Alapige
„És megerősíték Jéruzsálemet mind a széles kőfalig”
Alapige
Neh 3

[fordította: Borzási Sándor] Úgy látszik, hogy a régi Jéruzsálem körül a fény korszakában széles kőfal volt, mely a városnak oltalmul és dicsőségül szolgált. Jéruzsálem az Isten anyaszentegyházának előképe. Nagyon jó, hogy ha tisztán, világosan és határozottan láthatjuk, hogy az egyház körül, melyhez tartozunk, egy széles kőfal van.
Az egyház körüli széles kőfalnál háromfélére gondolhatunk: Elkülönítés, biztonság és élvezetre. Vizsgáljuk meg ezeket egyenkint.
Először az Isten népének e világtól való elkülönítése hasonlít azon széles kőfalhoz, mely a szent várost, Jéruzsálemet környezte. Hogy ha valaki keresztyénné lesz, az még a világban van, de nem szabad többé a világból valónak lenni. Ő a harag gyermeke volt, de most már a kegyelem gyermekévé lett. Mivel ő más természetet nyert, megkívántatik tőle, hogy magát más emberektől elkülönítse, miképpen az Úr Jézus Krisztus is cselekedett, a ki szent, ártatlan, szeplő nélkül való és a bűnösöktől elválasztott volt.” (Zsid.7,26) Az Úrnak gyülekezete elkülönítve volt az ő örök tanácsa folytán. Elkülönített volt a szövetségben és rendeletekben. Elkülönített volt a békéltetésben, mert még ott is azt találjuk, hogy a mi Urunk „minden embereknek Megváltójok, főképen pedig a híveknek.” Egy tényleges elkülönítés a kegyelem által történik, mely a megszenteltetés munkájában folytatódik és azon a napon végződik be, mikor az egek nagy csikorgással elmúlnak, az éltető állatok hévség miatt megolvadnak, a föld is és a rajta való alkotmányok megégnek (2Pt.3,10), a mikor a szentek elragadtatnak a ködökbe, az Úr eleibe, az éltető égbe (1Thesz.4,17). Ezen az utolsó rettenetes napon elválasztja ő a népeket egymástól, miképpen a pásztor elválasztja a juhokat a kecskéktől. Ekkor egy nagy közbevetés tétetik, a melyen át az istentelenek nem mehetnek az igazakhoz, sem az igazak az istentelenekhez.
A mi életeteket és cselekedeteiteket illeti, kötelességem azoknak, a kik közületek az Isten népéhez tartoznak mondani: törekedjetek arra, hogy az elkülönítésnek széles kőfalát köztetek és a világ között fenttarthassátok. Nem mondom, hogy valamely sajátságos ruhát kell hordanotok, vagy valamely különös beszédmódot megszoknotok. Olyan színeskedés előbb vagy utóbb képmutatást szülhetne. Valaki egyik rokkban épen olyan világias lehet, mint a másikban, és épen olyan hiu és képzelgő egyik beszédmódban, mint a másikban. Igen, sőt még jobban e világból való lehet, hogy ha úgy mutatkozik, hogy elkülönített, mintha ezen külső látszatot magára nem vette volna. Azon elkülönítés, melyről beszélünk, erkölcsi és lelki természetű. Annak alapja mélyen a szívbe vettetett és annak érezhető valódisága nagyon érezhető az életben.
Nékem úgy tetszik, hogy minden keresztyénnek akadékosabbnak kellene lenni más népeknél az ő cselekedeteiben. Néki nem kellene soha a sérthetetlen tisztaság ösvényéről letérni. Soha se kellene mondania „Ez a szokás, ez egy csendben való megegyezés az üzletben.” A keresztyénnek szem előtt kellene tartani, hogy a szokás az igazságtalanságot igazsággá nem változtathatja, és hogy egy olyan „megegyezés” nem szolgálhat egy hamis ajánlat mentségére. Egy hazugság, a „csendben való megegyezés” által nem lesz igazsággá. A keresztyénnek mindig úgy kellene cselekedni, amint akarja, hogy mások ő vele cselekedjenek, jóllehet ezen aranyszabályt az emberek általában inkább csak csudálják, mint követnék. Néki olyannak kellene lenni, a kinek szava egy kötél, és a ki, ha egyszer szavával magát valamire kötelezte „esküvését, vagy adott szavát kárával is megállja és meg nem változtatja.” (Zsolt.15,4) A keresztyének és a legjobb erkölcsű emberek között lényeges különbségnek kellene létezni, a magasabb zsinórmértékre nézve, melyre bennünket az evangyéliom tanít, hogy magunkat ahhoz szabjuk és a melyet Megváltónk az ő példája által szemeink elé állit. Határozottan, azon legmagasabb pontnak, melyet egy meg nem tért ember elérhet, egy olyan lépcsőnek kellene tekintetni, melyen alól szállni a megtért ember soha ne merészkedne.
