Hogyan írjalak le téged, oh, édes Jézusom? Oh, Üdvözítőm! Honnan vegyek szavakat arra, hogy a te emberekhez való szeretetedet kimagyarázzam? Minden más dologhoz a beszéd lendülete tán elegendő lenne, ezen egy azonban felülmúl minden szónoki tehetséget, ezt emberi szó el nem érheti. Ezen dolog kimondhatatlanokhoz tartozik, mivel szavukkal kibeszélni nem lehet. Tudom, hogy mindaz a mit a Megváltó szenvedéséről mondani fogok, csak annyi, mint egy csepp víz, mely a veder fenekén maradt. Senki sem ismeri ama fájdalmuknak parányi részét sem, annál inkább nem fogta fel még ember a Krisztus szerelmét, mely feljebb van, mint minden emberi értelem.
A természetbúvár kikutatja a földet egész a központig, ő a naprendszerben is kutat. Méri az egeket és méri a halmok súlyát a földön, de ezen tárgy azon hatalmas dologhoz tartozik, melyet senki meg nem érhet, csak egyedül az örökkévaló. Mint a fecske, ha elrepül a folyam felett, csak a szárnyával érinti a vizet, de a mélységbe bele nem merül, vagy a prédikátor hangja is csak a felszínen mozog és a végtelen mélység fedve nyarad tekintete előtt. A költő szépen mondja: „Óh, örök mélysége e nagy szeretetnek”
Mert a Jézus szerelme mélység. Senki ki nem merítheti azt. Annyira soha nem érezzük gyengeségünket, mint midőn erről beszélni akarunk és az Úrnak karjaiba eresztjük magunkat, az ő lelkét működni hagyjuk, de ekkor sem emelkedhetünk fel ezen tárgy szédítő magaslatához. Mielőtt valósággal el tudnánk képzelni a Jézus szerelmét, fel kellene fogni a dicsőséget melyet az ő felségében, odafent bírt, azután, a megaláztatást, midőn testté lett. De ki tudná a Krisztusnak felségét leírni? Midőn a magasságban trónolt, ő volt az igaz Isten. Ő általa teremtetett a menny minden Seregével az ő hatalma által a föld a semmiben lebegett. Az ő hatalmas karja támogatta a csillagvilágot, az égnek oszlopai rajta nyugodtak. Az angyalok és az angyalkarok dicséneke, a Chérubimok és Serafimok kara őt övezte körül az örökkévalóságban. A Halleluják a világ mindenségből kibeszélhetetlen karénekekkel az ő lábzsámolyához özönlöttek. Ő volt és marad mindeneknek felette örökké áldandó Isten! Ki mérheti meg ezen magasságot? És mégis ezt kell előbb felfognunk, ha meg akarjuk érteni az ő leereszkedésének ama hatalmas lépését, melyet tett, midőn lejött, hogy lelkünket megmentse. És ki tudná megmondani, hogy milyen mélyen lépett le? Emberré lenni, ez sok volt, de a fájdalmak emberévé lenni ennél több volt. Véresen szenvedni, mint ő olyan kimondhatatlan kínokat, a gyalázatnak halálát, és Istenétől elhagyatva lenni, az a mélységeknek a legmélyebbje ezen megváltói szeretet, melyet semmi teremtett lény fel nem fedezhet. És mégis először megmérhetetlen magasságot kell felfogni s csak azután lehet a végtelen mélységét. Egyszóval előbb meg kell mérni a rengeteg űrt a menny és föld között, hogy fogalmunk legyen Krisztus szerelméről. De mivel ezen dolognak értelmére nem jöhetünk elhagyjuk-e egészen? Mivel ki nem kutathatjuk, félretegyük? Soha! Nem! Jöjjetek, menjünk ma Golgotához és nézzük meg eme dicső felséges ábrázatot: Jézus Krisztusét, amint ő (kinek, ha akarta volna, lehetett volna öröme) elszenvedé a keresztet, nem tekintvén a gyalázatra. Mindenekelőtt vizsgáljuk az Üdvözítő megcsúfoltatását s azután, hogy mi indította őt erre, hogy ezt eltűrje és harmadszor tekintsünk reá, mint egy dicső előpéldára.
