Spurgeon, Charles

E szöveg szerint üdvünkre nézve fődolog a hit. A hit úgy van itt felmutatva, mint a mely Jézust béveszi. Az egy üres edény, mely a folyó áradat alá tartatik, az egész üres kéz, melyben egy fillér sem található, mely ki van nyújtva a mennyei alamizsna után. Szövegünkben úgy van előírva, mint „az Ő nevében” való hit. Ez a bevevés, ez a hitben való elfogadás fődolog az igaz isteni félelemben. A hit a legegyszerűbb dolog, a mit csak kigondolni lehet. Ha valaki mondja: „Csak higgy és üdvözülsz”, az igazságot mondja, mert ott van az igében is azon isteni biztosíték: „A ki hiszen ő benne, el nem kárhozik” és az evangyéliomi üzenet ez: „Higgy az Úr Jézus Krisztusban és idvezülsz.” A hitnek ténye a legegyszerűbb a világon. Ezt egy kis gyermek is véghez viheti. Gyakran olyan személyek nyilvánították ezt, a kik oly gyenge értelműek voltak, hogy majdnem minden más értelmi cselekedet véghez vitelére alkalmatlanoknak nyilvánultak. Mindazáltal a hit éppoly magasztos, mint egyszerű, oly hatalmas, mint amilyen gyenge külsejű. Ez a tehetetlenségnek és mindenhatóságnak, a szükségnek és teljes megelégedésnek összekötő eszköze. Az, a ki Istent hitben elfogadta, a legegyszerűbb és mégis a legnagyszerűbb szellemi munkát vitte véghez. A hit látszólag valami nagyon csekély dolog, ugyannyira, hogy sokan, kik az evangyéliomot hallják, alig tartják lehetségesnek, hogy mi azon teljes meggyőződésben vagyunk azt tanítani, hogy az a lelkeknek üdvöt ad. Sőt még félre is értettek bennünket, és azt képzelték, mintha azt akarnánk mondani ha az emberek hihetnék, hogy üdvözülnek, úgy üdvözülnének. Hogy ha ez volna a hit által való megigazulásnak tana, úgy ez a legveszedelmesebb megcsalattatás volna. De ez nem úgy van. Az Úr Jézusban, mint Megváltónkban való hit egész más, mint az arra való rábeszélés, hogy mi megmentve vagyunk, hogy ha pedig nem vagyunk. Mi hisszük, hogy az emberek megmentetnek egyedül a hit által, de nem egy olyan hit által, mely egyedül van, ők üdvöt találnak a hit által, cselekedetek nélkül, de nem egy olyan hit által, melynek cselekedetei nincsenek. Az üdvözítő hit a leghatásosabb erő, melyet csak az emberi lélek ismer, mert a kinek az Úr Jézus Krisztusban való üdvözítő hite van, az meg van mentve és ő azt tudja, hogy meg van mentve, szereti azt, ki őt üdvvel megajándékozta, és az a szeretet kulcsa az egész dolognak. A szerető hivő mindennel felhagy, a mi annak, a kit ő szeret, ellenére van. Arra igyekszik, hogy minél többet tehessen olyat és minél többel bírhasson olyannal, a mi az ő szeretett Megváltója kedve szerint van. Így lesz a megnyert üdv a háládatosság nagy okává, megváltoztatja a szívét és hogy ha az megváltozott, akkor az élet minden bizonyítékai megváltoznak. Az ember hasonló egy órához, melybe új rugót tettek, a melyen nemcsak a mutató és számlap lett kijavítva, hanem a belső gépezetje újíttatott meg és azon új munka egész más időmértéket eszközöl. Azelőtt tévesen járt, de most helyesen jár, mivel a belső szerkezete rendben van. A hit olyan egyszerű, hogy a kis gyermek, ha hiszen, rövid idő alatt erőssé lesz az Úrban. A hit egy élő erő, mely olyan hatalmat gyakorol az ember felett, hogy azt egészen más emberré alakítja, mint a milyen az előtt volt, és hogy ha növekszik, felemeli azt, a ki addig csak ember volt, Isten emberévé, sőt még tovább is viszi őt, míg nem egész hőssé lesz, annyira, hogy az oroszlánoknak szájokat bedugja, a tűznek erejét megoltja, az ígéreteket elveszi és az ő nyugodalmába a tökéletességre eljuthat. (Zsid.11,33-34;40) A mustármaghoz hasonló hit olyan hitté fejlődik, hogy a hegyeket is elveszi helyükről, a gyermeki hit óriási hitté fejlődik. Vajha tapasztalásból mondhatnánk mindnyájan, hogy ez mily igaz!
Szövegünk célja azt felmutatni, hogy mit tesz a hit, és ó vajha, mialatt én megkísérlem, hogy az Úrnak ezen nagy ajándékáról beszéljek, melyet az embereknek adott, a mely által minden más ajándék elnyerhető, sokan közületek, a kik még eddig nem hittek, az Úr Jézusban való hithez jöhetnének. Hogy ha ezt teszitek, úgy nincs semmi ezen szövegünkben, a mi mindnyájatoknak osztályrészetekké ne lehetne.
Ezen megemlítéssel kezdjük meg, hogy a hit a legnagyobb különbségeket hozza létre az emberek közt.
Ez szövegünkből világosan kitűnik. A hit a legtávolabb menő különbséget hozza létre az emberek közt, mivel szövegünk e szavakkal kezdődik: „Az övéi közé jöve és az övéi őt bé nem vevék”, ez egy párt, „valakik pedig őt bévevék”, ez egy másik párt. Hogy ha most egy angyal idejönne kivont fegyverrel és akarná egy csapással elválasztani az igazakat a gonoszoktól, meglátnátok, hogy az ő fegyverének vágása azon kérdés lenne: „Hiszel-e az Úr Jézus Krisztusban?” Ez osztja fel az embereket hivőkre, kik meg vannak mentve és hitetlenekre, kiken az Istennek haragja marad. „A ki hiszen ő benne, el nem kárhozik; a ki pedig nem hiszen, immár elkárhoztatott; mert nem hitt az Isten egyetlenegy Fiának nevében.” (Jn.3,18) Sok különbség található az emberek között, sokak épek, mások meg fogyatkozással vannak testi épségük tekintetében és ezen különbség megmarad, míg e földi élet tart. Vannak gazdagok és szegények és azt hiszem, hogy soha sem lesz, hogy a társaság egyforma emberekből legyen, például, hogy az emberek között szegény ne legyen, mondva van, hogy a Krisztus országában jutalma lesz annak, ki a szegények és szűkölködőkkel jól bánik el. (Jer.22,16)
Lesznek uralkodók és olyanok, a kiken uralkodnak, bölcsek és tudatlanok, tanítók és tanítottak. De gondoljuk meg, hogy mindezen különbségek megszűnnek. A sir egy rettenetes egyenlítő. Ott a sírban Caesar (Cézár egy hatalmas római uralkodó) nem nagyobb, mint alattvalói, Sokrates nem nagyobb, mint azon rabszolga, ki az ő lábait mosta. A hatalmas császár, ki a kormánypálcát forgatta, a sírban nincs nagyobb rangban, mint a rabszolganő, ki a malomban őrölni szokott.* (Kézi malom értendő itten, melyben a régi időben leginkább rabszolganők szoktak őrölni) (Lásd Mt.24,41) A halál nem ismer rangfokozatot, a sir csak egyenlőségről tud. Az ítélőszék előtt az ideig való különbségek már nem lesznek felismerhetők, csak annyiban, a mennyiben azok bizonyos felelősséget követelnek, a mennyiben pedig ezen pont figyelembe vétetik, erre nézve sok hatalmasok és nagyok kívánnák, hogy bárcsak rabszolgák lettek volna és nagyon fájlalják, hogy fejüket most azok között el nem rejthetik, a kiket a földi életben sanyargattak. Az a nagy különbség, mely örökké megmarad, csak azok között létezik, a kik hittek és nem hittek. Hiszesz te, vagy pedig kételkedsz? Ez képezi a széles választék vonalat. Melyik csoporthoz tartozol, kedves barátom, azokhoz, a kik Krisztust elfogadják, vagy pedig azokhoz, a kik őt elvetik?
Óhajtom figyelmeteket arra fordítani, hogy azon hit, mely a megkülönböztetést eszközli, itt bevevő hitnek mondatik. Az üdvözítő hit munkás hitté fejlődik, de legelőször az egy bevevő, vagy elfogadó hit, és tényleg, hogy ha az később működik is, mindazáltal annak mindig egy elfogadó hitnek kell lenni. Üdvősségünket csak annyiban eszközölhetjük, a mennyiben Isten bennünk működik és még a legnagyobb tetteket is, melyeket valaha Istenért véghezvittek, azon erő által vitték véghez, a melyet Isten adott. A működő hit egy elfogadó hit és csakis egy ilyen, mivel épen ebben a tevékenységben gyarapodik az. Csak egy elfogadó hitéletet adó, az pedig múlhatatlan szükséges, hogy a lélek Jézust elfogadja, hogy az néki mindenben minden legyen. „Valakik pedig őt bévevék.” Bevetted-é már te őt, az Úr Jézust, a valódi Krisztust? Beszélsz vele? Ismered őt? Társad Ő néked? Barátod-é? Hogy ha egy személyes Krisztust elfogadtál, a mennyiben benne bízol, benne reménységedet helyezed és magadat teljesen reá bízhatod, akkor mentve vagy és biztos oltalom alatt.
Szövegünk mondja továbbá: „Kik az Ő nevében hisznek.” De mit teszen az Ő nevében hinni? Épen az jött most gondolatomba, hogy nagyon alkalmas eszköz lesz szövegünk megmagyarázásához, hogy ha megvizsgáljuk, milyen nevek használtatnak ezen részelőbbi verseiben. Kérlek, figyeljétek meg, milyen nevek használtatnak az Úr Jézusra vonatkozólag itt a János evangyélioma első részében, honnan szövegünket is választottuk. „Kezdetben vala amaz Ige”, ez az első név. Az ige? Mi ennek az értelme? Miért neveztetett az Úr Jézus Krisztus Igének? Miért? Mert én testvérek, hogy ha egy valamit néktek írásilag vagy szóbelileg közölni akarok, ahhoz szót vagy igét használok. Gondolataim nálam vannak, tehát úgyszólván távol a ti lelkeitektől. Igaz, hogy azokat valamely kép által is lelketek elé állíthatnám, legalább is rész szerint, ezt teszi Isten a természetben, de a képeket az ismeretek teljes tudatásához nem használhatjuk, ahhoz szavakat kell használnunk. Így szólt Isten is, mikor az emberekhez szólani akart, a mennyiben Krisztust elküldötte és Krisztus Istennek igéje. Elfogadtátok-e már valaha Krisztust úgy, mint Istennek hozzátok küldött igéjét? Csak gondoljátok meg jól mily csodálatos Ige volt Ő! Isten mondá; „Az emberek nem állhatnak tovább tőlem oly messze, hozzájok kell közelednem és közöttük laknom.” Harminchárom esztendeig időzött az Isten Fia az emberek között. „Emberek”, mondá ő: „emberek, bűneiteket meg kell büntetnem.” Ott függött aztán szent Fia, elvérezve a keresztfán a bűnért, Isten csodálatos módon nyilvánította ki ezt: „Gyűlölöm a bűnt, azért meg kell halni Jézusnak.” Azután így kiált fel az Úr: „Emberek, most már igaz lehetek és titeket mégis megigazíthatlak.” Jöjjetek hozzám. Mivel Krisztus feltámadott a halálból új életre és fel is ment mennybe. mint ember, és mint ember el lett fogadva Istennek trónjánál, ennélfogva biztosit Isten minket is a felől, hogy kész bennünket az ő trónjához is felvenni. A tettek sokkal hangosabban beszélnek, mint a szavak, de hiszen Krisztus maga a szó, az Ige, a szerető szó, a gyengéd szó, Istennek igazi szívbeli szava, igéje, cselekedetekkel bebizonyítva, mely még sokkal inkább meggyőződést eszközölhet. Isten nem tartott semmit vissza, mikor ezen igét szólotta, Krisztust adta. Kimondotta ezen igét és ezen Ige az isteni érzetnek a bűnösök iránt kinyilvánított teljessége. Elfogadtátok-é már valaha Krisztust úgy, mint a köztetek és Isten között való igét? Visszaadtátok-é valaha e szót Istennek, a mennyiben kértétek-é őt az Úr Jézus Krisztusnak nevében? Óh, Uram, nincs más összeköttetés köztem és közted, mint épen ez. A mikor csak szólsz, ezt mondod: „Krisztus” és az én feleletem: „Krisztus.” Ha bűnbocsánatot óhajtok tőled nyerni, azt mondom „Krisztus”, hogy ha áldást vagy az én imáimnak meghallgatását akarom, Krisztusért és Krisztusban reménylem azt. Ő az Istennek szava az emberekhez és viszont az emberek szava Istenhez. Most tehát valakik az Ő nevét, mint az igét az Istentől adatott szót hiszik, azoknak Ő oly méltóságot ád, hogy Istennek fiaivá lennének. De sokan nem fogadták őt el, mint az Igét, mintha Isten soha nem szólott volna. Ők siketek. Az Ige ott van határozottan, de ők azt még soha el nem fogadták.
De nézzétek tovább a részt és megtaláljátok, hogy Jézus úgy íratik le, mint az élet. Mindenek ez által teremtettek és ő nála nélkül semmi nem teremtetett, valami teremtetett. Ő benne vala az élet. Hittetek-e már az ő nevében, mint az életben? Az ember természeténél fogva hólt. Mivel Isten Ádámnak ezt mondotta: „A mely napon abból (a fának gyümölcséből) eszel, halálnak halálával halsz meg”, és meg is halt Ádám azon a napon halálnak halálával, ez mutatja fel nékünk világosan, hogy mit érthetünk az írásban gyakran előforduló halál kifejezés alatt. Megszűnt létezni? Nem, hiszen ti is léteztek. De megszűnt élni és az egymástól különböző. Létezni nem annyit tesz, mint élni, a kettő között nagy különbség van. Meghalni nem annyit jelent, mint megszűnni létezni, egy józan gondolkozású ember se legyen ezen nagy tévedésben. Mi a halál? Tényleg az nem egyéb, mint egy élő lény alkatrészeinek feloszlása! Ha a mag a földbe vettetik, mondja az apostol, „nem elevenedik meg, hanem ha meghal, megrothad”, vagyis részekre oszlik, szétoszlik azon részekre. a melyekből áll. Meghal, hogy tökéletesebb életet nyerhessen. Hogy ha meghalunk sem a test, sem a lélek nem szűnik meg létezni, hanem az ő összeköttetésük fog megszűnni és az ő elválásuk a halál. Hogy ha a lélek elválik, (mivel a lélek a testnek élete) az élet a testből kimegy. Ha egy lélek meghal, Istentől elkülöníttetik, mert a léleknek valódi élete az Istennel való egyesülés. Ez azon halál, mellyel Ádám meghalt és a mellyel minden meg nem tért ember meg fog halni, nem, ez azon halál, a melyben már most minden bűnös van, mert „a ki nem hiszen nem látja az életet, hanem az Istennek haragja marad rajta.” (Jn.3,36) Ő létezik és létezni is fog mindig, de nincs élete, hanem a halálban marad, de az, ki az Úr Jézusban hisz visszanyeri Istenét és az az ő élete, és az Úr Jézus mondja: „A ki én bennem hiszen, ha meghal is él; valaki pedig él és hiszen én bennem, soha meg nem hal. Én vagyok a feltámadás és az élet.” (Jn.18,25-26) Hogyha Istenhez vissza hozatunk, Isten lelkünknek ismét életet ád. Egy lélek. Isten nélkül hasonló egy szép palotához, mely pusztán áll, átmehetsz annak minden szobáin, termein, de egy hangot sem találsz, hanem minden holt, puszta, üres, de hogyha a király ismét visszatér ezen palotájába, akkor a legvidámabb zaj hallatszik onnan, minden örvend és él ismét az egész házban. A léleknek élete Isten és valakik Istent a Krisztusban elfogadják, azok elfogadják az életet.
Lássátok, Jézus legelőször az ige, az az Istennek azon szava, mely által a bűnösökhöz szól. Másodszor az élet az az Isten, ki a bűnösöknek életet ád és azokban lakik. Elfogadtuk-e már úgy az Istennek Krisztusát?
Figyeljétek meg itt a harmadik nevet: „Ő benne vala az élet és az élet vala az embereknek ama világosságok.” (Jn.1,4) Megfigyelésre méltó, hogy az Úr Jézusnak ezen neve gyakran ismétlődik, ha ezen részt átolvassátok, találjátok: „János jött tanúbizonyságot tenni azaz, hogy ama világosságról bizonyságot tenne. Nem vala ez ama világosság, hanem küldetett volt, hogy bizonyságot tenne arról a világosságról. Ez vala amaz igaz világosság stb. E szerint az Úr Jézusnak legközelebbi neve, melyet ezen részben találunk, a világosság. Elfogadtuk-e már őt, mint a világosságot? Mit jelent az, Krisztust, mint világosságunkat bírni? Mi a világosság? Az a minél látunk. Minden ember lát egy bizonyos világosságban. Vegyünk csak egy egyetlen példát ennek megvilágosítására: Egy kereskedő megérkezik egy városba, vagy városkába, vagy faluba. Azt ottan megfontolja, hogy vajon jó és alkalmas hely- é az az ő üzletére nézve. „Rossz hely ez” ‒ mondja ő ‒, „itt nem élhet meg az ember, rossz ezen helynek a fekvése”, és nincs addig nyugta mígnem egy jó és alkalmas helyet talált magának. Most tekintsünk meg egy művészt. Néki egészen más világossága van. A kereskedő a legnagyobb forgalmú utcában, a legmagasabb házak üzleti helyiségek között találja fel az alkalmas helyet, de a művész azt mondja „Én nem élhetnék meg ezen puszta kopár kőfalak közt, itt ebben a ködben,* (Londonnak fő és nagy forgalmú utcái oly sötétek és ködösek, hogy sokszor egész nap világítani kell azokat.) engedjétek hadd mehessek valami szabadabb helyre, hol festőileg nézhetek, az olyan szabad és világos helyen”. Aztán letelepedik és így szólt: „Ez már szép hely.” Vezesd oda a gazdagot és mondjad „Itt kell élned húsz esztendeig.” „Húsz esztendeig?”– mondja ő „hiszen én itten egy hónapig sem élhetnék. Ez a hely ízléstelen. Ez nem az a hely, a hol az ember élni és élvezni tud.” Vigyetek a vallásosok körébe egy világi embert, ő azt mondja: „Oh, én egy más helyet óhajtanék, a hol élet van.” Sokszor utazásom alkalmával olyan helyekre jutottam, a hol igen szép rendet és jó beosztást találtam, mindazáltal hallottam az ifjakat így nyilatkozni: „Ez egy igen aljas hely, nincs itt élet.” Ezekből láthatjuk, hogy mindenki azon fény szerint lát, a melyen ő néz. Kedves hallgatóm, nézted-e már te a dolgodat a Krisztus fényében? Érezted-e valaha, hogy: „Ez az a hely, a hol én élhetek, mivel itt keresztyének vannak, a kikkel társaloghatok, itt az evangyéliom prédikáltatik és lelkem táplálékot talál, itt sokat tanulhatok Krisztusról. Ez egy munkakör, hol valamit én is tehetek.” Hogy ha életed van, úgy világosságod is van és a dolgokat azon világosságban láthatod. Magadat a Krisztus fényében láthatod. Azt fogod mondani: „Isten légy irgalmas nékem bűnösnek!” A dolgok kinézése világosságtokhoz mérve van mindenkor. A sárga szemüveg mindent sárgának mutat. De vegyétek az igaz világosságot, az egyedüli világosságot, mely megvilágosíthat minden e világra született embert, úgy a dolgokat igazságszerűen láthatjátok. Hogy ha Krisztust elfogadjátok, úgy valóban világosságtok lesz. Tehát ismét vissza kell jönnünk ama kérdésre: Hittünk-e mi az Úr Jézusnak nevében, mint az igében, az Életbeli és Világosságban? Hogy ha igen, úgy az különbséget tett köztünk és mások között és egy nagy közbevetést tett közöttünk, a melyen át Istennek legyen hála, embertársaink Isten szabados kegyelme folytán hozzánk jöhetnek, de a melyen át nékünk soha többé visszatérni nem szabad, mert a kik az igét elfogadtuk, úgy találtuk, hogy az egy rothadás nélküli mag, a kik az életet elfogadtuk, azzal biztosítva lettünk a felől: „Mert én élek, ti is éltek. (Jn.14,19) és a ki a világosságot elfogadta, azzal bizonyossá lelt, hogy az mindég fénykedik, mígnem a tökéletes nap felderül.
Tehát ez a különbség igen nagy és egy olyan, hely minden mást megsemmisít, mert szövegünk mondja: „Valakik pedig őt bevevék,” az annyit jelent, hogy ha a kéményseprő Krisztust elfogadja, úgy az Isten gyermekévé lesz és ha a muszka cár Krisztust elfogadja, úgy ő is Isten gyermekévé lett, de az egyik sem különb a másiknál e tekintetben. Hogy ha őt béveszik ‒ ez, a mitől minden függ ‒ Isten gyermekeivé lesznek. Tehát ez egy olyan előny, mely után mindnyájunknak komolyan törekedni kell és a mely jelenlegi dolgokra vonatkozik. „Valakik pedig övéi bevevék, ada azoknak ily méltóságot, hogy Istennek fiaivá lennének.” Kérlek titeket, ne gondoljatok itt vallásra, mint valami olyan dologra, a mely szerint járnotok kell, a melyre halálotok óráján támaszkodhassatok. Az én csengettyűm sokszor éjszaka vagy hajnalban három órakor költ fel engemet és ezen kérelemmel jönnek hozzám: ,,Kérem imádkozzon ön egy haldoklóért!” Sőt még azt is mondják: imádkozzon egy haldoklónak.” „De miért küldenek én hozzám? Mért nem küldenek akkor, mikor még az ember egészséges? Akkor küldenek hozzám mikor talán már a beteg valami kábító gyógyszert bevett, hogy fájdalmait enyhítse, vagy pedig félig a közelgő halál álmában szendereg, vagy a midőn fájdalmai oly erősek, hogy még talán gondolkozni sem tud, vagy ha tud, úgy az én menetelemre támaszkodik, s jövetelemet inkább babonás hitére nézve kívánja, mint üdve érdekében. A vallás szükséges úgy az élethez, mint szinte a halálhoz. Az mára való. „Mostan Isten fiai vagyunk.” Ó fogadjátok el az evangyéliomot ma, ma, ma! Mondják, hogy minden embernek meg kellene térnie élte utolsó napján és lehetséges, hogy e mai nap földi éltetek végső napja, azért: „Ma ha az ő szavát hallandjátok, meg ne keményítsétek szíveiteket!” Még sok mondanivalóm volna, de mivel az idő gyorsan fut és még sok van hátra, a mit élőtökbe hozni akarok, legyen ezzel az első rész zárva, hogy: a hit a legnagyobb különbséget hozza létre az emberek között.
Másodszor, a hit a legnagyobb ajándékot nyeri. Olvassátok csak: „Valakik pedig őt bevevék, ada azoknak ily méltóságot, hogy Isten fiaivá lennének.” Az ennek megfelelő görög szó nagyon terjedelmes. Ebben a szóban escousia, be van foglalva „előjog”, „szabadság”, de még ezekkel sincs ennek a szónak az értelme kimerítve. Az a szó jelent hatalmat, szabadságot és még több más egyebet is. Mindazoknak, kik az Úr Jézusban hisznek, szabadságok van arra, hogy azon előjogot, hatalmat és mindazt elnyerhessék, a mi ezen szóban Istennek gyermekévé lenni benne rejlik. Ez egy olyan előjog, mely a hivők előtt is egész sajátságosnak és csodálatosnak tetszik, mégis vannak, a kik mindig Isten atyaiságáról” beszélnek, mert ő teremtett bennünket. Mintha azt mondanák, hogy a ki ezt az asztalt készítette, az ennek az asztalnak az atyja. Ők azt állítják, hogy Istent minden teremtményének az atyja. De a hivők nem ilyen értelemben mondják, hogy: „Mi atyánk, ki vagy a mennyekben.” Ha ti az ördög gyermekei vagytok és annak cselekedeteit cselekeszitek, miért nevezitek Istent atyátoknak? Hogy meritek azt tenni? Hogy ha az Istennek Fiában nem hisztek, úgy ő nektek nem atyátok szövegünk értelme szerint és nincs jogotok magatokat az ő gyermekei gyanánt tekinteni. Szövegünk szabadalma így hangzik: „valakik pedig őt bevevék,” mert „azoknak adott ő hatalmat, méltóságot vagy szabadalmat, hogy Istennek fiaivá legyenek. Hát a hitetlenre nézve mi van megírva: „Az Istennek haragja marad rajta.”
Továbbá egy szándékos megkülönböztetés rejlik ezen szónak használatában is „Fiú”, a régi törvény alatt használt „szolga” kifejezés helyett. A legmagasabb előjog, mit az ó-szövetségben el lehetett érni, az volt, hogy szolgává lehessen. „Az én szolgám Mózes, ki az én egész házamban hű.” Igen, ez az egész. És mily nagy boldogság Isten szolgájává lenni! A tékozló fiú örült volna, hogy ha csak olyanná lehetett volna is, mint a béresek közül egy. De a mi Mesterünk így szól: „Nem mondalak többé titeket szolgáknak; mert a szolga nem tudja, mit mivel az ő Ura; titeket pedig mondalak barátimnak: mert nincsenek melyeket hallottam az én Atyámtól, megjelentettem néktek. (Jn.15,15) Továbbá az apostol mondja: „Nem szégyenli azokat atyjafiainak (testvéreinek) hívni.” (Zsid.2,11) Mert mind, a ki megszentel, mind, a kik megszenteltetnek, egy természetből (egy családból) valók mindnyájan. Ó mily öröm a szolgaságból a fiúságra felmagasztaltatni, a törvény kötelékeiből az Isten gyermekeinek dicső szabadságához eljutni! És mi határozottan azok vagyunk mindnyájan a kik az Úr Jézust hit által elfogadtuk, csakhogy sokszor, a mint tudjátok, nem élünk ezen szabadságnak megfelelően. Azok, kik a törvény alatt élnek, nem jutnak a fiúsághoz. Lehetnek gyermekek, de még a kiskorúságban vannak és míg a gyermek kiskorú, nagyon kevéssé különbözik a szolgától, habár minden javaknak birtokosa is. Ő gyámság alatt van, míg nagykorúvá nem lesz. Krisztus eljött és mi nem vagyunk többé a vezérlő mester alatt, hanem mostan Isten Fiai vagyunk, áldott legyen az Ő neve! De nem vagyunk-é szolgái is? Ó, igen. Jézus Krisztus először Atyjának Fia volt, azután pedig Atyjának szolgája, hasonlóképen mi is, a kik gyermekek vagyunk, örülünk azon, ha mennyei Atyánknak szolgálhatunk, és az egészen más Atyánknak szolgálni, mint egy más Fejedelemnek vagy uralkodónak. Tehát mi sokkal inkább gyermekek vagyunk, mint szolgák. Isten gyermekeinek neveztetünk új természetünkre nézve. Isten gyermekeivé lettünk az újjászületés által. Továbbá gyermekek vagyunk a hasonlatra nézve, mert az Istennek lelke lakozik bennünk (Róm.8,9;14) és mi hasonlatosokká leszünk Istenhez. Az Isten gyermekei valóban hasonlítanak Istenhez. Nem tapasztaltátok-é még a hasonlatosságot köztetek és saját gyermekeitek között? Igen, gyermeketek nagyon hasonlít hozzátok. Az ő jellemének néhány vonásai a ti torzképeitek, láthatjátok azokban a saját képeiteket, talán egy kissé eltorzítva és nem épen tökéletesen, de az a ti képetek. Az annyira hasonlít hozzátok, a mennyire egy gyermek hasonlíthat egy férfiúhoz. Jóllehet egy gyermek azért még nem férfiú. Így teszi Isten az Ő gyermekeit magához hasonlóvá, de ők még kisded képek, kicsinyek, gyermekiesek gyengék, sok hiányok és fogyatkozások találtatnak még ő bennek. Mindazáltal részeseivé lettek az ő isteni természetének. Ő nékünk hatalmat, erőt adott, hogy erkölcsi és lelki tulajdonságainkban Isten gyermekeivé legyünk, azaz Magához hasonlókká tett, és megmutatta nékünk, hogy a milyen Ő, az Istennek öröktől fogva való Fia, mi is olyanok vagyunk e világon. (1Jn.4,17) Óh, mily nagy előjog! Mondom néktek, hogy többet beszélnék arról, hogy ha nem érezném, hogy arra egész alkalmatlan vagyok. Én csak azt tehetem, a mit János tett, mikor arról beszélni akart és nem tehetett mást, mint felkiáltott: „lássátok”– mintha mondani akarta volna ‒ „lássátok magatok, én nem vagyok képes azt kifejezni.” Lássátok, minemű szeretetet adott nékünk az Atya, tudniillik, hogy Isten fiainak hivattassunk. Mi azok vagyunk egy nagy előjog által, természetünk által, azáltal, hogy hozzá hasonlatosokká leszünk és a mi szabadságunk által. Mostan Isten fiai vagyunk. Sokan közületek nem is tudják, hogy mit jelent az. A gyermekek, amint azt tudjátok is, sok szabadságot vesznek maguknak az ő atyjokkal szemben és nagyon bizalmasok az iránt. Hogyan viselkedhetnének egy bírónak kis gyermekei, hogy ha valamikor a törvénykiszolgáltató szobába vitetnének, hogy lássák ottan az ő atyjokat komolyan, hivatalos magatartásban ott ülni a bírói székben, a foglyokat kihallgatva? Nem kételkedek, hogy egész félelmet éreznének ő előtte, de lássátok meg csak, mikor saját házánál van. Ott fekszik a szőnyegen és a gyermekek a hátán vannak. Ő az atya, és a bíró itten egész elenyészve van az atyában. A gyermekek, úgy látszik, reá se gondolnak már, hogy atyjuk egy bíró, hanem csak arra, hogy az ő atyjuk az. Óh, mily sokszor van úgy, az én lelkem, midőn Istenem jelenlétében szent félelemmel meghajol, mindazáltal őt átkarolva így szól: Atyám, nagy vagy Te, kicsoda olyan nagy, mint Te? Mindazáltal Te buzdítottál engemet arra, hogy azt mondjam, Te mondottad: „Mikor imádkoztok, ezt mondjátok: Mi atyánk”, tehát mondom ezt és érzem, hogy „Abba, szerelmes atya” azon léleknek természetes szava, mely én bennem lakozik. Nem hallanád-é meg ezen kiáltást? Igen, ő meghallgat minket és a miképpen könyörül az atya az ő fiain, azonképpen könyörül az Úr az őt félőkön. Isteni hatalmával aláhajol, hogy a mi csekély munkánkban mellettünk álljon, felénk nyújtja hatalmas karját, hogy kis szükségeinkből kimenthessen. Megszámlálja a csillagokat és mindenkinek nevet ád. Ő gyógyítja meg a töredelmes szívüket és kötözi bé azoknak fájdalmokat.” (Zsolt.147,3-4) Nem egy nagy leereszkedésre mutat-é az, hogy ha Ő, ki a napot és más égi testeket kormányozza, lehajol, hogy a töredelmes szíveket meggyógyítsa és azoknak sebeiket mennyei írral beragassza, hogy azok tovább ne vérezzenek. Áldott legyen az ő szent neve! „Isten, ki lent uralkodik,
Ki jár a szélnek szörnyű szárnyain
Mennydörgésben jelentkezik
És a tenget, bősz habjain
Isten, ez a rettenetes
Jó Atyánk, ki minket szeret! Hatalmával készen van,
Azzal magához mennybe von.”
De menjünk tovább. A hit a legnagyobb különbségeket hozza létre és a legnagyobb- ajándékot nyeri.
Harmadszor, a hit a legnagyobb tapasztalatoknak bizonyítéka, mert szövegünk szól azokról, „kik az ő nevében hisznek, kik nem a vértől, sem a testnek akaratjától, sem a férfiúnak indulatjától, hanem Istentől születettek”, a mely azt mutatja fel, hogy minden, a ki az Úr Jézusban hiszen, egy újjászületett ember. Istentől született. Mily csudálatos dolog az, újonnan születtetni! Vannak olyan szegény vak népek, a kik azt mondják, hogy az emberek a víz közreműködése folytán újjászülethetnek, habár hitek nincsen is, és a nélkül egész felnevekednek. Az Úr nyissa meg ezeknek szemeiket! Mi csak annyit mondunk, hogy a hol az újjászületés megvan, ott lenni kell hitnek is. Olvassátok a János ev. 3-ik részét. Lássátok mily párhuzamosan vannak ott hit és újjászületés felmutatva. Most pedig olvassátok alapigénket: „Kik az ő nevében hisznek, kik nem a vértől, sem a testnek akaratától születtettek?” Az újjászületésnek egyedüli jele a hit. Hát mit teszen az újjászületettnek lenni? Láttam egykor egy nagy erős embert, a ki láthatólag teljesen beismerte az ő bűneit és így szólt: „Bárcsak soha ne születtem volna.” Azután gondolkozott és ismét így szólott „Emlékszem rá, hogyan tanítgatott anyám imádkozni, mikor még karjai közé szoríthatott. Akkor még nem tudtam a bűnről és gonoszságról semmit, a melyekben most élek. Bárcsak még egyszer megkezdhetném az életet, mint egy kis gyermek.” Örültem, mikor ilyen beszédet hallottam tőle, mert mondhattam néki: „Épen az, a mit Önnek tenni kell és a mit teszen, ha az Úr Jézusban hiszen. Ujjá kell születni Önnek!” De hogy ha ismét úgy születnénk, a mint már egyszer születtünk, azaz a testnek akaratja szerint, akkor csak úgy cselekednénk, a mint előbb cselekedtünk, mert a mi testtől születtetett, még akkor is, hogy ha kétszer születtethetnének, csak test maradna. A mi születtetett lélektől, csak az lélek, tehát „felülről kell születnetek”, az Istennek lelkétől. Az Istennek Lelke azt cselekszi velünk, hogy egy új életre segít és kieszközli, hogy új természettel egy új futást kezdhessünk. Ki az Úr Jézusban hiszen, az ujjá van születve. Az újjászületés egy nagy titok, de ti értitek ezen titkot. Ne törjétek fejeteket az újjászületés felett, hiszen ha az Úr Jézusban igazán hisztek, akkor tapasztaltátok azt. A miképpen azt épen megkísérlettem kimagyarázni, ti újonnan születtettetek, új teremtésekké lettetek a Krisztus Jézusban, újból megkezdettétek az életet. Az nem sokat használ, megkísérelni a régi természetet kijavítani, az nem alkalmas arra. Egy bizonyos fejedelemnek az volt a szokásos esküje: „Isten javítson meg engemet!” egy hivő ember pedig mondá: „Én azt hiszem, jobban tenne, ha egészen ujjá szülné.” Sokan gondolják, hogy Isten őket megjavítja, de tévednek. Én nagyon örülök, ha a részeges józan életűvé lesz, a lopó tisztességes életűvé és magát mindegyik megjavítja, a mennyire csak tudja, de a mi múlhatatlan szükséges az, hogy ismét, azaz újonnan formáltassék. Hallottam egy emberről, ki fegyverét egy puskaműveshez vitte, hogy kijavíttassa. „Akarja ön kijavíttatni”, mondá a mester. „Jó, ennek szükséges egy új agy, egész új puskaszerszám és egy új cső.” „Hiszen az annyi, mint egy egész újnak a készítése. Akkor jobb lesz, ha újat csináltatok” ‒ mondá az ember. Igen, egész új élet szükséges az embernek is. Az ó törvény csak jele volt „a test szennyei elmosatásának” (Pt.3,21), de az újszövetség megkülömböztető szertartása sokkal tovább megy. Mit mond Krisztus az ő népének a keresztségben? Azt mondja: „Meg vagytok halva. El kell temettetnetek és egy új életre feltámadnotok.” A keresztség ezt nem teheti, de szemeink elé állítja a mi régi természetünk meghalásának és egy új életre feltámadásának szükségességét. Ujjá kell születtetni, nem megmosattatni, nem megtisztíttatni, nem kijavíttatni, hanem új teremtésekké lenni a Krisztusban, és mindaz, a ki az Úr Jézusban hiszen, ezen csudálatos átváltozást tapasztalta. Az nem a vértől született, azaz nem a természeti születés módja szerint, hanem egy új, mennyei mód szerint született. Nem a testnek akaratja szerint, az emberek rossz, testi akaratjok szerint, sem a férfiurak indulatjától, mert az embernek akaratja, még ha mindent megteszen is, a mit csak tehet, semmit nem segít az üdvösséghez. Hogy ha a férfiurak akaratjától születtetnétek, az nem volna a célnak megfelelő. „Nem a testnek akaratjától, sem a férfiúnak indulatjától, hanem Istentől kell születtetni.” Egy természeti erőn felüli erő által való megújulásra van szükségünk. Egyedül Isten tud teremteni és egyedül Isten tud újjáteremteni is. Egy új teremtést létrehozni nagyobb csoda, mint egy világot teremteni, mert mikor Isten a világot teremtette, nem volt semmi az útjában, de hogy ha ő egy új teremtést létrehoz, akkor a régi természet harcol ellene. Hogy ha megengedtetik nékem egy kézzel fogható szóhibát tenni, úgy azt mondom, hogy az új teremtés kétszeres isteni hatalmat követel. Felülről kell születtetnünk, de meg vagyunk mentve, hogy ha az Úr Jézusban hiszünk. Adja Isten, hogyha vannak még itten olyanok, a kik nem hisznek, hogy azok ujjá születhessenek az Úr Jézus Krisztusban való hit által.
Végül, hogy titeket soká ne fárasszalak, a hit felemeli a hivőt a kigondolható legdicsőbb helyzetbe.
Az, a ki Krisztust bevette, újjászületett és az teszi őt alkalmassá arra, hogy Isten gyermeke legyen.
Tekintsük meg legelőször is a megfoghatatlan tisztességet, Isten gyermekévé lenni. Ah, hogyha minden tudori elismerés, méltóság, tisztesség és címek, melyeket az emberek valaha nyertek, mind egy csomóban volna, nem érne fel annyi valódi tisztességgel, mint a mennyit egy nagyító üveg segítségével látni lehet, hasonlítva azon dicsőséggel, mellyel Isten gyermekei között a legcsekélyebb és legszegényebb
és legmegvetettebb is bír. Isten gyermeke! Kinek mondotta valaha az Angyalok közül: „Én fiam vagy te, e mai napon szültelek tégedet?” Tudom, hogy ezen igék Krisztusra vonatkoznak, de alkalmazhatók ezek minden ő gyermekeire is. Az ő Angyalai szolgák, azok nem fiak. Az az ő örömük, hogy ha minket oltalmuk alá vehetnek, mint a király szolgái az ifjú hercegeket oltalmuk alá veszik: „Az ő kezekben hordoznak tégedet, hogy meg ne üssed lábadat a köbe.” (Zsolt.91,12) Az Isten gyermekei már itten fénylenek, a mely fény nem kevésbé fényes azért, habár azt testi szemmel látni nem is lehet. Az az Istennek fényéhez hasonló, láthatatlan, mivel erősebb, mintsem hogy testi szemmel nézni lehetne. Lefestem néktek Isten gyermekét, hogy ha akarjátok, a Sion leányát. Az egy szegény varrónő. Gyászinget varrott magának és haldokolva fekszik. Olyan állapotot nem óhajtanátok, mint néki van. Egy nyomorult kis szobában lakik, csekély bútorozással, az ágy kemény és ő a halálharcát küzdve fekszik abban. Alig tud lélegzeni, friss levegőt óhajtana. Nagyon szegény és azok, a kiktől függ, azaz, a kik körülte vannak, már kezdik őt tehernek érezni és sokszor kemény szavakat intéznek hozzá.
Úgy-e bár szomorú helyzet ez? Jöjjetek csak. Hadd ihlessem meg szemeitek kenettel egy pillanatig, mint a Próféta az ő szolgájának szemét. (2Kir.6,15‒17) És mit láttok? Láttok a Krisztus testének tagjai közül egyet az utolsó harcot küzdve és a győzelmet már csaknem kivívva. Hallgassátok csak. Azt mondja, hogy Krisztus vele van. Látjátok őt? Ott áll ő (Krisztus) a legmélyebb részvéttel föléje hajolva, kit ő szeret, lelkét kegymosolyával boldogítva, a kit ő magának választott, mielőtt a világ fundamentoma felvettetnék. Ez az ő leánya, kit a tiszta ruhába felöltöztetett, mint a milyen ruha a király leányát megilleti. Ő a király leánya. Tekintsetek körül a szobában. Angyalok vannak ott, kik körülte mind arra várnak, hogy őt hazavigyék. Maga a Szentlélek is ott van az ő lelkében. Tekintsétek meg csak az ő vigasztalásának és jelentéseinek fényét. Látjátok-é mindezeket? Hogy ha szemeitek nyitva vannak, úgy láthatjátok ezeket. Igen az atya maga is itt van, mert ő gyermekei halálos ágyától soha távol nincsen. „Az Úrnak szemei előtt becsületes az ő szenteinek halálok.” (Zsolt.116,15.) De íme, még rosszabb lett állapotja. Szemei megtörnek. Hangja elnémul. Halljátok csak! Nem valami képzeleti képet rajzolok, magam hallottam ezt. Épen akar az életre bemenni és felkiált: „És hogy ha megtörik szívem, Ki zavarja az örömem?
Halál homálya arcomon,
Lelkem pedig már mennyben van.”
Hogy ha még ereje van, hallhatjátok énekelni: „Sötét éjben látom Uram, És elő lép napom.
Ő az én hajnalcsillagom,
Napnál fényesebb világom.”
Ne beszéljetek nékem N. N. nőről! Ez a haldokló nem az. Ő egy valódi hős nő. Harcol a halállal és énekel, mialatt meghal. Félelem? Azt ő régen elfelejtette, hogy mi az. Kétely? Az száműzve van. Nyomor? Csüggedés? Az mind háta megett van. Ő egy hivő. Jézust elfogadta és szabadságot nyert arra, hogy Isten gyermekévé legyen. Óh, milyen nagy tisztesség és méltóság felülről születtetettnek lenni!
Most jegyezzük meg ezen újjászületetteknek biztonságokat. Milyen biztos a te helyzeted, hogy ha Isten gyermeke vagy. Tudom biztosan, hogy nincsen itt sem egy atya. sem egy anya, a ki gyermekeinek valami fájdalmat okozni engedne. Közülünk egy sem engedné azt meg, ha csak megoltalmazhatnánk őket. Gondoljátok-é, hogy Isten megengedné, hogy gyermekei veszedelembe jussanak? Az ő szárnyaival fedezi bé azokat és szárnyai alatt oltalmat találnak. Dárda és pajzs az ő igaz ígérete. Nem illet téged a veszedelem és az ostor nem közelget a te hajlékodhoz. (Zsolt.91,4;10) „Én az Úr megőrizem azt, minden szempillantásban öntözöm azt, hogy valaki meg ne látogassa azt, éjjel és nappal megőrizem azt. (Ézs.27,3) Én juhaimnak örök életet adok és soha el nem vesznek és senki ki nem ragadja azokat az én kezemből. Az én Atyám, a ki azokat adta nékem, mindeneknél nagyobb és senki azokat ki nem ragadhatja az én Atyám kezéből.” (Jn.10,28-29) „Jézus ölébe bizton hajtom fejem le én.”
Boldog érzettel énekelhetitek ezt, hogy ha Isten gyermekei vagytok.
És legvégül, habár még sokat, nagyon sokat lehetne is mondani, mily boldoggá teszi az az embert, hogy ha tudja, hogy ő Istennek gyermeke. Emlékszem rá, hogy körülbelül huszonkét esztendővel ezelőtt egy mormonista (Északamerikában 1827- ben Smith József által alapított felekezet.*) jött hozzám, a ki meggyőződésre akart bírni a felől, hogy Smith József isteni küldetésben részesült és minekutána valamennyire beszédjét meghallgattam, mondtam néki: „Akarja-e ön mondani, hogy milyen ajánlata van részemre, és hogyan nyerhetem azt el, akkor én önt szívesen meghallgatom, hogy ha azután megengedi, hogy én is megtegyem önnek az ajánlatomat és az ahhoz vezető utat.” Én nagy türelemmel hallgattam aztán őt meg. Ő nem épen olyan türelmesen hallgatott engemet, de mikor készen voltam így szólt: „Hogy ha, az a mit ön mondott igaz, akkor önnek a legboldogabb embernek kell lenni a világon”, a mire én azt feleltem: „Az igaz, hogy nékem a legboldogabbnak kell lennem és a mi több, én az is vagyok!” Ezzel őt magára hagytam. Az is vagyok én, és az Istennek minden gyermeke, ki az ő nagy előjogának megfelelően él. Isten gyermeke vagy, bűneid megbocsáttattak, elfogadva és szeretve vagy mit óhajthatsz még többet? Van-e még valami az egész világon, a mit kívánhatnál? Hogy ha valaki császári herceggé lenne és azt mondaná: Még többet is óhajtok.” Azt mondanánk, barátom, mit kívánhatsz még egyebet? Ha Isten gyermekévé lettél, mit óhajthatsz még többet? Emlékszem még azon időre ‒ talán emlékezhettek ti is hasonlóra ‒, mikor bűneim terhei nyomtak és azt hittem, hogy a pokolba kell mennem, hogy ha az Úr akkor azt mondta volna: Megbocsátok néked, de úgy, hogyha halálod órájáig csak kenyérrel és vízzel élsz”, kezeimet örömmel csaptam volna össze. Azt mondtam volna „Uram csak üdvöt adj. Csak bűneim terhétől szabaduljak, a legkeményebb sors is élvezetté válik részemre.” Ne panaszkodjunk soha, hogy ha az üdvnek birtokosai vagyunk. Az Úrban való öröm a ti erősségtek. „Örüljetek az Úrban mindenkor, ismét mondom. Örüljetek.” (Fil.4,4)
Gondoljatok erre mindenkor földi foglalatosságaitok között is. Egy régi francia közmondás így hangzik „Noblesse oblige.” A mentesek bizonyos kötelékek között vannak. Arra sohasem gondolok, hogy nagy fejedelmeket az utcán sepregetni lássak. Sohasem várom, hogy azt halljam, hogy a királyné ő felsége úgy cselekszik, mint egy tejárus leány. Hogyha valakiről hallom, a ki azt mondja: „Isten gyermeke vagyok ‒ mégis hamis mértékkel ád, vagy rossz cselekedeteket nyilvánít, ‒ nagyon szégyenlem azt. Isten gyermeke ez? Ez, a ki csak arra törekszik, hogy pénzt csináljon és azt magánál saját hasznára erősen megtartsa? Isten gyermeke az ilyen? Hiszen ő nem hasonlít Atyjához. Isten gyermeke! Mégis éles, felinduló, haragos, gyűlölő! Atyjához nem hasonlít. Isten gyermeke és mégis rosszat cselekszik? Kedves testvéreim, mit cselekesztek? Isten gyermekei vagytok mégis el mernétek-e csak egy hazugságot is mondani? Isten gyermekei vagytok, mégis félnétek valakitől? Isten gyermekei vagytok, mégsem nézhetnétek felebarátotok szemébe megpirulás nélkül? Isten gyermeke és odahaza családi körötökben kegyetlenkedő? Olyan eljárásra nem szabad még gondolni sem és a ki ilyet nyilvánít, nagybotrányoknak okozója. Míg a nagy Napóleon császár hatalmát gyakorolhatta, családja minden tagját keményen büntette, a ki rangján alól lévővel házasságra lépett, mert a császári család tagjainak egy tisztességbeli kötelességek volt az ő méltóságukat fenntartani és megóvni. Ti Isten családjához tartozó leányok, merészkedtek-é egy olyannal házas életre lépni, ki nem a mennyei Király családjához tartozik? Ne tegyétek azt soha. Vigyázzatok, hogy a hitetlenekkel felemás igába ne szerkesztessetek. (2Kor.6,14) Midőn Nagy Sándor egy királyt foglyul ejtett, azt kérdezte tőle, milyen bánásmódot kíván, és azt felelte: „mint egy király.” Keresztyén cselekedj úgy te is, mint egy király. Hogy ha egy civakodó bennünket megbánt, azt kellene magunkban mondani: „Civakodhatnék veled, de nem alacsonyíthatom le magamat annyira, mert én Isten gyermeke vagyok.” Nem régen olvastam egy fő embernek ellensége iránti keserű nyilatkozatát, a mely körülbelül így hangzott: „Jertek feljebb a lépcsőn, hágjatok fel annyira, a mennyire csak tudtok, és hogy ha a felső fokot eléritek, még akkor is lenézésem tárgyai maradtok „Gyakran így kell gondolkodni Isten gyermekeinek a világ felől, és annak minden csalárdsága és kísértetei felől: „Nagy az én foglalkozásom és hogyan szállhatnék alá ti hozzátok. Isten gyermeke vagyok. Én az odafel valókat keresem, állásomat nem hagyhatom el, hogy hozzátok leszálljak.” Mint világosságnak fiai úgy járjatok.
Milyeneknek kell lennetek a ti szent életetekben és az isteni tiszteletnek dolgaiban? (2Pt.3,11) „Ti pedig választatott nemzetség, királyi papság, szent nép vagytok és oly nép, melyet Isten sajátjának tart. (1Pt.2,9) Ne alacsonyítsátok le magatokat.
Most menjetek a ti utatokon és mennyei Atyátok lelke nyugodjon rajtatok. Ámen és
Ámen.

Semmi kétséget nem szenved, miszerint ha az Úr Jézus e földön volna, még ma is találna sokat, kikért így imádkozna: Atyám bocsáss meg nékik, mert nem tudják mit cselekszenek!” Kétség nélkül úgy van az sok embernél, kik nagy bűnökben élnek, hogy azt nem tudva teszik, és hogy nem ösmerik vétköket teljesen, sem azt nem tudják, hogy mily utálatos az Isten előtt. A keresztyén prédikátornak, sőt minden egyes keresztyénnek kötelessége a tudatlanságból való vétkeket lehetetlenné tenni, melyet a bibliai ismeret terjesztése által érhetnek el. Tudtokra kell adni az embereknek, hogy mit cselekszenek, nem kell eltűrni, hogy a sötétségben tovább menjenek. Ha bűnt akarnak tenni, legalább hadd tudják meg, hogy mit hoz az magával, mert az nem jó, ha a lélek ismeret nélkül van. (Péld.19,2) Mivel az emberiség napja feltámadt, egy embernek sem kellene sötétségben maradnia. Igaz, hogy bizonyságtételeinket nem fogadják el mindenkor, mert az emberek inkább szeretik a sötétséget, mint a világosságot, mert az ő cselekedeteik gonoszok, de azért kötelességünket teljesíteni kell. Tanúskodjunk az igazságról, legyünk eszközök Isten kezében, hogy a világ nagy bűnös voltáról meggyőződhessen.
Azon nagy bűnről, az Úr Jézus Krisztusban nem hinni, gyakran nagyon könnyen és játszva beszélnek. Mintha az alig is volna bűnnek nevezhető, pedig szövegem szerint és az írásnak összes bizonyítékai alapján, a hitetlenség annyi, mint Istent hazugnak tartani és mi lehet ennél rosszabb? Nagyon óhajtom, hogy minden hitetlen átlátná hitetlenségének valódi borzalmas alakját. Talán ha Istennek Lelke őt arra alkalmassá teszi, hogy előbbeni hitetlenségének gonoszságát átláthatja, annyira megijed attól, hogy tovább abban egy percig sem akar maradni, hanem azonnal hivő lesz.
Lelkemből óhajtom, sőt szomjúhozom, hogy Istennek kegyelme nyilvánulna minden hitetlen ember iránt, mely által az Úr Jézus Krisztusban hihetne.
Midőn az emberi nem a bűn által veszedelembe esett Isten véghetetlen irgalmáról tanúskodott az, hogy ő egy üdv utat nyitott, az pedig az ő végetlen leereszkedéséről tesz bizonyságot, hogy ezen utat elesett helyzetünkhöz alkalmazta. Ha az üdv tetteinktől volna függő, úgy lehetetlen volna azt elsajátítani, az fájdalmunkat csak megnövelhetné, de nem enyhíthetné. Végtelen irgalmából Isten az Úr Jézust engesztelő áldozatul rendelte a mi bűneinkért és a bűnös embertől azt kívánja, hogy ő benne higgyen, mint engesztelő áldozatban, és hogy ő benne az isteni szeretetet nyilvánulva lássa. Ő azt, kívánja a bűnöstől, hogy az örök életet megragadja, a mennyiben az Úr Jézust, mint megváltóját hitben elfogadja. Hogy ha az ember nagyon romlott és istentelen nem volna, úgy felkiáltana a nagy örömtől, midőn az evangyéliomot hirdetni hallja és azonnal elhinné azon igazságot, melyről Isten tanúskodik, de mivelhogy oly annyira gonosz, így nem hiszen az Úr Jézusban és midőn néki Krisztus prédikáltatik és a megfeszíttetett szeme elé állíttatik, csak megmarad a hitetlenségben, hogy ha a Szentlélek benne nem munkálkodik. Vonakodik elfogadni az Isten bizonyságtételét és a Megváltót elveti magától. A mit ez alkalommal kívánok az: Vajha mindazokat, kik ezen szomorú helyzetben vannak, oda hozhatnám, hogy magokat mint egy tükörben világosan meglátva, láthatnák, hogy mily veszélyben vannak. Óhajtanám, hogy mialatt ezen prédikációt hallgatják érezhetnék: „Igen, látom már a mit teszek, mivel nem hiszek az Úr Jézusban, megutálom szövetségnek vérét és Istennek szemébe mondom hogy ő hazug.” Nagyon jó minden embernek tudni pontosan, hogy milyen helyzetben van. Minél gyakrabban megfigyeljük az élet mulandóságát annál jobb. Sok tönkre jutott ember azért került a veszedelembe, mivel az üzlet vezetést elhanyagolta és olyan helyzetben nincs az embernek kedve számtartó könyveit elővenni, hanem félig nyitott szemekkel tovább legyen azon reményben, hogy az állapot meg fog változni, a mely megváltozás el is jön. Mindig jó tudni az embernek, hogy ki ő, mi ő, hol van és hová megyen. Óhajtanám a hitetleneket szívemből kérni, hogy helyzetüket jól fontolják meg, hogy láthassák, hogyan tekinti azt Isten és magokat megítélnék, hogy ítéletre majd ne mennének. Ha ez alkalommal nem valami nyájasan látszok beszélni, ne csudálkozzatok azon. Én hiszem, hogy van egy mód, a bűnöst sajnálni, vigasztalni, míg magát hibásnak és boldogtalannak érezi, addig megérdemli a részvétet. Nem régen beszéltem eggyel, ki nagy nyugtalanságban volt és sok szóbeli harc után hoztam ezen pontra. ‒ „Ez az üdvnek útja. Jézus Krisztus jött e világra, hogy a bűnösöket megtartaná és a ki ő benne hiszen idvezül.” Erre ő azt felelte: „Én nem tudok benne hinni.” Akkor aztán megkezdődött a harc és mondtam néki: „Akar ön felállani a hatalmas Istennel szemben és kinyilvánítani, hogy nem hihet néki, ami természetesen annyit teszen, mint azt mondani más szavakkal, hogy Isten hazug! Álljon elő és mondja ki, hadd halljam mi van a szívében.” Ő erre nagyon komolyan azt felelte: „Olyat nem mondhatok.” Erre azt feleltem néki: „De épen ezt mondotta most és hitetlensége által évek óta mondja ezt és tényleg minden pillanatban mondja, hogy ha a hitetlenségben megmarad.” Ezen aggódó lélek így szólt hozzám, távozásakor: „Köszönöm önnek, hogy nem igyekezett engemet vigasztalni. Óhajtottam volna igaz tisztességes bánásmódot és köszönöm, hogy így bánt velem.” Óhajtom az ő lelkük iránti szeretetből, hogy mindazok, kik az Úr Jézusban nem hisznek, ilyen tisztességes bánásmódban részesüljenek. Vigasztalást nékik nem kell adni, mert azok részére, akik nem hisznek nincs vigasztalás, hanem fel kell nékik mutatni, hogy mi a bűnök, hogy megszégyenítve és megzavarva legyenek és így az Istenben való hitetlenségüket megbánják. Istennek lelke mutassa fel nékik, hogy a ki Istenben nem hiszen, hazuggá teszi őt, mert nem hisz a bizonyságtételnek, melyet tett Isten az ő Fia felöl.
