Szeretett barátaim, ezek a mi Urunknak legemlékezetesebb megjelenései az Ő tanítványai között, minekutána Ő halálból feltámadott. Ezen megjelenések mindegyikének megvan a maga sajátsága. Most ezen alkalommal nem mutathatom fel azon különböző színezeteket, melyek feltámadott Urunk többszöri megjelenéseit jelölték. Az épen előttünk levőt mondhatjuk a legteljesebb és legmeggondoltabbnak minden megjelenések között, ez gazdagabb mint bármelyik is „csalhatatlan bizonyítékokban.” Gondoljátok meg csak, hogy épen azon a napon történt, melyen Urunk a halálból feltámadott és hogy ez egy hosszú és megjelenésekkel teljes napnak a záradékát képezte. Ez a párbeszédek sorozatának összefoglalása volt, mely párbeszédek mindegyike Urunk feltámadásának bizonyítékául történt. Ott volt az üres sír és az abban hátrahagyott lepedők, a hely, hol az Úr feküdt, szabados volt mindenek részére, kik azt megtekinteni akarták, mert ama nagy kő, mely megpecsételve és őrizve volt el lett hengerítve a koporsó szájáról. Már az magában véve is egy igen nyomatékos bizonyság volt. Ezentúl még ott voltak a szent asszonyok és angyali megjelenést láttak, a kik nékik azt mondották, hogy Ő él. Magdaléna pedig egy különös párbeszédről beszélhetett örömmel, melyet ő a feltámadott Úrral folytatott, Péter és János ott voltak az üres sírnál és magok utánanéztek jól a dolognak. Azon tudatás híreszteltetett, hogy feltámadott az Úr bizonnyal és megláttatott Simontól.” (Lk.24,34) Ez különös volt, hogy Ő Simonnak megjelent, mert a tanítványok tudták az Ő fájdalmát, a midőn Simon Urát megtagadta és ez a Simonnak való megjelenés, nékik különösen jellemzőnek látszott lenni, ez előttük valóban nagyon hasonlított a mi Urunk szokott eljárásaihoz.
Ezen (szerintük) zavaros hírek arra indították Őket, hogy össze gyülekezzenek. A tizenegy tanítvány összejött, a mint én gondolom egy közös vacsorára, mert Márk evangyélista úgy adja elő, hogy az Úr megjelenté magát, mikor ők tizenegyen együtt ülnének. (Mk.16,14.) Már nagyon késő lehetett, de nem könnyen váltak el egymástól, tehát egész éjfélig együtt maradtak. Midőn az asztalnál ülnek, bejön két testvér hozzájuk, a kik naplementekor Emmausból visszasiettek. Ezek hogy megérkeztek, azonnal elkezdték beszélni, hogyan adta magát egy idegennek látszó ember melléjük, midőn ők Jeruzsálemből hazafelé mentek, a ki velük úgy beszélgetett, hogy az ő szívök gerjedezett és végül, midőn útjokat befejezték megismertette magát velük a kenyér megszegésénél. Ők azt állították, hogy az az Úr volt, a ki nékik úgy megjelent és habár az éjszakát Emmausban szándékoztak is tölteni, mégis visszasiettek, hogy ezen csodálatos hírt a tizenegy tanítványnak megvigyék. Így szaporodtak a bizonyítékok nagy gyorsasággal. Mindig világosabbá lett, hogy az Úr Jézus valóban feltámadt a halálból. De a kételkedők még nem voltak meggyőződve, mert Márk evangyélista azt mondja: „Azután pedig idegen ábrázatban megjelenék kettőnek ő közülük, mikor útra indulván mezőre mennének. Azok is elmenének és tudtokra adák a többinek, kik azoknak is nem hívének.” (Mk.16,12-13)
Minden egy pontra vonatkozott: a közöttük levő hitetlenek sarokba lettek szorítva. Vagy kételkedniük kellett a Magdaléna és a többi szent asszonyok igazságos nyilatkozataik felett, a Simon tudatását is kérdésesnek kellett hogy gondolják. A most újonnan megérkezett és hírt hozó két testvért is el kellett bizonyítékaikkal egyben utasítaniok és az elbeszéléseket valami csábításnak gondolni, vagy pedig hinniek kellett, hogy Jézus él, habár látták is őt a keresztfán meghalni. Ezen pillanatban a legnagyobb bizonyíték lett szemeik elé állítva, mert megálla maga Jézus ő közöttük. Az ajtók be voltak zárva, de minden akadályok dacára az Úr gyülekezetükben jelen volt közöttök. Annak jelenlétében, kinek szeretetteljes mosolya szíveiket felmelegítette, fel kellett olvadni hitetlenségöknek és egészen eltűnni. Jézus kinyilvánította magát közöttök elevenségének és szeretetének teljes melegében és érthetővé tette nékik, hogy senki más, mint épen Ő van közöttük jelen és hogy azt az Írás is mondja nékik, hogy ennek így kell megtörténni. Ők rest szívűek voltak, mindazoknak elhívésére, melyeket a Próféták Ő róla mondottak, de az Úr oda hozta őket bizalmas társalgása által, hogy azok felöl mostan meggyőződtek. Óh, vajha hasonló módon eloszlatná nekünk is minden kétely és félelmeinket!
Testvérek, habár mi nem is voltunk azon összejövetelnél jelen, mindazáltal sok hasznot nyerhetünk abból, hogy ha azt részletenként megvizsgáljuk és szívünkből óhajtjuk, hogy a testben megjelent élet igét lélekben szemlélhessük és megtapogathassuk. Óh, vajha mindnyájan megtanulhatnánk a mit Jézus velünk tanítani akar és helyünket így elfoglalhatnánk lélekben a választottaknak gyülekezetében!
Urunknak ezen csodálatos megjelenésében az Ő Apostolai között három félét veszek észre, melyek méltók arra, hogy ezen órában a pontos megfigyelés tárgyává tegyük. Ezen esemény mutatja nekünk Urunk feltámadásának bizonyosságait, másodszor egy kevéssé felmutatja feltámadott Mesterük jellemvonásait; és harmadszor néhány tanúságos intelmeket ád saját feltámadásunk természetéről, hogy ha azt elérhetjük. Óh, vajha méltókká tétethetnénk az igazak feltámadásokra!