Szerelmeseim! Először is a Megváltó megcsúfoltatására irányozom figyelmeteket. A mi alapigénk szól a csúfoltatásáról vagy gyalázatról, s ezért mielőtt a szenvedésről szólanánk, a megcsúfoltatásról szólunk. Talán nincs semmi, amitől az ember úgy félne, mint a gyalázattól. Sokszor tapasztaljuk, hogy a halált elhordozhatóbbnak tartják, mint a gyalázatot, sőt még, hogy a legistentelenebb és megkeményedett emberek is jobban féltek az ő társaik ítéletétől és csúfolásától, mint egyéb szenvedések eltűrésétől. Maga Abimélek az az ember aki minden félelem nélkül a saját testvéreit gyilkolta meg, a szégyentől meggyőzetett, mikor aláhajítja egy asszonyember egy malomkő darabot Abimélek fejére és betöré néki koponyáját, ki mindjárt odahívván az ő fegyverhordozó apródját, mondá néki: „Vondd ki a te fegyveredet és ölj meg engemet, hogy ne mondják felőlem: „egy asszonyember ölte meg őt!” Általüté azért őt az ő apródja és meghala.” (Bír.9,53-54.) Ezt a szégyent nem tudta elhordozni. Inkább, mint öngyilkos akart meghalni, mint avval csúfoltatni. hogy asszonyember ölte meg. Így Saul is, egy olyan ember, ki nem szégyenlette soha esküjét megszegni és vejét üldözni, mint egy foglyot szoktak üldözni a hegyeken ‒ ő is inkább beleereszkedett a maga fegyverébe, minthogy azt mondják róla, hogy a filiszteusok ölték meg őt. Ezek csak kevés példák mindama sokból, melyeket felemlíteni lehetne. Tudvalevő dolog, hogy gonosztevők sokkal nagyobb félelmet árultak el a nyilvános elitéltetés előtt, mint bármely más alkalommal. Semmi nem nyomhatja le az emberi lelket annyira, mint az általános elitélés. Embertársai gúnyjának állandóan kitéve lenni, sok, még ennél is több a gyalázat. Ez oly borzasztó az emberre nézve, hogy a pokoli büntetésnek egy részét képezi. A legkeserűbb cseppeknek egyike ama kehelyben, melyet azoknak kell kiinni, kiknek része az örök gyalázat és gyötrelem, melyre feltámadnak az istentelenek az ítélet napján. Megutálva Istentől, az angyaloktól, az emberektől, ez már olyan mélység, mint maga a pokol. Gyalázatot szenvedni az borzasztó dolog, annyira, hogy a legbüszkébb természetű emberek megtörtek, midőn őket gyalázattal mocskolták be. De az Üdvözítőnek ezen meggyalázása különösen teljes volt csúfsággal, mert minél nemesebb érzületű az ember, annál fogékonyabb a legkisebb ítélések iránt is. Az olyan megaláztatást, melyet egy közönséges ember könnyen eltűr, egy olyan embernek igen nehéz elviselni ki arra született, hogy parancsoljon és tiszteltessék. Elszegényedett hercegek és megalázott uralkodók a nyomorultak között a legnyomorultabbak. Hanem itt van a mi Megváltónk, kinek arculata isteni fenségben ragyogott s a mennyet világította meg, itt van Ő megcsúfolva, meggyalázva és leköpdösve! Ebből lehet csak következtetni, hogy olyan nemes jellem, mint az Övé, mit hordozhatott most el. Egy kisebb madár, például a fülemile, eltűri ha sötét odúba zárják, de a sas nem tűrheti el azt, mert nagyon nemes ahhoz, hogy a szemét bekössék. Ama szemek, melyek a napba néztek, nem hordozhatják el a sötétséget könnyek nélkül. Hát Krisztus, ki több volt, mint nemes, kinek méltóságát semmihez nem hasonlíthatjuk, Ő néki a kin, gyötrelem. és a gyalázat iszonyúan keserű lehetett. S még azt is kell venni, hogy egyik természet érzékenyebb, mint a másik és hogy az egyik ember jobban, megérez mindent, mint a másik. Nem vagyunk mindnyájan olyanok, hogy a sérelmet hamar észrevegyük, de ha észrevesszük, csakhamar elfeledjük. De tudunk olyanokat, kiknek igen érzékeny résztvevő szívük volt. Ők addig sírtak másokkal azok nyomorúsága felett, míg szívük egészen meg nem tört. Ezek a hálátlanságnak legkisebb nyilvánulását megérzik azok részéről, kit szeretnek, de ha azok, kikért örömest szenvedni akartak, a csúfolásnak szavait használják ellenük, akkor lelküknek belsejében vannak megsebezve.
Egy ember keresztül megy kórón és tüskén a nélkül, hogy érezne valamit, mert jó saru védi a lábait, míg egy másik, aki mezítláb van, a legelső lépésnél szúrást érez. Krisztus pedig levetkőztetett ember volt. Ő mindent levetkőzött, csakhogy ember legyen. Ő mondá: „A rókáknak barlangjok vagyon és az égi madaraknak fészkeik; de az emberfiának nincs hová fejét lehajtania.” Ő mindent levetkőzött, a mi csak megkeményíthette volna. Mert ő szeretett az ő lelkének egész erejével. Az ő nemes, forró szíve az emberi nemzedék jóvoltáért dobogott. Ő szeretett mindhalálig és íme, most azokért gúnyolva és azoktól csúfulva lenni, a kiket úgy szeretett és a kikért meghalt, megköpdösve lenni azon néptől, melyet ő meg akart szabadítani. Ő sajátjába jött és az övéi nem akarták őt elismerni, elfogadni, hanem épen üldözni kezdték, ez olyan dolog, a melyet fájdalomnak lehet nevezni.
Ti szelíd résztvevő lelkek, kik a más nyomorúságán sírni tudtok és ti, kik szeretni tudtok, mely szeretet erős, mint a halál, melynek indulata hatalmasabb, mint a pokol, ti meríthetitek csak egyedül ki valamennyire, ti foghatjátok fel, mit kellett az Üdvözítőnek elhordozni, midőn mindenfelől gúnyolták és senki jelen nem volt, ki érette szót emelt volna, ki résztvevő lett volna iránta. Még egyszer mondjuk: „Meggyalázás, gúnyoltatás az emberi természetnek irtózatos,” mennyivel inkább egy olyan természetnek, mint a milyennel az Üdvözítő felruházva volt, oly nemes, érzékeny, szeretetteljes természet, milyennel soha ember nem rendelkezett.