Ezek felett a keresztyénnek el kellene magát másoktól különíteni az ő élvezetei által, mert rendesen itt látszik meg az embernek valódi színe. Talán mindennapi munkáinknál nem is mutathatjuk meg tulajdonképpen, hogy kik vagyunk, a hol cselekedeteink inkább szükségesség, mint saját választásunk által határoztatik meg. Nem vagyunk egyedül. Azon társaság, melyben vagyunk, egy bizonyos kényszert gyakorol reánk, így magunkat korlátozzuk és zabolán tartjuk. A valódi ember ottan nem mutatja magát, de a mikor a napi teendő elvégezve van, akkor repülnek az egy fajta madarak együvé. A kézi munkások és kereskedők épen úgy vannak, mint a régi időbeli szentek, a kikről olvashatjuk, midőn a fogságból kiszabadultak: „Mikor pedig elbocsátották volna őket, menének az ő attyokfijaihoz.” Úgyszinte a ti élvezeteitek és időtöltéseitek is bizonyságot tesznek arról, hogy, milyen és hol van a ti szívetek. Hogy ha a bűnben élvezetet találtok, úgy azt fogjátok választani, hogy a bűnben éljetek, és hogy ha Istennek nagy kegyelme benneteket meg nem akadályoz, úgy a bűnben, határozottan elvesztek. De hogy ha élvezeteitek nemesebb természetűek, és társaitok kegyesebb jelleműek, hogy ha lelki élvezeteket kerestek, ha legboldogabb pillanataitokat az imában, az Istennel való társalgásban, imakamarátokban vagy pedig a hivők nyilvános istentiszteletre rendezett gyülekezeteikben találjátok, úgy a ti magasabb hajlamaitok tiszta jellemeteknek bizonyítéka, így a ti élvezeteitekben egy széles kőfal által lesztek elkülönítve, a mely titeket a világtól határozottan elválaszt.
Egy olyan elkülönítésnek, szerintem, mindenben ki kellene tűnni, a mi csak a keresztyént közelebbről érdekli. „Mit látának a te házadban, Ézsaiás?” (Ézs.39,4) – ezen kérdés lett Ezékiás királyhoz intézve. Hogy ha egy idegen hajlékunkba jön, ott mindennek úgy kellene rendeztetni, hogy azonnal észrevenné, miszerint az Úr ott van. Nem kellene egy embernek egy éjszaka sem házunkban meghálni, hogy észre, ne venné, hogy mi tisztelettel viseltetünk az iránt, aki láthatatlan, és hogy mi óhajtunk az ő orcája világában élni és járni. Már mondottam, hogy nem gondolom azt, mintha különbségeket kellene megszoknotok az elkülönítésre nézve, mindazáltal mivel a legtöbb ember megelégszik azzal, ha úgy cselekedhetik, mint a hogy mások is cselekszenek. Néktek nem kell addig megelégedni, míg többet és jobbat nem cselekesztek, mint más emberek, és az életnek olyan útját, módját nem találtok, amely annyira felül áll a közönséges világias élet felett, mint a sasnak levegőben való útja a vakondok fölött, mely a föld alatt turkál.
Ezen széles kőfal az istenfélők és azok között, kik Isten nélkül élnek legjobban láthatóvá lehetne és kellene is, hogy legyen a mi elménk irányzatában. Az, a ki Isten nélkül él, csak ezen világot bírja, és erre áldozza minden tehetségét. Ne csudálkozzatok hát azon, hogy ha teljes komolysággal e világnak él. Néki nincs más kincse, miért ne igyekezne hát azon, hogy ebből annyit szerezzen a mennyi csak lehetséges? De te keresztyén, ki azt vallod, hogy végnélküli életed van, ne igyekezz azon, hogy kincsed ezen rövid ideig tartó tárgyakból álljon. Kincsed a mennyben van, és az örökké tartó. Legjobb reményeid túl érnek a síron, átrepülik azok az idő rövid határát. Azért nem kell lelkednek a földhöz hajolni és azon mászni, hanem menny felé kell emelkedni. Néked valamennyire mindig úgy kellene kinézned, mint a kinek saruja lábain van, dereka felövezve és vándor botja kezében van, el-el elindulni és utazni egy jobb hazába. Nem kell itten úgy élned, mintha ez hazád volna. E világról nem kell úgy beszélned, mintha ez mindig tartana. Nem kell rakásra gyűjtened és kincseket összehalmoznod, mintha szíved azokon függne, hanem mintegy repülésben kell lenned, mint a kinek nincsen itt fészked és nem is akarod hogy legyen, hanem várod nyugalom helyedet ott az Isten cédrusfái alatt, a dicsőség hegyén megtalálni.
