az ő felöli megjegyzései oly értelmesek és óvatosak, hogy a prédikátor könnyen azt mondja: „Határozottan az Úr ezt választotta. „És mily gyakran nagyon is kevélyek a képzettek, hogy Krisztusnak egyszerű dolgait elhidjék. Igy ezen jeles és előkelő emberek hátat forditanak az evangyéliomnak, mert az nem elég finom, az ő izlésöknek. Alkalmilag egész biztosnak érezzük magunkat abban, hogy az alkalmas embert megtaláltuk, mert át vagyunk hatva hallgatóink szeretetreméltó kedélyt által, és örvendünk, az ő hajlama és lelkének fogékonysága felett a lelkiekre vonatkozólag, és mégis megcsalatkoztunk. Sok kedves virágok soha sem lesznek gyümölcse, és reményteljes hajtások nem bizonyulnak be olyan plántáknak, melyeket az Úrnak jobbkeze plántált és így kigyomláltatnak. Van idő, a mikor olyan szép párbeszédeket hallunk a vallásra vonatkozólag, hogy azon meggyőződésre jövünk: „Mostan megtaláltuk az Úrnak választottait.” Voltunk mások társaságában
és hallottunk ifjaktól kegyes kiejtéseket használni, amelyek nem rendes mélységére mutattak az írás ismeretének. Hallottuk őket imádkozni, és csudálkoztunk az imában levő nagy adományaik felett. Beszédet tartottak a vallásos összejöveteleken, nagy ügyességgel beszéltek és szívünk mintha mondotta volna: „Határozottan, az Úr ezeket választotta,” és mégis azt fogják testvéreim mondani, a prédikátori hivatásban, hogy a sok reményteljesek között, kik elöttök át lettek bocsátva, sokak találtattak, kik majdnem megszakasztották szívöket és kevesen, kik nékik, Istenhez való megtérésökre vonatkozólag valódi megnyugtatással szolgáltak. Alkalmilag az, épen az, a kit figyelembe sem vettünk, a legkisebb Dávid az, akire Istennek áldása esett. Oh, némelyek közülletek már tiz év óta hallgatják beszédünket, és az ismét és ismét hatást gyakorolt reátok. Gondoltuk gyakran, hogy ti az Istennek választottai lehettek amikor könnyeiteket és komoly törekvéseiteket láttuk, de még ez ideig minden bizonyos jele hiányzik a ti elválasztástoknak. Másrészről ide jutott valahogy egy részeges és egy parázna ezen bejárókon ide betévedt és Istennek hatalmas kegyelme őt megtérítette, mostan tehát örvendenek az ő bűneik teljes bocsánatának, míg ti még keserüséges méregben és álnokságnak kötelében helyeztetve vagyok.” Mennyire igaz azon ige: „A fukarok és paráznák, előbb a mennybe fognak jutni, mint ti.” Mily hasonlíthatatlan Istennek mindenhatósága! „Milyen megfoghatatlanok az ő utai!” A legszegényebbek, legtudatlanabbak, legcsekélyebbek, legalacsonyabbak, a bolondok, a gyermekek, a megvettettek, igen, „amelyek nincsenek,” azokat választotta Isten, hogy semmivé tegye azt, ami valami, „hogy ne dicsekedjék ő előtte egy test is.” Én azt hiszem, hogy mikor Dávid felkenettetett, volt ott egy valaki, a ki még jobban csudálkozott, mint az ő testvérei, az ő atyja és a próféta ‒ és az Dávid maga volt. Ő sokaknak egy csuda volt, leginkább magának. Ő az árnyas fák alatt Istennel örömmel társalgott, a Jehova dicséretét a pusztában zengedezte, a hol az ő nyáját legeltette, a víz partján hangolgatta az ő hárfáját és a kősziklákat viszhangoztatta az ő hálás lelke kedves melódiájával, de arról soha nem is álmodott, hogy királlyá legyen. Hogyha egy Próféta mondotta volna néki: „Az Úr tégedet a pásztor kunyhóból kiveszen, hogy az Izrael népe felett uralkodóvá tegyen, és ő veled fog lenni, ahová mégy ellenségeidet pedig kiirtja te előtted és nagy nevet szerez néked, e föld nagyjai nevéhez hasonlót,” úgy ő felkiáltott volna: „Ki vagyok én Uram, és micsoda az én házam, hogy engemet ennyire hoztál?” Úgy kedves barátom, te lehetsz valóban Istennek gyermeke, de ez ideig még nincs valódi világos belátásod a magas és nemes hivatásra nézve, melyre Isten tégedet választott. Reszkető hited az ő kezét Jézus fejére tette, és reményled, hogy néked megbocsáttatott, de ez ideig még nem ismered azon nagyságot és méltóságot, melyhez a hit minden mennyei polgárt felemel. Nos, engedd meg, hogy egy szót füledbe súghassak, a te jelenlegi nagyságodról és azon dicsőségről, amelynek részedre meg kell jelentetni. „Szerelmeseim, mostan Istennek fiai vagyunk, de még nem jelentetett meg micsodák leszünk. Tudjuk pedig, hogy mikor ő megjelenik, hasonlatosak leszünk ő hozzá, mert meglátjuk őt úgy amint vagyon.” Te hit által megigazulván, békességed van Istennel és nem tudod-e, hogy: „Akiket pedig megigazított, azokat meg is dicsőítette?”
Te biztosan mégis dicsőittetel. Tudod-é ennek alapját? Ez azért történik, mivel választatott vagy ,,az Istennek igérete szerint, a léleknek megszentelése és az igazságnak hite által.” Igen te szegény reszkető, Istennek gondolatai reád irányultak, mielőtt a csillagok megkezdették volna az ő sugaraikat a vastag sötétségen keresztül lövelni, Jehova Jézusnak szívébe irta a te nevedet és az ő kezeibe véste azt be, mielőtt az egek kiterjesztettek volna. Légy jó bizodalomban és örülj, mert van egy ország részedre! A Dávidnak igéit állandó vigalmasság rendelt tégedet a győzelemre, és hogy majd az Úr Jézussal a trónra ülj. Légy azért örömben, mert tetszett az Atyának, hogy adjon néked országot. úgy tetszik nékem, hogy igen meglepetve vagy, és mondani akarod: ,,Mi módon lehet az? Én? Istentől választva vagyok! Az én sok bűneim, az én sok gyengeségim, kételyeim, Isten szolgálatában való gyümölcstelenségem, szívemnek hidegsége, ezek engem gyászolásra inditanak. Lehetséges lehet az, hogy Ő engemet egy királyságra rendelt?” Igen, úgy van az! Ragadd meg hittel ezen igazságot, és menj örömmel utadon!
Gondolj arra kedves barátom, hogy az nem tesz semmit, hogy micsoda a te foglalkozásod, te mindazáltal élvezheted a királyságnak jogát. Dávid csak egy pásztor volt és mégis a trónra emeltetett és minden hivővel ennek kell megtörténni. De csekély és ismeretlen lehetsz, atyád házánál a legkisebb, és mégis az isteni szívben gyermeki résszel bírhatsz. Azok között lehetsz, kik soha nem emlittetnek, egy általános népszámlálást kivéve, mint szegény egyének, minden adomány nélkül, állás nélkül. Gondolhatod, hogy te kevesebb vagy annál is, aki csak egy tálentumot kapott, te magadat csak egy féregnek tekintheted és nem embernek és Dáviddal így szólhatsz: „Balgatag és értelem nélküli oktalan állat voltam Te előtted”, és mindazáltal gondolj arra, hogy Istennek csudálatos választása a dicsőségnek legmagasabb trónjáról lehajolni tud, hogy felemelje a szegényt a porból, elővegye a szükölködöt a ganéjból, hogy ültesse azt a fejedelmek közé.
Mostan gondolatainkat az elválasztás jelére irányitsuk, a titkos ismertető jelre, melyet az Úr, a maga idejében az elválasztottakra helyez.
Annak idejében, minden elválasztott veszi a kegyelem pecsétjét. Ezen bélyeg egy új szív és egy bizonyos lélek. Minden embernek meg kell azt érteni, hogy egy új szív Istennek titkos pecsétje, a Királyok Királyának benső ismertető jele. Az emberek a külső megjelenést nézik a kegy jeléül, de Isten a szívet nézi, mint az ő választásának jelét. Nem szabad azt elfogadnunk, hogy Dávid az ő szívének természeti jósága miatt választatott az üdvösségre, mert ő maga mondja nekük hogy ő „álnokságban fogantatott és bűnben melegittetett az ő anyaméhében”, habár hajlandóak vagyunk is azt elhinni, hogy midőn Isten az ő szívét korlátlan kegyelme által megujította, az ő szívének jósága egy alkalmassá tétel volt a királyságra, épen úgy, mint ahogy a kegyelem alkalmassá teszen a dicsőségre, de a szívnek igazsága szintén a korlátlan kegyelemnek adománya volt és a Dávid öröktől fogva való elválasztásának eredménye, nem pedig oka volt. Mi nem szándékozunk Isten elválasztásának alapja felöl szólni ‒ nem kell bennünket félre érteni ‒, arról mi nem tudunk semmit. Hisszük, hogy Isten bölcsen választ, de olyan alapokon választ, melyek az emberek előtt ismeretlenek, hihetőleg olyan alapokon, melyeket mi meg nem érthetnénk. Mindaz, amit mi tudunk: „Jól vagyon Atyám, mert úgy tetszett néked!” Mostan azon módról beszélünk, amelyben Isten az övéit megpecsételte és választottait kitüntette, minekutána az ő kegyelme azokban működött. Ők azáltal lettek kitüntetve, hogy egy olyan szívet nyertek, mely más emberekétől különbözik. Vajha alkalmasak lehetnénk arról megismerni, hogy vajon azok között vagyunk-é mi vagy nem!
Milyen természetű szíve volt Dávidnak? Azt megtaláljuk az ő zsoltáraiban. Azt nem tudhatjuk, hogy némely zsoltárai mely időkben irattattak, de hogyha valamelyik az ő ifjúságában íratott, úgy a 23-ik egy volt azok közül. Ezen szép pásztori szerzemény Dávid szívének egy ablakát nyitja fel. Hogyha azon áttekintünk, csakhamar észrevesszük, hogy neki hivő szíve volt. Mily kedvesen hangzanak e szavak: „Az Úr az én pásztorom, azért semmiben meg nem fogyatkozom”. Boldog Dávid! Ő minden fogyatkozásait és gondjait összetette. Ő tudta, hogy szüksége van a bűnbocsánatra és kegyelemre, hogy az őt a gonosztól megóvja. Bölcsességre van szüksége, hogy az őt az ifjúság veszélyes ösvényén vezérelje. Erőre van szüksége, mely őt küzdelmeiben támogassa és előtte lévő harcaiban, de ahelyett, hogy magára vagy barátaira tekintett volna, minden teremtett jóktól elfordulva, Istenhez folyamodik és így szól hitben: „Az Úr az én pásztorom, azért semmiben meg nem fogyatkozom”. Itten egy nagy jele van az isteni elválasztásnak. Kedves barátom, Istenre támaszkodsz-é te mindenekben? Felhagyott-é szíved minden önbizalommal? ,,Aki bízik önmagában, bolond az”. Felhagyott-é szíved minden emberekben való bizodalommal? Mert: „Átkozott, aki emberben bízik és bizodalmát helyezheti a testben”. Beláttad-é saját tetteid és akaratod, lételed és kivánságod ürességét és elfogadtad-é az Urat, amint Ő a Szentírásban kijelentve van ‒ Atya, Fiú és Szentlélek ‒ egy és mindenednek? Hogyha úgy bízol benne, akkor nem kell félned elválasztásod felöl, mert hogyha Isten szívedbe tekint, úgy látja a te hitedben, az Ő korlátlan kegyelme jelképét és pecsétjét, mert soha nem létezett egy Ő benne való egyszerű hit, hol az ő keze nem működött és az ő szíve az örök életre el nem választott.
Megjegyezzük, hogy ha mi az emlitett zsoltárt olvassuk, hogy Dávidnak szíve elmélkedő is volt. Figyeljétek meg a szavakat: „Gyönyörűséges és füves helyeken legeltet engemet, és kies vizek mellé viszen engemet.” Másutt irja a következőket: „Legyen kedves néki az én elmélkedésem.” (Zsolt.104,34. angol ford.) A zsoltárok egész könyve, mely költői alakban és írásban, a Dávid életét tárja elébünk, azt bizonyítja, hogy ő örömmel foglalkozott a mennyei dolgokról való elmélkedéssel.
Még ott, a magas hegyen is, és alant a csergedező pataknál, vagy bárhova is terelte az ő nyáját, Istenének oltárt épített és azon helyet imahellyé változtatta. Igen kedves összeköttetés volt Dávid és az ő Istene között, melyről Eliáb mitsem tudott, és a melyben Abinádáb nem részesülhetett. Ő Istenének törvényéről gondolkodott éjjel és nappal. Kedves barátom, ugyanazt cselekszed-é te is? Hogy ha gondolataid szabadok, akkor azonnal Istenhez repülnek-é azok egyenesen, mint a galambok az ő ketrecökből a szabad levegőre? Mondhatod-é Dáviddal, hogy az Ő szájának beszédei édesek? Már csak a puszta neve Istennek drága-é néked? Örvendesz Ő benne? Gondolkozol-é gyakran az Úr Jézus személye felett? Gondolj arra, hogy gondolataid szerint, helyzetedet megitélhesd, és hogy ha szíved Isten törvényéről nem gondolkodik, úgy határozottan hiányzik nálad az isteni elválasztásnak bizonyos ismertető jele, mert a választott lelkek idejöket úgy töltik, hogy Istennek utain és igéjében örömöt találhassanak.
Menjetek tovább ezen zsoltárban, úgy gondolom, hogy feltünik néktek Dávidnak alázatos szíve, mert az egész zsoltárban, nem magát dicséri ő: „Kies vizek mellé viszen engemet, az én lelkemet megvidámitja.” Lássátok, neki nincs koronája saját feje részére, a korona egész azon Hatalmasnak részére van, a ki az ő pásztora volt. Az ő lelke egészen az ő irótollában volt, mikor irta: „Nem nékünk Uram, nem nékünk, hanem a te nevednek adj dicsőséget.” Dávid nem tartozott a ti kevélyen lépkedő páváitokhoz, kik nem lehetnek elégedettek, hogy ha minden szemek reájok nem irányittatnak; ő Istennek dicséretét énekelte, mint a fülemile, mely elrejtőzve énekel, a mikor emberi fülek nem hallják és emberi szemek nem csudálják. Ő megelégedve volt azzal, hogy látatlanul virágozzék és tudta, hogy egy megujittatott szívnek kedves illatja soha nem tékozoltatik a puszta levegőjében. Ő megelégedett volt azzal, hogy ha csak egyedül Isten volt az ő hallgatója, és nem óhajtotta hallani az emberek bölcs véleményét. Mily magasan felemelkedett Istene előtt és mégis mennyire megalázkodott! Mennyire érezte méltatlanságát, és mennyire tudta, hogy mily sokkal tartozik annak, ki neki mindent adott, és mily buzgóan neki tulajdonnitotta az Ő üdvét, tisztességét és erejét, ki eleitől fogva, mindenkor az ő segítője volt! Ő határozottan örvendezhetett azon vers felett, melyet Asóf az Ő alacsony helyzetére vonatkozólag írott, a hol mondotta: „És választá Dávidot, az ő szolgáját, és elvevé őt a juhok aklaiból. A szoptatós juhok mellől voná el őt, hogy a Jákobot, az népét legeltetné, és az Izráelt az Ő örökségét.” Óh vajha olyan szívünk lehetne, mely minden gögtől szabad volna!
Dávidról való beszédünk egész hibás lenne, hogy ha más tulajdonságait figyelmen kívül hagynánk. Az ő szíve megszenteltetett volt. Figyeljétek meg ezen zsoltárban: „És visel engemet, az igazságnak ösvényén, az ő nevéért.” Dávidnak nem volt öröme a gonoszban. „Nem lakik én nálam a gonosz,” ‒ mondja ő. Ő szerette Istennek népét, az ő szentségükért. Azokat „becsületeseknek nevezi, kikben vagyon minden én gyönyörűségem.” A szentség, mely az Isten házához illik, örömére szolgált a Dávid lelkének. Ő szerette Istennek parancsolatait, azoknak szentségéért. „Felette igen tiszta a te beszéded, és a te szolgád szereti azt.” (Zsolt.119,140) Megengedem, hogy egy alkalommal nagy bűnbe esett, de az kivételt képezett az Ő kegyes szabályai között. Az ő szabálya szentség volt. Az emberek legjobbjai, a legjobb esetekben is, csak emberek, azért megtévedhetnek és eleshetnek, de óh, mily keservesen bánta azt Dávid egész halála napjáig, hogy ő azon bűnbe esett. „Ő az Isten szíve szerint való férfiú volt, és az ő uta a szentségre törekvő út volt.”
Figyeljétek meg, milyen hősies szív dobogott az ő keblében. Hol akartok egy olyan hőst találni, mint Dávid volt? „Mind oroszlánt, mind medvét ölt a te szolgád, és ez a körülmetéletlen Filiszteus, csak olyan lészen, mint azok közül egy.” Azon Dávid ez, a ki midőn Izrael szolgai serege a harc elöl megfutamodott, közbelépett a dicsekvő Filiszteus Góliáttal szemben, és Izráelnek szabadulást szerzett. Halljátok ezen ifjú bátor nyilatkozatát: „Te jössz én reám fegyverrel, dárdával és paizzsal; de én megyek te reád a Seregek Urának és az Izrael népe Istenének nevével, kit te szidalommal illettél.” Mily bátor volt Dávid a legtöbb esetben! Voltak ugyan idők a mikor az Efraim fiaihoz hasonlóan ő is hátat fordított az ellenségnek, például Akis előtt, a hol bolondnak tettette magát, de más alkalmakkal lelkét ismét az Úr ellenségei ellen irányította, és hogy ha ő körülte tábort jártak is, nem félt az ő szíve, és hogy ha had feltámadott ellene, akkor is teljes bizodalommal volt, mert a rettenthetlen bátorság páncélját hordozta. Ezen zsoltár igen hősiesen kinyilvánítja ezt: „Még ha szinte a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert Te velem vagy, a te vessződ és botod vigasztalnak engemet.”
Engedjétek meg, hogy figyelmeztesselek titeket arra, néki igen megelégedett és hálás szíve volt. Nem találok jobb és találóbb képet Dávidra vonatkozólag, az ő ifjúi napjaiban, mint azt, amelyet Bunyan azon pásztorról ád, ki a megaláztatás völgyében így énekel: „Ki alant van, nem fél az eséstől, Ki alacsony, nem félhet a gögtöl, Aki alázatban él mindenkor
Bizton halad s Istenhez jut egykor”.
Dávidnak itteni nyilatkozata ugyanazon érzelemről tanúskodik: „Asztalt szerzesz előttem azok ellen, kik nékem ellenségim, meghizlalod olajjal az én fejemet és megtöltőd az én poharamat bőségesen”. Ő mindennel birt, amire csak szüksége lehetett és amit szíve kívánt. Reménylem kedves barátaim, hogy némelyek közülünk alázatban azt nyilváníthatják, hogy olyan szívvel bírnak és vajha képes lehetne nyelvem, minden csalódás nélkül mondhatni: ,,Igen, Uram, az én lelkem elégedett azzal, amit te rendeltél, ami a Te akaratod mindenkor, az legyen az én akaratom is”.
Meg kell figyelnetek továbbá Dávid állhatatosságát. ő mondja: „Sőt, még bizonnyal a te jóvoltod és irgalmasságod követnek engemet életemnek minden idejében, és lakozom az Úrnak házában hosszú ideig”. Ő nem tartozott azon hajlékony természetü Hajlókhoz, akik megindulnak ugyan, de a legelső mocsártól, melybe belejutottak, visszatérnek. Ő nem volt Démás, aki hitvallomását kész lett volna feladni, hogy ezen jelenvaló gonosz világot megnyerhesse, hanem életének minden idejében szorosan az Úrnak után maradt és az Úrnak házában mint szolga, helyét megtartotta.
Olyan jelekből ismerhetjük meg a mi elválasztatásunkat. Óhajtanám Istentől, hogy mindazok, kik olyan reményteljesek az ő elválasztásokra nézve, olykor-olykor lealázkodnának annyira, hogy magukat bibliai jelek és bizonyítékok szerint vizsgálnák meg. Bizonyos teológusok mondják, hogy soha nem kell kételkednünk biztonságunk felöl. Szerelmeseim, Istenben soha sem kell kételkednünk, de én hajlandó vagyok azt elfogadni, hogy nincs olyan ember, aki egy szent éberséget gyakorolhatna önmaga felett, annyira, hogy soha kétely ne jönne szívébe aziránt, hogy valjon van-e néki része a Krisztusban. Meg vagyok győződve, hogy azon ének:
,,Övé vagyok-é? vagy nem? Szeretem Jézust, vagy nem?”
Kisebb vagy nagyobb értelemben, Isten gyermekei között mindegyiké és hogy vannak idők, amikor ez a legalkalmasabb és legjobb ének, melyet egy ember énekelhet. Nagyon ritkán történik az meg, hogy én a Krisztus Jézusban való részesülésem felett kételkednék, de nagyon gyakran kérdezem magamat: „Ezen remény jó alapon áll-é? És hogyha félnék ezen kérdéstől, hogyha félnék az alapra visszamenni és magamat alaposan megvizsgálni, hogyha csak vakon bízva haladnék előre és magamat soha meg nem próbálnám, hogy váljon a hitben állok-é, úgy nekem úgy tetszik, mintha az annak a jele volna, hogy én nagyon erős tévedésben volnék és egy hazugságnak hinnék. Törekedtem arra, hogy előttetek egy erős hitnek az előnyeit dicsérjem. Arra ösztönöztelek titeket, hogy a teljes hitbizonyosságra törekedjetek, de ezen ajkak soha ne szóljanak egy szót vagy egy betüt sem, azon szent szorgalmatosság ellen, mely egy igen nagy különbséget teszen az elbizakodás és bizonyosság között. Higgyétek el azt, hogy ha az előjog folyton prédikáltatik az előírás nélkül, úgy az megtelést és aluszékonyságot hoz létre Isten gyermekeiben, a mi nékünk bizonyos időkben szükséges, az nem egy ígéret, hanem egy éles, égő szava az önmegpróbálásnak, mely inyünknek talán nem kellemes, de lelkünknek javára szolgál, még pedig maradandóan, és nékünk édes vigasztalást hozhat. Próbáljátok meg hát magatokat kedves barátaim e tekintetben. Én nem azt kérdezem, hogy szívetek tökéletes-é, nem az-é. Én azt nem kérdezem, hogy nem téved-é szívetek valamikor, mert az hajlandó a tévedésre, de azt kérdezem tőletek: Jézus Krisztusra épit-é szívetek? Egy hivő szívé az? Gondolkodik-é szívetek isteni dolgokról? Ott találja-é legjobb vigaszát? Egy alázatos szívé szívetek? Kényszerítve érezitek-é magatokat arra, hogy mindent Isten korlátlan kegyelmének tulajdonítsatok? Szent-é a szívetek? Törekedtek-é a szentségre? Örömötöket találjátok-é abban? Bátor-é szívetek Istenért? Áldja és magasztalja-é szívetek Istent? Háladatos szívé az? És egy olyan szívé, mely egyedül Istenre van irányítva, és soha nem óhajt tőle elmaradni? Hogy ha igen, úgy az elválasztásnak jelei meg vannak nálatok. Törekedjetek arra, hogy ezt jól megvizsgálhassátok és vizsgálatotokhoz csatoljátok emez imát: „Kisérts meg engem, erős Isten, és lássad az én lelkemet. Próbálj meg engemet, és lásd meg az én gondolatimat. És lásd meg ha bosszúságodra való úton járok-é, és hordozz engemet tökéletes úton.” Kényszeritlek titeket Istenre, hogy tépjétek darabokra vigaszotokat, hogyha az hamis vigasz. Én gyakran felfogadtam, Istenem előtt az én térdeimen, hogy Benne keresem vigaszomat. Kérvén-kértem őt, hogy állapotomról a legrosszabbat is adja tudtomra, és hogy ha megcsalatkozhatnék, vagy megcsalattathatnám, vagy pedig másokat megcsalnék, úgy kérem Őt, hogy a kötözéseket szakítsa le szemeimről, és minden balzsamot vegyen el az én megsebzett szívemtől, a Gileád balzsamán kívül, és hogy ne engedjen engemet nyugodni, míg szilárdan meg nem fundáltatom a Krisztus Jézuson, és senki máson. Biztosítsátok magatokat szilárdan e dologban. A „de”-t „ha”-t és „talánt”-t hogy ha használnotok kell, úgy a ti földi ügyeitekre és vagyonotokra vonatkozólag használjátok azokat, de nem a ti lelketekre vonatkozólag. A Szentlélek segítsen titeket arra, hogy gyakorta használhassátok az olvasztó tégelyt, hogy megláthassátok tiszta aranyé a ti vallomástok, vagy nem.
