Az Úrvacsora Jézus emléke

„Ezt míveljétek” ‒ ez azt jelenti: vegyétek a kenyeret, adjatok hálát, szegjétek meg és egyétek. Vegyétek a poharat, megtöltve a szőlőtő gyümölcsével, adjatok hálát és igyatok mind belőle. „Ezt míveljétek!” Viseljetek gondot arra, hogy ugyanazt tegyétek, amit Jézus tett, nem többet és nem kevesebbet. Ezen cselekmény ugyanazon az asztalon hajtatott végre, amelyen a húsvéti bárányt ették, egy közönséges étkezés alkalmával történt és nem volt sem áldozat, sem valami ünnepélyesség, vagy hivatalos tisztségnek végzése, vagy valamivel több annál, mint jelentékeny evése a kenyérnek és ivása a bornak áhítatos modorban. Ezt tehát tegyétek! Valahányszor megszegitek a kenyeret és isztok a pohárból, gondoljatok az Úr Jézusra. Ezt kell nékünk tennünk és nem valami mást, amiről fel lehetne tételezni, hogy ebből kifejthető lenne. Ő nem mondta: „Míveljetek valami mást az én emlékezetemre, valamit, ami néktek előbbre valónak látszik, ezt a cselekményt pedig szintén tartsátok meg főpontjainál fogva, hanem ezt tegyétek.” Ez, ami most
éppen megtörtént: az egész egyszerűségében, ünnepélyességében és értelmében.
Oh, mi szomorú, hogy az emberek ezt elfelejtették! Az egyszerű Úrvacsora nem volt nékik elegendő látványosság. Úgy látszott nékik, hogy kenyeret megszegni és bort inni, az nem elég ünnepélyes vagy nem elég pompásszerű és így mindenféle ceremóniát és néminemű berendezéseket toldottak hozzá. Azt, ami csak egy egyszerű asztal volt, abból pompás oltárt csináltak és azt, ami csak egy vacsora volt és semmi más, ünnepéllyé változtatták. Nem azt teszik, hanem valami mást tesznek, amit kieszeltek és kidolgoztak. Képzeljétek el Pált és Pétert egy misénél jelen lenni, miként figyelik meg a mindenféle térdhajtásokat, az ide-oda mozgásokat, a felemelkedéseket és lehajlásokat és a római papság mindenféle ceremóniáit, melyeknek száma több, minthogy azokat le lehetne írni! Pál megcibálná Péternek köntösét és azt mondaná: „A mi testvérünk nem tett ilyen dolgokat, midőn a kenyeret vette, hálákat adott és megszegte.” Péter azt válaszolná: „Ez itt nagyon különbözik a jeruzsálemi kikövezett teremtől!” És Pál hozzátenné: „Igen, tényleg testvérem, nagyon különbözik azon időtől, amidőn az első hívők összejöttek, a kenyeret megszegték és közösen ittak a pohárból Uruknak emlékére.” Bármit tegyenek más egyházi közösségek, a mi dolgunk az legyen testvéreim, erősen megmaradni amellett: „Ezt míveljétek az én emlékezetemre!” „Ezt” egyszerűen „ezt”, nem többet, nem kevesebb: kenyeret, nem ostyát; a szőlőtőnek gyümölcsét, nem tüzes szesztől gyulladozó vegyű összetételt. A szőlőtőnek eme gyümölcsét egy pohárból isszuk és ezen poharat nem vonjuk el senkitől, hanem mindenki részt vesz abban. Előttünk kenyér van, melyet nem tisztelünk, mint az ostya felmagasztalásánál, hanem megszegjük és megesszük. Az Úr és az ő tanítványai egy asztal körül feküdtek és ettek. Ez egy ünnepély volt és nem áldozat. Ők pihentek fekhelyükön, de nem térdeltek. Így tennénk mi, mivel ő mondotta: „ezt tegyétek!” és nem valami mást.
Azután, kedves barátaim, egy más pontnál kell nékünk nagyon vigyázóknak lennünk, t. i. hogy mi, ha ezt tesszük, annak céljára tegyük, amelyre Ő ezt adta, t. i. az Ő emlékére. Jézus sohasem mondta: „Ezt tegyétek, hogy vér nélküli áldozatokat hozzatok.” Az egész Szentírástanból találunk-e egy ehhez hasonló szót, Urunk ajkairól vagy az apostoloktól? Ő sohasem mondta: „Tegyétek ezt halálomnak folytonos ismétléseképpen.” Előttem már a puszta gondolat káromlás, mert Urunk igényt tart arra, hogy művét befejezte és mivel egyszer meghalt a bűnökért, íme, a halálnak többé nincs hatalma felette. A zsidó áldozatok elégtelen voltuk miatt ismételtettek gyakran, „ez pedig egy áldozattal áldozván a bűnökért, mindörökké ül az Istennek jobbján.” Azok gyalázzák Krisztus áldozatát, kik azt képzelik, hogy egy ember, legyen az pap vagy nem, képes volna a bűnökért való eme áldozatot folytatni ismételni vagy tökéletesbíteni. Minden elvégeztetett és a mi Urunk ment az Ő dicsőségébe. A bűn elvétetett azáltal, hogy Ő a bűnt saját testében a fán feláldozta. Azt teszitek Krisztus emlékére, de nem áldozatának folytatásául, mely örök időkre tökéletes.
Én részemről semmi esetre sem követném az Úrvacsora alkalmával a letérdelést, mert ha tényleg nem a kenyér és a bornak tiszteletét zárja magába, akkor mégis ez a magatartás könnyen elvezet a személy emlékétől és odavezet az emlékjegyek imádására. A szent vacsora egy ünnepély volt, nem pedig ceremónia. A fekvő, tehát a lehető legkényelmesebb állást foglalták el az ünnepély alkalmával. Ez nem egyezik meg nyugati szokásainkkal; de a hasonló állás az, hogy minél kényelmesebben üljünk s én arra biztatnálak titeket, hogy e mellett megmaradjatok. Tartsuk meg ezt az ünnepélyt mintegy ünnepélyt és semmi esetre se térdeljetek, mintha valami tiszteletnek cselekedetét végeznétek egy oltár előtt.