Részletezzük először, hogy miért alkalmatlan a bűnös a hitre, azután mutassuk fel a hitetlenség bűnének természetét, harmadszor tekintsük meg, mily utálatra méltó a hitetlen ember bűne és negyedszer, milyen sors hirdettetik néki előre.
Részletezzük a bűnös hitre való alkalmatlanságát. Ő arra hivatkozik, hogy nem tud hinni. Ezt gyakran emlegeti és ezzel lelkiismeretét megnyugtatja. Ha felijed és felébred, kimondja, hogy nem tud hinni az Úr Jézus Krisztusban és nem hiheti, hogy van Isten, ezzel visszatér a halál álmába. Ő az írásra hivatkozik, hogy mentegetődzéseit azzal támogassa és talán az Úr Jézus ama szavaira figyelmeztet bennünket. ‒ „Senki nem jöhet én hozzám, hanem ha az Atya, a ki engemet elbocsátott, vonándja azt.” Melyre mi feleljük, hogy az Úr Jézusnak szavai mindig komoly jelentőséggel bírnak reánk nézve, és hogy azok közül nem akarunk egyet is csak egy pillanatig sem elferdíteni, de Urunk azt is mondja igéjében egy helyen: „Nem akartok pedig én hozzám jönni, hogy életetek legyen.” Tehát, hogy a bűnös nem tud hinni, az saját akaratában rejlik, nem tud, mert nem akar. Bizonyos lehet ebben minden bűnös és ezen igazságot lelkiismeretében komolyan megállapíthatja. Hald, óh hitetlen, azt mondottad: „Nem tudok hinni”, de helyesebb lett volna azt mondanod: „Nem akarok hinni.” Itt a hiba. Hitetlenséged hibád, nem szerencsétlenséged. A hitetlenség egy betegség, de vétek is, az nyomorúságodnak rettenetes forrása, de egész jogosan, mivel az az igazság Istenének irtózatos megbántása.
Engedjétek meg, hogy hitetlenségteket részletezzem és felmutassam, miért nem tudtok hinni. Sokan azért nem tudtok hinni, mivel az egész dologgal foglalkozni nem akartok. Sokan nem hisznek az Úr Jézus Krisztusban, mivel lelkökkel nem törődnek, nem látják, hogy mily fontos dolog idvezülni. Minden gondolatjokat üzletükre, élvezeteikre vagy bűneikre fordítják, arról álmodoznak, hogy van elég idő a mennyeiekre gondolni és azt csak alárendelt fontosságú dolgoknak tekintik. Ez a forrása a rendes hitetlenség nagy részének. Mindazok, kik a bibliában nem hisznek, feleljenek meg a következő kérdésekre? Olvasod-é valaha ezen könyvet, azon őszinte szándékkal, hogy meggyőződhess felőle, vajon Istentől származott-e vagy nem? Ülsz-é e mellé valaha azon komoly szándékkal, hogy annak bizonyítékait tanulmányozd, miszerint az ebben foglaltak Istennek jelentései? Azok közül, kik ezen kérdésre „igen”-nel felelnek, nagyon ritkán akad egy hitetlen. Sokan nevetnek a felett, a amit nem értenek és elítélik előre amit meg sem próbáltak. Helyes dolog az?
Azonban sokan így szólnak: „Ó, igen, én hiszek a bibliában, én hiszem, hogy az Isten könyve, hiszem, hogy az evangyéliom Isten evangyélioma.” Hát miért nem hisztek az Úr Jézusban? Ennek azon oka lehet, mert az evangyéliomot nem tartjátok elég fontosnak arra nézve, hogy annak engedjetek, és midőn hitetlenkedtek, Istent tényleg hazugnak nyilvánítjátok, a mennyiben néki mintha mondanátok, hogy lelketek nincs olyan drága, a milyennel Ő mondja és helyzetetek nem olyan veszélyes, mint a milyennek ő igéjében kinyilvánítja. Tegyük fel, hogy közel vagy a halálhoz. Az orvos mondja: „itt az orvosság, melytől meggyógyulsz, ez az egyedüli gyógyszer, mely életedet megmentheti, hogy ha ezt nem használod, meghalsz.” De te az orvosságot nem fogadod el, úgy jogostul mondhatom, hogy az orvost hazugnak tartod. Bár nem mondod ki nyíltan: „Nem vagyok én olyan beteg, mint te állítod.” Nem mondod: „Nem hiszel a tőled rendelt gyógyszernek.” De azáltal, hogy vonakodsz azt elfogadni, azt minden félreértés nélkül kimondod. Ő megérti tetteidet, a nélkül, hogy egy szót szólanál és, hogy ha előtte meghalsz, tudja, hogy halálodnak magad vagy oka. Ha vonakodtok az evangyéliomi vendégséghez jönni, az épen annyit teszen, mintha az Úrnak azt mondanátok, hogy nagyon túlságos abban, miszerint annyira hirdetteti ezt, hogy ég és föld annak dicsőségétől hangzik, de nevetetek szerint a ti földbirtokaitok és árucikkeitek sokkal figyelemre méltóbbak. Ily nagy szabadításotok megvetésével azt nyilvánítjátok, hogy nem vagytok valami nagy veszélyben és nincs komoly szükségetek a Megváltóra. Azt is kinyilvánítjátok, hogy a bűnök bocsánatja, az Istennek kegyelme és a mennyei boldogság iránti alapos remény nem méltó arra, hogy legelőször és mindenek felett azt keressük és, hogy az üdv nem egyedül az Úr Jézusban rejlik, sem pedig az ő szeretete nem szükséges, hogy bennünket valóban boldoggá tegyen. Mindezen esetekhez hasonló pontok alapján, gondatlanságotokkal Istent hazugnak állítjátok.
A bűnös hitre való alkalmatlanságának egy másik alapja azon tényben rejlik, hogy az evangyéliom igaz.
De talán erre így feleltek: „Oh, nem, hiszen épen azért hinnénk el.” De mit mond az Úr Jézus János ev.8. r. 45.v-ben: „Ti pedig, mivelhogy én igazságot szólok, nesz hisztek nékem.” Csodálatos, egy nyilatkozatot azért nem hinni, mert igaz! Ámde ezrek vannak, kik alkalmasak arra teljesen, hogy a hazugságot elhigyjék, de az igazság elhívésére alkalmatlanok. Hogyha vallási csalások előfordulnak, épen azok engedik magokat az által befolyásolni, kik az evangyéliomot ifjúságoktól fogva hallották de azt nem fogadták el, mivel igaz. Az igazság nem felelt meg az ő természetüknek, mivel a hazugság anya uralma alatt állanak, de egy nyílt hazugságot alig hogy meghallották, azonnal utána ugrottak, mint a hal a légy után. A hitetlenségnek óriási könnyen hívősége engemet csodálkozásra indít! Gyakran találkozom oly emberekkel, kik magokat komoly gondolkozóknak és bölcsészeknek állítják és csodálkoznak azon, hogy én azon dolgokat, melyeket prédikálok valóban elhihetem, de mihelyt tőlük megtudom, hogy az ő határozott hitek micsoda, akkor csodálkozom rajtok és pedig ezerszerte inkább, mint azt ők tehetik. Azon hitnek, mely az Úr Jézust elfogadja, tényleg nagyon szűk torka van, egybehasonlítva azon könnyen hívőséggel, amely például az emberek fejlődését egy ősi képről származottnak hiszi, ez a hit olyan nagy torkot követel, mint azon halnak volt, a mely Jónást elnyelte. Egy hazugságot elhisztek, de mivel az evangyéliom igaz, azt nem hiszitek. „Nagyon rosszul nyilatkozol felölünk” – mondhatja valaki. Nem, ez egy igazi és helyes nyilatkozat ti rólatok. Némelyek annyira megszokták már, hogy azon tanokat eldobják, melyek az ő megromlott ízlésükkel és csodálatos eszméikkel meg nem egyeznek, ők az evangyéliomot nem hordozhatják el, mivel igaz, azért az ő romlott ízlésüknek ellene van. Ha azt egy kissé kipucolnánk és alkalmaznánk, úgy elfogadnák, de az örök Isten nevében kinyilvánítjuk, hogy azt nem tesszük, ezt nem szabad tennünk Istenre nézve, de ti reátok nézve sem, mert néktek más evángyeliomot prédikálni annyit tenne, mint titeket megcsalni.
Vannak olyanok, a kik az evangyéliomot azért nem fogadják, el, mert azt mások megvetik. A világ nagyjai kigúnyolják és a nagy többség kineveti, azért gyáván hátat fordítanak ők is néki. Hogy ha a fejedelmek és a bölcsek az igazságot követnék, akkor talán volna benne valami, de vajon a hivők rendesen nem a szegény néposztályból valók-e? Nem azt mondja-é ezzel: „Istenem bizonyságtételét nem hihetem magában, úgy elhinném, hogy ha egy képzett tanár, vagy valamely nagy úr tanúskodna mellette.” Mit mondtak az Úr Jézus idejében? „A fő emberek közül hitt- é ő benne valaki?” A főemberek véleményét többre becsülték, mint az Isten bizonyságtételét. Van egy bizonyos néposztály, a mely mindig azt kérdezi: „Divatos, vagy rangomhoz illő-e?” Egy másik osztály pedig óvatosan mindég azt tudakozza: „Mit gondolnak az üzletünkbeli népek a felől? Nagyobb súlyt fektetnek az emberek véleményére, mint Isten kinyilatkoztatott igéjére. Inkább készek a hozzájok hasonló bűnös teremtéseknek hinni, mint Istennek. Higgyétek el, hogy ha ilyen úton hinnétek is Istennek, mivel az Ő bizonyságtételét a föld nagyjai is támogatják, vagy pedig a körültetek lévő sokaság is elfogadja, úgy sem volna az tulajdonképpen Istenben való igaz hit, hanem inkább az emberek bizonyságtételére feloszlott hit. Bűnös, ez nem csekély sértés, hogy ha embertársaid jóváhagyását kész vagy elfogadni, Istened kinyilatkoztatott igéjét pedig nem.
Sokan azért nem fogadják el az evangyéliomot, mivel annál büszkébbek, hogy higgyenek. Az evangyéliom nagyon lealázó, mivel a bűnösnek azt mondja: „Ember nincs érdemed és a mi még több, erőd sincs, hogy a jövőben érdemet szerezhess.” Az ember hivatkozik arra, hogy ő mértékletes, tiszta erkölcsű, tisztességes életű, adakozó volt, az evangyéliom pedig azt mondja néki: „Isten törvényét megrontottad, a miért el kell kárhoznod.” Amit csak tettél, az mind kötelességed volt és így nem elegendő arra, hogy más dolgokban való mulasztásaidat jóvá tegye. „Mert valaki az egész törvényt megtartja, vétkezendik pedig egy dologban, az egész törvénynek megrontásában bűnös” így mondja a szentírás, a mely nem tévedhet. (Jak.2,10) Ha idvezülni akarsz, csak mint bűnös, úgy idvezülhetsz, másképpen nem, mert az Úr Jézus Krisztus nem jött, hogy az igazakat hívja, hanem a bűnösöket a megtérésre. Csak másnak érdeme által idvezülhettek és az Úr Jézus drága vére tisztíthat meg bűneitekből. Saját jó cselekedeteitek egy ujjal sem segíthetnek abban, az kegyelemből történhetik és csupán kegyelemből. Természetesen a kevély szívű ember ezt nem hiheti, haraggal elfordul ettől. Miért nem hiheti? Mert nem akarja hinni, olyan kevély, hogy az őt nagyon sérti és bent hordozhatja el. Be kell itt ismerni többeknek, hogy az evangyéliomot azért nem fogadhatjátok el, mert nem engedi, hogy a kevélységben megmaradjatok. Ha azt mondanám: „Vegyetek részt a sákramentumokban,” úgy holnap már megkeresztelkednétek, és az Úr asztalához jönnétek, hogyha az benneteket idvezíthetne és ha meg volna engedve, hogy azt predikáljam hogyha valaki házától egy bizonyos célig mezítláb menne, idvezülhetne, úgy még ma délután megindulnátok, úgy ahogy vagytok. Hogy ha valami nagy dolgot kellene tenni, azt megtennétek, de mivel semmit sem kell tenni, hanem elfogadni azt, amit más tett azt nem akarjátok. Utálatra méltó gőgötök a szabados kegyelem elvetésében nyilvánul. Ha hitre való alkalmatlanságtoknak ez a titka, megmenthet-é ez titeket? Nem növeli-é ez inkább bűneiteket?
Annak egy másik alapja, amiért az ember Istennek az Úr Jézusról tett bizonyságtételét nem hiheti, az evangyéliom szentségében rejlik. Ha az evangyéliom azt mondaná nékik: „Bűneiteket meggyónhatjátok és feloldozást nyertek, azután elmehettek és ismét vétkezhettek”, nem kívánatos és a megfelelő volna-é ez sokaknak közületek? Talán mondanátok: Az a bűnösöknek való vallás!”
Gondoljátok-é, hogy valaha olyan tanok megszűnnének népszerűek lenni? Ez a legvonzóbb vallás, melyet maga az ördög kitalálhatott, ez tanúskodik az ő hazugságában lángeszéről. Gyónjátok meg bűnötöket egy papnak, fizessetek érte, mentessétek fel magatokat, azután menjetek el és éljetek úgy, a mint akartok, a következő alkalomig. Vagy csiszoljátok le bűneiteket néhány böjti ceremóniával. Az emberi természet örül az ilyen vallásnak, az evangyéliom pedig azt mondja az embernek: „El kell hagyni gonosz utadat. Még több azon természetednek is meg kell változni, a mely tégedet ezen bűnökre késztet. Ujjá kell születned!” Az evangyéliom kiáltja: „Térjetek meg!” Hagyja el a gonosz ember az ő útát és az álnok férfiú az ő gondolatát, térjen az Úrhoz és könyörül rajta. Az evangyéliom Jézust hirdeti ki az embereket bűneikből kimentheti, de ti azt nem akarjátok. Szíveteknek tisztátalansága az, mely nehézzé teszi néktek, hogy a tiszta evangyéliomban higgyetek.
Óh, embertársaim, kérlek titeket, vizsgáljátok meg jól ezen igazságot. Ha mondjátok: „Nem tudott hinni,” úgy annak oka vagy az, hogy nagyon gondatlanok vagytok, vagy pedig természetetek nagyon hazug és tisztátalan arra, hogy az igazságot elfogadhatná. Nagyon könnyű lenne hinni, hogy ha azoktól megszabadulnátok. Nehéz-é az angyaloknak hinni? A tiszta lelkeknek nehéz dolog volna-é hinni? Nem, hitetlenségtelenek alapja a ti bűneitek, ezen keserű örömnek az a gyökere. Azt nem várhatjuk, hogy egy tékozló a takarékosság jelességében higgyen, vagy egy gonoszságban élő ember a mértékletesség örömeiben. A tisztátalanságban alásüllyedt emberek még azt sem hiszik, hogy tisztának találtathatnának. Milyen gondolatuk van a rossz embereknek az egész emberiségről! Miért vélekednek olyan rosszul mások felől? Mivel azokat magokhoz mérve ítélik. Ha egy mezőségen a galamb repül keresztül, látja a kristály folyamokat és a szép vetéseket, de hogyha egy héja repül át ugyanazon mezőségen, mit lát az?
Itt ott egy döglött lovat vagy valami más dögnek undok darabjait. Minden ember saját szemeihez mérten néz. Egy tisztátalan, kinek szíve Isten kegyelméről mit sem tud, semmi tisztát nem láthat. Krisztus így szól egy helyen a kevély farizeusokhoz: „Mi módon hihettek ti, holott egyiktek a másitoktól várhat dicsőséget?” Saját kevélységük akadályozta őket, de úgy van az mindazoknál, kik az Úr Jézussal szemben azt nyilvánítják, hogy ők nem tudnak hinni, a nehézség ő bennek van, nem azon tényben, a melyet hinni kell, sem nem azon tény felöl való bizonyságtételekben. Csak egyetlen egy mentség van a hitetlenségre vonatkozólag és ezen egy a következő: „Mi módon hihetnének abban, a ki felől nem hallanak?” Ez a mentség: pedig a pogányokra nézve érvényes nem pedig ti reátok nézve, mert ti hallottatok és olvastatok az Úr Jézusról, ismeritek az evangyéliomokat, ennélfogva azon egyetlen mentség, mely egyedül elfogadható, reátok nézve nem érvényes. Rólatok azt kell nyilvánítani: „A ki nem hiszen hazuggá teszi őt.”
Most közelebb kell hozzátok lépnem és másodszor a hitetlenség bűnének természetét rajzolom, hogy mennyiben teszi az Istent hazuggá. Többféle alakot előveszek és úgy felmutatom, hogy az valóban így van.
Ezen bűnben részesek mindazok, kik tagadják, hogy az Úr Jézus. Krisztus a Messiás, a megígért Szabadító, az Istennek Fia. Isten a mennyből kinyilatkoztatta: Ez az én szerelmes Fiam, kiben én megengeszteltettem.” Péter apostol az igazsággal megegyezőleg kinyílvánította Pünkösdkor, hogy: „Ama Názáretbeli Jézus, ki valóban megbizonyíttatott Istentől ti nálatok hatalmas erők, csudatételek és jelek által, melyeket Isten cselekedett ő általa ti köztetek, a mint ti is tudjátok, Istentől bocsáttatott férfiúnak lenni.” (ApCsel.2,22) Isten sok alkalommal és sokképpen mondja: „Ez az én szerelmes fiam”, hogy ha ti azt mondjátok, hogy nem az, úgy Istent hazuggá teszitek. Ez elég világos.
Vannak olyanok is, kik az ő istenségét tagadják. Az írásban pedig több helyen találjuk, hogy a Jézus Krisztus a testben megjelent Isten. „Az Ige, Isten vala.” „Mindenek ő általa teremtettek, melyek az égben vannak, és a melyek e földön láthatók.” (Kol.1,16) Ő neveztetik: „Csodálatosnak, Tanácsosnak, Örökkévalóság Attyjának.” Azok a csodák, melyeket Krisztus cselekedett, különösen pedig a halálból való feltámadása, mind az ő istenségéről tanúskodnak, az Atya is arról tanúskodik, hogy a Fiú Ő hozzá hasonló. Ha valaki azt mondja, hogy Jézus nem Isten, az Atya pedig azt mondja, hogy igen, ez annyit tesz, mint őt meghazudtolni, de mivel azt hiszem, hogy, ilyen hitetlenek kevesebben vannak, ezt hagyom és tovább megyek.
Egy szegény reszkető bűnös sírva jön hozzám és többek között így szól: „Bűneim oly nagyok, miszerint nem hihetem, hogy azok megbocsáttathatnának.” Én az írás szavaival felelek néki és mondom: Isten így szól: „Ha a ti bűneitek olyanok volnának, mint a veres festék, fejérek lesznek, mint a hó; ha pirosak volnának, mint a piros festék, olyanok lesznek, mint a fejér gyapjú.” (Ézs.1,18) ‒ „De uram, az én bűneim igen nagyok.” ‒ „Az Isten Fiának a Jézus Krisztusnak vére tisztit meg minket minden bűneinkből.” (1Jn.1,7) „De én nagyon gonosz utakon jártam.” ‒ „Hagyja el a gonosz ember az ő útát és az álnok férfiú az ő gondolatit, és térjen az Úrhoz, és könyörül rajta, és a mi Istenünkhöz, mert hajlandó a megbocsátásra.” (Ézs.55,7) ‒ „Nem tudom azokat elhinni.” ‒ „Álljon fel hát ön és mondja ki az Úr előtt egyenesen: „Ó Isten, te azt mondottad, hogy hajlandó vagy a megbocsátásra, de az hazugság.” Követelem öntől, hogy nyíltan mondja ki, mivel így gondolkodik szívében. Hiába tagadja ezt, mivel határozottan így van: Isten mondja: „Én megtudok bocsátani és akarok is”, ön pedig azt állítja, „Ő nem teheti azt”, ‒ avagy nem annyit tesz-é az, mint Istent hamissággal vádolni?”
Egy másik azt mondja: „Az én szívem olyan kemény, hogy nem hihetek az Isten hatalmában, hogy ő engemet ujjá szülhessen és a bűnnek szeretetétől megszabadíthasson.” Pedig Isten ezt mondja igéjében: „És adok nékik egy szívet, és új szívet adok ő beléjek, és kiveszem a kőszívet az ő testekből, és adok nékik hús szívet.” (Ez.11,19) Ezt Isten mondja. Te erre azt feleled: „Az nem lehet!” Akkor ne tagadd, hogy te Istent hazugnak állítod. Isten mondja: „én megtehetem”, te pedig mondod, nem teheti ő azt. Ez a te helyzeted.
Sokan kételkednek abban, hogy Isten kész-é idvezíteni? Mondják: „Azt én hiszem, hogy a Jézus Krisztusunk vére eltörölheti a bűnöket, de vajon kész-é nékem megbocsátani?” Figyeld meg csak, mit mond a Jehova, mert ő azt esküvéssel bizonyítja, nékem nagyon megható, hogy Isten megesküszik, Ő magára esküszik, mivel magánál nagyobbra nem hivatkozhat. Halljátok csak: „Élek én (németben: „Életemre mondom”) az mondja az Úr Isten: nem akarom a hitetlennek halálát, hanem hogy a hitetlen kitérjen az ő utáról és éljen.” De több helyen, nagyon sok helyen biztosit ő igéjében arról, hogy örül azon, ha irgalmasságát velünk közölheti. Most tehát ó bűnös, ha azt mondod, hogy Isten nem kész, és Krisztus sem hajlandó bűneidet megbocsátani, dacára annak, hogy Isten megesküdött és Krisztus kész volt meghalni annak bizonyságára, hogy kész rajtad könyörülni ‒ mi a te hitetlenséged? Alig vagyok képes kimondani, a mit érezel, és a mit veled szemben ki kell mondanom ‒ de jól meggondolva, Istent hamis esküvéssel vádolod. Mily borzasztó! Így a pokolbéli gonoszok közül való vagy, a legfeketébb ördög tudna-é már nagyobb gonoszságot véghez vinni, mint épen ez? Ezt tetted te és ezt teszed határozottan még most is. „Ah” mondja egy „nékem alaposabb és komolyabb okaim vannak a kételkedéshez, hallom, hogy Isten megbocsáthat, ujjászülhet és mindazokat hiszem is, de nem láthatom, hogy mindazokból valami részemre is volna. Nem láthatom, hogy azon dolgok részemre is adattak.” Halld csak ó lélek, a mit Isten mond: „Mindnyájan, kik szomjúhoztok, jöjjetek e vizekre, ti is, kiknek nincsen pénzetek, jöjjetek el, vegyetek
és egyetek: jöjjetek el, vegyetek minden pénz nélkül és minden jutalom nélkül, bort és tejet.” (Ézs.55,1) De te nagy hirtelen ezt feleled: „Én nem vagyok ám szomjas.” Annál nagyobb szégyen rád nézve! Halld ismét: „Jöjjetek én hozzám mindnyájan kik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket.” (Mt.11,28) „De én nem munkálkodtam, és nem is vagyok fáradt.” Nem munkálkodtál? Hát miből élsz? Nagyon sajnálom, ha olyan rest vagy, hogy semmi dolgod nincs. Ezen meghívásba belefoglaltatik minden munkálkodó és megterhelt ember az ég alatt. De halld ismét: „A ki akarja vegye az életnek vízét ingyen.” (Jel.22,17) Nemde nem meghívva van-é itt minden élő ember, a ki csak hajlandó a jövetelre? Hogyha azt mondod: „én nem vagyok hajlandó”, vagy magadra hagylak, mivel kinyilvánítod, hogy nem vagy hajlandó ideszülni, Istennel kibékülni és épen ezt akarom bebizonyítani: nem hihetsz, mert nem akarsz. Véred saját fejeden legyen. Nem tudom mit szóljak még hozzád. Eszelősködéseddel a pokol tüzét és Isten haragját vonod magadra. Nem kötelességem téged olyan helyzetedben vigasztalni, ha saját veszedelmedet választod, úgy be is fog az következni. De még egyet szólok, hallgasd meg. Jézus így szólt tanítványaihoz: „Menjetek el a széles világra, prédikáljátok az evangyéliomot minden teremtett állatnak, a ki hisz és megkeresztelkedik, idvezül, a ki pedig nem hisz, elkárhozik. Isten teremtése vagy-e te? „Igen, az vagyok.” Nos, embertársam, Isten oly érthetően mondja, a mennyire csak lehetséges, hogy néked is hirdetni kell az evangyéliomot azért hát tartozik az te reád is. Talán azt akarod mondani, hogy Isten ezt azért mondotta, hogy néked tantausi gyötrelmet készítsen? A görög monda szerint Tantalus frigiai király az alsó világban nyakig vízbe tétetett, feje felett pedig szép gyümölcsös fák voltak de sem a körülte lévő vízzel szomjúságát, sem a feje felett csüngő gyümölcsökkel éhségét nem csillapíthatta. (A fordító.)
Ha azt mondod, az nem részemre van, Istent hazuggá teszed. Ő mondja minden teremtménynek: tudod, hogy te is egy teremtmény vagy, hogy mondhatod hát, hogy abban nem lehet részed? Midőn azt mondod, Istent azzal vádolod, hogy játszik veled és tégedet csúfol. „Jó”, mondja „de én azt nem láthatom be, hogy egyszerű Jézusban való bizodalom, és az Isten bizonyságtételében való hit lelkemet boldoggá tehetné.” Embertársam, nem hiszel-é olyasmit soha, amit nem láthatsz? És hogyan láthatnád ezt, míg meg nem próbálod. Az orvos mondja: ‚Ezen orvosságtól meggyógyulsz.” A beteg pedig így felel: „Előbb látni akarom, hogy meggyógyít, majd csak azután veszem be.”
Ezen embernek nincs esze és néked sincs, hogy ha Istennel így játszol. El kell hinned Isten bizonyságtételére, az evangyéliomot, másképen a te hited nem Istenben való hit. Az a hit, melyet az evangyéliom követel, Istennek az Ő Fia felöl tett bizonyságtételében való hit, egy olyan hit, mely Istent szaván fogja. Higgy hát az Úr Jézus Krisztusban, és úgy elhiszed, hogy Isten igaz, hogyha pedig vonakodol az Úr Jézus Krisztusban bízni, és azt hiszed, hogy az Isten bizonyságtételéhez még más bizonyíték is szükséges, ezzel azt nyilvánítod, hogy az Isten bizonyságtétele nem elegendő, mely annyi, mint Istent hazuggá tenni.
Gyakran hallom ezen nyilatkozatot is: „Ő élt ezt nem hihetem, ez oly csodálatosnak látszik előttem.” Nem épen ezért kellene-e hinnetek? Mi jöhetne más egyéb a hatalmas Istentől, mint csodálatos? Ő nagyságos, szent, félelmes, dicsérendő és csodálatos dolognak cselekvője.” (2Móz.15,11)
Egy másik pedig így kiált fel: „Az túlságos jó ahhoz, hogy igaz lehetne.” Oh, szegény lélek, nem olvastad-é: „Mert mely igen távol az ég a földtől, oly igen távol vannak az én utaim a ti utaitoktól és az én gondolatim a ti gondolatitoktól.” (Ézs.55,9) Egy csekélyebb üdv nem érne néktek semmit és nem szolgálna Isten dicsőségére. Némelyek gondolják, hogy az evangyéliom nagyon egyszerű. Ezek egy szövevényesebb rendszert akarnának annál, hogy „higgy és élsz.” Hogy lehet ez nagyon egyszerű az olyan véges elméknek, mint a miénk? Hallottam ennek az ellenkezőjét is, azaz mondották, hogy nagyon titokteljes. De utoljára hát hol van itt a titok? „Higgy az Úr Jézus Krisztusban és idvezülsz!” Mi lehet ennél világosabb? Bárhogy is gondolkoztok, k. barátaim, azt mondom néktek: titok ez néktek vagy nem, Isten bizonyságtétele ez, és ha nem hiszitek, hazuggá teszitek őt. Legyen az előttetek nagyon egyszerű, vagy nagyon jó, vagy nagyon csodálatos, vagy bármilyen is, vagy hinnetek kell Istennek, vagy meghazudtoljátok őt, itt nincs egy harmadik út. Az Úr biztosit arról benneteket, hogy ez igaz és ha bizonyságtételét el nem fogadjátok hazuggá teszitek őt és hordoznotok kell annak következményeit.
Most pedig kérem a Szentlélek Istent, hogy szavaimat áldja meg, mialatt néhány pillanatig a harmadik rettenetes pontnál időzöm, tudniillik midőn ezen bűnnek utálatosságát felmutatni óhajtom. Istenben nem hinni valóban bűn! Ez volt az összes bűnök anyja, az ajtó, melyen át minden bűn e világba jött. Az ördög Éva anyánk fülébe súgta: Azt is mondotta-é Isten? (1Móz.3,1)
Ezzel a belopott kétellyel kezdődött bűnesetünk, és midőn az által tiszta értelmök megzavarva lett, hozzá adta még a gonosz ellenség: „Nem haltok meg halálnak halálával.” (1Móz.3,4) Istent egyenesen meghazudtolva, midőn az asszony hitt néki és férje is eggyé lett vele, romlásunk teljes lett. Isten szavai iránt való hitetlenség űzte ki első szüleinket a paradicsomból és annak következtében születtetünk fájdalommal és fáradságos munkával kell a földet művelnünk. Ó, átokra méltó hitetlenség! Eljött volna az ideje, hogy egy olyan magas akasztófán függj, mint Hámán függött. (Esz.7,9) Ah, kellett-é még téged csak egy embernek is szívében ápolni? Te emberiség megrontója, valóban utálatra méltó vagy! Midőn az Izrael fiai Kanaán felé utaztak, mi volt annak az oka, hogy a pusztában annyian elhullottak, hogy a hatszázezer emberből, kik Egyiptomból kijöttek csak kettő maradt életben és ment be az ígéret földébe? Ki vesztette el mind ezeket? Az Isten lelkéül ihletett apostol mondja „Nem mehettek bé az ő hitetlenségükért.” (Zsid.3,19) Menjetek el ma Jeruzsálembe, tekintsétek meg az új város épületeit és figyeljétek meg a kiásásokat, melyek a szent város teljes romlásáról tanúskodnak. Lássátok, mily tökéletesen beteljesedtek azon jövendölések, hogy egy kő a másikon nem marad. Menjetek fel a Sion hegyére, és kérdjétek: Ki rontotta le ezen szép várost? Ki égette fel szép és szent házait tűzzel? Szépen épült város volt, az egész föld öröme, ki vetette a porba és miért? A Dávid és Salamon palotái romba dőltek és annak helyei felszántattak, miért történt mindez? Miért volt a Jeruzsálem lerontatása az egész történelemben a legvéresebb és legrettenetesebb?” Azért, mert a zsidók elvetették a Messiást és nem hittek az élő Isten bizonyságtételének. Ó, átokra méltó hitetlenség! Mérgét a szent Isten ellen okádja, azért nagyon utálatos Ő előtte. A korlátlan és tökéletes tiszta, hogy vehet részt a hamisságban? Kérlek titeket tekintsetek komolyan ezen nagy bűnre, Istent hazuggá tenni, mert ez Isten ellen való harcolás. Mi indíthat benneteket leghamarabb haragra? Ha valaki bálványaitokat ellopná, vagy benneteket megsebesítene, ha üzleteiteket károsítaná talán még türelemmel hordozhatnátok de hogyha valaki szentetekbe mondaná, hogy nektek nem hihet ezen meggyalázást komolyan éreznétek. Nem vagytok igazak, ha eltűrhetitek, hogyha mások hazugnak neveznek. Semmi sem szúr olyan élesen, ez mélyebben rág, mint bármi más. Ne mondjátok, hogy néktek nehéz az én szavaimat elhinni, mert az engemet mélyen sért, mindazáltal ezerszerte inkább elviselném, hogy velem úgy cselekednétek, mint hogy az Urat az én Istenemet úgy megsértsétek.
Továbbá gondoljátok meg, hogy ez a hitetlenség Istent egy igen gyengéd ponton sérti. Ő lehajol a nagy bűnöshöz és mondja: „Kész vagyok megbocsátani.” A bűnös erre azt feleli: „Nem hiszem.” ..Hallgass reám,” mondja az Úr, milyen bizonyítékokat kívánsz? Lásd egyetlenegy szülött Fiamat adtam, ő meghalt a keresztfán, hogy a bűnösöket üdvözítse.” „Csak nem hiszek”– mondja a hitetlen. „Hát milyen bizonyságot adhatnék még?” A végetlen irgalom a legtávolabb ment, a mennybeli a Megváltót adta, hogy elvérezzen és meghaljon. Isten szívének bensőjét kinyilvánította, az Ő haldokló Fiának sebeiben még sem hisznek néki. Valóban, az ember itten az Isten iránti ellenségeskedésnek legmagasabb fokára jutott. Semmi sem bizonyíthatja az emberek teljes romlottságát annyira, mint az ő vonakodásuk Istenben hinni és semmi sem bizonyíthatja annyira a Mindenható kegyelmének nagyságát, mint hogy Isten dacára mindezeknek leereszkedik, hogy az olyan romlott szíveket hitre bírja. Ó bűnnek csodája! Ó szeretetnek még nagyobb csodája!
Arra is figyelmeztetlek benneteket. hogy ti Istent, nem csak egyszer vagy hétszer hazudtoljátok meg, hanem tagadjátok azt, a mit ő folyton hirdet. Egy embernek egyszer mondani is, hogy hazudik nagy sértés, de hogyha ő tovább megy és az igazságot bizonyítgatja, ti pedig ellene mondatok, úgy a sértés mindig erősbödik. Ha azon ember tökéletes igaz, vagy részetekről egy gonosz cselekmény, ha szavaiban nem hisztek, ha bizonyságtételeit gyakran ismételi, az Úr pedig még tovább ment ennél, ő meg is esküdött, még sem akartok néki hinni. Kérlek, gondoljátok meg, hogy e pillanatokban Isten orcája előtt vagytok és Isten szívetekbe lát, ő látja, hogy bensőtökben hitetlenségtek így szól: „Ó te mennynek és földnek teremtő Istene, hazug vagy. Ó, Isten, ki Fiadat halálra adtad, én elhiszem azon tényt, de még most sem akarok benned bízni. Nem hiszem, hogy hatalmad és akaratod van arra, hogy bűneimet megbocsássad, habár szavaid azt világosan nyilvánítják, hogy te éppúgy alkalmas, mint hajlandó is vagy azt megcselekedni. Megígérted, hogy mind azoknak megbocsátasz, kik Fiadban hisznek, de én nem tudok hinni. Kész vagy mindazoknak bűnöket azonnal eltörölni, a Krisztusról való bizonyságtételedet elhiszik, de én nem hiszem bizonyságtételedet, hazudsz.” Ó, embertársam, én hiszem, hogy irtózol az ilyen érzelemtől és szükséges is, hogy irtózz, de miért mégy tovább e cselekvésedben? Talán mondja valaki: Ó uram, én már évek óta próbálom, ha hihetnék! Borzasztó szavak! Ezek a dolgot még rosszabbá teszik. Gondoljátok csak, hogy minekutána én valamit kimondtam, valaki mondaná, ő nem hiszen nékem valóban, ő nem tud nékem hinni, bár azt nagyon szeretné tenni Ez engem határozottan nagyon rnegszomorítana, de az még rosszabbá tenné a dolgot, hogy ha még azt is hozzá tenné: „Valóban évek óta próbálom, hogy önnek hihetnék és nem tehetem.” Mit gondol ő azzal? Mit gondolhatna mást, minthogy én olyan javíthatatlan rossz vagyok és egy olyan megtestesült hazug, hogy habár ő szívesen hinne is szavaimban azt tényleg semmiképpen nem teheti. Minden megerőltetése mellett, a melyet javamra tehet, erején felül való dolognak találja, hogy nékem meghihessen. Épen így az a ki mondja: „Megkísérlettem már, hogyha hihetnék Istennek”, tényleg ugyanezt nyilvánítja Istennel szemben. Mily üres fecsegés arról beszélni, hogy valaki „megkísérletté már a hivést.” Ha egy nyilatkozat igaz, úgy egy helyesen ítélő elhiszi azt, nem tetszelgésből, hanem azért, mivel azon bizonyságtétel hitet követel.
A megkísérlésnek más iránya van: Az emberek nem akarják elfogadni az igazságot, azért gondnélküliek és hanyagok, kérdéseket támasztanak, játszanak szavaikkal jeleket és csodákat követelnek érzelmeket és benyomásokat várnak, a szemmel láthatók ellett harcolnak a világosságot elűzik. Nyilván így van ez nálatok, kik a bibliát Isten igéjének tartjátok, mégis hitetlenek vagytok, mert, hogyha Jézus a Megváltó, miért nem hisztek néki? A hivés megkísérléséről beszélgetni csak puszta ürügy.
De ürügy vagy nem, figyelmeztetlek benneteket arra, hogy a bibliában egyetlen ige sincs, a mely azt mondaná: „Próbáljatok meg hinni, hanem így áll ottan „Higgy az Úr Jézus Krisztusban! ‒ Ő az Isten Fia, azt csodatetteivel eléggé bebizonyította, meghalt, hogy a bűnösöket idvezítse, azért higgy benne. Ő föltétlen hitet és gyermeki bizalmat érdemel. Akarjátok ezt tőle megtagadni? Úgy őt megtagadtátok és hazugnak állítottátok.
Elhagyom ezen tárgyat, hogy még lelkem nagy terhével néhány szót szóljak a hitetlenek sorsáról. Ha az előbb említett ember továbbra is azt mondja, hogy
Istenben hinni nem tud és Krisztusban bizalmát nem helyezheti, mi fog vele történni? Szeretném tudni, hogy az Angyalok mit gondolnak az ilyen ember felöl, hogy mi fog történni az olyan lénnyel, ki Istent hazugnak állítja. Azok látják az ő nagy dicsőségét és midőn azt látják, orcáikat befödve kiáltják: „Szent, szent, szent!” mily iszonyodás tölthetné el ezeket azon gondolatnál, Istent igazságtalannak nevezni! A mennyei szentek arcra borulnak, ha Isten dicsősségét látják és imádják őt. Kérdjétek meg őket, mit hisznek a felöl, hogy mi fog történni azokkal, kik abban makacsul megmaradnak, hogy Istent hazugnak nevezik és pedig hazugnak tartják a pártütőkkel szembeli való irgalmasságára vonatkozólag. A mi engemet illet, én az ilyen megátalkodott hitetlenek részére a legnagyobb büntetést sem tartom túl keménynek. Csak annyit tudok, meg vagyon írva: „A ki nem hiszen elkárhozik.” Ne kívánjátok megismerni, hogy mit jelent az, de megismeritek és tapasztalni fogjátok, hogy mit jelent, hogy ha a hitetlenségben megmaradtok. Isten nem hazug, de hogyha azt el nem kárhoztatná, ki a hitetlenségben meghal, úgy azzá lenne, azért biztosok lehettek abban, hogy ő azt megteszi. Ő mondotta: „Aki nem hiszen, elkárhozik.” Ha ő hamis, úgy elengedhet benneteket szökni, de hogyha igaz, úgy pokolra vét titeket. Egyéb nem várakozik reátok. Nemrég mondotta egy igazságot kereső lélek: „én nem tudok hinni” és nem adtam néki más feleletet, mint épen ezt: „akkor el kell kárhoznia.” Nem mondhattam volna-é néki mást? Nem, semmi mást, nem biztathatom reménnyel, sem nem vigasztalhatom a hitetlent. „A ki hisz és megkeresztelkedik, idvezül; a ki pedig nem hiszen elkárhozik.” Az Úr ezen szavaiban egy tisztességes türelmetlenség van, ő nem akadozik a beszédben és nem vonakodik kimondani, a komoly igazságot. Nem mondja. „Félek rajta, hogy valami veszély fog reátok következni”, hanem egyenesen kimondja, hogy elkárhoztok. Sem égen, sem földön senki és semmi meg nem menthet, kivéve az Úr Jézusban való hitet. Ezer ajtón kopogtathattok, imádkozhattok, kiálthattok, sóhajthattok, félhettek, izzadhattok még vércseppeket is, de csak egy ajtón át mehettek a mennybe és ezen ajtó a Jézus Krisztusban való hit. Ha ezen ajtón átmentek úgy Isten nem fog egy másikat nyitni. Istennek tetszett, az ő szívének végetlen irgalmát szent Fia személyében kiönteni, és ő kiáltja: „Valaki akarja, vegye az életnek vizét ingyen!” De hogyha Jézust elvetitek és az Istennek ő felőle tett bizonyságtételét elfogadni vonakodtok, úgy más segítségről nem gondoskodik. Gondoljátok-é, hogy Istennek van egy másik Fia, ki értetek meg fog halni? Hiszen még ha volna is, abban sem hinnétek. Gondoljátok talán, hogy ő az egész üdv tervet megváltoztatja, a kegyelmi szövetséget és az ő bölcs elvégezett tanácsát megsemmisíti, hogy a ti istentelen követelésteknek helyet adjon? Az annyit jelentene, mint a ti istentelenségtekben részesülni, és szemtelenségteknek oltalmazójává lenni. Higgyétek el, hogy ő szavai mellett megmarad és hogyha Krisztusban nem hisztek, a legrettenetesebben meg fogtok szégyenülni az ítéletnek nagy és rettenetes napján.
Az utolsó szó, melyet még mondani akarok ez, hogy a hitetlen nemcsak elkárhozik, hanem hitetlensége által kárhozik el. Ezt mondja az Úr: „A ki nem hiszen, immár elkárhoztatott.” (Jn.3,18.) Miért? „Mert nem hitt az Isten egyetlen egy Fiának nevében.” Nem cselekedett-é még több más egyebet is, a mi őt elkárhoztatja? Ó igen, ezer más bűnök is terhelik őt, de az isteni igazság a legnagyobb sértéseket keresi ki és mutatja fel, hogy ezen felirat az ő elitélt feje fölé legyen függesztve, erre nézve bűnei közül a legrettenetesebbet választja ki és írja: „elkárhozott, mert nem hitt az Isten Fiában.” Midőn az Istennek Lelke e világba jött, hogy az embereket a bűnről megfeddje, azzal kezdette meg, hogy azokat a legnagyobb bűnért feddette. Melyiket választotta mint a legszembetűnőbb bűnt? „A bűnről megfeddi, mivel hogy nem hisznek én bennem.” (János ev. 16, 9.) Én csak azt mondom néktek, a mit a szentírásban találok. Talán némely testvér mondja: „Ez a prédikáció nem helyes.” Én nem törődöm az ő bírálgatásokkal a mit előttetek felmutattam, az az Isten igéje, és Isten igéje elébb való minden földi ember szavánál. Az ő igéje hathatósabb minden kétélű fegyvernél, azért kérlek titeket, engedjétek, hogy ez alkalommal szívetekig és lelketekig hasson, hogy sebesítsen és öljön, hogy azután Krisztus életet adhasson. Hogy ha valaki közületek majd a végső napon a kétségbeesés börtönébe vettetne, és a pokolban Isten haragját szenvedné, úgy örökös fogságtokban eme vádakat fogjátok hallani: „Ez az ember tudta, hogy az evángyéliom igaz, még sem akarta azt hinni.” Ezen gondolat fog téged folyton kínozni: „Elkárhoztam, mert nem hittem az igazságot, mert Istent hazugnak tartottam, mert Krisztusban nem bíztam. Ő mondotta, hogy így fog lenni és így van. Ez a fullánkja a nyomornak, hogy én hitetlenségemért méltóan adattam a kárhozatra. Óh, kedves hallgatók, ne tartsátok Istent hazugnak! Értelmetekre, melyet még birtok, magatok iránti szeretetetekre, a mennyre és pokolra, az Úr Jézus vérző sebeire, és az Isten igazságára kérlek titeket, fogadjátok el az Úr Jézust! A Szentlélek Isten kísérje ezen kérelmemet, hogy lelketek hajlandó lehessen, hogy kőszívetek a kereszt előtt meglágyuljon és a Jézus Krisztust mint mindenben Mindeneteket még ma elfogadhassátok. Ámen és Ámen.

Tanács a prédikátoroknak.
Egy hívő prédikátornak természetesen mindenki előtt az ima emberének és az ima legbuzgóbb szolgájának kell lennie. Úgy kell imádkozni, mint más közönséges keresztyénnek, mert máskülönben képmutató volna. Csakhogy többet kell imádkozni, mint más keresztyénnek, mert máskülönben alkalmatlan volna hivatalára. „Micsoda ellentét volna az, ‒ szólt egyszer szent Bernát ‒ ha egy férfi a legmagasabb állást töltené be az életben, de lelkileg a legkisebbek közé tartoznék.” „A prédikátor magas, felelősségteljes állása minden más tevékenységének bizonyos zománcot ad és ha az illető az Úrnak tényleg hű szolgája, akkor mindenki számára megláthatok imájának szárnyai. Mint polgár imádkozik hazájáért, mint ember megemlékezik könyörgésében azokról a felebarátokról, akik körülötte tartózkodnak. Imádkozik, mint férj és mint apa, törekszik arra, hogy házi istentiszteleteit példaképpen állítsa gyülekezete elé, ha az oltár tüze más helyeken csak gyengén pislákol, az Úr választott szolgájánál legyen elég tápláléka, mert ő meg van győződve, hogy a reggeli és az esti ájtatosságok megszentelik hajlékát. Most azonban arról az imájáról akarunk beszélni, amely különösen állására vonatkozik. Imájában legfőként, mint lelkész lép az Úr elé, eme feladatában imádkozik leginkább.
Feltételezem, hogy mint prédikátor szüntelenül imádkozik. Valahányszor lélekben vagy valóságban hivatását teljesíti, könyörgést bocsát fel és ezt, mint jóillatú áldozat füstjét küldi fel az ég felé. Ha valóságban nem is imádkozik folyton, mégis állandóan az ima szellemében él. Ha teljes szívvel csüng a hivatásán, akkor nem képes enni, inni, szórakozni, az ágyba menni vagy abból felkelni, anélkül, hogy forró sóhajt, belső könyörgést ne küldene fel az Úrhoz vagy szívének gyermekies ragaszkodással ne viseltetne az Úr iránt; egyik vagy másik formában, de mindig imádkozik. Ha van ember az ég alatt, akire ez a parancs: „Szüntelen imádkozzatok,” valóban vonatkozik, akkor ez leginkább a keresztyén prédikátor lehet. Vannak egyéni kísértései, különös harcai, nagy nehézségei és súlyos kötelességei. Félelmetesen őszinte viszonyban kell tehát lennie Istennel és titokzatos módon viselkednie az emberekkel szemben. Ehhez természetesen sokkal több kegyelemre van szüksége, mint más embernek és minthogy ezt tudja, ez a tudat űzi őt állandóan az Erőshöz új meg új erőért és hogy így szóljon: „Felemelem szemeimet a hegyekre, ahonnan jő az én segítségem.” Egy prédikátor írta egyszer levelében a következőket egy jó barátjához: „Bár gyorsan kieshetem a helyes állapotból, amelybe azonban az angyalok által könnyen visszahelyeztetem, mégis úgy tűnöm fel magam előtt, mint egy fészkéből kirepült madár és nem találok előbb nyugalmat, míg Isten bölcs társaságába vissza nem kerülök, hasonlóképpen a mágnes iránytűjéhez, mely mindaddig nem nyugszik, míg hegyével észak felé nem áll. Elmondhatom Isten kegyelme által: „Szívem utánad vágyott éjszaka, az én lelkem is bensőmben Téged keresett.” (Ézs.26,9) „Korán és későn Istennél van a lelkem; szívemnek vigasza és életemnek napsugara Benne van.” Ilyen irányban kell haladnia a ti életeteknek is, Istennek emberei! Ha mint prédikátorok, nem vagytok igazi, hű imádkozok, akkor nagyon sajnálatraméltók vagytok. Ha arra hivattatok a jövőben, hogy kicsiny vagy nagy nyáj fölött felügyeletet tartsatok és hanyaggá váltok az imában, akkor ez rossz lesz úgy számotokra, mint arra a gyülekezetre és el fog jönni az a nap, melyen megszégyenítve és megcsúfolva lesztek mindenki előtt.
Igazán, alig lehet szükségtek arra, hogy a csendben való ima felségességét előttetek magasztaljam, de mégsem mulaszthatom ezt el. Előttetek, mint Isten küldötte előtt, a kegyelem trónjának megbecsülhetetlen értéke van. Minél jobban ismeritek a mennyei kötelességek teljesítését, annál jobban fogjátok betölteni hivatástokat. Mindazon képesítő eszközök közül, melyek egy embert Isten előtt elismert prédikátorrá avatnak, nem ismerek hatalmasabbat, mint az illető őszinte viszonyát a kegyelem trónjával. Amit egy tanuló a prédikátoriskolában tanul, az mind felületes dolog, ha összehasonlítjuk ama lelki felemelkedéssel és megnemesedéssel, melyet az Istennel való viszonyában nyer. Minden iskolai tanulmányaink értéktelenné válnak, ha összehasonlítjuk őket ama kamrácskával, ahol imádkozni szoktunk. Hatalmasan növekedünk és mindenképpen erősödünk, ha sok időt töltünk imádkozva kamrácskánkban.
Az ima a legfontosabb segítség a prédikációban. Ha bemártják a tollat szívetekbe és amellett őszintén könyörögtök az Úrhoz, akkor jól fogtok írni és ha beszédetek tartalmát térdeiteken a mennyei trón elé tárjátok, akkor jól fogtok beszélni is. Az ima, mint lelki gyakorlat, gyakran egész sorozattárgyat tár elétek választás végett és eme magas lelki foglalkozás által belső szemetek, megtisztul úgy, hogy az igazságot Isten fényében láthatjátok. Bibliai szavak gyakran csak olyankor mutatják meg kincseiket, ha az ima kulcsaival közeledünk hozzájuk. Milyen csodálatosan nyílt meg Dániel szeme előtt az írás, mialatt imádkozott. Mennyit tanult Péter a „felsőházban!” Az imakamra a legjobb tanszoba. Az ima olyan emelődaru, mellyel a legsúlyosabb igazságokat felemelhetjük. Sokszor csodálkozunk az emelőcsigák szerkezetén, de sokkal inkább csodálkozhatunk azon, hogy hogyan ismernek meg némely emberek titokzatos dolgokat. Nem az ima volt-e ama hatalmas erő, mely a csodát létrehozta? Ha Istenhez közeledünk, akkor a sötétség igen gyakran világossággá változik át. Az ima meglebbenti a jövő fátylát és bepillantást enged az
Isten titkaiba. Egy prédikátorgyűlésen történt, hogy egy kedves lelkész valamely dolog tárgyalása közben írogatott valamit egy lapra, amely nála volt. Mikor egy pár kíváncsiskodó utánanézett, hogy mi volt az, hát azt látták, hogy végtelenül ismétlődnek ezek a szavak: „Több világosságot, Uram! Több világosságot, Uram!” Rendkívül alkalmas ez az ima azok részére, akik prédikációra készülnek. Néha úgy fogjátok találni, hogy egész új gondolattömegek tódulnak elő egy helyről, mint a víz abból a sziklából, melyre Mózes ráütött a pálcájával. Gyakran nem találtok sehol semmi utat és egyszerre csak új ösvény tárul szemetek elé. Aki kezében tartja Dávid kulcsait, az meg fogja nyitni és senki sem bírja utána bezárni a kaput.
Az ima rendkívül hatásosan fog segítségetekre lenni a prédikációk megtartásánál. Valóban semmi sem tehet oly ügyessé a prédikációk megtartására, mint hogyha az Istennel való társalgás után a hegyről leszálltok, hogy az embereknek beszéljetek. Senki sem tudja jobban az embereket felüdíteni, mint az, aki miattuk küzdött az Istennel. Allein Józsefről (nonkonfirmista, híres egyházi szónok), azt mondták kartársai: „Szívének és lelkének teljességét töltötte ki az imában és prédikációjában. Imái és könyörgései annyira a szív mélyéből eredtek, annyira telve voltak szent buzgósággal, annyira át voltak hatva élettel és erővel, hogy hallgatóit szinte erőszakosan a hatalmába ejtette, uralkodott hallgatóin, összetörte ellenkezéseiket, úgy hogy a legkeményebb szíveket fölengesztelte, meglágyította és gyakran felszabadította.” A szíveknek ezt a szent felszabadítását nem vihette volna végbe, hogyha megelőzőleg saját lelkét nem tette volna ki az igazság napjának égető sugarai elé és ha nem lett volna sok időn át együtt csendes közösségben feltámadt Urával. Megható szív, megragadó beszéd csak az ima által születhetik meg. Az ékesszólás igazi művészetét csak a szív ismeri, ezt pedig nem lehet seholsem jól megtanulni, csak egyedül a kereszt lábainál. Jobb volna, ha nem tanulnák a szónokok az emberi szólás művészetét, hanem meg volnának telve mennyei szeretettel. Való, hogy az ima nem adja meg néktek a világi képzettséget, hanem megadja az igazi ékesszólást, a szív ékesszólását. Imátok le fog hozni tüzet, az égből és így áldásos lesz az Úr előtt.
Amint a prédikáció előkészítésénél, úgy a prédikáció tartama alatt is imátok új gondolatforrásokat fedez fel. A legtöbb prédikátor, aki magát teljesen Isten lelkére bízza, megmondhatja néktek, hogy legjobb és legüdébb gondolataikat nem a megelőző töprengés által nyerték, hanem beszéd közben, mintegy angyalszárnyakon repültek hozzájuk. Mgbecsülhetetlen értékek voltak ezek, égi kezektől ajándékozva, magvak a paradicsom virágairól, illatos myrrha Gileád hegyeiről összegyűjtve. Gyakran, mikor gondolataim és a kifejezés küzdenek egymással, segítséget kapok szívem titkos sóhajai által, úgy hogy a beszéd azután könnyebbé válik, mint rendesen. De miképpen fejlődhetnénk mi odáig, hogy az ütközet közben imádkozunk, hogyha azt nem tettük meg akkor, mikor még nem voltunk felszerelve a küzdelemre? A küzdelemre való visszaemlékezés megvigasztalja otthon a prédikátort, ha a szószéken megkötözve érzi magát. Isten nem hagy el minket, ha mi nem hagyjuk el Őt. Az ima gondoskodik arról, hogy amiként el fog jönni napotok, akként támadjon fel erőtök is.