És most jöjjetek, vizsgáljuk meg e kínteljes jelenetet: Krisztust gyalázattal koronázva, Ő háromszorosan csúfoltatott meg. Egy gyalázatteljes vádolással, csúfolással és az utálatteljes megfeszítéssel. Nézzétek meg az Üdvözítőt ama szégyenletes vád alatt, mely ellene emeltetett. Kiben semmi bűn nem volt és hamisságot soha nem tett, most a legfeketébb bűnnel vádoltatott. Először a főpap elé állíttatott azon váddal, hogy Istent káromolta! Hogyan? Káromkodhatott-e Ő? Ő, ki azt mondá: „Az én eledelem az, hogy cselekedjem annak akaratát, a ki engemet elbocsátott.” Káromkodhatott Ő? Ki a legnagyobb félelmek között, midőn a vércseppek izzadása folyt róla így szólalt meg: „Atyám, ne az én, hanem a te akaratod történjék meg”, tudott-e ő káromolni? Bizony nem! De éppen mivel jellemével annyira ellentétben volt az igaztalanság, azért volt oly nehezére a vádolás. Ha ti közületek, kedves, hallgatóim, valaki azzal vádoltatnék, hogy Istent káromolta, nem csudálkozhatnátok rajta, mivel valóban azt tettétek és annyiszor tettétek, hogy már feledésbe is ment előttetek az, hogy Isten utálja a káromlókat és hogy nem hagyja büntetés nélkül azt, a ki az a nevét hiába felveszi. De egy olyant, mint Jézus vala, ki úgy szeretett és olyan engedelmes volt, nagyon sérthette ezen vád. Csodálkozhatunk azon, hogy nem rogyott a földre, midőn jöttek ellenei és kezeiket rávetették. Ilyen panasz egy angyali lelket is elkeserített és meggyőzött volna. Ilyen vád egy Serafim bátorságát is lerombolta volna. Csodálkoztok-e hát, hogy Jézus érezte e gyalázatot, ami oly borzasztó váddal volt összekötve. De ezzel nem elégedtek meg. Miután az első dolgot felvetették, hogy azt általhágta, bűnrészessé tették őt egy másodikba is. Azt mondták, hogy ő volna okozója, ama felzendülésnek és hogy a kormány és a Császár ellen lázit, egy áruló. Tehetett volna ő árulást? Ő ki azt mondá: „Az én országom nem e világból való, mert az én szolgáim akkor vitézkednének”. Ő, kit mikor hatalommal akarának királlyá emelni, visszahúzódott a pusztába és imádkozott. Ő tehetett volna árulást? Az lehetetlen volt. Nem fizette-é ő meg az adóra való pénzt? Lehetett ő hatalom elleni áruló? Ő nem vétkezhetett a Császár ellen, mivel ő volt a Császárnak is Ura. Ő a királyok királya, az Uraknak Ura volt. Ha akarta volna, a köpenyt, leemelhette volna a
Császár válláról, s a császárt magát pedig a férgeknek adhatta volna zsákmányul. Távol volt attól Jézus, a szelíd Jézus, hogy zendülést idézzen elő az emberek között. Nem! Nem, ő jóltevője volt az emberiségnek és az ő országának. Ő nem jött polgári háborút indítani, mégis ez volt ellene a panasz. Mit gondolnátok jó polgártársak és keresztyének, ha ilyen panasz emeltetnék ellenetek, és ha a nép előttetek és hátatok megett ilyen váddal kiabálna, hogy ti olyan utálatos gonosztevők vagytok, kik a halált megérdemlitek? Nem tűnnék ez fel szidalomnak a legnagyobb mértékben? És ah! a ti mesteretek ezt elszenvedte és el kellett szenvednie mint bárki másnak. Ő nem ügyelt a szégyenteljes panaszokra és a gonosztevők közé számláltatott.
De Krisztus nemcsak a csúfos bepanaszolást hordozta el, hanem a szégyenteljes gúnyolást is, midőn Jézus Heródes elé vezettetett. Ez elítélte gondolatival, az alapigénk szerint semminek sem tekintette. Mily gondolat! Az ember az Isten fiát semminek állította, lenni, ki minden a mindenekben. Ő maga magát semminek állította és nem becsülte, kimondván, hogy ő nem is ember csak egy féreg. Hanem milyen bűn volt az, midőn Heródes őt semmire sem becsülte. Néki Heródest csak megtekinteni kellett volna, hogy tűzláng szemeivel megsemmisítse. De íme, Heródes gúnyolódik és Jézus nem szól semmit, a vitézek körül fogják őt és szelíd lelkülete sebzik kegyetlen tréfáiktól, de ő nem szólott semmit, hanem mint a bárány a mészárszékre vitetett és mint a juh az őt nyirok előtt megnémult és nem nyitotta meg az ő száját.