Higgyétek el, hogy minél kevésbé világias egy keresztyén, annál jobb az néki. Úgy látszik nagyon sok okokat mutathatnék fel, a miért azon kőfalnak nagyon szélesnek kellene lenni. Hogy ha a Krisztusról való vallástételekben őszinték vagytok, úgy igen nagy különbség van köztetek és a meg nem tértek között. Azt senki nem mondhatja meg, hogy a halál milyen messze van az élettől. Vagy talán megmérhetitek azon távolságot? Azok olyan ellentétben vannak egymással, mint az éjszaki sark a délivel. Te hitvallomásod szerint Istennek élő gyermeke vagy, új életet nyertél, míg a világ gyermekei a bűnökben és vétkekben halva vannak. Mily nagy a különbség világosság és setétség között! Mindazáltal azt vallod, hogy „voltál setétség, most pedig világosság lettél az Úrban.” (Ef.5,8) Azért nagy a különbség közted és a világ között, hogy ha az vagy, a minek magadat vallod. Azt mondottad, mikor a Krisztus nevét felvetted, hogy a mennyei város az új Jeruzsálem felé mégy, a világ pedig a mennyei haza felé háttal fordul és lefelé megyen ama város felé, a melyről tudjátok, hogy felette az ítélet szava ki van hirdetve a veszedelemre, a ti utatok különböző az övéktől. Ha azok vagytok, a minek magatokat valljátok, úgy azon út, melyen jártok határozott ellentétben kell hogy azzal menjen, a melyen az istentelenek járnak. Ismeritek jól, hogy az a céljok mennyire különböző. Az igazak útja örökké maradandó dicsősségre vezet, de az istentelenek útja a kárhozatba viszen. Ha képmutató nem vagy, úgy egy olyan különbség van közötted és mások között, a milyet csak Isten tehet ‒ egy olyan különbség, a mely itt kezdődik, de az egész örökkévalóságban megmarad. Hogy ha a társadalmi különbségek, melyek rang és alárendeltség, gazdagság és szegénység, tudatlanság és tudományosság által létrejöttek, mind elmúlnak, az Isten és az emberek gyermekei, a szentek és az Istent csúfolók, a választattak és elvetettek közötti különbség akkor is megmarad. Kérlek azért titeket, igyekezzetek arra, hogy eljárásaitokban egy széles kőfal legyen, a miképpen Isten állásotok és célotokra nézve egy széles közfalat épített.
Továbbá gondoljátok meg, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus és az istentelenek között egy széles válaszfal volt. Tekintsetek reá és lássátok, hogy mennyire különböző volt ő a korabeli emberektől. Egész életén át úgy találjátok őt, mint jövevény és bujdosót az országban. Igaz, hogy közeledett ő a bűnösökhöz, a mennyire azt csak tehette, azokat elfogadta, a kik hajlandók voltak hozzá közeledni, de bűneikhez nem közeledett. Ő szent, ártatlan volt, makula nélküli és a bűnösöktől elválasztatott. Midőn szülővárosába, Názáretbe ment, csak egyetlen prédikációt tartott, és azonnal akarták a hegyről alávetni, hogyha megtehették volnál. Midőn az utcán ment, a részegesek gúnyja, a balgatagok csúfoló éneke volt azon céltábla, mely felé a kevélyek gúny nyilaikat irányozták. Az övéi közzé jöve és az övéi őt be nem vevék, végül pedig elhatározták, hogy őt a táboron egészen kívül vessék, a Golgotára vitték és ott mint egy gonosztévőt a keresztfára szegezték, mint olyat, aki lázítást indított. Ő volt a nagy Diszident* (Nem kathólikus, vagy máskép gondolkozó, eltérő.), a nagy Nonkonformist* (Nem megegyező, nem püspöki, Nagybrittániában) abban az időben. A népegyház először kirekesztette őt, azután pedig halálra kárhoztatta. Ő nem igyekezett arra, hogy magát azoktól minden kicsinységekben elkülönítse, de az ő életének tisztasága, és az ő bizonyságtételeinek igazsága keserű irigységre indította a zsinagóga főembereit. Ő kész volt mindenekben nékik szolgálni és őket áldani, de közös munkát soha sem folytathatott velük. Akarták őt királlyá tenni. Óh! hogy ha a világgal összeköttetésbe jött volna, a világ néki adta volna a legelső helyet, amint a világnak Fejedelme ott a hegyen kinyilvánította: „Mindezeket néked adom, ha leborulva tisztelsz engemet.” (Mt.4,9) De ő elűzi a gonosz ellenséget, makula nélküli és a bűnösöktől elválasztatott marad élete végéig. Ha keresztyén vagy, úgy légy keresztyén. Ha Krisztust követed, menj ki ő hozzá a táboron kívül. (Zsid.13,13) De hogy ha semmi különbség nincsen közöttetek és embertársaitok között, mit fogtok felelni a Királynak ama napon, mikor eljövend, és úgy találja, hogy nincsen mennyegzői ruhátok, mely által a többi emberek közül kiismertetnétek? Mivel Krisztus maga körül egy széles válaszfalat hozott, azért az ő népe körül is meg kell annak lenni.