Amiként a tüzes nyelvek az apostolokra szálltak, míg ők ébren voltak és imádkoztak, akként fog ez az eset nálatok is megtörténni, és ha egyszer talán elfáradtok, akkor érezni fogjátok, hogy angyalszárnyak emelnek az ég felé. Kocsitok, amely talán megakad és sehogy sem tud előrejutni, tüzes kerekeket és mennyei lovakat fog kapni és aztán ‒ miként Illés ‒ lángnyelvek közé burkolva fogtok az égbe repülni. Ugyan hol másutt, mint csak a kegyelem trónja előtt tudja egy hű prédikátor kiönteni szívét a prédikáció után és talál vigasztalást lelke számára!? Miképpen tudnánk lelkeinket az elragadtatás legmagasabb szikláján megnyugtatni, mint csak szívből fakadó ima árán? Vagy ha munkánk valamilyen eredménytelensége elcsüggeszt, mi más tudna megvigasztalni, mint csak az, hogy bánatunkat kitárjuk az Úrnak? Mily gyakran hánykolódunk fekvőhelyünkön, néha fél éjszakán keresztül, mert úgy érezzük, hogy nem tettünk elég erősen bizonyságot. Hányszor óhajtanánk még egyszer a szószékre sietni, hogy azt, amit előbb oly lanyhán mondottunk, most erővel és tűzzel telten megismételjük. Mi más vigasztalhat csak meg, mint bűneink teljes beismerése és az a szívből fakadó kérés, bárcsak a mi gyarlóságunk és gyengeségünk ne akasztaná meg a Szentlelket munkájában. Egy nyilvános gyülekezeten nem is tudjuk egész szeretetünket kifejezni, melyet az Úr nyája iránt érzünk. Miként József, úgy fog a szerető pásztor is egy helyet keresni, ahol kisírhatja magát. Ha még oly nyíltan beszél is, mégsem tudja érzéseit megmutatni a szószéken, míg kamrájában szabad folyást engedhet könnyeinek és sóhajainak. Ha az embereket nem tudjuk megnyerni Istennek, akkor meg kell kísérelnünk Istent megnyerni az emberek részére. Nem tudjuk őket megmenteni, nem is tudjuk rábeszélni őket, hogy hagyják magukat megmenteni, de sírhatunk balgaságuk felett és könyöröghetünk az Úrhoz, hogy irgalommal tekintsen le reájuk. Miként Jeremiás próféta, úgy szólhatunk: „Ha azonban ezt nem akarjátok meghallgatni, akkor lelkem elrejtőzve szomorkodik kevélységtek felett, szemeim sírnak és könnyeim sűrűn hullanak.” Ilyen forró, ilyen buzgó ima sem talál sohasem süket fülekre és annakidején az ilyen könnyhullató magvetőből örömteljes arató lesz. Nagyon szoros kapcsolat van a heves küzdelem és az igazi eredmény között, úgy, mint a fájdalmak és a szülés között. Csodálkozhatunk-e Brainerd Dávid (rendkívül odaadó és áldástelt indián misszionárius) bámulatos eredményein, ha naplójában ilyen helyek fordulnak elő: „Ma reggel körülbelül két órát töltöttem el imádkozva és sokkal inkább mint máskor, voltam képes arra, hogy a hallhatatlan lelkekért küzdelembe bocsájtkozzam. Bár még kora reggel volt és a nap még alig kelt fel, de mégis izzadtságomban fürödtem.” Luther Márton hatalmas ereje is ugyanilyen alapokon nyugodott. Életrajzában azt olvassuk róla: „Hallottam őt imádkozni, de édes Istenem, milyen ima volt az! Oly tiszteletteljes hangokat használt imájában, ahogyan csak Istennek lehet szólni és amellett oly bizalmasan tárta eléje bajait, mint legjobb barátjának.” Nagyon kérlek kedves testvéreim, legyetek jó imádkozók. Ha nincs is nagy, feltűnő adományotok, mégis igen áldásosán működhettek, ha helyesen imádkoztok. Ha nem imádkoztok a magvakért, melyeket vetés közben elszórtok, akkor ‒ bár lehet, hogy megáldja Isten ‒ de várni nem várhatjátok, áldást pedig semmi esetre sem nyer tőle szívetek. Nemrég olvastam egy könyvet, melyben az író a következőket beszéli el: „Egy püspök, kinek prédikációjára az emberek nagy tömegei tértek meg, egyszer jelenést látott, melyben tudtul adatott neki, hogy a megtérések nem az ő tehetsége és fényes ékesszólása által történtek, hanem hogy mindez egy tanulatlan, nyomorék testvér imájának köszönhető, aki leült a szószék lépcsőjére és az egész prédikáció tartama alatt imádkozott, hogy bárcsak adna Isten bőséges áldást a beszédre.” Lehet, hogy ama napon, amikor minden napszínre kerül, mi is hasonló esetbe esünk. Lehet, hogy sokan fáradozunk, sokat törődünk a prédikációk miatt és végül azt vesszük észre, hogy minden dicsőség egy másik építőmesteré, kinek imája aranynál, ezüstnél és drágaköveknél többet ért, míg a mi prédikációnk csak értéktelen polyva és szalma volt.
Ha hű pásztorok vagyunk, akkor abban az esetben, ha a prédikációval készen vagyunk, még nem leszünk kész az imával is, mert az egész gyülekezet így kiált fel: „Jöjj át és segíts nekünk imádkozni.” Ha megnyertek valamit ima által, akkor sokat fogtok majd imádkozni másokért, különösen barátok és hallgatókért, akik vágyakoznak a ti imasegítségetekre. Legalább én úgy teszek és nagy örömömre szolgál, ha Uramnak ilyen könyörgéseket előterjeszthetek. Sohasem fogtok szűkölködni az imaanyagban, még ha nem is nyertek tápot másoktól. Tekintsetek csak gyülekezetetekre. Itt találtok majdnem mindig olyanokat, akik testileg, sőt sokkal többet, akik lelkileg betegek, olyanokat, akik még nem tartottak bűnbánatot és olyanokat, akik keresnek, de nem találnak. Sokan vannak, akik elcsüggedtek és nem kevés hívő akad, aki visszafelé halad vagy aki szomorkodik. Az özvegyek könnyeit és, az árvák sóhajtásait az Úr elé kell vinnetek. Ha Istennek hű szolgái vagytok, akkor, mint egy főpap álltok az Úr előtt, főpapi öltönnyel és mellvérttel, amelyen Izrael gyermekeinek a neve áll és a függöny mögött imádkoztok értük. Ismerek testvéreket, akik felírják maguknak azokat a neveket, akikért imádkoznak és így nem felejtik el könyörgéseikben előhozni őket. Csakhogy a gyülekezet egyedül nem töltheti ki egészen imáitokat. Részt akar venni imátokban a saját nemzetetek és az egész világ is. Egy erőszakos imádkozónak az imája úgy védi hazáját, mint egy tüzes fal, oltalmazza és védi népe földjét. A protestáns nemzetek ellenségei jobban félnek a népek imájától, mint ama népek hadseregétől.
Az a lelkész, aki nem imádkozik őszintén hivatása teljesítése közben, az gőgös, önmagában bizakodó ember. Úgy cselekszik, mint akinek elegendő ereje van önmagában és nincs szüksége az Isten segítségére. Mindenesetre igen nagy és alaptalan becsvágy szükséges ahhoz azt hinni, hogy beszédünknek az Isten Szentlelkének közreműködése nélkül is elég ereje van arra nézve, hogy az embereket a bűnből ki, Istenhez vezesse. Az a prédikátor, aki az imádkozást elmulasztja, hivatásának a legfontosabb teendőjét hagyja figyelmen kívül. Nem ismeri, nem tudja értékelni egy léleknek fontosságát és még kevésbé az örökélet becsét. Az ilyen prédikátor egy érzéstelen hivatalnok, aki a mindennapi kenyér végett áll a szószékre vagy pedig egy megvetendő képmutató, aki érzékeny az emberektől eredő dicséretre, de közönyös Isten elismerő szavaival szemben. Időmúltán egy felületes pletykázó lesz belőle, aki ott találja meg legjobban helyét, ahol a legkevesebbet érdeklődnek a kegyelem után és ahol a külső látszaton csodálkoznak. Nem tartozhat azok közé, akik mélyen szántanak, de azután gazdagon aratnak, naplopó lett belőle, nem pedig szorgalmas munkás. Mint prédikátort ismerik, azt hiszik, hogy él, holott holt. Sántikál, mint egy olyan ember, akinek egyik lába rövidebb, mint a másik, mert imája rövidebb, mint prédikációja.
Igen szükséges volna, hogy ilyen irányban mindnyájan megvizsgáljuk magunkat. Ha tanítványaitok közül valaki azt állítaná, hogy ő annyit imádkozik, mint amennyire kötelezte magát, akkor ez a megállapítás nagyon hihetetlen volna előttem. Ha pedig akad itt egy lelkész, gyülekezeti vén vagy diakónus, aki azt mondhatja magáról, hogy annyit imádkozik, amennyit ereje és ideje megengedi, akkor rendkívül szeretném, ha az illetővel megismerkedhetném. Ismeretsége mindenesetre nagyon becses volna előttem, mert én sajnos, nem mondhatom ezt magamról. Szégyelve ismerem ezt be, de be kell ismernem. Nagyon helytelen vigasz az, ha azt mondjuk magunkról, hogy nem vagyunk hanyagabbak, mint mások. A mások hibái nem mentesítenek bennünket, ha mi is hibásak vagyunk. Milyen kevesen vannak köztünk olyanok, akik hasonlítanak Albán Józsefhez. „Amíg egészséges volt ‒ írja róla felesége ‒ mindennap reggel négy órakor felkelt és szinte levert volt, ha hallotta már abban az időben a kovácsok kalapálását. A reggeli négy órától nyolc óráig terjedő időt imával, önvizsgálódással és zsoltárénekléssel töltötte el. Sokszor abbahagyta gyülekezetben munkáját és az egész napot imával és önvizsgálódással töltötte el.” Szégyenleni kell magunkat, ha Martyn Henrik (jámbor és igen áldott anglikán lelkész, később misszionárius; lefordította a perzsa és hindu nyelvre a bibliát) naplójának egy fejezetét olvassuk: „Végre tudom hajtani azt a szándékomat, amit tegnap az ágyba menetel előtt feltettem, hogy ugyanis az egész mai napot imával és böjtöléssel fogom eltölteni. Először könyörögtem a testi gondolatoktól való szabadulásért és megbíztam az Isten ígéreteinek erejében, hogy segítségemre lesz lelkemnek a helyes ájtatosságban való megtartásában. Azután elolvastam Ábrahám történetét, hogy lássam, milyen bizalmasan tárgyalt Isten ezelőtt az emberekkel. Azután, minekutána saját szentségemért imádkoztam, lelkem kiterjesztette szárnyait Isten szentsége után és ez volt az egész nap legszebb órája.” Valószínűleg nem is sejtjük, hogy mennyi áldást nyernénk az ima által, vagy pedig ha nagyobb bizalommal telnénk meg Isten iránt. A panaszkodások nem használnak e téren semmit, sokkal többet ér az az őszinte szándék, hogy törekszünk jobbak lenni. Nemcsak szükséges volna, hanem okvetlenül többet kell imádkoznunk. Prédikátori voltunk nagy eredményének titka az erőteljes imában rejlik.
Azon dolgok közül, melyet az ima hozzánk hoz, van egy felséges áldás, egy leírhatatlan, kibeszélhetetlen valami, amelyet könnyebb megérteni, mint kibeszélni. Ez az Úrtól kapott harmat, az Isten jelenlétének érzése. Meg fogjátok érteni, hogy mit gondolok, ha azt mondom, hogy ez a szentek megkenetése. Sokáig törhetjük a fejünket, míg ki tudjuk fejezni, hogy mit jelent az, megkenettelve prédikálni, de a prédikátor észreveszi, hogyha meg van kenetve, a hallgató pedig mihamar megérzi, ha nincs meg. Mindenki, aki korán reggel kimegy a mezőre vagy az erdőbe, megérzi a felséges reggeli harmatot, amikor minden fűszál minden falevél szikrázik és ragyog az apró gyöngyszemektől, amelyekben csak gyönyörködni tudunk, de leírni vagy alkotni képtelenek vagyunk. Ilyen a Lélek által való megkenettetésnek a titka is. Mi magunk ismerjük, de nem tudjuk megmondani, hogy mi az. Amilyen könnyű, éppen olyan balga dolog, ezt a megkenettelést utánozni kifejezésekkel, belső szeretetet feltüntetni, amely szinte képmutatás. Vannak emberek, akik oly sokszor hangoztatják a „drága Uram Jézus”-t, hogy végül már szinte undorító lesz. Az ilyen bizalmas kifejezések eleinte nemcsak hogy elviselhetők, hanem szépek is voltak, mikor egy-egy megnyílt lélek szíve teljességéből hozta elő e szavakat, ha azonban minden gondolkozás nélkül, értelmetlenül hajtogatjuk e szavakat, akkor nemcsak tűrhetetlenek, hanem szemtelenek is. Némelyek megkísérlik, hogy siránkozó hangon, ájtatos szemforgatások közben és nevetséges karmozdulatokkal a megkenettelés látszatát tüntessék fel, de mindezek az élettelen, utánzások olyanok, mint egy feloszlóban levő holttetem, nemcsak ellenszenves, hanem szégyenteljes is. Egyesek erőfeszítéssel és hangos kiabálásokkal igyekeznek az ihletettség látszatát feltüntetni, mások erős kézszorítások közt mondogatják: „Az Úr áldjon meg!” Mindez úgy hangzik,, mintha színészkedés volna. Egy képmutató istentiszteletnek a hallgatóit bűnbánatra hozni, olyan ellenszenves cselekedet, olyan csúnya csalás, melyet minden becsületes prédikátor undorral vet el magától. A megkenettelés olyas valami, melyet nem lehet utánozni, mert az utánzás rosszabb, mintha semmit sem mutatnánk. Csakhogy azért ez maga megbecsülhetetlen és nélkülözhetetlen különösen akkor, ha hívőket nevelni és bűnösöket Jézushoz vezetni akarunk. Annak, aki ezt az erőt alázattal, hittel telten kéri, megadatik. Rajta nyugszik az Úr harmatja és az illat, mely felüdíti a szívet, körülfogja őt. Ha megkenettetésünk nem az Úrtól való, akkor csalók vagyunk, mivel pedig tisztán csakis az Úrtól ima útján kapjuk meg, ennélfogva legyünk kitartók, erősek és hívők imáinkban. Tegyétek ki fürtgyapjaitokat az ima szérűjére (Bír.6,37) és várjatok, míg nedves lesz a mennyei harmattal. Ne menjetek el szolgálni a templomba, mielőtt meg nem mostátok kezeiteket, ne beszéljetek másnak a kegyelemről, mielőtt magatok nem láttátok a kegyelem Istenét és az Igét nem az ő szájából hallottátok. Az az idő rendkívül erősítő, mikor a lélek leborul imára az Úr színe előtt. Dávid „ült vala az Isten előtt.” Mindig nagy dolgok, nagy áldások fejlődnek eme ülésekből. A lélek olyan érzékeny, mint a virág a napfény iránt, vagy mint a fényképlemez a fény iránt. A csend, melyet sokan nem tudnak elviselni, mivel elárulja lelki szegénységüket, a bölcsek előtt olyan, mint a cédrusfa palota, melynek magasztossága alatt a király dicsősége is emelkedik. Beszélni ezüst, hallgatni arany. Az emberek nagy része nagyon sokat tart a beszéd felől, amely pedig tudvalevőleg csak a gondolat eszköze. Csendes önvizsgálódás, csendes ima, kimondhatatlan elragadtatás, ‒ ezek a legdrágább kincseim.

‒ Tanács a prédikátoroknak. ‒
Mit tegyenek azok a prédikátorok, akiknek kevés segédeszközük van, azaz kevés könyvük és nincs pénzük sem, hogy ilyeneket vegyenek? Tulajdonképpen a gyülekezeteknek kellene erre rájönniök. Feladatuk volna, amennyire erejük megengedi, hitszónokuknak nemcsak a testi, hanem a lelki táplálkozást is biztosítani. Egy jól felszerelt könyvtár szabályszerűleg odatartozik minden gyülekezethez és azok a gyülekezeti vének, akik az asztalnál felszolgálnak, feladatukká tehetnék maguknak, hogy a prédikátor íróasztalát is jó könyvekkel rakják tele. Ez valóban jó dolog volna és a belefektetett pénz minden körülmények közt meghozná a maga busás kamatát. A panaszkodás és a sóhajtozás helyett, hogy a prédikátor befolyása csökken gyülekezetre, helyesebb volna, ha megadnók nekik a lehetőséget a maguk továbbképzésére és akkor befolyásuk minden bizonnyal nem csökkenne, hanem inkább fejlődnék.
Néhány évvel ezelőtt megkíséreltem gyülekezeteinket arra bírni, hogy prédikátoraiknak könyvtárat rendezzenek be, amit némely helyen el is fogadtak. Ha legalább mindenhol átestek volna már a kezdet nehézségein! Azok a gyülekezetek, melyek nem tudnak megfelelő összeget biztosítani hitszónokuknak, azoknak sokkal inkább kellene arra törekedni, hogy egy könyvtárt állítsanak fel. Egy másik terv volna az, hogy mindazok, akik hozzájárulnak adományaikkal a prédikátor fenntartásához, ezenkívül egy kis csekélységet juttatnának arra, hogy azon könyveket szerezzenek be. Minden értelmes ember tudja, hogy nincs olyan kert, amely évről-évre gyümölcsöt teremne, ha a földet kellőképpen nem trágyázzák. Egy vasúti gőzmozdony nem dolgozik szén nélkül ugyanúgy, mint az ökör és ló nem vontat takarmány nélkül. Ugyanezért aztán nem várhatjuk, hogy emberek, akik a tudás ismeretétől el vannak zárva, mindig tartalomdús és értékes beszédeket mondjanak.
De mit tegyenek azok az emberek, akik semmiféle módon nem tudnak könyvekhez jutni? Ha ennek dacára mégis áldásos a működésük, akkor sokkal nagyobb dicsőséget érdemelnek, mint azok, kiknek minden segédeszköz a rendelkezésükre áll. De mennyire meg lehetne könnyíteni működésüket, ha eme segédeszközöket a rendelkezésükre bocsátanak! Dolgozzál csak tovább, szegény testvérem, sok áldásos működést fejthetsz ki és annál biztosabban fog hangzani feléd: „Jámbor és hű szolgám!...” Ha egy ember csak igen kevés könyvet vásárolhat magának, akkor első figyelmeztetésem hozzá, hogy csak nagyon jó könyveket vegyen. Ha csak kevés pénzt adhat ki, akkor legalább jó dolgot vásároljon. A legjobb ez esetben a legolcsóbb. A nagy gazdagságot, a bőséges könyvszekrényt hagyjátok azoknak, akik ilyen fényűzést megengedhetnek maguknak. Ne vásároljatok tejet és vizet, hanem sűrített tejet. A vizet saját magatok is hozzáönthetitek. Vegyetek olyan könyveket, olyan bibliakivonatokat, melyek világosak, tartalomdúsak, könnyen érthetők és nem túlságosan szószaporítók. A leghíresebb prédikátorok vallották meg, hogy az írás tanulmányozásához ‒ ami pedig a legfontosabb feladat ‒ csak kevés könyv szükséges. Nélkülözhetitek tehát minden fájdalom nélkül azokat a könyveket, melyek csak mutatnak, de nem jelentenek sokat.
Következő a szabály: ismerjétek meg tökéletesen azokat a könyveket, melyek birtokotokban vannak.
Olvassátok át újra és újra addig, míg minden részét nem ismeritek. Tudástoknak, ismereteteknek egy része eredjen innen. Készítsetek magatoknak belőle jegyzeteket, kivonatokat. Egy alaposan átolvasott könyv sokkal nagyobb befolyást gyakorol a szellemre, mintha húsz könyvet olvasnánk át felületesen. A mohó olvasás kevés tudást és nagy értelmi homályt eredményez. Az olvasással úgy megtömhetjük fejünket, hogy végül már nem is vagyunk képesek gondolkozni. Vannak emberek, akik elvesztik gondolkozási képességüket, annyira belegabalyodtak az olvasásba. Megtömik magukat a könyvekből áradó szellemi bölcsességgel, úgy hogy végtére saját szellemük szenved eltompultságban.
Egy híres angol író kigúnyolta azokat az embereket, akiknek nagy könyvtáruk van, büszkék is erre, de semmi hasznuk nincs könyveikből. „Miért vásárolsz magadnak sok könyvet? Nincs hajad és fésűt veszesz magadnak, vak vagy és tükröt szerzesz be, süket vagy és hangszert rendelsz meg.” Nagyon megérdemelt szemrehányás ez azoknak, kik úgy vélik, hogy tanultak és műveltek lesznek akkor, ha sok könyv van birtokukban. Ez igen találó mindnyájunk számára, mert nem úgy véljük-e, hogy már okosabbak lettünk, ha néhány óráig a könyvkereskedésben tartózkodunk? Ha azonban ezt beképzeljük magunknak, akkor ugyanily gondolatmenettel azt is beképzelhetjük magunknak, hogy sokkal gazdagabbak lettünk, ha egy banknak vagy takarékpénztárnak megnéztük a kirakatát. Az olvasásnál tartsátok szem előtt a régi szabályt: Sokat, nem sok félét. Gondoljatok éppen annyit, mint amennyit olvastok és akkor nem lesz hátrányotokra, hogy kevés könyvetek van. Meglehetős nagy igazság van egy írónak alábbi szavaiban: „Mutassatok csak egy kedvelt könyvet, melyet gazdája nem tud nélkülözni és rögtön leírom, hogy ez a könyv hogyan néz ki. A könyvön meglátszik a fogdosás, a lapokon szamárfülek vannak, a táblák le vannak szaggatva az első és utolsó üreses lapok tele vannak firkálva, a könyv piszkos, a zsebben váló hordás folytán lerongyolódott, a kályha korma és a fű zöld festékjének nyoma egyaránt lerí róla. Meglátszik rajta, hogy zöld erdőben a fejed alá tetted és az égő tűz előtt olvastál belőle. Biztosra mondom, hogy elejétől végéig ismét és ismét átolvastad, úgy hogy ez és még egy pár ilyen könyvből sokkal több műveltséget, tanultságot és értelmességet szerezhetsz, mint az oxfordi egyetem (Angolország legnagyobb főiskolája) sok ezer kötetes könyvtárából.”
Ha azután tényleg több könyvre van szükségtek, akkor kérjetek kölcsön itt-ott egy- egy könyvet. Csakhogy a kikért könyvet természetesen adjátok vissza idejében és jó állapotban, hogy azután más alkalommal annál biztosabban kapjátok. Tulajdonképpen helyénvaló volna, ha sokkal jobb véleményem volna az emberiségről és feleslegessé válnék a figyelmeztetésem. Van egy lelkész ismerősöm, aki azt mondta, hogy megjegyezte magának ama három úriember nevét, akik a kölcsönkért esernyőket vissza is küldték. Sajnos, úgy látszik, hogy ő sokkal jobb társaságban mozog, mint én, mert ismerek különböző fiatal embereket, akii a kölcsönkért könyvet soha többé vissza nem adták. Nemrég írt nekem egy prédikátor társam, akitől két évvel ezelőtt öt könyvet kértem kölcsön hogy három könyvet küldjek vissza. Csodálkozott és meg volt lepődve, mikor aztán nemcsak a kért hármat, hanem a másik két könyvet is elküldtem, melyeket már egészen elfelejtett. Meg vagyok győződve, hogy ezek után, ha ismét hozzáfordulok könyvért, örömmel és kész szívvel adja át.
Scott Walter mondta egy ízben, hogy az ő barátai lehetnek egész középszerű számolók, de nagyon jó könyvtartók. Aki okosan kér kölcsön könyvet, az ilyenformán sok olvasnivalóra tehet szert, de: „Az istentelen kölcsön kér és nem adja vissza.”
Ha azután a könyvek csakugyan drágák és nehezen megszervezhetők az országban, mégis van egy könyv, amely mindenki által megszerezhető: a biblia. Egy prédikátor a bibliájával felszerelve olyan, mint Dávid parittyája köveivel, teljesen felfegyverkezve a viadalra. Addig, míg megvan a bibliája, birtokában van annak a forrásnak, melyből mindig elolthatja szomját. Benne egy egész könyvtárnak vagyunk a tulajdonában és aki azt alaposan tanulmányozza, sokkal inkább ki van képezve, mintha a világ legnagyobb könyvtárán rágta volna keresztül magát. Legnagyobb becsvágyunk legyen: megérteni a bibliát. Olyan összeköttetésben kell vele lennünk, mint a háziasszonynak varrótűjével, a kereskedőnek a pénztárkönyvével és a tengerésznek a hajójával. Ismernünk kell kívülről-belülről, általánosságban és külön-külön egyes részeit, a történeteket, tanításokat, példabeszédeket és mindent belőle. Hieronymus ismerte az egész bibliát kívülről, elmondta fejből. Witsius, egy tudós hollandi férfiú, nemcsak az egész bibliának a közkeletű helyeit ismerte, hanem elmondott egész fejezeteket, könyveket csak kívülről. Egy idős lelkész Lancashire-ből (Angolország egy része) minden bibliai versből megmondta, hogy melyik könyvből, melyik rész hányadik verséből van idézve, vagy pedig megfordítva, minden fejezetből tudott elmondani verseket. Ez mindenesetre a jó emlékezőtehetségből ered, de hogy ez ennyire kifejlődhessék, alaposan és sokszor kell átolvasni a bibliát.
Egy olyan férfi, aki a bibliának nemcsak a betűit olvassa, hanem annak szellemét is magába szívja, nem lehet rossz ember, bármiféle hibái legyenek is. „Cave ab homine unius libri” ‒ óvd magad egy könyvnek emberétől, mondja egy régi latin közmondás. Ez egy erős ellenfél. Aki a bibliát mindig a szívében és az ajkain hordja, az erős harcosa az Izraelnek, senki sem állhat meg ellene. És habár egész halom fegyverekkel rendelkeztek is, az ő írástudása legyőz benneteket. Romaine Vilmos (híres angol egyházi író) élete vége felé minden könyvet félrerakott és csak a bibliát olvasta már. Okos, tanult ember volt és ez az egy könyv mégis teljesen hatalmába kerítette és erőssé tette őt. Ha tehát mi szükségből kényszeríttetünk erre, akkor jusson eszünkbe, hogy mások szabad akaratból teszik ezt, nem kell tehát érte panaszkodnunk sorsunk ellen, mert az írás édesebb a méznél, még pedig a színméznél és oly bölcsekké tesz bennünket, mint a véneket. Sohase fogyunk ki az olvasnivalóból, ha az Isten Lelke által ihletett könyvből olvastunk és kinyilatkoztatásokban sem lesz hiányunk, mert a bibliában nyilatkozik meg legtisztábban a Mindenható. Történetek, példabeszédek, hasonlatok mind-mind megtalálhatók a Szentírás lapjain. A Szentírás igazsága sohasem érdemesebb a megtekintésre, mint mikor kincseskamrájának minden ékszerével megrakottan tűnik fel szemeink előtt. Csak most nemrég olvastam át a Királyok és a Krónikák Könyvét és nagyon kedvesnek találtam. Ha nyitott szemmel olvassuk ezeket, akkor épp úgy megtaláljuk bennük az isteni bölcsességet, mint a próféták és a zsoltárok könyveiben. Azt hiszem, Ambrózius volt az, aki azt mondta: „Magasztalom a Szentírás végtelenségét.” Mint Auguszta, úgy hallom lelkemben e szavakat: „Vegyed és olvasd!” Lehet, hogy egy olyan elhagyatott faluban lakol, ahol nincs senki, aki lelkileg fölötted állna és ahol kevés könyvet találsz, mely érdemes az olvasásra. Ha igen, akkor olvasd és jegyezd meg magadnak az Úrnak törvényét éjjel és nappal és olyanná lesz, mint a folyóvíz mellé ültetett fa, kövér és zöldellő. A biblia legyen jobb kezed, mindent ezzel és ezen át tégy, legyen állandó kísérőd és akkor csekély dolgoknak a hiányát nem fogod úgy érezni.
Akinek kevés könyve van, az annál többet gondolkozzék. Gondolkozni sokkal jobb, mint könyvekkel rendelkezni. A gondolkozás egybefoglalja és gyakorlatoztatja a lelkierőket. Egy kis leányt egyszer megkérdeztek, hogy tudja-e mi a lelke. A jelenlevők nagy bámulatára így felelt: „Az én lelkem a gondolkozásom.” Ha ez igaz, akkor nagyon sok embernek igen kevés, azaz kicsike lelke van. A gondolkozás nélküli olvasásból nem származik semmi haszon, ha mindjárt úgy vélik is az emberek, hogy ebből okosabbak lesznek. Mikor Fox György egy éles késsel egy bőrnadrágot vágott magának és az emberi társaság nyomasztó légköréből eltávozva egy üres fában húzódott meg, hogy egy hónapig gondolkozzék, akkor igazán lelki emberré vált, aki elől a betűrágók és könyvmolyok szégyennel és gyorsan húzódnak vissza. Milyen feltűnést keltett nemcsak korszakának állami vallásossága előtt, hanem a sokat olvasó tudós, kenetteljes szerzetesek előtt is!
A gondolkozás a gerince, a veleje mindennemű tudásnak. Mily jó volna, ha a mi papjaink gondolkoznának! Olyan emberekre van szükségünk, akik az Istennek megnyilvánított igazsága felől gondolkoznak, nem pedig álmodozókra, akik saját fejeikből találnak ki új vallásokat. Csakhogy mostanában nagyon sokan vannak, akik a megnyilatkozott igazság helyett saját főztjüket tálalják fel, amelyben őrültség, értelmetlenség és erőszak mértéktelenül, de egymás közt elosztva található. Ezt nevezik ők azután „modern gondolkozásnak.” Olyan emberek kellenek nekünk, akik egyenesen gondolkoznak és mégis mélyen, mert Isten gondolatjaival foglalkoznak. Távol legyen tőlem, hogy korunk ama büszke gondolkozóinak utánzására hívjalak fel, akik üres templomok előtt beszélnek és aztán gőgösen megállapítják, hogy ők csak a felvilágosodott és művelt egyéneknek prédikálnak. Ez nevetséges és alávaló nyilatkozat. Egészen más és nagyon tanácsos, ha gondolkozunk afelett, amit hiszünk. Nekem magamnak is sok nyereségem volt ama napokból és órákból, melyeket Dél-Angliában, Medwayban egy öreg fűzfa alatt töltöttem. Mikor kiléptem az iskolából, betegeskedtem és ezért sok szabadidővel rendelkeztem. Egy jó horgászbottal és horoggal felfegyverkezve, kiültem a vízpartra és átadtam magam az álmodozásnak, az önvizsgálódásnak és tanulmányaim utángondolkozásának. Sokkal jobb volna a gyermekek számára is, ha kevesebbet tanulnának és többet gondolkoznának. Ha mindig csak tömjük és újra tömjük a fejüket tudománnyal, anélkül, hogy időt engednénk nekik a tanult dolgok utángondolására, akkor sohasem fejlődhetnek izmaik és ez a lelki téren sokkal károsabb következménnyel jár, mint testi téren. Ha gyülekezeteitek tagjai nincsenek olyan sokan, hogy titeket könyvekkel ellátnának, akkor nem is veszi igénybe minden időtöket és sokkal többet fogtok a gondolkozásra fordítani. Ebben az esetben még jobban jártok, mint azok, akiknek sok könyvük van, de nincs idejük azok tanulmányozására.
Ha a szemeinket nyitva tartjuk, könyv nélkül is sokat tanulhatunk. Történetekből, melyek szájról-szájra mennek, eseményekből, melyek az orrunk előtt játszódnak le, az újságok napi újdonságaiból, általános társadalmi dolgokból ‒ mind-mind sokat tanulhatunk. Igen figyelemreméltó, hogy micsoda különbséget okoz, hogy szemeinket nyitva tartjuk-e vagy nem? Ha tehát nincsenek könyveid, akkor nyisd ki szemeidet és mindenhol találsz olyan dolgokat, melyeket érdemes észrevenni. Nem tudsz-e semmit sem tanulni a természetből? Minden egyes virágszál megtaníthat valamire. Nézd meg a liliomokat és tanulj a rózsáktól. Nemcsak a hangyáktól, hanem minden élő lénytől ‒ bármily jelentéktelen és kicsiny legyen is ‒ tanulhatunk valamit. A szélnek is van mondanivalója és minden kis porszemtől, melyet ő tovahord, tanulhatunk. A dértől csípett fűszálaktól és az őszi táj néma fájdalmától bő anyagot meríthetünk beszédeink számára. Az erdő egy egész könyvsorozat több kötetből, a búzaszem egy könyv a világbölcsességről, a szikla egy darab világtörténet és a folyó, mely annak lábainál folydogál, egy költemény. Ha néked nyitva van a szemed, eredj el és bölcsességet találsz mindenütt amennyiben, a földön és a vizeken. Minden könyv szegényes és üres a tartalma, ha összehasonlítjuk ezekkel a dolgokkal.
És ha azután könyveidben nem találsz eleget, akkor tanulmányozd önmagadat. Te magad egy titokzatos könyv vagy, amelyből még sokáig nem olvastál ki mindent. Ha azt állítod, hogy alaposan ismered magadat, csalatkozol, mert a legnehezebben megérthető könyv a saját szíved.
Azt mondtam nemrég egy kételkedő léleknek, mikor ismét beleesett kétségeinek mélységébe: „Nem értelek téged, de ezen nem csodálkozom, mert hiszen saját magamat sem értem.” Figyeld meg az örvényeket, a háborgásokat a különcködéseit lelkednek és a figyelemre érdemes tapasztalatokat, szívednek romlottságát, vonzalmadat a bűnhöz és alkalmasságodat a szent életre. Mennyire hasonlítsz az ördöghöz és mégis isteni a rokonságod! Figyeld csak meg, hogy mily bölcsen viselkedsz, ha Istentől taníttatol és milyen oktalanul, ha átadod magad saját tehetségednek. Fedezd fel tapasztalataidnak gyógytárából azokat az orvosságokat, melyeket másoknak előírhatsz. Még saját hibáidból és gyengeségeidből is taníthatsz másokat, ha azokat az Úr elé hozod. Olyan emberek, kiknek nincsen semmi bűnök, nem tudnának vonzalmat érezni a bűnös férfiak és nők iránt. Tanuld megérteni, hogy miként viselkedett az Úr a te lelkeddel szemben és akkor meg fogod érteni munkáját mások előtt is.
Olvass más emberekből. Ez olyan tanulságos, mint bármi fajta tudományos könyv. Ha egy fiatal orvostanhallgató ‒ aki sokkal szegényebb, semhogy a drága orvosi könyveket megvehesse ‒ bejuthat egy nagy kórház műtőtermébe és ott az egyes eseteket megfigyelheti, akkor még mindig igen jó sebész lehet. Ugyanígy állhat az eset egy prédikátorral is. Minden bölcs lelkész felkeresi a lelkibetegek kórházát, foglalkozik a keresőkkel, a képmutatókkal, a visszaesőkkel, a kételkedőkkel és az érzékenykedőkkel. Aki alapos tapasztalatokat szerzett magának isteni dolgokban és azonkívül jó emberismeretre tett szert, az sokkal áldásosabban működik, mint az, aki csak könyvekből szerezte meg tudományát. Szomorú dolog, hogyha egy ember az egyetem falai közül kilép, mint egy finom úrfi egy egész idegen világba és emberekkel meg olyan dolgokkal kerül össze, melyekhez fogalma sincsen. Lehet valaki bölcsészileg, matematikailag, sőt teológiailag is kiképezve és mégis még mindig csak újonc. Ha azonban tapasztalataink útján megismertük az emberi szíveket, akkor nem szenvedünk kárt, ha csak kevés könyvünk van is. „De ‒ szólhat egy fontoskodó testvér ‒ miként olvashatunk másnak a lelkében?” Hallottam egy úriemberről, hogy vele nem állhatott senki sem öt percig egy kapuszín alatt anélkül, hogy ne tanult volna tőle valamit. Ez egy okos ember volt, de sokkal okosabb az az ember, aki nem állt öt percig a kapuszín alatt anélkül, hogy ne tanult volna más embertől valamit. Az okos ember egy bolondtól éppen annyit és úgy tanulhat, mint akármely világi bölcstől. Egy bolond olyan könyv, mely alkalmas a tanulásra, mert lapjai nyitottan fekszenek előtted és bizonyos humor rejlik abban, ha tovább akarjuk olvasni. Ha pedig nem is akarod tovább olvasni, akkor legalább elijesztő példa ez.
Tanulj a tapasztalt keresztyénektől. Milyen fontos dolgokat képes a fiatalabb nemzedék tőlük tanulni! Micsoda tapasztalatokat és élményeket tudnak elmondani Isten segítségéről azok az áldott öregek. Mennyire örvendenek ők Isten kegyelmének és hűségének. Milyen új fényt vetnek ezek a dolgok az ígéretekre és sejtetik meg azt a titokzatos lényt, aki a bölcsek elől elrejti magát, de megjelenik az együgyűeknek.
És mennyit lehet tanulni a kereső lelkektől! Valahányszor beszédbe ereszkedem egy ilyen lélekkel, mindig meglátom a saját ostobaságomat. Jól emlékszem reá, hogy egy szegény ifjú, akit a Megváltóhoz akartam vezetni, mily bizonytalanságba döntött engem is. Azt hittem, hogy már erősen fogom őt, mikor ő kapott meg engem hitetlenségének keménnyakú makacskodásával. Ilyenek, akik előtt nagyon fontos a dolog, gyakran megzavarnak engem ama rendkívüli ügyességgel, mellyel a reménység ellen küzdenek. Számtalan sok okot és végnélküli nehézségeket hoznak a küzdelembe, úgy hogy nagyon gyakran tanácstalanul állunk előttük. Ha azután belátjuk, hogy mily gyarlók és szegények vagyunk mi, akkor segítségünkre jön az Isten kegyelme, hogy őket a világosságra vezesse. A hitetlenségnek különféle makacskodásából a sok figyelemreméltó következtetés és alakoskodásból, melyet a csüggedt lelkek saját érzéseikből és egyes bibliai kivonatokból vesznek elő, végtelenül sokat lehet tanulni. Egy fiatal ember egyetlenegy olyan órában, melyet kereső és szomorkodó lelkekkel tölt el, sokkal több fontos dolgot tanulhat Isten szolgálatára, mintha egy hetet tölt el a legjobb prédikátoriskolában.
A legfőbb azután az, hogy sokat tartózkodjatok a halottas ágyaknál. Ezek olyan könyvek, melyek képekkel vannak ellátva. Ezen a helyen bepillanthattok vallásunk költészetébe és titkaiba. Micsoda mesés szépen tükröződik a Jordán vize az élet határánál! Mily bámulatos szép, sohasem látott virágok nyílnak a folyó túlsó oldalán! Ama dicső országnak örök forrásai átküldik harmatcseppjeiket és ezek a cseppek a folyó innenső oldalára hullanak. Hallottam, amint egész egyszerű férfiak és nők életük utolsó óráiban magasztos, lélektől ihletett szavakat szóltak. Nem tanulták, nem is hallották soha ezeket a szavakat földi ajkaktól, ezeket csak azok hallják, akik már ott állanak az Új-Jeruzsálem kapui előtt. Fájdalmaik és szenvedéseik közt Isten beszél velük és akkor mondanak nekünk valamit arról, amit a Lélek megnyilvánított nekik. Minden könyvemet odaadnám, ha ezért az árért meglátnám az Úr választottait ‒ mint Illést ‒ amint tüzes kocsin mennek az ég felé.
Nem mondtam még eleget? Aki még többet szeretne, azt emlékeztetem erre a régi közmondásra: „Jobb, ha a hallgatók éhesen távoznák el, mint jóllakottan.” Ezért ‒ éljetek boldogul!

Hogy ezt a zsoltárt igazán megértsük, meg kell tekintenünk azt fekete, gyászos körülményt, amely mellett íratott. Gondoljuk csak meg Mózes szenvedését, fájdalmát, aki egy egész nemzedéknek a halálát látta a pusztában, és akinek nem volt szabad lábait betenni az ígéret földjére. Ez a férfiú, Mózes, igen sokat szenvedett. A pusztában eltöltött szenvedéseire való tekintettel szinte ráruházhatjuk azt az elnevezést: „fájdalmak férfia és szenvedések ismerője.” (Ézs.53,2) Járt a pusztában addig, míg az egészen temetővé változott, mert hiszen negyven esztendeig a haldoklók, halálra készülők között volt. Ez a kilencvenedik zsoltár át és át van hatva egy elítélt nemzedék szenvedésével, akik igazán elmondhatják: „Bizony megemésztetünk a te haragod által és a búsulásod miatt megromlunk.” Mint gyülekezet hitközség most kettős gyászos körülmény által vagyunk körülvéve, mert a halál két ízben látogatott meg minket. A múlt szerdán temettük el szeretve tisztelt diakónusunkat, Higgs Vilmost és abban a percben mikor az első alkalomra összegyűltünk, egy másik diakónusról hallottuk, hogy szélütés érte és pedig Mills Vilmosról, aki rövid pár pillanat alatt kilehelte lelkét. Nem igen vagyok képes arra, hogy róla beszéljek, azt meg kell mondanom, hogy igen tapasztalt és sokat próbált keresztyén volt és amellett csendes, szorgalmas, szeretetteljes és alázatos szolgája az Úrnak, kinek feladata volt a gyülekezet szegényeinek ellátása, kik között nagy gonddal, fáradsággal és szeretettel osztotta szét az alamizsnát. Kedves és felemelő dolog volt, mikor elbeszélte tapasztalatait keresztyéni életéből. Mostanában, mikor betegeskedett, sokat tartózkodott odahaza, olvasgatva Dávid zsoltárait és a „Harmatgyöngyök és Aranysugarak”-at, * (Megjelent magyar nyelven is, Kapható a „Békehírnök kiadóhivatalában. Ára 3 korona) melyekből sok vigaszt merített. Olyan volt, akitől testvérei mindenkor erőt nyertek, nagy áldás volt a gyülekezet részére, sőt ennél is több, amit mindenki tudott. Utolsó találkozásom vele meggyőzött engem rendíthetetlen bizalmáról és tökéletes egyesüléséről a fent lakozó boldogságos Üdvözítővel. Elment, boldogan, nyugodtan és bizton ment haza. Nem voltak fájdalmai, nem voltak küzdelmei, hanem átsuhant csendesen az örök hazába. Reánk, akik hátramaradtunk, mély sebet hagyott, mély gyászba borított. Mily jól mondta Mózes az imájában: „Térj vissza, Uram! Meddig késel? És könyörülj a te szolgáidon.” A mi bennünket illet, elfogadjuk a magunk számára az Isten emberének a példáját, mert együtt érzünk az e zsoltárban kifejezett érzelmekkel. Habár neki nagyobb része volt is szenvedésekben és fájdalmakban, de igyekezzünk hitben és kegyelemben hozzá hasonlítani.
Figyeljük meg, hogy az első szavai e szomorú, fájdalomtelt zsoltárnak ezek: „Uram, Te nekünk hajlékunk voltál minden időben.” Ezek a szavak olyanok, mintha egy szenvedő lélek érzéseit fejeznék ki, aki a nyugalom vágyától érintve, haza gondol atyjára. Vajon egy képmutató gondol-e minden időben Istenre? Nem, hanem ha Isten keményen, szigorúan lép fel vele szemben, akkor ellene támad határozatának. De hát az Isten gyermeke, ha büntetésben részesül, vajon odafordul-e a kézhez, amely reájutott és szól-e így: „Jelentsd meg nékem, hogy miért pörölsz én velem?” Ha farkasok és rókák támadnak reá a nyájra, akkor a juhok ide-oda szaladnak, szerte minden irányban, ha azonban a pásztor utána küldi a kutyáját szerteszét kalandozó juhok után, akkor az ismét összetereli őket. Ha szenvedések támadnak a testi emberre, akkor ezek hamar elűzik őt felületes, állítólagos vallásától. A valódi juhokat azonban a szenvedés összetereli, felébreszti és készteti arra, hogy kéressék a jó pásztort. Minél nagyobbak a reánk szakadó szenvedések, annál nagyobb az a kegyelem, melyet érzünk, és annál közelebb jutunk a mi Vigasztalónkhoz. Közelebb Istenhez! Ez a szenvedő hívők felkiáltása:
Közelebb Hozzád Uram, Mind közelebb,
Habár keresztteher Nyom engemet.
Mégis ez énekem: Közelb óh, Istenem, Közelb Hozzád, Uram, Mind közelebb!
Jegyezzétek meg azután, hogy ez a zsoltár „Mózesnek, az Isten emberének imája;” ez az ima volt a vigasztalója Isten emberének az őt körülvevő sötétségben és homályban. Ha a szerencsétlenséget a Szentlélek megáldja, akkor felhívja figyelmünket az ígéretekre, az ígéretek pedig élesztgetik hitünket. A hit késztet az imára és Isten meghallgatja minden kiáltásunkat. Egy megpróbált léleknek ezek az egymásba folyó láncszemek a tapasztalatai. Testvéreim, ha szenvedünk, ha fájdalmat tűrünk el, akkor ‒ ha ismerjük az ígéreteket ‒ gyakoroljuk hitünket és forduljunk imáinkban sokszor Istenhez, mert tény dolog, hogy sohasem fordult egy ember Istenhez anélkül, hogy Isten nem hajolt volna le hozzá. Ha elkezdünk imádkozni, akkor meg lehetünk győződve arról, hogy Isten elkezdi osztogatni áldásait. Az áldások már útban vannak a mennyekből, árnyékuk éppen most vetődik mi reánk. Fel akarom kelteni kívánságtokat, hogy várjatok örömmel az áldás bő kitöltését. Ezek a felhők, melyek most fejünk fölött sötétlenek, gazdag és üdítő esőt jelentenek. Bárcsak tenné az Úr Szentlelke által a mai szavakat imáink tárgyává. Vajha az Úr Jézus könyörgésünket az Atyja elé vinné.
Ez a kérés először is arányos örömként tűnik fel előttem: „Vidámíts meg minket a mi nyomorúságunk napjaihoz képest és az esztendőkhöz képest, amelyekben gonoszt látunk.” Másodszor azonban kérésünk egész rendkívüli öröm, olyan, amelyet olvashatunk a tizenharmadik és tizenhetedik versekben: „Láttassék meg a te műved a te szolgáidon és a te dicsőséged azoknak fiain. És legyen az Úrnak, a mi Istenünknek szépsége mi rajtunk és ami kezeinknek munkáját tedd állandóvá, a mi kezeinknek munkáját állandósítsd meg!”
A mi imánk, kedves barátaim, először is, mint hitközség és mint gyülekezet, arányos örömért szálljon fel, hogy a mindenható Isten, aki az egyik serpenyőt szenvedéssel töltötte meg, a másikat kegyelemmel töltse meg, hogy így a kettő egyensúlyban tartsa egymást. Amiként az Úr az egyik kezéből néhány csepp ürmöt öntött ki poharunkba, úgy kérjük őt, hogy másik kezéből a szeretetnek ugyanannyi vigasztaló cseppjét töltse szomorú szívünkre. Vajha a mi szövetségünknek Istene, aki bennünket mélyen lesújtott, kegyelmesen újra életre keltene.
Avval a megjegyzéssel kezdjük meg fejtegetéseinket, hogy az örömnek bekövetkezése éppen olyan előokokat kíván, mint a szenvedésé. A zsoltár leírja a szenvedést az Úr előtt: „Te visszatéríted a halandót a porba és mondod: „Térjetek vissza embernek fiai!” „Bizony megemésztettünk a te haragod által és a te búsulásod miatt megromlunk.” Istent a halálesetekben látjuk meg, a halál nyilvánvalóan az ő parancsára jelenik meg, más okok nem léteznek. Mivelhogy így nyilvánvalóan láthatjuk, hogy a szenvedések (*A szenvedések a bűnösök következményei. Gyakran ostor gyanánt bocsáttatnak. Isten megengedi, hogy minket szenvedések érjenek, de mi vagyunk azoknak okai.) Istentől erednek, alapul felvett szövegünk éppen olyan nyíltan jelenti ki, hogy az öröm szintén Istentől ered. Isteni vigaszért esedezünk az isteni büntetés alatt. Az imának a szavai végtelenül egyszerűek és gyermekesek: „Vidámíts meg minket!” Úgy látszik, mintha ezt mondaná: „Atyám, te lesújtottál minket, örvendeztess meg bennünket! Te szomorúságot, keserűséget hoztál reánk, azért vidámíts meg most, Urunk, emeld fel szíveinket.” Az ima egyben azt is kifejezi: „Uram, egyedül te tudsz bennünket eme szenvedések alatt megörvendeztetni, sőt képes vagy a legmélyebb fájdalmak alatt is megvigasztalni. A seb sokkal közelebb van a szívhez, semhogy emberi orvos azt meggyógyíthatná, de Te úgy meggyógyíthatsz bennünket, hogy boldogok és örvendezők lehetünk.”
Az ima tele van felemelő reménységgel, mert nemcsak az van mondva: „Vigasztalj minket, hordozz bennünket, tartsd fejünket a víz fölött, nehogy bemerüljünk a kétségbeesésbe,” nemcsak ez, hanem az is: „örvendeztess meg minket.” Fordítsd meg állapotunkat egészen, emelj fel a mélységből a magasba. „Vidámíts meg minket!” Hallom, hogy a remény zenéje mint szárnyalja túl a félelem kellemetlen hangjait. A boldog hitnek a dallama magasra száll és teljesen elnyomja a szomorúság gyászindulóit.
A kérés, a könyörgés és a fohász egyes egyedül az Úrnak szól. Mózes könyörgött egyenesen Jehovának, hogy az öröm lámpásait gyújtsa meg az Izrael sátraiban. Van egészséges szomorúság, melyet az Úr küld és van éppen olyan tiszta, derűs öröm, melyet az Úr ád. Ha mi magunk hangoljuk fel magunkat örömre, akkor közönséges utánzók, majmolók leszünk, ha belső dolgok vagy javak derítenek örömre, akkor hasonlítunk az Úr Jézus példázatában felemlített bolond gazdagra, ha azonban a Mindenható hangol fel örömre, akkor ez az öröm valódi, napsugaras lesz, anélkül, hogy káros következményekkel járna. Az Isten országának a bora kedvre derít, de nem részegít le. A mennyei kenyér erősít anélkül, hogy megterhelné az embert. A büszkeség, világiasság, hanyagság nem erednek azokból az ételekből, amelyeket az Úr asztalánál élvezünk. Jertek tehát, mondjuk el közösen ezt az imát, fohászkodjunk fel együtt: „Vidámíts meg minket!”, írjuk körül mindazt, ami ebben a kifejezésben megvan: „Uram, mindent, ami van és mindent ami él, Te teremtettél, vidámíts meg minket! Szavad által jött létre a világosság, gyújts világosságot mibennünk is! Az elvénült földet és a régi mennyet meg akarod újítani, óh, jöjj, újíts meg bennünket és add nekünk a Te üdvözítésednek örömét!”
Értsük meg azonban, hogy bizonyos arányra szükség van, azaz kívánatos: „Vidámíts meg minket nyomorúságunk napjaihoz képest és az esztendőhöz képest, amelyekben gonoszt láttunk.” Ez egy eredeti ima, telve gondolatokkal és reménységgel. Ámbár az is igaz, hogy filozófiai (bölcseleti) imának is nevezhetjük, mert ez ama ritka kifejezések közül való, melyek gyönyörű összhangban vannak úgy a természettel, mint Isten útjaival. Mikor Angliában, a skót tengerpart mellékén utaztam, azt mondták nekem, hogy a tenger mélysége majdnem megegyezik a környező hegyek magasságával és úgy vélem, hallottam, hogy az Atlanti-Óceán környékén ugyanúgy áll a dolog, úgy, hogy a legnagyobb mélység és a legnagyobb magasság arányban állanak egymással. Kétség nélkül, az egyensúly törvénye számtalan esetben beigazolódott már e földön. Figyeljétek meg a nap és az éjjel kiegyenlítődésének a példáját. Norvégiának északi részében a téli hónapok alatt jóformán mindig homály és sötétség uralkodik, de viszont csodálatos és bámulatraméltó a nyár, mikor éjjel-nappal derült világosság van, úgy hogy eme időszakban éjfélkor egész jól lehet kinn a szabadban olvasni a bibliát. A hosszú téli éjszakák homálya eltöröltetik a nyári napok állandó világossága mellett. Megtalálható az egyensúly a népek jelenlegi állapotában különböző országokban.
Minden országnak megvan a maga hátránya és előnye. Úgy hiszem, ez a körülmény megtalálható az Isten gyermekeinek életében, az Úr itt is szükségesnek tartja az egyensúly fenntartását. „Amiképpen Krisztus szenvedései sokak voltak, azonképpen mi gazdagon megvigasztaltattunk a Krisztusban.” A mi Mindenható Istenünk egyeseket kicsinyeknek rendelt Izraelben, de azért nem kevésbé kedvesek Előtte. Ezek hasonlítanak a folyami halakhoz, pontyhoz, csukához, pisztránghoz, melyek az ő nagyságuknak megfelelő vizekben tartózkodnak. Nagy viharok nem tombolnak náluk, a habok fodrosodása és csendje igen megfelel a benne lakóknak. Az Isten gyermekei közül mások már nagy dolgokra vannak hivatva, hasonlít a bálnához vagy a cethalhoz, mely részére az Óceán teremtetett, a maga hatalmas hullámaival, tomboló orkánjaival. A nagy Alkotómester mindent bizonyos méretek után készített, míg némely élet igen bölcsen kis méretek után rendeltetett, addig mások élete nagy méretek után formáltatott és alkottatott meg. Ezeknek nagyobb a szomorúságuk, de nagyobb a vigasztalásuk is. Isten mindnyájunkért gondot visel és mindannyian helyet foglalunk gondolatai között. A végtelen bölcsesség kirendeli mindenkinek a maga tehetségét, erejét és hozzá a maga kísértéseit is. Ugyan mit akarhat egy pacsirta a sas szárnyaival? Ahol sasszárnyak és sasszemek vannak, ott meg kell lenni felemelkedésnek, fel az Alpok fölé, ahol a szelek és a villámok társasága van. A kis színes, gyönyörű tollú kolibrinek a helyét Isten nem rendelte a magas légbe, hanem a világok és a levelek közé, napfénybe, közel a földhöz. Ismeri minden lényét, minden teremtményét és szeretete megoszthatatlanul mindenkié.
A jó Isten egyenlő arányban bocsát e földre világosságot és sötétséget, amelynek eredménye egy olyan élet, melyben elég szenvedés van, hogy biztos legyen és elegendő öröm, hogy kívánatos legyen. Nem hiszem, hogy a mi halandó életünk helyesen volna előadva ama példabeszédben, mely így szól: „Megfigyelted-é már,
óh, király, mikor csolnakodban ülsz és a tüzek meg vannak gyújtva, a lámpák égnek, hogy mint repül elő a madár a külső sötétségből, az ablakokon be és a tündöklő légen át és azután ismét kiszáll a homályba. Ilyen a mi életünk, egy kis rész világosság, körülfogva mindenhol sűrű homállyal.” Ez nem úgy van. Ha egy hívő kikerül a világosságból, akkor bejut a fényességbe. Ha egy rész sötétségen visz át utunk, akkor el lehetünk készülve ugyanolyan hosszú világosságra is. Ha az óceán ma háborog és hajónkat ide-oda veti, akkor remélhetjük, hogy holnap a tenger olyan sima és csendes lesz, mint a tükör. A változatosságok megvannak, de az élet nem nyújtja egyedül csak a szenvedést. Borús, esős nap van elég és a szép, derült napok mégis felülmúlják amazokat. Isten megvidámít ama napokhoz képest, amelyekben szomorúak voltunk és ama esztendőkhöz képest, melyekben sok gonoszságot és bűnt láttunk. Nem lehet, nem szabad az Isten gyermekeiről azt mondani, hogy ők a szerencsétlenek csoportját képezik. Bár, ha csak ebben az életben volna reménységünk, akkor természetesen a legnyomorultabb emberek volnánk, mivel azonban a mi reménységünk biztos, ennélfogva a legboldogabb emberek vagyunk. Ha ennek az életnek vége lesz, akkor nem fogjuk azt mondani, hogy ez gonosz dolog volt. Meg van az ígéretünk a jelenlegi és a jövőbeli életre egyaránt. „Boldog nép vagy Izrael!”, ez vonatkozik úgy mostanra, mint a jövőre. Isten megáldott minket, tehát áldottak vagyunk és nem illik úgy beszélnünk, mintha ez az áldás semmit sem érne.