A láthatatlan Istennek imádása mindig helyes és illő, hanem ha egy bizonyos állás valamit elvesz az ünnepély igazi lényegétől ‒ ez pedig ünnepély ‒, s ha még ahhoz elősegíti a babonát, akkor ne térdeljetek, hanem üljetek és tegyétek azt Krisztus emlékére. Tegyétek azt és semmi mást és tegyétek emlékül és ne valami más célból, s ha valami más állás egy más irányt mutat, akkor tagadjátok meg és ragaszkodjatok ahhoz, ahogy azelőtt volt. A római egyház nagyra becsüli a Laonardo da Vinci nagy festményét. Azon az apostolok mind ülnek az asztal körül. Hasonlít ez az imához? Az Úrvacsorát emlékezetül kell elkölteni és nem valami másért, ez azonban, miképp ezt meg is mutatjuk néktek, nem csekély. „Ezt míveljétek az én emlékezetemre.”
Mivel ez a megemlékezésnek ünnepe, tehát tegyük fel magunknak eme kérdést: Ismerjük mi az Urat? „Ezt míveljétek az én emlékezetemre!” Ha valakiről nem tudtok semmit, ha nem vagytok vele ismeretségben, nem emlékezhettek meg róla. Az igazságnak eme egyszerű magyarázata ma este kétélű tőrként hatja át a gyülekezetet és két részre választhatja. Hogy szabad-e nekem az Úr asztalához közelednem vagy nem, az attól kell, hogy függjön, hogy ismerem-e az Úr Jézust vagy nem? Ha ismeretlen vagyok előtte, akkor nem szabad jönnöm, mert én csak akkor jöhetek, hogy róla megemlékezzem, ha ismerem. De én nem jöhetek róla megemlékezni, ha őt nem ismerem, úgyhogy ez eme áldásos rendeletnek a megszentségtelenítése volna, ha az Úr asztalához közelednék oly valaki, aki Krisztust már nem ismeri. Oh, emberek, ez nem megmentő rendelet, nem megmentésre lett meghatározva. Szándéka csak azokat éri, akik már meg vannak mentve. Jézus Krisztust ismerni, örök élet, s mivel ezen ismeret nélkül jönnötök nem szabad, tehát bizonyos, hogy nem szabad jönni, ha nem vagytok megmentve.
Ha valaki beképzeli magának, hogy ha rövid idővel halála előtt részt vesz azon, amit „szentségnek” neveznek, akkor meg lesz mentve, az rettenetes nagy tévedésben van. Egy varázsló nőnek a szavaiban éppen annyira bízni, mint bármely ceremóniának a végrehajtásában, bárki által legyen az végrehajtva a megmentésre. Megmentés csakis a Jézus Krisztusban való hit által lehetséges; és ez nem idéztetik elő a kenyérnek és bornak lenyelése által. Újjá kell születnetek és ez nem történik anyagi elemek által, akár mennyire is meg legyenek azok szentelve, az a Szentlélek műve. Míg nem hisztek Jézusban, míg így ismeritek őt és az ő hatalmát bennetek, míg személyesen nem társalogtok vele, addig e cselekményből áldás helyett, saját magatoknak az ítéletet ennétek azért, mert nem különböztetitek meg az Úrnak testét. Ha nincs hitetek nem bírjátok ezen testet megkülönböztetni. Minden ember bírálja meg magát Urunk felőli ismeretét illetve és úgy egyék ezen kenyérből és igyék ezen pohárból. Ha őt nem ismeritek, nem emlékezhettek meg róla, ezért el a kezeket eme megemlékezésnek jeléről.
Egy szót, egy komoly szót itten, melyet teljes lelkemmel szeretnék mondani. Gondoljatok arra, ha őt nem ismeritek, akkor eljön ama nap, mikor ezt fogja mondani néktek: „Soha nem ismertelek titeket!” Ha személyes bizalmasság nem létezik közöttetek és Krisztus között, akkor megtagad titeket ama napon, mikor jönni fog atyjának dicsőségében és az ő szent angyalai mind ővele. Hiába való lesz azt mondani: „Urunk, te előtted ettünk és ittunk és a mi utcáinkon tanítottál.” Ha ti nem ismeritek őt, akkor ő nem ismer titeket és nem egyebet fog válaszolni a ti igényetekre, melyet külső vallásról levezettek, mint: „Távozzatok el én tőlem mindnyájan, kik hamisságot cselekesztek, nem ismerlek titeket.” De kedveseim, ha ismeritek az Urat ‒ és remélem, hogy sokan itt tényleg ismerik őt ‒, akkor bizonyos, hogy Ő kijelentette magát néktek. Csodálatos szeretet! Urunk hogyan van az, hogy ki akarod magad jelenteni nékünk? Ti őt néztétek, benne biztatok, tőle éltetek s mindezt azért, mert alacsonyságotokban tireátok gondolt. E pillanatban örömmel gondoltok reá, az előbbi tapasztalatok miatt, melyeket ővele szereztetek. Ő néktek olyan drága, hogy kell reá gondolni. Nála nélkül nem is tudnátok élni. Ő minden üdvösségtek és minden kívánságotok. Tehát ti tőletek függ, hogy ezen ünnepélyhez jöhessetek és ezt az ő emlékezetére megünnepeljétek.