Megjegyzendő, hogy a Krisztus gúnyoltatásánál, a Heródes palotájától fogva mindaz ideig, mikor Pilátus házalói a megfeszítéshez vezettetett és ettől fogva haláláig a csúfolódók különfélék voltak. Először az Üdvözítő személyét csúfolták. Ez olyan dolog, a melyről nekünk keveset szabad mondani, de a melyről minél gyakrabban kellene gondolkozni. Tény az, hogy az Üdvözítőnek ruhái durva közvitézek között lehúzattak. Az ő szent tagjai, az ő drága lelkének edénye, melyben ama drága kincsek nyugodtak, ez lett kitéve az emberek gúnyolásának és a nyilvános gyalázatnak. Gúnyoltatott és pedig olyan durva emberektől, kik a becsületérzésből kivetkőztek. Krisztus kétszer vetkőztetett le. Ő ott függ fedetlen és mezítelenül a kereszten, képe a mi lelkünk mezítelenségének. Ki a liliomokat ruházta, nem volt most mivel magát befedeznie, ki a földet drágasággal és gyémántos öltözettel díszíté fel, nincsenek rongyai, mivel magát befedezze a sokaság elöl, mely őt irgalmatlanul és keményszívűen gúnyolta. Ádám és Éva fügefa levelekből készítetlek ruhákat, midőn ők mezítelenek valának. Ő a szegény fügefa levél helyett készített nékik bőrből ruhákat, mely meleget is adott nékik, de most megosztják az ő ruháit és sorsot vetnek reá, miközben ő maga mezítelenen ki van téve a gúnyolás viharának, nincs semmi, a mivel magát befedezze. De Jézus Krisztus azt magyarázta, hogy ő Isten Fia, most ezzel gúnyolják, isteni személyét is megtámadják, valamint emberi személyét kigúnyolták. Ha Isten Fia vagy – kiáltanak ‒ szállj le a keresztről, akkor hiszünk néked! Többször kihívták, hogy az ő Istenségét bizonyítsa be, hogy ama munkát, melyet elkezdett, abbahagyja. Ők kívánták, hogy azt tegye, ami az ő Istenségét éppen kétségbe vonhatná, hogy azután mint mondák is őt, mint Isten fiát magasztalhassák. Most gondoljatok arra, midőn Krisztus mint ember csúfoltatott meg, gondolhatjuk, hogy ő eme gyalázatnak alája vetette magát, de mint Isten gúnyolva lenni…! Ez kihívás. Ami emberi természettől származik, azt elfogadhatja az emberi természet és mégis vívhatja. Igen, az emberi természet, mely a kegyelemtől meg van szentelve, felveszi a párbaj kesztyűt, vagy pedig nevetéssel lába alá tiporja és kész mindent eltűrni és szenvedni Jézusért. Hanem el tudjátok azt képzelni, hogy Isten ki van hívva az ő teremtményétől, az örök Jehova kihívva a teremtett állattól, melyet az ő kezei formáltak. A végtelen elítélve a múlandóktól. Ő, ki minden dolgokat előállítóit, ki által minden van, kinevettetett, kigúnyoltatott és elítéltetett, az ő pillantásának munkájától, mely elmúlik mint az árnyék. Ebben meggyalázása látható a Krisztus személyének, úgy az ő emberi, mint Isteni volta. Továbbá lehet látni, hogy minden hivatását is gúnyolták. Krisztus király volt és még soha olyan király nem volt, mint Krisztus. Ő volt Izráelnek Dávidja, minden képének szíve ő érette vert. Ő Izráelnek Salamonja, ő uralkodik az egyik tengertől a másikig és a vizektől a világ végéig. Ő királyi sarj volt. Vannak néhányan a földön, a kik királyoknak hivatnak, pl. Nimród fiai, királyoknak hivatnak, pedig nem királyok. Ők kölcsönözték méltóságukat attól, ki minden királyoknak királya és Úr minden Urak felett. De ő valóban királyi ágbeli volt, aki valóban királyi sarjadék volt, ki az ő pompáját félretette és magát a közönséges nép közé elegyítette. És mit tettek ők? Hoztak dicsőség koronákat néki? A földnek hatalmasai talán ruháikat szőnyegül terítették lábai elé? Nézzétek, mit csinálnak! Ő a durva katonáknak van által adva. Egy fatörzset hoznak elő és arra, mint egy trónra ültetik, ruháit lehúzzák és hoznak egy ócska kopott veres bársony köpönyeget és azzal körül takarják. Fonnak koronát tövisből és fejére teszik, a fejére, mely máskor csillagoktól körülragyogva volt és azután kezébe adnak ‒ azon kezébe, mely nem viszonoz semmi sérelmet ‒ egy kormánypálcát nádból és térdre hajolva előtte gúnyolva hódolnak. Semmi sem oly szívszaggató, mint egy megcsúfolt király. Talán ismeritek ama király történetét, kit ellenei elfogván, egy gödörhöz vezették, ott egy vakond túrásra ültették őt, mint valami trónra, legpiszkosabb vízbe mosták meg, miközben arcáról a könnyek árja folyt, monda: „Én majd megmosdom még tiszta vízben”, a melyben nagyon csalódott. Hanem itt tekintsetek a királyok királyára, ki minden Uraknak Ura, az ő imádata a köpködés gonosztevő szájakból, a hódolatok, melyeket nyer, azok ökölcsapások piszkos kezektől az ő dicsérete, gyalázat megromlott ajkakról. Ah! volt e valaha a tiédhez hasonló gyalázat? Oh! Minden királyoknak királya. Te minden világoknak Ura, gúnyolva a zsoldos hadaktól és ütlegelve aljas kezektől! Oh, föld! hogyan hordozhattad el e gyalázatot? Óh, egek, hogy nem omlottatok össze, magatok alá temetve e nyomorultak seregét, kik teremtőjüket így szégyenítik? Itt volt valóságos gyalázat, a király megcsúfolva alattvalóitól. De Krisztus próféta is volt, amint tudjuk. És mit cselekedtek, hogy mint prófétát megcsúfolják? Bekötők szemeit s arcul verve mondának: Prófétáld meg nekünk Krisztus, kicsoda az, ki tégedet arcul vert? Mi szeretjük a prófétákat.
Természetes, ha a próféták szavainak hiszünk, annak személye is kedves előttünk. Mi hisszük, hogy Jézus a próféták elseje és utolsója volt, minden előbbiek tőle küldettek ki, meghajolunk előtte, a legmélyebb hódolattal imádjuk őt. Mi a legnagyobb tisztességnek tartjuk, mint Mária az ő lábaihoz hullani szeretnénk, mint ő tette, lábait könnyeinkkel áztatni és szárazgatni fejünknek hajával. Mi érezzük, mint Keresztelő János, hogy nem vagyunk érdemesek sarujának kötőit megoldani. Hát azt elhordozhatjuk-e, hogy őt így látjuk, Jézust a prófétát bekötött szemmel, gúnyolva és ökölcsapásokkal verettetve?