Legelőször is tekintsük meg Urunk feltámadásának bizonyosságát. Gyakran állítottuk már azt és most újból azt mondjuk, hogy a történelem terén egy tény sincs jobban bebizonyulva, mint a Jézus Krisztusnak halálból való feltámadása. A tényeknek azon sokasága, mely minden emberektől mint történetileg elfogadott tekintetik, tizedrészben sincs oly biztosan kinyilvánulva, mint épen ezen tény. Ezt nem tagadhatja senki, a ki csak hajlandó felebarátja bizonyságtételének csak a legcsekélyebb fontosságot is tulajdonítani, hogy Jézus, ki a kereszten meghalt és az Arimathiai József sírjába eltemettetett, a halálból határozottan feltámadott.
Figyeljétek meg csak, midőn ezen személyiség a házban megjelent annak első jele, hogy ez valóban az Úr Jézus az Ő beszédje volt. A tanítványok legelőször a hallás bizonyságát nyerték, Ő ugyanazon beszédet gyakorolta. Nem tüntette Ő fel magát azonnal midőn beszélt. Ő sohasem volt néma és egész természetes, hogy a nagy tanító és barát azonnal követőit üdvözölte, a kiktől olyan fájdalmas úton s módon lett elválasztva. Első hangjai azon felbátorító szavakat hívhatták vissza, melyekkel utolsó beszédjét bezárta. Ők megismerhették azon kedves hangzású szavakat.
Gondolom, hogy annak hangja és szabálya édes és mennyei melódiával gazdag volt. Tökéletes hang, csakis a tökéletes embernek adatott. Annak már puszta hangja füleiken át teljes meggyőződést sugároztathatott szíveikbe, örömhévvel, hogy ha a hitetlenségben megfagyva nem lettek volna. „Soha ember úgy nem szólott mint ez az ember.” Már csak beszédjéről felismerhették volna őt, úgy a hangok, mint szinte a beszéd formája, a Názáreti Jézus beszéd sajátsága volt.
Mit Urunk mondott egészen és teljesen az Ő szokott módja szerint mondotta azt. Az az Ő előbbi beszédjéből egy darab volt. Az utolsó hangok között, melyek még a tanítványok füleibe hangzottak, ott voltak eme szavak: „Békességet hagyok nektek, amaz én békességemet adom nektek, nem úgy adom én nektek mint a világ adja” és mostan határozottan ugyan annak kellett lenni, a melyekkel a vigasztaló üdvözletet, vagy köszöntést megkezdi: „békesség néktek.” Az Úr úgy nézett ki és úgy cselekedett, mint a kinek magának békessége van és másoknak is óhajt osztogatni. A hang, mely a békét kimondotta alkalmas volt arra, hogy azt létre is hozza. Ő békeszerző és béke adó volt és ezen jelek őket teljes meggyőződéshez hozhatlak, hogy Ő benne drága Elöljárójukat felismerjék.
Nem gondoljátok-e, hogy az is közelebb vitte őket a meggyőződéshez, mikor elkezdte őket dorgálni és pedig oly gyengéden, hogy senki más Ő kívüle azt nem tehette-volna úgy? Mily nyájas volt hangja midőn monda: „Miért háborodtatok meg és miért jönnek olyan gondolatok szívetekbe?” Urunk szemrehányásai vigaszteljesek voltak egy szokatlan alakban. Avagy ez alkalommal tett szemrehányásai nem emlékezetbe hozhatták-e a Galileai tengeren egy alkalommal tanítványaihoz intézett kérdését, midőn hozzájuk így szólott: „Mit féltek, óh, kicsiny hitűek? Avagy nem gondolhattak-e arra, mikor hozzájuk közeledett a víz felületén és ők gondolták valami kísértetnek lenni, így félelmükben kiáltoztak, Ő pedig e szavakkal szólt hozzájok: „Bátorságosok legyetek, én vagyok, ne féljetek!” Határozottan emlékezhettek volna ők mindezekre és bizonyosak lehettek volna a felöl, hogy ez az ő Uruk, hogy ha lelkök gyászba borulva nem lett volna. Urunk hibájokat soha el nem hallgatta, hanem rendre utasította őket. Soha tévedésöket el nem nézte, azon hamis elnéző hajlammal, mely a bűnt eltűri saját kényelméért, hanem hű igazi szeretettel felmutatta hibáikat, és mostan is, midőn őket hasonló módon megintette, látniok kellett, hogy Ő nem más mint az Ő Urok. Ah! Mily lassan hal ki a hitetlenség.
Midőn Jézus végül elkezdett velük beszélni Mózestől a Prófétáktól és a Zsoltárokból, az nagyon kedves volt előttük. Ekkor inthetett volna a tizenegy tanítvány egy másnak, vagy súghatta volna egyik a másiknak: „Az Úr ez!” Jézus, élete végső napjaiban folyton csak az írásokra hivatkozott, melyek Ő benne teljesültek és ezen összejövetelnél is ismételte előbbi tanait. Ez határozottan nem más, mint az, ki mindenkor Atyja akaratát hirdette és folyton csak a Szentlelket dicsőítette, ki által a szentírások az embereknek kiszolgáltattak. Így adott az Úr hangjával épen úgy, mint szövegével világos jeleket önmagáról, hogy Ő maga van jelen, a ki csak hirtelen a kis gyülekezetet meglátogatta.