Beszédemnek első pontja ez legyen, hogy az Urvacsorának fő célja valószínűleg az, hogy ezen alkalommal Krisztusról megemlékezzünk. Nem az, hogy valami tanra visszaemlékezzetek, ámbár nem szeretném, hogy Isten lelke által kinyilatkoztatott valamely igazságot ne ismernétek vagy arról megfelejtkezzetek. Azt sem, hogy valami előírásra gondoljatok, ámbár én szerelmeseim azt szeretném, hogy minden dolgokban gondot viselnétek arra, hogy a Megváltó akaratát tegyétek. Hanem a veleje és a lénye annak, amit az Úr asztalánál néktek tennetek kell, az: „Ezt míveljétek az én emlékezetemre!” Ez annyit jelent, hogy az ő emlékezetére, mint személyt. Ne úgy gondoljatok ő reá, mint valami csupa képzelődésről! Ne nézzétek őt csupán történelmi egyénnek, aki valamikor az emberek között létezett és immár a történelem színpadjáról lelépett, mint Konfucius, Zoroaster és mások. Nem, ő él mindörökké és marad egy valódi, mindig erélyes erő és hatalom a bármilyen korban levő emberek között. Jézus isteni természetű, melynél fogva mindig a jelen időben él. Ugyanaz tegnap, ma és mindörökké. Szerelmeseim, miként ő általa éltek, úgy tanuljátok meg ő benne és ő vele élni, úgy hogy őt barátként ismerjétek, akivel igazán bizalmasok vagytok. Álmainknak Krisztusa csak egy álom, nékünk szükségünk van egy igazi, élő személyes Krisztusra, és ő maga Jézus Krisztus az, akiről ma este ezen asztal mellett kell hogy megemlékezzünk.
És ha ezt tesszük, akkor legelőször is gondoljunk reá hálával, mint Megváltónkra. Ha van egy reményem, akkor ezt csak néked köszönhetem, emberré lett Isten, a Magasztosnak fia és egyszersmind Mária fia. A te szerelmed, a te életed, a te halálod, a te feltámadásod, a te hatalmad Isten jobbjánál ‒ ezek legyenek reményemnek oszlopai, ha tulajdonképp van reményem.
Ott fenn zölddel reménységem, Hol megmarad épségben;
Ez emelt az Úrhoz engem,
Ki elűzi félelmem.
Ő megmentett minket, testvérek, és szeretett minket és örökös vígasszal áldott meg saját magában. Oh, gondoljunk ő reá! A folyamok, melyekből isztok, édesek, de gondoljatok a forrásra. A ti megszentelésetek valami, amiről mindörökké fogtok zengeni. Gondoljatok arra, hogy az ő sebei által gyógyultatok meg, és gondoljatok ama kegyetlen ostorra, ama öt seb, az a test, mely véres verejtékkel volt elborítva, az a drága, tövissel koronázott homlok, a vértől homályos szemek. Kérlek titeket, gondoljatok Jézusra magára és ne képzeljetek sem megbocsátást, sem megigazulást, vagy megszentelést másképp, mint Ő általa. A szeretetnek árjait nyomozom egész fel a forrásig a Krisztus szívében, és megemlékezem róla ma este a legmélyebb hálával. Kövessetek engem, szerelmeseim, ezen elmélkedésben! Igen, előzzetek meg és közeledjetek jobban Megváltótok szívéhez.
Továbbá, gondoljatok mély tisztelettel Ő reá, mint aki élő példátok élő és uralkodó uratok! Nem tudjátok, hogy a hányan közületek megmosódtatok az Ő vérében, azok immár Istennek szolgái, miképpen ő is az volt? Ti ne tegyétek saját akaratotokat, hanem annak akaratát, aki titeket megmentett. Az ő példája Isten akaratának megtestesülése, tehát kötelességetek az Úr Jézusra gondolni, hogy őt kövessétek. Betegségben gondoljatok az ő türelmére. Ha üldöznek, gondoljatok szelídségére. Szent szolgálatban gondoljatok az ő lángoló buzgóságára. Ha a magányban kell tölteni az időt, akkor gondoljatok ő reá és éjfélkor imáira és ha nyilván vallomást kell tenni ő róla, akkor gondoljatok ő reá és az evangélium oroszlánszerű hirdetéseire. Úgy gondoljatok ő reá, hogy ő a ti mintátok legyen és ti magatok ő róla vett mintakép, és ezáltal az ő legjobb emlékjegye.
A Szentlélek által így képesítve arra, hogy Uratokra hálával gondoljatok, mint Megváltótokra, áhítattal, mint Uratokra, fogtok ő reá gondolni bizalommal, mint a ti erősségetekre. Ő nem hagyott titeket e világban, hogy őt saját költségen szolgáljátok és az ő keresztjét egyedül hordozzátok. Gondoljatok ő reá, mert ő gondol ti reátok akként, hogy mindenkor veletek van: „Íme, én ti veletek vagyok”, úgymond, „minden napon e világ végezetéig.” Hagyjátok-e őt figyelmen kívül és anélkül, hogy reá gondolnátok? Sohase mondjátok: „Én egyedül vagyok!” Nem vagytok egyedül, ha Jézusra gondoltok. Oh, özvegy és árva ne mondjad: „Én árva vagyok!” Ő azt mondta: „Nem hagylak titeket árvául, megtérek hozzátok”. Gondoljatok ő reá szüntelen! Gondoljatok reá, ha erősek vagytok, mert a ti erőtök ő tőle jön. Gondoljatok ő reá, ha gyengék vagytok, mert ő nyújthatja néktek azt a segítséget, melyre néktek szükségetek van. Oh, hogy minden időben és mindenütt Krisztus volna nékünk mindenünk mindenben.
Jézus Krisztust ne feledd el, Ő szenvedett meg érted; Halálával a kereszten Megszerzé üdvösséged.
Szeretném, ha az Úrnak képe kezeimbe volna vésve, hogy nála nélkül ne tehetnék semmit, és szeretném, ha szemgolyómra fel volna festve, hogy másképp ne látnék, csak ő általa. Még jobb volna, ha szívembe be volna vésve, hogy az másképp ne tudna dobogni, mint az ő nevének dallamáról.