Mindezekhez még, kedves barátaim, meg fogjátok látni, hogy az elkülönítésnek széles fala kibeszélhetetlen jó reátok nézve is. Nem hiszem, hogy csak egy keresztyén is volna e világon, aki azt mondhatná, hogy haszna volt abban, hogy a világ szokásaiban ő is részt vett. Hogyha valamely kétes helyre esteli élvezet keresésből el tudsz menni és ott úgy érezel, hogy az néked hasznos, úgy bizonyos vagyok benne, hogy nem vagy keresztyén, mert hogyha valóban egy keresztyén volnál, úgy lelkiismeretedet bántaná és tégedet az isteni szolgálatra alkalmatlanná tenne. Tarts fenn egy halat egy óra hosszáig a szárazon, azt hiszem, hogyha engedne néked, nem lenne abban semmi haszna, mivel az ő elemén kívül lenne. Éppen úgy van az a bűnt szeretők társaságában. Ha kényszerítve vagytok arra, hogy az életnek rendes foglalatosságaiban világi népekkel együtt legyetek, mily sokat találtok olyat a mi füleiteket sérti, szíveteket szomorítja és lelkeiteket botránkoztatja. Gyakran hasonlítotok az igaz Lóthoz, ki az istentelenek gonosz beszédek által gyötrettetett és azt mondjátok Dáviddal:
Jaj nékem, hogy vagyok Egy számkivettetett, Mesék földjén bújdosok
Kédár sátri között.” (Zsolt.120,5)
Lelketek sóhajtozik és vágyódik kimenekülni, kezeit kimosni mindabból, a mi tisztátalan és megfertéztetett. Mivel ottan semmi kényelmet nem találhattok, azt óhajtjátok, hogy eljuthassatok a szenteknek tiszta, szent, kegyes és épületes gyülekezetébe. Kedves barátaim, csináljatok széles válaszfalat a ti mindennapi életetekben.
Ha megkezditek azt, hogy a világnak egy kissé helyet adjatok, úgy csakhamar nagyon sok helyet is adtok néki. Hogyha a bűnnek egy col helyet adtok, egy ölet foglal el. „Vegyétek figyelembe és becsüljétek meg a filléreket, úgy a koronák magoktól megbecsültetnek”, ez egy igen hasznos rendszabálya a takarékosságnak. Úgy félj és óvakodj a kicsiny bűnöktől is, hogyha a nagy vétektől óhajtasz tiszta maradni. Óvakodj a világiassághoz csak legkevésbé is közeledni, legkisebb istenellenes dolgoknak se engedj, úgy nem fog a test rajtad erőt venni, hogy annak kívánságai teljesüljenek.
Egy másik nagyon alapos ok arra, hogy az elkülönítés széles falát fenntartsátok az, hogy az által a legtöbb jót tehetitek e világban. Tudom, hogy a sátán mondani fogja, hogyha ti egy kissé meghajoltok és az istentelenekhez közelebb jöttök, úgy azok is közelednek egy kissé hozzátok. Ah, de nem úgy van az. Elveszíted erődet, óh, keresztyén azon pillanatban, a melyben az igaz útról legkevésbé is letértél. Mit gondolsz, mit mondanak az istentelenek hátad megett, hogyha tégedet látnak, hogy az ő tetszésüket keresed? Mondani fogják, hogy vallásod nem ér semmit, az nem egyéb, mint puszta látszat, mivel nem vagy őszinte. Hogyha a világ vádolja is a komoly keresztyéneket, mindazáltal titokban csodálkozik rajta. Hogyha a világi kevély szív véleményét kimondja is, mindazáltal megilletődik az olyan ember előtt, a ki komoly, igazságos és alapelveitől el nem áll, nem egy hajszálnyira sem. Egy olyan időben, mint a miénk, a mikor oly kevés komoly és szilárd meggyőződést lehet találni, hogy az alapelveket a szél elhordhatja és a mikor úgy a gondolkozásban, mint szinte a cselekvésben aluszékonyság és közönyösség látszik uralkodni, még mindig tény marad az, hogy az olyan férfiú, ki hitében határozott, véleményét bátran kimondja és vallomása szerint él, az olyan ember biztos, hogy embertársait tiszteletre indíthatja maga iránt. Hidd el családanya, hogy férjed és gyermekeid nem fognak azzal tégedet többre becsülni, ha azt mondod: „Fel akarok hagyni néhány keresztényi előjogommal”, vagy: „Elmegyek veletek olykor-olykor valamely bűnös élvezetek helyére.” Azzal nem segítitek ki őket az iszapból, hogyha elmentek és magatok is beleugratok. Azzal nem segíthettek nékik a megtisztulásra nézve, hogyha elmentek és saját kezeiteket is beszennyezitek. Hogyan moshatjátok befeketített kezekkel az ő arcukat? Te ifjú az üzletben, leány a dolgozó szobában! Hogyha Krisztus nevéért magatoknak maradtok, tiszta és szent érzelmekkel Jézus mellett megállatok, a tréfa felett nem nevettek, a mely felett szomorkodnotok kellene. Haszontalan időtöltésekben részt nem vesztek, mivel az olyan foglalatosságok kétes természetűek, hanem ellenkezőleg, lelkiismereteteket félve, komoly gondok közt tisztán tartani igyekeztek, mint olyanok, a kik valamely kétes dolgoktól, mint bűnösöktől visszarettennek, erősen állanak hitökben és pontosak az ő vallásukban, hogyha úgy viselkedtek, akkor a mások között való időzéstek olyan fog lenni, mint hogyha egy Angyal szárnyait megrázná és egyik a másiknak mondani fogja: Csak hagyj fel most ezzel vagy amazzal, mert úgy és úgy van itten. Ők bizonyos értelemben félnek tőletek, titokban csudálkoznak rajtatok és ki tudja, hogy végre nem fogják-é példátokat követni.