De az ő főpapi tisztét is megcsúfolták. Jézus Krisztus jött a világba, hogy főpap legyen és áldozatot hozzon érettünk és így megcsúfolták főpapi hivatását is. Minden bűnökért való segedelem a főpap kezei között volt. És íme, most mondják néki: „Ha Istennek fia vagy szabadítsd meg magadat minket is. Másokon segített, magát nem tarthatja meg.” Ah! Milyen megátalkodott setétségét látjuk itt a csúfságnak, és milyen óriási nagyságát a meggyalázásnak, ha meggondoljuk, hogy eme főpap, kit mi vallunk, ki maga a páska, bárány, oltár, pap és áldozat is, hogy ő a testté lett Isten fia, Istennek ama báránya, ki hordozza e világnak bűneit, így elítéltetik és megcsúfoltatik. Ő csúfoltatott továbbá az ő szenvedéseiben is. Nem szabad elmulasztanom elmondani, hogy mit szenvedett a korbács ütések alatt. Többen felhoznak olyan képeket Krisztus megostorozásáról, hogy nem is kedvelem elmondani, amit róla mondanak. Nem tudom, hogy alapos okuk van-e azon dolgokra, melyet állítanak, de annyit tudok: „Hogy ő megsebesíttetett a mi álnokságainkért, megrontatott a mi bűneinkért: a mi békességünknek veresége vagyon rajta és az ő sebeivel gyógyultunk meg”. Mily nehéznek kellett lenni amaz ostorozásnak, mely ennyi szavakkal íratik le: megrontatás, megsebesítés és vereség, stb., ha meggondoljuk, hogy minden ütéssel mely hátára méretett a gúny, nevetés mindannyiszor felhangzott valahányszor a vér újból folyni, a hús foszladozni kezdett csontjairól, mindannyiszor a gúnyolásnak szavai is felhangzottak, melyek fájdalmát még inkább szúrósabbá tették. Végre mikor a keresztfához ért és arra felfeszíttetett, csak tovább folytatták csúfolódásukat szenvedései felett. Írva van, hogy az írástudók és a főpapok ott állottak és azután leültek és vigyáztak. Midőn látták fejét mellére lehorgasztani, valószínűleg tettek olyan keserű megjegyzést is mondván: „No, nem fogja már a nép között többé fejét felemelni”. S mikor vérző kezeire néztek: Ha! Ha! E kezek nem fognak már érinteni egy bélpoklost sem és halottakat nem támasztanak fel: És midőn megsebzett lábaira néztek: „No, a jámbor vándor megtette utolsó utazását, nem fog már az országban egy lépést sem tenni”. Ezt követte talán a leggonoszabb és legdurvább tréfa, az ő háromszor szent személyének minden tagjai felett. Gúnyolták őt folyton, és végre így szólott: „Szomjúhozom.” Ekkor adának néki ecetet inni és gúnyolták szomjúságát is, midőn enyhíteni akartak.
De még egyet akarok felemlíteni, mely minden eddigieknél nagyobb, ők csúfolták az ő imáját is. Hallottátok már, vagy olvastátok-e már valami gyilkolási történetben, hogy az emberek felebarátjaik imáit gúnyolták? Én az „orgyilkosok” történetét olvastam, kik áldozataikat hirtelen megrohanják, ezek a biztos halált magok előtt látva néhány pillanatért esdekelnek, hogy imádkozhassanak, és csak igen ritkán történt az, hogy ez nem lett nékik megengedve. Hanem azt soha sem olvastam, nem is hallottam, hogy a kimondott imára csúfot, vagy gúnyt mondottak volna a gyilkosok. De íme, itt függ az Üdvözítő és minden kibocsátott szavából aljas tréfát űznek! Midőn végre halál-kínjában eme szavakat ejtette ki, melyek hangzásánál a föld megremegett és a pokolnak fundamentomai megrázkódtak: „Eli, Eli, Láma Sabaktani”, még ekkor sem tudták visszatartani magukat, hanem megkísértették gúny tréfájukkal mondani: „Illyést hívja, majd lássuk el fog-e jönni, hogy őt levegye”. Csúfoltatott az ő imáiban is. Oh, Jézus, ki szeretett, úgy, mint te? Kinek volt a tiédhez hasonló türelme, midőn a keresztet elviseled, nem tekintvén a gyalázatra?
Az Üdvözítő megcsúfoltatását lefestettem, de félek, hogy mindemellett is a gyalázat mélységes voltát, mellyel illettetett, le nem írhattam és azt érzem is. Talán jobban fog majd sikerülni, ha harmadszor áttérek jellemezni az ő szégyenteljes halálát, a melyre az alap ige is utasít, melyet eme szavakban találunk: „Szenvedett keresztet, a gyalázattal nem gondolva.”