Óhajtanám figyelmeteket arra irányítani, hogy ezen bizonyság annál jobb volt, mivel ők látszólag ugyanazon emberek maradtak, akik azelőtt voltak. „Megrémültek és elálmélkodtak, állítván, hogy valami lelket látnának, e szerint épen azt tették, a mit annak előtte sok idővel a galileai tengeren lettek, mikor a vízen hozzájuk közelgett. Az Úr halála és megjelenése közötti időben semmi változás nem történt velük, vagy rajtok. Még nem történt arra nézve semmi, hogy ők az ilyen gondolatból kimeneküljenek. A Szentlélek még nem adatott, azért mindazon nagy események, melyekről az utolsó vacsora alkalmával hallottak, úgyszinte a melyeket a Getsemáné kertben és a kereszt alatt szemléltek, nem gyakorolhattak teljes hatást reájok. Még mindig gyermekiesek és hitetlenek voltak. Tehát ugyanazon emberek, ugyanazon személyre tekintenek és rendes helyzetökben vannak, ez egy erős bizonyítéka az ő drága Urok megismerésének. Nem a lelkesedéstől ragadtattak el és nem rajongástól lettek a magasba emelve, még csak a Szentlélektől sem emeltettek valami rendkívüli helyzetbe, hanem még épen olyan rest szívűek és félelmesek, mint a milyenek mindenkor voltak. Hogy ha meggyőződtek arról, hogy az Úr Jézus feltámadt a halálból, úgy biztosak lehettek afelől, hogy annak úgy kell lenni. Hogy ha kimentek a feltámadást hirdetni és azért még életöket is készek voltak áldozni, bizonyosak lehettek abban, hogy bizonyságtételök igaz, mert ők nem olyan fajta emberek, kik magokat megcsalni hagyják. Napjainkban szoktak beszélni bizonyos csodákról, mintha azok a hitnek csudái volnának, de ezek a beszédek rendesen olyanoktól származnak, kiknek részrehajlatlanságok nagyon kétes, könnyen hivő emberektől, a kik rendesen azt látják, a mit látni óhajtanak. Ismerek több olyan hű embereket, a kik szándékosan nem akarnak másokat megcsalni, de mindazáltal némely dolgokban rendkívüli megbízhatatlanok, mivel lelkesültségöknél fogva folyton megcsalattatnak. Minden csoda-házaló (csodás eszményeket árusító) vevőt remélhetne ő bennök találni, mivel nagy ízlésük van a csodára méltó események iránt. Az ilyen emberek bizonyságtételüknek nincsen semmi értéke a tizenegy tanítvánnyal összehasonlítva, kik látszólag épen ellentétei voltak a könnyen hivő és felizgatható embereknek. Az apostolok a legkomolyabban megvizsgálták a tényeket és az igazságnak csak komoly meggyőződés után adtak helyet. Nem akarom a tanítványok hitetlenségét menteni, de azt állítom, hogy bizonyságtételeikre annyival is inkább nagy súlyt fektethetünk, mivel az komoly megpróbálásnak az eredménye volt. Ezen apostoloknak kellett leginkább a feltámadás bizonyságainak lenni és ez a mi biztonságunkat kétszeresen bizonyossá, azaz szilárddá teszi, ha látjuk, hogy milyen meggondolt léptekkel közelednek az ő következtetésükhöz. Ők olyan emberek voltak mint mi, csakhogy talán egy kissé kevésbé hajlandók arra. hogy magokat, megcsalni hagyják, nagyon megható, meggyőződhető bizonyságokat kívántak és ők magok lettek azokká. Azután bátran hirdették, hogy az ő megfeszíttetett Urok a halálból tényleg feltámadt.
Ennyire már a beszédből fülök hallása folytán bizonyságot nyertek, a mi nem valami gyönge és inogó bizonyság, de most a szemmel látott bizonyságot is meg kellett nyerniük, amennyiben a Megváltó mondja néki: „Lássátok meg az én kezeimet és lábaimat, mert én vagyok”. És mikor ezeket mondotta volna, megmutatá nékik kezeit és lábait”. János mondja, hogy az Ő „oldalát” is, a mit ő különösen megfigyeli, mivel látta midőn oldalát dárdával megöklelték és abból azonnal víz és vér folyt. Látniok kellett a szent testet, mely a halált szenvedte és azonosítaniok. A szegek helyei láthatók voltak, épen úgy a kezein, melyek előttük kitárva voltak, mint a lábain, melyeket leereszkedő Urok vizsgáló tekintetüknek egészen átengedett. Oldalában ott volt a dárda szúrásnak a helye és ezt az Úr Jézus egész kegyteljesen felmutatta nékiek, mint később Tamásnak még teljesebben, amidőn mondotta: „Hozd ide a te kezedet és bocsásd az én oldalamba”. Ezek voltak az Úr Jézusnak ismertető jelei, mely által az Ő azonossága hitelessé tétetett. Azonkívül még az Ő egész alakja előttük volt a tanítványoknak, az ő egész emberi termete, melyről őt megismerhették. Testének megdicsőülése, mely bizonyos értelemben határozottan meg volt mindazáltal annyira el volt takarva, hogy az előbbenivel való hasonlatosságot megtartotta. Észrevehették ugyan a tanítványok, hogy az Úr a fájdalmaknak, gyengeségeknek és a mi halandóságunknak többé nincs alája vettetve, máskülönben sebei nem gyógyultak volna meg olyan hamar, de mindazáltal maradtak meg bizonyos ismertető jelek, melyekről megismerték határozottan, hogy Ő Jézus és nem más valaki. Ő úgy nézett ki, mint egy bárány, mely megöletett: az Ember fiának jeleit hordozta kezein, lábain és oldalán. A tanítványok vizsgálódása az Úron nem valami futólagos megpillantás volt, hanem egy komoly és alapos megpróbálás, mert János így írja az ő 1-ső levelében: „Kit a mi szemeinkkel láttunk, kire néztünk és kit a mi kezeink tapasztaltak az életnek beszédéről” (1Jn.1,1) Ez egy hosszabb megtekintésre mutat és egy olyanra szólította fel az Úr a tanítványokat. Így nem tévedhettek, hogy ha a sebhelyeknek megtekintése is meg lett nékik engedve, melyek az Ő azonosságát igazolták. Ugyanazon test volt az és megismerték őt teljesen mint Urokat, habár kétség nélkül nagy változás is történt rajta mióta a keresztfáról levétetett.
