Imában van az erő

Ezen vers bizonyos tekintetben a csodákban való hittel foglalkozik, azonban sokkal magasabb jelentőséggel bír ez a hit csodáira nézve. Ez igéket az utóbbi jelentőségre való tekintettel akarjuk vizsgálni. Azt hiszem, hogy ezen alapige nemcsak az apostoloknak öröksége, hanem mindazoknak, a kik az apostolok hitében járnak, és hisznek az Úr Jézus ígéreteiben. Az Úr Jézus azon tanácsa, melyet a tizenkettőnek s az ő közvetlen követőinek adott, most ismét lelkünk elé állíttatik. Adjon Isten kegyelmet, hogy néki állandóan engedelmesek legyünk. „Valamit imádkozástokban kértek, higgyétek hogy megnyeritek, és meglészen néktek.” Hányan panaszkodnak, hogy nem bírnak az imában örvendeni. Ők ugyan nem mulasztják el az imádságot, azt nem merik, de ha mernék, elmulasztanák. Ilyen távol vannak még az imában való gyönyörködés állapotától. Ha az imához való kedv meglanyhult, akkor nehezünkre esik az, mint a kocsi menése, melynek kerekei hiányzanak. Az imára megállapított időt ugyan eltöltjük imával, de enyhülés nélkül emelkedünk fel térdeinkről, mint a ki fekhelyén hevert, de nem aludott annyit, a mennyire testének szüksége lett volna. Ha az idő elmúlt lelkiismeretünk ismét térdre borulni késztet, hanem Istennel benső közösséget még sem érezünk. Nem vagyunk képesek szívünk szükségeit úgy kiönteni, hogy a meghallgatás teljesen bizonyos legyen előttünk. Elmondjuk ugyan szokás szerint imádságunkat, de talán még nagyobb lelki nyugtalansággal és szenvedéssel emelkedünk fel térdeinkről, mint annakelőtte voltunk. Van sok keresztyén, és véleményem szerint van okunk azok felett panaszkodni, kik nem azért imádkoznak, mivel Istenhez közelíteni boldogság, hanem sokkal inkább azért, mivel szükséges kötelességüknek tartják azt, s mivel érzik, hogy keresztyénségük legérvényesebb bizonyítékát vesztenék el az által, ha az imádságot elmulasztanák.
Kedves Atyámfiai! Én nem kárhoztatlak e miatt benneteket, sőt inkább lelkem örvendene, ha eszköz lehetnék benneteket a kegyelem ez alantos állapotából egy magasabb fokra, egy tisztább légkörbe emelhetni fel. Egy magasztosabb utat szeretnék néktek mutatni, hogy megtanulhatnátok az imát úgy tekinteni, mint azon elemet, a melyben éltek, mint életeteknek egy örömteljes gyakorlását, s ha annyira haladhatnátok, hogy magasabbra becsülnétek azt, mint egy szükséges tápot, azaz: úgy becsülnétek az imát, mint mennyei gyönyört s élvezetet, akkor valóban szép célt értem el, és volna néktek is okotok Istennek gazdag áldásáért hálákat adni. Midőn kérlek, hogy az isteni szavakat figyelemmel kísérjétek először is így szólok hozzátok: Nézzetek az alapigére, azután: Nézzetek magatok körül, végre: Nézzetek magatok fölé!
Tehát először: Nézzétek az alapigét, ha ezt gondosan teszitek, úgy felfogjátok az imának lényeges tulajdonságait, a melyek szükségesek arra, hogy szép gyümölcsöket teremhessünk és nagy eredményeket az ima által elérhessünk. Azon magyarázat után, melyet Megváltónk adott az imádságról, mindenekelőtt szükséges bizonyos tárgyat kitűzni amiért imádkozzunk. Ő mondja: „Valamit imádkozástokban kértek” stb. Úgy látszik tehát, hogy ő fel sem teszi, hogy Isten gyermekei valamikor Atyjokhoz menjenek, a nélkül, hogy valami kérni valójuk ne lenne. Egy másik lényeges tulajdonsága az imádságnak: az őszinte kívánság. S valóban ha a könyörgésben hiányzik a vágyakozó kívánság, akkor lehet ugyan hasonlatos a könyörgéshez, lehet a külseje, az imának vázlata, de nem könyörgés az. Továbbá figyelemre méltó, hogy a hit jelentőségteljes része az áldásos könyörgésnek ‒ „higgyétek, hogy megnyeritek.” Örömmel nem imádkozhatsz, és lelked megnyugtató bizonyosságot el nem érhet, ha nem hiszed, hogy Isten csakugyan hall, és imádat meg is hallgatja. Egy másik tulajdonság van itt mindjárt kéznél, ugyanis a beteljesedés reményének kéz fogva kell lenni, az erős hittel ‒ „higgyétek, hogy megnyeritek.” Nem csak így: „higgyétek és megnyerhetitek” „hanem valóban meg is nyerhetitek” ‒ számítsatok reá mintha már meg volna, úgy gondoljátok, hogy meg van, úgy cselekedjetek, mintha már nálatok volna, és bírnátok ‒ legyetek azon erős meggyőződésben, hogy megnyeritek ‒ „higgyétek, hogy megnyeritek, és így lészen néktek.”
