Mindenben, amit Krisztus a kereszten megszerzett, az embernek pénz nélkül, ingyen van része. Mit sem kell adnia, hogy üdvözöljön. A kegyelem szabad. Ez azonban soknak nagyon egyszerűnek tetszik, nagyon olcsónak, s így hihetetlennek, s e miatt a legszebb meghívások és Istennek legdrágább ígéretei is semmi beccsel sem bírnak előttük. Hogy az ajánlott kegyelem ellenében, hogy viselik magukat az emberek, a következő történet találóan vázolhatja. Amint egy jószívű keresztyén, ki Newcastletől néhány mértföldnyire lakott, egy sétautat tett a vasúti töltés mentén, látott egy durván épített kunyhót, s észrevette, hogy annak fedele szétbomlott. Kérdezte magától, vajon lakhat-e valaki egy ilyen nyomorúságos házban, de amidőn ajtajához ért, egy idős nőt talált ott felnőtt leányával. Elhatározta magát, hogy mielőtt a tél beállana, kijavítatja a házikót, hogy lakhatóbb legyen, s ezzel tovább ment.
De a jó határozat mégis hamar feledésbe ment és heteken át nem is gondolt a szétmálladozó hajlékra. Amint azonban egy reggel a hóval borított földre, az ablakon át kitekintett, hirtelen ismét emlékezetébe jutott az időses nő és leánya, s ő gondatlanságáért különféle szemrehányásokat tett magának. „De ‒ gondolá magában ‒ még én most elmehetek oda és legalább néhány gyapjútakarót vihetek nékik, melyek ebben a hideg időben javukra lesznek.” Azonnal útra kelt Newcastle felé. Midőn egészen közelbe jött, látta, hogy az öregasszony nagyon szomorúan az ablaknál ül? „Bizonyára meg fogja érteni, hogy valami jót hozok számára” ‒ gondolá magában és a csomagot vidám arccal elébe tartotta.
De az asszony sötét tekintettel nézte őt, s a nélkül, hogy egy szót szólt volna, csak rázta a fejét. Az ember kopogtatott az ajtón, kinyitá és belépett. „El, el!”– kiáltá feléje a nő. „Nem akarok semmit sem a maga áruiból”, és bevágta elette az ajtót.
,,Ej! ‒ gondolá az ember ‒ ez a nő azon véleményben van, hogy kelméket akarok néki eladni! Nem csoda tehát, ha rosszkedvű, mikor ilyen árukat lát és még pénze sincs a szükségeseknek megvételére. Valami módon fel kell világosítanom őt, hogy ez ajándék.”
Kinyitotta ismét az ajtót, hogy belépjen. Mire a nő felháborodva az ilyen tolakodáson, haragosan kiáltá: „El magával!”
Most az ember észrevette, hogy a nő süket és hogy leánya nincs idehaza. Mit csináljon? Ha az ajándékot nála hagyja, bizonyára utána dobja a hóba. „Talán megérti a dolgot, ha a takarókat megmutatom neki” – gondolá és kinyitván a csomagot, kivette a takarókat és az asztalra tette. „Hiszen már megmondtam, hogy nem kellenek nekem; miért nem távozik el ön?” ‒ mondá felindulva és elfordult majdnem sírva tőle. Az ember kiterítette a takarókat, elébe tartá azokat, intett fejével, barátságosan nevetett és a nő kezébe próbálta tenni, de hiába, mert ismételve kiáltott: „Miért nem megyen ön, miért kínoz engem, ha mondom magának, hogy nem bírom azokat megvenni!”
Még egy kísérletet tett. Fogta a takarókat, a nő vállaira tette és elkezdett hangosan nevetni.
Most aztán világossághoz kezdett jönni az asszony, álmélkodva és félénken nézett rá és kérdé: „Talán az enyém?”
A férfi barátságosan intett. „Ajándékul?”– folytatá tovább reményteljesen, és amikor a férfi ismét igenlőleg intett, örömtől sírva fölkiáltott: „Ajándék az én részemre!” S a férfi kezeit ismételten megszorítá, szíve pedig kimondhatatlan hálával telt meg. „Jöjjetek hozzám mindnyájan, kik megfáradtatok és megterheltettek, én megnyugosztlak titeket.” ‒ így szól az Üdvözítő. Örök nyugalmat, üdvösséges békét nyújt Ő nékünk, mi pedig milyen gyakran olyan süketek vagyunk az Ő barátságos szava iránt és olyan vakok szeretete irányában. (Fried.)