Továbbá, hogy egész bizonyosak legyenek, felszólította az Úr őket, hogy a megilletés vagy érintés bizonyságát is szerezzék meg magoknak. „Felszólította őket egy alapos megvizsgálásra, a melytől azt hiszem, közülök sokan visszarettentek. Mondotta: „Tapogassatok meg engemet és lássátok; mert a léleknek nincsen húsa és csontja, a mint látjátok, hogy nékem vagyon.” A Megváltónak meg volt arra nézve az alapos oka, hogy így szólott: „A léleknek nincsen húsa és csontja, amint látjátok, hogy nékem vagyon.” A Megváltó nemcsak egy látszólagos testet vett fel az Ő testében épen úgy megvolt a hús és csont mint annak előtte. Ő nemcsak az alakot vette fel, miképpen azt az Angyalok teszik, midőn az embereknek megjelennek. Nem, az Ő teste valóságos volt, melyet meg lehetett fogni. „Tapogassatok meg engemet, mert én vagyok.” Akarta, hogy megnézzék és meggyőződjenek róla, hogy Ő néki teste és csontja van, a mi a léleknek nincsen.
Krisztus testében feltalálhatók voltak az emberi testnek valóságos alkatrészei, a mely testben a tizenegy tanítvány között állott. Jézus monda: „Tapogassatok meg engemet és lássátok.”
Ezzel az Úr az Apostoloknak nemcsak azonosságát, hanem az Ő lényeges testi létét is bebizonyította. Akarta, hogy lássák és meggyőződjenek róla, miszerint Ő ember, kinek húsa és csontja van, nem pedig légszerű és lényegtelen szellem. Ennek bizonyos értelemben a feltámadás tanát kellett kinyilvánítani, a mely nagyon is világos. Néhány évvel ezelőtt Istennek egy olyan szolgája temetésén vettem részt, a kit én sokra becsültem. A kápolnában egy bizonyos nagy hírben álló hittudor tartott beszédet, melyben ő elköltözött barátjának állapotát rajzolta. Ő mondotta, hogy az nincsen a koporsóban, tényleg ott ő belőle semmi sincs. Ezt hallani nékem nagyon fájt, mert, hogy ha az úgy lett volna, úgy tudatlanul gyászoltam volna én egy olyan holt test felett, mely semmi viszonyban nem volna az én elköltözött barátommal. A prédikátor tovább ment és kezdte rajzolni, hogy milyen módon ment fel mennybe az elköltözött férfiú a halál pillanatában, amennyiben lelke egy olyan testet öltözött fel, melyben a levegőn áthatolt. Hittem én azt, hogy barátom a mennyben van, de azt nem, hogy ottan ő testben van. Azt tudtam, hogy barátomnak teste a koporsóban van és hittem, hogy ő a sírba tétetett és reménylettem, hogy majd az Úr ismét eljövetelekor a sírból újra fel fog támadni. Azt nem tudtam hinni, hogy barátom egy valóságos testet nyert és abban létezik egy második, bőrrel borított testben öltözködött, de még most sem hiszem azt, habár azt szónok bebizonyítani igyekezett volna. Én hiszem a halottaknak feltámadását. De ugyanazon testnek feltámadását várom, a mely eltemettetett. Igaz, hogy miként a mag virággá fejlődik, úgy az eltemetett test is csak a csira, melyből a lelki lest fejlődni fog, mindazáltal az nem egy második test fog lenni, hanem a mi az azonosságot illeti, ugyanazon test. Nem akarok harcba vagy vitába bocsátkozni a test parányaira nézve és tagadni sem akarom, hogy testünknek részei a növényéhez hasonló átváltozásoknak lesznek kitéve és egy jótányira sem ragaszkodom a test parányainak azonosságához, de, hogy ha legkisebb részecske sem lesz ezen anyagból, mindazáltal az azonosság megmaradhat és meg is kell maradnia, hogy ha bibliám szavai szerint történik. Az én testem ma is ugyanaz, a melyben ezelőtt 20 évvel voltam, mégis különböznek ma minden részecskéi amattól. Éppen úgy azon test, mely a sírba tétetik és az a mely onnan feltámasztatik, nem két, hanem egy és ugyanazon test. A szentek Urok eljövetelekor nem testöktől megfosztatott szellemekké lesznek, de nem is hirtelen teremtett más testet nyernek, hanem az ő egész emberiségök ismét helyre állíttatik és vég nélküli üdvösséget élvez. Jól mondotta az öreg pátriárka: „Ebben a testben meglátom az Istent.” (Jób.19,25) Aki az Úr Jézust feltámasztotta, minket is feltámaszt az Úr Jézussal. Nem láthatom, hogy miben különbözne az Úr Jézusnak tana a Plató vagy más bölcsek tanaiból, hogy ha az nem olyan tan, mely ugyanezen testre vonatkozik.
A lélek halhatatlansága mint igazság el volt fogadva és ismerve, már mielőtt a keresztyéni hit prédikáltatott volna, mert homályosan a természetnél is észrevehető, de a testnek feltámadása egy megjelenés, mely a keresztyénségnek sajátságos tana, mely felett a világ bölcsei természetesen nevetnek és gúnyolódnak, a melyet azonban a keresztyén férfiaknak nem kellene félre tenni. A testnek, mely eltemettetik, ismét fel kell támadni. Igaz, hogy elvettetik természeti test és egy lelki test fog feltámadni, de az egy valóságos test fog lenni és ugyanaz, a mely eltemettetett, fog feltámadni. Igaz, hogy erőtlenségben vettetik el, feltámad pedig hatalommal, de ugyanazon test fog feltámadni. Igaz, hogy: elvettetik erőtelen test, feltámasztatik hatalmas, elvettetik rothadandó test, feltámasztatik rothadatlan, de mindenesetre ugyanazon test, habár dicsően átváltozott is.
Úgyszinte anyagi szerekből áll, mert hiszen Megváltónk teste is anyagi szerekből állt, mivel monda: „Tapogassatok meg engemet és lássatok; mert a léleknek nincsen húsa és csontja, a mint látjátok hogy nékem vagyon.” És hogy még jobban is megerősíthesse tanítványainak hitöket és bebizonyíthassa előttük, hogy Uroknak valóságos teste van, nem pedig csak annak valami üres formája, ismét egy másik bizonyítékot adott nékik azzal, hogy egészséges értelmükre hivatkozott. Monda: „Vagyon-e itt valami ennetek való? Ők pedig adának néki egy darab sült halat és valami lépes mézet, melyeket elvőn és előttük evék.” Ez egy rendkívüli bizonyítéka volt az a kétségtelen feltámadásának. Tényleg valóban ott állott közöttük azon férfiú ki a keresztfán meghalt és eltemettetett.