A kereszt! Ah, a kereszt! Ti halljátok a szavakat, de nem gondoltok róla valami átkosat. Vannak manapság különféle módjai a halálbüntetésnek, melyek sokkal csúnyábbak, pl. nyaktiló alatt halni meg szégyenletesnek látszik, szégyenletes a vérpad is, de legjobban az akasztófa. Tudjátok azonban, hogy bármennyire csúnyán hangozzék is az akasztófa neve, mégis semmi az összehasonlítva azzal, ami Krisztus napjaiban a „kereszt” volt. A felfeszítés oly halálbüntetés volt, melyre csak rabszolgát ítélhettek el, azt is csak úgy, ha valami méltó gonosztettet vitt véghez, mint pl. urát elárulta, vagy ha azt meggyilkolta. A keresztfán meghalni annyit jelentett, mint a legborzasztóbb és legfélelmesebb halál ítélettel sújtatni. Minden más halál ennek eleibe volt téve. Minden más halálnál volt, ha kismértékben is, alkalom, mely könnyűvé tette a halált, vagy a végrehajtás gyorsasága, vagy a vele egybekötött dicsőség által. De ez a halál egy gazembernek, közönséges gonosztevőnek, orgyilkosnak halála egy kínnal meghosszabbított halál, valóságos csoda műve a halálnemnek, a pokoli kegyetlenségnek, összekötve a legnagyobb gyalázattal. Ezt szenvedte el Krisztus! Mai napság a kereszt nem szégyenletes. Sok uralkodó a koronán hordja, sok győztesek a zászlójukon. Némelyek imádják is a keresztet. A legfinomabb acél metszetek, a legpompásabb festmények ezen tárgyat ábrázolják.. Kőből, nemes kőből, aranyból metszett kereszt most valóban királyi méltóságra emelkedett. Én azt gondolom manapság lehetetlen a kereszt gyalázatát és annak körülményeit jól megérteni, de tudta azt a zsidó, a római és Krisztus maga tudta, mily éktelen dolog, milyen gyalázatteljes állapot volt az, a keresztnek halálát elszenvedni.
Gondoljatok arra is, hogy az Üdvözítő megfeszítésénél még különféle dolgok jöttek közbe, melyek az ő gyalázatát növelték. Keresztét ő magának kellett vinnie. Ő a közönséges ítélő helyen, az akasztófa dombján, a Golgotán feszítetett meg.
Olyan időben végeztetett ki, midőn Jeruzsálemben sok nép vala. Páska ünnep vala, szóval közelről távolról a nép oda özönlött, a népnek hatalmasai is jelen voltak, hogy e jelenetet ők is végig nézzék. Elámíták és kik laktak Mezopotámiában és Görögországban és talán a messze fekvő Társisból és a tengernek szigeteiről.
Jöjjetek hát és menjünk a kereszt után. A kereszt! A kereszt! Könnyek folynak, ha csak rá is gondolunk! A durva fa a földre tétetik, Krisztus reá tepertetik háttal. Négy katona megragadja kezeit, lábait, szent teste átkozott szegektől szaggattatik fel, elkezd vérezni, magasra emeltetik a levegőbe. A kereszt egy lendülettel a néki elkészített gödörbe rántatik és megerősíttetik, egy borzasztó lendület, mely minden tagot rendit és minden ideget zsibbaszt. Itt függ most mezítelen, bámulatra állítva kemény nézői előtt, a forró napsugarakba. A láz elkezd csontjaiban dühöngeni, nyelve kiszárad, mint egy cserép és szájpadlásához tapad. Teste már rég megerőtlenült az éhségtől és a Pilátus palotájában történt ostorozástól, mely őt már a halál küszöbéhez vezette. Mégis itt függ ő kezei, lábai, testének leggyengébb részei keresztül fúrva, hol az izmok a legszámosabbak és a fájdalom nagyobb, ott fúrt magának a vasszeg borzalmas utat. A testnek súlya felnyomja a szeget, lábain mindig feljebb és ha a térdek megfáradva összerogynak, akkor az éles vas tovább hasítja magát fel a kezekben is. Borzasztó jelenet! Pedig még csak kívülről láttátok, belülről nem láthatjátok. Ha azt láthatnátok, úgy szemeitekre örök vakság ereszkednék, ha úgy ragyogott is mint egy angyalé. Mert itt a Krisztus lelke egy haldokló lélek! Tudjátok mi a kínja egy haldokló léleknek? Még e földön lélek soha meg nem hal. A pokol a helye a haldokló léleknek, hol ők a második vagy örök halálnak halnak meg. De most ezen lélekben a pokol izzó tüzét öntötte ki. Krisztus lelke küzdötte a harcot a pokol minden hatalmával, kiknek dühe annál nagyobb volt, mivel ez volt az utolsó pillanata a támadásnak, melyet ellene intéztek. Mindezekben az volt poharában a legkeserűbb csepp, hogy Krisztus elvesztette azt is, mi a mártírok védelme és támasza: az Istennel való egységet. Isten maga is rátette az ő kezét. Tehát az Atyja akarta őt megrontani, mivel ő életét áldozatul a bűnösökért