Ha tehát úgy áll a dolog, hogy a szenvedés és az öröm egyensúlyozzák egymást, és, hogy egyenlő mértékben jut a mi részünkre mindkettőből, akkor fogadjuk ezeket hálaadással. Jegyezzük meg azonkívül, a szenvedés az öröm hírnöke. Nem tudom, nem említettem-e a múltkori beszédemben, hogy pár héttel ezelőtt egészségesen, erősen és örömmel ültem egy barátommal egy szép kertben, így szóltam hozzá: „Nagyon könnyen feltételezhetjük, hogy valami baj fenyeget, mikor ily sok napsugárban van részünk.” Az aggodalom nemsokára be is igazolódott, amint ez ilyen esetben így is szokott lenni. Ne felejtsük el azonban az igazságnak a másik oldalát, amely viszont azt mondja, hogy biztosan várhatunk kegyelmet és áldást akkor, ha megelőzőleg nehéz szenvedések és fájdalmak a földre sújtottak. A szenvedések hamuja alatt már ott találjuk az öröm parazsait. A szenvedés az Isten hírnöke a fekete zászlóval, melyet azért küldött, hogy jelentse, miszerint a kegyelem ura teljes fenségében megérkezett. Az események ugyanolyan sorrendben mennek, mint Izraelnél: először hallatszott az egyiptomi vasszekerek zörgése, a lovasok kiabálása a harcosok jajveszékelése, a fuldoklók halálordítása és csak ezután harsant fel az izraeliták messzire hallatszó, mindent felülmúló diadaléneke. Fáraó haragja, a menekülés az éjszakában, az átkelés a Vörös tengeren, ezek az események mind Mirjam cimbalmának és a hangos kísérőénekeknek az útját egyengették: „Énekeljetek az Úrnak, mert fenséges ő, lovat lovasával a tengerbe vetett.” Izraelnek sárból kellett téglát készítenie, szalma nélkül, mielőtt Mózes eljött. Ha kis gyermek lettem volna az izraeliták között, akkor
‒ így gondolom ‒ biztos lettem volna abban, hogyha apám a keserű sót az asztalra helyezi, akkor nemsokára a sültbárány is odakerül, ha mindjárt nem láttam sehol sem az elkészítését. „És egyétek azt meg keserű sókkal,” tehát ahol keserű só van, ott érezni lehet a sültbárány illatát is. Jób nem tudta, nem is számított reá, de a Jób könyvének világában mi megtudhatjuk, hogy az az előrelátás, miszerint egy embert másodszor is oly gazdaggá tenni, amilyen megelőzőleg volt, azt jelenti, hogy mindent visszaadni neki, amije volt. Új ház építésénél igen gyakran okos dolog, ha a régi épületet teljesen leromboljuk. Régi házat, öreg épületet megtartani sokszor nagyon drága takarékosság, helyesebb, ha az ilyent lebontjuk. Véleményem szerint ugyanúgy áll a dolog a szentek szenvedéseivel, hogy ezeket elviseljük, mert máskülönben nagyobb adományok elvérzésében hátráltatnának. A szenvedések fekete ruhába öltözötten közelednek felénk, de a hívő szem ezüstös kürtöket is lát a kezükben, amelyekkel nagy kegyelme gyors közeledését jelentik. Isten minden gazdagságával eltelve közeledik gyermekeihez és adja tudtul nekik, hogy szenvedés az öröm úttörője.
Ha egy lépéssel továbbhaladunk, akkor az a változat áll előttünk, hogy a szenvedések előkészítik az örömet. Nem volna veszély nélkül kedves testvérem, ha
életednek kezdetén világi javakban volna részed. Úgy az üzletben, mint más földi dolgokban való szerencsétlenség, arra vezessen, hogy a világi javak hiábavalók s azért azon esetben, ha netán földi javakat örökölnél? Vigyázz, hogy ne légy megkísértve azoktól és bálványozd azokat. Meg vagyok győződve róla, hogy azokon tönkrementek azért, mert hirtelen dicsőséghez és gazdagsághoz jutottak, ha először megaláztattak és a földre tiportattak volna, mint a sár az utcán, akkor jellemük megkeményedett volna, hogy a legerősebb kísértésekét, és pedig az emberi dicsőséget és elhordozhatták volna, mert egy férfi a maga dicséretének hallatára úgy megedződik, mint az ezüst az olvasztótégelyben vagy az arany a tűzben. Kedves testvéreim, még nem vagytok elkészülve arra, hogy egy nagy, erős háznak a felépítményét elbírnátok. Először jó mélyre kell ásni és az alépítményt erősen megvetni, hogy azután erre egy nagy épületet felemelni lehessen. A lelki életben Isten nem ruház fel hirtelen tündöklő erényekkel, hanem a lélek teljes összemorzsolása és mély megaláztatás előzi meg az alap felvetését és azután egyik kő a másikra, mint gyöngysor egymás mellett leszünk felépítve és válunk a mindenható Isten palotájává. A szenvedés felépíti a házat teljesen az öröm számára. Az örökkétartó menny elkészítése ideig tartó szenvedésekből áll. Jézus elment, hogy a mennyet elkészítse számunkra, keresztjét azonban itthagyta nekünk, hogy a Szentlélek ezáltal készítse meg a mennyet. Nem tudnátok élvezni a paradicsom békéjét és nyugalmát, ha megelőzőleg nem szenvednétek végig a zarándok út minden fáradságát, nem tudnátok megérteni a mennyország határtalan boldogságát, ha szíveteket nem puhítaná meg a szenvedések elhordozása. Ne feledjük tehát sohasem el, hogy a mi szenvedéseink házakat építenek és asztalt terítenek elkövetkező örömeink számára. Olvastátok a régi római hősök diadalmas bevonulását Rómába? Álltatok-e azon a széles útvonalon, mely diadalkapukkal van tele, és amely a Kapildiumhoz vezet? Ott tolongott a tömeg, ember-ember mellett, mikor az az örvendetes nap eljött, hogy a győztes hős bevonult. Az egész útvonal tömve volt emberekkel, minden háztetőn, minden ablakon, minden utcasarkon emberek voltak, mialatt a győző fehér lovak által vont diadalkocsijában, kürt-zengés és a sok százezernyi tömeg üdvrivalgása közben bevonult. Micsoda dicsőség! Micsoda hírnév! Róma népe megtett minden tőle telhetőt, hogy hőseit ünnepelje. De mennyi ütközet, mennyi kínszenvedés múlt el addig, míg ez a büszke óra elkövetkezett! A győzelemnek küzdés az előjátéka. A sebforradások a legszebb ékítményei a győzőnek és a sebhelyek a legékesebb bizonyítékai a bátorságnak. Mivel a küzdelem porával be van fedve és a saját vérével befecskendezve, ezért fel van szerelve a hősiesség szükséges kellékeivel és méltó mindenki tiszteletére. Ennek úgy kell lenni a jelenben is minden dolognál, senki sem hordhatja a babérkoszorút anélkül, hogy ne szenvedjen érte. Ha győzni akarunk, harcolnunk kell, ezért fejleszd a mi bátorságunkat, jó Urunk. Az út a koronához kereszten vezet át, a babérkoszorút nem kapja meg lusta kar. Engedjetek még egy dolgot tudomástokra adnom, kedves barátaim. A szenvedés és az öröm közt olyan szoros kapcsolat van, hogy nincs olyan szent férfi, akinek szenvedései vannak anélkül, hogy ebbe a szenvedésbe nem volna egy ugyanannyi
öröm elrejtve. Kívülről tekintve egy egész közönséges kagyló, de benne értékes gyöngy van, ha fáradságot veszesz magadnak arra, hogy felnyisd. Ne gondoljátok, hogy kigúnyolom a szenvedést, ha azt mondom véle, hogy az öröm hüvelye, sőt mi több, enyhíteni akarom a bánatotokat, amennyiben ünnepélyesen biztosítok mindenkit arról, hogy a személyiségek gyászszegélyes borítékjában a mindenhatónak egy felséges és örvendetes üzenete rejlik. A Krisztussal való társaságunk értékét a szenvedésekben találjuk meg. Fohászkodunk és könyörgünk, hogy közösségünk legyen Krisztussal, ezt pedig másként nem érjük el, ha csak nem szenvedünk úgy vagy legalább ahhoz mérten, mint Krisztus. Bizonyos benső öröm rejlik szenvedéseinkben, ha arra gondolunk, hogy hasonlítunk Urunkhoz, amennyiben mi is gyötrettetünk. Ha ez volna az egyedüli vigasztalás, úgy elégséges volna, hogy minden szenvedést, minden keserűséget megédesítsen.
Mindezeken kívül általában minden szenvedés a mi gyengeségünk megnyilvánítása az Úr előtt. Láttam és megismertem a boldogságnak sokféle faját, de azt gondolom, hogy minden boldogság és üdvösség között a legédesebb és a legtisztább, tehetetlenül és erőtlenül a Jézus keblére borulni és életébe bemerülve elszunnyadni. Semminek lenni, teljesen semminek, egyedül lábainál megpihenni. Olyannak lenni, mint egy liliom, melyet száráról letörtek és így az ő kezébe adtak. Ez kimondhatatlan, felfoghatatlan boldogság! A mi Urunk szeretete az ő kicsinyei és megszomorodottjai iránt végtelenül kedves és bájosán gyöngéd. „Felveszi a kis báránykáit és ölében hordozza őket.” Irigylésre méltó gyengeség a mennyekben Jézus keblén nyugodni. Vágyva-vágyom az isteni szárnyak alatt meghúzódni, mint egy kis csibe a kotló szárnyai alatt, úgy érezném magamat, hogy elveszek Istenben. Felséges dolognak találtam azt érezni, hogy nem volt már erőm a szenvedésekre és ezért bele kell zuhannom az isteni akaratba. Biztos dolog, hogy minden szenvedésben öröm is van, amiként nincsen éjszaka csillagok nélkül. Meg vagyok győződve, kedves fivéreim és nővéreim, hogy ti, kik legjobban fájlaltok és gyászoltok valakit, olyan örömben fogtok részesülni, amely túlszárnyalja a fájdalmat, Egy atyának, testvérnek vagy gyermeknek az elvesztése mindig nagy bánatot okoz, de sokkal nagyobb ennél az a tudat, hogy a mi hozzátartozónk nincs igazán elveszve, hanem csak elhelyezve számunkra a mennyekben. Nagy bánat és nagy fájdalom egy hű testvértől és kedves munkatárstól elválni, de édes érzés és boldogság tudni, hogy ők angyalszárnyakon repültek fel a mennyei hajlékokba. Ezek a jámborak elmentek mi előttünk, előbb üdvözölhetik a királyok királyát és láthatják Őt teljes szépségében. Van közöttük legalább egy, aki előbb élvezi jutalmát, mint lelki gondozója és pedig az, aki az én örömem és koronám volt, felment előttem a mennyekbe. Tényleg az elsőkből utolsók lesznek. A mi összekötő kapcsunk a Láthatatlannal megerősíttetik azáltal is, hogy szeretteinket magához veszi. Van tehát megint eggyel több a mennyekben, akit szeretünk, eggyel több testbeni viszontlátásban lesz részünk, úgy tehát új és erős kötelékkel kötöztetünk újra oda. Nem volt tehát igazam, mikor azt mondtam, hogy minden szenvedés örömet rejt magában?
El fog jönni az a nap, mikor, minden Istentől küldött szenvedést, mint örömet fogunk megtekinteni. Valami különös, titokzatos módszer által, melyet egyedül az örökkévaló, láthatatlan és hallhatatlan Isten ismer, minden szenvedésünk örömmé fog átváltozni. Láthatjátok ezt a tant igazolva saját házatoknál is, egy olyan példában, melyet az Úr Jézus maga mondott el: „Egy asszony, mikor szülés előtt van, fájdalmai és szenvedései vannak; de mikor eljön szülésének órája és gyermeket szült a világra, nem gondol többé a fájdalmakra, amaz öröm miatt, hogy ismét ember jött a világra.” A mi fájdalmaink és szenvedéseink igen nehezek, mindazáltal mindannyit elfelejtjük ama örömben, amely belőlük ered. Mielőtt belépnénk az örökkévalóságba, köszönetet és hálát fogunk mondani az Istennek, minden szenvedésért, amelyet megértünk. Lehet, hogy amennyiben mindazon dolgokon, melyeken átmentünk és amelyek bámulatunkat és csodálatunkat vívják ki, az elsők között lesznek tapasztalataink a szenvedésekben, a tüzes katlanban és az ostorcsapások alatt. A szenvedések és a fájdalmak egész új dallamokat és csodás szépségű szavakat fűznek a régi zsoltárokhoz. Vigasztaljátok tehát egymást ezekkel a szavakkal és fohászkodjatok fel ekként: „Vidámíts meg minket ami nyomorúságunk napjaihoz képest és az esztendőkhöz képest, amelyekben láttunk gonoszt.”
Legyetek türelemmel továbbra is, míg fejtegetésemnek második részéhez érek, melyet általában hasznosnak óhajtok tenni. Ez a megkívánt öröm így lesz jellemezve: egy különös öröm. A zsoltáríró által óhajtott öröm négy részből áll. Az első: Isten művei megpillantása alkalmával nyert öröm.
Figyeljétek meg: ,,a te műved”. Felüdítő, felemelő, helyesebben fellelkesítő dolog van az Isten műveiben. Nem éreztétek még ezt? Azt gondolom, hogy igen. Mennyire felüdítő és mily boldogságot adó lehet egy sivatagban vándorló elfáradt, tikkadt utas számára, ha egy kis zöld terepet tiszta ivóvízzel megtalálhat. A kertek virágai, az erdő vad szépségei, az út menti pázsitok, mind-mind Isten műveit képezik és így vigaszt és megnyugvást adnak Isten szolgái számára. A természet vigasztaló és nagyon barátságos. A csillagok világosságot gyújtanak szíveinkben, a szelek tovaűzik keblünkből a szomorúságot, a levegő, a hullámok pedig egészséget bocsátanak reánk. A természet végtelenül kedves nevelőanyja az Úr gyermekeinek, mivel úgy ő, mint mi magunk is, Isten művei vagyunk. Ha erős kísértésben vagyunk, akkor édes, megnyugtató eszköz a mi mennyei Atyánk keze munkáját megtekintenünk. Az a műve, mely a gondviselésben, az előrelátásban nyilvánul meg, szintén vigasztaló mi reánk. Nézzük csak meg, hogy mit tett az Úr népéért egyedül most, a múlt években és ennek láttára szívünk biztosan fellelkesül. Ha a szenvedéseket úgy tekintjük meg, hogy azok Isten művei, akkor nem rettegünk tőlük. Egy perzsa főnemesről beszélik, hogy egyszer katonák törtek reá, teljesen körülfogták és fogságba akarták ejteni, ő azonban kivette kardját és oly derekasan küzdött, hogy megszabadulhatott volna tőlük, ha a katonák egyike nem kiabált volna felé: „A király küldött minket hozzád, hogy téged hozzávezessünk”. Mikor ezt meghallotta, azonnal beletette kardját hüvelyébe és engedelmeskedett a parancsnak. Igen, megtörténhetik, hogy küzdünk az ellen, amit szerencsétlenségnek tartunk, mihelyt azonban tudomásunkra jutott, hogy ezt az Úr tette így, akkor a küzdéssel fel kell hagyni, mert örvendenünk kell annak, amit az Úr tett, vagy ha addig nem is jutunk, hogy örvendjünk azon, legalább bele kell egyeznünk a felsőbb akaratba.
Testvéreim, a legnagyobb vigasz, amelyre ennek a gyülekezetnek szüksége van az, hogy Isten Igéje ebben a körben újraéledjen és megdicsőüljön. Ha az Úr csak hozzánk akar jönni, az embereket megmenteni, és ha népét csak nevelni, erősíteni és segíteni akarja abban, hogy szent szolgálatát elvégezzék, akkor ez volna a leggazdagabb, egyedül lehetséges vigasz: „Láttassék meg a te műved a te szolgáidon”. Uram, a mi testvéreink eltávoznak tőlünk, napról-napra vannak, akik átmennek a halál tartományának földjén és mi nem látjuk őket többé, hanem ha a Te kezed munkáját látjuk mi közöttünk, akkor nem rendül meg bizalmunk. Szomorkodunk, ha látjuk, hogy testvéreink munkája, tevékenysége megszűnik, de nem akarunk elcsüggedni, ha a Te művedet látjuk. Bárcsak látható volna az Úr kezeinek munkája a mi szíveinkben, azután nyilvánvaló volna műve az Istentiszteleteken, imaórákon, vasárnapi iskolákban és mindenhol e világon olyan helyeken, ahol az Úr embereket magához von. Ebben azután bámulatos és rendkívül hatásos balzsamot találnátok minden fájdalmatok számára.
A második vigasz szintén igen gazdag a mi számunkra: öröm Isten ama kijelentései felett, melyek gyermekeinknek szólnak; „...és a te dicsőséged azoknak fiain.” Ha a mindenható Isten meg akarja jelenteni dicsőségét a mi gyermekeinknek, mit kívánhatunk még többet? „Nincs nagyobb örömem, mint az, hogy gyermekeim az igazság ösvényén haladnak.” Jobban nem vigasztalhat meg egy szomorkodó anyát semmi más, mintha gyermekeit megtérve látja. Szomorkodunk és bánkódunk az eltávozottak miatt, de megmondhatjuk ezt: Ne sírjatok a holtak miatt és ne panaszkodjatok érettük”, mert sokkal inkább van okotok sírni és panaszkodni azok miatt, akik habár élnek, de holtak az Isten számára. Láttatok már egy csoport megláncolt fegyencet, amint munkára vezetik őket? Őszintén kívánom magamnak, hogy bárcsak soha ilyen szomorú, gyászos menetet ne lássak. Tegyük fel, hogy eme szerencsétlen megláncoltak között volna valamelyikőtöknek a fia... Ah, úgy-e jobb lett volna talán, ha soha meg nem születik... Gondoljatok azonban azokra, akik a bűn láncaival és béklyóival megrakva! Nincs a fiatok vagy a leányotok így megkötözve? Óh, akkor biztos vagyok abban, hogy könyörögni fogtok az Úrhoz, miszerint titeket eme szomorú állapottól megszabadítson és fiaitok és leányotok a bűn bilincseitől megmentse. Fohászkodjatok fel szívből: „Uram, jelentsd meg a te dicsőséged gyermekeim szabadítójaként és azután tégy velük amit akarsz.” Felkerestétek már valaha egy elítéltnek a zárkáját? Benézni a kapun és ott látni ülve egy férfiút, aki halálra van ítélve, éppen elegendő, hogy ájultan essél össze. Tegyük fel, hogy az az ülő alak a te fiad volna ...Vagy férjed ...Esetleg bátyád ...De hallgassátok csak ezt: „Aki nem hiszen, immár megítéltetett.” Bocsássatok meg nekünk, kedves, ismeretlen rokonaink, ha azt mondjuk, hogy sokkal jobban szomorkodunk értetek élőkért, mint ama holtakért, akik hívők voltak; mert a ti állapototok rettenetesebb. Ti anélkül, hogy tudnátok, egy sötét zárkában ültök, az ítélet ki van mondva reátok, mely szerint ki lesztek végezve, hacsak a végtelen kegyelem az utolsó órában közbe nem lép és az ítéletet széttépi. Micsoda rettenetes lehet egy szemnek elviselni azt a látványt, mely egy véres ütközet után a harcmezőn eléje tárul! Ha látok valakit csak közönséges vágással, amint a sebből folyik a vér, már rosszul vagyok, és nem tudom elviselni, de mi lehet az, embereket látni széthasított koponyával, kifordult belső részekkel, leszakított kezekkel vagy lábakkal, hatalmas sebekkel, amint haláltusájukat vívják? Micsoda borzalmas, iszonyú dolog lehet, holttestek halmazai, dombjai között járni és minden második lépésnél egy élettelen emberi testben megbotlani? És mégis, mi a testi halál a lelki halálhoz hasonlítva? Mily borzalmas dolog lehet ugyanegy házban, egy tető alatt lakni olyan hozzátartozóval, aki holt, bár él, holt az Isten számára. Csupán elgondolni is, mily kínos dolog. Ha Isten a mi lelki holtjainkat megeleveníti, ha azoknak akar életet adni, akik csontok immár hús és vér nélkül, ha azokat akarja feltartani, akik a meredek széléről leléptek és már zuhannak a borzalmas mélység felé, akkor óh, micsoda vigasztalást nyernénk mi! Hallottatok vagy láttatok-e már valaha borzalmas tűzvészről? Láttatok-e már nagy házat vagy szállodát lángok között, amely tele volt lakókkal, akiknek nagy része a legfelsőbb emeletre szorult és a lángok már az egész épületet körülnyaldosták? Rémítő látvány lehet, emberi alakokat pillantani meg egy égő ház felső ablakainál és tétlenül nézni, hogy mint pusztulnak oda. Ha azonban fiad volna ott, vagy férjed, feleséged vagy nővéred, akkor kínjaid, szenvedésed égő fullánkokká válnának és kétségbeesve kiáltanál fel: „Uram, tégy velem amit akarsz, de mentsd meg azt a drága életet!” Gondoljatok azután arra, hogy istentelen rokonaitok, ismerőseitek ugyanilyen helyzetben vannak és micsoda megmérhetetlen örömben részesítene az Úr, ha megengedné gyermekeiteknek és minden hozzátok tartozóknak, hogy megmentse őket, az Ő dicsőségét nézhetnék mindörökre…
Ezért irányítom gondolataitokat erre az imára. Vajha felsóhajtanátok ekképpen és ennek folyományaként az Úr meghallgatná ezt a Jézus Krisztusért: „Láttassák meg a Te dicsőséged szolgáidnak fiain.”
A harmadik vigasz, melyet Mózes e helyen leír, öröm az élvezendő szépség felett. „És legyen a mi Urunknak, Istenünknek szépsége mi rajtunk.” A gond és a fájdalom eltorzítja az arcot és zsákba rakja a testet, ha azonban az Úr hozzánk jön és szépségével ékesít fel minket, akkor a szomorúság és a gyász foltjai eltűnnek rólunk. Testvéreim, micsoda szépség az, melyet az Úr ad nekünk! „..a mi Urunknak, Istenünknek szépsége.” A szeretet, mellyel velünk szemben viselkedik, kegyelmének szépsége. Ha Isten éreztetni akarja velünk, hogy mi az övéi vagyunk, akkor megvilágítja tekintetünket. Ha szeretettel és élettel tölt meg minket, akkor szemeink tündökölnek, arcunk fénylik és égész viselkedésünk nyugodt és kedves.
Ez a „szépség” szentséget jelent, mert szentség az isteni szépség. Ha a Szentlélek életre kelti bennetek a szentség szépségét, akkor felemel minden szomorúságból. Ha a mi gyülekezeteink a halálesetek által szentekké lesznek, akkor igen sokat nyertünk minden veszteség dacára. Az „Úrnak szépsége” minden bizonnyal egyben az ő jelenlétét tanúsítja. Amiként a nap tündöklése, fénye mindent ragyogással tölt be, ugyanúgy hat át mindent az Isten jelenléte. Ha tudjuk, hogy Jézus velünk van, ha érezzük, hogy segít nekünk, ha bemerülünk szeretetébe, ha erejével megmarad mellettünk, akkor rajtunk is megmutatkozik a szentség „szépsége.” Ha Krisztus bennünk van, ha érezzük közelgését, akkor a szenvedések bármely fokát elviselhetjük.
Bemerültem szent véredbe, óh, Uram, Vezess akaratod szerint, ‒ bárhova.
Ez a szépség bizonyos vonzerővel bír a hívők részéről más emberekkel szemben, az emberek igazságként fogadják el, hogy mi Jézus társaságában élünk és látják, hogy ábrázatunk úgy tündöklik, mint az angyaloké. Igen szép és nagy dolog az, ha egy keresztyén lélek oly boldog, oly szent és oly mennyeies viselkedésű, hogy másokat is a Krisztushoz vonz, és az emberek keresik a társaságát, mert meggyőződtek arról, hogy ő a Megváltó közelében van. Isten adja meg néked ezt a tulajdonságot, kedves barátom, ha pedig már birtokában vagy, akkor bizonyára elmerülnek szenvedéseid, mert átváltoznak örömmé.
Az utolsó vigasz, amelyről Mózes beszél, örömet jelent afölött, hogy a mi kezeink munkája megerősíttetik, állandóvá lesz téve. „…a mi kezünknek munkáját, erősítsd meg!” Figyeljétek meg azt a csodálatos egybeolvadást, amely a zsoltár két verse és pedig a tizenötödik és tizenhatodik verse közt van. Amott az áll: „Láttassék meg a te műved a te szolgáidon” emitt pedig: „a mi kezünknek munkáját tedd állandóvá.” Oh, én hallottam teológusokat, akik helyesen mondták, hogy a megmentés Isten műve, de azután keményen hozzáfűzték, hogy prédikációinkban az evangéliumot mint saját művünket tüntetjük fel. Így nyilatkoznak helytelenül mi ellenünk, mert állításuk nem felel meg az isteni indulatnak. Akadnak azután olyanok, akik ezt a művet annyira emberinek tüntetik fel, hogy mellette Istent teljesen elfelejtik. Egyik sem igaz a kettő közül, mert egybe kell olvasztanunk ezeket. Gyülekezetet felépíteni és lelkeket Jézusnak megnyerni elsősorban Istennek és csak azután a mi munkánk.
Miért munkálkodjék egy keresztyén a lelkek megnyeréséért? Felelet: mert Isten munkálkodik benne, hogy lelkeket megnyerjen. Isten műve odairányul, hogy bennünket cselekvésre, munkára késztessen. A mi munkánk az eredménye az ő művének.
A mi munkánk gyakran igen hasznos vigasztaló eszköz számunkra. Az amerikai északi és déli államok között dúlt rettenetes háború alatt (1863-ban) egy észak amerikai város, Gettysburg mellett egy ütközet után a sok halott és sebesült között egy tábori lelkész is feküdt, Gastman, aki a derekán súlyosan megsebesült, mert egy ló ráesett. Az éj már lassan-lassan beállt, a harci zaj elült, a tájékra nagy homály borult és amint Gastman itt feküdt, heves fájdalmak által gyötörtetve, képtelenül arra, hogy megmozduljon, egyszerre csak egész közelebbről mély sóhajtást és e szavakat hallotta: „Oh, Istenem!” Minden erejét összeszedve, holtakon és vértócsákon keresztül odacsúszott a haldoklóhoz, aki mellett feküdve, annak Jézus szeretetéről és megmentéséről beszélt. Az ember kimúlt, reménnyel a szívében és ugyanakkor jött oda két katona, akik azt mondták a lelkésznek, hogy nem messzire onnan fekszik egy főtiszt, halálosan megsebesülve és ők oda fogják őt vinni. Így aztán nagy kínjai között is irgalmasságot gyakorolt és még azon az éjjel sok sebesülttel beszélt Jézusról. Vajon kaphatott e volna jobb fájdalomcsillapítót, mint ezt? Nem hiszem. Legalább is azt hiszem, hogy mozdulatlanul feküdni és semmi mást nem tenni, mint szenvedni és jajgatni, rettenetes lehet, de szenvedések és kínok között ide-oda hordoztatni és a sebesülteknek, haldoklóknak a kegyelemről beszélni, ez nagy mértékben megkönnyíti, sőt egyenesen elfeledteti a kínokat. És így lesz azután, hogy ha egy barátot elveszíttek vagy valami anyagi vesztesség ér, esetleg bármily más szenvedésben, bajban a legbiztosabb vigaszt abban fogjátok meglelni, ha teljes erővel szolgáltok az Úrnak.
Szó van a szövegben arról, hogy a munkánk állandó legyen: „...a mi kezeink munkáját állandósítsd meg!” Oh ha Isten bennünket siettetni akarna az Ő érte való munkánkban, mily boldogak lennénk! A múlt hét valamelyik napján mély meghatottság szállt meg, mikor elmondták nekem, hogy a múlt vasárnap itt volt egy százados, aki annyira megihletődött, hogy a Megváltót megtalálta, hogy egy déli imaórán felállt, ezt elmondta és kérte az Urat, hogy bárcsak hűen megmaradna mellette mindenkor. Ez igen jó dolog. Nem mindig látjuk ily gyorsan nevekedni az elvetett magvat. Most éppen nedves időjárás van, a bánat és a szomorúság könnyei áztatnak minden dolgot és ilyen körülmények között a mag, melyet könnyekkel vetnek, nagy hamar fog örömet okozni. Nem ok ez arra, hogy minket megvigasztaljon? Kérjük az Urat, hogy sok ily hírt, ily örömet küldjön nekünk, hogy így munkánkat a megtérések által siettesse.
Azért könyörgünk még ebben a zsoltárban, hogy a mi szívünk állandó maradjon. Ez a főpont. Szemeimet előrevetem a jövőbe, könyörgő, reményteljes szorongással e gyülekezet miatt. Nem vagyok még öreg, mindenesetre még nem agg, de nem vagyok már azt ami fiatal napjaimban voltam és feltámad az aggodalom bennem, hogy az állapotok hanyatlani fognak. Nemrégen azt a kijelentést tette egy nagy prédikátor, hogy miután egy prédikátor bizonyos időn túl ott volt valamely gyülekezetnél, úgy azután már minden hősiesség, minden buzgalom, minden törekvés, mely új erőfeszítéseket jelent, hiábavaló és a legokosabb az volna, ha eltávoznék a gyülekezettől és új vezető állana a munka élére. Ez úgy látszik, mintha gyakorlatias gondolat volna, de nem értem meg egészen és úgy tűnik fel nekem, hogy egészségtelen és igazságtalan dolog volna. Ha egy gyülekezet fennállása emberi munkától függ, akkor ha ez az ember megszűnik, a legjobb ha mindennel felhagyunk. Csakhogy az én óhajom az, hogy ezen a helyen Isten keze által emelt gyülekezet legyen, amely megállhasson mindaddig, míg az Úr ismét eljön. Ha mindjárt egyesek, akik itt oszlopok voltak, el is vétettek, az Úr ezek helyett bizonyára más oszlopokat fog rendelni, és ha a Sión épületében itt vagy ott javításokra van szükség, azok egészen biztosan meg fognak történni, úgy hogy nem marad semmi kívánni való. Ha látjuk, hogy mindezek megtörténtek, akkor gazdagon meg leszünk vigasztalódva. „... a mi kezeink munkáját tedd állandóvá nekünk, a mi kezeink munkáját állandósítsd meg!” Mi egy megerősített, egy állandó gyülekezethez tartozunk, amely meg van erősítve, de nem az emberek, hanem Isten által. Ez a gyülekezet fejlődni és virágozni fog, ha mindnyájan be is mentünk már az Úr nyugodalmába. Közbevetőleg kérlek arra, tegyetek meg mindent, amit csak tudtok e gyülekezet felvirágozására. Tegyétek őt mindjobban hasonlóvá ama mintához, amilyennek lennie kell az Úr igaz gyülekezetének. Forrón törekszem arra, hogy azt az igazságot, amelyet prédikálok, meg is valósítsam e földön. Azt mondják, hogy a kálvinizmus most nem válik be. Lehet, hogy így van. De mégis úgy tűnik fel nekem, hogy a szabad kegyelemnek szelleme most jobban el van terjedve, mint valaha és hogy szinte minden egyes evangyélium beszédet áthat, ha úgy állnak ma a dolgok, hogy a kegyelemről szólók meg vannak vetve. Ennek dacára mégis azt reméljük elérni, hogy ezek nemsokára ismét az előtérbe állíttatnak vagy ha nem, olyan bizonyságot akarunk magunkról hátrahagyni, mely az evangyélium tündöklő esztendeiben az Isten kegyelméből ezrek által fog olvastatni.
A mai időkben kérem mindnyájatok szíves segítségét a gyülekezet számára. A mi intézeteinknek szüksége van a ti segítségtekre, a ti buzgóságtokra, a ti önfeláldozástokra és imáitokra. Szüksége van a gyülekezetnek a ti szeretetetekre, a ti munkátokra, egész ti magatokra. Ezt mondom néktek, kedves barátaim, kik már régen velem vagytok és néktek, kik csak ma vagytok itt először: álljatok szorosan egymásmelleit, olyan buzgósággal, mint akkor, mikor egy gyermek prédikátortok (* Spurgeon még csak 19 éves volt, mikor már Londonban nyilvánosan prédikált. A fordító.) volt, aki vezetett benneteket és akit szerettetek és megsegíttettek, hogy jó szolgálatokat tegyetek az Úrnak. Legyetek mindnyájan buzgók, hogy a szent dolgot egészséges állapotban hagyjátok hátra. Isten meg akarja erősíteni munkáját napról- napra jobban. Ez legyen a mi vigasztalásunk. Tartsatok meg mindent jó állapotban a munkára. Kérjétek a Szentlelket, hogy hatalmával ruházzon fel minket. Munkálkodjatok közre minden szent munkánál és legyetek készen mindig jókedvű adakozásra. Ne várjatok sohse ösztönzésre, hanem tegye föl mindenki e kérdést: „Mivel működhetem közre, hogy a gyülekezetet Isten dicsőségére megtartsam?”
Azt hiszem, ez a legjobb út a gyülekezet vigasztalására. Isten vigasztalni akarja Siont, a sivár helyeket bőven meg fogja öntözni, de kívánnunk kell mindnyájunknak, hogy az építéshez szükséges kő és mész mind előkészítve legyen. Töltsétek ki a réseket. Ne hagyjatok sehol semmi űrt. Álljon mindenki szorosan felebarátja mellett és aztán: előre! Előre a teljes odaadáshoz és az Istenben való erős hithez. Előre a nagyobb kegyelemhez és a magasabb szentséghez, akkor aztán le fogjuk törölni könnyeinket és magasztalni az Urat, Ő pedig emlékezni fog reánk és az áldás teljességével mindent pótolni fog, amit elvesztettünk. Olyan áldás fog jönni, amit még nem élveztünk soha! Legyetek készen erre. Ámen.

Nincs senki, aki Nabukodonozort a próféták közé sorozná vagy pedig az ő beszédét a Szellem által ihletettnek tartaná. Egész egyszerűen egy olyan kijelentés van előttünk, amelyet egy nem ihletett ember tett, miután megelőzőleg rendkívüli tapasztalatokat élt át. A legnagyobb és a legbüszkébb emberek közé tartozott, de mikor értelmét elvesztette, hirtelen leesett egészen a fűevő állatok állapotjához, majd pedig mikor emberi értelmét újra visszanyerte, megismerte tisztán a Magasságosnak kezét, munkáját a saját sorsában. Nem vettem volna ezeket a szavakat szövegem alapjául, ha nem volnának olyan erős és tiszta bizonyítékai egy emberi létnek, melyet a Szentlélek tár elénk. Ez az eset igen figyelemreméltó példa arra, hogy Isten ‒ ha az emberekre szenvedést bocsát ‒ miként mutat meg nagy igazságokat saját lényéből és miként kényszerítheti őket arra, hogy ama bizonyítékokat, amelyeket szereztek, ugyanolyan módon nyilvánosságra hozzák, amihez a szavakat a Szentlélek adja. Az Isten Lényének vannak olyan oldalai, melyeket a szellemileg ki nem képzett egyén meg nem láthat, mikor azután bizonyos szenvedési és megalázási próbákon keresztülment, kényszerítve van arra, hogy bizonyságot tegyen az Isten lényéről, hozzáfűzve ehhez az isteni lénynek a bizonyságait. Minden egyes szó, melyet Nabukodonozor e helyen nyilvánosságra hoz, jóváhagyási és megerősítési záradékkal lehet ellátva olyan emberek ajkáról, akiknél kétségtelen, hogy szavaik ihletettek és akiket Isten egyenesen azért küldött, hogy csalhatatlan igazságot jelentsenek ki. Nincs tehát okunk arra, hogy azt a kijelentést tegyük, miszerint itt Nabukodonozor nyilatkozata áll előttünk ‒ tegyük fel, hogy tényleg az, mert a beszéd további folyamán meg fogjuk látni, hogy Babilon megalázott uralkodója itt olyan kijelentést tett, amely teljesen helyes és megegyezik a Szentírás más íróinak nyilatkozatával.
Mielőtt figyelmeteket a szöveg figyelmes szemlélésére irányítanám, egy megjegyzést kell tennem. Ugyanis sokan az itt jelenlevők közül feltételezik, hogy igen természetesen úgy a felolvasott bibliai rész, mint az ének, valamint a beszéd ama nagy, fontos politikai eseményre fog vonatkozni, amelyet a tegnap esti lapok jelentettek. * (Ezt a beszédet 1870 szeptember 4-én tartotta Spurgeon C. H., amikor a legutóbbi német-francia háború dúlt. A beszédet megelőző napon, azaz
1870 szept. 3-án, III. Napóleon francia császár megadta magát I. Vilmos porosz királynak.) Csakhogy ki kell jelentenem, hogy feltevésteknek nincsen alapja, mert mai szövegemet már tegnap reggel kiválasztottam, mielőtt még ama eseményről tudomásom lett volna és az Istentisztelet éppen olyan lefolyású lett volna, ha ez az esemény nem következik be. Úgy, hogy ha valami gondolatot és a mostani helyzethez illő eszmét fedeztek fel beszédemben, akkor ezt a Szentlélek vezetésének tulajdonítsátok, ne pedig az én szándékos akaratomnak.
Foglalkozzunk tehát elsősorban a szövegben feltalálható tanítással, másodszor ennek a gyakorlati alkalmazásával, harmadszor azzal az eszmével, amelyet egy ilyen tárgynak a megfontolása bennünk felkelt.
Ha tehát foglalkozni akarunk ezzel a szöveggel, akkor tekintsük meg először az itt található tanítást.
Nyíltan és érthetően látjuk itt kimondani azt a tant, mely azt állítja, hogy az Isten örökké élő. „Dicsérem és dicsőítem az örökké élőt.” Ha szükséges volna, miszerint ezeket a szavakat megerősítsük, akkor a János apostol mennyei jelenéseinek szavára utalnánk, ahol a negyedik rész kilencedik és tizedik versében leírja, hogy mint tesz tisztességet a négy lelkes állat és a huszonnégy vén és miként borulnak arcra „az előtt, aki a királyi székben ül és imádják azt, aki örökkön örökké él.” Még jobb, ha a mi Megváltónknak saját bizonyítékát hallgatjuk meg, ki a János evangyélioma ötödik részének huszonhatodik versében azt mondja, hogy „az Atyának élete van önmagában.” Valószínűleg nincs szükségtek arra testvéreim, hogy egész sereg szent írót előhozzak bizonyságul, mert Istennek az örök létezését az írás elejétől végig tanítja és ez bennfoglaltatik abban a névben, mely csak egyedül az igaz Istené, a Jehovában: „Én vagyok, aki van.” Ehhez meg kell jegyeznem, hogy a kijelentés nem úgy hangzik: „Én voltam,” ami azt jelentené, hogy az Úr valamilyen tekintetben vagy mértékben megszűnt volna létezni, sőt, úgy sem hangzik: „Én leszek,” ami feltételezné azt, hogy ő most nem az, ami lesz, hanem változatlanul úgy:” ÉN VAGYOK”, az egyedül létező, a gyökere minden életnek, a megváltozhatatlan és az örökkévaló. Bennünk sokkal nagyobb a nemlétezés, mint a létezés és így egyedül Istennek előnye a lenni. Egyedül ő mondhatja csak: „Én vagyok az Úr és senki más.” Azt mondja: „Felemelem kezemet a menny felé és azt mondom: Örökké élek.” Ő az egyetlen lény, amely önnönmaga által és amely önönmagát tartja fenn. Legyünk meggyőződve abban, hogy az Úr Isten, akit imádunk, az egyetlen élőlény, akire szükség van, és aki önmaga által létezik. Nincsen egyetlenegy olyan lény sem, amely létezhetne Isten korlátlan hatalma nélkül és folytathatná létét, ha neki más a szándéka. Ő az egyedüli világossága és fénye az életnek, a többiek mind csak sugarainak visszatükröződését mutatják. Istennek lennie kell, de nincs és nem fordulhat elő semmi olyasféle kényszerítő szükség, hogy rajta kívül másnak is lennie kell. Úgy a jelenben, mint a jövőben Isten lényének jelen kell lennie, míg más szellemek létezése egyedül az ő akaratától függ, nem pedig a dolgok természetéből. Volt idő, mikor teremtmények nem léteztek. Úgy jöttek elő általa, mint az edények az agyagos kezeiből. Lételük folytatása pedig úgy függ tőle, mint a patak vize a forrástól. A lelkeknek a halhatatlansága, amelyek az olyan helyeken, mint Máté evangyéliomának huszonötödik rész negyvenhatodik versében feltételezve vannak: „és elmennek az örök gyötrelemre, az igazak pedig az örök életre” ‒ egyedül az ő határozatának eredményéből következik, azaz, hogy olyan lelkeket alkosson, melyek léte örökké tart. Miután pedig az Úr a halhatatlanság adományát, melyet csakis ő adott, vissza nem vonja, ennélfogva világos, hogy az örök létezés nem az általa teremtett lényekben van, hanem egyedül és kizárólag Ő benne, mert szükségszerűleg csak egyedül „Benne van az Örökkévalóság.” „Ő teremthet és megsemmisíthet.” Minden, ami létezik, legyen az akár testi, akár szellemi, ‒ ha Istennek úgy tetszik ‒ éppen olyan elmúló lehet, mint egy napsugár és oly gyorsan tűnhet el, mint a szél által hajtott felhő. Ha létezik valahol valamilyen kényszerítő szükség, akkor ez csakis Istenből eredt és addig létezik, míg az isteni vélemény szükségesnek tartja.
Az egyetlen lény, amely mindenképpen és mindentől független, egyedül az Isten. Nekünk, teremtményeknek mindennap táplálkoznunk kell, hogy testünket fenntartsuk, a mi létezésünk függ a világosságtól, melegségtől és számtalan más dolgoktól, legkiváltképp és leginkább függ pedig az isteni erőtől. Hanem az ,,ÉN VAGYOK” csak önmagától függ és senki másra nincs szüksége. Ott ül az Úr a maga független trónján és nincs szüksége engedélyre a létezéshez. Épp olyan fenséges és dicső volt, mielőtt a világot alkotta volna, mint most. Éppen olyan nagy, oly boldog és oly isteni volt minden egyes tulajdonságaiban, mielőtt a nap, hold és a csillagok léteztek volna, mint most és hogyha mindent megsemmisítene, mint egy férfi széttépi írásait vagy mint az agyagos összetöri edényeit, amelyeket készített, azért ő akkor mégis csak a legnagyobb és hőn magasztalt Isten volna. Az Isten lényében nincs semmi, amit mástól vett volna át, ellenben minden, ami létezik, csakis Tőle származott. Ti halmok és hegyek, tengerek és csillagok, emberek és angyalok, ti mennyek és a mennyek mennyei, együtt nem adhattok semmit Annak, ki titeket alkotott, hanem mindnyájan egy olyan lét által vagytok, melyet Alkotótoktól nyertetek.
Isten örökké él, abban is, hogy semmiféle változásnak nincs alávetve. Az összes teremtményei azonban rendeltetésüknek megfelelően több-kevesebb változást kénytelenek eltűrni. Felőlük szól az írás: „Ők elmúlnak, de Te megmaradsz. Mindnyájan megöregszenek és megavulnak mint a ruha, olyanok lesznek mint az elhasznált öltöny, ha elhasználtatod őket. Te ellenben olyan maradsz, amilyen vagy és esztendeid számának nincsen vége.” Az életünk csupa változásból áll. A gyermekkorból sietünk az ifjúság felé, az ifjúságból átugrunk a férfikorba, innen pedig tovább megyünk az öregség felé. Helyzetünk változósága oly sok, mint napjaink száma. A teremtmény a változásoknak van alávetve. Könnyebb mint a toll, gyengébb mint a mező virága, törékenyebb, mint az üveg, ide-oda vettetik mint a labda és kioltatik mint egy gyertyaláng, ‒ „Uram, micsoda az ember?” Egy utolsó változást kénytelenek vagyunk mindnyájan elszenvedni, mikor a lélek eltávozik a testtől, amelyet még egy másik követ, mikor az elválasztott emberiség ismét egyesül. Istennél azonban nem létezik semmiféle változás, sem az egyik, sem a másik módon. Nem jelentette-e ki: „mert én Úr meg nem változom”. (Mal.3,6) Az Isten tiszta szellem és ezért semmiféle változásnak nincsen alávetve. Ezt a kijelentést nem tehetjük meg semmiféle más teremtményről. A változatlanság egy olyan tulajdonság, amellyel egyedül csak az Isten rendelkezik. A teremtett dolgok egyszer ujjak voltak, de lassankint elmúlik idejük és mindig öregebbek és öregebbek lesznek. Az Úrnak ellenben nincsen ideje, mert ő az örökkévalóságban él. Az Örökkévalónak nincsen sem kezdet, sem befejező pillanata, nincs olyan időpont, amelytől fogva elkezdhetnők számlálni esztendeinek számát. Ősidőktől fogva ő volt a nap véne, „örökkévalóságtól örökkévalóságig te vagy az Isten.” Engedjétek meg lelketeknek, hogy repüljön vissza az időkben, ameddig lehetséges és akkor meg fogjátok látni Jehovát, dicsőségének pompájában. Azután küldjétek elő gondolatotokat a távol jövőbe, amennyire képzelőerőtök megengedi és akkor ott, a homályos ködön túl, meg fogjátok látni az Örökkévalót, változatlanul. Ő előidézi a változásokat és megengedi az átalakulásokat, de Ő maga mindeneken keresztül ugyanaz marad.
Hogy az Úr örökké él, ez az eredménye nemcsak szükséges létezésének, függetlenségének és változatlanságának, hanem ez a ténye egyszersmind annak, hogy nincs semmiféle kigondolható hatalom, mely őt megsérthetné, megsebezhetné, vagy megsemmisíthetné. Ha elég szemtelenek volnánk is ahhoz, hogy Istent megsebezhetőnek feltüntessük, hol volna az a nyíl, vagy az a fegyver, mellyel ezt végrehajthatnék? Mivel akarnók Jehova pajzsát áttörni? Lázítsátok fel a föld minden népét Isten ellen, ugyan hogyan tudnátok az ő trónját megostromolni? Meg csak lábainak a zsámolyát sem tudjátok elérni. Ha a menny összes angyalai fellázadnának a felséges Király ellen és zárt, tömött sorokban nyomulnának elő, hogy a királyi palotát megszállják, az Úrnak csak akarnia kell, és mindnyájan úgy hullnának le, mint a falevelek ősszel, vagy pedig megsemmisülnének mint áldozáskor a hús kövérje. A sötétség köteleivel lesznek megkötözve minden ellenségei, hogy örök időkig emlékeztetői legyenek az Úr hatalmának. Nincs senki, aki megillethetné őt, Ő az Isten, aki örökké él. Hajtsuk meg tehát magunkat az örökké élő Isten előtt és imádjuk őt alázattal, mint azt az Istent, aki által élünk, létezünk és reményünk van szellemi életre.
A szövegben azután Nabukodonozortól függetlenül az Úr örök hatalmát látjuk megállapítva. Azt mondja: „kinek hatalma örökkévaló hatalom és országa nemzedékről-nemzedékre áll.” Az Isten, kinek mi szolgálunk, nem csupán létezik, hanem uralkodik. Semmiféle más állás nem illene Hozzá, egyedül a korlátlan hatalom minden teremtménye fölött. „A magasságos Isten, aki menny és föld felett uralkodik, felállította székét a mennyekben és hatalma mindenekre kiterjeszkedett.” Amint Dávid szól, úgy szólunk mi is: „Téged illet a hatalom, erő, dicsőség, győzelem és a hála. Mert minden, ami a mennyekben és a földön van, a Tied. Tied a méltóság és Te fel vagy magasztalva a legmagasabbak fölé.” „Az Isten király marad minden időkre.” Természetesen az Úr uralkodik mindenek felett, de vajon ki lehetne az, aki Rajta uralkodnék? Nem lehet Őt az emberek véges értelme szerint megítélni, mert hiszen oly nagy dolgokat cselekszik, melyeket meg sem érthetünk. Bámulatos az emberek vakmerősége, mikor a teremtmény arra merészkedik, hogy Alkotóját felelősségre vonja, vagy megítélje. Az Istennek jellemét nem támadhatjuk, vagy nem állíthatjuk kérdésként fel, csak a mi büszkeségünk határtalan foka merészkedhetik arra, hogy a háromszor szent Istent így megcsúfolja. „Csendben legyetek és ismerjétek meg, hogy én vagyok az Isten”, ez elegendő felelet az ily őrült gondolatok számára. Isten helye a trónon van, a mienk pedig lábainak zsámolyánál, az ő dolga uralkodni, a mienk pedig szolgálni, az övé, hogy úgy tegyen ahogyan akar, a mienk pedig, hogy minden kérdés nélkül ezt az akaratot nagy örömmel teljesítsük. Gondoljatok tehát arra, hogy Isten végtelenül nagy, de nagyságát nem használja, uralkodásának bölcsességét túl nem haladhatja senki sem, most azonban csupán szemlélője az eseményeknek. Nem, ez nem így van! Az Isten már most uralkodik. Bár mi egyik módban így imádkozunk: „Jöjjön el a Te országod”, mégis egy másik helyen meg így hangzik: „Mert Tied az ország, a hatalom és dicsőség mindörökké”. A világ-egyetem trónja nem üres és az Isten hatalma nem szűnt meg. Neki nemcsak a királyi cím van meg, hanem valóban király is. A hatalom a vállán fekszik, a kormánypálca pedig a kezében van. Még ebben az órában is így szól az emberek fiaihoz: „Nézzétek meg és lássátok, hogy én vagyok az Úr és nincs más rajtam kívül. Holttá és élővé tehetek, sebezhetek és gyógyíthatok és nincs senki, aki kezemből megmenekülne. „Saját szemeitek előtt töltötte be az Úr ezt az ígéretet. (Lk.1,51‒52) A Mindenható hatalma kiterjesztetik minden dolgok fölé, minden időben. Nem a csupasz véletlen, hanem a megfontolt bölcsesség intézi a dolgokat. Hála és magasztalás legyen a mindenhol jelenvaló és láthatatlan Istennek mindezekért.
Ez az isteni birodalom megjelent az egykor büszke babilóniai uralkodónak, mint örökké tartó ország. Az Úr országa fennmarad időtlen időkig, amit más országokra nem mondhatunk, ez „nemzedékről nemzedékre áll.” A leghatalmasabb földi király is örökli a hatalmat és átadja halála esetén utódjának. Istennél azonban nincs a napnak kezdete, sem az esztendőnek vége. Előd és utód olyan szavak, amelyeket Reá nem lehet vonatkoztatni. Más uralkodók addig állnak, míg hatalmukat meg nem támadják és egy gonosz órában egész uralmuk megszűnik. Nincs nagyobb hatalom mint az Istené és nincs is más hatalom, csupán csak az, amely Istentől eredt, mert „Isten egy szót mondott, melyet sokszor hallottam, hogy a hatalom egyedül Istené”, ennélfogva ezt a hatalmat nem támadhatják meg, így tehát örökké fennmarad. Uralkodó-családok eltűntek vagy örökösök hiánya folytán kihaltak,, de Isten, az Örökké élő, nem kér senkit, hogy őt kövesse, vagy hogy nevének fenntartója legyen. A belső romlás már sok országot semmisített meg, melyek magasan felnyúltak, mint az erdő fái és dacoltak a viharral, csakhogy a fa belül odvas volt és nem sok idő múlva, mikor előtűnt a romlás, lezuhant. Hanem a végtelenül szent Istenben nincs semmi igazságtalanság, semmi tévedés, semmi pártoskodás vagy dolgainak helytelen irányítása, mindent hibátlan szentséggel, megbírálhatatlan igazsággal, hasonlíthatatlan hűséggel, bámulatos irgalmassággal és mindent felülmúló szeretettel intéz el. Országának minden elemei, erői igen régiek, mert kipróbáltan helyesek. Nem működhet közre gonosz tanács az ítéleteiben, nincs hamisság a mennyben, ezért az ő trónja igazságon alapszik. Mivel pedig ez a trón szent, örvendünk neki, hogy meg nem mozdítható.
Álljunk meg itt egy kissé, kedves hallgatóim, és figyeljük meg lelki szemeinkkel ezeket a dolgokat. Isten már az első naptól kezdve uralkodott és uralkodni fog, mikor a napok megszűntek lenni. Az Isten, ki a kormányszéken ül, mindenhol ott volt, ott van és ott lesz. Uralkodott, mikor Fáraó azt mondta: „Kicsoda a Jehova, hogy engedjek Neki?” ‒ éppen úgy, mint mikor Miriam kezébe vette a cimbalmot és
énekelt: „Énekeljünk az Úrnak, mert felséges dolgot cselekedett”. Uralkodott, mikor az írástudók és farizeusok, a zsidók és a rómaiak az ő egyszülött fiát a keresztfára feszítették, valamint akkor is, mikor a kísérő angyalseregek a diadaléneket zengették: ,,Nyissátok meg a kapukat és emeljétek fel az örökkévaló ajtókat, hogy menjen be a dicsőségnek királya”. Uralkodik mindazon nyomorúság felett, mely a földön található, éppen úgy, mint a béke csendes napjaiban is fenntartja uralmát. Az Isten kormányszéke sohasem lesz üres, Jehova mindig király és mindvégig az is marad. Boldogok azok az alattvalók, akik egy ilyen trónra tekinthetnek fel. Áldottak azok a gyermekek, akik egy ilyen királyt atyjoknak nevezhetnek. Úgy a királyságot, mint a főpapságot biztosítva érezhetitek a magatok számára, mert ez a győzhetetlen király biztosan ül a maga trónján. A ti fejedelmetek nem adta át fegyverét egy hatalmasabb ellenségnek, nincs tehát okotok más vezért keresni. Szeretett Fiának a személyében jár közöttünk itt e földön és tartja a mi csillagunkat jobb kezében. Megóvja az Úr Izraelt, nem szunnyad és nem alszik el.
De haladjunk tovább. Minekutána Isten megalázta Nabukodonozort, igen szigorú szavakat használt az emberek semmiségéről. „És a föld minden lakosa olyan, mint a semmi.” így szólt Nabukodonozor, míg Ézsaiás megerősíti szavait: „íme, lásd a népek olyanok, mint egy csepp víz a vederben”. Az a csepp, mely a vederben marad, még miután annak a tartalmát kiürítették vagy pedig kicsöpög belőle, mialatt a vedret a kútból felhúzzák, ez az a csepp, mely igen jelentéktelen ahhoz, hogy figyelembe vegyék. „Mint egy porszem a mérőcsészén”, ‒ mint az a porszem, mely a mérlegre esik, de nem elégséges arra, hogy a mérleget bármerre megbillentse. „Íme, a szigetek mind milyen csekélyek.” Egész szigetcsoportokat mint jelentéktelen semmiségeket említ fel. Azok a szigetek, melyeken Anglia fekszik, nemcsak csekélyek, hanem „igen csekélyek.” Ausztrália nagy szigetét, a Csendes-Óceán számtalan szigetét, minden népével együtt, úgy véli, mint a gyermekek játékszerét. „Minden népek semmik Ő előtte, a semmiségnél és ürességnél alábbvalóknak tartja.” Megtaláljátok ezt a kifejezést Ézsaiás könyve 40. részében, a 15. és 17. versben. Úgy hogyha Nabukodonozor erős kifejezést használ, a lelkileg ihletett Ézsaiás még túltesz rajta, mert míg az egyik a népeket „semminek” állítja, a másik a „semmiségnél is alábbvalóknak.” Figyeljétek meg azután, „mindazok, akik a földön laknak,” tehát nemcsak egyesek, nemcsak a szegények közöttük, hanem a gazdagok, a királyok, a bölcsek, a püspökök, mind együttvéve, mindnyájan „semmik.” Micsoda gyülekezet lesz az, ha a népek mindnyájan egybegyűlnek! Angyalszárnyakkal kellene bírnunk, hogy végig repülve ezt a hatalmas tömeget megtekintsük. Hol van az a beláthatatlan nagy síkság, ahol ez a tömeg elfér? És bár ilyen véghetetlenül nagy tömegről van szó, mégis azt mondja róluk a szövegünk, hogy „semmik”.