Szintén gondoljatok ő reá szerelmeseim, mint nagy szószólótokra Isten trónja előtt. Oh, hívő lélek, ebben a pillanatban tied a menny! Jézus, a te előjáród, a te nevedben birtokul vette az örök dicsőséget. Isten trónusának közepében van a megdicsőített ember, az örök Isten Fia, ki a szövetség feje és népének Megváltója. Sohase felejtsétek őt, hanem szemetek legyen egyenesen ő reá irányítva, miképp az ő szeme ti reátok néz. Ő él! A nagy Megváltó él! Ő él, hogy ti érettetek könyörögne. Ne tévedjetek el a római egyház szokásaiba, ki holt Krisztusát mindenütt kiteszi, vagy a Jézuskát Mária karjaiban. Jézus jelenleg sem az egyik, sem a másik. „Ő nincs itt, Ő feltámadott”, Ő él!
Élő Krisztus az, akiben hiszünk, a mennybe ment Krisztus, akiben bízunk, a visszatérő Krisztus, akiben remélünk. Ott, ahol a hatalom teljességével könyörög mi érettünk, van reménységünk, mert „meg is tarthatja mindenestől fogva azokat, akik ő általa járulnak Istenhez, mert mindenkor él, hogy esedezzék ő érettök”.
Ismét gondoljatok ő reá, mint arra, aki hamar eljön. Talán, mialatt ezek az ajkak még gyenge erőtlen szavakat beszélnek csodás titkok felől, megszólal a trombita, mely túlhangzik minden földi hangokon. Sőt lehetséges, hogy még e vasárnap estéjén meglátjuk a felhőt, amelyen az embernek fia eljött. Mert: „Ama napot pedig és órát senki nem tudja” és hiú balgaság, mely mindig arról jövendöl, amiről nem tud semmit. De annyi bizonyos: az Úr Jézus eljön ítéletre és uralkodásra, „íme, a vőlegény jön”. Már régen mondta: „Íme, hamar eljövök”. Azóta mindig jövőfélben van és most már nagyon közel lehet. Erre kell nékünk mindig gondolni, mert eljövetele, úgyszintén népének kinyilatkoztatása lesz mint ő magának is. Eljövetele szentjeinek jutalma lesz, úgyszintén a saját maga jutalma. „Akkor ő fog fényleni és akkor az igazak fénylenek, mint a nap az ő atyjuknak országában”.
Oh, mi nagyon is megfelejtkezünk róla ezen szempontokból nézve. Félek, hogy könnyebben megfelejtkezünk, mint megemlékezünk, és mégis kellene, hogy egész természetes legyen egy ilyen Drágáról való megemlékezés. Gondoltátok mikor először megtértetek, hogy valamikor el tudnátok őt felejteni? Oh, nem, azt mondtátok:
Amíg csak élek e földön, Téged el nem felejtlek; Kegyelmed minden örömem, Az tölti be szívemet.
Ezt mondtuk, de nem tartottuk meg. Hányszor teszünk úgy, mintha nem volna élő Krisztusunk, kihez mehetnénk! Gondot viselünk és kínozzuk magunkat, mintha Jézus még a sírban feküdne. Akként cselekszünk, mintha itt mindörökké élnénk és nem is várnánk, hogy Urunk eljön és elvisz minket, hogy nála legyünk. Úgy cselekeszünk, mintha más urunk nem volna, saját pajkos akaratunkon kívül. Kétségbeesetten cselekeszünk, mintha pásztorunk nem volna, ki gondot visel rólunk és Megváltónk nem volna, ki drága vérével megváltott. Gyertek ide, testvérek, ez így nem megy! Urunkra ez szégyent hoz és mi magunkra nem kevésbé. Ti látjátok az okot, amiért rendeltetett az úrvacsora: áruló emlékező tehetségünk követeli ezt. Jöjjünk, ezen vacsorához, mint egy nagyon szükséges, ámbár királyi ünnepélyhez; mert szükségünk van arra, hogy saját, kedves Urunkra emlékeztethessünk, ki szelíden mondja nékünk: „Ezt tegyétek emlékezetemre!”
Most egy másik ponthoz érünk. Szeretném néktek megmutatni, hogy a mód, melyet az Úr emlékezetünknek segítségére rendelt, magában rendkívül találó. Nem lehetne találóbb. Ha egy papírrózsákkal és más gyermekes dolgokkal feldíszített oltár előtt állva, megkísérteném egy néhányat azokból a csinos dolgokból utánozni, melyek Róma pártfogóitól szenteknek mondatnak, akkor sok időbe kerülne annak megmagyarázása, s ha a legjobbat megtettem volna, még sem értenétek belőle semmit.