Tartsuk szem előtt ezt és örvendezzünk. Urunknak ezen feltámadása teljesen bizonyos dolog, mert ha ezt félre teszitek, úgy az evangyéliumot egészen és teljesen elvetettétek. „Hogy ha Ő fel nem támadott a halálból, hiába való kétség nélkül a mi prédikálásunk, hiába való a ti hitetek is; még a ti bűneitekben vagytok.” (1Kor.15,14-17) A megigazulás a Krisztus halálból való feltámadásával nyeri megpecsételtetését, hogy Ő a haláltól megszabadult és egy dicső életre feltámadott. Ezek Istentől adatott jelek, a nagy helyettesítő munka elfogadására nézve és mindazoknak megigazulásokra, kikért a megbékéltetést elvégezte.
Megjegyzendő, hogy ez a mi nagy és örvendetes reményünk mindazok felöl, a kik elaludtak. Hiszen ha Krisztus fel nem támadott, úgy örökre eltemettétek azokat. Azok eltűntek szemeitek elöl és soha társaságotokban nem lehetnek, hogy ha Krisztus a halálból fel nem támadott, mert az apostol azoknak feltámadásokat, a kik a Krisztusban elaludtak, és a kik ő benne élnek, a Krisztus feltámadásán mint sarokon mozgatja és forgatja mindenkor. Nem tartom szükségesnek azokat vigasztalni, kik olyanok felett gyászolnak, a kik Krisztusban elaludtak, nem, azokat az elköltözöttek lelki állapota tekintetében nem kell vigasztaln, mert tudjuk, hogy azok örökké az Úrnál vannak, azért további vigaszra nincsen ott szükség. Az egyetlen ügy, melyben vigaszra van szükség, ez a szegény test, melyet mi egykor annyira szerettünk és mostan a hideg földnek kell adnunk. A feltámadás úgy fog közbelépni, mint egy végső eltörlése mindannak, a mit a halál cselekedett.
Visszajönnek az ellenségnek földéből. Az írás mondja: „Megelevenednek a te halottaid az én testemmel egybe feltámadnak”. (Ézs.26,19) Hogyha a Krisztus feltámadását kétségbe vonjuk, úgy egész hitünk kérdésessé és kétségessé válik, és ha azok, a kik a Krisztusban elaludtak, elvesztek, mi is épen csak ott vagyunk, a hol a népek voltak, míg Krisztus ezen isteni igazságot napfényre nem hozta. De mivel mi az Úr Jézus feltámadásában bizonyosak vagyunk, így kiálthatunk fel az apostollal: „Halál, hol vagyon a te diadalmad? Koporsó, hol vagyon a te fullánkod?”
Akartok-é követni, hogy ha másodszor egész röviden felmutatom előttetek a mi
Urunk jellemvonásait, minekutána a halálból feltámadott.
Micsoda ő most, minekutána a halált ott hagyta és vele együtt mindazt, a mi ahhoz tartozott? Micsoda ő most, minekutána többé nem éhezik és nem szomjúhozik? Ő
éppen az, a ki szokott lenni, valóban ő határozottan és teljesen az, a ki volt mert ő „tegnap és ma és mindörökké is ugyanaz”.
Legelőször is figyeljétek meg, hogy Krisztusnak ezen megjelenése tanítja, hogy ő még mindig az, a ki az övéinek szívükbe békét akar teremteni. Mielőtt magát egészen felmutatta volna már hangoztatta: „Békesség nektek”. Szerelmeseim, feltámadott Megváltótok akarja, hogy boldogok legyetek. Midőn még e földön volt, monda: „Ne háborodjék meg a ti szívetek”, ma is ugyanezen szavait intézi hozzátok. Ő nem örül az övéi nyomorán. Akarná inkább, hogy az ő öröme azokban maradna, hogy azoknak örömök teljes lenne. Ő parancsolja nektek, hogy benne örüljetek mindenkor. Ő ma reggel is gyengéden súgja nektek, mialatt székeitekben ültök: „Békesség nektek”. Gyengéd, szorgalmas ápolását nyitjának legcsekélyebb tagjától sem vonja meg, akarja mindegyiket a kies vízre vinni és gyönyörű szép mezőn legeltetni.
Továbbá figyeljük meg, hogy feltámadásával sem hagyta el azon szokását, hogy a hitetlenséget dorgálja és a hitet erősítse, bátorítsa, mert mihelyt feltámadott és tanítványaihoz szólott, azonnal azt kérdezte tőlük: „Miért háborodtatok meg és miért jőnek szíveitekbe vetekedések? Ő szereti, ha benne hisztek és nyugodtak vagytok. Találhattok-é valaha egy olyan alkalmat, szerelmeseim, a hol az Úr Jézus a kételyt erősítette, vagy az embereket bizonytalanságban hagyta volna? A hitetlenségnek apostolaival manapság mindenütt találkozhatunk és ők azt képzelik, hogy azzal isteni szolgálatot végeznek, hogy ha azt terjesztik a mit ők „tisztességes kételynek” neveznek. Ez minden örömnek a halála! Minden békének megölő mérge! Megváltónk azt nem tette. Ő akarta, hogy mindenáron megmeneküljenek az ő gyermekei kételyeiktől. „Tapogassatok meg engemet”, monda. Nagyon messze ment, midőn ezen szavakat mondotta, de inkább szerette, hogy az övéi megtapogassák, mintsem, hogy kételkedők maradjanak! Tulajdonképpen mondhatnánk, hogy nem volt illedelmes az, hogy őt megtapogassák. Nem mondotta-é már valakinek, hogy: „Ne illess engemet?” (Jn.20,17) De a mi közönséges alkalommal nincs megengedve és illetlen dolog volna, ha a szükség úgy kívánja, megtörténhetik. Hogy kételyeket elűzze, az ő feltámadására nézve, szükséges volt, hogy azok őt érintsék, azért mondja nékik, hogy cselekedjék azt. Ó szerelmeseim, ti, kik nyugtalanok vagytok és bizonyos gondolatoktól kínoztattok, azért bizalmatlanságotok következtében a vallásban vigaszt nem találhattok. Uratok akarja, hogy hozzá egész közel jöjjetek és evangyéliumát minden próbára kitegyétek, ami csak benneteket kielégíthet és megnyugtathat. Ő nem tűrheti azt, hogy kételkedjetek. Nyájasan szól, mondván: „Óh, kicsinyhitű, miért kételkedel?”