Akarjátok Istent kísérteni? Akarjátok a romboló özönvizet kikövetelni? Hogy ha az egyház annyira alásüllyed is, hogy a világgal eggyé lesz, azon kevés híveknek, kik még megmaradtak, illő akkor is a bárkába futni, hogy menedéket találhassanak a bosszuló vihar elöl. Midőn az Istennek fiai látták, hogy az emberek leányai szépek volnának és azokkal összeelegyedtek, Isten így szólt: „Eltörlöm az embert, a kit teremtettem… mert bánom, hogy azokat teremtettem”. (1Móz.6,7) Ekkor bocsátotta rájok az özönvizet, hogy elveszesse őket. Isten népének egy elkülönített népnek kell lennie és az is fog lenni. Meg volt mondva határozottan, hogy az oly nép, a mely ő maga fog lakni, a pogányok közé nem számláltatik. (2Móz.23,9) A keresztyén hasonlít sok tekintetben a zsidókhoz. A zsidók előképei a keresztyéneknek. Adhattok a zsidóknak politikai jogokat, a miképpen hogy azzal bírniok is kellene. Felvehetik azokat az államba, a miképpen fel is kellene őket venni, de azok csak zsidók és azok is maradnak. Ők nem a pogány népek közül valók, lehetnek angolok, németek, magyarok, spanyolok, lengyelek vagy bármely néven nevezettek. A zsidó mindig az lzráel népe közül való marad, az Ábrahám gyermeke, zsidó, és megismerhetitek nagyon könnyen, mert a beszédje elárulja minden országban. Így kellene lenni a keresztyéneknél is. A keresztyén ki és be megyen az emberek között, más emberek közé elegyedik, a mint azt napi foglalkozásai megkívánják. Üzleteket csinál a vásárban, dolgozik néki, egy titka, melybe a világ be nem hatolhat és az ő nagyobb szentségével megmutatja a világnak az ő Isten iránti buzgalmit, jellemének bebizonyított épsége és az ő önzésnélküli igazságossága által mutatja, hogy Ő nem a világból való, miképpen, hogy Krisztus is nem e világból való volt. Nem tudjátok ti azt el sem képzelni, hogy milyen komoly gondban vagyok némelyitek felől, hogy csak tarthatnátok fenn ezen széles válaszfalat, mivel olykor-olykor tapasztalom többekről köztetek, hogy olyad óhajaik volna, miszerint azon válaszfalat nagyon keskenyre szeretnék faragni, vagy pedig talán egészen is lerontani. Kedves testvéreim az Úrban, higgyétek el azt, hogy egy egyháznak semmi sem okozhat nagyobb kárt és romlást, mintha magát a világgal egyenlővé teszi. Akkor írhatja a kőfalaira azt, hogy „Ikábod” (1Sám.4,21) mivel romlásához ki van mondva az ítélet. De hogy ha megmaradtok, mint „Egy kert jól kőről kerítve
Mint jó termő föld elkészítve”
úgy élvezni fogjátok Mesteretek társalgását, kegyelmi adományaitok növekedni fognak, boldogoknak érzitek magatokat bensőleg és keresztyéni életetek által Krisztus tiszteltetik.
Másodszor, a Jeruzsálem körüli széles kőfal mutatta annak biztonságát. Épen úgy mutatja a Krisztus anyaszentegyháza körüli széles kőfal annak biztonságát. Gondoljátok meg jól, kik azok, a kik az Isten anyaszentegyházához tartoznak. A Krisztus anyaszentegyháza tagjává nem lehet senki a keresztség által, vagy születési jog által, hitvallomás vágy erkölcsösség által. A juhoknak aklába Krisztus az ajtó. Mindenki, a ki Krisztusba hiszen, tagja az ő valódi egyházának. Mint Krisztusnak tagja, magától érthető, hogy tagja a Krisztus testének is, mely az egyház. Az Isten anyaszentegyháza körül ‒ a kegyelemből való választás, a vér által való megváltatás, az Isten sajátjává fogadás, a megigazulás, a megszenteltetés ‒ ezek az anyaszentegyház körül kimondhatatlan erősségű bástyák, erődítések, melyek azt határozottan megőrzik. Midőn az ellenség jött, hogy Jeruzsálemet megszállja, megszámlálta annak a tornyait és erődítvényeit és azokat nagyon megfigyelte, de minekutána meggyőződött a szent város erőssége felől, elfutott tőle. Hogy reményelhette volna, hogy olyan kőfalakat, mint a milyenek azt környezték valaha, leronthasson? Testvérek, az ördög gyakran számlálgatja az új Jeruzsálem: tornyait és erődítvényeit. Nagyon szeretné a szenteket romba dönteni, de az néki nem sikerült soha. Ki Krisztusba hiszen, meg van mentve. Ki a hitnek kapuján bément, hogy Krisztusban nyugodhasson, örömreménnyel énekelheti:
Azt a ki hitben Jézust elfogadja
Nem hagyom, hogy legyen az az ellenség rabja:
Ijessze bár pokoli hatalom
Azt én soha, de soha el nem hagyom.” „Én”, mondja a Jehova, „tüzes kőfal leszek körülted.” Isten a megszerzett üdvöt egy sánccá és bástyává akarja tenni részünkre. A keresztyén körül van véve az isteni hatalom széles kőfalával. Ha Isten mindenható, úgy a Sátán meg nem győzheti. Ha Istennek hatalma mellettem van, ki árthat úgy nékem? Ha Isten velünk ki lehet ellenünk?