Én már láttam és megfigyeltem a katolikus papot az oltár mellett azzal a komoly szándékkal, hogy meglássam, lehet-e itt valamit tanulni. Nem bírtam rájönni, hogy az a díszes ruhájú ember mit akar. Azt gondolom, hogy annyit olvastam, mint bárki más ezekről a dolgokról, de nekem úgy látszik, hogyha a pap teendője a misénél jelkép akar lenni, akkor ez nagyon sötét és érthetetlen. Ha ezáltal akarják az embereket tanítani, akkor már előre nagyon sokat kell nékik tudniok, hogy ebből valamit tanulhassanak. Bizonyos, hogy aki valamit találni akar a misében, annak kell, hogy magával hozzon valamit, mert nincs benne semmi. Hanem ha a terítőt leveszitek arról az asztalról, akkor egyszerűen csak kenyeret és bort fogtok látni, és ha ma este végignézitek az úrvacsorát, akkor meglátjátok, hogy nem teszünk egyebet, csak a kenyeret megtörjük és eszünk belőle és a pohár körül jár s iszunk belőle. Minden, amit teszünk, rendkívül egyszerű, és úgy látszik, hogy a Megváltó kívánta ezen egyszerűséget, mivel ő maga igen egyszerű, affektálás nélküli, mesterkéletlen ember volt. Minden pompa, mellyel ő vala bírt, akkor volt, mikor Jeruzsálemben keresztülnyargalt, de ez is egy szamár hátán volt, egy szamárnak vemhéjén. Még akkor is minden fényűzés csak abból állott, hogy az emberek felső ruháikat az útra terítették és ágakat szórtak az útra, nagy örömük jeléül. Arany díszítések, virágok, tömjén és misesegédek, mindezek nagyon különböznek az egyszerű és természetes szokásaitól. Képzeljétek csak egyszer, hogy egy néhány az ő tanítványaiból feltámadna a hallottakból és belépne a Szt. Pál templomába, melyet protestáns templomnak mondanak, de amely körülbelül olyan pápistai, amilyen csak lehet. Mondjuk, hogy oda bemennek ‒ Jakab és János ‒ a Zebedeusnak két fia. Jakab talán a szép dolgok előtt megállna és csodálkozva kérdené: „János, hová tévedtünk mi el?” És János azt felelné: „Képes kamarában vagyunk (Ez.8,12), egy bálványtemplomban. A mi Urunk Jézusunk nem jól érezné magát itt.” „Nos ‒ mondja Jakab ‒ ez a Pál temploma, hozd be őt!” Bizonyára, ha Pál bemenne és meglátná a sok képet és feldíszítéseket, ezt mondaná: „Itt más evangyéliomot látok, holott nincs más evangyéliom, de némelyek titeket megháborítanak és a Krisztus evangyéliomát el akarják fordítani.” Ez enyhe kifejezés.
Oda jutunk, hogy a római bálványimádást olyan templomokban látjuk felállítva, melyek nemzeti egyházaknak neveztetnek, és ezt nem olyanok teszik, akik külsőleg és őszintén rómaiaknak hívatnak, hanem olyanok, akik szívükben tényleg azok és mégis a protestáns nevet viselik. Az Úr Jézus egy egyszerű galileai munkás volt, és a kabát, melyet hordott, hasonló volt a mostani közönséges durva munkásköpenyhez, „varrás nélkül való, felitől fogva mindenestől szőtt.” Nem volt ő benne semmi fény és affektálás és mindenben, amit ő elrendelt, nem lehet találni egyetlenegy fényes ceremóniát sem. Követői vízben lettek megkeresztelve, de hol rendelt ő sót és olajat meg nyálat? Hol parancsolta meg nékik, hogy keresztet vessenek magukra, vagy, hogy keresztszülők legyenek?
Követői összegyülekeztek istentiszteletre és énekeket énekeltek az ő dicséretére, de hol voltak a „tömjénezők” és „feszülethordozók?” Hol voltak a feszület állomásai? Hol találjuk mindezen dolgokat a Szentírásban? Ezek a későbbi, sötétebb napok találmányai, de Jézus nem tudott róluk semmit. Ugyanolyan keveset tudtak az apostolok és azok, akik utánuk következtek az ilyen haszontalan dolgokról. Minden csak csupán Istennek az emberekhez való szeretetének szerény hirdetése volt és hogy hogyan kell az embereknek egymást és Jézust, mint Megváltójukat szeretni. A mi Urunk e szerény vacsorát, egy szerény, egyszerű, tisztességes Megváltó emlékezetére rendelte, ki nem tudott semmit csillogó játékokról vagy a papságról, hanem csupán csak ember volt emberek között.
De továbbá, az úrvacsorának igen gyakran kellett megtartatnia. „Ezt cselekedjétek valamennyiszer isszátok az én emlékezetemre!” Ő nem állított fel szabályt, hogy mikor szegjük meg kenyeret, de biztosan az volt a szokás, hogy a hétnek első napján tegyék, s gondolom még gyakrabban, mert úgy tetszik nekem, hogy házról- házra szegték a kenyeret. Ez nem volt ceremónia, mely egy prédikátort vagy papot igényelt volna. Mikor hívők együtt voltak, akkor kenyeret szegtek Krisztus emlékére
‒ kettő vagy három közülük ‒ és így megemlékeztek ő róla. Nagyon szép, utazás közben saját szobátokban Krisztusról megemlékezni, ha két vagy három testvér összejön. Más tennivalótok nincs, mint a kenyeret megszegni és bort inni az ő emlékezetére. Én nem tudok semmi kedvesebbet és semmi tanulmányosabbat, mint az isteni rendeletet, mely mindig mélyebb benyomást gyakorol, és gyakrabban részt vesztek abban. Kellene, hogy gyakrabban legyen, barátaink nagyon rosszul tették, hogy olyan ritkán ünnepeltek, de most javulnak. Annak sokszori ismétlése arra szolgál, hogy megmutassa, mennyire szükséges nékünk, hogy kedves Urunkra legyünk emlékeztetve, mert hajlandók vagyunk őt elfelejteni.
Mindig meg kellene róla emlékezni és azért kell, hogy egy cselekmény, mely emlékét fenntartja, gyakran ismételtessék. Mivel tanítványait felszólította, hogy ezt gyakran tegyék, benne van az a tanulság, hogy szüntelen, lelkünk legbelsejében gondoljunk ő reá. Hogy ezt emlékjegyül adta és semmi másnak, és minden tanítványának adta, s minden követőjének meghagyta, hogy ezt tegye emlékére mindaddig, míg ő visszatér. Ebből azt látjuk, hogy mindnyájunknak kell ő reá gondolni s hogy segítségre van szükségünk ennek végrehajtására. Mindnyájan feledékenyek vagyunk: a legjobb keresztyénnek, ki a kegyelemben legfeljebb áll, még szüksége van ezen emlékvacsorára, mert könnyen felejt. Hanyatló keresztyéneknek még nagyobb szükségük van reá, hogy gyenge emlékező tehetségük felfrissüljön. Bűnösöknek pedig jó lesz jelen lenni és végig nézni, mert meglehet, hogy az Úr halálának jelei eszükbe juttatják bűneiket és odavezetik Megváltójukhoz.