Még e pillanatban is akar benneteket felbátorítani, hogy megkóstolhassátok és lássátok, mely igen jó legyen az Úr. Akarná, hogy az Ő vallásának valódiságában hinnétek és hogy őt éreznétek és tapasztalnátok. Bízzatok hát benne, miképpen a gyermek édes anyjában bízik és semmi félelmet nem ismer.
Figyeljétek meg azt is, hogy a Megváltó minekutána a halálból feltámadt és már az Ő dicsőségéből valamennyit magára vett, mindazáltal még mindig nagyon leereszkedő és bizalmas volt az övéi iránt. Megmutatta nékik kezeit és lábait és monda: „Tapogassatok meg engemet és lássátok!’ Földi életében, azaz szenvedései előtt szabadon társalgott tanítványaival, semmi külső méltóság nem tartotta őt azoktól vissza. Urok és Mesterük volt, mégis megmosta lábaikat. A Magasságos fia volt, de azért olyan volt közöttük mint szolga. Mondá: „Engedjétek, hogy jöjjenek hozzám a kis gyermekek.” Ő még ma is az, a ki volt.
Hogy ha csak egy kicsiny gyermek vagy Gyenge szeretetedet mutathatod. Félelmes lélek, hűségét nézd s csodáld!
A legkisebb gyermek is szeretheti anyját.
Habár a magas mennyben uralkodik is, de legfőbb öröme az emberekben van még mindig. Még mindig megengedi, sőt akarja, hogy lábaihoz üljünk, még azt is, hogy fejünket keblére hajtsuk. Jézus akarja, hogy nyomorainkat és fájdalmainkat előtte kiöntsük, imáinkat meghallgatja, legyenek vagy kísérteteink, vagy kisebb fogyatkozásaink. Jézus még mindig testvérünk a nyomorban. Ő még mindig megjelenti magát az övéinek, a mit a világgal szemben nem teszen. Avagy nem világos és örvendetes-e látnunk mindezeket, hogy ha ezen tanítványai közötti megjelenése felett gondolkozunk?
A legközelebbi a mit megemlítenünk kell az, hogy a feltámadott Megváltó még mindig csodálatra méltó türelmes volt, épen úgy, mint annak előtte mindenkor. El tudta tűrni azoknak balgatagságukat és gyengeségüket, mert „mikor még nem hinnének az öröm miatt és csodálkoznának,” nem dorgálta őket. Ő az egyik és másik hitetlenség között különbséget tett és kinyilvánította azzal, hogy az olyan hitetlenség, mely a csodálkozásból keletkezik, nem annyira dorgálásra méltó, mint az előbbeni hitetlenség, mely a hitelre méltó bizonyságtételeket elvetette. A dorgálás vagy szemrehányás helyett bizonyítékkal szolgál nékik. Mondja: „Vagyon-e itt valami ennetek való?”, és elvevén egy darab sült halat és valami lépes mézet, előttük evék. Nem azért, mintha az eledelre szüksége lett volna. Teste ugyan vehetett be eledelt, de arra szüksége nem volt, melyel azt mutatta nékik, hogy ha tehetné, szeretné kételkedésüket minden tekintetben eloszlatni. Nagy türelme folytán mindent megtett, hogy bizalmatlanságoktól őket megmentse. Épen úgy van az ma is szerelmeseim, Jézus nem dorgál benneteket, hanem magához hív, hogy benne higgyetek. Igen, Ő meghív titeket, hogy vele ebédeljetek, (Jn.21,12.) hogy az Ő asztaláról táplálkozzatok. „Mert nem mindörökké feddődik és nem tartja meg mindörökké az Ő haragját” (Zsolt.103,9.), hanem nagy irgalmából egész más hangokat használ és bátorít benneteket, hogy benne bízzatok. Tudtok e még tőle távol maradni? Óh, ne tegyétek azt.
Figyeljétek meg, hogy Megváltónk, habár a halálból támadott is fel és ennélfogva bizonyos mértékben megdicsőülve volt, mindazáltal teljes társalgásba bocsátkozott az övéivel. Péter mondja, hogy vele ettek és ittak. Én, ezen beszédemben nem hivatkozok arra, hogy velük együtt ivott, de határozottan evett azon eledelből, a melyel épen rendelkeztek és ez a velük való társalgásának egy biztos és világos jele volt. Az együtt való étel és ital minden időben a legnyomatékosabb bizonyítéka volt a társalgásnak és egyesülésnek és nékem úgy tetszik, mintha a Megváltó mondaná: „Veletek ettem, mióta a sírból felkeltem, veletek ettem a tizenegy tanítvány által, a kik titeket helyettesítettek és példáztak. Ettem és érzek veletek és enni fogok mindaddig, míg majd együttesen ülünk a Bárány menyegzőjének vacsorájához. Aki megnyitja nékem az ajtót, bemegyek ahhoz és vele vacsorálok és ő is én velem!’ (Jel.3,20) Igen az Úr Jézus még mindig csodálatos közel van és arra vár, hogy a velünk való társalgást a leghatározottabban bebizonyíthassa, a mennyire azt itten a gyöngykapukon kívül nyilvánítani lehet. Mily nagy örömére szolgálhat ez a mi lelkünknek.