A keresztyén körül van véve az Isten szeretetének széles kőfalával. Ki tehet az ellen valamit, a kit Isten szeret? Tudom, hogy haszontalan azt átkozni, kit Isten meg nem átkozott, vagy azt rágalmazni, kit Isten szeret, mert a kit Ő megáld, az valóban megáldatott. Bálák a Sippor fia, akarta az Istentől megáldatott népet megátkozni, e célból felment először egy hegy magaslatra, azután meg a másikra, a honnan a választott nép táborára láthatott. De ó Bálám nem tudtad megátkozni, bármennyire is kívánta azt Bálák! Csak azt mondhattad: Igen megáldotta az Isten és én nem változtathatom azt el.” (4Móz.23,20)
Istennek törvénye egy széles kőfal körültünk, úgy szinte az ő igazsága is. Egykor ennek mindegyike kárhozattal fenyegetett bennünket, most pedig Isten igazsága minden hivőnek üdvösségét kívánja. Hogy ha Krisztus helyettem meghalt, úgy nem volna az igazság, hogy ha nékem is meg kellene halni bűneimért. Hogy ha Isten az egész adósság lefizetését elvette az Úr Jézus Krisztus kezeiből, hogy követelhetné ismét a lefizetést. Ő ki van elégítve és mi biztonságban vagyunk.
Az Istennek változhatatlansága is úgy környezi az ő népét, mint egy szeles kőfal. „Én vagyok az Úr, ki meg nem változom. azért ti Jákób fiai nem emésztettek meg.” Addig, míg Isten ugyanaz, üdvünk kősziklája és egy biztos menekülő hely fog maradni.
Nagyon soká elidőzhetnénk e gyönyörű igazság mellett mivel nagyon sok vigasztaló van azon erős biztonságban, mit Isten a szövetségben népének adott. Azok körül vannak véve az elválasztó szeretet széles kőfalával. Ha Isten őket elválasztotta, elvesztheti-é még őket? Ő azokat az örök életre rendelte, tehát tönkre nem mehetnek. Azoknak nevüket szívébe írta és kitörültetnék-é azon név onnan? Az Ő fiának adta a megváltottakat örökségül és vajon elveszítené-e a Fiú ezer örökségét? Megígérte: ők azon a napon, a melyen igézetemet teljesítem kiváltképpen való népeim lesznek és vajon most elhagyná-é őket? Ő, akinek mindenek engednek, nem bírna-e annyi hatalommal, hogy népét, melyet örökségévé tett, meg is tartsa? Isten óvjon meg bennünket attól, hogy ebben kételkedném. Az elválasztó szeretet széles kőfal gyanánt környezi mindazokat, kik a kegyelemnek részeseivé lettek.
És, ó mily széles a megváltó szeretet kőfala. Nem tartaná-é Jézus magáénak az ő népét, melyet olyan nagy áron váltott meg magának? Hiába ontotta-é drága vérét? Hogyan újíthatná meg az ellenségeskedést azok iránt ismét, a kiket egyszer Istennel megbékéltetett, a kiknek Isten az ő bűneiket aztán nem tulajdonította? Minekutána részökre örök váltságot talált, az örök kárhozatra fogja-é őket utasítani? Bűneiket saját áldozatja által elvette, vajon azon áldozatot ábrándos ravaszsággá teszi-é? Az örökkévaló szövetségnek vére által, minden keresztyén biztosítva lehet arról, hogy el nem fog veszni, és hogy őt senki a Krisztus karjai közül ki nem ragadhatja. Hogyha a kereszt nem csupán valami véletlenség, a megváltatás nem csupán agyrém, úgy, azok, a kikért Jézus meghalt, az ő halála által meg vannak mentve. „Az ő lelke fáradságának meglátja hasznát és megelégedik.” (Ézs.53,11)
Mint egy széles kőfal, mely Istennek népét környezi, a Szentléleknek munkája. Megkezdi-é a Szentlélek kegyelmes működését a nélkül, hogy azt be ne végezné?
Óh, nem! Olyan életet ád-é, mely később kihal? Lehetetlen! Nem mondotta-é nekünk, hogy az Istennek igéje az élő és örökké megmaradó mag. (1Pt.1,23) Vajon a pokolnak hatalma, vagy a mi testünkben lakozó gonosz leronthatják-é azt, a mit Isten hallhatatlannak kinyilvánított, vagy tönkre tehetik-é azt, a miről Isten azt mondotta, hogy örökké megmarad? Nem adatott-é nekünk Istennek Lelke, hogy örökké velünk maradjon és vajon kiűzettetik-é azon szívből, a melyet örökös lakásául elfoglalt? Testvérek, mi nem értünk egyet azokkal, kik félelem, vagy megcsalattatások által olyan gondolatokhoz zaklattatnak. Mi örömmel mondjuk Pál apostollal: „Elhisszük azt, hogy a ki elkezdette bennetek a jó dolgot, elvégzi mind a Jézus Krisztusnak napjáig.” (Fil.1,6) Örömmel énekeljük „Elvégzi a mit elkezdett,
Bút, nyomor, ínségből megmenthet,
Mit belesessége eltalála? Véghez viszi örök irgalmit.”