De közeledjünk valamivel jobban az asztalhoz. Szeretném, ha azon elmélkednétek, mikor Urunk azt parancsolja, hogy róla megemlékezzünk, akkor egyszersmind olyan rendeletet ad, amely halálát szemünk elé tárja. Ez pedig, habár mindennapinak látszik, mégis igen fontos pont a kenyér az ő teste, a bor az ő vére. Kenyér és bor jelképezi e kettőt. De ezek el vannak választva: a kenyér nincs, a borban és a bor nincs a kenyérben. Ez a kettő, egymástól elválasztott edényekben egy testet ábrázolnak, melytől a vér el van választva, és így ez a kettő a halálnak jele. Jól van tehát... Ha azt mondja az Úr: „Ezt tegyétek az én emlékezetemre!”, akkor a halálának a jelét adja nékünk, melyből azt tanuljuk, hogy az Úr Jézus emlékének a főpontja az ő halála. Ő maga úgy tekintette halálát, mint kellő közepét, mint szívét lelkét annak, a mit emlékezetünkbe akart vésni. Ezért nagyon tévednek azok, akik azt mondják, hogy az ő példája minden, vagy az ő tana minden, mert ha ő reá gondolunk, akkor az első amire kell gondolunk: „Ő megváltott minket vérével.” „Megváltó” az a név, melyhez ami emlékezetünk kell, hogy ragaszkodjék. Az ő vére, az ő megváltása, az ő kibékülése, helyettesítő áldozata kell, hogy mindig előtérbe állíttassanak. „Mi prédikáljuk Krisztust a megfeszíttetett, és ti hisztek Krisztusban a megfeszítettben. Eredményünknek oka ezen imaházban Isten áldásával az, hogy mindig Krisztust, mint a kibékülés áldozatának, a bűnös helyettesének hirdettük, s bárki hirdesse ezt bátran, tisztán és alaposan és mutassa be, mint az evangéliomi tan koronáját, az meg fogja látni, hogy Isten megáldja az ő szavát. És ti, ha vigasztalást, örömet és békét akartok, akkor öleljétek át a keresztfát! Nézzétek folyton az elfogadott áldozatot Soh’se távozzatok el az Úr Jézustól, s ha gondoltok reá, akkor a főgondolat, mely foglalkoztasson titeket, legyen az ő szenvedése és halála.
Figyeljetek meg még egyet! Ez az ünnep emlékeztet minket a kegyelemszövetségre. Ami Urunk Jézus Krisztusunk mondá, midőn megparancsolá, hogy ő róla megemlékezzünk, a pohárról: „E pohár amaz Új-testamentum az én vérem által.” Közelebb éritek a szó értelmét, ha testamentom helyett „szövetséget” olvastok, „az újszövetség az én vérem által.” Tehát mit? Ha Jézusra gondolok, felemelem a poharat, mely a szövetségnek jele. Oh, szerelmeseim! Nem ismerhetitek meg Krisztust tökéletesen, ha nem ismeritek a kettős szövetségnek tanát és Jézust össze nem kötitek a kegyelemszövetséggel. Ezen szövetséget kell ismernetek, mely „minden dolgokban rendezett és biztos.” A pohárról jusson eszetekbe, midőn Krisztusra emlékeztet. Ez legjobban megláttatik, ha a szövetséghez való viszonyban szemléljük. Ismeritek mindnyájan ezen szövetséget? Tudjátok, hogy szövetség köttetett Ádámmal, melybe mindnyájan belefoglaltattunk, de ezen szövetség tönkretétetett. Ádám megszegte, és mi mind elveszítettük az áldást, melyet az ő engedelmessége nékünk kieszközölt volna. Egy más szövetség köttetett a második Ádámmal, Krisztus Jézussal, és mert ő megtartotta a szövetséget, örökre ő benne állanak mind, akik e szövetségben vannak. „Miképpen Ádámban mindnyájan meghalnak, azonképpen a Krisztusban mindnyájan megelevenítettnek” mind, akik Krisztusban vannak. Az egyik szövetség veszedelmet hozott mind azokra, akik benne voltak, a másik szövetség megmenti azokat mind, akik benne vannak. Midőn a poharat vesszük, örömmel elismerjük és elfogadjuk részünket a szövetségben, mely Krisztussal köttetett és amely az ő tökéletes engedelmességének biztos alapján nyugszik. Lássátok az örökös szövetség vérét! Bár gondolnátok ma este az Úr Jézusra, mint szövetségiek fejedelmére és kezesetekre! Bár énekelne a ti lelketek: „Van Istennél nékem szövetségem, mely örök és jól elrendezett. Ez nékem minden üdvöm és minden kívánságom.” Látjátok, hogy az oktatásoknak óceánja rejlik minden egyes ilyen jelképben. Ne veszítsetek el belőle semmit!
De van még eggyel több. Ez az. Eme rendelet arra tanít titeket, hogy a legjobb mód Krisztusról megemlékezni az, hogy őt befogadjátok. Oh, mi kedves ez az igazság, gondoljatok reá, ha az ő asztalához leültök! Nem kérettek, hogy kenyeret hozzatok magatokkal. Az itt van. Nem kérettek, hogy egy poharat hozzatok magatokkal. Már itt van. Mi a teendőtök? Semmi egyéb, mint enni és inni. Ti legyetek az elfogadók és semmi más. Jól van, ha a ti Uratokra Mesteretekre akartok gondolni, nem kell azt mondanotok: „Kell valamit tennem Ő érette!” Nem, nem, hadd tegyen ő valamit ti érettetek!” „Vegyétek az üdvösségnek poharát és hívjátok az Úrnak nevét!