Biztos dolog azonban mindnyájunkról, hogy volt olyan idő, mikor mi nem voltunk, mikor tényleg „senkik” voltunk. Ha Isten úgy akarná, akkor ebben a pillanatban is megszűnnénk létezni és így egy lépéssel a semmiségbe visszatérni. Nem vagyunk semmik sem önmagunkban, csupán csak azok, amivé lenni ő megenged és ha eljön az ideje ‒ mert csak rövid ideig lesz a világ figyelembevéve ‒ mi ismét csak semmik leszünk. Mindaz, ami belőlünk az emberiségre megmarad, nem más, mint egy kis halom, egy dombocska valamely város vagy falu temetőkertjében, mert semmi máshoz nem köthetünk jogokat, ami a nap alatt van. Hol vannak azok a sok, megszámlálhatatlan tömegek, akik mi előttünk éltek? Hol vannak Nimród, Sisera vagy Cyrus seregei? Mit törődik ma a világ ama sok milliónyi emberekkel, akik Nabukodonozor lépteit követték, Cyrus akaratának engedelmeskedtek vagy Xerxes szemei előtt elvonultak? Hol vannak azok a nemzedékek, amelyek Nagy Sándor uralmát elismerték, vagy azok a légiók, amelyek a római cézárok sasának röptét követték és azt szinte imádták? Vagy hol vannak a mi közvetlen elődeink? Hol vannak? A mi fiaink figyelmeztetnek arra a tényre, hogy nekünk is meg kell halnunk. Nem azért születtek-e, hogy minket eltemessenek? Így fejlődnek a nemzetek és borítják be egymást, mint a fák levelei és mik ezek legjobb állapotjukban is, mint: „hiábavalóság”? Az emberek az Istennel való összehasonlításban „semmiknek” tűnnek fel. Amiként annyi nullát egymás mellé írhattok, amennyit csak akartok és ezek végeredményben mégis semmi értéket sem mutatnak fel, aképpen annyi embert állíthattok egymás mellé, amennyit csak akartok, minden beképzelt erejükkel és bölcsességükkel, de ha Istennel összehasonlítjuk őket, akkor kitűnik semmiségük az Úr mellett. A sok nulla előtt egyedül az Isten az egyes. Mindenekért mindenekben megáll és magában foglal mindent. A rajta kívül levők mind csak értéktelen nullák, míg az értékes számot ő adja. Engedjétek e helyett megemlítenem, hogy mindenki, aki Istentől lelkileg taníttatott, saját tapasztalásából megismeri teljes semmiségét. Ha szemeivel ‒ miként Jób ‒ az Urat nézi, akkor feltétlenül hibáztatni fogja saját magát, (Jób 42,5-6) besüpped a földbe és úgy érzi, hogy nincs és nem is lesz soha olyan pillanat, amikor magamagát az Úrral összehasonlítsa.
Uram, végtelen a hatalmad,
S piciny porszem vagyok én csak!
Kell, hogy ez a vers fakadjon minden ember ajakáról, aki magamagát és az Urat ismeri. A lelki dolgokban hamar és könnyen meglátható a mi semmiségünk. Nem számítottunk semmit az elválasztásunknál sem, mert meg van írva: „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket.” Mielőtt még a gyermekek születtek volna és mikor még sem jót, sem rosszat nem cselekedtek, Isten azzal az előnnyel bírt, hogy elválassza őket, nem szolgálat vagy érdem szerint, hanem csupán kegyelemből. Nem voltunk semmik sem a megváltásnál, nem hoztunk semmit ahhoz az árhoz, amelyet Jézus értünk lefizetett; „Egyedül tapostam a sajtolót, nincs senki, aki segítsen.” Használhatatlanok vagyunk az újjászületésnél is, vagy segíthetnek-e a lelki holtak a magasztos Istennek abban, hogy őket életre keltse? „A lélek az, mely elevenít; a test nem tehet semmit.” „Mi az ő művei vagyunk, újjászülve a Jézus Krisztusban.” Ha a mennyekbe jutunk, imáinknak egyik része az lesz, hogy beismerjük csekélységünket, a semminél is alábbvalóságunkat és hogy Isten mindenekben mindenünk volt nekünk, ezért aztán letesszük a koronánkat a Mindenható lábai elé és dicsőítjük
őt örökkön örökké. „Mindazok, akik a földön laknak, semmik.” Ez csodálatos kifejezés és láthatjátok, hogy nem kísérlem meg kimagyarázni, egész egyszerűen ismétlem a szavakat, melyeknek olyan jelentésük van, mint az ábráknak. Nagy és mély szakadék van előttem és ki képes arra, hogy ezt áthidalja? Nem akarom ezt a kifejezést „homályossá tenni értelemnélküli szavakkal”.
Ha egy férfinak a birtokán egy hangyafészek volna és tegyük fel, hogy e férfi birtoka tízezer hold földre rúgna, akkor ezt a hangyafészket hasonlatba vehetjük ‒ ha még oly kicsiny is ‒ e tízezer hold földdel, de nem nevezhetjük oly csekélynek, mint amily csekély az egész világ Istenhez arányítva. Ez a föld csak igen jelentéktelen részét képezi Isten hatalmas alkotásainak, még ha ahhoz is arányítjuk, amit a teleszkóp (nagyító-üveg) mutat meg, sőt, van okunk hinni, hogy mindaz, amit a teleszkópon keresztül láthatunk ‒ még ha a világok egész sorozatát láthatnók is, mind lakva népekkel ‒ a messze szétáradó világegyetemhez úgy viszonylik, mint egy tűszúrásnyi hely London városához. Ha ez tényleg így volna és lelketek képes volna arra, hogy Isten egész alkotását átfogja, akkor belátnátok, hogy ez olyan, mint egy csepp a vödörben, Istenhez arányítva, aki mindezt előállította és tízezerszer ennyit alkotni képes, amikor még mindig hatalmának csak az elején tartana. Ez a világ tehát még olyan viszonyban sem áll Istenhez arányítva, mint egy hangyafészek egy tízezer holdas birtokhoz arányítva. Ha már most a birtokos rendbe akarja hozni földjét, akkor éppen nem valószínű, hogy valami nagy tekintettel lesz a hangyafészekre, ellenkezőleg a szántáskor felforgatja és szétveri. Ez a rovarok jelentéktelenségét bizonyítja és az ember nagyságát a hangyához arányítva, bárha ez a tény elegendő foka a feledékenység és elnézéshez a birtokos részéről, vagyis a hangyák elég nagyok ahhoz, hogy elfelejtsük őket, míg a népek még ehhez sem elég nagyok. Ha a birtokos részéről lehetséges volna, hogy minden nehézség nélkül úgy vigye véghez terveit ‒ anélkül hogy munkáját hátráltatná ‒, hogy minden madárra, rovarra és minden féregre gondot viseljen, mily nagy volna akkor a hangyához hasonlítva! Ugyanígy áll a dolog a mi Urunkra nézve. Úgy rendel el minden dolgot, vezetésének látható erőszakolása nélkül, hogy senkivel sem tesz jogtalanságot, hanem mindenkivel szemben igazságos. Az emberek olyan kicsinyek Isten előtt, hogy egyetlenegyszer sem tartotta szükségesnek, miszerint egy ember ellen igazságtalanul viselkedjék és még sohasem engedett egy teremtményt sem felesleges fájdalmak alatt szenvedni. Ebben van az ő nagysága, hogy mindeme kicsinységeket minden megerőltetés nélkül meglátja. Bölcsességének dicsősége éppen olyan bámulatraméltó, mint hatalmának méltósága és szeretetének, meg kegyelmének fénye éppen olyan lenyűgöző, mint mindenhatóságának rettenetessége. Azt teheti, amit akar, mert senki sem állhat ellene akaratának, de nem akar tenni senkinek sem olyant, amely igaztalan, szentségtelen, irgalmatlan vagy valahogy összeegyeztethető nem lenne hasonlíthatatlan jellemének tökéletességével. Álljunk meg itt és imádjuk Őt. Nekem legalább meg kell tennem, mert lelki szemeim könnyeznek, mintha a napba néztem volna.
Forduljunk most a következő tételhez, mely az isteni hatalomnak korlátlan működését foglalja magában. „Véghezviszi akaratát a mennyei seregek és a föld lakosai között.” Ez könnyen érthető a mennyei seregekre nézve, mert tudjuk, hogy Isten akarata a mennyekben beteljesedik és óhajtva kérjük, vajha a földön is ugyanúgy végbemenne az ő akarata. Az angyalok abban találják boldogságukat, hogy a mennyek Istenének engedelmeskedjenek. A „mennyei seregek” jelzés alatt a bukott angyalok is beleértetnek, akik eredetileg idetartoztak, de lázadásuk miatt a mennyekből kiűzettek. A gonosz szellemek ‒ az ördögök ‒ szintén beteljesítik Isten akaratát, nem készségből, hanem kényszerűségből. „Valamit akar, mindent véghezvisz, a mennyben, földön, tengeren és a föld alatt.” Ha azt olvassuk a szövegben, hogy az Isten akarata a földön véghezvitetik, akkor úgy látjuk, hogy ez bizonyos mértékig áll az Isten gyermekeire, kiknek megújult szíve óhajtja az Isten dicsőségét, csakhogy az igazság tovább megy, mert Isten akaratát a hitetlenek is betöltik, azok, akik Őt nem is ismerik, és akiknek határozott szándékuk Neki ellenállani, míg valamely előttük ismeretlen módon mégis csak véghezviszik ezt. (Péld.19,21. ApCsel.4,27‒28) Meg tudom érteni, ha egy férfi bizonyos számú fadarabot vesz elő és arra használja fel, amire akarja és nem is találok különös ügyességet ebben. Csakhogy az isteni dicsőségnek csodálatraméltósága abban rejlik, hogy az Úr az embereknek szabad akaratot adott, olyan akaratot, amely ellen Ő soha fel nem lép és amelyre semmi befolyást nem gyakorol, kivéve a lelki törvényekét, azonkívül teljes szabadságot adott nekik azt cselekedni, amit akarnak, úgy hogy általában az ő akaratuk az, amely az Isten akaratának ellenszegül. Mégis mindezek dacára a menny nagyszerű haditerve és az isteni szellem csodálatos ereje olyan, hogy az Isten akarata mindenekben végbemegy. Akadnak olyanok, akik feltételezték, hogyha Dáviddal együtt a 115. zsoltárban hiszünk, miszerint Isten megparancsolhatja mindazt, amit véghezvitetni akar, akkor a szabad akaratot és ezzel együtt az erkölcsi felelősséget tagadjuk. Nem, sőt ellenkezőleg azt nyilvánítjuk ki, hogy azok, akik ezt teszik, ama régi, visszavonást keltő lélektől vannak megtámadva, aki ezt mondja: „Kicsoda vagy te, embernek fia, hogy az Istent számadásra vonod?”
Meg tudjátok-e érteni ‒ mert én nem ‒, hogy miként cselekedhet egy ember szabadon, felelősséggel, úgy hogy bűnei saját szándékos bűnei és vétkei, nem Istenéi és ennek dacára Isten parancsai alkalmas időben betöltetnek, akarata véghezvitetik, úgy a gonosz lelkek, mint az elromlott emberiség által? Képtelen vagyok ezt megérteni. Vonakodás nélkül hiszek, de nincs meg az a reményem, hogy ezt megértsem. Magasztalok és dicsőítek egy olyan Istent, aki felől nem várom el, hogy egyben meg is értsem Őt. Ha kezeimmel tapintani vagy átkarolni tudnám, akkor nem nevezhetném Istenemnek, és ha viselkedését annyira megérthetném, hogy olvasnék belőlük, mint egy gyermek az ábécéskönyvéből, akkor nem tudnám Őt dicsőíteni, de mivelhogy Ő oly véghetetlenül, megérthetetlenül nagy, bukkanok én igazságra itt is, ott is, mindenhol. Ha azután nem tudom mindezeket egy rendszerbe összefoglalni, akkor biztos vagyok benne, hogy Előtte minden világos és meg vagyok elégedve, hogy ő tudja azt, amit én nem tudok. Feladatom ma, hogy imádkozzak és engedelmeskedjek. Később, ha Ő úgy látja, hogy eljön a megfelelő idő, akkor többet fogok tudni és jobban imádkozni. Erős hitem, hogy mikor a vég eljön, akkor a mennyen, földön és a pokolban mint az isteni terv részeként minden meg fog mutatkozni, mégis Isten sohasem okozó vagy társ a bűn elkövetésében, nem, hanem gyűlölője a bűnnek és bírája az igazságtalanságnak. A bűn az embereké, teljesen és egészen az övék és mégis valami különös, érthetetlen erő által, olyan titokzatosan, mint amily titokzatos a Isten lénye, véghezvitetik az Úr akarata. Figyeljétek meg, hogy ez a két igazság mily szépen vág egybe, és mint nyilvánul meg egy versben vonatkozásban az Úr keresztre feszítésével. Az apostolok cselekedetei könyvének második rész, huszonharmadik és huszonnegyedik versében olvassuk: „Azt, aki Istennek elvégezett tanácsából és rendeléséből adatott halálra, megragadván, gonosz kezeitekkel keresztfára feszítve, megöltétek. Már most, ha ezt az igazságot tagadjuk azért, mert nem értjük meg, akkor ez azt jelentené, hogy igen sok fontos ismerettől zárnánk magunkat. Testvéreim, ha Isten nem uralkodik mindenhol, akkor olyasvalaki is uralkodik, aki független Tőle, már pedig akkor Ő nem Mindenható és Legfenségesebb. Ha Isten nem tudja véghezvinni akaratát, akkor van egy másvalaki, aki véghezviszi és így ez Istennek a vetélytársa volna. A legkevésbé sem tagadom az emberi szabad akaratot és nem kisebbítem a felelősséget sem, de sohasem mertem az ember szabad akaratát mindenhatósággal felruházni, mert ez azt jelentené, hogy az emberből bizonyos mérvben Istent csinálnánk, azaz bálványimádók lennénk, ami pedig megvetendő dolog. Továbbá, engedjétek valahol szóhoz jutni a véletlent és akkor mindenhol megjelenik, mert az események összefolynak egymással és hatnak egymásra. Ha az előrelátás kerekéből egy küllőt átengednénk a rendetlenségnek, a sátánnak vagy az ember korlátlan szabadságának, akkor az egész gépezet tönkremenne. Nem szabad hinnem, hogy az előrelátás tervéből maga a bűn teljesen ki volna küszöbölve vagy pedig a föld királyának mindent irányító kormányzásából. Az előrelátás, a gondviselés nélkül boldogtalan lények volnánk, az isteni hatalom általánossága nélkül a gondviselés volna tökéletlen és egyes dolgokban védtelenek és minden bűn szabad prédája lennénk, amely e tan szerint, az isteni tervből következne. Boldogok vagyunk, hogy ez igaz: „Az Úr szabad akarata szerint cselekszik a mennyei seregek és a föld lakosai között.”
Fordítsuk most figyelmünket a szöveg ötödik részéhez: „Nincs, aki kezét megfoghatná és ezt mondaná neki: Mit cselekedtél?” Azt veszem ki ebből, hogy Isten szava ellenállhatatlan és érintetlen. Senki sem tudja az Urat ebben a tekintetben megítélni. Nincs senki, aki akadályozni vagy feltartani őt képes volna. A hatalom a kezében van, hogy azt tegye vele, amit akar. Így szól Ézsaiás: „Jaj annak, aki alkotójával perbe száll, holott cserép a föld többi cserepei közt! Vajon mondja-e az agyag alkotójának: Mit csinálsz? Szól-e az alkotmány alkotójához így: „Nincsenek kezei!” (Ézs.45,9) Az ember tehát képtelen arra, hogy az isteni szónak ellenálljon. Általában nem ismeri az Isten szándékait, ha tévesen úgy véli is, hogy tisztában van velük, gyakran veszi észre, hogy mikor a látható szándéknak ellenáll, akkor saját akaratával szembetalálja az Isten titkos szándékait. Ha az ember Isten szándékait ismerné és annak minden akaratával ellenszegülne, akkor ‒ miként a polyva nem képes ellenállani a szélnek, és mint a viaszk nem tud ellenállani a tűz erejének ‒ akként az ember is teljesen tehetetlen a Mindenható tökéletes akaratával és korlátozhatatlan tehetségével szemben. És itt találhatjuk meg a magunk vigaszát: mindenképpen helyes, hogy Isten rendelkezik ezzel a hatalommal, mert azt mindig szigorú következetességgel használja fel. Isten sohasem képes arra, hogy valami igazságtalanságot, irgalmatlanságot vagy magához nem méltót vigyen végbe. Törvények, szabályok nem kötik őt, mint ahogyan minket kötnek, mert ő a saját maga törvénye. Az én számomra létezik egy „lenni” vagy „nem lenni”, sőt a te számodra is, de vajon ki tárhatja Isten elé ezeket a szavakat? Ki az, aki megkísérli, hogy a királyok királyának törvényhozója legyen? Isten szeretet. Isten dicsőség. Isten a törvény. Isten szeretet és ha úgy cselekszik amint akar, akkor szeretni akar. Isten szent és ha úgy tesz, amint akar, akkor szentséget akar, rendet és igazságot és ha mindjárt ezer kérdést vetünk fel hogy vajon ez igazság-e, szeretet-e avagy bölcs- e, mégis van mindezekre egy kielégítő válasz: Isten a saját maga tolmácsa és meg fogja világosítani a maga dolgait.”
Nem az én dolgom, embereknek fiai, hogy a végtelennek titokzatos lényét megfejtsem. Meg fog nyilatkozni ő saját maga. Nem vagyok olyan szemtelen, hogy az Úr védelmezője legyek, meg fogja védeni ő saját magát. Nem vagyok arra hivatva, hogy az Isten jellemét igazoljam. „Vajon a világ Bírája nem fog-e helyesen cselekedni?” Mosoda balgaság volna, ha egy égő gyertyát azért tartanánk a magasba, hogy vele a tündöklő napot megvilágítsuk. Mennyivel oktalanabb dolog volna, ha a háromszor szent Jehovát megvédeni akarnánk. Engedjétek őt magát beszélni, ha leereszkedett, hogy perbe szálljon veletek. Ha a mennydörgést halljátok, mennyire remegtek! Keljetek fel, menjetek és vonjátok kérdőre őt, ha van bátorságtok hozzá. Ha a tengeren vagytok, mikor a vihar tombol, ha a hajónak minden része recseg-ropog, ha az árbócfa ketté van törve, mikor a matrózok, mint a részegek dülöngnek jobbra-balra, ha fejetek fölött dühöng az orkán és mennydörög az Isten szava, körös-körül pedig a hullámok elmerüléssel fenyegetnek mindent, akkor fel fogtok hagyni a közönyösséggel, a fitymálással és szükségtekben menekülni, kiáltani fogtok az Úrhoz. Cselekedjetek most így, mint ahogy akkor cselekednétek, mert most éppen úgy az Isten kezében vagytok (Zsolt.99,1-5)
Tekintsük meg most röviden e tan gyakorlati alkalmazását. Azt gondolom, a legelső az, hogy igen bölcs dolog Vele eggyé lenni. Mikor a szobámban leborultam a szövegben megnyilvánuló fenség előtt, azt éreztem lelkemben, hogy mennyire vágyódom, hogy teljesen eggyé legyek eme végtelen hatalmas, szent és dicső Istennel. Miként lehetek oly vakmerő és esztelen, hogy Neki ellensége legyek? Úgy éreztem magam ekkor, hogy ha megelőzőleg nem adtam volna át magam, akkor most meg kellett volna ezt tennem, annyira éreztem legyőzetésemet. Szeretném, ha ti, kik nem cselekszitek az ő akaratát, eme reménytelen lázongást abbahagynátok. Isten meghív magához, hogy jöjjetek. Végtelen hatalmában annyira leereszkedett, hogy az Úr Jézus Krisztust rendelte arra, miszerint az emberek megváltója legyen. Jertek és fogadjátok el hittel ezt a Megváltót.
Mennyire felemelő ez azok részére, akik eggyé lettek az Istennel! Ha Isten velünk van, kicsoda támad ellenünk? „A seregek Istene velünk van, a Jákob Istene a mi menedékünk.” A viselkedésünknek olyannak kellene lenni, mint ama hívő asszonyé, aki egy földrengés alkalmával nagyon örvendett. Mindenkit rémülettel töltött el a helyzet, rajta kívül. Házak omlottak, ablakok törtek, emberek menekültek, ő pedig mosolygott. Mikor aztán kérdőre vonták, így felelt: „Boldog vagyok, mikor tapasztalom, hogy Isten meg tudja rázni a földet. Mindig hittem, hogy képes erre, most pedig örülök, hogy látom is.” Örüljetek, hogy Annak, akiben bíztok, semmi sem lehetetlen és aki célját el tudja és el akarja végezni. „Az Úr király, ennek örvend a föld és tapsolnak a szigetek.”
Mily boldogságot kelt ez a gondolat mindazokban, akik szent dolgokban foglalatosak. Mi felírattuk neveinket az Isten és Krisztus mellett és habár az ellenséges hatalmak nagyon erőseknek látszanak is, a mi győzhetetlen királyunk mégis rövid idő alatt le fogja őket győzni. Istentagadás, bálványimádás, hitetlenség, mint hatalmas dolgok tűnnek fel és azt hinnők, hogy ezek az agyagból való dolgok kőből vannak. Ha azonban az Úr Jézus a maga vaskorbácsával rájuk sújt, akkor nézzétek csak meg, mint esnek darabokra! Ezt pedig hamarosan meg fogja tenni. Ha felemeli erős karját és lesújt ostorával, akkor fogjuk meglátni, hogy az igazság, mely Jézusban van, győzni fog.
Mily nagymértékben lehet ez segítségükre azoknak, akik szenvednek. Ha mindent Isten cselekszik, ha nélküle semmi sem történhetik és még ha az emberek gonoszsága és kegyetlensége is általa irányíttatik, akkor nyugodtan alávethetjük magunkat. Mily odaadással és mily boldogsággal csókolhatjuk meg azt a kezet, mely üt bennünket. A férj elment a mennyekbe, Isten elvette őt, a vagyon, a birtok elúszott, Isten megengedte. Azt mondjátok, hogy meg vagytok lopva? Lehet, de ne gondoljatok olyan sokat a második okra, hanem nézzetek inkább az első, a fő okra. Ha megvertek egy kutyát, ez a botot harapdálja, de ha okosabb volna, akkor feltekintene reátok, akik a botot ráemelitek. Ne nézzetek a második okra, a szenvedésekre, hanem pillantsatok az elsőre, a fő okra, ez Isten, aki mindenekben minden, a végtelen jóság és irgalom. Mit szeretnétek, ha a földön teljesedne: a ti akaratok vagy az Úr Istené? Ha okosak vagytok, akkor ezt fogjátok mondani: „Nem az én akaratom legyen meg, hanem a tied.” Azután nézzétek meg a gondviselés útját. Amit Isten elrendel, azt vegyétek el háládatos szívvel. Akkor van igazi bizalmunk Istenben, ha azt mondhatjuk: „És ha mindjárt agyonsújtasz is, mégis megbízom Tebenned.” Elfogadtunk áldást és kegyelmet a kezeiből és ezért magasztaltuk Őt. Vajon a farizeusok és a pogányok nem tették volna-e ugyanezt? Hanem ha nem nyertünk Tőle áldást és mégis magasztaljuk, akkor ez a kegyelemnek nyilvánvaló jele. Ha az összetörő ütésekre meghajtjuk magunkat és úgy érezzük, hogy meg vagyunk elégedve, ha a mi összemorzsolódásunk Neki dicsőségére válik, akkor ez igazi hit. Vajha a mi lelkünk így alávetné magát az Istennek. Akadnak olyanok, akik ellenszegülnek az Isten korlátlan hatalmának, de azt hiszem, ez azért van, mert lázadozó, nem alázatos lényünk van. Azok előtt, akik engedelmesek Istennek, nem lehet őt eléggé magasztalni és nem lehet elég hatalmat Neki tulajdonítani. Csak egy akaratos, ellenszegülő gyermek akarja az apát szabályok és előírások által megkötni. Nem, az én mennyei Atyám tegye azt, amit akar, tegyen bármit, mert tudom, hogy amit tesz, az mind jól van.
Melyik az a helyes érzék, amellyel nekünk ezeket a dolgokat meg kell tekintenünk? Az első: alázatos ima. Nem vagyunk elég hálásak, nem dicsérjük eléggé az Urat. Még a nyilvános összejöveteleinken sem elég a magasztalás. Magasztaljátok, testvéreim az Urat! Hajtsátok meg fejeteket, hajtsátok meg inkább lelketeket és imádjátok azt, aki él és aki élni fog örökkön-örökké. A ti érzéseitek és gondolataitok kedvesebbek az Úr előtt, mint az áldozatra felhajtott ökrök és tulkok; Isten elfogadja ezeket szívesen. Dicsőítsétek Őt hódolatteljesen, mert mi semmik vagyunk, míg az Úr mindenekben minden.
Engedjétek azután, hogy szívetekben a kétségtelen engedelmesség uralkodjék. Az
Úr akarja ezt. Bárcsak segítene Isten arra, hogy tökéletes odaadásban élnétek.
Gyakoroljátok továbbá magatokat a hódolatteljes szeretetben. Rettegek ettől az Istentől? Akkor több kegyelmet kell találnom, hogy úgy szeressem őt, mint amilyen. Szeressem őt, mint korlátlan uralkodót, akinek hatalma a Jézus Krisztus által ‒ az én pajzsom és az ő felkentje ‒ jut fel. Szeretni akarom az én Istenem és Királyomat, udvarában akarok élni boldogan és trónja körül tartózkodni, hogy végtelei felségének tündöklését mindörökre lássam.
Végezetül pedig legyen az érzésünk egy mély és igazi örömnek forrása. Azt hiszem, hogy egy megtért keresztyén részére nincs más tan, mely a napsugarak olyan tengerét foglalná magában, mint ez. Az Úr uralkodik! Az Úr király öröktől örökké! Ha pedig így van, akkor minden jól van. Ha eltávoztok Istentől, ha távol tartjátok Őt magatoktól, akkor távol tartjátok magatoktól a békét. Ha a lélek őbelé merül és érzitek, hogy minden Benne van, akkor nyugodt derűt fogtok találni, csendes békét és kimondhatatlan örömet. Törekedjetek eme béke, eme derű után és azután fejezzétek ki az örömeteket hálaénekekben. Ha ma délután talán egymagatokban lesztek, és nem vagytok elfoglalva az Úrért való munkálkodásban, akkor magasztaljátok és dicsőítsétek az Urat. Emeljétek fel szíveteket őszinte magasztalással, mert „aki hálaadással hoz áldozatot, az dicsőít engemet”.
Bárcsak a Mindenható Isten a Jézus Krisztusban való hit által mindnyájunkat egy véleményre hozna az örökké dicső és örökké élő Istennel szemben, akire térjen áldás, magasztalás, hála és imádás mostantól fogva mindörökké! Ámen.

Csak most nemrég hangoltam fel hárfámat a bűnbocsánat dallamára és énekeltünk mindnyájan a vérrel véghezvitt megváltásról. Dávid szavai szolgáltatták erre az okot: „Aki minden te bűneidet megbocsátja néked.” Mindannyiunk szívének jól esett ez a kedves tárgy, mert mindnyájan részesek vagyunk ebben, mivelhogy mindannyian bűnösök vagyunk és reá vagyunk szorulva a megbocsátásra. Ezért táncolt örömében lelkünk a vigasságtevő cimbalmok hangjára, mikor a teljes bűnbocsánatnak örvendtünk, melyet a mi kegyelmes Istenünk mindenkinek, aki hisz a Jézus Krisztusban, megad. Csakhogy kedves testvéreim, a bűnök bocsánata nem elég nekünk, mivel szükségünk van még valamire épp oly sürgősen. Ha az Úr minden mi bűneinket meg is bocsátja, akkor egyedül evvel nem lehetünk boldogok. „Aki minden bűneidet megbocsátja néked ‒ nem tökéletesen szép zene, míg a hiányzó dallamot hozzá nem fűzzük: „és meggyógyítja minden gonosz cselekedeteidet.” Érezzük, sőt tudjuk, hogy van bennünk vonzalom a bűn iránt és ez a vonzalom a mi nyomorúságunknak az oka. Ettől a vonzalomtól meg kell szabadulnunk, mert máskülönben nem vagyunk szabadabbak, mint az a rab, akinek bilincseit az egyik kézcsuklóról levették, aki azonban érzi, hogy a másik karját húzza lefelé a vaslánc. Szeretnénk minden bűnös hajlamtól, minden bűn iránti vonzalmunktól szabadok, egészen tiszták lenni, hogy megmentessünk ettől az átkos hatalomtól. Isten új életet adott nekünk és ez sohasem lesz egészen üde, sohasem lesz új mindaddig, míg az utolsó láncszem darabokra nem lesz törve. Az újjászületésünktől kezdve nincs nyugalom számunkra előbb, mielőtt nem hasonlítunk Istenhez igazságban és tökéletes szentségben. A mennyei mag, mely belénk vettetett, fejlődni akar és fejlődni fog, mert miután a lelket hatalmába kerítette, kiűzi onnan a gonosz hatalmakat, mert nem tudja azok legkisebb társaságát sem eltűrni. Mi nem óhajtunk és nem fogunk a gonosszal soha békességben élni. A puszta gondolat egyedül már fájdalmat okoz, és ha egyszer valami tényleges bűnbe estünk, akkor ez igen nagy fájdalmat okoz szíveinknek. Szomjazunk a tisztaság után, vágyódunk a szentség után és nem leszünk sohasem megelégedve, nem lesz sohasem nyugtunk, míg tökéletesek nem leszünk.
Kedves testvéreim, mi, kik a Szentlélek által felébresztettünk, érezzük, hogy természettől a bűn erőszakos hatalma alatt voltunk. Semmi esetre sem könnyű dolog számunkra, hogy a bűnnek félelmetes zsarnoksága alól megszabaduljunk. Valamely hatalmas erő segítsége nélkül képtelenek volnánk a vasigát kettétörni. Az a kevés tapasztalat, melyet a keresztyéni életben nyertünk, bizonyítja, hogy bámulatos nehézségek állanak utunkban, melyek igen sok munkát és küzdelmet követelnek tőlünk, hogy felfelé csak egy lépést is haladjunk. Félelmetes hatalom az, amely a mi természetünket igába hajtotta és ezt a hatalmat nem lehet egykönnyen legyűrni. Az első emberpár esése óta a bűn egyszerűen birtokába vett bennünket. A mi testünk kívánja a bűnt, természetünknek a vonzalmai, amelyek nem bűnösök önmagukban, hajlandókká és kívánatosakká teszik szívünk számára a tilalmak átlépését. Képtelenek vagyunk enni vagy inni, beszélni vagy aludni anélkül, hogy a bűnnek valami hajlama ne volna felfedezhető e cselekedetekben. Belsőnknek legegyszerűbb megnyilvánulásából valami bűnös dolog fejlődhetik ki. Oly cselekedetek, melyek egyszerűen a mi emberi létezésünkkel függnek össze ‒ melyek erkölcsileg sem jók, sem rosszak ‒ szintén olyan fészkek lehetnek, melyekben a bűn lerakja tojását és azután ki is kelti úgy, hogy minden egyes hajlamunk, azok is, melyek természetesek és kellemesek, mihamar foltosak lesznek és elromlanak a természetünkben lakozó bűntől. A bűn megmérgezi a forrás kútfejét. A bűn ott uralkodik a mi agyvelőnkben és ezért fordítva okoskodunk. A bűn tanyát ütött a mi szíveinkben és ezért azt szeretjük, ami gonosz. A bűn elferdíti ítéletünket, megrészegíti akaratunkat és elcsavarja gondolkozásunkat. Valahányszor egy bibliai verset elfelejtünk, helyébe egy haszontalan világi kifejezést megtanulunk. Miként a tenger az egész szárazföldet körülveszi, minden folyót magába fogad, úgy hatja át és veszi körül a bűn a mi természetünket. Miképpen lehet feltartani vagy visszaszorítani ezt az árt? Miképpen lehet ezt az ellenséget elűzni, mely oly általánosan uralkodik és oly hatalmasan besáncolta magát? De valamiképpen, valahogy ki kell űzni mégis, még a legkisebb részt is és nem lesz addig nyugtunk, míg teljesen meg nem szabadulunk, de ki vehet erőszakot a mi álnokságainkon? Mily megnyugtató és békességet adó a mi szövegünknek biztosítása: „Eltapodja a mi álnokságainkat.”
Észrevehetjük azután, hogy a mi belső ellenségeinknek külső szövetségesei vannak. A világ, mely a haragban fekszik, mindig kész arra, hogy uralmát reánk kiterjessze. Nem mehetünk végig egy utcán anélkül, hogy ne hallanánk olyan szavakat, melyek bepiszkítanak bennünket. Még a saját üzletünkben vagy műhelyünkben sem űzhetjük a saját foglalkozásunkat anélkül, hogy meg ne kísértetnénk. Ha otthon vagyunk, ott keres fel a kísértő, ha elmegyünk hazulról, hozzánk csatlakozik. Azok, akik a legvisszavonultabb életet élik, még azok nincsenek mentesítve a bűntől, mert lehet, hogy visszavonultságuknak valamiféle bűnös önzés az okozója, amely őket kényszerítő kötelességre sarkallja. Nem tudunk jót tenni másoknak anélkül, hogy magunk kísértésbe ne esnénk, és ha a mi jámbor törekvéseinket abbahagynók, mert nem akarjuk veszélybe sodorni lelkiállapotunkat, akkor már beleakadtunk a kikészített hálóba. A legkisebb mérvben sem szabad a politikával foglalkoznunk – még ha a legtisztább jóakarat hatja is át szívünket a nép jólétéért – mert rögtön romlott levegőt szívunk be. Nem kísérelhetjük meg, hogy a szociális kérdésekkel foglalkozzunk, mert azonnal észrevesszük, hogy síkos padlóra léptünk és mégis mindezek dacára nem szabad kötelességünket megszakítani vagy abbahagyni a veszélyek miatt. Remegve húzódunk vissza a legkisebb bűn elől, amely azonnal reánk tapad, mihelyt emberekkel érintkezünk. Bezárjuk az ajtót és az ablakokat, mert meg vagyunk győződve, hogy a külső ellenség jelt ad a belső ellenségnek és azt mondják: „Mégis csak győzedelmet akarunk venni rajta.” Ezenkívül pedig az a titokzatos szellem, az ördög, mindenkoron kész arra, hogy a testet felgerjessze a bűnös kívánságok és a világ csábjai után. Hallottam, hogy vannak olyan lelkek, akik kételkednek létezésében. Nagyon valószínű, hogy olyan jó viszonyban vannak vele, miszerint nem akarják elárulni őt, tagadni pedig azért tagadják, mert elrejtőzött a szíveikben. De azok a lelkek, akik ellenségeikké lettek, nem igyekeznek elrejteni vagy megtagadni őt, hanem szívük fájdalmas megalázkodásával jelentik, hogy hatalmát nagyon is érzik. A legcsendesebb imaórába besüvít az ő szele, felzavarja lelkünk nyugalmát és egy pillanat alatt szétver és összerombolhat mindent. Összes gondolataink mind felfelé hatolnak az ég felé, mikor egyszerre csak azt vesszük észre, hogy szétterjednek idelenn, földi dolgokhoz vannak kötözve csak azért, mert ama gonosz lélek fekete szárnyait titokzatosan kiterjesztette mi fölénk és bennünk félelmes munkát kezdett meg, mert szegényes értelmünk nem tudott rögtön ellent állani ennek.
Nincsen nekünk harcunk tehát csak a bűn ellen, hanem a test ellen is, amely mint egy gibeonita, az ördög favágójává és vízhordójává szegődött. Harcolnunk kell az ördög ellen, amely „haragban fekszik” és egész nyakig bűnbe merült és harcolnunk kell magával a sátánnal is. „Nincsen nekünk tusakodásunk a test és vér ellen”, mert akkor az övet felkötnők, pajzsot, dárdát, kopját kiosztanók és a kardot kiélesítenők, hanem igenis harcolunk „a fejedelmek, hatalmasságok ellen és a gonosz szellemekkel, melyek az ég alatt vannak”. És mi történjék ilyen szegény, gyönge, törékeny lényekkel, mint amilyenek mi vagyunk? Ki tudja legyőzni azt a nagy és hatalmas királyt? Mikor olyan sokan szövetkeztek ellenünk, mit tehetünk mi akkor? Vajon mi lesz mi belőlünk? Az alapul vett szöveg megadja a feleletet a kérdésre: „eltapodja a mi álnokságainkat”. Ugyanaz a magasztos Isten, aki megbocsátotta a mi álnokságainkat. Harcolhatnak ellenünk, küzdelembe bocsátkozhatnak velünk, de az ütközet az ő megsemmisítésével fog végződni. A mindenhatóság beköltözött a mi szívünkbe, hogy letapossa a bűnt. Az Örök Szeretet győzhetetlen erőt és isteni hatalmat állított sorba, hogy a sötétség titokzatos seregeivel küzdjenek és a diadal a mienk lesz. „Legyen pedig hála és dicsőség az Istennek, aki a győzelmet adta nekünk a Krisztus Jézus által”
Ha az idő megengedi, hét pontról akarok röviden beszélni és eme hét pontnak mindegyike a sátán különös hatalmának jelenségeit mutatja, melyeket Isten mind legyőzött.
A gonosz lélek egyik legelső hatalma, melyet az ember észrevesz, mihelyt a bűnbánat után gondolkozni kezd, a bűn varázslatos hatalma. Ha a kegyelem csak olyan a lélekben, mint egy kis szikra és még nem jutott eredeti fényéhez, akkor eme kis világosság mellett rettenve veszi észre az ember, hogy ő a sátán varázslata alatt áll. Nem találok más szót mint ezt, amely gondolatomat hűen kifejezi. A sátán az embereket varázslat alatt tartja fogva. Az emberek eljönnek, meghallgatják az evangyéliomot, ez mély hatást tesz reájuk és ők belátják, hogy jó és helyes dolog, ha arra határozzák el magukat, hogy a bűnöktől szabadulni fognak. Elhiszik és igaznak tartják a szentség szépségeit és látják, hogy az Isten útjai dicsőségesek, már mint a Jézus Krisztusban való hit által és hozzálátnak, hogy elinduljanak ezen az úton. Csakhogy nem menekülnek el bűneiktől, sem nem ragadják meg a Krisztusban rejlő üdvöt, hanem megmaradnak helyzetükben, mint oktalanok, kiknek nincs meg az értelmük.
Némely esetben ez a bűn, viszont más esetben más bűn tartja varázslat alatt az embert. Amiként bizonyos kígyók megbénítják áldozataikat, mikor szemüket merően rászegezik, ugyanígy bénítják meg egyes bűnök azokat a lelkeket, melyek az ő befolyásuk alatt vannak, úgy hogy senki sem támadhat fel, hogy ellenállhasson nekik. A bűn egyenesen őrültté teszi az embert. A bűn reátámad az ember értelmére, lelkiismeretére és ott igyekszik megsebezni az embert, ahol nincs védve. Ezeket aztán rabszolgáivá teszi, bár nem hordják szemmel láthatóan a bilincseket, rabok lesznek, bár nincsenek falakkal körülvett börtönökbe zárva. A gonosz lélek bűbájos hatalma körülfogja őket, hogy olyanok lesznek, mint a hálóba jutott halak és láthatatlan kötelékekkel kötözi meg őket, amelyekből nem tudnak megszabadulni.
A sátán igen sok esetben gyakorolja az embereken azt a hatalmát, hogy álomba ringatja őket. Elálmosítja őket. Nem tudom, hogy van-e valami a spiritizmusban vagy nincs, de azt tudom, hogy valami varázslat által előidézett ördögi álom tényleg létezik, amelyet a gonosz lélek bocsát az emberre. Alig ébredtek fel az emberek, alig rázták fel őket és beszélték rá a menekülésre, hogy legalább életüket mentsék meg, mindjárt azután összeteszik a kezüket és úgy könyörögnek még egy kis alvásért. Szinte összeragad a szemük, úgy vágyakoznak az alvásra, annyira elfogta őket a vágy az alvás után. Visszamennek és újra véghez akarják vinni azokat a cselekedeteket, amelyektől rettegtek és amelyekről tudják, hogy gonosz és álnok dolgok. Elfelejtkeznek a Megváltóról, akinek a szenvedése még csak most nem rég rázta meg szívüket és megújítják szövetségüket a sátánnal, akinek átadták magukat. A lelki munkálkodásoknál nemcsak az a teendőnk, hogy az embereket felébresszük, hanem, hogy ébren is tartsuk. Azokra az emberekre, akik az északi sarkra utaztak, mondják, hogy gyakran rájuk jött az álom, a megfagyás előtti álom, amelynek a legnagyobb erőfeszítés mellett is alig tudtak ellent állani. Az ilyen embert fel kell rázni kábultságából, mindenképpen ébren kell tartani, de még ha ez sikerült is egy darab ideig, később ismét csak aludni akar. Lehet, hogy tovább hurcolják még egy darabig és megkísértik az ébrentartást, de az ember minduntalan csak azt mondogatja: „Hagyjatok aludni!” Könyörög, hogy engedjék meg neki, miszerint lefekhessék és aludhassak. Ugyanilyen a sátán hatalmának látható jele egyes embereken. Ezek ugyanis kérve-kérnek, hogy hagyjuk őket magukra, engedjük nyugodtan tovább haladni bűnös útjaikon ahelyett, hogy mindig figyelmeztetésekkel kínoznák őket. Az a megnyugvásom megmarad, hogy legalább reátok kiabáltam egy párszor, figyelmeztettelek a veszélyre, de mindezek dacára tovább is aludtatok, míg alattatok ott tátongott a pokol megnyílt torka, felettetek pedig ott lebeg az Isten haragja. Úgy látszik, mintha nem tudnátok választani, mintha nem tudnátok elhatározni magatokat, hogy menekültök a bűntől, hanem valami láthatatlan kötelékekkel meg volnátok kötözve, sőt ami a legrettenetesebb, valami érthetetlen közönyösség uralkodna rajtatok, amely a romlásba visz. Hiszitek- e, hogy akadna egyetlenegy istentelen ember, aki, ha eszén volna, és ha a sátán nem tartaná valami bűbájos varázslat alatt egész lényét, továbbra is saját jószántából a bűn uralma alatt nyögne? A varázslatnak micsoda művészete hasonlíthat a bűn bűbájosságához? Micsoda igézet tarthatja az embereket ilyen érzéktelenség, ilyen nemtörődömség alatt? Ha ma este itt e helyen elkiáltanám magam, hogy: „Tűz van! Tűz van!” ‒ minden valószínűség szerint minden ember a legközelebbi ajtók és ablakok felé futna, hogy meneküljön. Hanem, ha arra figyelmeztetnélek, hogy ami ennél feltétlenül sokkal rosszabb, nevezetesen, felhívnálak, hogy hárítsátok el magatokról az Isten következendő haragját és bosszúját, akkor éppen nem vagytok megrendülve a félelem miatt, nem, hanem itt ültök és hallgatjátok tovább a beszédemet. A figyelmeztetést, mely jövendő sorsotokról szól, meghallgatjátok és újra meghallgatjátok, mindaddig, míg nem becsülitek többre, mint vénasszonyok ‒ üres ‒ szószátyárkodását, azután pedig aludtok tovább a bűnökben.
Láttam már olyan esetet is, hogy ez a varázslat egyes embereket ismét hatalmába ejtett, akik megelőzőleg bizonyos mérvben már felébredtek. Időnként néha-néha felriadtak, sőt némelykor nagyon komolyan vették helyzetüket, de mindezek után a bűn ismét varázslata alá ejtette őket a maga bűbájos hangjaival és ők ismét lefeküdtek fekhelyükre, miként a kutya, amely visszatér az okádékára vagy mint a disznó, mely a sárban és ganéjban érzi csak jól magát.
Mennyire örülök tehát, ha arra gondolok, hogy az Úr, ha látja, hogy élet van bennünk, mikor arra segít, hogy fiánál, az Úr Jézus Krisztusnál üdvünket megtaláljuk, akkor egyben eltapodja a mi álnokságainkat. Ne felejtsd el, szegény ember, hogy az Úr segíteni akar, miszerint a gonosz lélek varázslata alól megszabadulj. A bűnök ne szomorítsanak és ne fojtsanak meg téged! Az Úr a Szentlélek isteni ereje által úgy a szemed elé állítja az örök dolgokat, hogy nem kívánsz továbbra is aludni, meg fog büntetni bűneidért. Eléd állítja az utolsó ítélet igazságait, mikor a varázslót megbünteti, törzsét kipusztítja és téged meg fog menteni e fekete lélek uralmától. Bárcsak az Úr minden egyes lelket, amely a varázsló által megkötöztetett, eme órában szabaddá tehetne. Vajha kiejtené azt a szót, mely a foglyoknak a megváltást hozná és akkor beteljesednék szövegünk szavai: „Eltapodja minden mi álnokságainkat.”
A bűn hatalmának egy második alakja a legtöbb emberben ennek lenyűgöző hatalmában nyilvánul meg. Ha az ember valóban felébredt és nincs már a bűn varázslata alatt, akkor összefognak egymással a sátán, a test és a bennmaradt bűnök, hogy elhitessék az emberrel, miszerint neki hiábavalóság reménykednie és számára nincs már üdvösség. A harag így sziszeg feléje: „Nem használ semmit, hogy most arra törekedel, miszerint megmenekülj. Nincs erre a legkisebb kilátásod sem.” Hangos kacajjal gúnyolódnak rajtad a csábítók: „Nézz csak bűneidre! Nézz bűneidre!” A sátán, aki azelőtt semmiképpen sem akarta, hogy bűneinkre tekintsünk, most hirtelen, buzgón figyelmeztet arra, hogy önvizsgálatot és bűnbánatot tartsunk. Ő a gonoszság és a hazugság atyja, úgy találja, hogy az igazság oly jól megfelel céljainak, hogy félelmes eredménnyel használja, de még ekkor is csak az a célja, hogy valami hazugságot tegyen vele. Beveri a szívbe ezt a gondolatot: „Hogyha nem vetkeztél volna oly sokat, akkor még volna bűnbocsánat a számodra, mivel azonban az élvezetek utolsó poharát is felhajtottad, elvesztetted a magad számára az irgalmasságot, soha sem fogsz tehát üdvözülni.” Azután jön egy másik sugallat: Egyszer már megpróbáltad, hogy őszintén élj és egy ideig tartottad is magad, de nem sokáig. Nem használ a legkevésbé sem, ha ezt a reménytelen vállalkozást újra kezded. Nyugodjál meg abban, hogy isteni véghatározat van kimondva reád és ez az: te is az elvetettek között vagy. Nincs már semmi reménység sem a számodra. Nem látod be, hogy milyen hamis vagy? Még sohasem tettél fel egyetlen egy olyan elhatározást, amelyet meg nem szegtél volna. Ennek pedig rossz vége volt most az utolsó alkalomnál és így rossz vége lesz mindig.” Ezután fellép a lélekben ismét a lenyűgöző gondolat: „Talán nem is igaz, hogy van kegyelem a bűnösök számára. Nagyon valószínű, hogy a Jézus Krisztus vérének nincs meg az az ereje, amelyet a prédikátor elhitetni akar velünk.” Keltsétek fel az emberben csak egyszer a kételkedés szellemét és soha többé megnyugtatni nem tudjátok. Rendkívül érdekes, hogy mikor egy emberben feltámad a kételkedés, hova fejlődik az, mint ezt magamon is tapasztaltam. Odajutottam már, hogy kételkedtem mindenben, míg legutoljára a saját magam létezésében is bizonytalan voltam. Mivel azonban mégis volt bennem egy kissé egészséges vérerecske, végezetül kinevettem magam és gondolkozásom végpontjának eme nevetségessége ismét visszahozta a hitemet. Éppen a „feltevések eme nevetséges lehetetlenségébe való bejutása és saját hitetlenségünknek ízetlensége igen hasznos módszer arra, hogy egy kételkedő lelket a hitnek egy bizonyos fokára visszavezesse. Óh, én nagyon jól tudom, hogy a bűnnek ez a módszere. Lenyűgözi, lenyomja, iga alá veti az embereket. Azt mondja a lélek: „Szeretnék hinni, de nem tudok. Szeretném, ha megvolna bennem az a remény, hogy a nevem fel van írva az Isten kiválasztottjai között, de nem tudom ezt elhinni. Nem tudom elképzelni, hogy a fiúsítás vére értem omlott volna ki a fán” ‒ és így tovább. Mi a teendő akkor, ha ilyen érzéseid vannak és erőt akarsz venni rajtuk? Mi más a teendő, mint egy ígérethez menekülni, amilyen az is, melyet felolvastunk: „eltapodja a mi álnokságainkat.” Igen, ha le vagy igázva, az Úr Jézus az, aki meg fog menteni tégedet. Higgyed el, hogy az Úr képes arra, hogy a „kétségbeesés óriásának” leüsse a fejét, felnyissa tömlöcének ajtaját és az ott bezárt foglyokat szabadon bocsássa. Akadtak olyanok, akik kétségbeesésükben késhez vagy kötélhez nyúltak, de az Úr Jézus ismét visszavezette őket az öröm forrásához. Beszéltünk egy pár ilyen lélekkel és úgy láttuk, hogy az Úr megszüntette nyomorúságukat és a szélnek bocsátotta szomorúságukat. A sátán megtett minden tőle telhetőt, hogy a lelket elüsse az örömtől, amelyben része van minden földi teremtménynek. Igyekezett elvonni a vacsorától, melyet számára fölszolgáltak és az áldástól, melyet az Isten elkészített részére, de nem tudott győzelmet aratni, mert a feltámadt reménység szétzúzta minden fondorkodásait. Óh, te lesújtott lélek, légy megvígasztalódva, mert az Úr minden bűneidet eltörölte. Ha csak feltekintesz az Úr Jézusra, rögtön hallod hangját feléd: „Vigasztalódjál meg!” Azt fogja mondani, hogy bűneid megbocsáttattak és a reménység édes szellője fog közötted lengeni.
Ez egy második mód arra, hogy miként tapodja meg az Úr a mi álnokságainkat, amikor azok lesújtó erejét elűzi. Ezt teszi az Úr, amikor megmutatja, hogy mily dicsteljes Megváltó a Krisztus, megmutatja, hogy milyen isteni módon működik és ezért tud segíteni minden szükségen, megmutatja, hogy vére ontásának oly nagy
értéke van, melynek nincsen határa és „miképpen képes mindazokat megmenteni, akik általa Istenhez közelednek.” Ezeket teszi Ő, miközben a legfenségesebb ígéreteket vési be a lelkekbe a Szentlélek által, aki odaviszi az embereket, hogy higgyenek Istenben, dacára kétségbeesésüknek. Így lesz a kígyó agyonsújtva és az álnokságok pedig széttiporva. Óh, micsoda győzelme ez a mindent túlszárnyaló szeretetnek. A bűn hatalma, vasigája el van taposva, szét van törve és a rabszolgák volt zsarnokaikat viszik a halálba. Halleluja!
Harmadszor meg, van az Úrnak az a hatalma, hogy a bűn erejét, egy más formában tapodja el és pedig a bűn uralkodó hatalma.
Mennyire uralkodik a bűn az emberen? Minden egyes bűn, bármilyen legyen is az, félelmesen uralkodik az ember fölött. Ismerek egy embert, aki rendes, jó felfogású, értelmes ‒ legalább is még nem volt a bolondok házában ‒, az üzletében olyan pontos és okos, mint amilyen csak lehet valaki és mégis leissza magát az oktalanságig, a bolondságig, igen, a delírium tremens-ig (az iszákosság őrülete). Megtette ezt már többször és beismeri eme cselekedeteinek a rosszaságát, az őrületét és ennek dacára ismét és újra véghezviszi eme öngyilkos tettét. Elitta már egész birtokát. Egy jómódú, jóállású emberből egy hasznavehetetlen munkássá süllyedt le. Elitta és elissza feleségének minden keresetét, mert ő maga alig keres valamit és van benne annyi jóindulat, hogy azt a szegény nőt halálra engedi dolgozni, csakhogy elegendő ital jusson a maga számára. Egy lónak és egy kocsinak az árát elitta tizennégy nap alatt. Elhagyta a házát egy megbízással felesége üzletében, megállt egy italkimérés előtt, bement és ivott, mígnem az egész pénzt elitta, melyre feleségének égető szüksége volt. Azt hiszem, hogy ez az ember itt van, bárcsak szívére venné azokat, amelyeket mondtam, mert igazak. Nem ment előbb haza, míg ama bizonyos lónak a fülét is el nem itta akkor. És mégis, ha valaki azt mondaná neki, hogy ő egy bolond, ha mindjárt bocsánatot is kérek ezért, kételkedem azon, hogy elfogadná ezt. A bűne uralkodik rajta. Engedjétek csak közel jönni az iszákosságot és mondjátok neki: „Tégy valami bolondságot!” ‒ és rögtön megteszi. Az iszákosság ördöge fölösleges kiadást, fájdalmat, szégyent, betegséget, szegénységet és korai halált követel hódolóitól és ezek örömest fizetik meg az adót. Tegyük fel, hogy meg volnék győződve, hogy néktek kötelességtekké tegyem elmenni és minden fillért, amellyel rendelkeztek, kiadni és saját gyermekeiteket koplaltatni, csak azért, hogy árva gyermekeket tápláljatok, – ennek célszerűségét ugyebár nem látjátok be?