A kegyelemről szóló tanoknak csaknem mindegyike egy széles kőfal, egy erős bástya, egy hatalmas erődítmény gyanánt ajánlkozik nekünk. Vegyétek például a Krisztus kezességét. Ő Atyánál kezes az Népéért. Gondoljátok, hogy ha nyáját hozzá tereli, azt fogja mondani, hogy néhány azok közül elveszett? Azok követetve lesznek az ő kezeiből. „Tudom, benne bizton nyugszik, Az ítélet napjáig,
Az, ki szent vérében bízik,
S benne örvendez mindig.” „Imhol vagyok”, mondja örömmel, „és a gyermekek, kiket nékem adtál, és azok közül egy is el nem veszett.” Ő megtartja mindvégig, minden szentjeit. A Krisztus dicsősége bele van abba fonva. Ha Krisztus egy lelket elveszít, a mely ő reá támaszkodik, úgy koronájának tökéletességét elvesztette, mert hogy ha egy hivő lélek a pokolba jutna, úgy a sötétség fejedelme nagy örömmel a magasba emelné ezt a lelket és mondaná: „Aha! Nem tudtad mindet üdvözíteni! Aha, üdv Fejedelme, ebben meggyőzettettél! Itt van egy szegény kis Benjámin, egy gyenge és csüggedező a kit nem tudtál a dicsősségbe vinni, így az én zsákmányommá lett örökké!” De ez nem fog megtörténni. Mindegyik drága kő megtalálható lesz az Úr Jézus koronájában. Jézus nyájának nem lesz egy juh híjja sem. Ő valamely úton, vagy csak valami részben is, meg nem győzettetik, hanem teljesen lefogja győzni ellenét, ügyét, melyet megkezdett, kiviszi, ő örökké győzni fog. Hála legyen lstennek és az ő szent nevének!
Ezzel megkísérlettem, néktek azon széles kőfalakat felmutatni, melyek a hivők körül vannak. Ők mentve vannak és mondhatják ellenségeiknek: „Megutál téged, megcsúfol téged a Sionnak szűz leánya, te rajtad hajtogatja fejét a Jeruzsálemnek leánya.” (Ézsaiás 37,22.) Kicsoda vádolja az Istennek választottait? Az Isten az a ki megigazít. Kicsoda a ki kárhoztatna? Krisztus az, a ki megholt, sőt a ki feltámadott is. Az Istennek jobbján is vagyon; ki esedezik is mi érettünk. Mert én bizonnyal elhittem, hogy sem halál, sem élet, sem Angyalok, sem fejedelemségek; sem hatalmasságok, sem jelenvalók, sem következendők, sem magasság, sem mélység és semmi egyéb teremtett állat el nem szakaszthat minket az Istennek szerelmétől, mely vagyon a mi Urunk Jézus Krisztusban!” (Róm.8,33-34; Róm.8,38-39.)
A széles kőfalra való gondolat, a mellyel már végezni akarok, és élvezetet is hoz. Ninive és Babilon kőfalai szélesek voltak, olyan szélesek, hogy azokon több szekér elfért egymás mellett. Ezen sétálgattak az emberek a nap lementekor, beszélgettek és társalogtak ottan. Hogy ha voltatok már valaha Jork városában, akkor tudjátok, hogy milyen érdekes annak szélesföld sáncain körül járkálni. De képünk a keletiektől vétetett. Nékik szokások volt házaikból kilépni és a széles kőfalon sétálgatni. Felhasználták ezt a munka utáni nyugalomra és a pihenés sokféle örömeire. Gyönyörű volt az, mikor a nap lement és szép hűvös volt, ezen a magas kőfalon körül sétálgatni. Épen úgy van egy hivő, hogy ha annyira jut, hogy az Istennek nagyságos dolgait értheti valamennyire, és az Isten népének védelmeit láthatja, örömmel időzik ezek mellett, és nyugalmat talál. „Most már”, mondja ő: „nyugodtan vagyok és békében; az ellenség nem nyugtalaníthat legkevésbé sem; meg vagyok mentve azoknak félelmektől, „kik a kúton való merítésnek idején az ellenség nyilainak zúgásától félnek vala”, (Bír.5,11) itten időzhetek imában és szent elmélkedésekben. És mivelhogy az üdv kőfalak és bástyáik által biztosítva van, áldom az Urat, ki velem olyan nagy jót tett; megnyugszom és megelégszem, mert a ki hiszen, az bémegyen a nyugodalomba; semmi kárhoztatások nincsen már azoknak, kik a Jézus Krisztusban vannak.” (Róm.8,1) Így szolgálnak a széles kőfalak nyugalomul, és az üdv széles kőfalai ugyanazt teszik.