A legjobb jutalom olyannak, mint én
Ki nyomorult vagyok beteg és szegény, Jósága alapján arra kérni Őt:
Tárja irgalommal karjait felém.
Uram, nem tudlak úgy szeretni, mint akarnálak szeretni, de szeretetedet elfogadhatom. Hadd jöjjön a te szereteted most az én szívembe, Uram! Nem tudok neked úgy szolgálni, amint én azt szeretném, de én imádlak tégedet, mert te nékem szolgám leszel és megmosod lábaimat, a miként tetted tanítványaiddal. Uram, én nem tudok neked izzó parazsakat húzni az én hideg szívemből, de itt van az én szívem, jöjj és dobjad a te saját isteni szeretetednek tüzes szenét belé!
Oh, testvéreim, gyertek és vegyetek! Gyertek, és azt gondolom, ez nagyon kedves intelem azokra nézve erezik, mintha semmijök sem volna, amivel jöhetnének. Ne jöjjetek, mint éhségetekkel és szomjatokkal! Ha valakit meghívnak egy vendégségre, annak nem kell gondoskodnia kenyérről. Hiszen te királyi ebédre vagy meghívva és arra nem kell hoznod kenyeret. Ő, ki téged meghív asztalához, mindennel el fog látni, amire szükséged van: és ha meg akarsz emlékezni róla, akkor a jónak élvezése, melyet neked kínál a legjobb mód. Így megmutattam néktek, mennyire alkalmas ez a cselekmény, hogy emlékezetünknek segítségére legyen.
Végre tehát, összejövetelünknek célja, t. i. Krisztus emlékezete, már magában igen kívánatos. Hadd mutassam meg néktek, hogy mit értek én ez alatt. Van valaki, az így kiált fel: „Én megfelejtkeztem Megváltómról. Valamikor szerettem őt. Remélem, hogy szeretetem még nem tűnt el egészen, de nagyon egykedvűnek és hidegnek képzelem magamat. Oh, elfelejtettem az én Uramat!” Hova kell neked menni hogy ezen szeretetet felfrissítsed és felélesszed? Nem oda kell-e neked menni, ahol segítségedre vannak, Ő róla megemlékezni? Ő azt mondja: „Ezt tegyétek az én emlékezetemre!” Te azt mondod, hogy elfelejtetted Uradat. Jöjj és emlékezzél meg róla megint! Ne maradj el, hanem jöjj annál nagyobb buzgósággal. Emlékezzél meg róla úgy, mint mikor bűnnel terhelve, és félelemmel, csupán az Urra vetetted magadat és békét találtál! Jöjj és nyugodjál meg ismét ő benne. Kedves testvérem, te, ki attól félsz, hogy első vallomásod tévedés volt, jöjj és kezdjed újra itt az asztal mellett. Elérkeztünk a nyár közepéig és a növények kihajtják nyári hajtásaikat. Ti tudjátok, hogy szeretném, ha ti rajtatok is nőnének új hajtások. Mi? Ti azt mondjátok, hogy már régen volt, mikor a nevekedésre gondoltatok? Most az ideje, hogy megint reá gondoljatok. Ha a tavaszi hajtások megvénültnek látszanak, akkor érkezett el a nyári hajtásnak az ideje. Kezdjétek meg Krisztussal újra! Térjetek meg és ismeteljétek meg első cselekedeteiteket! „Ezt tegyétek az én emlékezetemre!” Nem éppen tinéktek való-e ez, kik félnek, hogy egy ideig megfelejtkeztek róla! „Oh, de én olyan gyengének érzem magamat.” Igen, de ha egy kis gyermek nagyon gyenge, akkor valamit még mindig tehet: gondolhat anyjára. Az emlékezet gyakran az által ébresztetik fel, ha valamire szükségünk van. Jó az, ha gyengeségünknek érzete arra emlékeztet minket, hogy hol rejlik a mi nagy erőnk. Emlékezzetek meg tehát az Úrról ki erősségetek és éneketek, mert ő lett a ti üdvösségetek is. No tehát, ti szegények, kicsinyek, gyengék, hol vagytok ma este? Milyen szívesen segítenélek titeket, de melyik jobb segítséget kívánhatnátok, mint azt, melyet az Úr néktek ajánl ezekben a drága emlékjegyekben! Tudom, hogy némelyek közületek nemrégen kegyetlen bánásmódban részesültek. Az erősek kemény dolgokat mondtak néktek. Az Úr vigasztaló cselekményre hív meg titeket, mely segítségetekre lesz, a kevélyeknek rossz bánásmódját elfelejteni. Szegény, félénk, reszkető, félig hívő és félig kételkedő és mégis tényleg az Úré, jöjj az asztalhoz, jöjj és emlékezzél meg szeretetteljes Megváltódról! Önmagadra gondolni fájdalmas, de édes lesz Ő reá gondolni!
Te azt mondod: „Oh, én nem felejtkezhetem meg róla!” Örülök rajta, ha nem tudod elfelejteni. Hanem jöjj ide és emlékezzél meg ma este róla és mondjad:
Az én szegénységemben
S gyarló életemben Nem adhatok sokat; De míg e földön élek,
Míg bennem van a lélek, El nem felejtem kínodat.