adta. (Ézs.53,10.) Isten, kinek kebelében Jézus az örök boldogságban nyugodott, elfordítá orcáját. Így Jézus elhagyatva van Istentől és emberektől és egyedül lép e kínra, elgyötörtetik, ruhái vérével veresíttetnek be. Oh! Volt-e valaha ilyen kín az ég alatt? Nincs oly művész, mely ezt lefesteni tudná. Ha. gondolatommal minél mélyebben fogom fel a Krisztus szerelmét keblemben, ajkaimat annyival inkább elnémítja és megroncsolja, ha kiakarnám mondani. Az üdvözítő kínja olyan volt, mint a Nebukodonozor fűtött kemencéje, hétszer forróbb és nagyobb, mint emberi kin volt valaha. Minden erei utakul szolgáltak, melyeken a fájdalmak izzó lábától fejéig fel s alá jártak, minden izmai egy húrt ábrázoltak a fájdalom hárfáján, melyet a pokolban ordítva hangoltak. Minden gyötrelem, a melyet az elkárhozottak viselni fognak, keresztül viharzott Krisztus lelkén. Ő volt a mindenható nyilának, mely bűneink mérgébe volt mártva a céltáblája, minden súlyai az örök gyötrelemnek üdvünk kősziklájára omlottak. Ő megtöretett, megtiportatott, szétzúzatott és megszaggattatott, lelke pedig szomorú volt mindhalálig. De már elég, leírni nem tudom. De tudok felette sírni, s azt tudjátok ti is. A kősziklák megrepedezének midőn Jézus meghalt, és szíveink még keményebb márványból kell, hogy legyenek, ha itt nem éreznek semmit. A templomnak pompás kárpitja megrepedt mind a Földig, ne szaggassuk-e mi is meg ruhánkat és ne vonjuk-e gyászba magunkat? A nap könnyezett annyira, hogy az ő tűzláng szeme kialudott és mi ne sírjunk-e ‒ mi, kikért az Üdvözítő meghal? Ne dobogjon-é a szívünk, midőn meggondoljuk, hogy érettünk Urunk mennyit elhordozott. Ama, gyalázat, mely Krisztusra következett, őt nem győzte le. Írva van: hogy ő nem tekintette azt semmibe. Ő azon gyalázatot oly kicsinynek ítélte lenni, ama nagy örömmel összehasonlítva, mely előtte állott, hogy úgy volt, mintha nem is lelt volna. Hanem szenvedéseit nem állíthatta semminek, nem tekintvén a gyalázatot, azt a keresztről nem lehetett mondani, mert a kereszt. ‒ az oly rettenetes volt, hogy Krisztus sem állíthatta kicsiny dolognak. Erről az van írva: „hogy elszenvedé azt, a gyalázattal” nem gondolhatott, de a keresztet el kellett viselnie, arra rászegezni engedni magát. „Ő elszenvedé a keresztet, a gyalázatot nem tekintvén”.
És most nézzük mi indította őt ezen szenvedések elhordozására. Az alapigében írva van: „Az ő előtte lévő öröm helyébe” szenvedett keresztet. Az ő előtte való örömért telte azt. Szerelmeseim, mily öröm az? Ez egy gondolat, mitől kövek megolvadnak és szívek meglágyulnak, melyek keményebbek mint az érez, hogy a nagy öröm, mely Jézusnak szenvedésében szemei előtt lebegett, az volt, hogy ő ezáltal benneteket és engemet is üdvözíteni fog. Igaz, hogy az ő öröme az volt, hogy az ő atyjának akaratát cselekedje.
A legerősebb érzelem az Üdvözítőben szenvedései alatt, ami megmentésünknek öröme volt. Tudjátok ezen örömet mások javára is fordítani? Ha nem, akkor sajnállak benneteket, mivel ez a legédesebb öröm, melyet Isten az embereknek e puszta földön adott. Láttátok az éhezőket, midőn már több óráig éheztek szűkölködve kenyér nélkül, láttátok már majdnem mezítelenül házatokhoz jönni, mivel ruháikat kenyérért adták oda, hogy éhségöket csillapítsák? Hallottátok a nőt beszélni, hogy mit kellett néki férjétől elszenvedni? Fordítottátok füleiteket szenvedések elbeszélésére. Fogság, betegség, hideg, éhség, vagy szomjúságtól gyötörve halottatok valakit és nem mondottátok: „Jöjj, én felöltöztetlek, én megelégítlek!” Nem kóstoltatok még ama mennyei örömet, mikor pénzeteket a szegénynek adtátok és ezüstteiteket az Úrnak ajánlottátok, midőn az éhezőknek nyújtottátok azt és félre menve mondátok: Távol legyen, hogy a magam igazságával dicsekedjem, hanem mégis drága dolog, hogy életét az ember arra fordítsa, hogy az
éhezőknek eledelt, a mezíteleneknek ruházatot és a szűkölködő felebarátoknak segítséget nyújt. Nézzétek ez az öröm az, melyet Krisztus nyert. Ez az eledel bennünket az éleinek kenyerével megelégíthet, az öröm szegény mezítelen bűnösöket a maga igazságában öltöztethetni fel, az öröm hontalan lelkeknek a mennyben lakást készíteni, bennünket megváltani a pokoli örökös fogságból és bevezetni a mennyei örömökbe.