Figyeljük meg azt is, hogy az Úr Jézus halálból való feltámadása után, az Írást épen olyan becsesnek tartotta, mint az Ő halála előtt. Már több alkalommal hivatkoztam arra, hogy Urunk mindig az írásra hivatkozott, és itten is, mintegy az előbbenieknek megkoronázásául mondá nékik, hogy: „szükség volt beteljesedniek mind azoknak, melyek megírattattak a Mózes törvényében, a Prófétáknál és a Zsoltárokban!” És megnyilatkoztató akkor az ő elméjeket, hogy értenék az írásokat. És mondá nékik: „Így vagyon megírva és így kellett szenvedni a Krisztusnak és feltámadni harmad napon.” Találkozzatok Jézussal, a hol akartok. Ő nem egyez meg azokkal, kik a szentírás tekintélyét csökkenteni akarják. „Meg vagyon írva”, az Ő fegyvere a sátánnal szemben és bizonyítéka a hitetlen és istentelen emberek ellenvetéseire. A jelen kor tudósai gúnyolják a bibliát és a kik az isteni szent igéket tiszteletben tartják, azokat biblia imádással vádolják, de ebben nem találnak semmi támaszt az Úr Jézus szavaiban vagy példájában. Soha az Úr Jézus szavaiban csak egyet sem találhatunk, mely az írást alacsonyította volna, hanem inkább minden időben nyilvánította azon kijelentett könyv minden jóta vagy legkisebb pontocskája tekintetében a tiszteletteljes vonatkozást. Mivel tehát Megváltónk, nemcsak az Ő halála előtt, hanem annak utána is nagy gondossággal ajánlotta az Írást, úgy mi is teljes igyekezetünkkel kerüljünk minden olyan tant, melyben a szentírás háttérbe szoríttatik. A bibliának kellene és kell még mindig, egyedül a mi vallásunkat képezni, tehát Isten segítségével nem akarunk ezen álláspontunktól csak egy collnyit sem eltérni.
Még egy, Megváltónk, minekutána a halálból feltámadt, kinyilvánította, hogy az emberek megmentését forró vággyal óhajtotta, mert ezen összejövetel alkalmával történt az, hogy tanítványaira lehele és mondá nékik: „Vegyetek Szentlelket!” (Jn.20,22.) a ki alkalmassá fogja őket tenni, kimenni a széles világra és az evangyéliomot minden teremtett emberi lénynek prédikálni. A hittérítés szelleme Krisztus szelleme, nemcsak annak, a ki meghalt, hogy megmentsen, hanem annak a ki minekutána megváltási művét teljesen elvégezte, azután be is ment az Ő nyugodalmába. Ápoljuk ezen szellemet, hogy ha a feltámadott Jézushoz akarunk hasonlítani.
Nem időzhetek tovább az előbbiek mellett, mivel figyelmeteket harmadszor azon tényre akarom irányítani, mely ezen elbeszélés által saját feltámadásunk természetére vettetik.
Legelőször is azt veszem ki szövegünkből, miszerint természetünk egész emberiségünk tökéletessé fog tétetni a mi Urunk és Megváltó Jézus Krisztusunk megjelenésekor, a midőn a halottak rothadatlanságban feltámadnak és mi a kik életben leszünk elváltozunk. Jézus nemcsak lelkünket, hanem testünket is megváltotta. „Avagy nem tudjátok-e, hogy ti az Istennek temploma vagytok és az Isten lelke lakozik ti bennetek?” (1Kor.3,16) Majd ha az Úr az Ő fogoly népét az ellenség földéből meg fogja szabadítani, akkor egy tagját sem fogja az ellenség hatalmában hagyni. A halál uralma teljesen meg fog törni a feltámadásnak nagy napján. A halál után egész a feltámadásig testnélküli szellemek leszünk, de a test felvételekor, azaz a test megváltatásakor teljes örökségünket meg fogjuk nyerni. Reméljük a teljes visszaállítást. Most a test meghal a bűnért, azért kell néki fájdalmakat szenvedni és megrothadni, de a lélek élet az igazságért (Róm.8,10), de a feltámadáskor a test is megelevenedik és a feltámadás épen az lesz a testre nézve, a mi az újjászületés volt a lélekre nézve. Így fog a mi emberiségünk a bűneset következményeitől teljesen megszabadulni. Tökéletes emberiség az, melyet Jézus a bűnből és a koporsóból ismét helyre állított és ez az Ő megjelenésének nagy napján fog velünk megtörténni.
Továbbá azt veszem ki a szövegből, hogy a feltámadásban egész lényünk békességgel teljes lesz. Jézus Krisztus nem mondotta volna: „Békesség nektek”, hogy ha ő benne egy mély békesség nem lelt volna. Ő békés és nyugodt volt. Sok békesség volt az ő egész életében, de feltámadása után békéje különösen látható. Nincsen többé harca a Farizeusokkal és Írástudókkal, senkivel e földön többé harca nincsen, minekutána feltámadott. Egy francia író könyvet írott az Úr feltámadása után e földön való időzéséről eme felirattal: „A Jézus Krisztus dicsőségben való élete”. Habár először tévedésbe vezető is ezen felirat, mindazáltal nem egészen téves, a mint látszik, mert munkája be volt végezve és harca véget ért, tehát Urunknak azon élete a dicsőségnek kezdete volt. Úgy lesz a mi életünk is, örök béke fog bennünket elárasztani és soha többé alá nem vettetünk a nyugtalanságnak, fájdalomnak, szükségnek és üldöztetéseknek. Végetlen és örömteljes nyugalma fog lenni testünknek, lelkünknek és elménknek az egész örökkévalóságban.
Ha feltámadunk, hazánkat a szentek társaságában fogjuk találni. Midőn Jézus Krisztus feltámadott, az első egybegyűlési hely a hova ment, azon ház volt, melyben tanítványai egybegyűlve voltak. Az első estélyét azokkal együtt töltötte, a kiket szeretett. Épen úgy fogjuk mi is, bárhol is vagyunk mostan, akkor majd a szentek társaságát keresni és megtalálni. Örömmel gondolok arra, hogy közületek a mennyben sokkal találkozni fogok, benneteket megismerlek és együtt fogunk társalogni. Nem óhajtanék ott a túlvilágban egy olyan társaságban időzni, a hol ismeretlen lényekkel kellene találkoznom. Az reám nézve nem lenne mennyország. Nem testvérek, mi csakhamar felismerjük ottan társainkat és örvendünk bennök és Urunkban. Ismeretlen lények között nem lehetne meg a valódi egység. Olyan emberekkel nem lehet közösségtek, a kiket nem ösmertek. Azért előttem nagyon világos, hogy a túlvilágban az egymással való összeköttetésünk azáltal lesz, hogy egymást újból megösmerjük és a mi mennyei testünk segítségünkre fog abban lenni, hogy egymást felösmerjük és egymással szent közösségben legyünk. Miképpen a feltámadott Krisztus utát ama ház felé veszi, hol a tizenegy tanítvány egybegyűlve van, azonképpen egy szent erő által megtaláljátok ti is az utat és eljuttok oda, hol Istennek minden szolgái végül összegyülekeznek. Akkor valóban odahaza leszünk és soha többé ki nem megyünk.