Még valamit akarok mondani és majdnem szégyellem magamat megmondani. Egy néhány ember, aki keresztyénnek nevezi magát, azt állítja, hogy nem jöhet az Úr asztalához, mert vannak bizonyos egyének, kiknek véleményük szerint, nem lenne megengedhető, hogy jöjjenek. Legyen-e az Úrnak asztala itélőszék, melynél megvizsgáljuk a gyülekezet ítéletét? „Én nem vétetem fel magamat – mondá nekem valaki –egy gyülekezetbe sem, mert nem találok egy tökéleteset sem”. Én pedig azt mondottam néki: ha addig nem véteti fel magát egy gyülekezetbe sem, míg tökéleteset nem talál, akkor várnia kell, míg a mennybe érkezik, és azonkívül, kedves barátom, ha valaha egy tökéleteset talál, akkor ez önt nem veszi fel, mert tudom biztosan azzal, ha ezt tenné, megszűnne tökéletes lenni. Egy beteges juh ment volna be akkor az akolba. Ezért hiábavaló, tökéletességet keresni. „De itt van valaki az úrvacsora vendégei között, aki nagyon ellenkezően cselekedett vallomásával”. Ez nagyon bizonyos és lehetséges, hogy a te kabátodat hordja és a te szemeiddel néz. Ha tudomásodra jön valamely nyilvános bűnnek esete, akkor tudasd a gyülekezet véneivel és ezek barátságosan, de határozottan fognak intézkedni. Egy ilyen nagy gyülekezetben, mint ez, lehet a rossz életnek több esete is, melyekről a nyáj felvigyázóinak nincsen tudomásuk, de mi kérjük mindannyinak a közreműködését, az egész testület tisztaságának fenntartására és reméljük is, hogy ezzel bírunk.
De hát, tényleg, mi közötök másnak a hibájához, ha Krisztusról megemlékeztek? Bizonyára, ez a kemény itéletekhez legalkalmatlanabb idő, sőt bármiféle ítéletekhez. Én ismerek olyan testvért, kivel némely pontokban nem tudnék egyetérteni, de a Jézus Krisztus emlékében egyet értünk.
Minden dologban nem tudnék vele működni, de ha ő az Úr Jézusról akar megemlékezni, akkor bizonyára ebben egyesülök vele. Néki jól fog esni és nekem jól fog esni Jézusra gondolni. Ez a drága név nekem olyan gyönyörű, hogy a halandók közül a legszegényebbnek, legcsekélyebbnek és legtökéletesebbnek a társaságában akarok ő róla megemlékezni.
Sohasem vagyok boldogabb, mintha ti közöttetek vagyok, kedves testvéreim, s mi mind az asztal körül ülünk, mert minden eszembe jut, amit az Úr tett ti értetek és én érettem. Nem érdemes magányosan bemenni a mennyországba. Egy kis elveszett gyermek egy előkelő háznak a küszöbén ül és sir, mert olyan egyedül van: ez legyen a mi helyzetünk a mennyekben? Ne vigyünk magunkkal oda barátokat? Ki szeretne magányos lenni az új Jeruzsálemben? De oh, veletek mindnyájan az Úr asztalához jönni és Isten gyermekeinek az arcába nézni és hinni azt, hogy Jézus Krisztus minden egyesben benne van! Szegény sereg az, telve hibákkal, gyengeségekkel, éppen mint a prédikátorok is. Hanem az Úr szerette őket és megváltotta az ő vérével. Krisztus drága minékünk, mert ő nemcsak engemet váltott meg, hanem szentjeinek tízezreit mindenfele, mert vannak övéiből egynéhányan minden gyülekezetben, még azokban is, melyekben a legtöbb tévedés van. Ő mindenek közül megvásárolta megváltottait drága vérével.
Titeket látva, eszembe jut Krisztus és jobban el tudom képzelni magamnak, a ti és az én Krisztusomat, de nem csak a mi Krisztusunk, hanem a véren megváltott millióknak Krisztusra. Vagy talán én tolakodjam fel bírónak és azt mondjam: „Nem, én nem akarok Uramról megemlékezni, mert testvéreim közül valamelyik nem illően viselkedik?” Mit szólnál, ha gyermeked ezt mondaná: „Apám, én születésnapodra nem látogatlak meg, nem veszek részt a család többi tagjaivá, a szokott ünnepélyen”. Miért nem? „Mert fivérem nem úgy viselkedik, amint kellene, s addig, míg ő meg nem változik, nem fogom születésnapodat megünnepelni”. Apád azt mondaná: „Kedves fiam, és ez elegendő arra, hogy én rólam meg ne emlékezzél? Engemet csak nem lehet megdorgálni a miatt, amit fivéred cselekszik. Jöjj az ünnepélyre és gondolj én reám!” Ezt én mondom ti néktek, ha valami személyes haragotok vagy harcotok van, ne nyomjátok azt el, hanem vessétek el!
Addig ne közeledjetek az Úr asztalához, míg attól meg nem szabadultatok, mert addig nincs jogotok jönni, de legyen rögtön vége, minden csúnya érzelemtől szabaduljatok és ne ellenszenveskedjetek senkivel a világon. Szeressetek mindenkit, aki Krisztusban hisz, Krisztusért, és úgy jöjjetek ezen asztalhoz s meglátjátok, hogy ez használ nektek, s jobban lehet a Mesterre gondolni, ha azokkal egyesülünk, akik ő róla megemlékeznek. Azt hiszem, annyit mondhatok, hogy valószínűleg magadnál rosszabbat nem fogsz látni az asztalnál. Tehát jöjj csak és a büszkeség ne tartóztasson vissza. Istennek véghetetlen kegyelme áldja meg az úrvacsorát az Úr népének.
És azok, kik azért nem jöhetnek róla megemlékezni, mert nem ismerik őt, menjenek ma haza és keressék őt, ki fog nekik nyilatkozni. Ha kívánjátok Krisztust, akkor Krisztus kíván titeket. Ha egy szikra szeretet van bennetek ő iránta, akkor ő benne tüzes kemencével teli szeretet van ti hozzátok, és ha ő hozzá akartok jönni és benne bízni, hogy titeket megszabaditson, akkor jöjjetek és szívesen látunk. Az Úr áldjon meg titeket az ő nevéért. Ámen.