Meglehetős sok időre volna szükségem, hogy meggyőzzelek, miszerint ilyes dolgot kötelességtek cselekedni. Mindenesetre nem kívánhatom, hogy ezt, vagy valami ehhez hasonlót cselekedjetek, de még ha igazam volna, még akkor sem igen bírnálak arra venni, hogy ezt megtegyétek. És ennek dacára mégis sok érthetetlen dolgot tesznek meg az ivás rovására. Az iszákosság gonosz szelleme odamegy egy férfiúhoz és így szól hozzá: „Jer velem, hagyd el birtokodat, nődet, gyermekeidet és lépj társaságba az emberiség salakjával. Jöjj és add oda mindenedet, amid van, azért az eszközért, amely fejedet elcsavarja, szívedet megkeményíti és egész jellemedet megrontja. Add el házadat és igyál addig, míg összes pajtásaid vidám, jó fiúnak nem neveznek. Vesd zálogba gyermekeid cipőit, úgy hogy szegények egyetlenegyszer sem mehetnek a vasárnapi iskolába.” A férfiú felkel és elmegy szelíden, mint egy bárány. Ezt megtette már százszor és százszor. Tudja, hogy milyen esztelenséget követ el, tudja, hogy ő milyen bolond, mégis megteszi és meg fogja tenni újra, valahányszor alkalom nyílik reá. Óh, milyen uralkodó hatalma van a bűnnek! De nemcsak az iszákosság bűne van előttünk, mert hiszen vannak emberek, akik egész más bűnök uralma alatt kínlódnak. Ez egy igen kényes pontja a beszédnek, de azt hiszem, vannak itt egyesek, akik a legalávalóbb bűnök rabszolgái és úgy érzem, hogy nyíltan kell beszélnem velük és biztosítanom őket, hogy azok, akik paráznaságban és házasságtörésben élnek, semmiképpen sem örökölhetik az Isten országát. Azonkívül ott van a harag, amely távol tartja egymástól az embereket, mint az átoktól és ezt ők nem háríthatják el maguktól. Azt mondják az emberek, hogy nem tudnak ez uralom alól megszabadulni, ami tényleg igaz is, csakhogy van egy erősebb hatalom, mint a mienk, amelyet ha előhívunk, általa a győzelmet megszerezhetjük. A bűn egyik vagy másik esetben megkötötte kezünket vagy lábunkat és minket rabszolgává tett. Szeretnétek szabadok lenni? Meg akartok menekülni a bűn zsarnoksága alól? Akkor nem fogom azt tanácsolni, hogy bízzatok saját erőtökben, amely által megszabadulhattok, hanem azt fogom mondani, hogy hívjátok azonnal a Krisztust, akinek drága vére segítségtekre van és benneteket képes megváltoztatni. Adjátok oda magatokat neki és új emberek lesztek a Krisztus Jézusban. Vagy azt mondod, hogy már egyedül is megkísérelted helyes életet élni? Az angol királyok egyike, mint valami átkot használta rendesen ezt a kifejezést: „Javíts meg engem, Úr Isten”. Állandóan szokta mondani ezt, mígnem valaki azt mondta, hogy elég sokáig próbálkozhat ezzel a felkiáltással. Isten sokkal könnyebben és hamarább csinálhat új embert belőle, sem mint megjavítsa. Ugyanígy áll a dolog veletek is. Nem lehet benneteket megjavítani, ellenben feltétlenül kell, hogy új teremtmények legyetek a Krisztus Jézusban. Ez mindenesetre a legkönnyebb cselekedet az Úr előtt, bárha nálatok lehetetlennek látszik. Az Úr annyira megújíthat benneteket, oly új embert alkothat belőletek, hogy saját magatok sem ismertek magatokra, olyannyira megváltoztathat az Úr, hogy képes vagy korábbi éned ellen elkeseredett ellenségként küzdeni. Bárcsak felkiáltanál őszintén ebben az órában: „Ments meg engem Uram! ‒ mert elmerülök bűneim mélységében. Jézus, nyújtsd ki felém karjaidat, amint ezt a fuldokló Péterrel megtetted. Ments meg, mert elveszek.” Jézus fel fogja emelni királyi kezeit és a szél és hab csendesen fog elpihenni, mert meg van írva: „eltapodja a mi álnokságainkat; a tengernek mélységes örvényébe veti minden mi bűneinket”. A bűn uralkodó hatalmának gyorsan vége szakad, mihelyt Jézus a szívbe jön, de előbb nem. Ah, milyen változást tud Jézus végbevinni. Mondjátok el ezt ti, kik leginkább tudtok beszélni erről, ti kik éreztétek már ezt. Magasztalunk és dicsérünk téged Uram, hogy ez így van, te eltaposod a mi álnokságainkat.
Negyedszer (mert csak igen röviden időzhetem egy-egy pontnál) van a bűnnek még más hatalma is, még pedig a kiáltó hatalma. Nem találok e pillanatban más szót, amely hívebben kifejezné azt, amit gondolok. Egyesek közülünk tudják, hogy bűnbocsánatban van részünk, tudják, hogy a bűn uralkodó hatalma megtöretett és régi bűneink már jó ideje lemosattak a Jézus Krisztus vérével, úgy hogy Isten nem látja azokat. Azt mondjátok úgy-e, hogy ez egy különös kifejezés. Csakhogy nem olyan különös, miszerint az írás nem jogosítana fel reá, mert az Úr azt mondja bűneinkről, hogy nem akar gondolni rájuk soha többé, és én hiszem, hogy azt gondolja, amit mond. Csakhogy ha Isten nem is gondol az én bűneimre, annál inkább gondolok én azokra, feltűnnek lelki szemeim előtt és ugatnak reám. „Te vagy megmentve? ‒ szól egyike bűneimnek. ‒ Te?!” „Gondolj arra, hogy miket cselekedtél, mikor ifjú voltál.” Néha ezer támad fel egyazon időben félelmes lármával és ordítanak: ,,Bűnös, bűnös, bűnös és méltó a halálra!” Akkor előáll egyik vagy másik főbűn, melyek nagyobbak, mint a többiek és mély, dörmögő hangon morognak: „Átkozott! Átkozott! Átkozott!” Megpróbáltam már, hogy eme bűnös emlékekkel harcba bocsátkozzam. Ha ezek a kutyák ezen módon kezdtek el ugatni, igyekeztem őket csendre bírni. Csakhogy akkor eljött a lelkiismeret nagy ostorával és ütötte őket, mígnem jobban ugattak, mint azelőtt. A lelkiismeret azt sugdosta a fülembe: „Ah, hiszen még most is, mikor keresztyén vagy, nem olyan a viselkedésed, mint kellene. Még a saját ítéleted szerint is gyengének találtatol. Saját magadat ítéld el, mikor prédikálsz és ezt magad is nagyon jól tudod.” És akkor elkezdenek az összes kutyák újra ugatni, mintha már régen nem ugattak volna. Lehet, hogy talán még nem hallottatok egy egész falka bűnt egyszerre ugatni, de ez félelmes lárma, különösen éjjel. Ha csak egy vagy két éjjelen át hallottátok ezt a rémes ugatást, annyira elcsüggedtek, hogy azt kívánjátok, bárcsak ne születtetek volna, vagy megszűnnék létezésiek. Nincs senki és semmi, ami ezt a rémes ugatást megszüntethetné, egyedül csak az, akit szövegünkben felemlítettünk. Egyedül az Úr Jézus az, aki eltapodja a mi bűneinket és ha ő e kutyák közé lép, akkor ezek meghunyászkodva fekszenek le a lábai elé. Ha ő megnyitja ajkait és szól a megbocsátás kegyelméről, akkor megnémulnak a sátánnak eme kutyái, és ugatás meg vonítás helyett e kedves szavakat hallod a mennyekből „Nincsenek immár átok alatt azok, kik a Krisztus Jézusban vannak.” Megérted-e te eme boldog változást? Ugy-e bár érthetetlen, mint egy olyan ember előtt, aki először megy a törvényszékre és barátjával a bíróval leült a padra hallgatni a tárgyalást. Előhozták a rabot, kihallgatták a tanúkat, majd az ellenfél ügyvédje megtartotta a vádbeszédet. Az új ember azt mondta a bírónak: „Egész nyugodtan befejezheted a tárgyalást, mert, hogy ez az ember bűnös, az tiszta dolog. Hozd meg az ítéletet és menjünk haza ebédelni.” A bíró ellenben így szólt: „Még nem lehet, mert meg kell hallgatni a másik fél védelmét is és akkor dolognak egész más képe lesz.” És tényleg, mikor hallgatta a másik ügyvédet, azt mondta: „Kezdek kételkedni.” Mikor pedig hallgatta tovább a beszédet, így szólt: „Nagyon örülök, hogy nem ítéled el azonnal az embert. Mennyire tévedtem az előbb, hiszen e férfi olyan ártatlan, mint a ma született gyermek. Ez az ügyvéd fényesen megoldotta a feladatát.” A rabot szabadon bocsátották. Ez a kép nagyon illik reánk is. Ha bűneink reánk támadnak, akkor egy-kettőre megállapítjuk, hogy helyzetünk reménytelen és hogy el vagyunk veszve. De, hogyha a mi magasztos ügyvédünk kezébe veszi az ügyünket és megkezdi működését, ha a „Csodálatos és Tanácsos” tartja a védbeszédet, aki kijelenti, hogy bűneinket magára veszi, mennyire mások lesznek reményeink a jövőre nézve. Képzeld el magadat, amint a törvényszéken a bíróság előtt állsz. Ott vannak a számlák, melyeket mint bizonyságokat mutatnak fel ellened.
‒ Elismered, hogy e számlák a tieid?
‒ Igen.
‒ Fel tudsz-e mutatni valamit arra nézve, hogy ne bánjunk el veled, mint fizetésképtelen adóssal?
‒ Nem.
Hanem, ha így tudnál válaszolni:
‒ A követeléseket azonnal kifizetem ‒ akkor a dolog azonnal rendbe jönne, a tárgyalás pedig befejeződnék. Ugyanez az eset akkor is, ha a hívő így szólhat: „Te, Uram Jézus Krisztus, minden bűneimért megfizettél”, és ha Jézus így szól: „Kiegyenlítettem minden vétkeidet, mert magammal vittem bűneidet a keresztfára”, ‒ akkor a dolognak vége van, a bűnök ugatása megszűnt, a szöveg igazsága pedig ismét fényesen ragyog: „Eltapodja a mi álnokságainkat.”
De mielőtt még az időm lejárna, szólni akarok a szöveggel kapcsolatban a bűn tisztátalanító hatalmáról. Tudjátok-e kedves fivéreim és nővéreim, hogy a bűn tisztátalanító hatalma még akkor is nagy szenvedés reánk, mikor a bűnbocsánatot élveztük és a bűn uralkodó hátasa megszűnt. Tapasztaltuk már, hogy néha rég meghalt bűnök ébrednek fel bennünk és rémülettel töltik el gondolatainkat. Vannak köztetek olyanok, akik életük későbbi idejükben tértek meg és meg vagyok győződve, hogy sokszor sokat szenvedtek gonosz gondolataik miatt. Lehet, hogy éppen ma este, míg én beszélek, valami támadás történt lelketek ellen, bár azt sem tudjátok elviselni, hogy reá gondoljatok. Még azok a szent szavak is, melyek az imában előfordulnak, emlékeztetnek néha egy-egy dallamos világi dalra, amely szinte a torkotokra tódul, hogy énekeljétek vagy pedig egy alkalmi kifejezés, melynek másra nézve semmi hatása nincs, nálatok száz meg száz kellemetlen, bűnös emléket idéz fel. Ez az, amit a bűn tisztátalanító hatalma alatt értek. Igen nagy gyötrelem ez sok hívőre, különösen azokra, akik éveken át goromba bűnökben éltek. Sokan azonban más formában érzik a bűn tisztátalanító hatalmát és pedig akkor, ha a Sátán szenvedélyes gondolatokat és utálatos képzelődéseket fest eléjük. Lehet, hogy a föld túlsó határára tudnátok futni, hogy eme mérges méhcsípésektől megmeneküljetek, de ezek zümmögnek körülöttetek és sehogy sem akarnak elhagyni. Ki szeretnétek tépni szíveteket a testből, hogy ezeket a szégyenletes benyomásokat kiverjétek, de azok úgy hozzátok tapadtak, hogy nem tudtok velük boldogulni. Oh. emlékszem reá, hogy szavak, melyeket soha nem hallottam emberi ajkaktól, szívemet oly szenvedélyekkel töltötték meg, melyekre soha sem gondoltam, bűnös képzelődésekkel, melyektől úgy reszkettem, mint egy száraz falevél, mikor agyamra tolultak, inkább a halált választottam volna, semhogy eltűrjem azokat és mégis keresztül száguldottak a lelkemen és maguk előtt hajszoltak mindent. Sokan lesznek ily módon megkísértve az Isten gyermekei közül. Mi itt a teendő? Ha régi emlékek és pokoli befolyások rátok zúdulnak, hogy bemocskoljanak, mi más a teendő, minthogy a szöveg szavait hangoztassátok: „és ő eltapodja a mi álnokságainkat”. Szóljon tehát így a mi imádságunk: Uram, tekintsd meg az én gondolataimat és szabadíts meg mindazon foltoktól, amelyek reátapadtak, moss meg engem tisztára. Vesd békjóba a gonosz lelkeket és űzd el azok gonosz befolyásait. Adj egy kis helyet szegény gyermekednek, hogy lélegzetet vehessen, időt, hogy énekelhessen, alkalmat, hogy imádkozhassak és ments meg, kérlek téged, a pokoli befolyásoktól, melyek gyötörnek engem.
Vannak itt egyesek, akik nem tudnak erről semmit és remélem, hogy sokkal boldogabbak lesznek, ha tudatlanságban maradnak, hanem azok, akik ezeket ismerik, meg fogják érteni, hogy miről beszélek és meg tudják értékelni azt a korlátlan ígéretet: „eltapodja a mi álnokságainkat”. Kérjétek és keressétek az Úr Jézus Krisztusnál azt az erőt, amely a pokoli befolyásokat és gonosz emlékeket legyőzi, és az Úr meg fogja hallgatni kérésteket. Tapasztalni fogjátok pedig, hogy soha ilyen módon nem estek kísértésbe, amíg csak éltek, mert bő mértékben ád az Úr a keresztyén vándornak segédkezet, hogy diadalt arasson a gonosz lelkekkel vívott harcában.
Elérkeztem immár a hatodik ponthoz. Az Úr, a mi Istenünk le fogja győzni a bűn gátló hatalmát is. Természetesen csakis keresztyénekhez szólok itt az utolsó pontban. A bűnnek van gátló, akadályozó hatalma. Csak egy pár példára akarok hivatkozni.
Sok hívő lélek van, akik igen sokat tehetnének, ha Krisztusnak és a gyülekezet szolgálatába lépnének, de a szégyenérzés megakadályozza ebben. Telve vannak szégyennel, félelemmel és aggodalommal, holott nincsen semmi okuk sem, hogy nyugtalanok legyenek. Balga és bántó felfogásnak adnak helyet Istennel szemben. Tudnának szolgálni Istennek, de szégyenlik magukat, hogy ezt megkíséreljék. Nem kellene magukat éppen e gyávaság miatt szégyenleni? Vannak mások, kiknek örömét és békéjét a hitetlenség akadályozza. Állandóan kételkednek, aggodalmaskodnak és azután panaszkodnak. Ez a gonosztól ered és jóra nem vezet. Milyen félelmes dolog, hogy a jó cselekvésben és az Isten dicsőítésében a hitetlenség meg tud minket akadályozni.
Sokan a könnyelműség miatt vannak akadályozva. Némely embernek kedves, vidám kedélye van, de akadnak, akik semmit sem vesznek komolyan. Szégyenletes dolog, ha egy ember jellemének nincs egyetlen erős vonása és hamar felad mindent, mert ez a bűn elveszi az illetőtől a férfiasságot és kiszárítja minden erejét. Vajha az Úr az
álnokság eme formájától is megszabadítana bennünket.
Ismerek olyanokat is, akik igen állhatatlanok. Két egymásután következő nap sincsenek egy véleményen. Ha megmaradtak volna ott, ahol voltak, akkor gyümölcsöt hoznának, csakhogy minden nap újra elültették őket és sehol sem tudtak gyökeret ereszteni. Egész csomó munkába fogtak már bele, de még semmit sem fejeztek be. „Állhatatlan mint a víz, nem leszesz sohasem első”. (1Móz.49,4)
Mások a büszkeség által lesznek gátolva. Nem használ semmit, ha ezt tagadjuk. Sok embernek valami természetes vonzódása van a bolond büszkeséghez. Mikor gyermekek voltak, akkor nem tudtak meglenni egy új szoknyában anélkül, hogy nem kérkedtek volna vele, és most, ha két garassal többjük van, mint a szomszédnak, teljesen elviselhetetlen a társaságuk. Ismerek egyeseket, akik úgy remélem, hogy keresztyének, de bámulatos hajlamuk van a pöffeszkedésre. Mindig úgy néztek le az emberekre ‒ a tömegre ‒ csak félvállról, mint, akik mélyen alattuk vannak, mert nagy atyjuknak a nagyapja nemes ember vagy talán báró volt és ezért úgy érzik, hogy ők valami magasabb fajtájú emberek. Ez igen nagy akadály azok részére, akik az Isten országában működnek, különösen még, ha azt gondolják, hogy ezért nem is mehetnek alacsony származású, szegény emberek közé. Éppen ezért azok, akik gazdag betegeket látogatnak meg, sokszor képtelenek, hogy ezeknek szívét hajlandókká tegyék az evangyéliom befogadására.
Viszont vannak, akik restek. Ezek mindig attól félnek, hogy sokat dolgoznak. A keresztyéneknek egy álmos fajához tartoznak, nehezek és lassúk minden mozdulatukban, minden cselekedetükben, melyeket az Úrért tesznek. Mindig hátul kullognak, a buzgóság szerencsétlenekké teszi őket, a lelkesedést pedig nem szívlelhetik. Bárcsak az Úr meggyőzné ezeket a bűnöket is.
Vannak mások, akiket kedélyük sajátossága hátráltat. Ezek zúgolódnak és morognak unos-untalan és nem tudják, hogy miért. Hamar felfortyannak minden dolog miatt, igaz, hogy mindjárt utána nagyon megbánják, de ez nem sokat használ. Némely embernek mindig harcolni kell, mert a békesség igen nagy akadálya lobbanó szellemének.
Egész sorozatot adtam az akadályozó bűnökről. Mit cselekedjünk velük? Azt mondhatná valaki: „Nem hiszem, hogy valamit tehetünk ellenük, mert ezek a mi bűneink, amelyek mindig megkörnyékeznek.” Csakhogy ne legyünk tévedésben, mert ha van egy bűn, amely uralkodik rajtatok, akkor el vagytok veszve, ezért kötelességtek minden bűnt legyőzni, jegyezzétek ezt meg. Nevezhetitek bármiféle bűnnek, de vagy néktek kell azt legyőzni vagy az fog diadalt aratni rajtatok, már pedig a bűn által való legyőzetés örök halált jelent. Mi tehát a teendő? Menjünk vissza eme kegyteljes ígérethez: ,,és ő eltapodja minden álnokságainkat.” Minden bűnnek, minden álnokságnak vereséget kell szenvednie. Jézus meg fogja ezt tenni és az Ő nevében mi diadalt fogunk aratni. Ha lusták vagyunk, akkor Isten ereje által tízszer annyit akarunk tenni, mint hogyha a természetünk szorgalomra vagy serénységre hajlanék. Hogyha haragosak, ingerültek vagyunk, akkor addig fogjuk fegyelmezni magunkat, míg szelídek nem leszünk. A leghevesebb vérű emberek, akiket csak ismertem, most, mióta a Krisztusban vannak, a legszelídebbek lettek. Gondoljatok Mózesre, aki hirtelen felgerjedt indulatában egy egyiptomi embert agyonütött, mint vált később az Isten kegyelme által alázatos és szelídlelkűvé. Le kell győznöd a bűneidet, kedves testvérem, legyen ez bármiféle is. Bármit is elfelejthettek a mai beszédemből, kedveseim, de azt be kell vésnetek szívetekbe, hogy a bűnötöket le kell győzni. Még pedig a Bárány vére által kell ezt megtennetek. Az isteni kegyelem hatalma által teljesen úrrá lehettek a bűn felett. Fel! Keljetek fel és verjétek szét darabokra bűneiteket, mert máskülönben az Úr fog felkelni és egy napon titeket ver darabokra. Isten adjon néktek kegyelmet, hogy a győzelmet megnyerjétek.
Rátérek a hetedik és egyben utolsó pontra. Isten meg akar és meg fog szabadítani, titeket a bűn fogva tartó hatalmától. A bűn befészkelte magát a mi természetünkbe. Rejtekhelye ott van szívünk gazdag és kövér bokraiban és ha hiszünk Krisztusban, akkor onnan fel- és ki kell zavarnunk. Az első, amit az Úr eme fogva tartó bűnök ellen tesz, az, hogy megakadályozza működését. Odaadja saját lelkét, hogy az küzdjön azzal és győzze meg. Azt mondta Izraelnek a Kánaánról, hogy: ,,Egyenként és egymás után akarom őket előttetek kiűzni.” Legyen hála az Úrnak, már egy pár bűnt kiűzött belőlünk. Tudom, hogy olyanokhoz is szólok, akik nincsenek már megkísértve olyan szenvedélyekkel, melyek azelőtt vasrudakkal hajszolták őket. Ti már meggyőztétek a leggorombább bűnöket. Testvérem, el fog jönni az az idő, mikor már egy kanaánita sem lesz található az országban, amikor bármily szorgosan kutatsz is, nem találsz semmi vonzalmat a bűnhöz, mikor nem találod a szívnek tévelygését, az ítéletnek helytelenségét, az igazságnak hiányát és a bűnös kívánságok vonzalmát. Olyan tökéletes leszesz, mint volt fejed, az Úr Jézus Krisztus. Hol leszesz akkor? Azt hiszem, hogy itt nem. Úgy veszem észre, hogy az Úr a drágaköveit mindig megfelelő foglalatba helyezi és a helyes foglalat egy tökéletes ember számára, a menny tökéletes öröme. A tiszta szív tiszta környezetben lakjék, és neked, hívő lélek, előre kell menned, felfelé, míg egy napon így szól hozzád az Úr: „Kedves gyermekem, te már régen küzdesz a bűnnel és a romlással, jöjj fel hozzám, harcod már véget ért.” Vissza fogsz pillantani, mikor a mennybe érsz és így fogsz szólani: „Bárcsak bűneimet hamarább győztem volna meg, mielőtt még oly erősek lettek. Vajha az Urat jobban dicsértem és hangosabban magasztaltam volna.” És mialatt minden bánatot el fogunk felejteni, micsoda éneket fogunk énekelni, ha teljesen megszabadulunk a bűn minden hatalmától. Milyen ének lesz az! Mondd csak, te heves természetű testvérem, ha a te haragod teljesen el fog múlni és te soha többet indulatos nem leszesz, nem akarsz akkor majd énekelni? És te, testvérem, akiben megvan a hajlam a restségre, nem fogsz-e énekelni, ha
észreveszed, hogy éjjel és nappal képes leszesz Istent szolgálni lankadtság nélkül? Vannak, akik hajlanak a szomorúságra és bánkódásra, vajon ha bánkódásuk és szomorúságukat meggyógyították, nem fognak-e majd tudni énekelni? Említettem már egyszer a szószéken, hogy milyen boldogan fogok énekelni a mennyekben és mikor arról leléptem, egy idős asszony hozzám jött és így szólt:
‒ Ön egy téves nyilatkozatot tett arra a prédikációjában.
‒ Meg vagyok győződve, hogy nemcsak egyet, hanem többet is tettem, ‒ feleltem
én.
‒ Oh, ‒ szólt ő ismét ‒ csakhogy ön egy nagy tévedést tett. Ön azt mondta, hogy sokkal többet köszönhet az Isten kegyelmének, mint bárki más és ezért a leghangosabban akar énekelni. Csakhogy ezt nem ön fogja tenni, hanem én.
Úgy gondolom, hogy az összes keresztyének, úgy a férfiak, mint a nők el vannak tökélve arra, hogy a lehető leghangosabban fogják az isteni kegyelmet magasztalni. Ez lesz az egyedüli viaskodás a mennyekben. Nagy verseny lesz a paradicsom madarai között, hogy ki tud a legszebben és legbájosabban zengeni a szabad kegyelemről és a végtelen szeretetről. Micsoda karének fog zengeni, felharsanni és zúgni a mennyekben, ha a mi álnokságaink el lesznek törölve. Milyen szeretettel fog az Úr mi reánk tekinteni, minekutána mindnyájunkat egyenlővé tett fiával, tökéletessé, hibátlanná és dicsővé. Akkor énekeljünk majd és ő eltapodta a mi álnokságainkat, a tengernek mélységes örvényébe vetette minden mi bűneinket.”
Érezzétek ezt az örömet már most és kezdjetek el énekelni már ma és legyen éneketeknek a tartalma ez: „Istennek legyen pedig hála ki a diadalt adta nekünk a Krisztus Jézus által.” Bárcsak úgy ti, mint én, részesei lehetnénk e diadalnak. ‒ Ámen.

A szó az emberben levő lélek megnyilvánulása. Az ember gondolatai önmagában megszülethetnek és meg is halhatnak, ha azonban az ember azt akarja, hogy gondolatai megnyilvánuljanak, hogy életre keljenek, akkor felöltözteti szavakba, mintegy testet ad azoknak és ilyen módon gondolatai mások előtt is ismeretesek lesznek. Egy gondolat, amely nem nyilvánul meg szavakban, olyan mint egy aláhanyatlott kar, mely semmit sem cselekszik, bár egyik főtényezője az ember tevékenységének, de ha a gondolat megnyilvánul szavakban, úgy pompás tükrét adja az ember belső világának és képes erős, parancsoló szavakban is napvilágra jutni. Ezekből kifolyólag tehát a szó, mint a gondolat felruházója és a belső óhaj kifejezője, igen fontos tényező az ember megismerésére.
Minden szó, amely az ember ajkáról kirepül, egy-egy összefoglaló képét, személyesítését adja az embernek. „Nyisd meg ajkaidat ‒ szólt egy ókori bölcs ‒, hogy meglássalak”. Sokkal jobban megismerjük az embert a szavaiban, mint bármi másban, amit belőle láthatunk. Megfigyelhetitek az arcát és mégis tévedhettek, elmehettek a házába és nem láthatjátok meg őt valóban, megfigyelhetitek foglalkozásában, üzletkörében és félreismerhetitek, de ha meghallgatjátok szavait megtudjátok magaviseletét, akkor meg fogjátok igazán ismerni. A szív kiadja titkait, ha a nyelv működésben van. Miként a tele vödör elárulja a kút vizét, akként ismerhető meg egy ember a beszédjéről. És ilyenképpen a szó az ember összes megismerhetési módjai között a legelőkelőbb helyet foglalja e1 és ez az eset fennáll az Úrnál, a Mindenható Istennél is. Az Isten Szava megszemélyesítve, felismerve adják elő az Úr titkos gondolatait. A Szó által adja tudtul határozatait, a Szó által jelenti meg valódi Lényét és a Szó által viszi véghez kitűzött céljait. „Amiként szólt, úgy cselekszik az Úr”. Ha meg akarjátok ismerni Istent, akkor meg kell ismernetek az Ő szavait és kijelentéseit. Ha fel akarjátok ismerni az Úr hatalmát, akkor meg kell látnotok, hogy miként működik Ő szavaiban. Ha meg szeretnétek tudni végzéseit, mielőtt azok még kivitelre kerülnének, akkor megtaláljátok azt teljesen nyíltan a megnyilatkozott Igében. A Mindenható teljesen úgy viselkedik, amiként szolgájához, Ezékiel prófétájához szólt: „Én vagyok az Úr, amint én szólok, úgy történik minden”. A mai szövegünk szerint pedig ez úgy hangzik: „Kibocsájtja Igéjét e földre, nagy gyorsan foly az ő beszéde”.
A Szó, amint ez az Úrtól jön, különböző formákat vesz fel. Kimegy elsősorban mint egy Ige: „Legyen!” és lőn. Mikor még angyalok nem voltak, hogy Őt hallgatnák, mikor még az anyag nem létezett, hogy neki engedelmeskedjék, mikor senki és semmi sem volt, akkor megnyilatkozott önnönmaga, Jehova és a teremtmények, melyek most megvannak, akkor keletkeztek, Azóta a parancsolás szavát hangoztatja teremtményeihez, amely állandóan hangzik, amint Dávid mondja is: „Örvendek a te választottaidban és nem felejtem el soha a te szavaidat”. Az Úr Szava kimegy, mint templomának szabálya vagy mint trónjának egy törvénye és nekünk hódolatteljes tisztelettel kell fogadnunk, ha ebben a formában szól hozzánk, mert mi Neki szolgái vagyunk. Megnyilvánul az Úr Szava tanításban is. Tanít bennünket, nevel, miközben kijelenti magát Igéjében. Minden igazi tan az Úr Szava és nekünk alázatosan hinni kell azokban. Úgy kellene imádkoznunk, hogy: „Nevelj engem, miszerint megismerjem törvényeidet”. Megnyilvánul az Úr Szava ígéretekben is, gazdagon, szabadon és kegyelemteljesen, mint olyan Szó, amelyből gyermekei életet nyernek. És ebben a formában édesebb az Úr szava a méznél, még pedig a csepegtetett színméznél. Fellángol az Úr Szava villámfény gyanánt a fenyegetésben, mikor Isten az istenteleneket elítéli, vagy pedig őket arra figyelmezteti, hogy mi következik reájuk, ha meg nem térnek és bűnbánatot nem tesznek. Rettenetes tényeket szül a Szó, mikor az igazság a gonoszságon diadalt ül. De mindenekelőtt és mindenekfölött való az Ige, melyről János szól: „Kezdetben vala amaz Ige, és az az Ige vala az Istennél és az az Ige Isten vala. És az ige kezdetben Istennél vala”. Ez az, akiről a Jelenések könyvében olvassuk: „Fel volt öltözve olyan öltönnyel, amely vérrel volt behintve és neveztetik az ő neve Isten Igéjének”. Ez az Ige a testté lett Isten, amelyben tetszett Istennek, hogy teljesen megjelentse magát, mert a fiúban az Atya dicsőségét sokkal jobban meglátjuk, mint minden másban, az ő saját kijelentése szerint: „Aki engem lát, látja az Atyát”. Az Isten neve látható betűkkel van ráírva a Jézus Krisztus személyére úgy, hogy még tudatlanok is el tudják olvasni, ha szemüket a Szent Lélek nyitja meg. Az Úr Jézus személye, élete halála feltámadása és dicsősége képezik ama szavakat, amelyek a Mindenható Isten szeretetéről szólnak, és földi hivatásnak betöltésében a Megváltó tökéletesen elénk állította a Mindenható lényét, amint ezt tanítványainak ki is jelentette: „És a Te szavaidat nekik adtam”. Az Úr szava mindeme formákban nagyon jól alkalmazkodik szövegünkhöz mert mind e felsorolt esetekben „gyorsan foly az Úr beszéde”.
Megkérlek benneteket, hogy a Szentlélek segítségével tanuljuk meg először a szöveg tanait, másodszor pillantsunk ama különös példákra, amelyek a szöveg igazságait megvilágítják, és harmadszor nézzük meg, hogy melyek azok a tanok, melyeket Isten segítségével ki-ki a maga esetéré vonatkoztatva, tanulságul vehet belőle.
Tanuljuk meg tehát először azokat a tanokat, melyeket a szöveg tár elénk. „Nagy gyorsan foly az ő beszéde”.
Tanulságul vehetjük a felolvasott szövegből, hogy az Isten Szava, mely azelőtt működésben volt és látható eredményeket hozott létre, még ma is működik. Az összes teremtettséget, amely ma létezik, Isten Szava hozta létre. Csakhogy Isten nem hagyta el a megteremtett világot az alkotás után, mert akkor az ismét a semmiségbe merült volna el, hanem a teremtő Szó által fenntartja. A teremtettség nem hasonlítható egy órához, amelyet Isten elkészített és minekutána megindította, az most már magától jár; hanem a szerkezet minden egyes rugójának legkisebb mozgása a természetben az Isten Szavának állandó erejétől függ, mert Tőle és általa jött létre minden dolog és „Tőle nyer életet minden lélek”.
A mai kor bölcs és felvilágosodott férfiai állandóan a természet törvényeiről beszélnek és mi elfogadjuk, hogy ilyen törvény tényleg létezik is, más szavakkal kifejezve, tény az, hogy az Úr egy bizonyos mód szerint viselkedik, de feltételezni azt, hogy valamely erő volna természeti törvényben, egészen és teljesen képtelenség. Megállapíthattok valami törvényt avagy szokást a háztartástokban, hogy például a dolgok ilyen és ilyen rendben menjenek, ha azonban nem tartják be a házbéliek e szabályokat, akkor a törvény semmis. Tény, hogy a gőzmozdonyok a mozgás törvényeinek engedelmeskednek, ha azonban nincsen bennük gőz, amely hajtsa őket, akkor a mozdonyok is képtelenek eleget tenni a mozgás törvényeinek és nemsokára a rozsda fog rajtuk erőt venni. Létezik a természetben a nehézségi erő törvénye, csakhogy a nehézkedésnek az ereje nem a törvénytől függ, hanem Istentől. Tudjuk, hogy van fejlődési erő is, amely a növényeket és állatokat növekedésre bírja és ez szintén az Istentől ered. Elismert tény például az, hogy az erő bizonyos irányban működik, miként a folyó víz is a maga medrében folyik, de amiként a folyó medre nem jelenti magát a folyót, úgy a természet szabályai nem jelentik a természet erejét. Az ember élete és az egész természet működése csakis az Isten Szava által létezik, mert „senki sem képes a maga lelkét üdvözíteni”. A Mindenható Isten az, akiről olvassuk a zsidókhoz útlevélben, hogy: „Ő hordozza minden mi dolgainkat az Ő hatalmas szavával”. Az a hatalmas Szó, amely által Isten e világot teremtette, még mindig mint a legfőbb ütőér kering a világegyetemben.
Mikor most nemrég láttunk éjjel egy üstököst végigfutni az égen, éppen úgy láttuk abban az Isten kezét, mint az angyalok, mikor először megpillantották a hajnalcsillagot. A csillagok fénye, amelyet már oly sok százszor láttunk, épp úgy jelentik még ma is az isteni erő működését, mint akkor, mikor ama mennyei lámpák először lángoltak fel a homályos éjben. A bolygók még ma is ugyanazon erő által végzik megszabott útjukat, melyeket az Alkotótól nyertek, de amely mindig megújul. Az állócsillagok megmaradnak helyeiken, mert az a kéz, mely őket odahelyezte, még ma is ott tartja őket. Az Isten hatalmának működése gyönyörű rendben nyilvánul meg, mert ha ez nem volna, akkor a dolgok óriási zűrzavarban folynának össze és minden megsemmisülne. Miképpen a szappanbuborék szétpattan és mindörökre odavan, úgy semmisülne meg a világegyetem is rögtön, ha Te nem volnál itt, Mindenható Isten! A Te szavad működik ma is és oly gyorsan foly, mint régen. Az ég és a föld elpusztulna, ha a Te szavad nem tartaná azok pilléreit. Magasztalva legyen ezért a Te Igéd!
Menjünk tovább egy lépéssel. Az Úr Igéje, mely kezdetben oly tevékeny volt, megtartotta tevékenységének erejét még ma is. A szöveg így szól: „Gyorsan foly az Ő beszéde”, ‒ ez annyit jelent, hogy ugyanabban a mértékben halad ma is előre. Sem nem fokozta, sem nem apasztotta a legkevésbé sem gyorsaságát, mert hiszen tudjuk, mily gyors volt azelőtt és milyen most; „a kérubimokon repült tova és a szelek szárnyán haladt előre”. A természet erőiben általános hanyatlás és bénulás állt volna be, ha Isten azután, minekutána megteremtette, magukra hagyta volna őket. Mivel azonban Isten mindenütt jelenvaló és úgy a mennyen, mint a földön, valamint a föld alatt, a tengerben is az Ő ereje működik, ezért sehol a természetben eddig nem látható semmi hanyatlás. A teremtettség, tehát mindaz, amit Isten alkotott, megöregedhetik mint valami ruha, ha ez Istennek úgy tetszik, de az a kéz, mely mindezt létrehozta, ma is úgy telve van hatalommal és erővel, mint valaha. A nap fénye és melege, valamint mindaz, amelyre az embernek szüksége van, tovább fog folytatódni az Úr rendelete szerint és nem szűnik meg, míg az Úr Szava meg nem szünteti. Ha valahol valamilyen természeti erő megszűnik, akkor ez egyszerűen azt jelenti, hogy az isteni erő eme formában visszavonta működési erejét, de az Ige hatalma ugyanaz. Ha a természettudomány be tudja bizonyítani hogy valamely erő megszűnt, akkor csak azt fogjuk elhinni, miszerint Isten ama bizonyos erőnek megengedte az elalvást vagyis, hogy működésükkel hagyjanak fel, mivel a részükre kitűzött célt betöltötték. Az emberek mindig hajlandók megcáfolni vagy ellentmondani annak, hogy az Isten Szavának ereje állandóan működésben van: „Minden dolog megmarad úgy, amint van” ‒ mondják az egyik nap, másnap azonban már így szólnak: „Úgy látszik, lassan-lassan minden elpusztul”. Egyik nyilatkozat sem felel meg az igazságnak. Vannak nagy változások az Isten tevékenységében, de a legkisebb változás sem látható meg a kézen, amely működik. Ma éppen úgy szól az Úr, mint régen és szava ma is beteljesül. A világegyetem addig fog fennmaradni, amíg a Mindenható akarja, ha azonban eljön az idő, akkor Ő, kinek szavára felfakadtak a mélységek vizei és elborították a földet, előhívja a lángoszlopokat és a föld a rajta levő emberekkel, teremtményekkel és az emberek minden alkotásaival egyetemben a tűz martaléka lesz. A Mindenható erős jobb kezét nem fogta még el a legcsekélyebb bénulás sem. A világegyetem összeroppanása éppen oly nagyarányú lesz, min amily csodálatos volt a kezdete.
Érdekes a megfigyelésre, hogy az Isten Igéje, amelyről szó van a szövegben, szótlanul, hallgatag módon is működik. Hallottuk és olvastuk, hogy az Úr kiküldi Igéjét és az jeget, havat és ködöt megolvaszt. Hallottátok ezt az Igét? Láttátok, hogy mint űzte el a tavasz enyhe fuvalma a szigorú telet és hiszitek, hogy ezt az örvendetes változást az Isten Igéje idézte elő, de hallottatok-e valami sugdosást? Úgy-e nem? Nincs is senki, aki hallott volna valamit, mert az Úr Szava a természetben, az ő szótlan akaratának a betöltése. Ennek dacára az Úr Szava mégis felismerhető és óhajtom, hogy figyeljétek meg ezt, mert hajlandók vagytok azt gondolni, hogy Isten kegyelmének gazdagsága az emberek ajkaitól, nyelvétől és szavaitól függ. Figyelmeztetlek benneteket arra, hogy az Úr Szava, mely üresen nem tér vissza hozzá, nem az én ajkam szavai, hanem az Úr saját szava. Isten, ha akarja, mélyen és erősen rendítheti meg az ember szívét, anélkül, hogy a prédikátor csak sugdosna valamit. Szava behatolhat az ember lelkébe, anélkül, hogy egyetlenegy hang is hallható lett volna. Van elég példánk olyan egyénekről, akik igen messze voltak minden kegyelmi forrástól és ennek dacára az Isten Szavának csendes, szelíd hangja betért lelkükbe, amely Szó „gyorsan folyt”. Ha az Úr jeleket és szavakat használ ‒ mint ez gyakran megtörténik ‒, akkor magasztaljuk őt azért, miszerint tetszik Neki, hogy hatalmas szavát még mindig egybeköti ily gyenge eszközökkel, de az Igének elrejtett hatalma teljesen független a hangtól, ajaktól és a fülektől. Ez olyan tény, mely mindnyájunkat vigasztal és egyeseket, kik mindeddig hallgattak, arra ösztönözi, hogy szóljanak, miszerint Isten áldása nem az ékesszólás ajándékán vagy más hasonlókon nyugszik. Nem tapasztaltátok-e már ebben a házban ‒ minden önzés vagy becsvágy nélkül szólok ‒, hogy már több mint húsz esztendő óta az emberek minden istentiszteletre összesereglenek és hogy miként mentett meg Isten számos lelket közülük? Akik bírálgatni, kritizálni jönnek ide, azok azt mondják: „Ez az ember nem szónok” ‒ amiben teljesen igazat adok nekik, mikor rólam van szó. Nem gyakoroltam soha az ékesszólás művészetét, sem pedig a nyelv szépségeit nem akartam szemléltetni. Megmondom azt, amit az Isten Igéjéről tudok és egyszerű szavakban elétek tárom az evangyéliom bizonyságait, amint látom őket. A Mindenható Isten Szava megrázza és újjászüli a szívet és győzelmet arat a bűn felett. A Szó továbbhalad önmagától „igen gyorsan” és semmi sem vethet gátat, eléje. Ah, ha minden akadályt félre tudnánk vetni! Őszintén tudnám kívánni, hogy bárcsak felakasztanák az ékesszólást üstökénél fogva, mint valami gonosztevőt, mert az lett az átka az Úr gyülekezetének, hogy az emberek igyekeztek szépen és finoman beszélni, kifejezéseiket virágos szójátékokkal díszíteni és sok szavakban semmi lényegest nem mondani. Kedves, tiszteletes és tisztelendő lelkész uraim, prédikálják önök csak az evangyéliomot, mert ez az önök feladata. Nem szabad, hogy fő legyen előttünk az állás, amelyet betoltunk, hanem legyen fő a lélek, amelyet meg kell mentenünk. Szóljátok az Úr Igéjét olyan szavakkal, melyek a szívetekből jönnek. Ha az Úr Igéjét szóljátok, ha azt tárjátok az emberek elé, akkor az Úr meg fogja áldani ezeket a szavakat, mert ez az Úr Igéje, „amely igen gyorsan foly”.
És mégis jegyezzétek meg, hogy a szöveg szerint az Úr Igéje igen eredményes működést visz véghez. Ez a jelentése annak a kifejezésnek, hogy: „nagy gyorsan foly az ő beszéde.” Senki sem tud ennek ellenállni, mert Isten Van vele. Isten akarata van ebben és ha Isten akar valamit, mit tesz az, ha mindjárt az egész természet is mást akar? Az Isten akarata mindenkit, aki annak ellenáll, magával ragad, mint egy sebes ár, és mint a vihar a száraz leveleket, úgy sodorja magával. Nincs azon csodálkozni való, hogy az Isten Szava igen gyorsan foly, mert ha Ő úgy akarja, ugyan mi lehet az, ami gátat von annak? Semmiféle módon, semmiféle eszközökkel nem lehet feltartani az Ige terjedését, feltéve, hogy az tényleg az Isten Igéje. Előfordul, hogy az Isten Igéje akadályozva van terjedésében, de csakis az, amelyet mi hirdetünk, ez akad ellenállásra, sőt félre is vetik ezt. Hanem az Istennek igazi Igéje, az eredeti Szó, a Fenségesnek rejtett akarata nem lelhet ellenállásra, ez meggyőzi az emberi indulatot, akaratot és megkötözve hozza elő azokat az embereket, akik nem akarnak meghajolni; fogva tartja őket olyan erő, amelynek örvendenek és megigézi lelkűket Isten Szeretetének hangja.
Felemelő és dicső dolog arra gondolni, hogy az Isten kegyelme még mindig működik a természetben egy olyan erő által, amely mindenható, ez az erő pedig igen gyorsan terjed. A Mindenható előtt nincsen idő, előtte egy nap „annyi, mint ezer esztendő és ezer esztendő annyi, mint egy nap. Ha Ő úgy akarja, akkor évszázadokat enged elmúlni, míg egy-egy célját betölté, viszont ha akaratának megfelel, akkor egy szempillantás alatt mindent véghezvihet. Ha Neki úgy tetszik, akkor meghosszabbítja a világegyetem rettenetes befejezését még évezredekig. Ne higgyük azonban, hogy talán a hatalom hiánya folytán, óh nem. Az Úr Szava sohasem volt és nem is lesz gyenge vagy béna. Róla nem mondhatják azt, amit Fáraó urairól mondtak, hogy erejük nincs meg mindig. Az Úr tanácsa megmarad mindenkoron. A sereg Ura felemelte szavát és szólt: „Amint Én gondolom, minden úgy menjen és amint elhatároztam, minden úgy maradjon.” Ne felejtsétek el soha,
óh, halandó emberek, hogy fejetek fölött mint a mennydörgés zengnek e szavak: „Az Úr, a Mindenható Isten uralkodik egyedül.” Ne gondoljátok, hogy mivel ti szabad akarattal dicsekedhettek, Őt a Mindenhatóságtól megfoszthatjátok. Nem. Az Úr úgy cselekszik mind egyes alkalommal, ahogy Neki tetszik. Ki az, aki feltarthatja az Ő kezét vagy így szólhatna Hozzá: „Mit cselekszel?” Ahol egy király szava megnyilatkozik, ott hatalom jár annak a nyomában, de micsoda hatalom nyilvánulhat meg a királyok királyának szava után?
Az eddigiekben megpróbáltam, hogy az általános igazságot hozza előtérbe, most azonban figyeljük meg az idevonatkozó különös példákat.
Először is Isten Igéje „nagy gyorsan terjedt” a teremtésnél. Mit mond Mózes első könyvének első füzete a világ teremtéséről, azaz a világ helyes és jó teremtéséről? Azt mondja, hogy a világegyetem úgy, amiként most létezik, hat nap alatt teremtette és hogy Isten a hetedik napon megnyugodott. Volt-e valaha még olyan szó, mint ez? Véghezvittek-e egy ily hatalmas művet, ennyi idő alatt, mint ez? Lehet, hogy a világ teremtése már a teremtés előtt elhatározottá vált, mert „kezdetben teremte Isten az eget és a földet, de eme első teremtés elvégzésére nem volt neki szüksége az időre, mert Szava, miként a villám, úgy tudta volna létrehozni a mindenséget. Az Úr talán egymás után hagyta lepörögni az idők évezredeit, míg végre az embert beléptette a világegyetem körébe, de mikor kinyitotta ajkait, minden megtörtént. Isten úgy szólt: „Legyen világosság!” és lőn világosság. Azt mondta: „Legyen kiterjesztett erősség!” és meglett. Szavával létrehozott halakat, madarakat és állatokat és mindezek eljöttek. „Hat nap alatt megteremtette Isten a mennyet, földet, tengert és mindent, ami létezik,” mert „az ő szava igen gyorsan foly.”
A természet műveiben még manapság is minduntalan látjuk előtűnni azokat a változásokat, melyeket Isten véghezvisz. A szél, ha még oly hevesen vagy élesen fúj is észak felől, ha az Úr úgy akarja, azonnal irányt változtat és délnek fordul. A csend bármily nagy és mély lehet most, de a következő pillanatban már tombolhat az orkán és süvölthetnek a hullámok a tengeren. Ama hatalmas változások, melyeket Isten a természetben eszközöl, számunkra eltompulva nyilatkoznak meg eredményeikben, mert máskülönben nem volnánk előkészülve erre és csapás csapást követne egymás után, de mégis, ami Istent illeti, rendesen azonnal cselekszik, amikor akar és amint akar és akarata a természetben mindenképen beteljesedik.
Tekintsük meg továbbá a Mindenható előrelátását és nézzük meg, hogy mint működött ezen a téren az Úr Igéje és mily gyorsan folyt tova. Vessük szemeinket az előrelátó gondviselés ítéleteire. Isten óvta és figyelmeztette az embereket, nehogy kénytelen legyen bűneik miatt őket büntetésével lesújtani. Adott nekik időt a megtérésre, elküldte hozzájuk Noét, mint az igazság prédikátorát. Megcsinálta a bárkát, hogy az látható jele legyen prédikációi igazságának, mikor azonban vége lett türelmének, nem sok időre volt szüksége arra, hogy a mélység vizeinek zsilipjeit felnyissa és az egek vízcsatornáit a földre zúdítsa. Mily gyorsan borította be a hegyek tetejét a mohó hullámokkal. Péter azt mondja, hogy az Úr Szava által az akkori világ teljesen víz alá lett borítva és átadva a romlásnak. Avagy idézzük fel emlékezetünkbe a legtermékenyebb síkság városát: Sodomát és Gomorát. Mikor már teljesen érettek voltak a romlásra, Lóth úgy látta, hogy ez a nap épp olyan volt, mint a többi és épp oly nyugalom és csend honolt a tájakon, mint talán a mai nyugalomnapon, de egyszerre bevonult az ég és a következő pillanatban kénköves tüzes eső zúdult a városra és az egész síkságot mindenestől együtt tönkretette.
Vagy mikor Egyiptom fennhéjázó uralkodója, Fáraó mert szembeszállni az Úrral, oly sűrűn és gyorsan hullottak a csapások reá, népére és országára, hogy a büszke zsarnok végre is kénytelen volt meghajolni és a népet szabadon bocsátani. Igen, „az Úr szava nagy gyorsan foly tova,” akár arról van szó, hogy a vizeket vérré változtassa vagy az országot sötétség alá borítsa, hogy jégesőt zúdítson a tartományokra, avagy hogy minden elsőszülöttet kivezessen Egyiptom földjéről. Egyetlenegy szavával megölte Szanhérib egész seregét és borított lovasra és lóra egyaránt mély, halálos álmot.
A Mindenható ítéletei csodálatosak. Jusson eszetekbe Jeruzsálem! Érdeklődjetek a templom omladékai, romjai után és meg fogjátok látni, hogy mily teljesen és pontosan tölti be az Úr Ígéreteit a város és a templom elpusztítására vonatkozólag. Utazzatok Tyrus, Moáb vagy Edom földjei felé, menjetek Babilon és Ninive romjaihoz, menjetek oda és kutassatok az után, hogy mi lett azzal a hallatlan, szinte utolérhetetlen fényűzéssel, ami e helyeken tobzódott. Megmondta prófétáinak, hogy így és így fognak a dolgok beteljesedni és íme úgy is lőn, „mert az Úr Igéje gyorsan foly”. Jöjjetek el és nézzétek meg az Úr munkáit, nézzétek meg, hogy micsoda pusztítást vitt végbe itt e földön. A nyilakat pozdorjává töri és a pajzsokat kettéhasítja, a kocsikat megégeti tűzzel, „mert gyorsan foly az ő igéje”.
De ugyancsak „gyorsan foly az ő igéje,” mikor irgalmasságról van szó. Mikor Isten meg akarja áldani az embereket, mily gyorsan kapnak szárnyra az angyalok, hogy a mennyei adományt e földre juttassák. Gondoljatok Izraelre, mikor az út két oldalán hatalmas sziklák emelkedtek, szemük előtt pedig ott volt a Vörös-tenger. Mily gyorsan jött le az Úr a magasságból, hogy népén segítsen. Kettészelte a tenger vizét és átvezette Izraelt, mint nyájat a pusztában. Gyorsan jött, hogy eleget tegyen ígéretének, hogy Szavának megfeleljen. És így végig a Szentíráson megfigyelhetitek, hogy mikor a nyomorúságokban az Isten népe Hozzá kiáltott, akkor az Úr leküldte Szavát és üdvöt s gyógyulást adott. Áldott legyen és magasztaltassék a mi Istenünknek a neve, aki minden cselekedeteiben, legyen az ítélet vagy irgalmasság, nem tartatja vissza magát az emberek akarata miatt, hanem véghezviszi szándékát, amint azokat már eleve kitűzte.
Egy szempillantásnyira idézzük emlékezetünkbe a testté vált Igét és foglalkozzunk vele hódolatteljesen, akit csak épp most említettem és akit mindenkor mély tisztelettel említsünk. Jézusnak e földön eltöltött ideje kevéssel volt csak több, mint harminc esztendő és mégis befejezte művét, mielőtt e földről a dicsőség hónába távozott volna. Az emberi nemzetség megszabadítása, az örök ítélet elhozatala, a törvény betöltése, mind-mind betöltetett rövid idő alatt. Sőt, ezt az időt még meg kell rövidítenünk, mert hiszen életének nagy része homályba van borítva, amely idő alatt kétségkívül sokat tett, bár nem azt, amelyre élete ki volt szemelve. Három esztendő alatt teljesen befejezte azt a feladatot, melyet atyja reábízott. De micsoda szorgalommal dolgozott! Ami az életének művére vonatkozik, felteszem, hogy az az egész földi idejét betöltötte, de a középpont mégis szenvedése és halála között volt. Annál az üstökös-csillagnál, amely most nemrég lepett meg bennünket, a fényének nagy részét a tündöklő fark szolgáltatta, bár a csillagszerű fej volt a szilárdabb rész. Ugyanígy tündöklik Jézus életének az a része, mely a Gethsemané kert és a sír között van és ezek a rövid órák életének legfényesebb pályáját mutatják. Ebben az időszakban lett a Sátán megverve, a halál megsemmisítve, a pokol meggyőzve, a bűn elrontva, a szentek megszabadítva, Isten megdicsőítve és a föld megszabadítva a szolgaság alól. A szenvedésnek, szégyennek és a halálfélelmek rövid néhány órája alatt cselekedte meg mindezt az Úr. „Nagy gyorsan foly az ő igéje.” Milyen futás lehetett az, mikor Jézus előlépett kamrájából mint egy vőlegény és mint egy erős férfi indult neki útjának. Oly gyorsan futott „ama öröm végett, amely előtte helyeztetett” (Zsid.12,2), hogy izzadott, bár nem úgy, mint mi. Ez az izzadtság vér volt, olyan halálfélelemmel igyekezett elvégezni azt a munkát, amelyet atyja reábízott. Nem volt varázsló. Nem restellitek-e magatokat, hogy ily rövid idő alatt ily nagy, ily végtelen, ily bámulatos művet fejezett be értetek az Úr? „Bizony, gyorsan foly az ő igéje.”
Bebizonyosodott az Isten Igéjének ereje ‒ hogy az előbbi részt elhagyjam ‒, a kegyelem műveiben is. Remélem, hogy egész figyelmeteket idefordítjátok arra, amit elmondani szándékozom ‒ különösen ha ismeritek a rendkívüli fontosságát ez igazságnak ‒, nevezetesen, hogy az Úr Igéje, ha hatalmasan működik az emberek szívében, képes arra, hogy célját hirtelen véghezvigye. Azt hiszem, hogy azok az esetek, mikor a bűn győzelmet arat, igen sok esetben ‒ ha ugyan nem mindig ‒, egy pillanatnak a szüleménye. A meg nem tért ember, a bűnbánatot nem tartott lélek olyan, mint egy kovakő, amelyet nem lehet darabokra széttörni, mert egyetlenegy ütésre szétmorzsolódik. Itt van előttünk az ember lelke, amely olyan, mint egy sötét, homályos börtön, de Isten széttárja az ajtókat és egyszerre csak beomlik rajta a fényes napsugár. A meggyőzetések mind csodálatosak, a hatalmas Lélek megfeszíti az íjat, a nyíl kirepül és a következő pillanatban a szív át van verve. Ez a horoggal ellátott nyíl átfúrja az előítéletek páncélfalát és megöli az ember szívében levő bűnt egy másodperc alatt. Meg vagyok győződve róla, hogy Isten ugyanígy működik az újjászületéseknél is. Az újjászületés nem esztendők munkája. Megköveteli a szükség, hogy eme fontos tény egy szempillantás alatt jöjjön létre. Szükség, hogy legyen egy olyan pillanat, amelyben az ember még halott és egy másik pillanat, amelyben életre kelt. A megszületés egy pillanatnyi műtétnek az eredménye kell, hogy legyen. Ki van zárva, hogy legyen e kettő között egy olyan hely, amelyben az ember az élet és halál között legyen. Kell, hogy az élet lángja egy emberben lobogjon, bármilyen pislákolva is, mert máskülönben az az ember halott, mivel a határvonal az élet és halál között oly keskeny, mint a kés pengéje. Még ha mi, úgy ti, mint én, nem is látunk ily éles határvonalat a kettő között, ennek dacára az megvan. Az ember vagy élő vagy holt, más eshetőség nincsen. A lélek felébredése szellemi életre bizonyíték arra, hogy Isten Szava még ma is „gyorsan foly tova”.
Ugyanez az eset áll fenn tekintettel a megigazulásra. Ha egy ember hisz a Jézus Krisztusban, akkor azonnal megigazul. Be tudom bizonyítani néktek, hogy ez így van. Az ember lehet bűnös vagy nem bűnös, de nem lehet valahol e kettő között. Jogászati kifejezés szerint létezik egy olyan állapot, amelyben a vád- „nincs bebizonyítva”, de Isten előtt, akinek nincs szüksége bizonyítékokra, az ember vagy elítélve vagy felmentve áll és egy pillanatig sem maradhat meg e két hely között. Isten Szava csak egy pillanatig szól a bűnöshöz: „Megbocsátok neked.” A kegyelem ez ajándéka azonnal teljesedik. Összes bűneid megbocsáttathatnak azalatt, míg az óra lengője egyet leng és átmehetsz a halálból az életre gyorsabban, mint ahogy én e szavakat kiejtem.