A harmadik pont igen tanulságos. Ez annak a kinyilvánítása, vagy módja, amelyek szerint Istennek elválasztása előttünk és mások előtt is nyilvánvalóvá lesz.
Mi embertársaink szívét nem láthatjuk, azért nem is lehet a szív reánk nézve eszköz arra, hogy Istennek választottait másoktól megkülömböztethessük, kivéve annyiban, amennyiben a szavak és cselekedetek láthatók. Nos, az első jel, mely által ezen választás Dávidnak és még némelyek ő rajta kívül is adatott, akik hihetőleg nem sokat tudtak arról, az ő megkenetésök volt. Sámuel elővette olajos saruját és abból az ő fejére öntött. Nem gondolom, hogy Izsai annak teljes jelentőségét felfoghatta volna. Bizonyos vagyok benne, hogy a hét testvér azt figyelembe sem vette, mert különben egy vagy másik Saulnak elbeszélte volna azt. Trapp mester mondja, hát csak úgy tud valamely titkot megőrizni, hogy ha nem tud arról semmit, Hajlandó vagyok azt hinni, hogy ők, habár látták is Dávidot olajjal felkenetni, mégsem tudtak, annyira ment, hogy azt gondolják, hogy egy olyan megvettetett, mint Dávid, valóban a királyságra kenettessék fel. Ők látták a jelképet, de mindazáltal a benső kegyelmét nem értették. De Dávid értette azt. Dávid tudta, hogy ő most már egy király és habár kezeit sem terjesztette ki, vagy még csak ujját sem mozdította meg arra nézve, hogy a királyi széket elnyerhesse, habár gyakorta kímélettel viseltetett Saullal, az ő ellenségével szemben, hogyha ő azáltal, ha Sault megölte volna, gyorsan magáévá tehette volna a koronát. Mindazáltal tudta ő, hogy egy napon Izrael felett uralkodóvá fog lenni. Szerelmeseim, van egy időpont, a mikor Isten az övéit felkeni. Ők hittek, de lehet egy kis időszak a hívövé lét és a felkenetés között, azonban hogyha Isten az ő szívöket megvilágositotta, úgy, hogy az isteni dolgokat világosan értik és tudják, hirtelen jön az Istennek Lelke egy megpecsétlő erővel reájok és az naptól kezdve örvendenek azt tudni, hogy a Lélek bennök lakozik és hogy ők Istennek kiválasztottai. Kérem az urat, hogy némelyek azok közül, kik legközelebb megtértek, e naptól kezdve az ő megpecsételtetésöket elnyerhessék. Hogyha azt elnyertétek, úgy külömbözni fogtok azoktól, a kik annak előtte voltatok. Már megmentetve a kegyelem által, megkezditek érezni azon erőt, hatalmat és tehetséget, melyek a hit férfiát a világ urává teszik. Hogyha felkenetve vagytok, érezni fogjátok ereitekben a királyi vért. Eddig még nem ismeritek a királyi méltóságokat, de hogyha Istennek Lelke gazdagon kiöntetik reálok, akkor megismeritek, méltóságtokat és úgy fogtok cselekedni, mint királyok. Uralkodni fogtok a veletek született bűnök felett, és arra törekedtek, hogy amennyire csak tehetitek a királyi papságot gyakorolhassátok, melyet a Mester néktek kölcsönzött. Ezen benső pecsét a szentek között ismeretes lehet. Némelyek alkalmasak lehelnek arra, hogy ezt ti bennetek láthassák, ne várjátok, hogy ezek sokan legyenek, mert csak ti magatok lesztek azok, akikre nézve ezen csalhatatlan bizonyság adatik, hogy ti Istentől választva vagytok.
De a kinyilvánítás másképen is történt, A felkenetés után úgy látszik, hogy Dávid egy olyan emberré lett, ki hősies tettei által magát kitüntette. Saul szolgája mondja, amikor őt ajánlja, hogy „ő erős, vitéz ember”. A ti választástok azáltal is nyilvánittatik, hogy ti cselekeszitek, amit mások nem tehetnek. Egy elválasztott, hogyha Istennek lelke rajta nyugszik, feleletet adhat azon kérdésre: Mit cselekesztek ti többet, mint mások? Nem kevélyen, de határozottan mondhatja: „Vannak sok dolgok, melyeket mások nem tesznek és nem is tehetnek, amelyek nékem nagyon is könnyük Krisztus által, aki engemet megerősit”. Ti most már alkalmasakká tétettetek arra kedves barátaim, a szokások halóját szétszakítani, a világiasság oroszlánjával megküzdeni, a fájdalmak között türelmet nyilvánítani. Legnagyobb ellenségeteknek is minden nehézség nélkül megbocsátani, Istennek hitben hűen szolgálni, jó hírneveteket, becsületeteket nyugodtan elismerve szemlélni, hogyha azáltal Krisztust felmagasztalva láthatjátok. Röviden mondva, a Szentlélek által cselekedhettek oly merész dolgokat, amelyekben mások gyáváknak lenni bizonyulnak, a harcban előre nyomulhattak és a győzelmet várhatjátok, mert Isten veletek van, vagy pedig hajlandók lehettek szenvedni, mert az Úr titeket megerősített, hogy érette mindent elviselhettek. Választatástok embertársaitok előtt legjobban nyilvánvalóvá lesz a ti hősies tetteitek által.
Úgy látszik, hogy ő nagyon okos is volt. Ugyanazon szolga mondotta azt is, hogy ő „jól tud lantolni ... és eszes”. Olyan eszesek lesztek ti is, hogyha a bölcsességnek lelke reátok száll, mint Istennek választottaira. Nem fogtok elégedetlenek lenni, mert néktek nincs mit nyernetek. Nem fogtok megijjedni, mert nincs, amit elveszítsek. Isten a ti kincsetek, azért mindennel birtok. Isteneteket el nem veszíthetitek, így semmit sem veszíthettek és mivel nincs sietős dolgotok, így van időtök az ügyeket megítélni és megfontolni. „Aki hiszen, nem siet az”. Életetek nem fog egy zavaros lótás-futás lenni. Nem fogtok egyik tévedésből a másikba jutni, mivel az ügyeket imáitokban Isten elé hozhatjátok, a szentírásban kerestek tanácsot és szíveteket az Úr fogja vezérelni. Hogyha Istennek közelében éltek, tudni fogjátok, hogy melyik úton járjatok, még akkor is, hogyha valamely nehéz körülmények közzé juttok, hallani fogtok egy hangot: „Ez az út, ezen járjatok”. Tudni fogjátok, hogyha valami nehézségek közzé juttok, ahol az emberi bölcsesség teljesen értéktelen, hogy Isten előtt le kell borulnotok és várni, míg az ő erős karja megjelenik, hogy titeket megszabadítson. Az isteni dolgokban tudósok és bátrak fogtok lenni, még másokat is tanítani és így a ti választástok nyilvánvalóvá fog lenni az emberek előtt.
Figyeld meg jól, hogy egy azon ismertető jelek közül, mely által Isten egész népe előtt világosan és határozottan bebizonyíthatod a te elválasztatásodat ez: hogyha te királlyá felkenettél, mint Dávidnak is volt te előtted, hogy harcba fogsz kerülni. Nem lehetséges, hogy az Istennek választottai a pokol örököseivel folytonos békességben éljenek. Ó, aki ellenkezést szerzett az asszony és a kígyó magva között, gondoskodik arról, hogy a régi ellenségeskedés soha ki ne haljon. Az első pár ember két fia, kik asszonytól születtek, ez okból voltak ellenségesek és míg Krisztusig el nem jön, ezen ellenségeskedés meg fog maradni. Saul szívesen fogadhat tégedet rövid ideig, hogyha jól tudsz játszani valami hangszeren és az ő buskomorságát el tudod üzni, de hogyha megismer és felfedez tégedet, hogy te a felkenetett király vagy, úgy dárdáját feléd fogja dobni. A világ nagyon meg van elégedve, némely prédikátorral és némely keresztyénnel, mivel azok ő hozzá nagyon hasonlitnak, de mihelyt tapasztalja a világ: „Ez egy olyan ember, aki közülünk kiválasztatott, egy más természettel bíró és más országhoz tartozó”, akkor csak gyülölni tudja az ilyen embert, ezt néki tennie kell. Jó szavakat vársz a világtól? Akkor menj az ő után, hizelegj néki, hajtsd meg magadat előtte és légy az ő szolgája, úgy sorsodat az örök veszedelemben fogod megtalálni. De hogyha kész vagy, helyedet a táboron kívül Jézussal venni és úgy ismertetni, mint egy olyan, ki nem e világból való, mert ő tégedet kiválasztott e világ közzül, úgy légy elkészülve arra, hogy rossz bánásmódban fog részesülni, félre leszel értve és megvetettél, mert a te jutalmadat akkor fogod elnyerni, amikor ő eljön és ezen jutalom mindeneket felül fog múlni, amelyeket itten elszenvedtél.
Én úgy gondolom, hogy Dávid, az ő élete végét kivéve, soha sem volt világosabban elismerve, úgy mint Istennek választotta, mint a mikor egy megvettetett volt. Soha sem látszik ő nagyobbnak lenni, a midön a vadkecskék ösvényin jár az Engedi pusztájában. Soha sem volt nagyobb, mint mikor a pusztán keresztül megy, mialatt Saul őt kergeti, vagy a mikor éjfélkor az aluvó ellenség felett áll és így szól: „Nem akarom kezemet ellene felemelni, mert ő az Úrnak felkentje.” Ottan nem olvasunk sok hibákról, botlásokról és tévedésekről. A megvettetett Dávid egész határozottan az egész Izrael népe előtt bebizonyította, hogy ő az Istennek választotta, mert az emberektől választatott őt nem tűrhette. Isten népének legboldogabb és legjobb napjai, azt hiszem azok, a mikor az emberektől leginkább megvettetve van, hogy ha ők a zsinagógából kivettetnek, és a mikor az, ki őket megöli, azt állítja, hogy azzal isteni tiszteletet cselekszik. A keresztyéni kegyesség legfényesebb napjai a vértanuság és szenvedések napjai voltak. Skóciának sok szentei vannak, de soha sem voltak azok oly nagy számmal, mint az üldöztetések idején; Angolországnak sok jeles tudósai voltak, kik Isten igéjét tanitották, de a keresztyén irodalom arany korszaka a puritánusok korszaka volt. Higgyed azt, mert hiszen tapasztalni fogod azt saját életedben is: Sok mennyei örömmel teljes napjaid lehetnek itt e földön, de az üldözés és megvettetés ideje fog azon hely lenni, a hol Jézus magát leginkább nyilvánítja. El vagy határozva arra, hogy magadat ne alkalmazd e világhoz? Kész vagy-é Krisztussal a harc hevét hordozni, és mint egy élő hal a folyammal szembe nézni? Kész vagy-é, mint a három szent férfiú a Nabukodonozor idejében, erősen állani, és mint az apostolok a főpapok idejében így szólani: „Hogyha Isten előtt igaz legyen, néktek engednünk inkább, hogy nem Istennek, ítéljétek meg.” Elvetettétek- é az emberektől való félelmet? Felvettétek-e magatokra a keresztet? Hogy azt, mint legjobb és legnagyobb ékességeteket hordozzátok? Hogy ha igen, úgy a legjobb bizonyítékát adjátok annak, hogy ti a világtól kiválasztva vagytok, mert nem e világból valók vagytok.
Végül gondoljatok arra, hogy Dávid, mikor minden küzdelmei véget értek, megkoronáztatott. Az egész Izrael és az egész Juda elhozatták Dávidot és királlyá tették őt. Trombiták zengése között, hódolattal, énekekkel és a nép nagy öröme között elismertetett Dávid nyilvánosan, a korona fejére tétetett, a királyi palást ékesítette személyét, ő a rendeleteket aláirta, és az ő szava törvény volt Dántól kezdve Bersobáig. Eljön azon nap, a mikor hasonlóan fog történni Istennek legcsekélyebb és legmegvetettebb választottaival is. Teljesen igaza van az apostolnak mikor mondja: „De még nem jelentetett meg” ‒ mi nem láthatjuk azt, csak a hit tudja azt megtapasztalni, de meg kell jelentetni ‒ jön az ‒ közelg a megjelenés. Fejünknek még hordania kell a koronát, mert a Krisztus Jézussal kell uralkodnunk.
Sőt én úgy gondolom, hogy ezen világnak, mely minket megutált, szintén el kell még bennünket ismerni királyoknak, amikor Krisztussal uralkodunk. Még hordanunk kell a királyi bibor ruhát; az egész világon a szentek fogják az országot birni, és hogyha Jézus jön a népeket megítélni, akkor nékünk az angyalokat kell megítélni, ő vele, mint mellette ülőknek ítéletünket kinyilvánítani, és az ő összes ítélet kihirdetéséhez az „Ámen”-t hangoztatni. De mennyei angyalok is szolgáinkká fognak lenni, nékik szolgálniuk kell azoknak, kik az üdvösség örököseivé lesznek, és a trónon fogunk ülni. Oh, keresztyén, te nem ismered azon pompát, melynek tégedet még környezni kell! Neked egy szürkülethez hasonló gondolatod van a Megváltó dicsőségére vonatkozólag és nem kell elfelejtened, hogy mind ez a tied, mert mi hasonlatosak leszünk ő hozzá, mert meglátjuk őt úgy, amint vagyon.” „Atyám, akiket nekem adtál e világ közül, akarom, hogy azok is én velem legyenek, hogy lássák amaz én dicsőségemet, mely dicsőségem volt nékem Te nálad minek előtte e világ lenne. Ugyanazon helyetek fog lenni, mint a Megváltónak és meg kell látnotok az ő dicsőségét, és részesülnötök kell abban. Hát miért kellene félnetek? Miért kellene leverettetettnek lennetek az úton való szenvedések által? Jöjjetek, meritsetek bátorságot! Egy óráig Isteneddel lenni, minden hiányt ki fog pótolni. Egy tekintetet vetni ő reá és üldöztetni, nem fog üldöztetés lenni. Gúnyos névvel neveztethetel és minden gyaláztatással elhalmoztatol, de mit árthatnak azok néked, hogy ha hallod őt mondani: „Jertek el én Atyámnak áldottai és hívjátok az országot, mely megkészíttetett néktek e világ fundamentumának felvettetése előtt.” Mi! A világ gunyszava, mint egy suttogássá válik az angyalok tetszésők kinyilvánitása hangja mellett és az ellenség sziszegése egész el lesz felejtve a szeretet csókja mellett, a melyet a Megváltó összes hü gyermekeinek ad. Lelkesüljetek azon jutalom által, kérlek titeket, siessetek előre! Nagyobb gazdagságot fogtok nyerni, mintha Egyiptom összes kincseit hivnátok, akik Krisztusért mindent készek voltatok elhagyni. „Légy hiv mindhalálig és néked adom az életnek koronáját!” Kegyelemből elválasztattak vagyunk és közülünk csak egy is el ne vettessék, így öve legyen a dicsőség azért örökkön örökké. Ámen.

A természet önző, de a kegyelem szeretettel teljes. Aki magát dicséri, hogy Ő senkivel sem törődik és ő vele is senki ne törődjön, az olyan ember ellentéte egy keresztyénnek, mert, Jézus Krisztus elszélesiti a szívet, hogy ha azt megtisztítja. Senki sincs olyan gyengéd és résztvevő, mint a mi Mesterünk és hogyha mi valódi tanítványai vagyunk, úgy azon indulat nyilvánul bennünk, mely volt az Úr Jézus Krisztusban is. Pál apostol igen résztvevő és könyörületes volt. Valóban, néki igen sok teendője volt Rómában, az ő saját szenvedéseit hordozni és az evangyéliomot prédikálni. Hogyha ő, mint az irgalmas samaritánusról felvett példázatbani pap tovább ment volna és más egyéb dolgokat kerüli volna, azért nem lehetett volna őt vádolni, mivel sürgős teendőket kellett elvégeznie az ő Mesterének, aki egykor így szólt az ő 70 tanítványához: „Az úton senkit ne köszöntsetek.” Nem csudálkozhatnánk, hogyha így szólt volna: „Nem tudok én arra időt venni, hogy azzal foglalkozzam, amire egy elszökött rabszolgának szüksége van. De Pál apostolnak nem volt ilyen érzelme. Ő prédikált, Onésimus pedig megtért és attól kezdve úgy tekintette őt, mint saját fiát. Én nem tudom, hogyan jött Onésimus Pál apostolhoz. Talán úgy jött hozzá, mint sok semmire valók én hozzám jönnek, mert az ő atyjok ismert engemet. Így jöhetett ő is, mert az Onésimus ura Pált ismerte, így a szolga az ő urának barátjához fordult, talán azért, hogy az ő szükségében valamit kérhessen tőle. De bárhogy is, Pál apostol megragadta ezen alkalmat, és prédikálta neki az Úr Jézust és ezen elszökött rabszolga az Úr Jézusba való hitre vezettetett. Pál figyelembe vette őt, kedves volt neki az új megtért és örömest hagyta magát általa szolgálni, amikor pedig alkalmasnak találta, hogy az ő urához visszatérjen, sok fáradságot vett magának, egy kérő levél írására, egy olyan levelet írott, mely hosszú meggondolásról tanúskodik, mivel minden egyes szó helyesen választatott. Mert habár ezt a Szentlélek adta is néki, mindazáltal az ihletettség nem akadály abban, hogy egy ember gondot és szorgalmat fordítson arra, amit ír. Minden sző egy bizonyos határozott célra választatott. Hogyha saját ügyében írott volna, úgy sem tehette volna már azt sem több bölcsességgel és komolysággal. Tudjátok, hogy Pál apostol nem igen szokta leveleit saját kezűleg írni, hanem egy segítőnek diktálta azokat. Avval tartják, hogy ő gyenge szemű volt, ezért, hogyha írott, nagy betűket tett, a mint egy levelében mondja is: „Látjátok milyen nagy levelet írtam néktek az én saját kezemmel.” (Angol fordítás.) Ezen levél tulajdonképpen nem nagy volt, tehát hihetőleg a betűk nagyságára vonatkozólag mondja ezt, melyeket neki használnia kellett, hogyha maga írott. Ezen Filemonhoz írott levél legalább is részben nem diktáltatott, hanem saját kezűleg íratott. Lássátok a 19. verset: „Én Pál írtam, az én kezemmel, én megfizetem.” Ez az egyetlen kézírás az írásban, a mennyire én emlékszem, de itt van ez egy váltó – bármilyen nagy összegre – amellyel Onésimus adós lehetne.
Törekedjünk nagy szívűnek lenni, és részvéttel viseltetni Isten gyermekei iránt, kiváltképpen az új megtértek iránt, hogy ha szükségben lenni látjuk őket, egy előbb elkövetett igazságtalanság következtében. Hogy ha valamit jóra kell hozni, ne kárhoztassuk el őket már előre és ne szóljunk így: „Ugye bár megloptad a te uradat? Avval tartod, hogy megtértél, de mi azt nem hisszük.” Olyan gyanúsítás, és olyan szigorú eljárás érdem szerint történhetné, de erre nem tanít minket a Krisztusnak szerelme. Törekedjetek az elesetteket felsegélleni, és engedjétek, hogy egy új életet kezdhessenek. Hogy ha Isten megbocsátott nékik, akkor mi is határozottan megtehetjük azt, és ha Jézus Krisztus őket elfogadja, úgy reánk nézve sem lehetnek túl rosszak. Tegyük meg érettök, a mit az Úr Jézus tenne, hogy ha itt volna, úgy valódi tanítványai leszünk az Úr Jézusnak.
Így vezetlek be titeket a szövegbe, és megjegyzem arra vonatkozólag, hogy az, az isteni kegyelemnek kiváltképpen való példáját tartalmazza. Másodszor, egy olyan esetet mutat fel, hol a bűn jóvá tétetik. És harmadszor úgy lehet ezt tekinteni, mint egy olyan viszonynak előképét, mely a kegyelem által tökéletesíttetik, mert íme mostan, a ki egy ideig szolga volt, élete fogytáig Filemonnál marad, és nem úgy immár mint szolga, hanem mint szerelmes testvér.
Tehát legelőször is foglalkozzunk Onésimussal, mint az isteni kegyelemnek példájával.
Mi látjuk Istennek kegyelmét, az ő elválasztásában. Ő egy rabszolga volt. Azon időben a rabszolgák igen tudatlanok voltak. neveletlenek és igen alásüllyedtek. Mivel rossz bánásmódban részesíttettek, így ők legnagyobb részben a legmélyebben alásüllyedve voltak a rosszaságban, és az ő uraik nem is törekedtek őket abból kiszabadítani. Lehetséges, hogy Filemon megkísértette Onésimusnak hasznára azt, hogy őt ezen szánandó állapotból kimentse, de ez néki terhére volt, és talán éppen azért szökött el a háztól. Az ő ura imái, figyelmeztetései, és keresztyénies rendelkezései, kellemetlenek lehettek reá nézve, azért elszökött tőle. Ő valamennyivel tartozott az ő urának, a mely aligha történhetett volna meg, hogy ha iránta valamennyire bizalmas nem lett volna az ura. Talán Filemonnak szokatlan barátsága, és azon bizalom, mellyel Onésimus iránt viseltetett, nagyon sok volt az ő nyers természetére nézve. Nem tudjuk, hogy mit lopott el, de úgy látszik, hogy valami nem volt rendben, mert az apostol írja: „Ha valamiben megbántott tégedet, vagy adós, azt nékem tulajdonítsad.” Ő elszökött Kolosséból, és azon gondolatban, hogy majd jobban elrejtőzködhetik az igazság szolgái elöl, Rómát kereste fel, mely azon időben igen nagy város volt. Ott a hátsó utcákon, mint most a zsidók lakhelye van Rómában, hihetőleg ottan tartózkodott, hogy elrejtőzködhessék, vagy azon tolvaj barlangokban, melyek a császári várost dögletessé tették, ott nem fognak róla többé tudni és hallani, így gondolkozhatott magában, és itten folytathatja a tolvajnak szabados és könnyű életét. De figyeljétek meg, az Úr letekintett a mennyből a szeretetnek szemeivel, és ezen szemek Onésimusra irányultak.
Nem voltak ott szabados férfiak, hogy Istennek egy rabszolgát kellett választani?
Nem voltak-e ottan hű szolgák, hogy egy olyat kellett választania, ki urától elszökött és valami pénzt el is lopott? Nem voltak-e képzett és tanult emberek, hogy Istennek egy félvad emberre kellett tekintenie? Nem voltak-é erkölcsösek és jó magokviseletüek, hogy a végtelen szeretet ezen igen alásüllyedt lényre irányult, mely a társadalom salakjával összekötettésben él? És hogy milyen volt a régi Rómában a társadalom salakja, arra még nem is merek gondolni, mert hiszen a legmagasabb osztály is olyan állatias volt általános szokásaiban, hogy alig tudjuk azt elképzelni, és milyen lehetett a legaljasabb salakja a társadalomnak, azt közülünk senki meg nem mondhatja. Onésimus a bűnök seprejének egy része volt. Olvastátok: az alkalmas eszköze.
Romabeliekhez írott levél első részét, hogyha tudjátok és látni fogjátok hogy milyen rettenetes helyzetben volt a pogány világ abban az időben, és Onésimus ezen rosszak legrosszabbja között volt. Mégis az örök szeretet, mely a királyok és fejedelmek mellett elment a farizeusok és szelduceusokat, bölcseket és csillagvizsgálókat setétben tapogatni engedte, a mint ők élni szerettek, szemeit ezen szegény teremtményre irányította, hogy ez tisztességbeli edénnyé legyen az Úrnak.
Ha Isten menyből letekint
Ide ezen földre,
A nagyoktól ő eltekint
De néz a szegényre.
Nem a magasak közt keres
Lehajol egészen, Alázatos lelket szeret Ezt keresi Ő fel.
Miért taszítja Ő vissza
E világ nagyjait?
A szeretet pillantása
Mért szegényre esik?
Hallgass, halandó ne keresd
Miért teszi Ő ezt,
A tetteid ne ítélgesd
Óh, félj, és ne tedd ezt!