Továbbá látom, hogy azon a napon testünk hűségesen fog szolgálni lelkünknek. Mert tekintsétek meg Urunk testét. Midőn a halálból feltámad, akarja tanítványait meggyőződéshez hozni és az ő teste azonnal kész bebizonyító eszközül szolgálni, hogy nyilatkozata hitelesítve legyen. Húsa és csontja részére szöveg és prédikációul szolgál. „Tapogassatok meg engemet” – mondá ő – „és lássátok”. Ah, testvérek, bármit is cselekszünk az örök életben, nem fogunk ottan testünk által abban akadályoztatni, mint mostan. A test és a vér akadályoznak mostan bennünket, de a
,,test és a csont” ottan segítségünkre lesznek. Sokszor szeretnék beszélni, de fáj a fejem, vagy torkom szenved, vagy lábaim nem akarnak bírni, de a halálból való feltámadás után nem lesz az úgy. E földi életben ezer gyengeségek környeznek, de feltámadott testünk újonnan született természetünknek segítségére, fog lenni. Most egy természeti testünk van lelkünkhöz alkalmazva, de majd akkor lelki testünk fog lenni, minden óhajaink és kívánságaink mennyei lelkünkkel megegyezőek lesznek, és nem lesz okunk többé így kiáltani: ,,A lélek kész, de a test erőtelen.” Feltámadott testünkben annyi erő lesz, hogy a lélek legnemesebb célját vele elérheti. Nem jó lesz-é ez?
Azon a napon, szerelmeseim, midőn a halálból feltámadunk, a múltra vissza fogunk emlékezni. Nem tűnik-e elétek, hogy a feltámadott Megváltó mondja: „Ezek a beszédek, melyeket én néktek mondottam, a mikor még veletek voltam”. Ő nem felejtette el előbbi helyzetét. Hiszem, hogy igaza van Dr. Watts-nak, a midőn mondja: „örömmel és elragadtatással fogunk kezeink munkájára és lábaink fáradalmára vissza tekinteni”. Jóllehet ez igen csekélység, mert határozottan sokkal nagyobb örömet fogunk találni abban, hogyha Megváltónk kezei és lábai munkája mellett időzhetünk, mindazáltal vissza emlékezünk az egész útra, melyen bennünket Isten, a mi Urunk vezérlett és beszélgetünk arról együttesen. A mennyben reá fogunk emlékezni azon örömteljes vasárnapokra, melyeket itt e földön eltöltöttünk, a midőn szívünk gerjedezett, mert az Úr közöttünk volt. Mivel az Úr Jézus feltámadása után azon dolgokról beszél, melyeket földi életében tanítványainak megmondott, ebből láthatjuk, hogy a halál folyama nem olyan, mint ama meseszerű folyadék, melynek olyan hatása volt, hogy a ki abból ivott, múltját egészen elfelejtette.
Mi a szent emlékezeteknek ezrével fogunk feltámadni, melyek lelkünket gazdagítják. A halál reánk nézve nem feledékenység fog lenni, mert Jézusra nézve sem az volt. Sokkal inkább emlékezni fogunk Isten kegyelmének sokszoros nyilvánulásaira és arról fogunk beszélni a mennyeieknek.
Figyeljétek meg, hogy Urunk feltámadása után még mindig telve volt a szolgálatra kész szellemmel, azért bízott meg másokat is, hogy menjenek el a széles világra az evangyéliomot prédikálni, és adta nékik a Szent Lelket, ki őket azon munkájokban segítse. Hogy ha mi a halálból feltámadunk, telve leszünk mi is szolgálatrakész szellemmel. Hogy milyen kötelességeink fognak lenni az örökkévalóságban, az nincs mondva, mivel van elég teendőnk, hogy mostani feladatunknak megfelelhessünk, de határozottan meg leszünk tisztelve az irgalmasság feladatával és a szeretetnek munkájával, melyek mennyei lényünkkel teljesen megegyezők leszne, és nem kételkedem a felett, hogy legnagyobb örömünk az fog lenni, mialatt Urunk orcáját szemléljük, hogy ha néki összes tökéletes erőnkkel szolgálhatunk. Ő bennünket isteni dicsősége jövendő jelentéseinek nagy gazdaságához fog használni. Megtörténhetik, hogy más világkörülmények között épen azok lehetünk mi, mik az Angyalok e világra nézve voltak. De legyen bárhogy is, mi üdvünk és boldogságunk egy részét abban találjuk, hogy néki folyton szolgálhatunk, ki bennünket a halálból feltámasztott.
Ezzel elhagyom a tárgyat azon óhajjal, hogy bárcsak jobban kifejezhettem volna ezt.
Gondolkozzatok a felett, ha odahaza nyugodtan lesztek és adjátok hozzá még ezen gondolatokhoz azt, hogy mindabban részesülni fogtok, a mit a feltámadás tartalmaz. Segítsen a Szent Lélek benneteket, hogy ezen lényeges igazságokat személyesen megfoghassátok! Néktek, nektek magatoknak kell a halálból feltámadni. Ti fel fogtok támadni, azért ne féljetek meghalni. Hogyha hallgatóim között volnának olyanok, kiknek nem volna, részök a mi Urunk feltámadásában, azokat nagyon sajnálnám. Ó, barátom, mily rettenetes a veszteséged! Isten könyörüljön rajtad! Hogyha a Krisztus halálból való feltámadásában részed nincsen, úgy nem is fogsz az ő megdicsőült testéhez hasonlóan feltámadni. Hogyha fel nem támadsz itt ő vele, úgy a halálban maradsz és nem lehet más kilátásod, mint ,,az ítéletnek rettenetes várása és a tűznek lángja”. Ó tekints Jézusra, a Megváltóra! Ha reá tekintesz, csak úgy lehet egy boldog jövőd. Isten segítsen benneteket, hogy ezt azonnal megtehessétek, az ő drága nevéért! Ámen.