Mily bámulatos dolog látni azokat a változásokat, melyeket az Isten kegyelme a megtérés által visz végbe. Az embert nem lehet maga körül megfordítani és azzal már meg is téríteni, de eme változásnak a kezdete rendesen egy különös pillanatban keletkezik és eme pillanatokban gyakran megesik, hogy éppen a legkedveltebb bálványok kerülnek a tűzbe vagy semmisülnek meg másképen. Nem tudja megindokolni, nem is tudja megérteni és mégis azokat a dolgokat, melyeket egykor szeretett, most gyűlölni kénytelen, míg azokat, melyeket egykor gyűlölt, most önkénytelenül is szeretettel vesz körül. A változások meglepőek, sőt sokszor csodálatosak. Egy ellenségünk mondta nemrég, hogy mi azt állítjuk, miszerint egy embernek a jellemét egyetlenegy óra alatt átalakítjuk, hogy egy élethossziglan tartó épületet egy istentisztelet alatt lerombolunk. Nem akarok most szembeszállni ezzel a váddal. A megállapítás nem egészen pontos, de kielégítő. Hallottunk már mindnyájan arról a prédikátorról, aki egy haldoklót felkeresett és aki az eszköz volt arra, hogy a haldokló boldog hitet lelt a Krisztusban, de még mielőtt a házat elhagyta volna, az illető meghalt. A prédikátor elmondotta azután, hogy látta a haldoklót természetes állapotában, látta kegyelmi állapotában és elhagyta őt a megdicsőülés állapotában, és mindezt körülbelül egy órán belül. Ez is intőjel arra, hogy milyen nagyra kell becsülnünk az Isten hatalmát, aki csodákat művel a szemünk láttára. Az újjászületés oly csoda, amelyet a Szentlélek az Ige által hoz létre. Mert bárhogy vizsgálnók is, máskülönben lehetetlen dolog volna ennek létrehozása. Ha ez a csoda elvétetnék a keresztyénségtől, mi más maradna meg számára? A megtérés, bűnbánat és az újjászületés, mint folytatólagos jelenségek megmaradnak, de melyek által a keresztyénség isteni ereje bizonyíttatik. Isten Szava egy pillanat alatt megváltoztatja az ember egész természetét és az ember oly állapotba lép, amelyből oly jellem jön elő, amely dicséri az Istent. A lényege ennek a jellemnek egy pillanat alatt születik, a mag, amelyből ez ered, egyszerre lesz beültetve. „Gyorsan foly az Úr Igéje.”
A fiúság szintén egyike eme gyors adományoknak. Az ember egy pillanat alatt Isten gyermeke lehet, mert vagy nem lehet az Isten gyermeke, vagy pedig lehet az Isten gyermeke, de a kettő között nem maradhat. Szükség, hogy legyen egy pillanat, amelyben a bocsánat megnyilvánul és ezt a pillanatot szeretném előttetek megvilágosítani, vagy érthetővé tenni.
Jegyezzétek meg, kedves testvéreim, hogy a megmentésnek nemcsak a kezdete igaz, mert hiszen a kegyelem művei a szívben megmaradnak. Szomorúak és csüggedtek vagytok talán ma? Isten egyetlenegy pillanat alatt felüdíthet. Visszaestetek a régviselt dolgaitokba, mint a laodiceabeliek? Közönyösek lettetek? „Talán hónapokig is eltart ‒ szóltok ‒, míg ismét helyrejövök.” Erre nincs szükség, mert itt van Krisztus szava a laodiceabeli gyülekezethez: „Íme, az ajtó előtt állok és zörgetek; ha valaki meghallja az én szómat és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz és vele vacsorátok és ő én velem.” Nyissátok fel az ajtókat és engedjétek be Krisztust és minden javatokra lesz. Vonakodtok vagy kételkedtek? Krisztus letörölheti a hamut és port arcotokról és fejetekhez helyezheti a szépség koronáját egy pillanat alatt. Nincs sok időre szükség, hogy felüdítve és rendbe hozva legyetek. Jézus hozzátok közeledhet kegyelmének gazdagságával és képes azonnal véghezvinni, hogy Benne örvendjetek. Nem gyógyította-e meg csak egy pillanat alatt is a bénákat és bélpoklosokat? Vagy azt gondoljátok, hogy most nincs meg az a hatalma, hogy áldásokat osztogasson? A mi gyülekezeteink gyakran követelik, hogy az elesett tagok várakozzanak egy bizonyos ideig, mielőtt ismét felvennék őket. Ha egy gyülekezeti tag megtéved, akkor a gyülekezetek néha évekig átadják az illetőt a sátánnak, majd pedig arra törekszenek, hogy visszahozzák az elesettet. Ennek nem szabadna így lennie. János apostol rögtön aggódott Péterért, mikor emez megátkozta magát és esküvel állította, hogy az Urat nem ismeri és Jézus maga is azt mondta: „Menjetek el, mondjátok meg a tanítványoknak és Péternek” három nappal azután, hogy Péter megtagadta az Urat. Az én Uramnak megbocsátó szeretete igen gyorsan halad, az én Uramnak megelevenítő kegyelme gyorsabb, mint a sas szárnyai.
És amiként van ez az egyesekkel, ugyanúgy történik a gyülekezetekkel. Egy egész gyülekezet megújulhat, új életre kelhet egy pillanat alatt. Nem, nem is egy gyülekezet, hanem egy egész csoport gyülekezet, sőt nemcsak ennyi, mert ha az Úr úgy akarja, az összes gyülekezetek megfürödhetnek a kegyelem újjáalakító áldásában egy héten belül. Nézzük, hogy miként történt ez kezdetben? Pünkösd után nem sok idővel az összes népek hallották az Isten Igéjét, úgy hogy Pál apostol ezt mondhatta: „Vajon nem hallották-e? Bizonyára végighaladt a hang az egész földön és Szavát meghallották a föld végén is.” Hajnalhasadás után mindjárt fennragyogott az Úr szava az égen és elterjedt gyorsan az egész mennybolton. Ez meg fog történni újból, de nekünk el kell készülnünk erre. Az edényeknek, az eszközöknek meg kell tisztulniuk, mielőtt a Mester újból használatba venné őket nagy célja véghezvitelére. Ha a Mindenható Istennek úgy kellene használatba venni a keresztyéneket és prédikátorokat, mint amilyenek ők ma, hogy célját velük befejezze, akkor évszázadok és évszázadokig kellene várnunk, míg a cél be volna fejezve. Csakhogy az Úr mindezt meg tudja változtatni és szolgáit az angyalokhoz, prédikátorait pedig tüzes lángnyelvekhez hasonlítja. Sokan az Úr műveiben csigaléptekkel haladnak előre, ha azonban az Úr eme meggondolt lépésekkel előrehaladó férfiakat meglátogatná és képesekké tenné őket arra, hogy mint a szarvas, szökelljenek előre az Isten Igéjét hirdetni, ugyan mi lehetne az, ami ebben őket feltartóztatná? Tegyük fel, hogy az egész gyülekezet holnap arra ébred fel, hogy hatalmas vágy kél benne az imaórák után? Mi lehet az, ami Istent akadályozná abban, hogy népének egyesült kiáltását meghallgassa? Ugyan micsoda az, ami akadályozná abban, hogy száz meg száz prédikátort felébresszen, akik tüzes nyelvekkel beszéljenek? Mi akadályozná a misszionáriusokat abban, hogy kimenjenek a föld túlsó végire hirdetni az evangyéliomot? Kicsoda tudná visszatartani az Úr karját, ha egyszer kinyújtja és felkészül arra, hogy hadakozzék? Neveljük és fejlesszük hitünket Istenben. Alig mondhatjuk azt, hogy hiszünk, oly kevés bennünk a hit, mert mindig szemmel tartjuk a missziótársulatok mérlegét és tartjuk nyilván azok segélyforrásait. Hiszek a mi társulataink jó törekvéseiben, de még inkább hiszek Istenben, aki elősegítheti azok működését. Hiszek a segítő eszközökben, kiviteli módozatokban, különféle alakulatokban, de sokkal jobban hiszek Istenben, aki hasonlíthatatlanul sokkal többet tud tenni, mint amennyit kérünk vagy nyerhetünk. Vajha az Úr késztetne arra, hogy evezzünk ki a mély vizekre, akkor lebocsátanók hálónkat és halakkal tömve húznók azt vissza. Most itt keringünk a partok közelében, fogunk egy pár sovány halacskát és aztán dicsekedünk a mi bámulatos eredményeinkkel.
Zárni fogunk a harmadik fejezetben, miközben kérdjük, hogy mi az a tan, amelyet e tárgyból nyerhetünk? Mert a tan az, hogy a kereső bűnös még most megmenthető. Ha keresi a bűnbánatot, akkor megtalálja azt Isten kebelén. Van valami vágyódás lelkedben az élő Isten után? Megszólal benned is a hang: „Felkelek és elmegyek az én Atyámhoz.” Elérkeztél már annyira, hogy ezt mondhasd? Meddig akarsz még várni, míg Atyádhoz mész? Nem mondhatom néked azt, hogy hosszú még az út addig, de engedd, hogy füledbe kiáltsam, miszerint van még egy másik eset is: Mily nagy az az út, amelyet az Atyának meg kell tenni, hogy hozzád közeledjék? A tékozló fiú példája megfelel reá: „Minekutána pedig még távol volt, meglátá őt az ő atyja és megesék rajta az ő szíve és odafutott hozzája.” Nem tudom megmondani, hogy mily gyorsan futott az öreg apa a fia elé, mert a szív vágya sokszor nagyobb, mint a lábak ereje, de tudom, hogy ami a példára vonatkozik, ott az apát nem igen lehetett volna utólérni. De képzeljük el, kedves fivéreim és nővéreim, hogy milyen lépések lehetnek azok, mikor Isten futni kezd. Oh, ti bűnös emberek, ha felkészültök arra, hogy Istenhez menjetek, akkor Ő elétek fut néktek. „Gyorsan foly az ő Igéje.”
A 107. zsoltárban olvashatunk azokról, akik a halál árnyékának kapuihoz érkeztek és szorultságukban az Úrhoz kiáltottak. Így olvassuk ezt: „De az Úrhoz kiáltanak szorultságukban; sanyarúságukból megmenté őket.” A gyógyítás éppen olyan gyors volt, mint amilyen tökéletes. Egyedül az Úr az, aki túlszárnyalni tudja az időket.
Nincs-e megírva: „Mielőtt kiáltottak volna, már feleltem és míg ajkaikat megnyitották, már meghallgattam őket.” Ez felülmúlja a távírót és a telefont. Megkapjátok a feleletet, mielőtt még az üzenetet elküldtétek volna, vagy pedig míg írjátok a kérvényt, már megjön reá a válasz. Vigasztalódjál meg tehát, szegény lélek. Egy szempillantás alatt megnyerheted a bűnbocsánatot, élvezheted a fiúságot és megkapod a megigazulást. A kegyelmet egy pillanat alatt megnyerheted és boldogan mehetsz tovább utadon, mondva: Megkaptam, a kegyelem most már az enyém. Miért keresgéltem olyan nagyon, ha az Ige itt van közelemben? Vajha Isten adná néktek kegyelmét ebben a pillanatban, azt a kegyelmet, mely megmenti a lelket.
Elétek tárok még egy tant, amely vonatkozással bír a mi munkánkra, melyet a lelkek megmentéséért folytatunk. Ha az Úr Szava gyorsan halad, akkor utol tudja érni azokat, akik szaladnak előle. Nemcsak azokhoz ér gyorsan az Úr, akik keresik Őt, hanem azokat is utol tudja érni gyorsan, akik elsietnek előle. Látom, amint szalad a nyáj. Mily gyorsan rohannak. A nyáj sohasem fut oly gyorsan a pásztor után, mint a pásztor előtt, sebesek és gyorsak, mihelyst egy kis hézagot találnak, ahol megszökhetnek. Átszaladnak a halmon és eltűnnek az ember szeme elől egy pillanat alatt. Utol tudja érni őket a pásztor? Az a magasztos Ige, mely a nyájnak a pásztora, vajon utol tudja-e érni a tévedőket? Igen, mert „gyorsan foly az ő igéje.” Meg tudja fogni az elszaladtakat. Ha egy juh odaért egészen a szakadék szélére, akkor maga a nagy pásztor oly gyorsan fut, hogy a romlásba indultat még meg tudja menteni. Néktek mondom ezt, lelki munkások, hogy bátorságot nyerjetek a halottas ágyhoz menni, bátorságot, hogy ősz férfiakkal és nőkkel szóba álljatok, nehogy azt gondoljátok, miszerint vannak olyanok, akikkel fölösleges a Krisztusról beszélni. Ha biztos tény volna az, hogy bűnbánat nélkül valaki öt perc alatt a pokolban lehet, akkor mégis az volna kötelességtek, hogy az illetőnek azonnal az evangyéliomot prédikáljátok és ezt azzal a hittel tegyétek, hogy azt a lelket öt percnyi idő alatt Isten kegyelme megmentheti. „Ez veszedelmes tanítás ‒ mondhatná valaki ‒, mert így az emberek abba a kísértésbe eshetnek, hogy a bűnbánatot mindig elhalasszák. Csakhogy, ha az emberek nem kovácsolhatnak mentegetődzést ebből az igazságból, akkor másvalamit keresnek maguknak, mivel ha valaki helytelen bűnös dolgot akar elkövetni, akkor minden félremagyarázás a maga célját fogja szolgálni. Az igazságot nem tudom megtagadni, mert istentelen férfiak kicsavarják azt és ez nevetséges lenne. A kötél jó és hasznos igen sok célra, de vajon meg akartok semmisíteni minden kötelet, ami e földön található, mivel egy pár megtévedett ember kötélre akasztotta fel magát? Hirdetni fogjuk mindaddig, míg a föld meg nem semmisül, hogy Isten még a tizenegyedik órában is menteni akar és menteni tud. Még mindig nem késő senkinek, bármilyen öreg legyen is. Mi lesz akkor, ha holnap reggel meg fogsz halni? Úgy érzem, hogy vannak itt egy páran, akik nincsenek messze életük végpontjától, de tudjátok meg, hogy „gyorsan halad az ő igéje” és még most is meg tud benneteket szabadítani. A haldokló lator esete ellene van annak a gondolatnak, hogy egy imádkozó bűnbánó, aki Krisztushoz fordul, későn jönne már. Ne halasszátok el a megtérést, de hogyha évek során át vonakodtatok ezt megtenni, akkor keljetek fel rögtön és az Úr véghetetlen irgalmasságában rögtön hozzátok közeleg.
Be fogom fejezni beszédemet eme megjegyzéssel: Ha ti és én, kedves barátaim, nem soroztatunk a megtértek közé, hanem a valóban megtértekhez és ennek dacára mégis nehéz a szívünk, akkor itt van számunkra a vigasz is, az Úr képes arra, hogy azonnal örömet és békét adjon nekünk. Nagy szükségben vagyok ‒ mondod ‒ és ha hétfő estig nem kapok segítséget, akkor nem tudom, mi lesz velem.” Nos, az Úr téged hétfő estig meg tud menteni. „Gyorsan foly az ő igéje.” „Félek és rettegek szívemben, és ha nem tudok ettől megmenekülni, akkor a kétségbeesésbe zavar engem.” Rögtön meg tud téged vigasztalni, mert a Vigasztaló már leküldetett erre a földre. „Nagyon szeretnék Úrvacsorához járulni ‒ mondja egy férfi ‒, mert már hosszabb ideje nem, vettem részt benne, mivel nem tartottam magam alkalmasnak arra és nem hiszem, hogy ez ünnepélyes cselekedetre egy rövidke délutánon alkalmas lehetek.” Oh, igen, képes lehetsz reá. Ha Jézus megmosta lábaidat, akkor azonnal és teljesen tiszta vagy. Felemelhet benneteket az ő társaságának magasságába és megláthatjátok Őt a következő pillanatban. Ne korlátozzátok a Mindenható Istent gyorsaságában, ne korlátozzátok Őt semmiképpen, mert Istennél minden lehetséges. Az Úr megelevenítheti a ti száraz vesszőtöket, virágzóvá és gyümölcsöt hozóvá teheti még ebben az órában. Alázkodjatok meg előtte és kérjétek Őt, hogy tegyen minden jócselekedetben tökéletesekké és hogy akaratát mindig megtehessétek. Kérjétek Őt arra, hogy vigye rajtatok véghez kitűzött célját, amit meg képes tenni, és amiért legyen Neki hála és magasztalás mindörökkön örökké! Ámen.

(Spurgeonnak a „Metropolitan Tabernacle” épületben eltöltött 25 éves prédikátori működésének emlékére.)
Habakuknak az a fájdalom jutott osztályrészül, hogy olyan időben kellett élnie, amelyben az igazi vallás sajnálatraméltó állapotban volt. A népnek nagy része elpártolt az élő Istentől. Volt ugyan soraiban istenfélő csoport is, de az istentelen és bálványoknak szolgáló sereg rendkívül erős volt. Emiatt az Úr ítélettél fenyegette a népet és kijelentetett a prófétának, hogy a káldeusoknak betörése közel van. A próféta tehát telve volt rettegéssel az ő hazájának jövője miatt, látta ennek bűnös állapotját és tudta, hogyan kell végződnie. Az ő prófétálásának könyve az esedezésnek eme kérdésével kezdődik: „Mennyi ideje vagyon, Uram?” Szelleme elkeseredett benne a nép bűnei felett, szíve pedig megtört egy látomástól, amelyben az Úr által elrendelt fenyítéket szemlélte. Isten minden tanúinak illik így elkeseredni lelkükben, ha megszentségtelenítve látják Isten nevét és okuk van rá, hogy haragjának ostorától féljenek. A szívbeli irgalmasság nélküli ember nem lehet Istennek embere.
De Habakuk erős hittel bíró férfiú volt, ami igazán szerencse volt reánézve ilyen gonosz időkben, mert ha a szép időben szükség van hitre, úgy még annál inkább szükség van arra, ha a vihar közeledik: s ha az igazaknak hit által kell élniük még olyankor is, amikor a hajnal bekövetkezett, mennyivel inkább kell hitből élniük akkor, amidőn az árnyék meghosszabbodik, mert az éjszaka közel van. Azoknak, akiknek szívük van, hogy embertársaik bűnei felett sírjanak, buzgó szívet is kell bírniuk, hogy Istenhez ragaszkodjanak.
Ez a név: Habakuk, annyit jelent, mint átfogó. Róla pedig valóban el lehet mondani, hogy azok egyike volt, aki az ígéretet messziről látta, hitte és általfogta. Ő erősen tartotta azt Istennek jóságán és megnyugodott azon. Jövendöléseinek olvasásánál el vagyunk ragadtatva ama modortól, amellyel ő Istennek jelenlétét előadja. Nagyon megfelelően címezi meg könyvét terhes próféciának, melyet Habakuk próféta látott, mert az ő szemléletének élénkségében ő a legmagasabb fokú „néző”. Tapasztalja Isten jelenlétét és azt mondja, hogy a föld csendben legyen előtte. Látja az isteni utakat a választott nép történetében, érzi csontjaiba benyomulni a rothadást és elfogja őt a remegés. Előtte Istennek útja nagyon látható volt szellemi szemei előtt. S azért az ő hite épen olyan erős, mint aminő mély volt isteni félelme. Jövendölései azok, melyekben mi ama csodálatos evangéliumi nyilatkozatot találjuk, amely felett Pál sok prédikációt tart, t. i.: „Az igaz ember pedig az ő hitével él.” És szintén ez a jövendölés, amelyben a hitnek ama figyelemreméltó elhatározását találjuk, amidőn az elgondolható legrosszabb viszonyok közt mondja vagy énekli: „Mert a fügefa nem virágzik és semmi gyümölcs nem lészen a szőlőkben, megcsal az olajfának munkája és a mezők élést nem teremnek, kivesz a juh az akolból és nem lészen ökör az istállókban. Én pedig az Úrban örvendezek és vígadok az én szabadító Istenemben.” (Hab.3,17‒18) No, kedveseim, jó lesz az nekünk, ha sokat bírunk Habakuk szelleméből és az Isten iránti erős bizodalom által szilárd alapon állunk, akkor mi még azon esetben is, ha a jelennek és jövőnek szomorú ábrázatját látjuk, mégis minden kételytől megmentve leszünk, amennyiben arra bízzuk magunkat, akinek útjai örökkévalók. Az Ő tanácsa régi időktől fogva oly nagyszerű és dicső volt, hogy Ő benne kételkedni annyi, mint megrágalmazni őt. Az ő lénye pedig olyan változhatatlan, hogy csupán csak igazságot követünk el, ha az Ő megismétlődő kegyelmi cselekedeteire számítunk.
Ezen szövegben, amelyet ma reggel választottam ama 25-ik évforduló ünnepély alkalmából, amely a mi boldog összeköttetésünkre, mint pásztorra és gyülekezetre vonatkozik, három pontot látok, melyek mellett időzni óhajtok. Az első a próféta rettegése: „Uram, hallám a te beszédedet és megrettenek.” A második a próféta imája: „Uram, a te munkádat az ő esztendejének közepette elevenítsd meg, az ő esztendejének közepette.” A harmadik pedig a próféta kiinduló alapja: „Haragodban irgalmasságodról emlékezzél meg” a fejezetnek egyéb részeivel együtt, miután tényleg egy jogi alapot talál Istennek jelenlegi működésére nézve annak elbeszélésében, amit Isten Izraellel a régi időben tett.
Először tehát felhívnám figyelmeteket a próféta rettegésére: „Uram, hallám a te beszédedet és megrettenek.” Ez a szent félelemnek a rettegése, nem irtózat vagy borzalom, hanem isteni félelem. Olvassátok ezt az előbbi fejezet 20-ik versével összefüggően: „Az Úr pedig az Ő szentséges templomában vagyon! Rettegje azért őt (csendesüljön meg) mind az egész föld. Oh, Uram, hallám a te beszédedet és megrettenek.” Minden más hallgatásba hozatott és azután az ünnepélyes csendben hallotta Jehova szavát és remegett. Lehetetlen dolog a halandó emberekre nézve az, hogy isteni félelemmel el ne teljenek, ha Istennek jelenvaló voltáról tudattal bírnak. Felteszem, hogy Ádámnak érzülete a bűnbeesés előtt kevésbé átható volt, mert a bűnnek érzetét nem ismerte, de bizonyos, hogy reá nézve is valami ünnepélyes benyomást tett az, amidőn Istent, az Urat a nap hűvösebb szakában átvonulni látta és hallotta. Habár gyermeki bizodalommal van is eltelve, mégis a legártatlanabb ember is ezen fenséges jelenlétről egészen a porig kénytelen megindulni. Ezen esettől kezdve az emberek, bárhol is részesültek egy különös kijelentésnek kegyelmében, egyúttal mélyen megrettentek. Sok igazság volt ama régi hagyományban, hogy senki sem maradhat élve, ha Isten orcáját látja, mert a semmiségnek olyan érzete támad lelkében Isten közelben létének tudatában, hogy azok az emberek, akik e kegyelemben részesültek, képteleneknek érezték magukat az áldásnak súlyát elhordozni. Ézsaiás felkiált: „Jaj, nékem el kell vesznem, ... mert a Királyt, a Seregeknek Urát látták az én szemeim.” (Ézs.6,5) Dániel ezt mondja: „Semmi erő nem marada bennem.” (Dán.10,8) Ezékiel előadja: „És látám és esem az én orcámra.” (Ez.1,28) János pedig beismeri: „Mikor pedig láttam volna őt, leesem az ő lábai előtt, mint egy holt.” (Jel.1,17) Ti tudjátok hogyan kiált fel Jób: „Az én füleimnek hallásával hallottam Te felőled, most pedig íme az én szemem lát tégedet. Az okáért utálom, amiket mondottam és bánom a porban és hamuban.” (Jób 42,5‒6) Az angyalok, akik a létrán, melyet Jákob látott, felfelé szálltak, befedezték orcáikat, amikor Istenre néztek. Mi pedig, akik ezen létrának lábainál ülünk, mit tehetünk ugyan mást, mint azt, hogy a pátriárkával mondjuk: „Mely rettenetes e hely.” (1Mó.28,17) Habár a legnagyobb áldás is Isten kegyeltjének lenni, mégis valami rettenetes. A szűz anya, akit az Úr oly nagy kegyelemben részesített, áldott volt az asszonyok között, de épen ezen az alapon jövendöltetett meg neki: „Sőt, a te lelkedet is általhatja az éles tőr?” (Lk.2,35)
Áldott volt a férfiak közt az, akivel Isten, mint egy barátjával beszélt, de félelemnek és nagy homálynak kellett őt átborítania. Az ilyen gyenge teremtéseknek, aminők mi vagyunk, nem engedtetett meg, Istennek teljes fénye közt állani, ha mindjárt Krisztusnak közvetítése által enyhítve is van, anélkül, hogy a próféta szavaival fel ne kiáltson: „Megrettenek! Oh, ki ne félne téged, királyoknak királya.” Habakuk szent félelme még élénkebb lett a „beszéd” által, amelyet hallott. „Uram, hallom a te beszédedet” ami egy közlemény szerint átfordítva az evangéliumra vonatkozik, melyről Ézsaiás ezt mondja: „Kicsoda hiszen a mi prédikálásunknak?” (Ézs.53,1) De inkább az összefüggésben keressük ennek értelmét és ez odavezet minket, hogy arra vonatkoztassuk, amit Isten az ő választott népéért tett, amikor ez Páran pusztájából jött és „Isten elosztá a földet, tekintett és elolvasztotta a pogányokat”. A próféta tanulmányozta Izrael történetét és az elbeszélés minden fejezetében látta Istennek kezét, a Verestengeren és a Jordánon való átkeléstől kezdve, egészen a pogányok kiűzetéséig és az Izraelnek Kánaánban való letelepedéséig. Ő Isten beszédét Izrael történetében lelkének csendjében hallotta, az Úrnak cselekedeteit úgy látta, mintha újból megtörténtek volna és eltelt szent félelemmel és rettegéssel, mert látta, hogy habár Isten nagy kegyelemmel volt népe iránt, mégis haragra gerjed ennek bűnei miatt s bár gyakran kímélte őket kihágásaik mellett, mégis fenyítette és gonoszságaiktól el nem tekintett. A próféta arra gondolt, hogy miképpen ostorozta Isten Izraelt a pusztában és miképpen verte őt Kánaánban, amikor egyik zsarnok a másik után meghódoltatta és elnyomta. Emlékezett ama rettenetes ítéletre, melyet az Úr egyiket a másik után, sűrűn és háromszorosan bocsátott vétkes népére és előre kijelentett szavát megteljesítette: „A föld minden nemzetsége közül egyedül titeket ismertelek, azért megbüntetlek minden gonoszságtokért.” Ő tüzes betűkkel látta régen megírva Jehovának az ő választott népével való összeköttetésének történetét és azért kiált fel: „Uram, hallám a te beszédedet és megrettenek.”
Valószínű, hogy ezzel Habakuk a félelemnek egy másik forrására mutat, nevezetesen Istennek csendes beszédére az ő prófétai keblében, ahol az emberektől nem hallva, hirdettetett a bekövetkezendő bosszúállás, amelyet ő később szavakba foglalt és könyvének első fejezetében feljegyzett. Elővonultak a káldeusok, ez a keserű és hitetlen nép, kegyetlen és rettenetes, gyorsabb a párducnál, harapósabb az esti farkasoknál. Ezek siettek Júdea felé, hogy mint az erőszakos vadászok, rávessék magukat a zsákmányra és Habakuk szellemben az országot ezen benyomuló tüzes csapatok ütései alatt elpusztítottnak, fejedelmeit és királyait fogságba hurcoltaknak, az Úr kertjét zord sivataggá változottnak és magát Libanont is erdőségeitől megfosztottnak látta, melyet az erőszakosság keze mívelt. Ezen szörnyű szerencsétlenségtől való félelem remegővé tette őt, mert hiszen jól ismerte ezt, mivel Jeremiás alig talált elegendő könnyeket, hogy a káldeai fajt megsirassa. Nos, testvéreim, ha az Úr szolgáit odavezeti, hogy őrtornyaikból letekintsenek és a jövőt a múltból kitalálják, akkor mi is félünk. Ha mi egy bűnökben járó népnek Istentől reá bocsátott fenyítékeit a múlt évekből látjuk és abból egy bűnös népnek valószínű jövőjére a jelenben következtetést vonunk, akkor a mi szívünk is remeg a félelemtől, hogy majd Isten ezt a bűnben járó népet, amely között mi lakunk, megbüntetni fogja. Mi önmagunk miatt is félünk, mert mi is vetkeztünk.
Így tehát látjátok, hogy a próféta félelme ebből a három dologból állott: először egy szent félelemből, melyet Istennek közel való jelenléte befolyásolt, aki a gonoszságot el nem nézheti és remegés attól, hogy Ő, mint egy megemésztő tűz a nép ellen tör. Másodszor egy olyan félelemből, Isten útjainak a múltból való közléséből, melyet Mózesnek tudtára adott és amely Izrael gyermekeivel való bánásmódjából eredt, hogy t. i. Ő a tévelygő népet újból megostorozza. Harmadszor pedig egy további félelemből, mely árnyékát a jövőre veti, hogy az Úr fenyegetéseit, melyeket prófétái által olyan ünnepélyesen hirdet, megteljesíti és megengedi a káldeusoknak, hogy úgy bánjanak népével, mintha a tengernek halai volnának, melyeket hálóikba megfogni és megemészteni kell nekik.
Miután ezt a három dolgot összefoglalom, tovább megyek a prófétának különösebb félelméhez, amelyet rendesen elnéznek, de a szövegben igen világosan előlép. A próféta remegett az állami élet különös szaka felett, amelyen át a nép épen keresztülment. Ők, ha jól olvasom ezt az imát, épen az esztendő közepén vagyis az ő történetüknek középső szakába érkeztek. Habakuknak prófétai hivatala nem esett ama első időkbe, amikor Mózes és Sámuel prófétáltak, sem pedig az utolsó napokba, amidőn a világ vége megérkezett. Ő valószínűleg Krisztus eljövetele előtt
600 évvel teljesítette jövendöléseit s így eléggé a közepén az emberiség történetének, ha ez a történet az évezredekből egy hetet fog képezni, amint ezt sokan gondolták. Ami az izráelbeli népet illeti, úgy ez nagyon távol volt attól a naptól, amikor még „Efraim” gyermek volt, a nép életének középkorában élt, amikor a legjobbnak kellett volna benne kifejlődnie. A hős korszak elmúlt és a tetteknek ama költészet nélküli ideje jött meg, amelyben „a népek tűzre építenek és hiába munkálkodnak a nemzetségek”. (Hab.2,13) Emiatt kiált a próféta szeretetteljes könyörgessel: „Uram, az ő esztendejének közepette elevenítsd meg, az ő esztendejének közepette.” Ez a vonatkoztatás, melyet ma reggel tenni akarok, abból a tényből eredt, hogy mint „gyülekezet”, mi is elértük az esztendő közepét. A mostani pásztori felügyelet alatt mint a tengeri utasok az óceán közepén vagyunk, 25 mértföldnyivel vagy sokkal több esztendővel távolabb vagyunk kiindulásunktól és minden vitorlát kifeszítettünk, hogy a másik partra érjünk. Ami a szolgálatot illeti, amelyet nekünk még személyesen kell teljesítenünk, erre nézve biztosan az év közepén vagyunk, ha ugyan annak végéhez közel nem állunk. A természet folyása szerint nem várhatjuk, hogy több mint 25 évet elérjünk és olyan oktalanok sem vagyunk, hogy ezekre is számíthatunk, mi gyülekezetünknek egymáshoz való viszonyában az életnek közepére jutottunk s íme, ünnepeljük a mi ezüstlakodalmunkat.
Testvérek, az esztendő közepének vannak különös veszélyei és ez odavezette a prófétát, ahová most minket is vezessen, hogy imádkozzunk: „Uram, a te munkádat az ő esztendejének közepette elevenítsd meg, az ő esztendejének közepette.” Az ifjúságnak megvannak a maga gyengeségei, de ezek elmúltak; az öreg kornak is megvannak a maga gyengeségei, de ezeket még nem értük el. Rajtunk áll, hogy imádkozzunk azon veszélyek ellen, melyek minket az esztendők közepette fenyegetnek. Az élet közepe reánk úgy az egyesekre, mint a gyülekezetre nézve telve van különös veszélyekkel.
Nem vettétek-e észre, hogy az előbbi korszakok mind virágjukban múltak el, még mielőtt az öregségtől megőszültek volna? A paradicsom aranykorszakában és ennek teljességében szállott alá a nap, még mielőtt eljött volna a dél. A pátriárkák időszaka látott egynéhány keveset azon megvénült atyák közül, akik évszázadok tisztességét hordozták, de kevés nemzetség után az emberek hosszú életük mellett oly gyakorlottak lettek a bűnökben, hogy eljött a vízözön és megsemmisítette a korszakot, még mielőtt az hervadni kezdett. Azután jött a zsidóállam bíráival és királyaival s alig olvastuk, hogy Salamon az Úrnak egy nagy házat épített, máris észrevesszük, ,hogy Izrael elérte dicsőségének tetőpontját és az ő uralma már alászáll. Épen úgy volt ez az első század keresztyéni egyházával, amidőn látható szervezetté vált. Jól kezdte, mi hátráltatta meg tehát őt? Teljes épségében és erejében volt, mikor dacolt az oroszlánokkal és a császár kigúnyolta őt, de nem sokáig, mert íme, reá tette Konstantin az ő királyi kezét és az egyház beteg lett a király skroflijától (görvélyeitől), mely az anyaszentegyház betegségei közül a legkegyetlenebb. Ez a nyavalya rák gyanánt harapódzott bele épen a szívbe és tisztátalanná tette a lelket annyira, hogy az egyház, melynek Krisztus szellemi országát kellett képeznie s hozzá tisztának és hűnek lennie, a föld királyainak ágyasává vált. Az ő középkora a sötétségnek ideje volt, mely még most is kiveti szörnyű árnyékait a népekre. Úgy tűnik fel, mintha a társaságok az életnek középrészén biztosan áthaladni nem tudnának, hanem csak a kegyelemnek csodája által. A reggel tündöklő sugarakkal és fénylő harmatcseppekkel érkezik, de nem sokáig tart ez, forróvá lesz a nap és a mezők ellankadnak vagy pedig az ég fekete lesz a felhőktől és a napnak dicsősége elhomályosul. Ez az oka amaz ember félelmének, aki embertársait szereti, Istennek buzgóságát ismeri és népének gyengeségét tudja. Attól fél, hogy ez visszafordul a hűségtől, az első szeretet elhagyja és emiatt az Úr haragra indul, elmozdítja gyertyatartóját helyéből és a népet saját útjaira hagyja. Oh, Uram, én Istenem, ne engedd, hogy ez történjék itt ezzel a gyülekezettel.
Vajon miből állanak a középnek veszélyei?
Először: a vallásos mozgalmakban van az újdonságnak bizonyos ösztöne és ingere, amely kevés év alatt elhasználva lesz. Még jól emlékszem, amikor minket „kilencnapos csodának” neveztek és a mi kritikusaink azt jövendölték, hogy munkánk mihamar összeomlani fog. Hogy hiszen volt már előbb is ilyen mozgalom és azután elvonult, ez pedig egyike a többi pillanatnyi szappanbuborékoknak. A kilenc nap meglehetősen hosszan tartott, oh, bár követné azokat még kilenc ilyen. Istennek végtelen irgalmasságában. Nos, bármit is mondjanak a rágalmazók, mi tudjuk, hogy élet, erélyesség, üdeség volt mindenben, amit mi, mint gyülekezet tettünk, amelytől nehezen vártuk azt, hogy ez mindezen esztendőkön át tartson. Az ifjúi újság bizonyára elmúlt és az a veszély áll elő, hogy egy közösség nagyon megerőtlenül amaz erőnek el-elhagyásával, mely némelyeknél az összes erő volt, amivel egyáltalában csak bírtak. Hundington úrnő B.-hez írott egyik levelében azt parancsolja, hogy minden új mű bizonyos idő múlva élettelenné válni látszik, B. pedig erre azt jegyzi meg, hogy e tekintetben a mi első keresztyéni gyülekezeteink nagyon hasonlók voltak és hogy a korai eső után, amely a vetés idején esik, gyakran száraz idő következik, mielőtt a késői eső lejönne. Attól félek, hogy eme jámbor embernek megjegyzése szomorú igazsággal bír. Sokan vannak, kik egy csodálatraméltó tüzességből veszedelmes hidegségbe hűlnek le. Sajnálni való ez ott, ahol előfordul és mindig ottan kell félni attól, ahol még nem történt meg, mert hiszen ez a dolgoknak természetes folyamata. Kedves testvéreim, én könyörögtem Istenhez, hogy ha az, ami „esprit de corpo”-nak (a test szellemének) mondatik, elhagy minket, akkor az „esprit de Dieu” (Istennek szelleme) maradjon velünk, hogy ha az a szellem, aki a mi társaságunkat megnöveszti, úgy mint minden, mái megcsökken, akkor azáltal a Szellem által tartassunk még, aki mindnyájunkat az Úr Jézussal egyesít.
A közepén való átmenet azért is nehéz, mert azok a dolgok, amelyek előtt feltűnőek és csodálatosak voltak, rendesen megszokottá válnak. Nem tudom, hogy sokat tenne-é ez ki, ha gyakran az az eset is nem volna, hogy az újdonság ingerével már a lelkesedések is eltűntek. Remegünk attól, hogy azok, akik először hatalmasok voltak az imában most hanyagok lesznek az Úr előtt, s azok, akik sok áldozatot hoztak azt fogják gondolni, hogy már eleget tettek és azok, akik az Úrnak szentelték magukat, azt véljék, miszerint igen magas hangot adtak e tekintetben és ezen a módon már nem haladnak. Olyan gyülekezeti tagok, kiknek volt szeretetük az emberek lelkeihez és a bűnösök felkutatására, az Úrnak hatalmas vadászai voltak, hirtelen azt álmodják, hogy a további megerőltetéseket elhagyják és az Úr részére való munkát másoknak engedik át. Gonosz nap az, mikor a megelégedettség érzete ámít el minket, de az esztendők közepének ez a veszedelme.
Mindig féltem, hogy az Isten iránti bizodalomnak szelleme, akiben elkezdtünk, mi tőlünk távozni fog. A vallásos mozgalmaknál gyakori eset az, hogy az emberek gyengék, egyszerűek, megvetettek és számra nézve kevesek, Istenben bíznak és erősökké lesznek, de erejük bukássá válik. Ami kevély természetünknek hajlama ez, hogy Istenben való gyermekded bizodalommal felhagyunk, mihelyt az magát elég erősnek érzi, hogy önmagában bízzék. Isten az embereket nem sokak vagy kevesek által menti meg, és ha mi csak egy pillanatban is számbeli nagyságunkban dicsekednénk, és azt gondoljuk, hogy képesek vagyunk mindazt a munkát véghezvinni, amire vállalkoztunk, úgy megszomorítanók Istennek szellemét és ő szent buzgóságában a terméketlenségnek hagyhat át minket. Ettől inkább kell félnünk, mint minden egyébtől. Testvéreim, dicső dolog erőtlennek lenni, hogy Istennek ereje nyugodjék rajtunk. Dicső dolog szegénynek, kicsinynek és megvetettnek lenni, hogy az Úr az ilyen gyenge szerszámokat felvegye és azoknak használata által beléjük tiszteletet helyezzen. Szomorú dolog, ha a déli időnek jólétekor a gyülekezet keserűséggel illeti Istennek Lelkét az önbizodalommal és okot ád Neki arra, hogy szent jelenlétét elvonja tőle.
A másik veszély abból ered, ha kevély lesz az ember arra, ami végbement. Mikor az emberek megkezdik a munkát Krisztus számára, akkor azt érzik, hogy nélküle semmit sem tudnak tenni és Istenbe vetik bizodalmukat, aki őnekik erőt ád. Isten meghallgatja alázatos kiáltásukat és nagy dolgokat visz véghez általuk. De ha egy jó dolog véghezvitetett, mi hajlandók vagyunk így gondolkodni: „Megnyertük babérainkat. Viseltük a napnak terhét és forróságát, most már nyugodhatunk.” Ez romlására van az előhaladásnak. Semmit sem fogunk már tenni, ha azt gondoljuk, hogy eleget tettünk. Ismeritek a történetet ama festőről, aki széttörte festőtábláját, letette ecsetét és mondta feleségének, hogy soha többé festeni nem fog, mert a művészi tehetség eltávozott tőle. Mikor neje megkérdezte, hogy miként jött erre a szomorú felfedezésre, ezt válaszolá: „Az utolsó festmény, melyet elvégeztem, megvalósította eszményemet és kielégített engem, amiért is biztos vagyok benne, hogy mint festő, elvesztettem erőmet.” Bizonyára úgy van ez, hogy mindaddig alkalmasak vagyunk Krisztus szolgálatára, amíg érezzük, hogy még semmit sem tettünk és csak az elénk tett célunknak elején állunk. Azok, akik nagy tettek után szomjúhoznak, még ki nem merítették magukat; a veszély abban fekszik, ha mondjuk: „Elvégeztem napi munkámat, én lelkem nyugodjál!” Szívem legmélyében érzem az életnek középső óráját úgy részemre, mint részetekre, mert ekkor nem gondolnák sokan valami gonoszra, mint az olaszok, hogy megengednek maguknak egy déli álmot, pedig épen ez az idő, amikor az ellenség reájuk jő.
Van tapasztalati kevélység is, mely a gyülekezeteket és egyes egyéneket könnyen megszállja, miként a moha az öreg gyümölcsfákat mikor az esztendők közepén vannak. Azt érzik, hogy: „Mi most nem vagyunk többé a fiatal, együgyű, bárgyú emberek, akik egykor voltunk, nem ejt meg már minket a kísértés és nem téveszt el a tévely. Minden kétségen kívül egészségesek maradunk a hitben és tiszták az életben éltünk végéig.” Ez a testies biztonságnak tojása, melyből a hátraesés fénye kúszik elő s azért arra kell gondolnunk, hogy az esztendők középén vagyunk.
Ezenkívül azt vélem én, kedves testvérek, hogy minden keresztyénnek tudatával kell bírnia annak, miszerint mindnyájan, miután egy ideig a munkában haladtunk, könnyen megtámadva leszünk a fáradtságtól. Az Úrnak ígérete nélkül lankadttá válunk és meghalunk abban a hossz-futásban, melyet Ő számunkra elrendelt. A munka lankadtsághoz vezet és a szenvedés a türelmetlenséghez. Kegyelemre van szükségünk, hogy a természet fogyatkozását megakadályozzuk. Ha a természetes erők süllyednek, akkor elnyomottak leszünk, és azon panaszkodunk, hogy mi harcunk kemény és a mi munkánk keserű, ebbe pedig könnyen belekeveredik a csalódásnak érzete azért, mert mindazt nem vittük véghez, amit vérmes reményeink elvártak. Míg örülünk azon, hogy valami megtétetett, mert annyi sok bevégezetlenül marad. Ha ilyen fáradt a szív, akkor a szellem a távoli kilátásra és talán még nehezebb megerőltetésekre nézve összerogy és ez az életnek középső szakaszait rendkívül megnehezíti a Sión felé zarándoklónál. Hajlandók vagyunk arra, hogy hanyagokká váljunk az isteni szolgálatban azért, ami már megtörtént, habár beismernünk kell, hogy az eléggé kevés. A sátán tudja a mi gyenge pillanatainkat előnyére felhasználni és minket restekké tenni, ha ezt megteheti, azért óvjátok magatokat támadásaitól.
Ha mi éveken át az őrállókhoz hasonlóan a falon állottunk, akkor megvan a hajlandóságunk arra, hogy vigyázásunkban hanyagok legyűnk. Ha sok éven át ellenmondást szenvedtünk, akkor az a gondolat kerekedik felül, hogy dőreség még tovább is elkülönítve lenni és bölcsebb dolog az idő áradatával menni. Akkor az ellenség gúnyosan súgja: „Kicsoda vagy te és mit tettél tanúbizonyságoddal, elkülönített életmódoddal és a tiszta jámborság szigorával? Minden, amit véghezvitt jelentéktelenül elég! A világ még mindig a gonoszban fekszik és tévely még uzsoráskodik. Add fel a harcot, mert nem tudsz győzni.” Az esztendők közepén a fáradtság és hiány mellett hajlandó a szív engedni a pokoli sugalmaknak, azért testvéreim, igyekezzék az egész gyülekezet arra, hogy egy hatalmas ima szálljon fel a Megváltó Istenhez: „Oh, Uram, a te munkádat az ő esztendejének közepette elevenítsd meg!”
Jeleztem tehát a próféta félelmét és most másodszor oda akarlak vezetni, hogy a próféta imáját figyeljétek meg. „Oh, Uram, a te munkádat elevenítsd meg.” Az ő első kérése az újra való megelevenedés. Ezt véli ő: „Urunk, onts mi belénk új életet. Élettel kezdődött a dolog, de minden, ami körülveszi, arra törekszik, hogy meghaláshoz hozza, azért Uram elevenítsd meg újra, adj neki egy második születési napot és az első szeretetnek minden erejét és erélyét állítsad újra fel. Adj nekünk pünkösdöt, esedezünk hozzád. Adjad mindazokat a szellemi adományokat, amelyek a tüzes nyelvekkel jöttek és így gazdagíts meg minket újonnan. Eleveníts meg újra minket! Segíts, hogy újra kezdhessünk, hogy elülről kezdve ismét hozzáfogjunk.” Ez a kérés s nékem úgy látszik, hogy ez egyike a legbölcsebbeknek azok közül, amelyek egykor a prófétai ajkakról eredtek. Használjuk ezeket. Urunk, íme, mi 25 évig együtt valánk, engedjed, hogy olyan üdéknek érezzük magunkat, mintha futásunk csak épen most kezdődött volna meg. A mi ifjúságunknak harmatját adjad vissza nekünk, hogy a mi első munkánkat megtenni tudjuk, sőt még többet is. Adjad, hogy az öregségnek érettségével az ifjúságnak élénkségével bírjunk s engedjed, hogy a te utaidon szaladjunk anélkül, hogy ellankadnánk, mert a te szellemed megelevenített minket. Maga a mi életünk egyedül csak te tőled függ, oh, lehelj még egyszer reánk.
És ez az élet, amint én ezt értem, magára az Isten népére jöjjön, elevenítsd meg a te munkádat. Micsoda az Istennek munkája? Íme, ez az Isten népe, mert mi vagyunk az Ő népe. Magára a gyülekezetre kell jönnie az igazi megelevenedésnek. Minden gyülekezetben sok olyan dolog van, ami nem Istennek munkája s mi nem azt kérjük, hogy az ilyen munka eleveníttessék meg, hanem inkább, hogy félretétessék, de bárhol is található olyan, ami Isten munkája, Krisztusnak indulatja szerint, mint az őszinte ima, hit, remény, szeretet, odaadás, ott komolyan ezt kiáltjuk: „Oh Uram, elevenítsd meg munkádat!” Csak az élő szentek, a szó sajátságos értelmében, képesek az újbóli elevenségre. Csak mi, akikben már van élet, nyerhetünk újból való megelevenedést. Oh, Uram, elevenítsd meg a te népedet!
Ő azt véli, hogy mi közülünk mindnyájában Istennek munkája van, mert mindegyikünknek szüksége van a megelevenedésre. Oh, bárcsak most küldené ezt nekünk Isten, úgy hogy mi, ha itt-ott ősz hajszálak mutatkoznak rajtunk és mi ezt nem tudjuk, az Ő Szelleme által ismét fiatalokká váljunk. Ha a mi életünk patakja elapadni készül, érintse az Úr a titkos forrásokat és árasszon el minket újra a szent hullámokkal. Hogy magunkat az esztendő közepének veszélyeitől megmentsük, szükségünk van arra, hogy velünk új élet közöltessék.
De a próféta Istennek munkáját véli úgy az ő népével, mint azokban bent. Hozna bár az Úr új életet az ő dolgaiban. Borzasztó valami az, mikor az embernek holt gyülekezeteket kell látnia. Én ilyesfélét saját szemeimmel láttam. Emlékszem reá, hogy egyszer egy olyan kápolnában prédikáltam, ahol a gyülekezet nagyon lezüllött és maga az épület is úgy nézett ki, mint egy sír, habár egyik estén telve is volt. Az énekesek hosszúra nyújtott hangon síri éneket énekeltek, mialatt a gyülekezeti tagok úgy ültek, mint a süketek. Nehezemre esett a prédikálás, nem akart ez menni. Úgy látszott nekem, mintha holt lovakat hajtottam volna. A prédikáció után láttam, hogy két diakónus, a gyülekezetnek két oszlopa, a sekrestye felé fordult közömbös állásban. Kérdem őket: „Önök a diakónusai ezen gyülekezetnek?” Ők tudtul adták nékem, hogy ők az egyedüli diakónusok, mire azt feleltem, hogy ezt gondoltam én is. Magamban hozzátettem, hogy én, miután láttam őket, megértettem oly különböző dolgokat, amelyek különben rejtély lettek volna számomra. Egy holt gyülekezet volt itt, hasonló az egykori tengerész hajójához, mely holtakkal volt megnépesítve. Diakónusok, tanító, prédikátor, gyülekezeti tagok, mind holtak és mégis olyanok, kik az életnek látszatát viselik.
Kormány nélkül ring a hajó, Nem hajtja mostan semmi szél, Nincs rajta egy munkálkodó, Fedélzetén üres a tér.
Mert íme, annak belseje,
Mind holt tetemmel van tele.
Az Úr őrizzen minket attól, hogy ilyen holt nép legyünk. S azért nehogy ilyen állapotba jussunk s ebbe könnyen juthatunk, úgy hogy igazi buzgalom, élet és erély helyett holt ósdiság, lusta állhatatosság uralkodhat. Fel kell kiáltanunk: Elevenítsd meg munkádat. Azután a próféta egy új kijelentést kér: „Esztendejének közepette jelentsd meg.” Ha elevenné tettél minket, akkor van erőnk valamit megismerni s azért jelentsd ki az igazságot nekünk. Nem azt gondolta-e eme kérdéssel, hogy az Úr jelentse ki, miszerint ez a munka az Ő sajátja? „Elevenítsd meg a te munkádat”, hogy az emberek ne mondják: „Ez egy olyan fellelkesedés volt, melyet az emberek szelleme néhány éven át fenntartott”, hanem kénytelenek legyenek beismerni, hogy Isten tette újjá ezt, mert megmaradt és tovább tart. Oh, Urunk, a mi ügyünkben adjad tudtára a világnak, hogy a Te munkád ez, mert nem hagy el. Hozz újra megtéréshez seregeket, elevenítsd meg újra a gyülekezetet, szaporítsad a népet újból, nagyobbítsd meg az örömet, öntsd ki Szentlelkedet tanúbizonyságaidra újból az azt követő jelekkel.
De én azt hiszem, hogy különösen azt véli: Jelentsd ki önmagadat. Az esztendők közepette jelentsd ki magadat óh Jehova, a Te gyülekezeted közepette jelentsd ki erődet, amely szabadít. Jelentsd ki a Te egyszülöttednek személyét és feláldozását, akiben a Te kegyelmed és bosszúállásod oly csodálatosan egyesül. Jelentsd ki a Szentléleknek hatalmát, aki a bűnből kihozza és azután megvigasztalja az embert, miután a bűnöst a kereszthez vezeti. Önmagadat jelentsd ki örök Atya, hogyan vonod kebledre az elveszett fiút, a szeretetnek csókjával. Megcsókolod és hazatérése alkalmából nagy lakomát rendezel. A próféta epedett azután, hogy Isten az ő népe között megláttassék és ez mindenek felett a mi szívünknek óhaja. Oh, testvéreim, hiúság és hiábavalóság azt gondolni, hogy az emberi beszédből, énekből vagy istentiszteletből valami jó jöhet ki, ha nincs mellette Isten. Természetfeletti erőnek kell működnie, mert máskülönben az emberek a sötétségből sohasem fognak a világosságra átjönni vagy pedig a halálból az életre feltámadni. Mi értéke van a gyülekezetnek, ha annak közepette nem jelenti ki magát az Úr? Írjátok falaira ezt a szót: „Icabod”, mert oda van dicsősége, ha az Úr eltávozott tőle.
A próféta azért könyörög, hogy az Úr az ő gyülekezetének ismét megtegye azt, amit a régi időben tett. Mi épen az egész fejezetet elolvastuk s minő csodálatos költészet ez? Mi csak igen prózai módon tudjuk véleményét összefoglalni. Először kiemeljük a prófétával az isteni magasztosságnak kinyilvánulását. „Béfogá az egeket az ő dicsősége és az ő dicséretével rakva a föld. És az ő fényessége olyan volt, mint a napnak világossága és ő mellette az ő szarvai.” (Hab.3,3-4) így láttatott meg Jehova, a mi szívünk imája pedig ez: „Uram, mutasd meg magad ismét úgy. Még egyszer jelentsd ki dicsőségedet. Nyújtsd ki ama kezedet, amelyből a hatalomnak szarvai jönnek elő. Plántálj tiszteletet az emberek megtérésébe és megmentésébe, hogy lássa a tömeg, milyen dicső az Úr, a mi Istenünk”.
Jegyezzétek meg, hogy miként beszél a próféta Istennek hatalmáról az ő ellenségeivel szemben. Itt a midiániták Izrael ellen vonultak oly nagy számmal, hogy miként a sáskák megszámlálhatok nem voltak, de az Úr megverte és megsemmisítette őket egészen. Halljátok csak, hogyan írja le a próféta az ő leveretésüket: „Láttam a Khusán sátorainak romlásait, a Midián földének kárpitai reszkettek.” És mégis lehetséges volt, ha Jehova megjelent, megverni őket. Nos, a mi imánk az, hogy az Úr oly dicsőségesen világítson az ő egyházának közepette, hogy a tévhitűség és a hitetlenség hatalmasságai reszkessenek az ő jelenlététől. Reájuk néztem az ő sátraikban és megláttam, hogy az ő bálványaikban és isteneikben mennyire megsokasodtak. Ránéztem függönyeikre, hogy a testi bölcsességnek minő kevély szavai szóltak azok mögött a Legmagasságosabb ellen és ezt monda a szívem: „Hadd lakozzék az Úr az ő népe között és ismertesse meg hatalmát, mint az előbbi időkben, akkor majd ezek a sátorok szomorú állapotba jutnak és végleg elmúlnak.”
Ez alatt a próféta az egész természetet Isten alá rendelve látja és lelkesült hangon énekli: „Avagy a folyóvizek ellen gerjedt-e fel a Te haragod Uram, avagy a tenger ellen-e, mikor ülnél a Te lovaidon és a Te szabadító szekereiden?” Ha Isten övéivel van, akkor minden dolog az ő oldalaikon van, az égi csillagok értük harcolnak, az örök előrelátásnak kerekei telve szemekkel, gondos bölcsességgel forognak és az áldásnak tanácsát viszik keresztül. „Azoknak, akik Istent szeretik mindenek egyaránt javukra vannak; kik az Ő végzése szerint hivatalosak.” (Róm.8,28) És mindaz, mondja ő, az ő népének megmentése végett tétetett. Fáraó és az ő serege a tengerbe fullasztatott, de mikor Jehova jött, hogy az ő népét megszabadítsa, a tengernek habjai nem boríthatták el. „Te általmentél seregeddel a tengeren, a nagy vizeknek rakásain.” Nem láttátok-e a sereget és a szekeret a tenger közepén keresztül vonulni, mialatt az örök király mindkét oldalról kiküldi nyilait úgy, hogy népét megszabadítja? Ez a képletnek beszéde, de a valóság felülhalad minden költészetet. Isten van az övéivel hatalmával és felségével, az igazság pedig, melyet ők oltalmaznak, olyan mint egy zászló, mely magasan lobog állandó győzelemre. Csak az Úrra kell várnunk az imában és az Ő orcáját igazságban kell keresnünk, amennyiben szívből kiáltjuk: „Oh, Uram, elevenítsd újra a Te népedet!”
Harmadszor figyeljük meg a próféta alap okait, hogy azok a mai reggelen a mieink is legyenek.