Mert miként Ő, úgy kegyelme
Szabad és korlátlan, Ő isteni bölcsessége
Kikutathatatlan. „Könyörülök azon, a kin könyörülök, és kegyelmes leszek ahhoz, a kihez kegyelmes leszek,” ez hangzik el a menydörgéshez hasonló szóval a Golgothai keresztfáról és a Sinai hegyről. Az Úr korlátlan, és úgy cselekszik, a mint néki tetszik. Imádjuk ezen csudálatos, elválasztó keresztet, mely egy olyat is elválasztott, mint Onésimus!
Továbbá figyeljük meg a kegyelmet, ezen elszökött rabszolga megtérésében. Tekintsétek meg őt! Milyen lehetetlennek látszik az ő megtérése. Ő egy ázsiai rabszolga, ki körülbelül azon a fokon áll, mint egy közönséges indiai matróz, vagy egy pogány kínai. Sőt még rosszabb volt ezeknél, mivel ezek szabadosak és tisztességesek is lehetnek. De ezen ember nem volt tisztességes, és a mellett vakmerő volt, mert minekutána urának sajátját eltulajdonította, elég bátor volt egy hosszú utat megtenni Kolosséból Rómába. De az örök szeretet ezen rossz embert megakarja téríteni és meg kell neki térnie. Ő talán halhatta már Pál apostolt Kolosséban, vagy Athénében, de az ő reá semmi hatást nem gyakorolt. Rómában nem a Péter templomában prédikált Pál apostol, nem olyan nagy és kitűnő teremben. Pál apostol egy ilyen helyiségben sem prédikált mint ezen mi imaházunk, hol Onésimus egy kényelmes helyet találhatott volna. Nem olyan helyen mint ez, hanem hihetőleg ott a várdombjának hátulsó részén, hol az őrség szállásolt, és hol a fogház volt. A tömlöcnek üres helyiségében ült Pál apostol egy katonával összeláncolva és prédikált mindazoknak, kik hozzá bebocsáttattak, hogy őt hallgassák. Ott történt ez, hogy az isteni kegyelem ezen vad fiatal ember szívét elérte, és ó, milyen megváltozást hozott létre azonnal ő benne! Most lássátok őt, mennyire bánja bűneit, mennyire szomorítja annak tudata, hogy ő egy embernek károkat okozott. Milyen szomorú, hogy látja és érzi szíve romlottságát és igen téves életét. Ő sir, Pál prédikálja neki a megfeszíttetett Krisztust és öröm ragyog az ő szemeiben, nehéz szívéről levétetik egy nagy teher. Új gondolatok világítják meg ezen sötét lelket, még az ábrázat is megváltozik, és az egész ember új; mert az isteni kegyelem az oroszlánt bárányra és a hollót galambbá változtathatja.
Nem kételkedem a felett, hogy némelyek közülünk éppen olyan csudálatos példányképei az isteni választásnak és azon foganatos elhívásnak, mint Onésimus volt. Hirdessük azért Istennek nagy kegyelmét és mondjuk: „Krisztusé legyen a dicsősség azért. Az Úr cselekedte ezt, Neki legyen azért dicsősség és hálaadás mostantól kezdve mind örökké!”
Istennek kegyelme látható volt azon kedélyállapotban, melyet Onésimusban létre hozott a megtérésben, mert most már hű segítőnek, szolgálatra késznek és hasznosnak lenni látszik. Így mondja Pál. Ő örömest megtartotta volna társaságában, pedig nem éppen minden hívőt szeretnénk választani arra, hogy társaságunkban és szolgálatunkban maradjon. Vannak különös természetű népek, kik hogy a mennybe eljutnak, a felett nem kételkedünk, mivel ők a helyes úton zarándokolnak, de mégis, nem óhajtjuk azt, hogy folyton közvetlen közelünkben legyenek. Mert van az ő természetükben valami visszataszító, van bennök valami, a mi nem egyez meg a mi természetünkkel jobban, mint valami keserű orvosság a mi ízlésünkkel. Ők bizonyos lelki töviskes disznó természetűek. Élők és hasznosak, és kétség nélkül nyilvánítják Istennek bölcsességét és türelmét, de nem kellemes barátok, nem igen szeretnénk őket kebelünkben hordozni. De Onésimus láthatólag egy barátságos, nyájas, szerető jellem. Pál testvérének nevezi őt azonnal, és szeretné őt magánál megtartani. Midőn őt visszaküldötte, nem az ő szíve valódi megváltozásának bizonyítéka volt-e az is, hogy volt visszamenni? Távol tőle, amint Rómában is volt, egyik a másikba mehetett volna egész szabadon, de ő érezte azt, hogy bizonyos kötelezettségei vannak az ő urával szemben ‒ kiváltképpen azóta, a mióta neki kárt is okozott ‒ ennélfogva követi a Pál tanácsát, hogy régi helyére visszamenjen. Vissza akar menni és egy bocsánatkérő, vagy ajánló levelet elvinni az ő urának, mivel érezi hogy kötelessége, a megtörtént igazságtalan eljárást jóvá tenni.
Én mindig örömmel nézek egy olyan határozatot, mely az előbb elkövetett rosszat jóvátenni igyekszik, az olyan embereknél, a kik azt állítják, hogy ők megtértek. Hogy ha jogtalanul pénzt vettek el másoktól, úgy azt vissza kellene fizetniök. Nagyon jó volna, hogyha azt hétszeresen visszaadhatnák. Hogy ha valami módon valakiét elvettük, vagy neki kárt tettünk, úgy azt gondolom, hogy a kegyelem legelső működései szívünkben minket arra indítanak, hogy minden módon arra törekedjünk, a mennyire csak erőnk engedi, hogy azt jóvá tegyük. Ne gondoljátok, hogy ettől megszabadulhattok azáltal, hogy ha így szóltok: „Isten nékem megbocsátott, azért nem szükséges azt cselekednem.” Nem, kedves testvérem, hanem mivel Isten néked megbocsátott, azért igyekezz minden igazságtalanságot jóvátenni, és az által bizonyítsd be őszinte megtérésedet. Így akar Onésimus is Filemonhoz visszatérni, és a meghatározott esztendőkig nála szolgálni, vagy azt cselekedni, a mit ő akar, mert habár elhatározta volt magában, hogy Pálnak fog szolgálni, mindazáltal első kötelessége azzal szemben volt, a kinek ő kárt tett. Ez egy szelíd, alázatos, egyenes, őszinte szellemről tanúskodott, azért megdicsérhetjük talán Onésimust? Óh, nem, hanem az isteni kegyelmet magasztalhatjuk! Lássátok a különbséget, azon ember között a ki lopott és a között, a ki most visszatér, hogy urának szolgáljon.
Milyen csudát tett Istennek kegyelme! Testvérek engedjétek ehhez még, hogy hozzáadjam: Milyen csudát tehet az isteni kegyelem! E világban igen sok eszköz megpróbáltatik arra nézve, hogy a gonosz ember megjavíttassék, és az elesett fel legyen emelve és mindezeknek, a mennyiben azok helyesen használtatnak, jó eredményt kívánunk, mert mind arra, a mi szerelmetes, a mi tiszta, a mi jó hírű, Isten áldását kérjük. De ügyeljétek meg ezen szót: a részegesnek valódi megjavulása az, hogy egy új szívet nyer, a paráznának valódi felemelése egy megújult indulat. A tisztaság azon csúnya törvény által sohasem lesz tulajdonává ama bukott nőnek, mely törvény a ragályos betegségtől akarja őt megóvni, a melyet ő az én érzetem szerint Káinhoz hasonlóan átokként hordoz az ő homlokán. Az olyan törvények alatt csak mélyebben süllyedhet a női személy. A paráznának a Megváltó vérében kell megmosattatnia, különben soha sem lesz tiszta. A társaságnak legalsó rétege, soha sem juthat másképp az erény fényére, és nem lehet azt a mértékletességhez és tisztasághoz hozni, csak egyedül a Jézus Krisztus, és az ő evangyélioma által, és nékünk a mellett kell maradnunk. Hadd tegyék mások, a mi nékik tetszik, de Isten mentsen meg engemet, hogy dicsekedjem, hanem csak a mi Urunk Jézus Krisztusnak keresztjében. Látok bizonyos embereket, kik a gonoszság fájáról az ő fa fürészökkel az ágakat levagdalják, de az evangyéliom a fának gyökerére veti a fejszét, a gonosznak egész erdejében, és hogy ha az valóban elfogadtatott a szívben, úgy a gonoszság minden fái kidőlnek egyszerre és helyökbe „fenyő, tölgy és cserje” fog növekedni, hogy a dicsőség Urának hajlékát ékesítsék. Hogy ha látjuk hogy Istennek Lelke az emberekben működik, magasztaljuk Isten kegyelmét és hirdessük minden tehetségünkből az embereknek.
És most, másodszor szövegünkben és annak összefüggésében egy igen érdekes példáját látjuk annak, hogyan lesz a bűn jóra terelve.
Onésimusnak nem volt joga az ő urát meglopni, és azután tőle elszökni, de tetszett Istennek, hogy ezen bűnt az ő megtérésére felhasználja! Őt Rómába hozta és pedig oda, a hol Pál apostol volt és prédikált, és ezen az úton Krisztushoz és keresztyéni meggyőződéshez. Csakhogy ha erről beszélünk, nagyon óvatosaknak kell lennünk. Hogyha Pál mondja: „Mert talán azért ment volt el te tőled egy ideig, hogy őt mint örökkévalót fogadnád be, ezzel nem mentegeti az ő elmenetelét.” Ő nem azt mondja ezzel, hogy Onésimus helyesen cselekedett, egy pillanatig sem. A bűn bűn, és bár mi is eszközöltetik a bűn által, Isten vezérlete folytán, mindazáltal a bűn még mindig csak bűn. A mi Megváltónknak megfeszíttetése a legnagyobb áldásokat hozta az emberiség részére, mindazáltal „gonosz, kegyetlen kezek voltak” azok, melyek Jézust vették és megfeszítették. A József Egyiptomba való eladása eszköz volt Isten kezében arra nézve, hogy Jákób és az ő fiai megtartassanak az éhség idején, de az ő testvéreinek nem volt ahhoz semmi közök, és nem kevésbé vétkesek voltak, hogy testvéröket rabszolgaként eladták. Gondoljuk meg azt és tartsuk szem előtt mindenkor, hogy egy cselekménynek hibás volta vagy erénye nem hivatkozhat annak következményére. Hogyha például egy ember, aki a vasútnál van alkalmazva a váltót állítani, ezt elfelejti, ezt egy igen nagy véteknek tekintik, hogy ha valami nagy szerencsétlenség következik ebből, és egy csoport nép az által halálba jut. Igen, de a vétek ugyan az, hogyha senki meg nem halt is. Nem a hanyagság következménye, hanem maga a hanyagság, mely büntetésre méltó. Hogy ha azon embernek kötelessége volna a váltót az és amaz irányba helyezni, és annak elhanyagolása következtében egy valamely véletlenségi életmentésül szolgálhatott volna, még akkor is éppen olyan dorgálásra méltó volna az ember a hanyagságáért. Neki semmi érdemet nem tulajdoníthatnánk, mert hogyha az ő kötelessége egy bizonyos irányban van, azonképpen az ő hibája is benne van ebben, tudnillik a kötelesség elmulasztásában. Azonképpen, hogyha Isten a bűnt jóra irányítja, a miképpen az gyakran cselekszi, azért az nem kevésbé csak bűn. Éppen olyan bűn az, mint bármily esetben, éppen azért annyival is inkább dicsőíthetjük Istennek csudálatos bölcsességét és kegyelmét, ki a gonoszból jót tud kihozni, és úgy cselekszik, a mint egyedül csak a mindenható bölcsesség képes cselekedni. Onésimus nincs kimentve azon tetteire nézve, hogy urának vagyonát hűtlenül kezelte, és őt jogtalanul elhagyta. Ő egy gonosztevő marad, de Isten kegyelme megdicsőíttetik.
Továbbá emlékezzetek arra, mert ezt figyelembe kell venni midőn Onésimus az ő urát elhagyta, egy olyan cselekedetet vitt véghez, melynek következménye ő reá nézve, minden esetre veszedelmes lett volna. Ő, mint szolga élt egy barátságos Úrnak házánál, a ki iránt bizalommal viseltettek, egy olyan Úr házánál, kinek gyülekezet volt a házában. Hogyha ezen levelet helyesen értem, úgy neki istenfélő ura és asszonya volt, és folyton alkalma volt az evangyéliomot hallgatni és tanulmányozni, de ezen könnyelmű ifjú gyermek, valószínűleg nem tűrhette ezt, és nyugodtabban lakott volna egy pogány urnál, aki őt egyik nap megverte, másik nap meg lerészegítette volna. A keresztyén urat nem tűrhette, azért szökött el tőle. Ő nem becsülte a jó alkalmakat arra nézve, hogy az üdvöt elfogadja, és elment Rómába, ott is a város legrosszabb részére mehetett, és, a mint már előbb említettem, a legdurvább emberek társaságába elegyedett. Nos, hogyha az úgy történt, hogy a rabszolgák fellázadásában részt vett, a mint az gyakran megtörtént azon időben, a mit ő nagyon lehetséges, hogy megcselekedett, hogyha a kegyelem őt meg nem akadályozta volna, úgy ő is, miként mások kivégeztetett volna. Nagyon röviden elbántak volna ő vele Rómában. Egy ilyen gyanús embernek, le a fejét, ez volt szabály a rabszolgák és kóborlókra nézve. Onésimus éppen egy olyan ember volt, aki csakhamar elítéltetett volna halálra, és azzal az örök veszedelembe taszíttatott volna. Ő a fejét úgyszólván az oroszlán szájába dugta, az által, a mit cselekedett. Hogyha egy ifjú hirtelen elhagyja az ő hazáját és Londonba megyen, úgy tudjuk, hogy mit jelent az. Hogyha barátai nem tudják hol van ő, és nem is akarja, hogy azok tudják, úgy gondoljuk azonnal, hogy hol van ő és mit cselekszik. Hogy mit cselekedett Onésimus, nem tudom, de határozottan megtette, a mit csak tehetett, hogy magát tönkretegye. Magaviselkedése tehát a szerint bírálandó meg, a hova az őt hihetőleg vitte volna, és hogy az őt oda nem vitte, az nem az ő érdeme volt, hanem azért Isten kegyelmes vezérletét illeti a tisztelet.
Látjátok kedves testvérek, hogyan vezetett Isten mindeneket. Így végezte ezt el az Úr. Senki sem lehet alkalmas az Onésimus szívét érinteni, csak Pál apostol. Onésimus Kolosséban lakik, Pál oda nem mehet, mert ő a fogságban van. Azért Onésimusnak kell Pálhoz vitetni. Tegyük fel, hogy a Filemon barátságos szíve indíttatott volna arra, hogy Onésimusnak mondja: „Óhajtom, hogy te Rómába Pált felkeressed és hallgassad”, talán ezen haszontalan szolga válaszolt volna: „Én nem teszem rá az életem, hogy Pál apostol hallgassam, amikor ő prédikál. Hogyha levéllel, vagy pénzzel kell mennem, melyet Pálnak küldesz, úgy azt elviszem és átadom, de azt ő prédikálására nincs semmi szükségem”. Tudjátok, hogyha valamikor a népek kényszeríttetnek arra, hogy valamely prédikátort meghallgassanak azon szándékból, hogy megtérjenek és ők azt valamiképpen megtudják, úgy az a legbizonytalanabb dolog, hogy a cél el legyen érve. Mivel azon elhatározással mennek oda, hogy minden tehetségökkel ellentálljanak és úgy a prédikáció nem gyakorol hatást reájok, és hihetőleg Onésimussal is így történt volna az. Nem, nem. Ő ezen úton nem lett volna megmenthető, tehát más úton kellett néki Rómába hozattatni. Hogyan? Hát az ördögnek kell ezt tennie anélkül, hogy tudná, milyen szolgálatot teszen ezzel. Hogy ő azáltal el fog veszíteni egy hű szolgáját. Az ördög Onésimust el akarja lopni. Onésimus megcselekszi, amire őt indítja és mikor az megteszi, fél, hogy felfogják majd fedezni, ezért indul a hosszú útra Rómába, olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak teheti, ottan a legaljasabb bűnfészekben húzódik meg és ottan érezi azt, mit az elveszett fiú érezett. Egy éhes gyomort, ez aztán a legjobb prédikátor az egész világon sokaknak. Ezen az úton el lehet jutni lelkiismeretéhez. Midőn igen éhes volt, nem tudta, hogy mit cselekedjen és senki nem adott ennie, ekkor elkezdett gondolkozni, nem volna-e Rómában olyan ember, aki részvéttel viseltetnék iránta. Nem ismer senkit Rómában és közel van ahhoz, hogy éhen meghaljon. Talán egy reggelen találkozott egy keresztyén nővel, ez ment Pál apostolt hallgatni, ez látva a szegény embert egy templom lépcsőjén sóvárogni, odament hozzá és beszélt vele lelke üdve felöl. „Lélek ‒ mondá ez –, azzal nem sokat törődöm én, de ha valami testi eledelt adhatnál, nagyon háládatos lennék azért. Már félig éhenholt vagyok”. Az asszony viszonzá: „Úgy jöjj velem!”, kenyeret adott néki, azután így szólt: „Ezt én a Jézus Krisztusért teszem”. „Jézus Krisztusért!” mondá ő, „már hallottam Ő róla. Sokat hallottam róla ott Kolosséban”. „Kit hallottál Ő róla beszélni”, kérdezte talán az asszony. „Hát egy kis embert, kinek gyenge szemei vannak, egy nagy prédikátor az, kinek neve Pál. Gyakorta megfordult az én uramnak házánál”. „Nos, én éppen ezen prédikátort hallgatni megyek”, mondá az asszony, „akarsz-é velem jönni és őt velem együtt meghallgatni?” „Nem bánom, hiszen szeretném már őt ismét meghallgatni. Ő mindig barátságosan beszélt a szegényekkel”. Így elmegyen és a katonák között Pálhoz nyomul és a Pál Ura foganatossá teszi szívében a szent igéket. Így történhetett ez, vagy talán másképpen. Például, hogy ott Rómában ő senkit sem ismert, gondolta: „Jól van, itt van Pál, azt én határozottan tudom. Ő a fogságban van, elmegyek és meglátogatom őt”. Ment aztán keresztül a törvényházon, ott megtalálja őt, elbeszéli néki nagy szegénységét. Pál beszél ő vele, ő beismeri azon rossz dolgot, amit cselekedett és Pál minekutána egy ideig tanította őt, mondá néki: „Mostan vissza kell menned uradhoz és azt a rosszat, amit cselekedtél, jóvá kell tenned!” E kettő közül valamelyiknek kellett ő vele történnie. Mindenesetre akarta az Úr, hogy Onésimus Rómában Pál apostolt hallja és az Onésimus bűne, habár az ő részéről teljesen szabad akaratból követtetett is el, hogy Istennek abban legkisebb része sem volt, mégis egy titokteljes vezetés által úgy intéztetett, hogy ő odahozatott, hol az evangyéliom az ő lelkében megáldatott.
Mostan óhajtanék némelyekkel ti köztetek, keresztyén szülők, ezen dologról bővebben beszélni. Van talán egy fiatok a ki házatokat elhagyta? Talán ő egy önfejű, elfordult fiatalember, ki azért ment el, mivel egy keresztyén család nevelését el nem hordozhatja? Nagyon szomorú, hogy az úgy van, nagyon szomorú, de azért ne csüggedjetek el, ne kétségbeesve gondoljatok ő reá. Ti nem tudjátok, hol van ő, de Isten tudja, ti nem követhetitek őt, de Istennek lelke követheti.
Talán az úton van Sanghai felé. Ah, úgy lehet, hogy egy Pál ott van Sanghaiban, kinek eszközül kell szolgálni az ő megtéréséhez, és mivel ezen Pál nem Angolországban van, a ti fiatoknak oda kell menni. Vagy talán Ausztráliába megyen? Talán ott lesz egy ige hozzá intézve, és pedig azon egyetlen ige, amelynek őt meg kell illetnie. Én sem tudom azt az igét neki mondani és Londonban senki nem mondhatja ezt, de ott azon férfiú fogja azt mondani, azért engedi őt Isten az ő vakmerőségével és balgatagságával innen oda menni, hogy azon kegyelmi eszköz hatása alá kerüljön, mely foganatosnak fog bizonyulni az ő üdvösségére. Némely matróz vad, gondtalan, Isten és Krisztus nélküli volt és végre idegen földön a kórházba került. Ah, hogyha az ő anyja tudta volna, hogy ott fekszik fia nagy betegségben, milyen szomorú lett volna afelett, mert azt következtette volna, hogy az ő fia Havannában, vagy ki tudja hol fog meghalni, és soha többé haza nem megyen. De éppen ezen kórházban fog Isten hozzá menni. Egy matróz, körülbelül a következőket írja nekem: .,Anyám arra kért engemet, hogy minden napon legalább egy részt olvassak el a Bibliából, de én azt nem tettem soha. Itt Havannában kórházba kerültem és mikor ott voltam egy haldokló feküdt mellettem, aki egy éjszaka meghalt. De az ő halála előtt így szólt hozzám: „Barátom ide tudnál jönni? Szeretnék veled beszélni. Van itt valami, ami nékem igen értékes. Én egy vad gyermek voltam, de ezen prédikációnak olvasása a Megváltóhoz vezetett és én Isten kegyelme által boldog reménnyel halok meg. Nos, hogyha én meghalok és haza megyek, akarod-é ezen prédikációkat venni és olvasni? Isten pedig áldja meg ezeket részedre. És akarsz-é egy levelet írni azon embernek, ki ezen prédikációkat tartotta és kinyomatta és neki megmondani, hogy Isten ezeket megáldotta az én megtérésemre, de reménylem, hogy részedre is megfogja áldani.” Ez az én prédikációimból álló csomag volt és Isten megáldotta azon ifjú részére, ki, amelyen legkevésbé sem kételkedem, ezen kórházban jutott, mivel ott egy ember volt, ki az Úr Jézust már megtalálta, aki néki azon igéket átszolgáltatta, melyeket Isten részére meg akart áldani. Kedves anya te nem tudod, hogy gyakran a legrosszabb egy fiatalra nézve, amit gondolnál, hogy legjobban javára szolgál. Már gyakran gondoltam, hogyha előkelő és gazdag ifjakat láttam, hogy a lóversenyen vagy más olyan szórakozásban részt vettek: „Valóban ez nagyon rossz dolog, de éppen olyan jó is lehet ez, hogy pénzüket hamar eltékozolják, amilyen hamar csak tehetik azt, és azután hogyha koldusbotra jutnak, olyanokká lesznek, mint a példázatban levő ifjú, ki az atyai házat elhagyta.” Midőn mindeneket eltékozlott, nagy éhség lett abban a tartományban és ő kezdett megfogyatkozni, amikor így szólt: „Felkelek és elmegyek az én atyámhoz.” Talán a betegség következik a bűnös élet után, talán a szegénység, mely mintegy paizsos férfiú, a tékozlás és kicsapongás után megjelenik. Ezek csak a szeretetnek jelei egy más alakban, melyek azért bocsáttattak, hogy a bűnöst kényszerítsék magába szállani, az ő útjait meggondolni és az irgalmas Istent keresni.
Ti keresztyén népek hallhatjátok gyakran a kis utcai gyermekeket ‒ azon szegény kis elhagyatottakat, és sok részvétet éreztek velük szemben. Van itten egy kedves testvérnő, M. Anna Macpherson ki csak azokért él. Isten áldja meg őt és az ő munkáját! Hogy ha azokat látjátok, nem tudtok örülni, ha úgy tekintitek, a milyenek, de én gyakran gondoltam már, hogy ezen szegény kis gyermekek szegénysége és éhsége hangosabban odakiált sok szívekhez, mint az ő vétkök és tudatlanságuk, Isten tudta azt, hogy mi nem volnánk készek és alkalmasak, a gyermekek bűneinek kiáltását meghallani, azért kötötte össze az éhséget ezen kiálltással, hogy az annál inkább szívünkig hasson. A népek tudnának bűnben élni és a mellett boldogok lehetnének, hogy ha jómódúak és gazdagok volnának, és hogy ha a bűn a gyermekeket és a szüléket szegénnyé és boldogtalanná nem tenné, úgy nem láthatnánk azokat és nem küzdhetnénk azok ellen. Tudjátok, hogy jó némely betegségekben a nyavalya kívül is mutatkozik a testen. Borzasztó azt szemlélni, de mégis jobb, mintha bensőleg elrejtve van, és gyakran a külső bűn, és a külső nyomor, egy kijövetele a betegségnek, hogy azoknak szemeik, a kik tudják hol található a gyógyító orvosság a betegségre irányíttatik. és így a léleknek titkos betegsége legyőzetik. Onésimus odahaza maradhatott volna, és soha tolvaj nem lehetett volna, de talán önigazság által elveszhetett volna. Most azonban „láthatóvá lett a bűne.” A semmirekellősség az ő szívének romlottságát kinyilvánította és most a Pál apostol szemei elé kerül, ugyszinte az ő imája alá és megtér. Ne essen kétségbe egyikőtök sem, kérlek titeket, egy férfiú vagy nő felett, vagy egy gyermek felett, mert az ő bűnét jellemének felületén szemlélhetitek. Inkább ellenkezőleg mondjátok: „Ott van, ahol azt láthatom, hogy érette imádkozhassam. Előlépett, hogy küzdhessék ezen szegény léleknek az Úr Jézushoz hozatalában, őt a hatalmas Megváltóhoz hozni, ki az elveszett bűnösöket megmentheti.” Tekintsétek meg azt a komoly, tevékeny felebaráti szeretet fényében és keljetek fel, hogy azt meggyőzhessétek. Kötelességünk a reményben és imában kitartónak lenni. Lehetséges, hogy azért ment el tetőled egy ideig, hogy őt, mint örökkévalót fogadnád be.” Talán a fiú olyan makacs volt, hogy az ő bűne egy fordulathoz jöjjön, és neki új szív adassék. Talán leányodnak rossz cselekedetei annyira kifejlődtek, hogy az Úr őt bűneinek tudatára ébresztheti, és a Megváltó lábaihoz vezetheti. Mindenesetre, még hogyha bármilyen rosszul állana is a dolog, bízzatok Istenben és legyetek kitartók az imában.