E széles kőfalak elősegítették a közösséget. A népek odamentek és ott egymással beszélgettek. A kőfalra támaszkodtak és nyájas szavaikat hangoztatták, beszéltek foglalkozásaikról, egyik a másikat vigasztalta, elbeszélték egymásnak bajaikat és örömeiket. Épen úgy vannak a hivők, ha Jézus Krisztushoz jönnek, közösségek van egymással, az Angyalokkal, a tökéletesekké lett igaz lelkekkel (Zsid.12,22-23) és Jézus Krisztussal az Ő Urokkal, a ki mindeneknél legjobb. Óh, ezen a széles kőfalon, hogyha azon a szeretet zászlaja lobog, gyakran kimondhatatlan örömmel örülnek Isten gyermekei annak a társaságában, a ki őket szerette, ugyannyira, hogy még magát is odaadta érettök. Az nagyon üdvös dolog az egyházban, hogyha az evangyélium tanainak olyan ismeretére eljuthattok, hogy az egész egyházzal az élő Istennek legkedvesebb közösségét élvezhetitek.
Ezen széles kőfalak elősegítenek arra is, hogy kitekinthessünk a szabadba. A polgár felment a széles kőfalra és eltekintett a város füstjétől és szemétjétől, be a szép zöld mezőbe és a csillogó folyamba és a messze-messze lévő hegyekre és örömöt talált azokban, hogy láthatta a fű lekaszálását, vagy a gabona érését, vagy a napnak a hegyeik mögé való lemenését. Az hajdan egy erődített város polgárának rendes élvezete volt, hogy a magas kőfalra menjen és onnan a szabadba való messze kilátás örömeit élvezze. Épen úgy van, hogyha egy lélek az evangyélium tanainak magaslatára jut és az Istennek a Jézus Krisztusban kinyilvánított szeretetét megérti, óh mily kilátások nyílnak meg akkor ő előtte! Hogy tekint alá az élet gondjaira!
Hogyan tekint keresztül a halálnak keskeny folyamán! Hogyan eszközölheti ki magának olykor-olykor, mikor tiszta az idő és szemei elég világosak a távcső segítségével kieszközölni, már a gyöngy kapukon is túl nézni és azon örömöt szemlélni, melyet halandó szemek még nem láttak, és azon éneklést hallani, melyet halandó fülek még nem hallottak, mivel ezek nem a szem és fülnek, hanem a szív és léleknek való dolgok! Boldog ember az, aki lakozhat az Isten anyaszentegyházában, mert az felmehet annak magas kőfalaira is, honnan a királyt megláthatja az ő szépségében és azon országot, mely még messze van!
Ah! Kedves barátim, óhajtanám, hogy mindnyájan ismeretesek volnátok az ilyen dolgokkal, de félek, hogy az nincsen úgy, mert sokan közületek kívül vannak a kőfalon és ha a vesztő jön, senki sem lesz biztonságban csak azok, kik a Krisztus szeretete és irgalmassága kőfalain belől vannak. Óhajtanám, Isten. segítne titeket, hogy most azonnal a kapuhoz futnátok, mert nyitva van. Majd bezáratik az, egy napon be fog záratni, de most még nyitva van. Ha az éjszaka eljön, a halál éjjele, akkor bezáratik a kapu, akkor el fogtok jönni és mondjátok „Uram, uram, nyisd meg nékünk.” (Lk.13,25‒27) De a felelet ez fog lenni: „Késő, késő!! Már nem mehettek be”
De most még nem késő. Krisztus még mindig hangoztatja: „Íme, adtam te elédbe egy megnyílt ajtót, melyet senki be nem zárhat. (Jelenés 3; 8.) Oh, bárcsak óhajod volna jönni és reménységedet Jézusba helyezni, mert ha azt teszed, akkor üdvözülsz. Némelyeknek közületek nem beszélhetek biztonságról, mivel ott, a hol vagytok, nincsen az oltalomnak széles kőfala. A biztos helytől eltávoztatok. Talán oltatlan mésszel egy önigazságot összetákoltatok, a mely el fog romlani, mint egy megszakadozott és dűlőfélben levő fal. (Ez.13,10‒12) Óh, csak Jézusban bízhatnátok! Akkor széles kőfallal lennétek körülvéve, melyet a pokolnak összes ostromló ágyúi nem lennének képesek lerontani. Hogy ha az örökkévalóság viharai tombolnak is ezen erősség ellen, mégis szilárd marad mindenkor.
Némelyeknek közületek nem beszélhetek nyugalomról, örömről és közösségről, mert ott kerestétek a nyugodalmat, a hol nincsen. Olyan békességtek van, a mely nem békesség, olyan vigaszotok van, a mely romlásotokra fog lenni. Isten vegye el ezen vigaszotokat és kemény nyomás által kényszerítsen benneteket, hogy az Úr Jézushoz fussatok és igaz békét találjatok, az egyedüli békét, mert „Ő a mi békességünk.” (Ef.2,14)
Óh vajha Jézushoz csatlakoznátok és ő benne bíznátok, úgy örvendhetnétek azon jelenlegi boldogságnak, melyet a hit néktek ada, de a legdrágább mindeneknél azon kilátás lenne, mely előttetek feltárulna azon örök boldogságra, melyet Krisztus mindazoknak elkészített, a kik bizodalmukat ő benne helyezik. Ámen.