Először ez az oka volt: „Uram, ez a Te munkád s azért elevenítsd meg.” Az ő szájából vesszük ki a szavakat és hasonló módon imádkozzunk: „Uram, ha ez a mi munkánk, akkor vess annak véget, ha ez emberi mű, úgy törd le, de ha a Te munkád ez, elevenítsd meg.” Nem mondtuk-e a mi lelkűnkhöz, hogy mi nem akarunk egyebet prédikálni és egyebet hinni, csak azt, ami Istentől a szentírásban kijelentetett, de a kijelentés ellenségeinek még hajszálnyit sem engedünk az ő úgynevezett tudományosságukért és gondolkodásukért? Nem úgy van-e ez? Mi atyáinknak régi zászlaját emeltük fel és Isten kegyelmének tanait prédikáltuk, amelynek gyökere és csillaga Krisztus, a megfeszíttetett, a hívő emberek közbenjárója. Ez volt a mi egyedüli témánk, prédikációnk és tanításainknak főtárgya minden időben. Nos, Uram, ha ez nem a te igazságod a Te nevedért, semmisítsed meg és ne engedjed, hogy azt tovább kövessük, de ha ez a Te igazságod, nyomtasd reá pecsétedet itt és minden egyéb helyen, ahol Jézus neve hirdettetik. Ez jó hivatkozás. „A te munkád ez. Mi azt nem tehetjük meg, nem akarjuk megkísérelni annak megtevését, de ha Uram ez a tied, akkor neked kell megtenned, tartunk téged a mi alázatos hitünkkel.” A legjobb alap azonban az az egy, amelyet megnevez: „Haragodban irgalmasságodról emlékezzél meg!” Oly megnyugvás ez, mely mindegyikünkre illik ‒ irgalmasság, irgalmasság, irgalmasság. Megverhetnéd ugyan mindkettőt, a pásztort és a nyájat, de légy irgalmas! Eltaszíthatnád ugyan a gyertyatartót és minket sötétben hagyhatnál, de haragodban emlékezzél meg irgalmasságodról. Te látod a szív hidegségét és az eljárásban való hűtlenséget azok némelyikénél, akik megvallanak téged s azért a pusztulásnak haragját kibocsáthatnád, de Uram, gondolj irgalmasságodra! Gondolj reájuk, mert hiszen ismered őket. A Te tulajdonságaidnak, melyek drágák nekünk, egyike a kegyelem. Gondolj kegyelmedre az örökkévaló szövetségben, mikor kiválasztottad népedet. Gondolj kegyelmedre ezen szövetség pecsétjében, mikor egyszülött fiad a halálba adatott. Gondolj mindazon kegyelemre, mellyel hozzánk voltál a mi keserűségünk sok napjaiban. Gondolj kegyelmedre és részesíts minket még kegyességedben, nem azért, mintha bennünk vagy rajtunk valami jó volna, ami a Te szeretetedet kiérdemelhetné, hanem a Te irgalmasságodért. A te saját szabad, gazdag, korlátlan kegyelmed, a te irgalmasságodért „elevenítsd meg munkádat az esztendőknek közepette.” Jó alapok ez, használjátok fel. A fejezetek más részében még egy alapok található és pedig: „Nagy csodákat míveltél, óh Urunk, tegyed ezt újból ez esztendőknek közepette.” Itt meghallgattad a mi imáinkat, Urunk, hallgasd meg imáinkat az esztendők közepette, íme, hallgasd meg! Itten segítettél a gyengéken az erősök ellen, Urunk, erősíts meg minket ismét. Itten te a legnagyobb bűnösöket Jézus lábaihoz hoztad, Urunk, tedd ugyanazt újból! Ez a mi imánk. A pusztán keresztül való valamennyi átvonulásodon, amerre a te népedet vezetted és ellenségeit előtte szétszórtad, ahol a sziklák vizet adtak nekik és az egek kenyeret hintettek, a te kegyelmednek mindezen csodáinál a régi időben néped mellett, miután még most is a te néped, „elevenítsd meg munkádat az esztendőknek közepette.”
Itten megjegyzem, hogy a próféta, miután imádkozott és az okokat érvényre hozta, lelke pedig megnyugodott, leült és három dolog volt, aminél szelleme megmaradt. Mialatt a jövőt nézte, látta a káldeusok sisakjainak fényét és az ő kegyetlen kardjaiknak csillámlását. Látta, hogy az egész ország pusztasággá változott és őrhelyéről látta, hogy a fügefák nem virágoztak, a szőlőtők nem hoztak gyümölcsöt, az olajfák elszáradtak, a tulkok nem bőgtek, a juhok akla elnémult, az éhség ellepte az egész országot és ő monda: „Uram, hadd jöjjön minden amiként én azt láttam, de a te útaid örökkévalók és a legsűrűbb sötétségben is mindig keresztülvitted akaratodat. Téged soha le nem győztek és te sohasem hagytad el a népedet s azért örülni akarok az Úrban, örvendeni akarok az én üdvösségemnek Istenében.” Ez az álláspont, amelyre nézve kívánnám, hogy mindnyájan abban találtassatok. Biztosítottak minket emberek, kik a jövőből sokat vélnek tudni, hogy szörnyű idők fognak jönni. Ha úgy van ez, nem kell megijednünk mert az Úr uralkodik. Ragaszkodjál az Úrhoz, testvérem és örvendhetsz az Ő nevében. Ha a legrosszabb a legrosszabbra jön, a mi menekülésünk Istenben van: ha az egek leesnek, az égnek Ura állva marad, ha az Úr az ég alatt nem gondoskodhat övéiről, akkor az egek felé viszi őket és vele lesznek minden időben. Azért, ami titeket illet, nyugodjatok meg, mert felkeltek és a ti állapototokra álltok a napoknak végén.
Azután egy másik szellem hatott Habakukra. Íme, monda, miután Isten mindezen csudákat a régi időben megtette és képes azokat ismét megtenni, ennélfogva vissza akarok térni az én munkámhoz a mélyen lecsüngő felhők dacára, mert „az Úr az én erősségem és olyanná teszi lábaimat, mint a szarvasnak lábai,” mint a zergének lábai a hegyek csúcsain „és megengedi nékem, hogy az én magas helyeimre menjek”. Oh bár volna az Úrban való megoltalmazásnak és erősségnek eme bizodalma mi bennünk! Mi a középen való átmenetben vagyunk, de van Istenben hitünk, akkor minden biztos. Mennünk kell és a mi kötelességünk teljesítésénél átugorhatunk a hegyeken és halmokon s nem fogunk félni, hogy hibás lépést tesznek lábaink. Istenünk nélkül elestünk, de Istennel járva, sohasem csuszamlanak ki lábaink. Ő megőrizi szenteinek lábait és ha az Istentelenek a sötétségben elhallgatni fognak, akkor meglátjuk az Úrnak erejét.
Miután ő úgy érezett, hogy mindenkor bízhatnék Istenben, aminek meg is kell történnie és hogy meg fog tartatni, bármi is forduljon elő, mit mond itt a próféta? Hazamegy mesterségéhez s miféle mesterség ez, miből áll az? Az ő beszédének utolsó mondatára mutat, ami nem is mondat, hanem az ő imájának zárszava: „Dicséretet éneklek vigasságtevő szerszámokban.” Mintha mondaná: „Minden más, amit nekem megtennem kell, nem egyéb, mint az, hogy szeressek, énekeljek és várakozzam, míg az angyalok jönnek és engem királyukhoz visznek.” „Minden, amit tennem kell” úgy látszik, mintha ezt akarná mondani: szeretném pedig, ha ti ugyanezt mondanátok: „éreznünk lehet, hogy minden biztos az örökkévaló kezekben.” Én pedig:
Dicsérem őt, míg tart lélegzetem
S ha hangom a halálban megtörik, Szívemben zengjen hálaénekem, Dicséretem az sohasem szűnik. Míg tart az életem és túl ezen: Örökké zengem hálaénekem!

Ez a zsoltár Dávid dicsénekének mondatik és meg fogjátok látni, hogy elejétől végig, Isten magasztaltatását illetőleg, legerősebb óhaját fejezi ki. Ezért használ sokféle kifejezést és szent buzgóságában ismételi azt. Figyeljétek meg a következő szavakat: „Magasztallak tégedet”, „áldom a te nevedet”, „minden napon áldalak téged”, „nagy az Úr és igen dicséretes”, „egyik nemzetség a másiknak hirdeti a Te dolgaidat”, „a Te méltóságodnak ékességét és dicsőségét és a Te csudálatos dolgaidat beszélem” és még több ilyen hasonló értelmű szavak, míg végre így fejezi be: „Az Úrnak dicséretét szólja az én szám és áldja az Ő szentséges nevét minden test mind örökkön és örökké.”
Dávid nem éri be azzal a magyarázattal, hogy Jehova méltó a dicséretre vagy avval az intéssel, hogy ezen dicséretet érezni kell a szívben, hanem azt akarja, hogy nyilván beszéljünk arról, szabadon hirdessük, világosan magyarázzuk és örömmel adjuk tudtul énekben. Az ihletett zsoltáríró, a Szentlélektől hajtatva, felszólít mindenkit, sőt Isten műveit is, a Magasságosnak dicséretére. Ugye bár mi is szívből követjük ezen felszólítást?
Dávid az ötödik versben, Istennek, a dicső királynak méltóságáról beszél. Szeme káprázik dicső trónusának fényétől és így kiált: „A Te méltóságodnak ékességét és dicsőségét beszélem.” Azután megemlékezik trónusának hatalmáról és erejéről, mellyel az igazságos ítéletek végbevitetnek és így kiált a hatodik versben: „A Te rettenetes dolgaidnak hatalmasságát hirdetik és a Te nagyságodat beszélik.” Itt ő röviden szól a rettenetes uralkodónak magasztosságáról éppúgy, mint annak hatalmáról; de ha az isteni jóság felé fordítja gondolatait, akkor kimerítőbben beszél és olyan szavakat használ, melyek annak nyomatékosságát mutatják, amit ő tárgyára helyez és hangsúlyozzák azt a kívánságát, hogy ő emellett időzni óhajt. „A Te jóvoltod nagyságának emlékezetét szólják.” Nos hát, a mi óhajunk ma reggel szintén az, hogy mi a nagy Jehovának nevét magasztaljuk és dicsőítsük határtalanul és korlát nélkül, s hogy a mi szívünk tágasán, szánk pedig nyitva, gazdagon szóljon az Ő nagy jóságáról. Oh bár valósulna meg az egész gyülekezetben ez a szöveg, hogy: „A Te jóvoltod nagyságának emlékezetét szólják” és ha egyszerű módon dicsőítettük, emelkedjünk feljebb egy lépcsővel mindannyian és vidám hangon énekeljük az Ő igazságosságát.
Látjátok az én szándékomat, amellyel ‒ amint reménylem ‒ egyetértek. Jöjjetek mindnyájan és minden egyes ember s dicsőítsétek az Urat. A meghívás nemde
általános? Vegyétek figyelembe a 9-ik verset: „Jó az Úr mindeneknek és az Ő irgalmassága minden ő teremtett állatin.” Nem akarok az Úr meghívásának korlátot szabni, miután ti mindnyájan isztok az Ő jóságának folyamából, nyilvánítsatok tehát mindnyájan olyan dicséretet, aminőt képesek vagytok.
De különös meghívó ez az Ő szentei számára. Jöjjetek és dicsőítsétek az Ő nevét szellemi, belső, megvilágosíttatott dicsőítéssel. „Dicsérd az Urat, oh Izrael háza. Ti, kik az Urat féltitek, dicsérjétek az Urat!” Szíveteknek legbelsőbb részében magasztaljátok Őt, imádjátok és felségesnek tiszteljétek, mert meg van írva: „A Te szenteid dicsérjenek téged!” Ez valóban ne legyen hiába megírva, mert a mi lelkünk ma dicsérje az Urat, amint a Szentlélek erre ösztönöz minket.
Két dologról akarunk beszélni, hogy elérjük a célt, ami szemünk előtt van. Az első az a mód, amellyel Istennek az Ő jóságáért való gazdag dicsőítése felébreszthető, a másik az, hogy halljuk annak okát, amiért mi ezt a gazdag dicsőítést felébreszteni kívánjuk.
Mód, mellyel Istennek az Ő jóságáért való gazdag dicsőítése felébreszthető. Szövegünk arra indít, hogy gazdagon dicséretet mondjunk és megmutatja a módot, ami által ez felébreszthető. Ez a fokozatos előhaladás a legkövetkezetesebb mérték. Először a gondos megfigyelés lesz segítségünkre, hogy gazdag dicséretet mondjunk. Figyeljétek meg a szöveget: „A Te jóvoltod nagyságának emlékezetét szólják.” Nos, tehát a megemlékezéshez először a megfigyelés tartozik. Nem fogunk olyan dologról megemlékezni, amit sohasem tudtunk, ez mindenki előtt világos ...Aminő a benyomás, melyet egy cselekedet vagy igazság a kedélyre tesz, aszerint marad meg ez az emlékezetben. Ha ti egy prédikációt hallotok, akkor az, amire később emlékeztek, hatott reátok a legerősebben, mialatt ti hallgattatok. Amaz időben így szóltatok: „Én azt le akarom írni, mert nem szeretném elfelejteni, hiszen olyan nagyon érzem, hogy minő igaz ez.” S akár használjátok a ceruzát, akár nem, a ti emlékező tehetségetek engedelmeskedik óhajotoknak és feljegyzi saját tábláin, így áll ez Istennek irántunk való eljárásával. Ha mi az Ő jóságáról megemlékezni akarunk, akkor arra kell irányítanunk szemeinket, s észre kell azt vennünk, megfigyelnünk, afelett gondolkodnunk, mérlegelnünk és megengednünk, hogy ez a megfelelő befolyást szívünkre megtegye. Akkor nem kell mondanunk, hogy szükségünk van megkísérelni, hogy arra gondoljunk, mert mi ezt önmagunktól megtesszük. Ha a benyomás tiszta és mély volt, akkor nem egykönnyen lesz az kitörülve, hanem még sok nap után is meglátjuk azt. Az első tehát, ami itt ahhoz szükséges, hogy Isten jóságát gazdagon dicsérjük, az Ő jóságának gondos megfigyelése.
Nos lássátok, mi tehát az, amit megfigyelnünk kell? Ez Isten jósága. Sokan vakok ezen tárgyra vonatkozólag. Ők az isteni előrelátásnak adományait megkapták, de nem látják azokban Istennek kezét. Az Ő készséges adományaival táplálkoznak és gondozása által vezettetnek, de mindazt, amit elértek, maguknak tulajdonítják vagy pedig a közbejött okoknak. Nincsen minden gondolatukban Isten s így nem figyelik meg az Ő jóságát. Nincs emlékezőtehetségük jósága részére, mert nem figyelnek arra. Sőt némelyek, ahelyett, hogy jóságát megfigyelnék, még panaszkodnak is az irántuk való barátságtalan volta ellen és magukban képzelik azt, hogy a szükségen felül szigorú. A példázatban való haszontalan szolgához hasonlóan mondják: „Tudtam, hogy te kemény ember vagy.” Mások ítéletbe mennek az ő utai felett és amint a szentírásban találjuk, merészkednek arra, hogy az egész föld bíráját elítéljék. Jehova jóságát tagadják és más Istent igyekeznek felállítani az Ábrahám Izsák és Jákob Istene helyett, aki nagyon is szigorú Isten a felvilágosodott tizenkilencedik század* (Ezt a prédikációt a múlt században mondta el Spurgeon) részére. Ebben a házban azonban Jehovát tiszteljük, az Ábrahám, Izsák és Jákob Istenét, a mi Urunk és Megváltónk, Jézus Krisztusnak Istenét és Atyját és nem mást, csak Őt. Mostanában némely templomban új Isteneket imádnak, újabban támadottakat, kikről a mi atyáink nem tudtak semmit; kik nem hasonlítanak az ó- szövetségi Istenhez, aki a divatos bölcsészek véleménye szerint, éppen olyan elavult, mint maga Jupiter. Mi Dáviddal mondjuk: „Ez az Isten a mi Istenünk most és mindörökké.” „Jöjjetek el, imádjuk, boruljunk le arccal, hajtsuk meg térdeinket a mi teremtő Urunk előtt.
Mert ő a mi Istenünk és mi az ő mezejének népei és az ő kezének juhai vagyunk.” Amiképpen találjuk az Urat kijelentve az ó-szövetségben és az új-szövetségben, nem választjuk el a kijelentést egymástól, hanem egy nagy egésznek tekint?ük, úgy találjuk benne gazdag jóságát. Ama rettenetes igazságossággal, melyet tagadni nem akarunk, együtt találjuk a túláradozó kegyelmet és örvendünk, hogy Isten a szeretet. Ő kegyelmes és könyörülettel teljes, lassú a haragra és nagy irgalmasságú. Mi nem emelhetünk vádakat „ellene, nem óhajtunk tetteiben vagy jellemében valamit megváltoztatni. Ő a mi túláradozó örömünk, egész szívünk örvend, ha őt szemléljük. „Kicsoda az istenek között olyan, mint Te óh Uram?” Minekünk meg kell tehát fontolni azt, amit sokan nem is akarnak hinni, hogy Jehovában a teremtés, a rendelés és megváltás Istenében nagy jóság rejlik; a paradicsom, a Sinai, és a Golgota Istenében. Nekünk alaposan meg kell ismerkednünk Ő vele, miképpen Ő maga megismertette magát és nekünk folyton kell szemlélni nagy jóságát, hogy ennek emléke megmaradjon bennünk. Ha látni akarunk, alkalmunk lesz jóságát látni minden nap, olyan számtalan tetteiből látszik, hogy nem is kezdem meg feljegyezni, mert soha nem fejezném be. Jósága meglátszik a teremtésben; fénylik minden napsugárban, ragyog minden harmatcseppben, mosolyog minden virágban és susog minden szellőben. A föld, a tenger, a levegő, az életnek számtalan alakjaiban, mind teli vannak Isten jóságával. Nap, hold és csillagok bizonyítják, hogy jó az Úr és a földnek minden dolgaiból visszhangzik eme hirdetés. Jósága az előrelátásban is meglátszik, mely minden felett uralkodik. Lázongó kedélyek hadd zúgolódjanak, amennyit nekik tetszik. Jehova birodalmában jóság uralkodik, bajok és szenvedések csak betolakodók. Isten jó minden teremtményéhez s különösen örök szeretetének tárgyaival szemben, akiknek kell, hogy minden hasznukra váljék. A kegyelemnek birodalmában azonban láttatik meg Isten jóságának legnemesebb alakja. Kezdjétek meg a jósággal, mely kiválasztatásunkban sugárzik és kövessétek az ezüst fonalat a megváltáson, a Szentlélek elküldetésen, a meghíváson, a gyermeki viszonyon, a megtartáson, a kiválasztottak dicsőítésén keresztül, akkor meg fogjátok látni a jóságnak gazdagságát, mely bámulatba fog ejteni. Tartózkodjatok bárhol a megváltásnak birodalmában és ti fogjátok látni a jóságnak folyamait, sőt tengereit. Saját kedélyetekre bízom, hogy ezen dolgokra gondoljatok és ajkaitokra, hogy az Isten nagy jóságának emlékezetét, üdvének nagy csodáiban dicsőítsétek, mert nem szándékszom helyettetek beszélni, csak serkenteni akarlak titeket, hogy magatokért beszéljetek.
Ami a zsoltárírónak feltűnt és mindnyájunknak fel kellene tűnnie, az a jóságnak nagysága. A jóságnak nagyságát, fogja látni a figyelmes kedély, ha megismeri, hogy részére van adva ez a jóság. „Hogyan jutok én ahhoz?” Ezt mondja gyakran egy-egy háládatos lélek. Hogy Isten az Ő népének némelyikéhez jó, megmutatja irgalmassága, de hogy Ő engem övéi egyikévé tesz és oly barátságosan viseltetik velem, ebben jósága önmagát múlja felül! Honnan ér ez engem? Vajon egy embernek viselkedése-e ez oh Uram? Mi vagyok én és micsoda az én Atyámnak háza? Oh, nagy az a jóság, mely ilyen jelentéktelen, sőt inkább ilyen vétkes emberekhez ér, akik a haragot érdemelték meg. Áldott legyen az Isten, hogy olyan jó a háládatlan emberek iránt, kik a legjobb esetben megfelelően ezt viszonozni nem tudják, sőt oh, még annyira sem viszonozzák, amennyire erre képesek. Oh Uram, ha meggondolom, hogy milyen érzéketlen teremtmény vagyok, akkor könnyű nekem a Te jóságodnak nagyságát megismernem.
A jóság nagysága szembetűnő lesz, ha mi Istennek, a jótevőnek nagyságára gondolunk. „Micsoda az ember, hogy megemlékezel róla? Vagy az embernek fia, hogy meglátogatod őt?” (Zsolt.8,5) Hogy maga Isten megáldja népét, hogy Ő emberi ábrázatban lejött népének megszabadítására, hogy mi bennünk lakik, működik és nekünk Istenünk, igen közeli segély a szükségben, ez a szeretetnek csodája. Vajon nem nagy jóság-é ez? Nagyon megtudom érteni, hogy végtelen jóakarata minket az angyalok gondozása alá helyez, de ámulatra való az,, ami írva van: „Én Úr megőrizem azt, minden szempillantásban öntözöm azt, hogy valaki meg ne látogassa azt, éjjel és nappal megőrizem azt.” (Ézs.27,3). Ah mily nagy ez a személyes leereszkedés, ez a személyes gondviselés! Oh te örököse a mennynek, minden jóságnak forrásából kell innod, nemcsak annak folyásaiból csupán. Maga Isten a te osztályrészed és örökséged; nem a teremtményekkel találtatol, hanem maga a Teremtő a tiéd. Nem akarsz erre gondolni és így jóságának emlékezetét élénken megtartani?
A jóság nagysága nyilvánvalóvá tétetik ama gonosz dolog által, amelyből minket megment. Senki sem ismeri oly jól az egészséges állapot áldását, mint az, aki nemrégen minden magjában kínoztatott; akkor azután az Ő meggyógyulásáért dicséri Jehova Rophét, a gyógyító urat. Senki sem tudja, hogy mit jelent a bűnből való szabadulás, mint csak azok, kik az ő vétkük terhétől szétzúzva és bűnbánatuktól összekínozva lettek. Erezted-e valamikor, hogy Istentől elkárhoztatva és arcától eldobva vagy? Megkezdődtek-e a pokol kínjai a te megrettent lelkiismeretedben? Inkább kívánta-e lelked a halált, mint az életet, mialatt bűnös lelkedet vastag fellegek és sötétség övezte át? Ha azután az Úr elmozdította kezeidet és szólt: „Nem kell meghalnod”, ha téged a fogságból kivezetett és igádat összetörte, lábaidat pedig egy sziklára helyezte, akkor egy új ének támad a te szádban és örökké tartó dicsőítés. Akkor megismerted, hogy nagy az a jóság, mely tégedet megmentett. Képzeljük el magunkban, hogy hogyan néz ki a tenger feneke és ecseteljük magunknak, minő érzés lehet az, ha minket ebbe a mélységbe visznek, hol a káka a holt homlok köré fonódik; de jót állok érte, hogy a mi képzelőtehetségünk csak hiányosan jelentkezik ahhoz képest, amit Jónás érzett, mikor a hullámok őt körülfogták és ő a mélység felé süllyedt. Mikor az Úr az ő életét kihozta a veszedelemből, akkor Istennek nagy jóságáról erős emlékezete támadt, mivel ilyen nagy haláltól menekült meg. A viharban való élet az, amelyben mi Istent az ő jóságáért és az ember fiain való sok munkájáért dicsőíteni tanulunk. Ha lehetséges volna, akkor azt kívánnám, hogy az én egész életem olyan csendes volna, mint egy szép nyári este, mikor még a szellő sem hajlítja meg a vidám virágokat; kívánnám, hogy az én nyugodt lelkemnek derültségét ismét semmi se háborítaná meg; de ha ez így volna, akkor azt vélem, hogy az Úrnak nagy jóságából csak keveset ismerhetnék meg. A 107. zsoltár kedves énekese nem azokat hívja fel a hálaadó énekre, akik odahaza időznek, hanem azokat, akik a pusztában tévelyegtek; nem azokat, akik mindig a szabadságban vannak, hanem a megváltott foglyokat; nem az erőseket és hatalmasokat, hanem azokat, akik a halálnak kapuitól éppen csakhogy megmenekültek; nem azokat, akik az üvegtengeren állottak, hanem akik a tomboló óceánon idestova hányattattak. Kétség nélkül úgy van ez: nem ismerjük fel a jóság nagyságát, ha meg nem látjuk a rettenetes Úrnak mélységét, amelyből minket az kiragadott. Majdnem megrontva voltál, de a biztos nyomorból kijöttél és dicsőítetted Istent nagy jóságáért. Kedves gyermekedről lemondtak az orvosok, feleséged, amint látszott, reménytelenül oda volt, de mind a kettő megmaradt és ebben te az irgalmasság magasságát és mélységét látod. Azért tehát őrizd meg emlékezetedben ezt a nagy jóságot, hogy jövőre való hálaadó zsoltárokhoz anyagod legyen.
De nem ez az egyedüli út arra, hogy Isten nagy jóságát megbecsülni tudjuk; hiszen becsülhetitek azt az elnyert adományok valóságos nagyságához képest. Úgy ád Ő, mint király; nem-nem, úgy ád, mint Isten. Lássátok, a ti Istenetek nem egy pár vert aranyérmet adott néktek, hanem magukat az aranybánya-ereket ajándékozta néktek; Ő ‒ úgyszólván ‒ nem egy pohár hideg vizet nyújtott néktek, hanem a bugyogó forráshoz hozott és magát a kútfőt tulajdonotokba adta. Maga Isten a tiétek. „Én örökségem az Úr, azt mondja az én lelkem.” Ha rövid sorrendjét akarjátok elnyerni annak, amit adott néktek, akkor fontoljátok meg a következőket: Ő nevet és helyet adott néktek a népe között; az Ő gyermekeinek jogait és természetét adta néktek; minden bűneiteknek teljes bocsánatát adta néktek; az igazságnak ruháját adta néktek, melyet most viseltek; Krisztus Jézusban dicső szépséget adott néktek, melynek birtokában most vagytok; szabad utat engedett Hozzája és hatalmat adott a kegyelemnek trónusa felett; a jelen és a következendő világot néktek adta; mindenét néktek adta; saját Fiát adta néktek, hogyan tagadhatna meg most valamit titőletek? Ő úgy adott, mint Isten.
Jóságának nagyságát ez a nyelv nem képes kimondani és ezért kérlek titeket, gondolkozzatok efelett egy nyugodt órában odahaza. Bármit mondjatok, férfiak, testvérek, én az én Istenemről, Királyomról csak jóról dicsekedhetem, gyermekkoromtól mostanáig. Ő csodálkozásba ejt kegyelmével; végkép csodálkozom nagy kedvességén; szeretetének édessége gyönyörködteti lelkemet. Hanem a vesszőtől sem kímélt meg és ezért dicsértessék az Ő neve! „A jót az Istentől elvettük s e nyomorúságot nem szenvednők-e el?” Így szólt a pátriárka; de mi többet mondunk ennél és bizonyítjuk, hogy a nyomorúság nem nyomorúság, ha a kezéből jön ‒ minden jó, amit rendel. Mi annak idején ezt nem látjuk, de ez úgy van. A mi menny Atyánk a jónál jobbat ad és a jobbnál meg még jobbat végtelen haladásban; életünknek útját magasabbra és magasabbra viszi és kedvességének magaslatain vezet át. Éltünk ösvénye a gazdag irgalmasság mindig magasabb csúcsai felé irányul; s ezért sokasítsátok meg a dicsőítést, hogy az Úrnak neve még nagyobb legyen.
Szeretnék belétek hatolni kedves barátaim, hogy Istennek jóság szorgalmasan megfigyeljétek a ti lelkeiteknek javára. Nagy különbség van a szemek és semmi szemek közt; de sok embernek van szeme, mégsem lát. Istennek jósága előttük folyik és ők ezt mondják: „Hol van?” Belélegzik azt és mondják: „Hol van?” Asztalnál ülnek és esznek belőle; tagjaikban hordják azt; szívük dobbanásában van az, s mégis mondják: „Hol van?” Ne legyetek ilyen vakok!” Az ökör ismeri az ő urát és a szamár az ő urának jászlát.” (Ézs.1,3) Ne legyünk oktalanabbak a mezei állatoknál, hanem ismerjük meg Urat és figyeljük meg jól jóságának nagyságát.
Mondottam, hogy leckénk szövege nagy dicséretre való utalást tartalmaz és mi a második fokon, a szorgalmas megemlékezés fokán meglátjuk ezt. Az, ami a megfigyelés folytán benyomást gyakorol a lélekre, meg van erősítve (rögzítve) az emlékezetben. Az emlékezőtehetség két részbe fogható, az első az, hogy a benyomást megtartja, a második pedig, hogy abból megemlékezik valamely jövő időben. Felteszem azt, hogy abból, ami minket ér többé-kevésbé minden visszamarad a mi lelkünkben, de mégis nem könnyű dolog a gyengébb benyomásokat ismét előhozni akkor, amikor kívánjuk. Ismerek saját bensőmben sok dolgot, amelyekre egészen biztosan tudok visszagondolni, de azokra rögtön nem tudok megemlékezni. Adjatok egy negyedórát, hogy ezalatt egy bizonyos emléksoron átfussak és akkor mondani fogom: „Oh igen megvan. Benne volt lelkemben, de nem tudtam mindjárt arra emlékezi.” Az emlékezőtehetség összegyűjt tényeket és későbben újból összegyűjti azokat. Az előfekvő dolgok be vannak jegyezve az emlékezőtehetségbe, de annak lapja eltétetett; az emlékezőtehetség tökéletessége abban áll, hogy annak tábláját egy jól ismert helyen elhelyezzük úgy, hogy azt egy pillanat alatt előhozni képesek vagyunk. Sokáig időztem a megfigyelésnél ama szándékkal, hogy kezdettől fogva jól értsétek meg a dolgot és miután eleven benyomásokat nyertetek, annál képesebbek legyetek azokat megtartani és visszaszólítani. Nem mondhatjuk azt ki, amit elfelejtettünk, innét van a megfigyelés nagy haszna, hogy az Úr nagy jóságának emlékezetét erőssé tegyük.
Hogy erősítsük meg ennek emlékezetét? Először úgy, hogy ismerjük meg jól az írásokat, melyek az Úr jóságáról tudósításokat tartalmaznak. Egy emberről el lehet mondani, hogy valamely tény, mely nem az ő idejében történt, hanem születését megelőzőleg száz esztendőkkel előbb, meg van az ő emlékezőtehetségében. Azért emlékezik reá, mert látta az írást, melyben az le volt írva. Bizonyos értelemben az összes emberiség emlékében megvan az. Kedveseim, legyen bizalmatok Isten szavában. Halmozzátok össze emlékezőtehetségetekben jóságáról szóló régi történeteket; szívjátok be az evangélisták összes elbeszélését és ne hagyjátok el Mózest s a prófétákat; engedjétek magatokat átitatni a zsoltárokkal, Énekek- énekeivel és hasonló könyvekkel, míg megtanuljátok ismerni Istennek jóságát. Legyenek a jóságáról szóló szavak, tények jól elrendezve és mindjárt kezetek ügyében, hogy legyetek képesek azokat ujjaitokon előszámlálni, mivel azok a ti szívetek legbelsejében vannak; akkor ti jóságának emlékezetét bizonyosan dicsőíteni fogjátok, mert ,,a szívnek teljességéből szól az embernek szája.”
Azután, ha ti az emlékezőtehetséget megerősíteni akarjátok, akkor figyeljétek meg jól az emlékjeleket. Két ilyen jel van a keresztyén egyházban. Az Üdvözítő halálának, eltemettetésének és feltámadásának emlékjele a hívők keresztségében van meg, amelyben mi Krisztussal meghalunk és feltámadunk. Ne feledjétek el szomorúságának emlékjelét, amikor a fájdalomba bemeríttetett, átömölte a rettegés, mert Ő mondja, hogy figyeljétek meg. A szent vacsorát pedig soha el ne mulasszátok, hanem gyakran vegyetek részt az asztalnál, ahol a halálát hirdessétek, amíg eljövend. Megmondotta néktek, hogy az emlékezetére tegyétek ezt; legyen becses ti előttetek ez a drágalátos emlék. A népéletek nagy eseményei megőrizve maradtak a későbbi nemzedékek emlékezetében valami elrendelt ünnepélyek által s az Úrnak vacsorája ilyen nemű; s azért legyetek gyakoriak az Úr asztalánál, hogy el ne felejtsétek nagy jóságát. Lássátok, hogy a zsidók mennyire megtartották emlékükben az ő kivonulásukat a húsvéti bárány által; hogyan ették ezt meg a vérnek elhintése után; hogyan beszélték el gyermekeiknek az Egyiptomból való szabadulásukat és Istennek jóságát gazdagon dicsérték; a vacsora után pedig dicséneket zengtek, épen amint ezt a mi szövegünk Isten igazságosságáról énekelni hagyja. Erősítsétek tehát emlékezőtehetségeteket a történeti okmányoknak és emlékünnepélyeknek jámbor megfigyelésével.
Mégis a leglényegesebb annak a megemlékezése, ami önmagatokkal történt, a ti saját, személyes tapasztalatok. Egy fillért sem adok a vallástokért, ha ti reátok az semmi benyomást sem tett. Az ima hatalma! Hogyan van ez? Nyertél-e már választ a te imádra? Tusakodtál-e már valamikor az angyallal és győztél-e? Mit tudsz te az imáról, ha soha sem tetted ezt? Nagyon ortodox (óhitű) vagy. Igen, de ha a kegyelemről való tanok nem hozták meg lelkednek a tanoknak kegyelmét és te ezeket nem ízlelted, s nem tapintottad meg, mit tudsz te akkor belőlük? Bizonyosan semmit, amiről megemlékezni lehetne. Oh kedves lélek, újjászülettél-e? Ha igen, akkor az Ő jóságának nagyságára gondolni fogsz. Megtisztultál-e bűneidből és megigazultál-e Krisztus által? Akkor jóságának nagyságára gondolni fogsz. Megújultál-e szívedben úgy, hogy a bűnt gyűlölöd és szentségben élsz? Ha úgy van, akkor megemlékezel arról, mert tudsz valami olyat, amit a test és vér nem jelentett ki neked. Engedjétek, hogy minden egyes kegyelmi adomány egyenként a ti emlékezőtehetségetekbe legyen beírva.
Hallottam, hogy a mnemomik, vagyis az emlékezőtehetség megerősítésének tudománya, amely iránt én azonban nem nagy nagyrabecsüléssel vagyok, bizonyos módszerek követésében áll. Némelyeknek tanítása szerint összekötik az egyik eszmét a másikkal; megemlékezik az ember egy időkeltezésről (dátum), ha azt egy dologgal, amelyet látni lehet, összekapcsolja. Kövessétek ezt a módszert az előfekvő esetekben. Emlékezzetek meg Isten jóságáról, ama körülöttetek lévő tárgyakról, amelyek azzal társítva vannak. Például, emlékeztessen titeket a ti ágyatok Isten jóságára, amellyel megoltalmaz titeket és a ti asztalotok az Ő jóságára, amellyel a ti mindennapi szükségleteitekről gondoskodik.
Az én ruháim engem ma reggel, amikor felvettem azokat, azon időszakokra emlékeztettek, amidőn kezeim képtelenek voltak ezen egyszerű feladatot maguktól megtenni. A körülöttünk lévő dolgok vak mennyien Isten szeretetének emlékkönyvei, csak akarjuk olvasni azokat. Az isteni jóság valamely tettéről való megemlékezés össze lehet kötve szobátok minden bútor darabjával. Itt van a régi karosszék, ahol te Istennel tusakodtál nagy szorongattatásban, hogy egy kegyelmes választ nyerhess; nem tudod azt elfelejteni; sehol oly jól nem imádkozol, mint itt; néked ez a régi darab kedvessé vált. Az a lerongyolt biblia, különösen az, gondolom magamban: már némileg el van használva most és sok helyen jegyzetek vannak benne, de mégis épen ebből a könyvből világítottak ki az ígéretek, mint a csillagok az égen, s azért segít az a te emlékezőtehetségednek, ha használod azt. Emlékszem egy szegény emberre, aki, amint én annak vettem, nagy dicséretben részesített engem. Meglátogattam őt a kórházban és ő ezt monda: „Oh úgy látszik, mintha ön e szobában köröskörül felfüggesztette volna szavait, mert minden dolog emlékeztet engem valamire, amit öntől hallottam s íme miután itt fekszem, visszahívom az ön elbeszéléseit és mondásait.
Meglehetősen ezen a módon kell nekünk megemlékeznünk arról, amit Isten értünk tett, miután mindezen különböző helyekre, tárgyakra, időkre és személyekre tekintünk, amelyek, s akik kegyelmi bizonyítékait körülvették. Oh bárcsak volna világos megemlékezésünk Istennek jóságáról.
Az emlékezőtehetség segítségére jövünk osztályozással. Elkülditek a szolgálóleányt egy boltba különféle cikkekért; ez könnyen elfelejt azokból egy-néhányat, ha nem úgy rendezitek el sorban azokat, hogy az egyik reá gondolni segít a másikra. Legyen gondotok arra, hogy Isten adományait ilyen rendben állítsátok magatok elé és azok száma szerint számoljátok elő magatoknak, ha ezt megtenni tudjátok, hogy bevéssétek emlékezőtehetségetekbe.
Ha az embereknek rossz emlékezőtehetségük van, akkor szívesen feljegyzik egy darab papirosra azt, amit fenntartani fontosnak vélnek. Gyakran tettem úgy és a papirost valahová odatettem, ahol többé soha meg nem találtam. Egy fonál az ember ujja körül, egy csomó a zsebkendőben és más egyéb próbáltatott meg evégből. Nekem mindegy akármi legyen is az, ha ti arra igyekeztek, hogy egyik vagy másik módon Istennek kegyelmére gondoljatok. Valamiképpen jegyezzétek fel jóságát. Emlékezel ugye arra a napra, amikor azt a pénzt kölcsön adtad?” Igen, nagyon jól! Emlékszel a kezdetére ama fekete pénteknek vagy hétfőnek ott az üzletben. Te a gonosz napokat kitörülhetetlenül beírtad emlékezőtehetséged fekete könyvébe. Éppen úgy emlékezel-e Isten irántad való kegyelmességének napjairól is? Ezt kellene tenned. Vegyetek magatoknak fáradságot arra nézve, hogy a kiváló jótéteményeket feljegyezzétek és a figyelemreméltó áldásokat megfigyeljétek, akkor a jövő napokban dicsőíteni fogjátok Istennek jóságát.
A megfigyelés és a megemlékezés az a két legelső dolog, amely által gazdag mértékben vagyunk képesek dicséreteket felkelteni. A legközelebbi pedig a megnyilvánítás, (a szólás). A héber szóban a „főzés, forrás” szó hasonlít a vízforrás szóhoz. Az Isten kegyelméről való szent beszédfolyást jelenti az. Elegendő beszédre kész ember van körülöttünk, de azok közül sok a henye, akik részére a sátán gazdagon talál munkát. Az Úr őrizzen meg minket az asszonyok beszédre kész folyamától; de nem baj, akármilyen mennyiségben is bírják a beszélő-képességet a férfiak és asszonyok, ha ők erről témáról (a dicsőítésről) beszélnek. Nyissátok ki szájatokat, hadd ömöljék a dicséret, folyamok ömöljenek abból. Engedjétek, hogy kifolyjék, előtörjön az, amennyire csak lehet. Ne hallgattassátok el a jámbor beszélőket, hanem engedjétek, hogy folyton áradozzanak. Nem túloznak ők, nem is tudnak túlozni. Azt mondjátok, hogy ők magas lelkesedők, de hiszen még a félmagasságot sem érték el; hagyjátok, hogy még jobban felbuzduljanak és még több buzgósággal beszéljenek. Tovább testvér, tovább; halmozd fel, mondj még valami nagyobbat, dicsőbbet, tüzesebbet! Nem vagy te arra képes, hogy a valóságon felül lépj. Egy tárgyhoz jöttél, ahol a te beszédednek legmagasabb szóbeli ereje megtörik. A szöveg szent szólási folyamra hív fel minket és én intenélek is arra, hogy engedjetek annak szabad folyást, amikor Isten jóságár beszéltek.
Gazdagon szólják, azaz állandóan tegyék ezt, egész napon át beszéljenek Isten jóságáról. Ha beléptek hajlékaitokba, ezek Istennek irántuk való jóságáról kezdenek beszélni; s ha este Istenhozzádot mondotok nekik, akkor még több szót hallotok tőlük az ő kedves szövegükből. Nagyon valószínű, hogy ismétlésbe bocsátkoznak, de az nem tesz semmit, túlsókat nem bírtok kapni ezekből az igazán jó dolgokból. Éppen úgy, mint az énekesek a templomban mindig ismételték a kart: „Jósága megmarad örökké”, úgy ismételhetjük mi dicséretünket. Istennek adományai közül egynémelyek oly nagyok és édesek, hogy egy-egynek emlékezete mindenkorra megmaradna még akkor is, ha az örökkévalóságon keresztül mást nem is nyertünk volna. Az isteni szeretetnek fénye olyan nagy, hogy egyetlen kinyilatkoztatása gyakran az egyedüli csak, amit hordani képesek vagyunk; két olyat egyszerre bírnunk éppen oly túl hatalmas volna, mintha Isten két napot akarna alkotni, holott már az egyik is megtölti világossággal a világot. Oh dicsőítsétek az Urat korlátlan örömmel fivéreim és nővéreim; ébresszétek fel minden tehetségeiteket erre az isteni szolgálatra és dicsőítsétek dúsgazdagon jóságát.
Nem tudjátok gazdag mértékben dicsőíteni őt, ha emlékezőtehetségetek nem szállítja néktek az ehhez való anyagot; másrészről pedig a ti emlékezőtehetségetek el fogja veszíteni erejét, ha ki nem nyilvánítjátok azt, amit tudtok. Mikor iskolába mentetek és egy leckét megtanulni kellett néktek, azt találtátok, hogy könnyebben tanultok, ha hangosan olvastok, mert fületek segítségül jött szemeteknek. Az isteni jóságról való beszéd nagy segítségére van az emlékezőtehetségnek. A tanulás által tanulunk, de ha az igazságnak kifejezést adunk, bemélyítjük annak benyomását lelkünkbe.
De íme az én találó fejtegetésemnek utolsó részéhez jövök. Ha gazdag mértékben beszélünk felőle, akkor azután kezdjünk énekelni. Az ó-görög mythologiában
Mnemosyne az emlékezőtehetség istennője, a múzsák anyja; és bizonyos, hogy ahol az isteni kegyelmességről való jó megemlékezés van, ott a szív mihamar éneket hoz elő. De ami minket meglep ebben a szövegben, ez az, hogy mikor az öröm az egyszerű szólásból az énekbe emelkedik, egy más témát vesz fel ‒ „a Te igazságodat éneklik.” Ha a szív a legmélyebben imádkozik és a tiszteletteljes énekhez a legnagyobb tárgyat nézi ki magának, akkor a jóságnak és igazságosságnak összetalálkozását választja magának. Milyen kedves íme ez a dicsérő ének; „Az irgalmasság és igazság elől találják egymást; az igazság és a békesség egymást csókolják.” (Zsolt.85,11) A szív költészetének kincse a kiengesztelődés. Nem égnek-e szíveitek bennetek, Jézus, a mi nagy kezesünk, dicső tettének csak megemlítésénél is?
A Parnassus (költészet forrása) egészen elhomályosult Golgotától, a kastali forrás kiszáradt és Jézusnak átfúrt oldala az éneknek más forrását nyitotta meg. Az Úrnak irántunk való jóságát az Ő előre való látásának minden állásaiban vidáman énekeljük, de ha a kegyelemről beszélünk, mely odahozta a mi Urunkat, Jézusunkat, hogy vérezzék és meghaljon az igaz az igaztalanokért, hogy minket Istenhez vigyen”, ‒ akkor a mi énekünk magasabb hangba megy át. A hasonlíthatatlan bölcsesség egy utat hozott létre, mely által Isten a legélesebb szigorig igazságos tudott lenni és mégis határtalanul jó azok iránt, akik Őbenne bíznak, hangoztassátok tehát énekeiteket, míg az arany hárfák önmagukon felül emelkednek.
Megmagyaráztuk tehát annak a módját, amely által mi a dicsőítést gazdag mértékben felkeltjük és a Szentszellem segítsen meg benne, hogy szerint járjunk.
Másodszor elmélkedjünk röviden az ezen külső megnyilvánításra vonatkozó indító okokról. Ezek igen közel fekszenek kezünk ügyéhez. Az első az, mert másképpen nem tehetünk. Istennek jósága megkívánja, hogy beszéljünk felőle. Ha az Úr Jézus maga parancsolná is övéinek, hogy jóságáról ne szóljanak, ők alig volnának képesek ezen parancsolatnak engedelmeskedni. Ők a meggyógyult emberhez hasonlóan hirdetni fogják a hatalmas dolgot, amit cselekedett. De dicsőítve legyen az Ő neve, nem parancsolta meg nekünk, hogy csendesek legyünk, hanem megengedi, hogy az Ő jóságának emlékezetét gazdag mértékben szóljuk. Az utcák kövei fognak kiáltani, ha mi azok hosszában megyünk és majdnem semmit sem beszélünk szeretetéről. Némelyek ti közületek ‒ jó emberek ‒ ritkán beszélnek Istennek jóságáról. Honnan van az? Csodálkozom, hogy ti oly nyugodtak és hidegek tudtok lenni. Oh, így szólt az egyik az ő első szeretetében, ‒ „én kénytelen vagyok beszélni, vagy pedig meg kell szakadnom.” Mi is mindnyájan ugyanezt találtuk, ha a visszatartott tanúvallomás tűz gyanánt volt csontjainkban. Vajon nem szent ösztön-é ez, amikor kimondjuk azt, amit bensőnkben erezünk? A közleni való oly jó, hogy nem lehet visszatartani. Kövessétek teljesen a ti megújíttatott természeteteknek szent hajlamát. Lelked azt mondja; „beszélj” és ha az etiketté (úri illem) azt mondja: „hallgass, mert rajongónak fognak tartani,” akkor ne figyelj arra, hanem beszélj hangosan és engedjed, hogy rajongónak tartsanak, ha ez nekik úgy tetszik. Hallod-e férfiú, ha a te személyednek dicséretéről van szó, akkor igen halkan játssz az orgonán, de ha Istennek dicsőítéséhez jössz, akkor húzzad ki mind a regisztereket, a zenének mennydörgései csekélyek dicsőítésére, mely megilleti Őt.
A dicséretnek második indító oka az, hogy más hangok zajosak lesznek ennek elnyomására. Micsoda zajos világ az, mely különben magának mond ellen, hamis, derült kiáltásaival! Nézz ide, kiált az egyik; nézz oda, kiált a másik. Ez a zendülés elnyomja Isten dicsőítésének hangjait, ha az Ő népe újból és újból nem hangoztatja azt Mentői többet mondanak a mi Istenünk ellen, annál többet beszéljünk mellette. Mindenkor, amidőn valakit káromkodni hallotok, bölcs dolog lesz hangosan ezt mondani: Áldjad az Urat! Hétszer mondjátok ez minden egyes esetben, amikor káromkodik az illető és engedjétek, hogy hallja ezt. Talán tudni akarja majd, hogy miért teszitek és ekkor van alkalmatok kérdezni mit csinál ő, s annak nehezebb lesz megadni a magyarázatot, mint néktek. Próbáljátok meg, ha tudjátok azokat a sértéseket, melyekkel Istennek drága és szent neve illettetett, jóvátenni azáltal, hogy dicsőítésteket abban a mértékben sokszorosítjátok meg amint gyalázni halljátok. Azt mondom, hogyha nem hangoztatjátok gazdag mértékben a dicséretet, úgy el fog temettetni Istennek dicséret a tévely, káromkodás, feslettség és oktalanság halmazaitól. Gazdag mértékben hirdessétek azt, hogy legalább valamit halljanak belőle.
Dicsőítsétek az Urat gazdag mértékben, ha Istennek jóságára gondoltok, hogy mi különbözőképen néz ki minden. Egy ember az ebéd asztalhoz lép és nem akarja enni azt, ami ott van, mert a nyalánkság, amelyre várt, nincs ott; de ha ő olyan szegény volna, amilyenek egyesek, nem fintorgatná akkor az orrát, hanem a jóságot dicsérné, mely neki többet adott, mint amennyit megérdemelt. Sőt a keresztyének közt is vannak egyesek, kik zúgolódók és folyton ócsárolnak. A világban lévő legjobb dolgok nem elég jók nekik. Oh testvérem, dicsérjed gazdagon az Isten jóságának emlékezetét és nem találsz okot a zúgolódásra, sem a panaszra, hanem minden felett örülni fogsz.
Ha mi Istennek jóságára emlékezünk, milyen vidáman megyünk a jövő elé. Ugyanaz a jóság vár holnapra, ami tegnap volt és ugyanaz vár az öregségre, ami a fiatalságra, ugyanaz az Isten van, aki engem hordozzon, ha megőszülök, mint aki volt, mikor mint csecsemő anyámnak keblén valék. Azért tehát előre a jövőbe félelem és gyanakodás nélkül, Isten kegyelmességének dicsőítésével.
De azután azt gondolom én, hogy azért a jóért is tegyük ezt, amit az másoknak hoz. Ha ti Istennek jóságát gazdag mértékben dicsőítitek, akkor az biztos, hogy jót tesztek szomszédaitoknak. Sokan megvigasztaltatnak, ha Istennek az ő barátjaik iránti jóságáról hallanak. Csinálj hosszú ábrázatot és panaszkodjál az út viszontagságairól; ülj le szomorú testvérekkel és élvezz egy keveset velük a kedélyes nyomorúságból, azután tekintsd meg, hogy sokan fogják-e kívánni megosztani a ti ecetes korsóitokat. „Fájdalmaink felől panaszkodunk
És a magasba száll kínsóhajunk.”
Ezt mondja Dr. Watts és én félek, hogy igazat mond, de ezáltal kevesen határozzák el magukat arra, hogy mondják: „Mi ezen néppel akarunk menni, mert látjuk, hogy Isten van velük.” Jó bizonyítás-e az, ha az emberek ezt mondják: „Ezek az emberek olyan siralmasak azért, mert a menny felé vezető úton kénytelenek haladni.” Reméljük, hogy ilyenek, mert szembetűnően jobb tartózkodási helyre van szükségük, de kérdés, hogy az ilyen nép nem lenne-e még a mennyországban is nyomorult? Ti mosolyogtok kedves barátaim, mintha mondanátok, hogy nem igen hagynátok magatokat vonzatni a színleges szent nyomorúságtól, s ezt én sem hiszem. Azért ne kíséreljétek meg ezt magatok, hanem evvel ellentétben sokat beszéljetek Istennek jóságáról; mosolygó ábrázatot mutassatok, tündököljenek szemeitek és úgy vonuljatok át a világon, nem mintha ti ostor alatt lévő rabszolgák vagy kötelékben álló foglyok volnátok, hanem mint az Úrnak szabad népe. Dicső okaink vannak arra, hogy vidámak legyünk; legyünk olyanok és az emberek mindjárt kérdezni fogják: Mi az? Vallás ez? Én azt gondoltam mindig, hogy a vallásos emberek kötelezve érzik magukat, hogy bánatosak legyenek és egész napon át sóhajtozzanak és panaszkodjanak. Ha látják a ti örömeiteket, ösztönöztetve érzik magukat arra, hogy Krisztushoz jöjjenek. Valami áldásos csáb van a szent, szerencsés életben. Dicsőítsétek hát nevét, dicsőítsétek nevét örökké, szóljatok gazdag mértékben az Ő nagy jóságának emlékezetét és sokakat fogtok Krisztushoz hozni.
Az ilyen vidám szólás arra is fog segíteni, hogy azzal a ti saját keresztyéni barátaitokat és társaitokat a szomorúságban megvigasztaljátok. A világban igen sok a nyomor, most épen több mint rendesen. Sokan gyászolnak különböző okokból; s azért kedves barátaim vidámabbak legyetek, mint bármikor. Az a tiszteletreméltó istenes férfiú, aki most már a mennyben van, a mi öreg D.* (bátyánk) * Egyike Spurgeon diakónusainak., ha ködös novemberi reggel volt, rendesen a sekrestyébe szokott volt jönni a prédikáció előtt és ezt mondotta: Szomorú reggel van kedves pásztor, a szokottnál jobban kell örülnünk az Úrban. A körülöttünk lévő dolgok homályosak, de bennünk és felettünk minden világos. Reménylem, hogy ma örvendetes isteni tiszteletünk lesz. Azután kezemet meg szokta volt rázni és mosolygott, míglen gondolta, hogy mindnyájunkat a nyár közepébe emeli. Mit csináltok ti, ha rossz az időjárás? Dicsérjétek az Urat, hogy még nem rosszabb az!
Nem vagyunk egészen benne az egyiptomi sötétségben, a nap süt akkor, amikor és bizonyosak vagyunk, hogy nem aludt. Ha pedig betegek és erőtelenek vagyunk, adjunk hálát Istennek, hogy mindenkorra ne legyünk betegek, mert van egy hely, amelynek lakosai sohasem betegek. Nos, ma pedig, ha a ti hárfáitok a fűzfákra függesztettek, vegyétek le azokat, s ha az Urat nem dicsértettétek úgy, amint kellett volna, kezdjétek meg most. Mossátok meg szátokat és szabaduljatok meg a gonosz nemzetség és a rossz időjárás feletti zúgolódásnak savanyú ízétől. Édesítsétek meg ajkaitokat a dicsőítésnek csemege ízével. Azt akarom néktek mondani testvérek, hogyha valaki közületek azt vallja nékem, hogy vetkezett, mivel Istennek dicsőítésében túl messze ment, akkor én ez egyszer pap akarok lenni és feloldozásban részesítem. Soha előbb ebbe az üzletbe be nem nyújtottam kezemet, de gondolom, hogy ilyen messzire elmehetek. Dicsérjétek Istent mértéken felül, ha ezt megtenni tudjátok. Próbáljátok meg. Kívánnám, hogy így szóljatok magatokban: „Ebben a dologban minden határon túl akarok menni,” mert hiszen nincs arra nézve, amit a mi áldott Istenünk megérdemel, határ.
Végül dicsérjük és áldjuk Istent, mert ez módja az Ő dicsőítésének. Az Ő magasztosságához nem tudunk mi semmit sem hozzáfüggeszteni, mert önnönmagában végtelen; de mi ismeretessé tehetjük tovább, amennyiben egész egyszerűen igazságot mondunk róla. Nem akartok dicsőséget adni Istennek? Nem adnátok-e oda azért életeteket, hogy az egész föld telve legyen dicsőségével? Jól van, ha ti a földet nem tudjátok beborítani az ő dicséretével úgy, amint a vizek tengert beborítják, akkor legalább a vízárnak egy részéhez járulhattok hozzá. Oh ne tartsátok vissza dicsőítésteket, hanem dicsérjétek és magasztaljátok nevét, a napfelkeltétől annak lenyugtáig. A földet felfelé és a menny felé emelné az, ha mi mindnyájan egyesülni tudnánk a dicséretben, mi úgyszólván meglátnók, hogyan emelkedik fel lábaink alatt és minket magunkat is felfelé emel, míglen úgy állnánk, mint a legmagasabb Alpesek csúcsán lévők, amely csúcsok keresztülfúrták az ég boltozatát és mi az angyalok közt találnók magunkat, ahol úgy éreznénk amint ők éreznek, és úgy tennénk, amint ők tesznek, kik elveszítenek minket, mint magukat elvesztik az örök hallelujában: „Dicséret, dicsőség és hatalom annak, ki a trónon ül és a Báránynak öröktől-örökké!”