Még egy. Szövegünket úgy is tekinthetjük, mint egy olyan viszonynak példáját, mely tökéletesebbé tétetik. „Mert talán azért ment volna el tőled egy ideig, hogy őt, mint örökkévalót fogadnád be?” „Most már nem úgy, mint szolgát, hanem nagyobbat szolgánál, szerelmes testvért, kiváltképpen nékem, mennyivel inkább pedig néked?” Tudjátok, hogy sok időre van szükségünk nagy igazságok megtanulására. Talán Filemon még nem látta át jól és teljesen, hogy az igazságtalanság ő tőle, hogy rabszolgát tart. Némely emberek, kik nagyon jók voltak, az ő idejökben nem láthatták ezt. Newton János nem tudta, hogy ő igazságtalanságot cselekedett a rabszolga kereskedéssel, és Whitefield György midőn a Savannai árvaházba rabszolgát küldött, legkevésbé sem gondolt arra, hogy egész más dolog volna az, hogyha lovakkal, arannyal, vagy ezüsttel kereskedne, mint rabszolgákkal. A nyilvános vélemény nem volt felvilágosodva, dacára annak, hogy az evangyéliom a rabszolgaságnak mindig a gyökerét érintette. Az evangyéliom lénye az, hogy amint akarjuk, hogy az emberek velünk cselekedjenek, azonképpen cselekedjünk mi is azokkal, és senki nem óhajtana másnak rabszolgájává lenni, azért ahhoz senkinek sincs joga ahhoz, hogy mást rabszolgájává tegyen. Talán mikor Onésimus elszökött és ismét visszament, Pál apostolnak ezen levele egy kissé megnyitotta a Filemon szemeit, az ő saját állására vonatkozólag. Kétség nélkül ő egy kitűnő Úr volt, és rabszolgájának bizalmat ajándékozott, őt nem olyan bánásmódban részesítette mint rabszolgát, de azért talán nem úgy tekintette őt mint testvért. Mostan pedig Onésimnus visszatért, tehát már jobb szolga fog lenni, de szinte Filemon jobb úr fog lenni és nem fog többé rabszolgát tartani. Ő előbbeni szolgáját a Krisztusban való testvérének fogja tekinteni. Ez az, a mit Istennek kegyelme tehet, hogy ha az egy családba bejön. Az a viszonyokat nem változtatja. Nem ád jogot a gyermekeknek dacoskodni, és elfelejteni, hogy szüleiknek engedelmeskedniük kell, nem jogosítja fel az atyát arra, hogy gyermekei felett bölcsesség és szeretet nélkül uralkodjon, mert azt mondja néki, hogy ne ingerelje haragra az ő gyermekeit, hogy azok el ne keseredjenek. Nem ád jogot a szolgának arra, hogy úr legyen, és az úrnak nem veszi el az ő állását, vagy az ő fennhatóságával és tekintélyével nem engedi visszaélni, hanem általában az egészet enyhébbé és nyájasabbá teszi. Rowland Hill szokta mondani, hogy nem adna egy fillért egy olyan embernek kegyességéért, kinek kutyája és macskája jobb állapotban nincs, mióta megtért. Ez egy nagyon fontos megjegyzés. Mindennek jobban kell menni a házban és családban hogy ha a kegyelem olajozza a kezeket. Az úrnő talán egy kissé élés, gyors és szigorú, de valami édesség jön a természetbe, hogy ha az Istennek kegyelmét nyerte. A szolgáló hajlandó lehet a restségre, késői felkelésre reggel, a munkát hanyagul végezni és az utcaajtó előtt való beszélgetésre, de hogyha valóban megtért, úgy mindezeknek vége szakad. Ő lelkiismeretes és teljesíti kötelességeit, amint azt teljesíteni kell. Az úr talán, igaz, hogy ő az úr és azt ti is tudjátok. De hogyha ő valódi keresztyén férfiú, úgy nyájas, barátságos és megbocsátó. A férfiú az asszonynak feje, de hogyha a kegyelem által megújíttatott, úgy ő nem feje az asszonynak, mint más emberek. Az asszony is a maga helyén marad és minden nyájassággal és bölcsességgel arra törekszik, hogy a családot olyan boldoggá tegye, amilyenné csak teheti. Kedves barátom, én nem hiszek a te vallásodnak, hogyha az az imaházhoz tartozik és az imaórákhoz és nem a családhoz. Legjobb vallás e világon az, mely az asztalnál mosolyog, a varrógépnél dolgozik és a teremben szeretetreméltó. Adjátok nekem azon vallást, mely a cipőket kitisztítja és rendbehozza, az eledelt megfőzi és úgy főzi, hogy meg is lehessen enni. A rőföt kiméri és egy fél collal rövidebbre nem vágja, száz rőföt ád el egy anyagból és azt nem százkilencvennek nevezi, miként sok kereskedő tenni szokta. Az valódi keresztyénség, az, mely az egész életet áthatja. Hogyha valóban keresztyének vagyunk, akkor minden viszonyainkban másoknak kell bizonyulnunk. Embertársainkkal szemben, azért mi azokat, kiket hozzánk tartozóknak tekintünk, egész más szemekkel vizsgálunk, igazságtalanság a keresztyénektől, hogyha keresztyén leányokat túl szigorúan elítélnek, kiváltképpen, hogyha azok valóban keresztyén lányok. Ezen az úton őket meg nem javíthatjuk. Meglátnak valami kicsinységet, ami helytelen és óh, azonnal dorgálják szegény leányokat, mintha valakit megöltek volna. Hogyha Uratok és Urunk titeket eszerint dorgálna és veletek így bánna, nem tudom, hogy mi lenne veletek. Milyen gyorsan elbocsátják némelyek az ő leányokat egy kis tévedésért. Semmi mentegetődzés, semmi új próba, nékik menniük kell. Némely ifjú elűzetik a szolgálatból, valami kicsinységért egy keresztyén gazdától, aki tudta azt, hogy ő azáltal mindenféle veszélyeknek ki lesz téve, és sok leány elűzetik a háztól, mint egy kutya, anélkül, hogy arra gondolnának, vajon találhat-é más helyet és hogy arra törekednének, hogy a téves útra ne jusson valamiképpen. Gondoljunk másokra is, kiváltképpen azokra, kiket Krisztus szeret, mint a hogy minket szeret, Filémon mondhatta volna: „Nem, nem,
én nem fogadlak vissza, Onésimus úrfi, határozottan nem, ha egyszer megmarattunk, kétszer félünk, uraim. Nem akarok egy megtörött térdű lovon lovagolni. Elloptad a pénzemet, nem akarlak többé hajlékomban látni.” E fajta beszédeket már hallottam, hát ti nem hallottatok? Nem éppen úgy éreztetek-e ti is? Hogy ha igen, úgy menjetek haza, és kérjétek Istent, hogy az olyan érzelmektől szabadítson meg benneteket, nagyon rossz lelki állapotra mutat ez. Ezt nem vihetitek magatokkal a mennybe. Hogyha az Úr Jézus néktek teljesen megbocsátott, nyakon kell-é fogni néktek szolgáitokat és mondani: „Fizesd meg, a mivel tartozol!” Isten óvjon meg bennünket attól, hogy olyan kedélyállapotba kerüljünk! Legyetek könyörületesek, engedjétek magatokat megkérni, és legyetek hajlandók megbocsátani. Sokkal jobb igazságtalanságot szenvedni, mint igazságtalanságot cselekedni, sokkal jobb valamely hibát elnézni, a melyet figyelembe kellene venni, mint egy hibát figyelembe venni, melyet el kellett volna nézni. „Isten, tégy engem kegyessé
Barátságossá és hívvé
Hogy mindenkit szeressek.”
Így hangzik ez a kis gyermek énekben. Meg kellene ezt mindnyájunknak tanulni és gyakorolni „Élni, mint a gyermek Jézus
A szelíd, csendes, tiszta.”
Isten adja, az Ő végtelen kegyelméből, hogy mi ezt cselekedhessük.
Még egyet akarok mondani, azután kész leszek. Hogyha a titokteljes vezérlet abban nyilvánult, hogy Onésimus, Rómába hozatott, úgy óhajtanám tudni, nem olyan vezérleté-e az, hogy némelyek közületek ma este itt vannak? Lehetséges. Oly valami gyakran megtörténik. Jönnek ide olyan emberek, kik soha nem szándékoztak ide jönni. A legnehezebben hitték volna azt el, mint bármi mást, hogyha valaki mondta volna nékik, hogy itt fognak lenni, és mégis itt vannak. Mindenféleképpen mentegetődztek és kerülték volna az idejövetelt, mégis valamely úton módon ide kerültek. Talán lekéstél a vonatról, és ide beléptél, hogy itten várakozhass? Talán hajód nem vitorlázott olyan hamar, mint te kivántad volna, azért vagy itten ma este? Mondjad, így van-e ez? Kérlek fontold meg ezen kérdést szívedben: „Nem az volt-e Istennek szándéka, hogy engemet megáldjon? Nem azért vezetett-e ő engemet ide, hogy ma este szívemet Jézusnak átadjam, mint azt Onésimus tette?” Kedves barátom, hogyha te az Úr Jézusban hiszel, úgy ezen pillanatban bocsánatot nyersz minden bűneidért és üdvözülsz. Az Úr az ő végtelen bölcsessége szerint ide hozott tégedet, hogy ezt meghallhasd és én reménylem azért hozott ő tégedet, hogy azt elfogadd, és úgy menj el innen mint egy megigazult, tehát egész más ember, mint a ki idejött. Körülbelül három évvel ezelőtt beszéltem egy öreg prédikátorral, ki mellénye zsebeibe körül tapogatott, de elég sok időbe került, míg végre megtalálta amit keresett. Végre egy levelet vett ki azok valamelyikéből, mely már csaknem egész elszakadozva volt és mondotta: ,,A mindenható Isten áldja meg önt! A mindenható Isten áldja meg önt!” Kérdeztem: „Barátom mi az?” Ő válaszolta: ,,Volt egy fiam, reménylettem, hogy ő lesz vénségem támasza, de nagyon rossz életre vetemedett, és elhagyott engemet, nem is tudtam, hogy hova ment, kivéve azt, miszerint ő azt mondotta nékem, hogy Amerikába megy. Jegyet váltott tehát Londontól Amerikáig, de a hajó nem indult el azon a napon, melyen ő gondolta.” Az öreg prédikátor kért, hogy olvassam el a levelet, mely körülbelül így hangzott: „Atyám, itt vagyok Amerikában. Találtam itten egy helyet, a jó Isten engemet megsegített erre. Azért írok néktek, hogy bocsánatot kérjek az ezerszeres rossz eljárásaimért, melyekkel tégedet szomorítottalak és azon sok szívfájdalmakért, melyeket néked okoztam, mert Istennek legyen hála, én a Megváltót megtaláltam. Én itten Isten gyülekezetének tagjává lettem, és reménylem, hogy életemet Istennek szolgálatában tölthetem el. Ez úgy történt: nem azon a napon utaztam el Amerikába, amikor én gondoltam. Elmentem a Tabernakelbe* (A Spurgeon imaháza Tabernakelnek neveztetik.), hogy megláthassam, mi történik ottan, és Isten magához vonta szívemet. Spurgeon mondotta: Talán van itten egy elszökött fiú? Isten hivja őt kegyelme által. És ő azt meg is cselekedte.” „Nos”, mondá az öreg, mikor a levelet összehajtotta és ismét zsebébe tette, „ezen fiam már meghalt és menybe ment és én szeretem önt, szeretni is fogom míg élek, mert ön volt azon eszköz, ki őt Krisztushoz vezette.” Van-e itten ma este őhozzá hasonló? Meg vagyok győződve, hogy igen, ha valaki ilyen helyzetben van, Isten nevében kérem őt, hogy a felhívást fogadja el melyet ezen szószékről intézek hozzá. Merészkednél-é ezen helyről eltávozni, úgy a hogy ide jöttél? Óh, ifjú ember, Isten az ő kegyeiméből most még egyszer alkalmat ád neked, a te tévelygő utadról letérni és én kérlek tégedet, most, itten ‒ úgy a hogy vagy ‒ emeld fel szemeidet a mennyre és mondjad: „Isten, légy irgalmas nékem bűnösnek!”, és Ő az fog lenni. Azután menj haza atyádhoz, és beszéld el neki, hogy mit tett veled Istennek kegyelme, és csudáld azon szeretetet, mely tégedet ide hozott, hogy így Krisztushoz hozzon tégedet.
Kedves barátom, ha nincs is abban semmi titokteljes, mindazáltal itt vagyunk. Itt vagyunk, hol az evangyéliom prédikáltatik, és az kötelezettséget ró reánk. Hogyha valaki elvész, jobb annak, hogyha elvész a nélkül, hogy az evangyéliomot valaha hallotta volna, mint úgy elveszni, mint közületek némelyek, az Úr Jézus Krisztus evangyéliomának világos komoly hirdetésének hangja mellett. Meddig sántikáltok kétféle gondolat között? „Ennyi időtől fogva vagyok veletek,” mondja Krisztus, „mégis nem ismersz-é engemet?” Itt vannak ezen prédikációk és meghívások, és mégsem térsz meg? „Uram, a bűnöst Te térítsd meg, Nyilvánítsd néki nagy veszedelmét.”
Ne hagyd tovább késlekedni, hogy addig ne késlekedjék, míg végre veszély teljes választását megbánni elkésne. Isten áldjon meg titeket a Krisztusért. Ámen.

A Szentháromság egy istenségnek tanát az Írásban nem találjuk olyan határozott szavakban kifejezve, mint az athanázianisi hitvallomásban, de ez igazság folyton, mint magától érthető lesz elfogadva, mint ha ez Isten gyülekezetében egy igen ismeretes tény volna. Hogyha nincs is gyakran kifejezve a Szentírásban valami határozott szavakban, de mindenütt föltételeztetik és alkalmilag más igazságokkal összekötve, olyan módon lesz említve, a mely éppoly érthetővé teszi azt, mint ha határozott formában kifejezve volna. Sok helyeken olyan világosan szemeink elé állíttatik, hogy akarattal tennénk magunkat vakká, hogyha azt meg nem figyelnénk. Például az előttünk levő részben egy határozott megemlítését találjuk mind a három isteni személynek. „Isten”, azaz az Atya kibocsátotta az ő Fiának Lelkét.” A Szentlelket, és ez neveztetik az ő Fia Lelkének. De itt nem csupán a nevek, hanem mind a három szent személy mint ténykedő van felmutatva, üdvünk munkájában.
Lássátok a negyedik versben: „Kibocsátá Isten az ő Fiát, azután figyeljétek meg az ötödik verset, mely arról szól, hogy a Fiú azokat, kik a törvény alatt voltak, megváltaná, azután nyilvánítja szövegünk a Lelket, mint azt, ki a szívekbe jön és kiáltja: „Abba, szerelmes Atya!” Mivel tehát nemcsak a különböző nevek megemlítését bírjuk, hanem bizonyos kiváltképpen való működéseket is, a melyek mindegyiknek tulajdoníttatnak, ennélfogva világos, hogy mi itten mindegyiknek határozott személyiségét találjuk. Sem az Atya, sem a Fiú, sem a Szentlélek nem lehet csupán valami befolyás, vagy valami puszta lét forma, mert mindegyik isteni módon működik, de mindegyiknek megvan az ő kiváltképpeni tere és az ő különböző tevékenységi módja. Azon tévedés, hogy az isteni személyek valamelyikét csupán mint valami puszta befolyásnak vagy kifolyásnak tekintsék, főképpen a Szentlélekre vonatkozólag történik, de ezen véleménynek téves voltát eme szavakban láthatjuk: „…ki ezt kiáltja: „Abba, azaz Atya”. Egy befolyás nem tudna kiáltani, hogy ezt tehesse egy személy ahhoz szükséges. Habár mi az elosztatlan egység csudálatos igazságát és az istenségben megkülönböztetendő személyeket nem érthetjük, mindazáltal kinyilvánítva találjuk azokat a Szentírásban, azért mint a hitnek dolgát, elfogadjuk azt.
Mindezen szent személyek istensége kiviláglik a szövegből és annak összefüggéséből. Mi nem kételkedünk az Atya istensége felett, mivel ő itten határozottan „Isten”-nek neveztetik. Kétszer szemmel láthatólag az Atya van értve, ahol ezen szó „Isten” használtatik. Hogy a Fiú Isten, az is kiviláglik, mert habár az ő emberi természetére nézve egy asszonytól született, mindazáltal úgy említtetik, mint a ki „küldetett”, ennélfogva ő már létezett, mielőtt kibocsáttatott és egy asszonytól születtetett volna, ez összeköttetésben azzal, hogy ő az Isten Fiának neveztetik és hogy azon tehetségéről van szó, melynél fogva megválthat, reánk nézve elég bizonyítéka az ő istenségének. A Szentlélekről az mondatik, hogy ő azt teszi amit csak Isten tehet, tudniillik, hogy a hívők szívében lakozzon. Arra, hogy sok emberek szívében kiáltson, semmi lény nem alkalmas, amely nem mindenütt jelenvaló és ezért isteni. Így aztán kevés sorok tartalmában az isteni személyek neveit, mindegyiknek tevékenységét, mindegyiknek személyességét, és bizonyos mértékben mindegyiknek istenségét bírjuk. Azok, kik az Úr Jézus Krisztusban hisznek, tudják, hogy mennyire szükséges a mi üdvünkhöz, az egész Szentháromság közreműködése és örvendnek, ha láthatják mindháromnak szeretetteljes egyesülését a megmentés munkájában. Mi tiszteljük az Atyát, ki nélkül mi elválasztva, vagy mint gyermekek elfogadva nem lehettünk volna, az Atyát, aki minket újonnan szült egy élő reménységre, az Úr Jézus Krisztusnak halálból való feltámadása által. Szeretjük és tiszteljük a Fiút, kinek drága vére által mi megváltattunk és akivel egykor egy titokteljes és örök összeköttetésben leszünk és szeretjük és imádjuk Istennek Lelkét, mert ő az, a ki által újjászülettettünk, megvilágosíttattunk, megeleveníttettünk, megőriztettünk és megszenteltettünk, és ő az, ki által szívünkben a pecsétet és zálogot nyertük, mely által bizonyosokká tétettünk, hogy mi valóban Isten gyermekei vagyunk. Miként Isten régen így szólott: „Teremtsünk embert, a mi képünkre és hasonlatosságunkra,” épen úgy tanácskoznak az isteni személyek és egyesülnek mindnyájan a hívők újjáteremtésökben. Nem szabad elmulasztanunk e magasztos személyek mindegyikét dicsőíteni, magasztalni és szeretni, de hűen és a legmélyebb tisztelettel kell meghajolnunk azon egy Isten előtt, ki Atya, Fiú és Szentlélek. Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek, aki volt, van és lenni fog minden időben és örökké. Ámen.”
Minekutána, ezen igen fontos tényt megfigyeltük, jöjjünk magához a szöveghez, azon reményben, hogy mi a Szentháromság tanunknak örvendeni fogunk, mialatt a mi fiúvá fogadtatásunkról beszélünk, a mely kegyelmi csudában mindhárom személynek része van. A Szentlélek oktatása vonjon minket kedves társaságba az Atyával az ő Fia a Jézus Krisztus által, és szolgáljon az az ő dicsőítésére és a mi hasznunkra. Szövegemben három dolog nagyon világosan fel van mutatva: Az első a hívek méltósága ‒ „fiúk vagytok” ‒ a második az abból következő bennünk lakozása a Szentléleknek ‒ „mivelhogy pedig fiúk vagytok, kibocsátotta Isten az ő Fiának Lelkét a ti szívetekbe” és a harmadik, a gyermeki kiáltás, ki ezt kiáltja: „Abba, szerelmes Atya.”
Legelőször is tehát a hívők méltósága. Az elfogadás a gyermeki jogokat adja nékünk az újjászületés pedig a gyermeki természetet adja nékünk ezen megemlítettek mindegyikében részünk van, mert mi fiak vagyunk.
És itten figyeljük meg, hogy ezen fiúság egy a hit által elfogadott kegyadomány. Mi természet szerint nem vagyunk Isten gyermekei, az itten nyilvánított értelemben. Egy bizonyos értelemben „Istennek nemzetei vagyunk” természetünknél fogva, de az nagyon különbözik az itten említett fiúságtól, mely az újjászületettek kiváltképpen való előjoga. A zsidók emlegették azon követelést, hogy ők Isten gyermekei, de mivel ezen előjogaik a testi születés által lett osztályrészükké, így Izsmáellel hasonlíttatnak egybe, a ki test szerint született, de mint a szolgáló fiú kiűzetett és arra kényszeríttetett, hogy az ígéret fiú elöl vonuljon. Nékünk olyan fiúságunk van, melyet nem természeti úton nyertünk el, mert mi „nem a vértől, sem a testnek akaratától sem a férfinak indulatjától, hanem Istentől születtettünk.” A mi fiúságunk az ígéret által jön, Istennek közreműködése által, mint egy sajátságos magnak kiváltképpen való adománya, melyet az Úr saját korlátlan kegyelme által magának kiválasztott, a mint azt Izsáknál tette volt. Ezen megtiszteltetésnek és nagy előjognak szövegünk összefüggése szerint a hit által leszünk részeseivé. Figyeljétek meg jól a 26. verset az előbbeni részben (Gal.3,26) „.Mert mindnyájan Isten fiai vagytok, a Jézus Krisztusban való hit által.” Mint hitetlenek nem tudunk semmit a fiúságról. Addig amíg önigazságulag a törvény alatt vagyunk, tudhatunk ugyan valamit a szolgaságról, de nem a fiúságról. Csak a mikor a hitre jutunk, akkor szűnünk meg a vezérlő mester alatt lenni, és felemelkedünk a mi kiskorúságunkból, az Isten gyermekeinek előjogaikhoz. A hit eszközli bennünk a fiúságnak Lelkét, és azon tudatot, hogy mi Istennek gyermekei vagyunk, legelőször azáltal, hogy nékünk a megigazulást hozza. Az előbbi rész 24. verse így hangzik: „Azért a törvény nékünk a Krisztusra vezérlő mesterünk volt, hogy hit által idvezülénk.” (Gal.3,24). Egy meg nem igazult ember úgy van, mint egy gonosztevő, nem mint gyermek. Bűnei az ő terhére vannak felmutatva, ő úgy tekintetik mint igazságtalan, mint a milyen tényleg, ennélfogva ő egy lázadó az ő királya ellen, nem egy gyermek, mely atyja szeretetét élvezi. De hogyha a hit az engesztelő vér tisztító erejét megismeri és Istennek igazságát a Krisztus Jézusban megragadja, akkor a megigazult Isten gyermekévé lesz. Megigazulás és elfogadás mindenkor együtt jár. „A kiket pedig elhívott, azokat meg is igazította, és ezen elhívás egy az atyai házhoz való elhívás és a fiúságnak elismerése. A hit bocsánatot és megigazulást hoz, az Úr Jézus által, ugyanez eszközli az elfogadást is, mert megvagyon írva: „Valakik pedig őt bevevék, ada azoknak oly méltóságot, hogy Istennek fiaivá lennének, tudniillik azoknak, kik az Ő nevében hisznek.” (Jn.1,12)
Továbbá, a hit minket elfogadtatásunk tudatára hoz, a mennyiben megszabadít a törvény rabszolgaságától. „De minekutána eljött a hit, nem vagyunk többé a vezérlő mester alatt.” Midőn a bűn tudata alatt sóhajtoztunk, és abban mint valamely börtönbe bezárva voltunk, féltünk, hogy a törvény gonoszságainkért meg fog büntetni, és életünk keserűséggel teljes volt a félelem miatt. Továbbá, mi azon helyzetünkben törekedtünk vak, önelégült állapotunkban, ezen törvényt megtartani, és az minket egy második szolgaságba helyezett, a mely mindig keményebbé vált, mikor sikertelenségek sikertelenségekre következtek, vetkeztünk és tévelyegtünk mind inkább-inkább saját lelkünk zavarására. De most, a mikor a hit eljött, a törvényt Krisztusban betöltve látjuk, és magunkat Ő benne megigazíttatva és elfogadva. Ez rabszolgát gyermekké változtatja és a kötelességet választássá. Most örömünket találjuk a törvényben, és a törvény hatalma által szent életben járunk Istennek dicsősségére. Így van ez, hogy mi a hit által, a Krisztusban való hit által Mózesre, a vezérlő mesterre gondolunk, és Jézushoz a Megváltóhoz jövünk, tovább nem tekintjük Istent úgy mint haragos bírót, hanem mint a mi szeretetteljes Atyánkat bírjuk őt. Az érdem és parancsolatok, büntetések és félelmek ezrede a kegyelem, háládatosság és szeretet uralma elöl eloszlottak, és ezen új uralkodási mód egy a legnagyobb előjoga Isten gyermekeinek.