De miért karolt fel Krisztus bennünket? Miért határozta el magát ezt megtenni érettünk? Kedves barátaim nem vagyunk érdemesek a legcsekélyebb jótettre sem. Nem! Mint egy régi író mondja: Ha én Krisztusi felfeszítve látom, akkor eszembe jut, hogy az én bűneim ölték meg”. Én nem látom már Pilátust, hanem helyébe magamat, amint Krisztust az emberek előtt való tisztességért eladom. Nemcsak a zsidókat hallom, hanem az én bűneimet is kiáltani: „Feszítsd meg! Feszítsd meg!” Nem látok vasszegeket, hanem az én vétkeimet, amint oda szegezik. Nem látok dárdát, hanem az én bűneimet, amint oldalát megsebzik. Mert az én bűneim, az én kegyetlen bűneim, legjobban gyötörték őt! Az én bűneim voltak a szegek, mik őt oda szegezték s a dárda, mely őt keresztül szegezte. A római egyház még azt is tanítja, hogy azon ember, ki őt megszúrta, később megtért és Krisztusnak követője lett. Nem tudom, hogy való-é az, hanem azt tudom, hogy lelki értelemben így áll a dolog. Tudom, hogy mi a Megváltót keresztül szúrtuk és mégis míly bámulatos! A vér, melyet mi kiontottunk, az tisztit meg minket minden bűneinkből és bennünket kedvessé tészen ama Szerelmesben. Megértitek-e ezt? Itt látjuk mi az emberiség megváltóját csúfolni, őt végighurcolva az utcán és azután leülnek nevetni az Ő halálfélelmét. És mi van Jézus szívében mialatt ő mindezt látja? Semmi egyéb, mint tiszta, ő irántok való szeretet. Ők megfeszíték és a Megváltó sir. Nem annyira a szenvedésen, melyek nagyok voltak, hanem ama gondolaton sir, hogy az emberek, kiket ő oly igen szeret, most a keresztfára szegezik. Ez volt a legkegyetlenebb döfés. Emlékeztek Julius Caezár érdekes történetére, midőn egy tőrszúrást kapott az ő Brutus barátjától. Midőn a nemes Caezár gyilkosai között Brutust is megpillantotta, akkor a hálátlanság jobban ledöntötte, mint az árulók kezei s megtörött az ő nagy szíve! Így kellett Jézusnak ezen fájdalmat lelke mélyében éreznie, és még hozzá ama gondolat, hogy választottai ott voltak, hogy az ő megváltottai cselekedtek ezt, hogy az ő egyháza volt gyilkosa, és az ő saját népe szegezte fel a keresztre. De mindezt meggyőzte az ő szerelme, gondolhatni hát, milyen nagy volt az! Gondold, ha most e helyről te haza mennél, volna egy ellenséged, ki már egész életedben ellenséged volt. Az ő atyja is ellenséged, ő is. Te minden nap keresed az ő barátságát, de ő arcodba köp és átkozza nevedet.
Ő mindenben ellened jár és mindenütt azt keresi, hogyan bántson meg tégedet. Ma midőn haza mégy, látsz egy házat állani lángokban. A tűz dühöng, füsttömeg özönlik fel a felhők közé. Sok nép van ott a ház körül és hallasz egy embert kiáltozni, kinek a felső szobában el kell vesznie, mivel nincsen aki megmentse. „De mi az, gondolod te, ez az én ellenségemnek háza?” Valóban ő ott áll az ablaknál. Ez a te ellened, senki más, ő a legnagyobb veszélyben forog. „Én meg akarom őt menteni”– kiáltasz és közeledsz a házhoz. Ő kidugja a fejét és átkozódni kezd, mondván néked: „Eredj a pokolba, inkább vesszek el, minthogy te ments meg engemet!” Te gondolod, hogy keresztül törsz a füst és tűz gomolyokon, hogy magad veszélyeztetve, őt menteni törekedjél, még ha hozzá gondolnád, hogy mihelyt hozzá érsz ő téged a tűzbe akar bele vetni. De te érzed, hogy olyan erős szeretet van benned ő iránta, hogy inkább magad a lángok között halj meg, csakhogy őt megmenthesd. De talán mondod: Nem! Ez már több, mint amennyit test és vér elhordozni képes! De Jézus megtette azt. Mi őt gyűlöltük, megcsúfoltuk még pedig mikor bennünket megmenteni akart és végre elvetettük. Ha az ő szent lelke jött szívünkbe és vonzani akart, ellene állottunk, de ő mégis megmenteni akar. Jézus öröme az elvesztett bűnös lelkek megmentésének öröme volt. Ez volt az, amiért ő mindezt eltűrte. Ő üdvözíteni akart bennünket.
De engedjétek meg, hogy ezen Üdvözítőre még egy pillantást vessek, mint a mi példaképünkre. Most keresztyénekkel beszélek, kik már kóstolták Istennek életadó beszédét. Keresztyének! Ha a Krisztus mindezt eltűrte, hogy csak amaz örömet megszerezze, hogy bennünket üdvözítsen, szégyenlenétek-é ti is valamit Ő érette szenvedni és eltűrni? Oh, én nem csodálkozom, hogy a mártírok ilyen Krisztusért a halálba mentek! Ha a Krisztus szerelme ki van öntve a mi szíveinkbe, akkor érezzük, hogy még ha a máglya előttünk meggyújtva lenne, akkor is erősen tudnánk állani. Tudom ugyan, hogy mikor a szilánkok pattognának és a szikrák szállnának, a mi szegény hitetlen szívünk remegne. De ezen szeretet minden hitetlenség dacára is ujjongana. Vannak köztetek olyanok, kik gondolják, hogy ha Krisztust követni akarnák, fel kellene áldozni nékik valamit. Talán állást, vagy hírnevet, vagy hogy kinevetik őket, ha a Krisztust követni akarnák. Hogyan? Hát ilyen kicsinységek miatt akartok-e visszafordulni, mikor ő vissza nem fordult, habár az egész világ gúnyolta is, míg nem mondhatta: »Elvégeztetett!« Nem ezen isteni kegyelemre tekintve, emelje fel hálára minden keresztyén kezét a Mindenhatóhoz, a menny és a föld nagy Teremtőjéhez és mondja magába:
Én Üdvözítőm bár a világ csúfja Fedezzen engem a te szent nevedért. Ez én nékem csak dicsőség, korona
A halált sem félem már szerelmedért.
Krisztus az én életem, a halál nyereségem! Övé vagyok az életben, övé a halálban, az ő dicsőítésére akarok élni, néki akarok szolgálni test és lélekkel. Igen, és ha kell, kész vagyok meghalni is az ő nevéért. Erre segítsen Isten a Jézus Krisztusért Ámen!