Tehát a hit az elfogadásnak ismertető jelök, mindazokban, a kik őt bírják, legyenek azok bárkik: „mert mindnyájan Isten fiai vagytok a Jézus Krisztusban való hit által.” (Gal.3,26) Hogy ha Jézusban hiszel, légy bár zsidó vagy pogány, szolga avagy szabados, Isten, gyermeke vagy. Hogy ha csak most nem rég lettél Krisztusban hivő és csak talán egy pár hét óta vagy képes magadat néki átadni és nagy megváltói művére támaszkodni, úgy most már mindazáltal Isten gyermeke vagy. Az nem valami későbbi a kegyelemben való teljes biztonság vagy növekedés által biztosított előjog. Ez inkább egy azonnali áldás, és mindannak tulajdona, kinek a legkisebb hite is van, és a ki csak most született meg a kegyelem életében. Hogy ha valaki az Úr Jézus Krisztusba hisz, úgy az ő neve fent a nagy névjegyzékbe bevezettetett, „mert mindnyájan Isteni fiai vagytok a Jézus Krisztusban való hit által.” De hogy ha hited nincs, akkor egyre megy, legyen bármily buzgóságod cselekedeteid, ismereteid, bármilyen igényeket is tartók a szentségre, de még semmi vagy, és a te vallásod hiábavalóság. A Krisztusban való hit nélkül csak olyan vagy, mint a zengő érc és pengő cimbalom, mert a hit nélkül lehetetlen dolog Isten előtt kedvesnek lenni. Tehát a hit az, bárhol is találtatik, mely annak csalhatatlan jele, hogy valaki Istennek gyermeke, és a hol a hit hiányzik, ott arra nézve minden más hiábavalóság.
Ez az apostol által a mi alámeríttetésünk által is felmutattatik, mert hogy ha a lélekben hit van, akkor, a keresztség egy nyilvános felöltözése az Úr Jézus Krisztusnak. Olvassátok a 27. verset: „Mert valakik a Krisztusban megkeresztelkedtetek, a Krisztust öltöztétek fel.” Az alámerítésben bevallottad magadat a világ részére meghalva lenni, azért az Úr Jézus nevében eltemettettél: és ezen eltemettetésnek jelentősége, hogy ha annak reád nézve meg lett a helyes jelentősége, ez volt: te megvallottad hogy Krisztuson kívül mindenre nézve meghaltál, és hogy ennek utána a te életed Ő benne fog lenni, és te olyanná lettél, mint hogy ha a halálból egy új életre feltámadtál volna. Természetesen, a külső alak semmit nem használ a hitetlennek, de annak részére, ki a Krisztusban van, ezen cselekmény nagyon tanúságos. Ennek szelleme és lénye abban rejlik, hogy a lélek a jelképbe átmegyen, hogy az ember nem csak a vízben való alámerítést, hanem a tűzben és Szentlélekben valót is ismeri, és a kik csak ezen benső, titokteljes bemerítkezést a Krisztusban ismeritek, azoknak szintén azt is tudnotok kell, hogy ti a Krisztust öltöztetek fel, és vele befedezve vagytok, mint egy ember az ő ruhájával. Így aztán Krisztussal egyek vagytok, hordjátok az Ő nevét, benne éltek, meg vagytok mentve általa és ő benne, teljesen az Övéi vagytok. Nos, hogy ha ti teljesen egyek vagytok Krisztussal, úgy, mivel Ő Fiú, ti is fiak vagytok, Hogy ha Krisztust felöltöztétek, úgy Isten nem titeket néz magatokban, hanem a Krisztusban, és az a mi a Krisztusé, az a tiétek is, mert hogy ha ti a Krisztuséi vagytok, úgy az Ábrahám magva vagytok, és az ígéret szerint örökösök. Miként a római ifjúra, hogy ha nagykorúvá lett, a dókát reá adták és úgy polgári jogot nyert, ezenképpen a Krisztus felöltözése a mi Isten gyermekévé fogadtatásunknak a jele. Ezzel tényleg, a mi dicső örökségünk élvezetéhez bocsáttatunk. A kegyelmi szövetség minden áldásai azé, a ki Krisztusé, és minden hívő ott van ezen névjegyzékben. Így ezen szentírásbeli hely nyilatkozata szerint mi a hit által fogadtatunk el, mely a kegyelemnek ajándéka. Továbbá, az elfogadás a megváltás által lesz osztályrészünké. Olvassátok a szövegünk előtt való verseket: „De minekutána eljött a teljes idő, kibocsátá Isten az ő Fiát, ki asszonytól lett, ki a törvény alá adta magát, hogy azokat, a kik a törvény alatt valának, megváltaná, hogy fogadott fiúságot vennének.” Szerelmeseim, becsüljétek sokra a megváltatást, és ne figyeljetek soha az olyan tanokra, melyek annak jelentőségét megrontanák, vagy annak fontosságát csekélyebbé tennék. Gondoljatok arra, hogy ti nem aranyon, vagy ezüstön váltattatok meg, hanem a
Krisztus drága vérén, a makula nélküli Báránynak vérén. A törvény és annak átka alatt voltatok, mert azt nagyon megrontottátok, és az ő büntetése alá estetek, mert meg vagyon írva: ,,A mely lélek vétkezik, annak meg kell halnia;” és ismét: „Átkozott mindenki, valaki meg nem marad mindazokban, melyek megírattattak a törvénynek könyvében, hogy azokat cselekedje.” Ti is a törvény rettegtetései alatt voltatok, mert féltetek az ő haragjától és az ő hatalma alatt voltatok, mert gyakran, hogy ha a parancsolat jött: „a bűn azonnal megelevenedett, ti pedig meghaltatok.” De most mindazoktól megszabadíttattatok, mint a Szentlélek mondja: „Krisztus megváltott minket a törvénynek átkától, mikor mi érettünk lett átokká, mert megvagyon írva: „átkozott valaki fán függ.” Mostan már nem vagytok a törvény alatt, hanem a kegyelem alatt, és pedig azért, mert Krisztus a törvény alá adta magát, és azt úgy az Ő ténykedő, mint szinte szenvedő engedelmessége által megtartotta, annak minden parancsolatait betöltötte és minden büntetéseit elhordozta érettünk, helyettünk. Így mostan megváltottak vagytok, az Úrnak megváltottai, és egy olyan szabadságot élveztek, mely semmi más úton létre nem jöhet, mint az örök váltságdíja által. Gondoljatok arra, és hogy ha biztosok vagytok abban, hogy Istennek gyermekei vagytok, úgy dicsőítsétek a megváltó vért. Hogyha szívetek a legjobban dobog a nagy mennyei Atya iránti szeretettől, akkor magasztaljátok azt is, a ki „elsőszülött a sok testvérek között,” ki érettetek a törvény alá adta magát, körülmetéltetett, megtartotta a törvényt az ő testében, és fejét lehajtotta néki a halálban, azt tisztelte és megdicsőítette, és Istennek igazságát az ő élete által láthatóbbá tette, mint a milyenné az az összes emberiség szentsége által lett volna, és az ő halála által, nagyobb elégtételt adott annak, mintha az összes emberiség bűneit a pokolba vettetett volna. Dicsőség a mi megváltó Urunknak, ki által mi az elfogadtatás részeseivé lettünk.
Ismét tanulhatjuk a szövegből, hogy mi mostan a fiúság előjogait élvezhetjük. A szöveg összefüggése szerint az apostol nem csak azt gondolja, hogy mi gyermekek vagyunk, hanem felnövekedett fiúk. „Mivelhogy pedig fiak vagytok”. Ez azt jelenti, mivelhogy az Atyától meghatározott időben jött és ti nagykorúak vagytok, tehát nem vagytok többé gyámok és gondviselő alatt. A mi kiskorúságunk idejében a tanítómester alatt voltunk, a ceremóniák előképek, alakok, árnyékok serege alatt és tanultunk amint az ABC-et a mennyiben a bűnről meggyőződtünk. De majd jött a hit, így már nem vagyunk a tanítómester alatt, hanem egy szabadabb állapotba helyeztettünk. Míg a hit el nem jön, addig gyámok és gondviselők alatt vagyunk, mint csupa gyermekek, de hit által kezünkhöz kapjuk jogainkat, mint fiak, Istennek fiai. A régi zsidó gyülekezet, a törvény igája alatt volt. Áldozatai folytatólagosak voltak, és ceremóniái végtelenek. Újholdok és ünnepeknek meg kellett folyton tartatni, a szabadság nagy örömesztendőnek figyelembe kellett vétetni és akkor utazni kellett kinek-kinek a maga helyére. Valóban ezen iga igen nehéz volt a gyenge testnek, hogy azt elhordozhassa. A törvény követte az Izráelitákat minden szegeletbe, és egyezkedett vele minden egyes esetben. Foglalkozott ruhájával,
ételével, italával, ágyával, házi bútorával és mindenével. Úgy bánt vele, mint valami iskolás gyermekkel, a kinek mindenre nézve rendszabálya van. De mivel a hit eljött, most már felnőtt fiúk vagyunk, ezért szabadosak azon szabályoktól, melyek az iskolás gyermekek felett uralkodnak. Mi a Krisztus törvénye alatt vagyunk, éppen mint a felnövekedett fiú, még mindig az atyai ház rendtartásai alatt van, de ez a szeretetnek, nem a félelemnek törvénye, a kegyelemé, nem a rabszolgaságé. A szabadságban azért, mellyel minket a Krisztus megszabadított, álljatok meg és ne kötelezzétek meg ismét magatokat szolgálatnak igájával!” Ne forduljatok hátra ismét egy csupán külsőleges vallás erőtelen és szegény betűire, hanem álljatok szilárdan Istennek lélekben és igazságban való imádásában, mert az az Isten gyermekeinek szabadságok.
Mostan tehát már a hit által nem vagyunk többé hasonlók a szolgához. Az apostol mondja: „míg az örökös gyermek semmit nem különböz a szolgától, jóllehet mindeneknek urok legyen, hanem gyámok és gondviselők alatt vagyon, mind az ideig, ameddig az atya rendelte.” De szerelmeseim, most Istennek fiai vagytok, és nagykorúságtokat elértétek: mostan tehát élvezhetitek az atyai ház tisztességét és áldásait. Örüljetek azon, hogy a szabadságnak lelke bennetek lakik és titeket szentségre ösztönöz. Ez egy sokkal nagyobb hatalom, mint a csupa külső parancsolat, és a fenyegetés korbácsa. Mostan már nem vagytok a külső formák szolgasága alatt, sem a különféle rendeletek és ceremóniák alatt, hanem Istennek Lelke tanít titeket minden dolgokra és bevezet titeket az igazság benső értelmébe és lényébe.
Mostan tehát, mondja az apostol, örökösök vagyunk. ,,Azért többé nem vagy szolga, hanem fiú, hogyha fiú, tehát Istennek örököse is vagy.” Soha élő ember, még ezt teljesen fel nem foghatta, amit ezen igék jelentenek. Hívők e pillanatban örökösök, de mi az örökség. Az örökség Isten maga. Mi Istennek örökösei vagyunk. Nemcsak az ígéreteknek, ami a szövetségben kinyilváníttatnak, és azon összes áldásoknak, melyek a választottakéi, hanem Istennek magának örökösei. „Az Úr az én örökségem és legjobb részem.” „Ez az Isten a mi Istenünk mostantól kezdve mindörökké.” Mi nemcsak azokat örököljük Istentől, melyeket az ő elsőszülött Fiának ád, hanem magának Istennek vagyunk örökösei. Dávid monda: „Az Úr az én örökségemnek és poharamnak része.” Miképpen Ábrahámnak mondotta: „Ne félj Ábrahám pajzsod vagyon néked és a te igen nagy jutalmad,” azonképpen szól mindazokhoz, kik Lélektől születettek. Ezek az ő saját szavai: „Leszek ő Istenek, és ők lesznek én népem.” Miért vagy te szegény, ó hívő lélek? Minden gazdagságok a tieid. Miért vagy szomorú? Az örök szent Isten a tiéd. Miért félsz és reszketsz? A Mindenhatóság arra vár, hogy neked segíthessen. Miért vagy bizalmatlan? Az ő változhatatlansága veled marad mindvégig és az ígéreteket biztosítja részedre. Minden a tiéd, Krisztusod a tiéd és Krisztus az Istené, és habár vannak is olyan dolgok, melyeket most még kezeiddel meg nem foghatsz, sem szemeiddel nem láthatsz, azaz azon dolgok, melyek részedre mennyekben tartatnak, mindazáltal örvendhetsz ezeknek is hit által, mert ő vele együtt minket is feltámaszt és az ő szerelmes Fiának országába általvisz. Már most bírjuk a mennynek zálogát a Szentléleknek bennünk való lakozásában. Óh, mily nagy előjogokban részesíttetnek azok, akik Istennek gyermekei.
Még egy ezen pontról, a hívők méltóságáról: mi már érezünk egy elmaradhatatlan következményét annak, hogy Isten gyermekei vagyunk. Melyek azok? Egy ezek közül a szolgáló leány gyermekeinek ellenségeskedése. Alig kezdette meg Pál apostol a szentek szabadosságát prédikálni, midőn azonnal felléptek bizonyos tanítók és mondották: „Az nem úgy megyen, néktek körül kell metéltetnetek, és a törvény alá kell jönnötök.” Ezeknek ellenkezése egy jel volt Pál apostolnak, hogy ő a szabados gyermeke, mert íme a szolgáló leány fiai őt mérges ellenségeskedésök céltáblájául választották. Kedves testvér, te is úgy fogod azt tapasztalni, hogyha Istennel társaságot élvezel, hogyha lélekben a fiúságban élsz, hogyha a legmagasabb közelébe jutottál, úgy, hogy az isteni család tagjává lettél, akkor csakhamar ellenségeskedni akarnak véled mindazok, kik a törvény rabszolgasága alatt élnek. Az apostol mondja: „De miképpen akkor az, a ki test szerint született vala, háborgatja vala azt, a ki született vala Lélek szerint: azonképpen vagyon mostan is” Sára látta, hogy a szolgáló leány fia Izsákot, azaz, az ígéret fiát csúfolta. Izrael szerette volna ellenségeskedését ütlegek és személyes támadások által nyilvánítani, de volt ott valami nagyobb hatalom, mely őt az ellenségeskedésben korlátozta, hogy egyebet nem tehetett, csak „csúfolódhatott.” Azonképpen vagyon mostan is.
Voltak idők, a mikor az evangyéliomnak ellenségei nagyon messze mentek, nem csak annyira, hogy gúnyolódtak, hanem sokkal messzebb. Az evangyéliom kedvelőit megfogták és elevenen megégették, de most, Istennek legyen hála az Ő kiváltképpen való oltalma alatt vagyunk, a mi a szabadságot és életet illeti, és oly biztonságban vagyunk, mint Izsák volt az Ábrahám házában. Ők minket kigúnyolhatnak, de tovább nem mehetnek, különben némelyek közülük már nyilvánosan felakasztattak volna bennünket. De a gonosz csúfolódások fájdalmait még mindig hordoznunk kell, szavaink elferdíttetnek, véleményeink meghamisíttatnak, és mindenféle rettenetes gonosz dolgokat reánk fognak, olyanokat, a melyekről semmit sem tudunk. Mindezekre azt óhajtjuk mondani Pál apostollal: „Avagy ellenségetekké lettem-é néktek, mivelhogy igazat mondok?” Ez a Hágárénusok régi módja, a testnek fiai még mindent megtesznek, hogy azokat kik Lélektől születtettek, megcáfolják. Ne csudálkozzatok és legkevésbé se aggódjatok ezen, hogy ha veletek így cselekszenek, hanem szolgáljon ez a ti bizodalmatok megerősítésére és hiteteknek bebizonyítására az Úr Jézus Krisztusban, mert Ő mondotta: „Hogy ha e világból valók volnátok, e világ ami övé szeretné azt, de mivelhogy nem e világból valók vagytok, hanem én választottalak titeket a világ közül, azért gyűlöl titeket e világ.”
Második részünk az abból következő bennök lakozása a Szentléleknek a hívőkben: „kibocsátotta Isten az ő Fiának Lelkét a ti szíveitekbe.” Itten az Atyának isteni cselekedete van. A Szentlélek az Atyától és a Fiútól származik és Isten Őt a mi szívünkbe kibocsátotta. Hogy ha Ő szívünkön kopogtatott volna és engedelmet kért volna arra, hogy beléphessen, úgy soha be nem jöhetett volna, de midőn a Jehova Őt küldötte, utat tört magának, a nélkül, hogy akaratotokon erőszakot cselekedett volna, mindazáltal ellenállhatatlan erővel. A hova Jehova Őt küldi, ott fog maradni és onnan soha nem fog eltávozni. Szerelmeseim, nincs időm, ezen szavaknál maradni, de óhajtanám, hogy ezek gondolataitokat megindítanák, mivel ezen igék igen mélyek. A milyen bizonyos, hogy Isten az Ő Fiát e világra küldötte, hogy az emberek között lakozzon, ugyanannyira, hogy az Ő szentjei „látták az ő dicsőségét, mint az Atya egyetlenegy szülött Fiának dicsőségét, ki teljes vala kegyelemmel és igazsággal”, éppolyan bizonyos, hogy Isten az ő Szentlelkét küldötte, hogy az emberek szívébe bemenjen, és ott lakozzon, hogy így ő általa is nyilváníttassék Istennek dicsősége. Magasztaljátok Istent, és imádjátok őt, ki olyan Látogatót küldött hozzátok.
Mostan figyeljétek meg a nevet, mely alatt a Szentlélek hozzánk jön: Ő úgy jön, mint az Úr Jézusnak Lelke. Ezen szavak: „az Ő Fiának Lelkét,”, mely alatt nem a Krisztus indulatát és kedélyállapotát értjük - habár az is határozottan igaz volna, mert Isten ezt is ajándékozza az ő népének - hanem a Szentlelket. Miért lesz Ő az Ő Fia, vagy az Úr Jézus Lelkének nevezve? Nem szabad-e arra nézve következő okokat adni? Ő volt azon Szentlélek, ki által Krisztus emberi természete a szűztől születtetett. A Szentlélek volt az, ki Urunkról az ő alámerítésekor is bizonyságot tett, midőn galamb formában alászállott és rajta megnyugodott. Ő benne lakozott a Szentlélek mérték nélkül, felkente őt nagy feladatára, és a Lélek által „kenettetett ő fel Örömnek olajával az ő társai felett.” A Szentlélek volt ő vele és megerősítette az ő tevékenységét sok jelek és csudák által. A Szentlélek a mi Urunk nagy ajándéka az ő gyülekezetének, az ő menybemenetele után, midőn a pünkösdi ajándékot adta, a Szentlélek alá jött a tanítványserege, hogy mindenkor az Isten népével maradjon. A Szentlélek a Krisztusnak Lelke, mivel ő a Krisztusról tanúskodik idelent, mert hárman vannak a kik bizonyságot tesznek: a „Lélek, a víz, és vér.” Ezen és több más okokból is ő az ő Fiának Lelkének hívattatik, és ő az, a ki azért jön, hogy a hívők szívében lakozzon. Óhajtanálak titeket arra kényszeríteni, hogy nagyon komolyan és háládatosan foglalkozzatok ezen csudálatos leereszkedéssel, mely itten nyilvánul Isten maga, a Szentlélek, a hívők szívében foglal lakást. Én nem tudom, hogy mi a csudálatra méltóbb, a Krisztus emberré léte, vagy a Szentléleknek a bűnös szívekben való lakozása. Jézus időzött itten egy ideig emberi testben, a bűntől érintetlenül „szent, ártatlan, és a bűnösöktől elválasztatott” volt ő, de a Szentlélek állandóan lakozik az összes hívők szívében, dacára annak, hogy azok még nem tökéletesek és a gonoszra hajlandóak. Évről-évre, évszázadról-évszázadra, lakik ő a szentekben, és folytatni fogja az ott lakozást mindaddig, mígnem az összes választottak a dicsőségben lesznek. Mialatt az emberré lett Isten Fiát imádjuk, imádjuk a bennünk lakozó Szentlelket is, kit az Atya bocsátott.
Mostan figyeljétek meg azon helyet, a hol Ő lakik. ‒ „Isten kibocsátotta az ő Fiának
Lelkét a ti szíveitekbe.” Figyeljétek meg, hogy nem mondja, a ti fejetekbe, vagy agyvelőtökbe. Az Istennek Lelke kétség nélkül az értelmet világosítja meg és vezeti az ítélőképességet, de ez az ő munkájának nem a kezdete, sem nem leglényegesebb része. Ő főképpen a hajlamokhoz jön, ő a szívben lakik, mert szívével hiszen az ember úgy, hogy megigazul és „Isten az ő Fiának Lelkét a ti szíveitekbe bocsátotta.” A szív a mi lényünknek központja, azért foglalja el a Szentlélek ezen legalkalmasabb helyet. Ő a mi természetünk központi várába és fő erődjébe jön, és az egészet birtokába keríti. A szív a mi lényünknek központja, mi azt az élet főhelyének nevezzük, azért megyen oda be a Szentlélek és lakik ott, mint az élő Isten, az élő szívben, elfoglalja életünk magvát és velejét. A szív az, melyből és mely által az élet ered. A vér a szív verése és mozgása következtében a test legtávolabb részébe is elküldetik, és hogy ha a Szentlélek a szív indulatait birtokába veszi, akkor minden erőre és tehetségre kihat, és a mi lényünknek minden egyes részére. „A szívből származnak ki az életnek cselekedetei,” és a Szentlélektől „megszenteltetett hajlamok, hajlamok által nyernek minden más tehetségek és erők, megújulást, megvilágosíttatást, megszenteltetést, erősödést, és végül tökéletességet.
Ezen csudateljes áldások a mieink „mert mi fiak vagyunk” és csudálatra méltó eredményektől kisértetnek. A bennünk lakozó Szentlélek által megpecsételtetett. Fiúság, békét és örömöt hoz nékünk, az Istennek közelébe, és az ő vele való társalgásba vezet minket. Bizalmat, szeretetet, és heves vágyat kelt a bensőnkben, tiszteletet, engedelmességet és valódi Istennel való egyenlőséget. Mindezek és még sok más egyéb mindazért vannak, mert a Szentlélek bennünk lakozik. Óh, hasonlíthatatlan titok! Hogyha ki nem nyilváníttatott volna, úgy soha gondolatunkba nem jött volna és íme mostan kinyilváníttatott, de soha el nem hihettük volna, hogyha, ez a hívőknek, kik a Jézus Krisztusban vannak egy tényleges tapasztalattá, nem lett volna. Vannak sok névleges keresztyének, kik arról semmit nem tudnak, ők meghallgatnak minket és egész megzavarodnak, mintha csak valami hiábavaló mesét beszélnénk nékiek, mert a testi érzelem nem ismeri az isteni dolgokat, azok lelkiek és csak a lelki emberek által érthetők. Azok, kik nem fiak, vagy pedig csak a természeti törvény fiai, mint Ismáel volt, semmit sem tudnak a szívben lakozó Lékről és felemelik fegyveröket ellenünk, mivel merészkedünk egy olyan nagy ajándékot magunkénak mondani. Mindez által az a miénk, és senki el nem rabolhatja azt tőlünk.
Mostan szövegünk harmadik részéhez jövök a gyermeki kiáltáshoz. Ez igen-igen érdekes. Azt hiszem épületes fog lenni, hogy ha körülményesen foglalkozunk ezzel. Hova a Szentlélek be nem megyen, ott egy kiáltás van: „Kibocsátotta Isten az ő Fiának Lelkét, ki ezt kiáltja: Abba, azaz szerelmes Atya.” Figyeljétek meg csak, hogy ez Istennek Lelke, aki kiált, egy igen sajátságos esemény. Némelyek ezen kiejtést, mint valami hebreizmust akarják tekinteni és így akarják olvasni: „Ösztönöz minket eme kiáltásra” de szerelmeseim, a szöveg azt nem mondja és nem szabad nékünk ezen szöveget bármily ürügy alatt megváltoztatni. Az apostol mondja a Rómabeliekhez irott levele 8. r. 15. v.-ben: „Ti a fiúságnak Lelkét vettétek, ki által kiáltjuk: Abba, azaz szerelmes Atya.” De itten a Szentlelket mutatja fel, a ki kiáltja: „Abba, azaz szerelmes Atya.” Bizonyosak vagyunk abban, hogy midőn ő azon kiáltást: „Abba, azaz szerelmes Atya”, nékünk tulajdonítja, nem akarja azáltal a Lélek kiáltását kizárni, mivel azon nevezetes bibliai részben a Rómabeliekhez írott levél 8. részében, a 26. versben mondja a Rómabelieknek: „Hasonlatosképpen pedig a Lélek is segíti a mi erőtlenségünket. Mert mit kelljen kérnünk, a mint kellene, nem tudjuk, de maga a Lélek esedezik mi érettünk megmondhatatlan fohászkodásokkal”. Így állítja ő maga azt, hogy ezt a Szentlélek míveli, hogy Isten gyermekeiben megmondhatatlan fohászkodásokkal esedezik, tehát a Rómabeliekhez írott levelében ugyanezen gondolat van az írónál, a melyet itten a Galantiabeliekhez irott levelében kifejez, hogy az maga a Lélek, ki mi bennünk esedezik és kiált: „Abba, szerelmes Atya.” Hogyan van ez? Nem é mi vagyunk, akik kiáltunk? Határozottan mi vagyunk, és mégis kiált a Lélek is. Mindegyik kifejezés egész alapos és helyes. A Szentlélek ösztönöz azon kiáltásra és Ő adja azt a mi ajkainkra. Ő adja azon kiáltást a hívők szívébe és ajkaira. Ez az Ő kiáltása, mert Ő tőle származik, arra ösztönöz és segít minket. Mi sohasem kiálthattunk volna úgy, hogy ha ő úgy nem tanított volna bennünket. Miként egy anya az ő gyermekét beszélni tanítja, azonképpen adja ő ezen kiáltást: „Abba, szerelmes Atya”, a mi ajkainkra. Igen, Ő az, ki szívünkben az Atyánk utáni vágyat felkölti és megtartja. Ez a Fiúságnak Lelke és a Fiúságról tanúskodó kiváltképpeni és jelentékeny kiáltásnak az eszközlője.
Ő nem csak ösztönöz minket a kiáltásra, hanem létrehozza bennünk a szükség és hiány érzetét, mely aztán minket a kiáltásra ösztönöz és ő azon bizodalomnak Lelke, ki minket bátrakká tesz egy olyan összeköttetést a nagy Istennel magunkénak tulajdonítani és nyilvánítani. De még ez nem elég, mivel ő titokteljesen gyámolít minket, hogy alkalmasakká leszünk helyesen imádkozni. Ő isteni tetterőt hoz bennünk létre, hogy kiálthatjuk: „Abba, szerelmes Atya”, egy olyan módon, mely Isten előtt elfogadható. Vannak idők, a mikor éppen nem tudunk kiáltani és ekkor ő kiált mi bennünk. Vannak olyan órák, a mikor a kételyek és félelmek oly nagy számmal vannak, és annyira lehangolnak bennünket az ő gyötrelmeikkel, hogy csak egy kiáltást sem vagyunk képesek tenni, ekkor képvisel minket a bennünk lakozó Lélek, beszél kiált helyettünk, a mi nevünkben és képvisel minket a legjobban. Így keletkezik a mi szívünkben ezen kiáltás: „Abba, szerelmes Atya”, még akkor is, a mikor úgy érezzük, hogy nem tudunk imádkozni és nem merészkednénk magunkat Isten gyermekeinek nyilvánítani. Így tehát mindegyikönk bátran mondhatja: „Én élek, de már nem én, hanem a Szentlélek él bennem”. Más időkben pedig annyira összhangzatban van a mi lelkünk a Szentlélekkel, hogy azon kiáltás egész a miénké lesz, de éppen akkor ismerjük azt be a legjobban, hogy az a Szentlélek munkája és néki tulajdonítják azon kiáltást: Abba, azaz szerelmes Atya”.
Óhajtanám, hogy valami igen gyönyörű dolgot megfigyelnétek ezen kiáltásban, tudniillik azt, hogy ez betű szerint a Fiúnak kiáltása. Isten az ő Fiának Lelkét bocsátotta ki a mi szívünkbe és ezen Lélek éppen úgy kiált, mint azt maga a Fiú tette. Hogyha felnyitjátok a Márk evangyélioma 14. részét, úgy megtaláljátok ottan, a mit a többi evangyélistáknál nem találtok (mert hiszen Márk evangyéliumában mindig legtalálóbb pontok és legemlékezetesebb igék találhatók), hogy Urunk a Getsemáné kertben így imádkozott: „Abba, szerelmes Atyám, mindenek lehetségesek néked, ments meg engemet e pohártól, mindazáltal nem az én akaratom, hanem a tied legyen.” (Mk.14,36) Ebből láthatjuk, hogy ezen kiáltás mi bennünk, Urunkat betű szerint utánozza. „Abba, Atyám.” Gondolom, hogy ti ezen szavakat más alkalmakkal már tüzetesebben megmagyarázva hallottátok és hogy ha az úgy van, akkor tudjátok, hogy az első szó siriai vagy árméniai, és mondhatni, hogy az a héber ama kifejezésének felel meg: „Atya.” A második szó görög, a pogányoknak „pater” szava, mely szinte „Atyát” jelent. Mondatott hogy ezen két szó azért használtatott, hogy minket arra emlékeztessenek miszerint zsidók és pogányok egyek Isten előtt. Ezek arra emlékeztetnek minket, de nem ez lehetett a fő alapja ezek használatának. Gondoljátok é, hogy Urunk a Getsemáné kertében való nagy lelki harcában azért használta volna ezen kifejezéseket: „Abba, Atyám”, mivel zsidók és pogányok egyek? Miért gondolt volna ő ezen tanra, és miért említette volna meg Atyja előtti imájában? Valami más okának kellett annak lenni, hogy ő azt cselekedte. Nekem úgy látszik, hogy Urunk azért használta ezen kiejtést „Abba”, mivel ez az ő anyanyelve volt. Hogyha egy francia, aki angolul tanult, imádkozik, imádkozhat ő rendesen angolul, de hogyha valamikor halálos félelembe jut, akkor határozottan franciául imádkozik, hogyha imádkozik. Walesi testvéreink mondják nékünk, hogy egy nyelv sem olyan szép, mint az övék. Én hiszem, hogy ez ő előttük úgy áll, jólehet, hogy üzleti dolgokban rendesen angolul beszélnek és ők tudnak imádkozni is angolul, hogy ha mindenképpen jó állapotban vannak, de bizonyos vagyok benne, hogy ha egy Walesi testvér nagy buzgalomból imádkozik, úgy visszasiet az ő anyanyelvéhez, hogy teljes kifejezéseket használhasson. Urunk halálharcában saját anyanyelvét használta az imában és mint egy olyan, ki Ábrahám magvából született, saját anyanyelvén mondja: „Abba”, Testvéreim, éppen úgy ösztönöztetünk mi a Fiúságnak Lelke által arra, hogy tulajdon nyelvünket használjuk, a szívnek nyelvét, és szabadon saját nyelvünkön beszéljünk Urunkkal. Ezenkívül az én érzelmen szerint, ezen szó ,,Abba” minden nyelven a legtermészetesebb kiejtése ennek: „Atya”. Meg kell próbálnom ezt így kiejteni, hogy abban a természetes gyermekség nyilvánuljon: ,.Ab-ba” ,,Ab-ba.” Nem-é ugyanaz ez, a mit a ti gyermekeitek is mondanák? ab, ab, ba, ba, mihelyt beszélni megpróbálnak. Ez olyan szó, melyet minden gyermek mondana, legyen az héber, görög, francia, vagy angol. Ezért „Abba” egy olyan szó, melynek bevezetése minden nyelvbe igen méltó. Ez valóban egy gyermeki szó, és Urunk határozottan szeretettel vonzódott az ő nagy lelki harcában ezen gyermeki szóhoz. Dr. Guthrie mondotta, midőn a halálos ágyon feküdt: „énekeljetek nekem egy éneket,” de hozzátette: „énekeljetek nekem egy gyermek éneket.” Hogy ha valaki a halálhoz közeledik, úgy ismét gyermekké akar lenni, és óhajtozik gyermeki énekek és gyermeki szavak után. Urunk halálharcában használja ezen gyermeki kifejezést „Abba,” és ez éppen úgy igen illő bármelyikönk ajkaira. Én úgy gondolom, hogy ezen édes szó „Abba,” azért választatott, hogy nékünk felmutassa miszerint, nékünk Isten előtt nagyon természeteseknek kell lennünk, nem mereveknek és képmutatóknak. Nagyon szeretettel teljeseknek kell lennünk és hozzá közel simulnunk nem csak azt mondanunk „Pater,” ‒ a mi egy hideg, görög szó, hanem „Abba,” a mi egy meleg, természetes, szeretetteljes szó, alkalmas annak, ki Isten előtt egy kis gyermek, és bátorsága van, az ő atyai keblén nyugodni, az ő arcába tekinteni, és szent bátorsággal mondani: „Abba.” Ez nem egy angol szó, hanem egy gyermeknek gyermekies gagyogása. Óh, mily közel vagyunk Istenhez, hogy ha olyan kiejtéseket használhatunk! Mily drága Ő nékünk, és mily drágák vagyunk mi ő néki, hogy ha így megszólíthatjuk, mint maga a nagy Fiú: „Abba, Atyám!”
Ez azon megjegyzéshez vezet engemet, hogy ezen kiáltás a mi szívünkben kimondhatatlan közeli és bizalmas. Ennek hangzásában felmutattam néktek, hogy ez gyermekies, de a hangja és kiejtése is hasonlóképpen. Figyeljétek meg, hogy ez egy kiáltás. Hogy ha egy királynál kihallgatást nyerünk, úgy nem kiáltunk ottan, hanem mérsékelt hangon és jól összeszedett beszédben szólunk. De Istennek Lelke összetöri darabokra a mi kíméreteinket, és minden formaszerűséget eldob, melyeket némelyek annyira csudálnak. Ő arra ösztönöz minket, hogy kiáltsunk, a mely határozott ellentéte a formaszerűség és merevségnek. Hogy ha kiáltunk, kiáltsuk „Abba,” hiszen maga e kiáltásunk telve van a Fiúság Lelkétől. Egy kiáltás egy hang, a melytől éppen nem kívánjuk, hogy minden ott elmenő azt meghallja. Mindazáltal melyik gyermek törődik azzal, hogy ha meghallja atyja az ő kiáltását? Hogy ha szívünk törődött és megindult,, nem olyan érzettel vagyunk-e eltelve, mintha szép szavakat tudnánk használni, de a Szentlélek kiáltást és sóhajtást hoz létre mi bennünk, és azokat nem szégyeneljük, és nem félünk azokat Isten előtt kikiáltani. Tudom, hogy némelyek közületek azt gondolják, hogy Isten az ő imájokat nem hallgatja meg, mivel ők nem tudnak úgy imádkozni, mint ez és ez a prédikátor. Óh, de az ő Fiának Lelke kiált, és ti sem tehettek jobbat, mint szinte kiáltani. Legyetek elégedettek, töredezett szavak, melyek a ti fájdalmaitokkal vannak fűszerezve, a ti könnyeitekkel áztatva, Isten előtt kedvesek. Menjetek szent bizalommal ő hozzá, és ne féljetek az ő jelenlétében így kiáltani: ,,Abba, Atyám.”
De milyen komoly ez: mert egy kiáltás, valami erős kifejezés. A szó buzgalomról tanúskodik. Egy kiáltás nem valami könnyelmű nyilatkozat, nem csupán az ajkak dolga, az a Lélektől származik. Nem arra tanít-e az Úr, hogy imában kiáltsunk ő hozzá forró buzgósággal, mely a nemet, elfogadni nem akarja? Nem annyira közel bocsátott-e magához, hogy gyakran mintha mondanánk: „Nem bocsátlak el, míg meg nem áldasz engemet.” Nem tanított-e minket úgy imádkozni, hogy tanítványai majdnem azt mondhatták rólunk, mint régen egy valakiről mondották: „Bocsásd el őt, mert utánunk kiált.” Mi kiáltunk ő utána, lelkünk és testünk szomjúhozva kiált ő hozzá, az Istenhez, az élő, erős Istenhez, és ez a kiáltás: „Abba, szerelmes Atya”, nekem ismernem kell Tégedet, szeretetedet élveznem kell, szárnyaid alatt kell lakoznom, szent orcádat kell szemlélnem, éreznem kell, hogy Atyai szíved hozzám hajol és szívemet békével tölti el.” Mi kiáltjuk: „Abba, szerelmes Atya.”
Zárok, hogyha még megemlítettem, hogy ezen kiáltások legtöbbje, a szívben marad, és nem jön az ajakakra. Mint Mózes, úgy kiáltunk mi, anélkül hogy egy szót is mondanánk. (2Móz.14,15) Isten az ő Fiának Lelkét elbocsátotta ami szívünkbe, ki által kiáltjuk: „Abba, Atya!” Tudjátok, mit gondolok: nem csak a ti kis szobácskátokban, hol Istenhez kiálthattok, hanem kiálthatjátok „Abba Atya”, mialatt az utcán mentek, vagy a műhelyben dolgoztok. Az ő Fiának Lelke kiáltja néktek: ,,Abba, Atya”, hogyha az emberek tömegében vagytok, vagy pedig családotokban asztalosok mellett. Látom, hogy vádolásul hozzák fel némelyek ellenem, hogy úgy beszélek, mintha Istennel bizalmas volnék. Hogyha az úgy van, akkor egész bátran kinyílvánítom hogy én úgy szólok, a hogy érezek. Áldott legyen mennyei Atyám nagy neve, tudom, hogy az ő gyermeke vagyok, és kivel lehetne egy gyermek bizalmas hanem az ő atyjával? Oh, ti, kiknek az élő Isten idegen, tudjátok meg, hogyha ez rossz, akkor még rosszabb akarok lenni, Amennyire ő megsegít, még sokkal közelebb óhajtok ő hozzá menni és vele járni. Mi mély tiszteletet érezünk mennyei Atyánk előtt, mely minket a porig lealáz, de mindazáltal mondhatjuk: valóban, a mi társalkodásunk vagyon az Atyával és az ő Fiával a Jézus Krisztussal.” (1Jn.1,3) Semmi idegen nem értheti azt meg, hogy milyen közel van a hívő lélek Istenhez, az Úr Jézus Krisztusban, és mivel a világ ezt meg nem értheti, úgy kényelmesnek találja, hogy a felett gúnyolódjon, de mit árthat az? Ábrahám gyengédsége Izsák iránt, tette Ismáelt féltékennyé és ösztönözte arra, hogy gúnyolódjon, de Izsáknak nem volt oka ezen gúnyolódást szégyenleni, mert csúfoló nem tudta a szövetség áldásait ő tőle elrabolni. Igen, szerelmeseim, Istennek Lelke segít titeket kiáltani ,,Abba, Atya”, de ezen kiáltás többnyire a ti szívetekben van, és ott oly gyakran ismétlődik, hogy lelketek szokásává válik mennyei Atyátokhoz kiáltani. A szöveg nem mondja, hogy kiáltott, hanem mindennap kiált: „Abba, szerelmes Atya!”. Legyetek az Istennek követői, mint szerelmes fiak! Menjetek haza és éljetek az ő társaságában, mert nemsokára hozzá fogtok jutni. Menjetek és örvendezzetek ő benne! Menjetek és minden gondotokat ő reá vessétek! Menjetek és bármit is látnak rajtatok az emberek, kényszeríttessenek az által beismerni, hogy fiai, a Magasságosnak gyermekei vagytok. „Boldogok a békességre igyekezők, mert azok Isten fiainak mondatnak.” Segítsen Isten, hogy lehessetek olyanok most és örökké. Ámen és Ámen.

Mária éppen látogatóban volt Erzsébet barátnőjénél, mikor örömének e dicsénekben adott kifejezést. Szép volna, ha minden társalgásunk ilyen áldására szolgálna szíveinknek, miként e látogatás Máriának. „Miképpen egy vassal a másikat élesíti az ember, akképpen az embert élesíti az ő barátjával való nyájassága.” (Péld.27,17). Mária hittel megtelten meglátogatta Erzsébetet, ki
éppúgy teljes volt isteni bizalommal, miként ő, és e kettő nem is soká volt együtt, már hitük a teljes biztonságig emelkedett, melynek szent dicsénekben adtak kifejezést. Ezen dicsének felkölt szunnyadó erejéből és két egyszerű falusi asszony helyett látunk két próféta és éneklő asszonyt előttünk, kikben az Istennek lelke gazdagon nyugodott meg. Ha mi barátainkkal vagy szomszédainkkal társalgunk, kérjük az Istent, hogy társalgásunkat ne csak kellemessé tegye, hanem minket is tegyen áldásul, hogy ne csak időzésünk és kellemes óránk legyen, hanem azzal is közelebb érjünk a mennyhez egy napi úttal és még inkább felszereltessünk az örök életre és a mennyei nyugalomra.
Figyeljétek meg Mária szent örömét, hogy aztán őt utánozhassátok. Ma az a nap, melyen az egész világ elvárja, hogy örvendezzünk. Egymásnak szerencsét kívánjunk és fejezzük ki azon óhajunkat, miszerint kívánunk „egy örvendetes karácsonyt” ünnepelni. Némely komoly keresztyén nem igen szereti ez „örvendetes” szót. Pedig ez egy igen jó és barátságos szó, teljes ifjú üdeséggel és víg erővel. Ez visszaemlékeztet minket az angyalok és a pásztorok énekére és a mai gyermekek örömére. Oly öröm olvasnom a tékozló fiú legszebb példázatából, hogy mikor a rég távol levő fiú megérkezett az atyai házhoz „kezdének vígan lenni”. Ez azon idő, amelyben elvárják, hogy vígan legyünk, és szívemnek legfőbb vágya, hogy ti is, kik hívőkké lettetek, a legmagasabb és nemesebb értelemben vígan legyetek. Mária víg volt szívében, de örömének pecséte abban állt, hogy öröme szent öröm volt, öröm, melynek minden cseppje áthatva volt mennyei gyönyörrel. Ez nem oly öröm, milyent a világnak fia ez ünnepen élvez, hanem öröm, milyent a mennyei angyalok a trón előtt nyilvánítanak, mikor éneklik: „Dicsőség a magasságban az Istennek”,mialatt mi eme szavakkal hozzájuk csatlakozunk: „És e földön békesség és az emberekhez jóakarat”. Ilyen víg szívek aztán egy végnélküli ünnepet ünnepelnek. Azt kívánom néktek, hogy ti is, kik a menyasszony-gyülekezetnek gyermekei vagytok, ne csak ma és holnap, hanem mindennapon élvezzétek Mária megszentelt üdvét, hogy így szavát ne csak halljátok, hanem ti is zengjétek és értelmét mindenkor tapasztaljátok: „Magasztalja az én lelkem az Urat. És örvendez az én lelkem az én megtartó Istenemben”.
Figyeljétek meg első pontban is, hogy Mária énekel, a másodikban, hogy kedvesen
énekel, és a harmadikban csak egyedül énekeljen-e?
Mária énekel.
Dicsérő énekének tárgya egy Megváltó, dicséri az emberré lett Istent. A rég óhajtott Messiás nemsoká meg fog jelenni. Az, akire próféták és fejedelmek vártak, már nemsokára itt lesz, megszületik a názáreti szűz Máriától. Igazán még soha nem létezett a dicséretnek és hálának kedvesebb tárgya, mint ez: az Istenségnek alászállása az emberi gyengeséghez. Mikor Isten az ő mindenhatóságát kezeinek munkájában kinyilvánította, „a fényes csillagok egyenlőképpen dicsérték őt és az Istennel minden fiai örvendeznének” (Jób 38,7). De mikor Isten maga magát megjelentette, mely dicshangok elegendők e bámulatos imádás és csudálkozás zsoltárához. Ha Istennek bölcsessége és mindenhatósága nyilvánvaló; de az emberré létben az isteni személy van, mely szegény porsátorunkban öltözve nyilváníttatott. Méltó is hasonlíthatatlan dicsének az, hogy „az ige testté lőn és lakozott mi közöttünk”. Nincs többé üreg Isten és az ő népe közt; Krisztus emberré léte áthidalta azt. Nem szabad hát többé képzelnünk, hogy Isten a magasságban ülvén, nem törődik az emberek szüksége és szenvedésével, mert meglátogatott bennünket és alászállott állapotunk alacsonyságába.
Nem panaszkodhatunk többé, hogy sohasem lehetünk az isteni tisztaságnak és dicsőségnek részesei, mert ha a dicsőségnek Istene aláhajolhat e bűnös teremtményhez, bizonyosan könnyebb e teremtményt az engesztelésnek vérében megmosva, önmagához fölemelni, hogy aki iránt megengesztelődött, örökre nyugodjék a mennyei trónnál. Nem adjuk át többé magunkat puszta álmodozásoknak, hogy Istenhez nem közeledhetnénk, mert ő valóban meghallgatja sóhajunkat és részvéttel van gyengeségeinkben irántunk, mert Jézus testünkből való test és csontunkból való csont, mivel olyan gyermek lett, mint mi, nyomort és szükséget tűrt, mint mi és fejét lehajtotta a halálba, mint mi. Nem örömmel léphetünk hát erre az új és elő útra, amelyben menetelt találtunk az Atyához, ha rajta Jézussal, mint Immánuellel találkozunk, mely azt teszi: „Mi velünk Isten”?
Angyalok dicséretet hangoztattak és alig tudták miért. Fel tudták ők azt fogni, hogy miért lett Isten emberré? Félniök és elismerniük kelletett, hogy abban az Isten kegyelmes leereszkedésének titka van, de mindazon kedves következmények, melyeket az emberélet magában foglal, az ő szellemképességük előtt csak homályos maradt. Mi azonban értjük Isten kedves szándékát teljesen.
A bethlehemi jászol sugárzott a dicsőségtől. Az emberéletben rejtetett el az egész üdvösség, mely által a bűnben elmerült lélek a dicsőség-halmára vitetik. Nem vinne-e hát a mi világos ismeretünk bennünket a dicséneklés azon hegyére, melyre az angyalok nagy kívánságuk mellett sem érhettek fel? A Kérubimnak ajkai mozognak a tüzes hymnusztól és mi, kik az emberré lett Istennek vérén megváltattunk, hallgatnánk-e hűtlenül és háládatlanul?
De mégis nem csak ez volt mind, mit Mária dicséneke magába foglalt. Nem abban állott különös öröme, hogy egy Megváltónak kellett születnie, hanem hogy ő tőle volt születendő. Áldott volt ő az asszonyok között és kegyelemben az Úrnál, de mi részesülhetünk hasonló kegyelemben? Igen, nékünk is kegyelemben kell lennünk, különben semmi értéke nincs egy Megváltó eljövetelének.
Tudom, hogy Krisztus a Golgotán népe bűnét törölte el, de soha senki nem tapasztalta Krisztus érdemét a kereszten önmagán, ha benne Krisztus meg nem született a dicsőség reménységére. A súlypont, szűz Mária énekében, a különös kegyelemben fekszik, amelyben Isten őt részesítette. Ama kis szócska, a személyes névmás, mondja nékünk, hogy teljes volt az ő személyes körülményétől. „Magasztalja az én lelkem az Urat. És örvendez az én lelkem az én megtartó Istenemben”. A Megváltó különösen és egész sajátságos értelemben az övé volt. Nem így énekel: „Krisztus mindenkié”, hanem öröme az volt, hogy: „Krisztus az enyém!”
Oh, szeretteim, él az Úr Jézus a ti szíveitekben? Egykor távolból néztétek őt és e pillanat meggyógyított titeket minden lelki gyarlóságból, de éltek-e most ő tőle, beveszitek őt mint igazi ételt és igaz italt? Gyakorta ettétek szent közösségben az ő testét és ittátok megerősítéstekül az ő vérét? Vele eltemettettetek a keresztség által a halálba, néki adtátok magatokat áldozatul: ti is énekelhettek róla, mint a vőlegény: „Az ő balkeze az én fejem alatt vagyon, és jobb kezével megölelt engemet”. (Én.2,6) „Az én szerelmesem enyém, én is övé vagyok, ki a liliomok között legeltet”. (Én.2,16) Ez a dicső élet, mely ment minden szolgaságtól. Addig nem tudjátok Mária örömét és gyönyörét érezni, míg Krisztus valóban a tietek nem lesz. Hanem aztán, ha belsőleg a tietek, ha szíveitekben uralkodik, természeteteket megváltoztatja, romlástokat kiírtja, benneteket szent gondolatokkal eltölt: ha tietek lesz, a ti kibeszélhetetlen örömetekre. Igen, majd akkor tudtok énekelni, akkor kell dicséneket zengnetek, és ki tudná nyelveteket meggátolni? És ha a világnak összes csúfolója és szitkozódója tilalmat parancsolna is, kellene mégis énekelnetek, mert lelkeiteknek kell a ti lelkeitek megtartó Istenében örvendezni.
Sok tanulságot elmulasztanánk, ha tekintetbe nem vennők, hogy az előttünk levő dicsének a hitnek éneke. Még nem született meg a Megváltó és a mennyire megítélhetjük, nem volt Máriának semmiféle bizonyítéka, mint a milyent a földi értelem követel, a felől, hogy ő tőle születnék a Megváltó. A „mi módon lészen ez?” egy kérdés, mely a dicséneklést mindaddig feltarthatta volna, míg rá egy test és vér általi megcáfolhatatlan felelet nem jött volna, de néki nem jött ilyen felelet. Mária tudta, hogy Istennél nincs lehetetlenség. Istennek egy szolgája által ő ígéretet kapott, az néki elég. Bízott a szó igazságában, amely Istentől jött és szíve repdesett az örömtől, s nyelve dicsőítette az ő nevét. Ha meggondolom azt, amit Mária hitt, ha elgondolom, hogy a szót minden vonakodás nélkül elfogadta, akkor szeretnék néki az asszonyok között éppen oly magas állást csinálni, mint Ábrahám a férfiak közt elfoglalt, és ha nem is szabad őt a hívők anyjának neveznem, mindazáltal méltó a tiszteletre, hogy az Izrael jelesebb anyái közé számíttassék. Mária valóban megérdemelte Erzsébet dicső köszöntését: „Boldog vagy te, ki hittél”. Nála a hit bizonyos mutatója volt annak, amit nem látott. Ő isteni kijelentés útján tudta, hogy megszüli ama magot, ki megtöri a kígyónak fejét, de egyéb bizonyság néki nem adatott. Vannak ma köztünk olyanok, kiknek kevés, vagy semmi reményük sincs afelől, hogy a Megváltó jelen van. Ők a sötétben járnak és semmi világosságot nem látnak, nyögnek az öröklött bűn alatt és szomorkodnak a romlás hatalma felett. Ah, csak bíznának most az Úrban és meggondolnák, hogyha Isten Fiában hisznek, a Jézus” Krisztus bennük vagyon, akkor mondanának hitben az imádandó szeretetnek egy dicső halleluját. És mit tesz az, ha a nap sugarai még ma át nem hatolnak is, fényét nem olthatja el a felhő és a köd, és ha az igazságnak napja e pillanatban még be nem világit is, helyét azért mégis állítja felhők felett és nem a világosság és sötétség változását. Ha az ásás dacára sem mutatkozik élő forrás, mindazáltal teljessége van annak a mélységben, mely az Isten szíve és a szeretet tanácsa alatt alázkodik. Ha te is, mint egykor Dávid, levert vagy, mégis így szólj lelkedhez, mint ő: „Várjad az Istent, mert én még néki hálákat adok, mert ő az én orcámnak megszabadítója és ő nekem Istenem.” (Zsolt.42,12) Azért örülj Mária örömével. Az egy Megváltó feletti öröm volt, ki egészen az övé volt, de nem láthatóan, hanem lelkileg hitben. A hitnek éppúgy van öröme, mint az érzeménynek, csakhogy az isteni.
Ha mi Mária énekét tovább hallgatjuk, észrevesszük, hogy énekét alázatossága nem fojtja el. Nem, sőt még kedvesebb lesz. „Mert megtekinté az ő szolgáló leányának alázatos állapotját.” Kedves barátom, te még élénkebben érezheted, mint valaha romlásodat, megvagy alázkodva hibás lépéseid tudata által, holtnak és a földhöz tapadtnak érezheted magadat még itt ez ájtatosság helyén is, úgy annyira, hogy Istenhez nem vagy képes felemelkedni. Mialatt keresztyéni éneklésünk füleidhez ütődnek, fáradt és kimerült vagy. Azt gondolod, hogy milyen haszontalan tagja vagy Isten gyülekezetének, oly jelentéktelen az érdemekben, hogy hitetlenséged így sóhajt fel: „Bizony nincs jogod dicséneket mondani.” Jöjj testvérem és testvérnőm! kövesd ezen názáreti áldott szüzet és hadd az alacsonyságot és szegénységet, melyet oly fájdalmasan érzesz, az énekléshez még inkább egy új alapul szolgálni. Sionnak leányai énekeljétek kedvesen a szeretetnek énekét: „Mert megtekinté az ő szolgáló leányának alázatos állapotját.” Mennél kevésbé vagyok méltó az ő kegyelmére, annál inkább akarok az ő kegyelméről énekelni.
Az mitsem tesz, hogy ha bár én az ő választottai között a legjelentéktelenebb is vagyok, mégis inkább akarom őt dicsérni, aki engem szeretetének éles szemeivel megtalált és előhozott, és aki az ő szerelmét ajándékozta nekem. „Dicsérlek téged Atyám, mennynek és földnek Ura, hogy ezeket elrejtetted a bölcsektől és értelmesektől, s megjelentetted azokat a kicsiny gyermekeknek. Jól vagyon Atyám, mert úgy tetszett néked.” (Lk.10,21)
Biztos vagyok benne, drága barátaim, hogy a ti Megváltótokra való gondolatotok titeket dicséretre és dicsőítésre indítani kénytelen, ha pedig azt tudjátok, hogy ti egykor bűnnel megterhelve, tisztátalanok, romlottak, gyűlölettel és Isten iránti ellenséges indulattal teljesek valátok, akkor a ti dicséneketek. még annál magasabbra emelkedik, egészen a harmadik égig ér, és az arany hárfák által kisérve lesz Istennek dicséretére.
Figyelemre méltó az, hogy a megígért áldásnak nagysága nem szolgált okul arra nézve, hogy a hálaérzet háttérbe szoríttassék. Gyakran, ha Istennek nagy jósága felett elmélkedem, mely szerint ő még a világ fundamentumának felvettetése előtt szerette övéit, hogy érettünk közbenjár az örökkévalóság trónja előtt, hogy nékünk az örök nyugalomnak és gyönyörnek paradicsomát készítette: az a komor gondolat foglal el, hogy: „Ah, valóban az ilyen kegyelem túlságosan nagy egy ilyen tegnapi féreg számára, mint ez a szegény teremtés, az ember.” Mária nem tekintett hitetlenül ezen oldalra, s habár a kegyelem nagyságát nagyon megtudta becsülni, mégis még annál inkább örvendett felette. „Mert a hatalmas Isten én velem nagyságos dolgokat cselekedék.” (Lk.1,49)
Jöjj, kedves lélek, valami fönséges dolog az Isten gyermekévé lenni, de a te Istened hatalmasan mível csodát, miért is ne hagyjad magad a hitetlenség által elkedvetleníteni, hanem örvendezzél felette a te fiúságodnak, bárminő nagy is az a kegyelem. Oh, ez egy hatalmas kegyelem, magasabb minden hegynél, hogy mi Isten által öröktől fogva elválasztva lettünk, de az igaz, hogy az ő választottai szintén oly magasan állanak, miért is dicsérjed és dicsőítsed őt azért. Kikutathatatlan és kimondhatatlan kegyelem az, hogy mi Istennel ki lettünk békítve Jézus Krisztusnak vére által, de kétségtelen tény az, hogy te ki vagy békítve. Ne félj tehát, hanem ujjongj hangosan örömödben. Ez egy megragadó gondolat, hogy te egykor oda fent fogsz lakni, a koronát hordozni és a pálmaágat lobogtatni örökké. Ne zavarja a bizalmatlanságnak egy hangja sem a te hitbeli zsoltárénekednek összhangját, hanem: „Pengesd hangosan az isteni szeretet dicséretére, az arany hárfa húrjait!”
Mennyi gazdasága az igazságnak fekszik ezen kevés szavakban: „Mert a hatalmas Isten én velem nagyságos dolgokat cselekedék.” Olyan szó ez, mely felett egy dicsőült mennyei szellem végtelen prédikációt tudna mondani. Kérlek titeket, vegyétek a gondolatokat, melyeket szegényes szavakban elétekbe adhattam, szívetekre, és törekedjetek annyira menni, mint Mária a szent lelkesedésben. A kegyelem nagy, de aki azt adja szintén nagy. A szeretet végtelen, de a szív is az, amelyből az ered. Az áldás kimondhatatlan, de a bölcsesség is, mely már időknek előtte ellátta azt. Szíveink visszhangozzanak szűz Máriának dicsénekétől és dicsőítsék örömmel az Urat ezen órában.
Hanem még ki nem merítettük azt, amit ami címiratunk magában rejt, minélfogva mondjuk tovább: Habár Istennek szentsége a hívők örömtüzét néha elfojtá, de Máriánál ez nem fordult elő. Sőt inkább örvendve kiáltott: „Szent az ő neve!” (49. v.) Ő ezt a tündöklő tulajdonságát összecsatolja dicsénekével.
Szent Uram és Istenem! Ha elfelejtkezem Megváltómról, akkor megremegtet engem a te tisztaságodra való gondolatom. Ha a törvénynek hegyén állok, ahol egykor Mózes állott, akkor reszketek és inogok szörnyen! Ha bűnös érzettel telve állok, akkor egy mennydörgés sem lehet oly rettenetes, mint a Szerafimok ezen beszéde: „Szent, szent, szent Zebaoth Isten!” Mi a te szentséged más, mint egy megemésztő tűz, mely engem végleg megsemmisít, engem bűnös embert!?
Ha mennyeiek sem tiszták a te szemeidben és gyarlóságot lelsz a te követeidben (Jób 4,18) mennyivel kevésbé bírod tehát akkor a hiú, visszavonó embert, ki asszonytól született, elhordozni? Miként lehet az ember tiszta és hogyan nézhessenek a te szemeid reá, anélkül, hogy azonnal meg ne emésszed haragodban? De oh, te Szent az Izráelben, ha az én lelkem a Golgotán állhat és láthatja, miként állítod elő szentségedet amaz ember sebeiben, aki Betlehemben született, akkor örvendezik az én lelkem ezen magasztos szentségben, mely egykor az én félelmem tárgya vala. Ha a háromszor szent Isten lealázta magát emberré és emberi testet vőn magára, akkor valóban reménységünk van nékünk! Ha egy szent Isten magára vette az ítéletet és büntetést, melyet az ő tulajdon törvénye mondott ki az emberiség felett, ha ez a szent és emberré lett Isten az ő megsebzett kezeit kiterjeszti és érettem irgalomért könyörög, akkor én lelkem, légyen Istennek szentsége vigasz a te számodra. Élő vizet iszom én ezen kútból és minden dicsénekemhez még ezt csatolom: „Szent az Ő neve!” Megesküdött Ő szentségében és nem hazudik, hogy megtartani akarja szövetségét a Felkenttel és ennek magvával mindörökké!
Ha sasszárnyakon felemelkedünk és a menny felé szállunk szent dicsének között, akkor tágul előttünk a látkör. Ha Mária is megindulva a szent lelkesedés szárnyain felemelkedik, akkor a múltnak hosszú csarnokain át tekint le, és Jehovának hatalmas cselekedeteit még múlt időből veszi elmélkedése alá. Látjátok, mily hatalmasan szólal meg az ő dicséneke? …
Továbbá így énekel: „Az ő irgalmassága nemzetségről-nemzetségre vagyon azokon, kik őt félik”. (Lk.1,50) Mária visszatekint Izrael fogságán át a királyok idejébe, látja Salamont, Dávidot, megpillantja a bírákat, a pusztában lévőket, túl a Veres tengeren Jákobot, Izsákot, Ábrahámot és azután visszafelé menve hordozza szemeit, míglen, megáll pillantása Éden kertje felett, és az ígéretnek szavát veszi: „Az asszony magva megrontja a kígyó fejét”. Mily jelesül fogja fel az Úr hadakozásának könyvét és hirdeti Jehova diadalát: „Hatalmas dolgot cselekedett karjának ereje által és a kevélyek szíve gondolatjának eszét veszté”. (Lk.1,51) Mily drágalátos módon fűződik össze a kegyelem az ítélettel zsoltár-énekének legközelebbi részében: „A hatalmasokat levoná az ő székökből és az alázatosokat felemelé. Az éhezőket minden jóval betölté és a gazdagokat üresen bocsátá”. (Lk.1,52-53)
Kedves testvéreim, énekeljünk mi is a múltról, a dicső hűségről és a nagy csodákról. A mi saját életviszonyunk gazdagítson minket imádásnak énekével. Arról akarunk beszélni, aki által a király szánalmát megtaláltuk. Éhesek valánk és ő minket javaival megtöltött, hamuban ültünk a koldusokkal és a fejedelmek közé emelt, megtámadott minket a vihar, de a mennyei kormányossal a hajón, nem féltünk a hullámoktól és hajótöréstől, be lettünk dobva a tüzes kemencébe, de az emberfiának jelenléte eloltotta a lángok tüzet. Hirdessétek ti leányai az éneknek, Isten kegyelmi tényeinek gazdagságát az ő népén elképzelhetetlen időkben. Sok víz nem tudná az ő szerelmét elfojtani, sem pedig azoknak hullámai azt befullasztani. Üldözés, éhség, mezítelenség, veszedelem, fegyver, (Róm.8,35): semmi ezekből nem választhatja el a szenteket Isten szerelmétől, mely vagyon Krisztus Jézusban, a mi Urunkban. A szentek minden ízben szilárdan bíztak a Mindenhatónak szárnyai alatt s ha az ellenségek leginkább megszorították őket, ők mégis teljes nyugalomban laktak. „Isten a mi oltalmunk és erősségünk és igen alkalmatos segítségünk a mi nagy nyomorúságunkban.” (Zsolt.46,2) Az Úr gyülekezetének bárkája néha keresztülrettegte a vérvörös hullámokat, de a néki előre megszabott pályáról soha le nem tért. Minden vihar csak javára vált. Az orkán, mely elnyeléssel fenyegette, még annál inkább élénkebbé tette. Zászlójuk az elmúlt tizennyolc században minden csatát és vihart keresztülállott s ők nem félnek attól, ami még jönni fog. De lásd! A bárka közeledik már a kikötőhöz, a nap már nincs messze, mikor minden fergetegtől búcsút vészen, a kevély hullámok immár simulnak alatta, a rég megígért nyugalom közelben van. Jézusuk jő elébök s jár a hullámokon. A bárka bevonul az örök kikötőbe s mindannyian, kik abban vannak, énekelnek és ujjongnak az örömtől, annak győzelméről és diadaláról énekelnek, aki őket szerette, az ő megváltójukról.
Ha Mária felemeli szívét, hogy örvendjen Istennek az Ő csodadolgairól, akkor különösen kiemeli a kiválasztás kegyelmét. Az én dicsénekemnek legmagasabb hangja az, amidőn lelkem ezt énekli: „Mi szeretjük őt, mert ő szeretett először minket”. (1Jn.4,19).
Nem emelkedhetünk magasabbra, mint Isten kegyének szeretetforrásához. Mária az ő dicsénekében énekel a kiválasztás kegyelméről: „A hatalmasokat levoná az ő székökből és az alázatosokat felmagasztalá, az éhezőket minden jóval betölté és a gazdagokat üresen elbocsátá.”
Istennek egy kiválasztó kegyelme van, itt egy elválasztás; némelyek a romlásnak lesznek átadva, mások pedig, kik legkevésbé ezt megérdemelték, kik lenézvék és alacsony sorsúak, úgy tűnnek fel különösen, mint az isteni vonzalomnak tárgya. Kedveseim az Úrban, ne féljetek ettől a tantól. Higgyétek el, hogy midőn a ti kedélyállapototok a legelnyomottabb és levertebb, megtaláljátok ugyanabban a gazdag üdülésnek kelyhét. Aki kétkedik ezen tanban vagy pedig visszahelyezi az árnyékba, az nélkülözi Eskolnak leggazdagabb szőlőfürtjeit, az elveszíti a legtisztább bort, zsírral és velővel egyben. Ti azonban, kik hosszú évi tapasztalatokon át megerősítettétek értelmeteket a jó és gonosznak megválasztásában, ti tudjátok, hogy ezzel össze nem hasonlítható semminemű méz, ezen édességnek semmi édessége. Ha Jonatán vesszejének hegyén levő méz (1Sám.14,27) már annak egyszerű megízlelésekor megnyitá a szemeket, akkor ez a méz olyan, mely szíveteket annyira megvilágosítja, hogy Isten országának titkait megtanulhatjátok és megszerethetitek. Egyetek és ne féljetek azzal jóllakni, élvezzétek ezt a kiválasztott édességet és ne féljetek, hogy megundorodtok tőle! Most mentől inkább megismeritek, annál inkább fogtok kívánkozni utána, mentől inkább neveli magát azzal lelketek, annál inkább fogtok törekedni utána, hogy meggazdagítsátok vele kedélyeteket, hogy ez által jobban és jobban felfoghassátok Istennek el nem múló szerelmét az Ő szabad kiválasztó kegyelmében.
De még egyet. Látjátok, hogy Mária dicsérő énekét nem mással végzi, mint a kegyelem szövetségével. Ha felhágtok a választás hegyére, akkor annak testvérhegyén, a kegyelem szövetségének hegyén is időztök. Énekének utolsó versében így énekel Mária: „Miképpen szólott vala mi atyáinknak, Ábrahámnak és az ő maradékainak mindörökké.” (Lk.1,55) Részére ez volt a szövetség, részünkre pedig, kiknek tündöklőbb fény világit, a kegyelemnek ősrégi szövetsége, mely az örökkévalóság tanácstermében erősittetett meg, a leges-legmagasabb gyönyör tárgya. Az ábrahámmali szövetség a legjobb értelemben is csak egy gyenge képmása ezen kegyelemdús szövetségnek, melyet Jézus az igazakkal kötött, mielőtt a kék égboltozat kiterjesztetett volt. A legédesebb nyugvó párnája a fáradt főnek, a szövetségígéretek. Ezek Jézus Krisztus által megpecsételve, a legjobb támaszai a reszkető léleknek.
„Szava, szövetsége, s vére
Megvéd a vihar dühébe;
Ha megtörik a földi támaszom
Ő lesz védelmem, fényem s vigaszom.”
Ha Krisztus esküvel megígérte, hogy engemet az örök dicsőségbe visz, és ha az Atya megesküdött, miszerint engemet az ő Fiának ajándékoz, hogy én is ama nagy jutalomhoz tartozzam, melyet lelke fáradságáért nyert, akkor lelkemnek az Istenhez kellene előbb hűtlenné lenni, aztán Krisztus szűnnék meg igazság lenni, aztán az Isten örök tanácsának kellene hazugsággá lenni és vérrel meghintett életkönyvének tűzzel megégnie, mielőtt te elveszhetnél. Azért nyugodjál teljes békében, jöjjön bár ami akar, akaszd le hegedűdet a fűzfákról és ne szűnjenek meg ujjaid dicsérő éneked legkedvesebb melódiáját hurjain kísérni. Ó mily kegyelem, eleitől végig együtt énekelhetni dicsérő éneket a legkiválasztottabb szűzzel!
Mária dicsérő éneke kedves.
Mária teljes szívéből dicsérte Istenét. Nézzétek csak, hogy kiemeli énektárgyának teljes tartalmát. Nem előzi meg semmi bevezetés, hanem: „Magasztalja az én lelkem az Urat és örvendez az én lelkem az én megtartó Istenemben.” Vannak, akik, ha énekelnek, attól félnek, hogy meghallják éneküket. Ellenben költőink egyike ezt mondja: „Teljes erő, szívvel és szájjal
Dicsérem én az Alkotót,
És szívem telve égi vággyal, Hadd hallják meg az angyalok”.
Félek, hogy az angyalok alig veszik észre a mi szegényes és sok esetben szokásos énekünket. Mária teljes szívvel énekelt, lelke izzott a lelkesedésben, ha gondolt, égett a lángja, ha beszélt, zengett a nyelve. Ah, csak a mi álmodozó gondolatunk is összegyűjtené és felébresztené alvó erőnket a kibékítő szeretet dicsőítésére! Nemes szó ez, amit ő itt mond: „Magasztalja az én lelkem az Urat.” Azt hiszem, azt gondolta ő ez alatt: „Az én lelkem törekszik az Urat dicséretek által naggyá tenni.” Ő nála oly nagy az Úr, milyen csak lehet; az én legjobb erőm sem ér őhozzá, mégis szeretném Istenemet egyebek kedélyében nagyobbá tenni és egyszersmind a magaméban is. Szeretném, hogy dicsőségének zúgása tovább hullámzanék, szeretném, ha a fény, mely tőle kiárad és engemet besugároz, környezetemről visszasugározna, szeretném az Istent, kit keménynek vélnek, végtelen szeretetében megmutatni és számára szeretetet ébreszteni. „Magasztalja az én lelkem az Urat”. Az öreg Trapp pedig azt mondja: „Lelkem nagyobb helyet csináljon az Úrnak. Ez annyi, mintha az Istentől többet akarna venni, mint Rutheford mondja: „Ah! Csak az én szívem oly nagy és széles volna, mint a menny, hogy Krisztust abban megtarthatnám!” És aztán ellenvetést tesz, amennyiben mondja: „De a menny és föld be nem foghat téged. Ah, csak szívem volna, oly nagy, mint hét menny, hogy az egész Krisztust felvihetném bele.” Bizony nagyobb kívánság ez, mintsem teljesülhetne valaha, és mégis kell, hogy ajkunk zengje: „Magasztalja az én lelkem az Urat.” Ah, csak megtudnám őt koronázni; csak tudnám őt jobban felmagasztalni! Ha a máglyán kellene égnem, ha azáltal dicsőségének napvilágát csak egy szikrácskával többíthetném, mily szívesen szenvedném azt is el! Ha össze kéne morzsoltatnom, hogy az által Jézusom egy hüvelyknyire magasabbra emelődnék, mily üdvös volna ilyen alászállás az ő dicséretének többítéséhez! Ez Máriának szívvéleménye éneklésében.
Mária dicsérő éneke megtelt ötömmel: „Örvendez az én lelkem az én megtartó
Istenemben.” Igen figyelemre méltó szó ez a görögben. Ez ugyanaz, ami a Lukács 6,
23-ik versében előjön: „Örüljetek azon a napon és örvendezzetek.” Ez örömet jelent, mely látható a modorban és kedélyes mozdulatokban a lélek hangulatáról tükröződik le. Mária ezzel tulajdonképpen azt magyarázza: „Táncoljon az én lelkem, mint Dávid a szövetség ládája előtt, ugrándozzék és örvendezzen, vigadjon az én megtartó Istenemben.” Ha mi Istent dicsérjük, ne tegyük azt szomorú módon. Testvéreim közül némelyek az Urat gyenge hangnemmel vagy mély, basszussal dicsérik. Nincs érzékenységük szent hódolathoz, ha csak nem félnek és reszketnek. Hogy van az, hogy némely ember nem tudja az Urat hosszú arc nélkül dicsérni? Már a menésükről felismerem őket, ha az imaórára jönnek, micsoda fájdalmas lépések azok! Micsoda különös, ünnepélyes és halál komolyság az? Ezek nem értik, amit Dávid mond: „A szent sereg vonni a templomba fel;
Örvendező bizalommal.”
De ők úgy vonulnak Atyjuk házába fel, mintha tömlöcbe mennének és végzik vasárnap imájukat, mintha a hétnek legszomorúbb napja volna az. Egy bizonyos Hochlánderről mondják, az időben, mikor Hochlánder a jámborságban nagyon kitüntette magát, elment egyszer Edinburgba, s mikor visszaérkezett azt beszélte, hogy Edinburgban egy vasárnapon valami retteneteset látott; nevezetesen látott ott embereket, kik örvendező és víg arccal mentek az Isten házába. Ő azt vélte, hogy istentelenség volna vasárnap boldog arcot csinálni, és ugyanezen előítélet uralkodik némelyeknél, ami közelünkben is. Ők azt képzelik maguknak, hogy ha a szentek összegyülekeznek, hát üljenek le és egy kis kedélyes nyomort, de a lehető legkevesebb örömöt és gyönyört se élvezzenek együtt. Bizony a gyász és nyomor nem helyes módja az Isten tiszteletének. Vegyük Máriát mintaképül. Az egész éven ajánlom őt mintaképül a félelmeseknek és szomorúaknak. „Örvendez az én lelkem az én megtartó Istenemben.” Szűnj meg a földi élvezet örömétől és bűnös örömökkel ne élj, mert minden ilyen öröm a gonosztól vagyon. De az Úrban nem tudsz magadnak eleget örülni. Azt hiszem, hogy ami nyilvános isteni tiszteleteinknél az a hiba, hogy nagyon komolyak, hidegek és formaiasok vagyunk.
Nem csodálom éppen azon rajongást, mely némely felekezetnél fejlődésük idején előjött, de nem volnék ellene, ha egykor-máskor hallhatnék egy szívélyes „Halleluját.” Az érzelemnek egy lelkes kitörése felmelegitené egy kissé szíveinket, vagy a „Glória” kiáltása lángrakapatná lelkeinket. Azt tudom, hogy sosem érzem magam alkalmasabb állapotban az isteni tiszteletre, mint mikor Walesben prédikálok, hol a szónok az egész prédikáció alatt többször támogattatik, mint háborgattatik eme felkiáltásokkal: „Dicsőség Istennek!” Igen, itt megpezsdül a vér és a lélek megmozdul és az a helyes mód az Istent örömben tisztelni. „Örüljetek az Úrban, ismét mondom, örüljetek”. (Fil.4,4) „Örvendez az én lelkem az én megtartó Istenemben.”
Mária kedvesen énekel, mert teljes bizalommal énekel. Nem tartóztatja magát föl e kérdéssel: „Van jogom a dicsénekléshez?” Nem, hanem: „Magasztalja az én lelkem az Urat és örvendez az én lelkem az én megtartó Istenemben, mert megtekintette az ő szolgáló leányának alázatos állapotját”. A „ha” szó egy gonosz ellensége a keresztyéni boldogságnak; „de”, „talán”, „teszem fel”, „kétlem”, mind latrok, melyek a szegény félelmes zarándokokat megtámadják és az utolsó fillérjüktől is megfosztják. A hárfa hamar megtágul, és ha a szél átjön a kétségbeesés országából sorba lehullanak a húrok. Ha az angyalok kételkedni kezdenének, azonnal pokollá lenne a menny. „Ha Istennek Fia vagy”: ez volt azon álnok fegyver, melyet villogtatott az ellenség Urunk ellen a pusztában. A mi hatalmas ellenségünk jól tudja, mily fegyverek által tud bennünket elveszteni. Keresztyén, emeld fel a hitnek pajzsát, ha látod, hogy ezen megmérgezett szurony neked van szegezve! Némelyikőtöknél félelem és rettegés van. Éppen úgy táplálhatnátok kis viperákat melletekből és nevelhetnétek bazilikusokat? Azt gondoljátok, hogy a kételkedés jele volna a kegyelemnek, pedig az az állhatatlanságnak a jele. A kételkedés nem azt bizonyítja, hogy nem vagytok a kegyelemben, hanem hogy nagyobb kegyelemre van szükségtek, mert ha kegyelemmel bírnátok, elfogadnátok Isten szavát úgy, ahogy van, és az mondatnék rólatok, ami Ábrahámról, hogy „az Istennek ígéretét is hitetlenség által nem vizsgálta, hanem az ő hitében erős volt, adván az Istennek dicsőséget. És mindenestől fogva elhitte, hogy ő, amit ígért volna, meg is cselekedhetné”. (Róm.4,20-21) Isten segítsen ki kételkedéseitekből, ez a pokolból eredt. Talán kemény ez a szó? Szeretném, ha még keményebbet találhatnék. Ezek gonosztevők és lázítok, akik Krisztust meg akarják fosztani dicsőségétől. Ezek árulók, kik Urunk fegyverét gyalázattal akarnák kicserélni. Ah, ezek alávaló árulók, akasszátok fel őket a fára, magasabbra, mint Hámáné volt, vessétek őket a földre, hogy megrohadjanak! A kételkedés utálatos az Isten előtt: legyen utálatos az ember előtt is. Ez a ti lelketek kegyetlen ellensége, s kárára van működésieknek, megrabol titeket minden módon. Vágjátok őt le az Úrnak és Gedeonnak fegyverével. Az ígéretben való hit által igyekezzél kiűzni e kananeust és elfoglalni az országot. Ó Istennek emberei, beszéljetek bizalommal és énekeljetek szent örömmel.
De még több is van, mint bizalom Mária énekében. Ő nagy bizalmassággal énekel: „Magasztalja az én lelkem az Urat. És örvendez én lelkem az én megtartó Istenemben. Mert a hatalmas Isten én velem nagyságos dolgokat cselekedett és szent az ő neve”. Ez egy olyan lélek éneke, aki az ő bizalmasságában az Istenhez közel áll. Nekem mindig úgy tűnik fel, ha a liturgiát hallom olvasni, hogy az egy szolgai istentisztelet. Nem találok ugyan szavaiban és mondataiban valami helytelent, talán a mi liturgiai istentiszteleteink, mindenek között, mit csak ember valaha kigondolt, a legszebb és kívánatosabb csakhogy olyan az, mintha rabszolgák számára készíttetett volna, vagy a legjobb esetben alattvalóknak. Úgy érzi magát az ember egy olyan istentisztelet alatt, mintha egy kerítés volna körül vonva, mint a mai Sinai hegy körül.
Az egész alapján véve úgy cseng, mint egy bűnösnek sóhaja és nyögése, korántsem úgy, mint a szentek diadala. Emlékeztet bennünket a fogságra és nem rejti magában a fiúságnak bizalmas lelkét. Ez hódolatot parancsoló távolban mutatja az Urat mint olyat, kit inkább félni, mint szeretni kell, aki felé inkább rettegéssel, mint gyönyörrel közelednek. Nem kétlem, hogy ez azokat illeti, kik a tízparancsolatot az Úr asztala mellé helyezik, mert ezzel azt mutatják, hogy az ő Istennel való társalgásuk szolgai alapon nyugszik és nem fiúi alapon. Én ellenben azt az istentiszteleti rendet választom, amelynél Istenemhez közeledhetek, lábához borulhatok, ügyemet, bajomat elébe tárhatom, amelynél vele beszélhetek miként ember az ő atyjával, mert ezek nélkül ájtatosságomnak részemre nincs semmi értéke. Egyéb keresztyén barátaink csodálkoznak, ha néha eljönnek istenitiszteletünkre, hogy ez sokkal bizalmasabb és szabadabb, mint amilyenhez ők szokva vannak, mintha ez nem volna olyan tiszteletadó. Őrizkedjünk attól, hogy az igazságnak ne tegyünk ilyen szemrehányást, aztán ezt féltenünk sem szükséges, mert az újjászületett lélek siet azzal bizalmas és belső társalgásba jönni, amelyet egy rettegő lélek nem tiszteletadónak tart. Ha én Istennel, mint Atyával beszélek, ha vele társalgok, mint olyannal, kinek ígéretei előttem igazak és akihez én, mint bűnös, ki vérrel megmosattam és a Krisztus tökéletes igazságában felöltöztettem, teljes bizalommal jövök és nem állok meg tőle távol, akkor azt mondom, hogy azt az, aki az előcsarnokban imádkozik, nem foghatja fel..
Énekeinkben van itt-ott szó Krisztusról, ilyen bizalmasság, melyről a hideg megítélő azt mondja: „Én olyan kiejtéseket nem szeretek, olyasmit én nem énekelhetek”. Nagyon megengedem félénk uram, hogy önnek, mint idegennek, e nyelv nem való, de egy fiú ezeret, is mondhat, amilyen egy szolgához nem illik. Emlékszem rá, hogy egy ilyen ember elferdített egy énekünket: „Ki nem ismeri Urunkat, Dicséretét sem szenvedi;
De ki az ő szerelmese Hirdeti őt közel-messze,
Mert csak ő a kincse néki”.
Ő így ferdítette el a harmadik sort: „De az, ki ő tőle függő”.
Igen, az ő mesterkélésére azt gondoltam: igazad van! Te úgy zengesz, miként érzesz. Te még mindig függőnek és személyszerinti rabnak érzed magad, tehát még nem tudsz semmit a választó és szabaddá tevő kegyelemről és azért maradsz a te megszokott állapotodban. De szívemnek imádságra van szüksége, amelyben
érezzem, hogy miként kell éreznem és nyilatkoznom, hogy a mennyei királynak szerelmese vagyok, amiért is különös szerelméről énekelhetek, t. i. az ő kijelentett kegyelméről, kedves társalgásáról és az ő titkos egyesüléséről az én telkemmel. Ti nem találjátok el a valóságot, míg azt nem kérdezhetitek: „Uram! Mi dolog, hogy magadat nékünk jelented meg és nem e világnak? (Jn.14,22)
Egy titokról van itt szó, melyet nékünk jelentett meg az Úr és nem a világnak. Egy felfogó tehetség, melyet csak a juhok nyertek és nem a kecskék. Kérdelek benneteket, kik a hetet hivatalban töltitek el. Például egy bírót. Te bíró vagy, tehát nem kis méltósággal bírsz. Ha hazajössz, ott van egy kis fiúcska, ki a te komoly méltóságodtól mitsem fél, de annál nagyobb szeretete van személyedhez, a térdedre ugrik, megcsókol, ezerfélét is összebeszél, mely mind helyes előtted, mivel, ő tőle jön az, de a hivatalban már egy élő embertől sem tűrnéd el. E hasonlatnak nincs szüksége magyarázatra. Ha Luthernek imáit olvasom, feltűnők lehetnek nekem, de azt gondolom magamban: Igaz, az Istennel én nem beszélhetek úgy, mint Luther, de akkor Luther fiúságát talán jobban érezte és jobban néki élt, mint én, és talán nem volt alázatlanabb azért, mert ily bátor volt. Meg lehet, hogy olyan kifejezéseket használt, milyen másnál nem volna helyén, ki az Urat nem ismerte úgy, mint ő”. Ó, drága barátaim, énekeljetek ma a mi Urunk Jézusnak, mint a legközelebb hozzánk tartozónknak. Jöjjetek hozzá közelebb, ragadjátok meg sebeit, tegyétek ujjaitokat oldalába, akkor hangzani fog énektek oly kedvesen, mint soha máskor.
Záradékul megfigyeljük még, hogy Máriának éneke, mindenek dacára is telve volt alázattal és háládatossággal. A keresztyénségnek nagy része őt „Isten anyjának” nevezi, de énekében erről a leggyengébb lehelet sem vehető észre. Nem, hanem: „az én megtartó Istenem;” éppúgy, mint bármelyik bűnös, mikor veletek beszél, vagy pedig miként néktek ezt mondani szabad. Néki szüksége volt Megváltóra és ő azt érzi, lelke örvend, mert már van Megváltója. Mária nem úgy beszél róla, mintha parancsolni akarna néki, hanem reményül, hogy kedvessé tétetik ama Szerelmesben. Azért arra fogunk törekedni mindenkor, hogy bizalmasságunk a lélek legnagyobb alázatosságával együtt legyen, amennyiben meggondoljuk, hogy ő Úr mindeneken, dicsérendő mindörökké és hogy mi por és hamu vagyunk. Ő betölt mindeneket, de mi semmi vagyunk és időnk elmúlik, mint az árnyék.
Mária egyedül énekeljen?
Igen, ha az egyetlen hang, mellyel nyilatkozni képesek vagyunk, csak érzéki öröm és világi gyönyör. Sok zene van e világon, amely Mária énekével nem hangzanék szépen össze. Sok nevetés és öröm van, amelyek saját zenéjüket nem hordozhatják el. Ott nem mondhatni: „Magasztalja az én lelkem az Urat és örvendezzen az én lelkem az én megtartó Istenemben!”. Nem akarnók elrontani sem az ifjak, sem az öregek külső örömét, de ne rontsátok meg Isten törvényét mértéktelenség és kicsapongás által. Ha még teljes mértékben élveznétek is a testi üdülést, akkor sem sokat nyertetek, mert az mindössze egy rövid óra és nem a léleknek állandó boldogsága, és ezért kell Máriának egyedül énekelni, ha nálatok csak ideig való földi öröm van. Az asztali öröm Mária előtt csekélység, a családi estély öröme sem közelíti meg Mária örömét. De egyedül énekeljen? Ó nem, ha valaki ma közülünk Jézust egyszerű bizalma által magáévá teheti. Ösztönöz Isten lelke eme szóra: Az Úr Jézusra bízom a lelkemet”. Akkor, drága barátom, megnyerted Jézusodat a szó legmélyebb és jobb értelmében, Jézus a te tulajdonod lett. Felfogod, hogy ő a te álnokságaidat viselte? Elfogadod őt, mint olyat? Kedves barátom, ha Krisztus a tied, akkor nincs magasabb és szentebb ének a tiednél! Éppen ma illenek hozzád a legszentebb, legmagasabb és legdicsőbb érzelmek. Használd őket! A jó Isten segítsen neked abban gyönyörködni, és néki legyen hála és köszönet, neked pedig öröm és vigasság örökké. Ámen.
A karácsony ünneplése. A Messiás születését Ünnepelni nem felejtik, Templomokban, palotákban,
Kis s nagy házban megünneplik. Itt szerényen, ott pompával Megünneplik ahogy tudják, Olyan módon, amint már ezt Apáiktól megtanulták. Templomokban megünneplik, Sok száz gyertya ragyogása Bizonyítja, s azzal együtt
Az orgonák harsogása. Palotákban megünneplik, Meggyőződik a szem róla, Mikor a sok ajándéknak Drága voltát nézi sorra.
Itt arany gyűrű, melyben Tüzes gyémánt tarkán villog, Ott karperec, fülönfüggő
Vagy más ékszer fényben csillog. Szülő, testvér, házastársak Szolgáltatják át egymásnak;
Így tették ezt régtől fogva Hódolva az ős-szokásnak. Más házakban is ünneplik: Karácsonyfák állnak fényben, S a sok gyermek csudálkozva Ugrál, tapsol örömében.
Szegény helyen is ünneplik, Jó vacsora készül ekkor; Mákos buba, csík leves meg Kalács mellett több liter bor. Ablak alatt megszólal a Kántálóknak köszöntése.
Ki-kihangzik némely házból
Lelki ének lágy zengése.
Ah, ha szerte-széjjel nézünk, Észrevesszük ámulattal,
Még a korcsmák is betelnek
Karácsonyi hangulattal. A Megváltó születését Ünneplik ám minden részben;
Csak egy hely van, ahol sokszor
Az ünnepből semmi sincsen. Ez a hely az ember szíve; Ritka itten a karácsony, Mintha soha nem élt volna Urunk Jézus e világon.
Kevés szív van, amely Jézus Születését megünnepli, Egyik nem is hisz ő benne, Másik pedig alig sejti.
Az volna csak a karácsony, Az volna ám igaz ünnep, Ha a szívek ünnepelnék,
S befogadnák mélyen őt. Ha a szívek ünnepelnék Jézus Krisztus születését, Az egész föld megérezné Az égi üdv édességét. Szertartások, ős szokások,
Külszín, hitvány hagyományok
Alsó helyükre szorítva, Nem uralnák a világot. A szeretet lépne elő
A legelső helyre,
S minden kebel ez ajándék
Égi tüzétől hevülne. Gyűlölet, gőg, nagyravágyás A pokolba lenne űzve
És a szívek zászlajára Testvériség, egység tűzve. Egy lélekkel, egy ajakkal Zengne miljó, mi jó lélek: „Dicsőség a nagy Istennek, Menny és föld teremtőjének! Ki megmentett, ki megváltott; Hozzánk szállott szent Fiában,
S most mindnyájan eggyé forrtunk, Egyesülve szent családban.
Egy Atyánk van s mi mindnyájan
Íme, testvérekké lettünk; Kezet-kézbe, ajkat-ajkra, Csak egy Úr mi felettünk.
Egymást értve, egymást védve, Haladnánk az igazságban;
Jézus Krisztust megismernök
Úgy, amint van valóságban. A Messiás születését
Mikor ünneplik a szívek?
Jön idő majd, jön idő majd, És ünneplik őt a hívek.
Csopják A.

(Egy beszélgetés, melyet Spurgeon mint fiú, egy pappal folytatott.)
Tizennégy éves koromban az angol államegyház egy iskolájában jártam, hol egymást fölváltva három pap tanított bennünket a hittanra. De ugy látszott, mintha az ifjak nem sokat tanultak volna tőlük. Egyik pap kérdésére, hogy hány szentség van, ezt felelé egyikünk: „hét.”
A papok közül az egyik ‒ úgy gondolom ‒ jámbor ember volt, s éppen ennek köszönhettem azt a fénysugarat, mely elegendő volt arra, hogy a hívők keresztségét nekem megmutassa. Közönségesen az első voltam az osztályban, s mikor egyszer a katekizmust felmondottam, a következő beszélgetés fejlődött ki.
Pap: Hogy hivnak?
Spurgeon: Spurgeon! Tisztelendő uram.
P.: Nem, nem, mint neveznek?
Sp.: Spurgeon Károly,
P.: No, ne légy rendetlen, hiszen jól tudod, hogy keresztnevedet akarom tudni.
Sp.: Kérem, attól tartok, hogy nincs.
P.: Nos, mint lehetne az?
Sp.: Mert nem hiszem, hogy én keresztyén vagyok.
P.: Hát mi lennél, talán pogány?
Sp.: Nem kell pogánynak lenni, azért még sem lehet valaki az Isten kegyelme nélkül keresztyén.
P.: No jól van. Melyik az első neved? Sp.: Károly.
P.: Ki adta neked ezt a nevet?
Sp.: Valóban én nem tudom, nem tudok keresztszülőkről, kik érettem valamit tettek volna, mert nekem nem is volt. Nagyon lehetséges, hogy szüleimtől kaptam. P.: Vigyázz ne nevettesd ki magad e fiúktól. Természetesen nem valami közönséges feleletet vártam tőled.
Éreztem, hogy különös kegyében vagyok. Egyszer megjutalmazott a hittanba való jó előmenetelemért egy borjúbőrbe kötött szép keresztyén szellemű könyvvel.
Majd a hitelemzést folytatva, egyszerre ismét felém fordult s ezt mondá: „Spurgeon, te sohasem lettél illően megkeresztelve!”
Sp.: Dehogynem, nagyapám keresztelt meg lakásunk kis szobájában, ő lelkész, ő azt jól végezte.
P.: Ej, hiszen te akkor sem bánatot nem tettél, sem nem hittél, azért nem kellett volna téged megkeresztelni.
Sp.: Az nem tartozik ahhoz. Hiszen minden csecsemőt meg kell keresztelni.
P.: Honnan tudod azt? Nem úgy áll-e az imakönyvben, hogy a keresztség előtt a bánat és hit kívánandó meg? Ez oly Szentírás szerinti tan, melyet senkinek sem kellene tagadni. (Azután kimutatta, hogy mindazok, kiket a Biblia, mint megkeresztelteket említ, már hívők voltak. Ezt könnyen bizonyíthatta.) No, most pedig a jövő heti föladatod az legyen, hogy a Biblia nem azt mondja-e, hogy bűnbánat és hit szükséges a keresztség előtt?
Azon meggyőződésben, hogy nagyatyám és atyám eljárása, melyeket hitszónoki hivatalukban gyakoroltak, helyes, már előre örültem győzelmemen. Oh, de! Sehogy sem találhattam azt, amit kerestem; egy út és mód felől gondolkodtam, hogy kikerüljek ebből a kelepcéből.
P.: No, Károly, mint gondolkozol most?
Sp.: Azt gondolom, hogy önnek igaza van, de az akkor úgy én rám, mint önre, tisztelendő Úr egyenlően vonatkozik.
P.: Éppen ezt akartam neked megmutatni: ezért vannak a komák vagy keresztszülék. Az is igaz, hogy hit nélkül nekem sem volt több jogom a keresztséghez, mint neked, de a keresztszülék fogadalmát az egyház kielégítőnek ismeri. Talán láttad már, hogy pénz hiányában atyád vagy utalványt adott, s mert őt becsületes embernek ismerik, azt tételezték felőle, hogy tartozását meg fogja fizetni és az utalványt majd beváltja. A komák is rendesen jó népek, s így igéretöket a gyermekre nézve bizalommal fogadjuk. Mert a gyermek, megkereszteltetése alkalmával még nem hihet, így elfogadják azt az ígérvényt, hogy majd hinni fog. A bérmálás vagy konfirmáció alkalmával visszaadják a komák ígéretét, melyet azok helyette tettek, az ígérvényt úgyszólva saját kezükbe tartják.
Sp.: De én azt gondolom, az nagyon rossz ígérvény.
P.: Nem érek rá most veled versengeni, de én ezt a dolgot jónak látom, Még ezt az egy kérdést intézem hozzád: Ki keresztel véleményed szerint egészen a Szentírás szerint? Én e, mint az egyház embere, vagy nagyatyád, ki nem tartozik ez egyházhoz? Ő keresztel, lehetne mondani, Szentírás ellen, míg én, az én véleményem szerint nem úgy teszek, mert én ígéretet követelek, melyet én bánat és hit gyanánt tekintek a későbbi években.
Sp.: Valóban, azt gondolom már, hogy önnek igaza lehet, s mert ez nekem igazságnak látszik, hogy csak a hívőket kellene megkeresztelni, eszerint talán egyiköjöknek ‒ önnek és nagyatyámnak ‒ sincsen igazuk, habár, amint látszik, mindketten nagy buzgalommal foglalkoznak is a Szentírással.
P.: Tehát beláttad, hogy nem vagy helyesen megkeresztelve, s ha tetszésedtől függne, akkor kötelességednek tartanád, hozzánk csatlakozni, hogy keresztszüléid lennénk, kik helyetted kezeskednének.
Sp.: Oh, nem ‒ felelé Spurgeon ‒,én már meg lettem keresztelve, mielőtt, ezt tennem kellett volna, másodszorra már megvárom, míg arra alkalmatos leszek.
P: (nevetve) Te tévedsz. De azon örülök, hogy a Szentíráshoz tartod magad. Kérj az Istentől egy új szívet és isteni vezérletet, akkor az egyik igazságot a másik után meg fogod ismerni, s nagyon valószínűleg nagy változás fog történni véleményedben, melyek már eddig is mély gyökeret vertek benned.
E pillanattól fogva elhatároztam magam, ha az Isten kegyelme ily nagy változást idézett elő bennem, meg fogok keresztelkedni. Később kinyilvánítottam ezt barátom, a pap előtt: „Én azért nem vagyok okozható elégtelen keresztségem miatt. Ha ebben valami tévedés lenne, az szüleimet terhelné.”
Amint reménylem, Jézus szerelmét megérezhettem szívemben. Majd egy jó baptista hitszónok által a keresztség körüli eljárásról tisztába jöttem, úgy a keresztség módozatairól is, azután pedig az Islaham folyóban az 1850. év május 3- án megkeresztelkedtem.
Gyakran vetik azt szemünkre, hogy mi a keresztségből oly nagy dolgot csinálunk, abban a jó reményben, hogy véleményeink változatosak, azt mondják nékünk, hogy várnunk kellene, míg együtt az Úr asztalához járulhatunk. De mi nem csinálunk valami nagyot a keresztségből. Én azt csak polyvának tekintem, ha bizodalmunk csak önmagunk iránt van. Krisztus minden! El azzal a szövetséggel, amely azt tanítja, hogy újjászületés nélkül is lehet az ember valaki. „Az egyszeri királynak palotáján egy törött ablak volt, mely néki sok kellemetlenséget okozott. Két üveges levén szolgálatában elrendelte, hogy az említett ablakot kijavítsák, de az egyik egyenesen megtagadta az engedelmességet a felségnek, míg a másik egy pókhálót akasztott arra az ablakra. Ezért a fejedelem megharagudott, az egyiket hat, a másikat fél tucat hónapra elzáratta.”
Azon örülök, hogy mindkettőtől szabad vagyok, habár örömest nyújtok kezet mindazoknak, kik a Szentírás alaptanát hitben elfogadják: „Kegyelem által tartattak meg hit által, ez nem titőletek van, Isten ajándéka ez. (Ef.2,8).