Vizsgáljuk meg közelebbről e négy tulajdonságot, egyiket a másik után. Hogy az ima belső értékkel bírjon, úgy mindig egy bizonyos tárgyának kell annak lennie, a melyért Isten előtt megjelenjünk. Atyámfiai! hányszor ugrunk át egy tárgyról a másikra, egy dologról a másikra, a mi imádságainkban nem érünk el semmit, és nem nyerünk semmit, minthogy bizonyost nem kértünk. Beszélünk különféle dolgokról de a lélek az ő egyesült erejét nem irányozza bizonyos dologra. Nem estek e néha térdre a nélkül, hogy meggondolnátok mit akartok Istentől kérni? Ez is csak szokás, és a szívnek nincs benne része. Hasonlatosak vagytok azon emberhez, a ki bemegy a boltba a nélkül, hogy tudná, minő tárgyakat akar venni. Talán szerencsés vételt, csinálhat, miután már ott van, de így cselekedni, még sem bölcs eljárás, és nem is méltó a követésre. Így a keresztyén is később az ő imájában eljut ugyan egy valóságos kívánsághoz, és célját eléri, de sokkal jobb előmenetelt tenne, ha őszinte elszántsággal, és önvizsgálattal lelkében előkészítené magát. Akkor valódi könyörgéssel jönne Isten elé, mivel volna határozott dolog előtte, a melyet már előbb a könyörgés tárgyául választott. Ha mi a király elé akarnánk menni kihallgatásra, el kellene készülve lennünk eme kérdésre: Milyen ügyben akarsz Ő Felségével beszélni?” Senki sem tenné, hogy megjelenjen Ő előtte, s miután ott van, csak akkor gondolkozzék. Elkészülve kell lenni a kérdésekre: „Mi a te óhajod?” „Mi a te kívánságok, melynek teljesülését akarod?” Gondolj egy nyilasra, a ki nyilát ki akarja lőni, de nem tudja hol a cél. Lesz-e annak valami eredménye? Vagy gondolj egy hajóra, a mely felfedezési útra indul, és a tengeren fut a nélkül, hogy a kapitányának csak a legkisebb sejtelme is volna, hogy tulajdonképpen mit is akar felfedezni? Elvárhatnánk-e, hogy majd nagyszerű felfedezésekkel, vagy pedig gyűjtött kincsekkel terhelve jön vissza? Minden más ügynél terveid vannak, nem mégy munkára a nélkül, hogy meg ne határoztad volna: mit fogsz csinálni. Hogyan van az tehát, hogy Istenhez jössz, a nélkül, hogy tudnád, mit kívánsz tőle nyerni? Ha meghatározott kívánságod lenne, nem éreznéd soha, hogy az imádság „szomorú és nehéz munka”, nem! Meg vagyok győződve, hogy vágyakoznál utána. Akkor ne mondanád magadba: „Tudom, hogy valamire szükségem van. Ah, csak Istenemhez közelíthetnék és kérhetném azt tőle! Egy hiányom van! Szeretném azt betöltve látni, óhajtok tehát egyedül lenni, hogy szívemet előtte, az én Istenem előtt kiönthetném, hogy kérjem ő tőle ama fontos dolgot, a melyért szívein úgy vágyakozik.” Több áldást fogtok nyerni imáitok által, ha az bizonyos dolgokra van irányozva, vagy bizonyos személyekre, a kiket választottál imádkozásod tárgyául. Isten előtt ne imádkozzatok mindig csak a bűnösökért általában, hanem az egyes bűnösökért is. Ha vasárnapi iskola tanító vagy, és akarod, hogy osztályod meg legyen áldva, ne csak egyszerűen az osztályért könyörögj, hanem név szerint minden egyes, tanítványért. Ha háztartásodra nézve vársz kegyelmet, ne tégy körül keringéseket, hanem légy egyszerű, és kérelmedben egyenes Isten előtt. Ha hozzá esedezel, csak azt mondjad, a mire szükséged van. Ha nincs elég pénzed, ha szegénység, vagy szükségben szenvedsz, úgy vidd ő elébe, a te állapotodat, a melyben vagy. Kerüld minden tettetett szerénységnek látszatát. Egyenesen térj a dologra, és szólj vele őszintén. Néki nincs szüksége szép körülírásra, mint a hogy az emberek azt tenni szokják, midőn nem akarják nyíltan és szabadon véleményüket kimondani? Legyen az mulandó, vagy lelki, kegyelmi ajándék, a melyre szükséged van, csak mond meg. Óvakodj a bibliát szó szerint keresztül kutatni, hogy az ott talált szavak által könyörgésedet kifejezed. Szükségedet azon szavakkal mondjad, melyeket szíved sugall, kétség kívül ezek a legjobb szavak. Ábrahámnak saját szavai voltak a legjobbak, s néked a tiéid. Nem szükséges a szt. írás pontjait keresztül tanulmányozni, hogy úgy imádkozz mint Jákob vagy Illyés, hogy épen az ő kifejezéseik szolgáljanak néked imául. Ha ezt tennéd is, követőjük még sem lennél nékik. Igen, betű szerint, szolgailag követnéd őket, de hiányoznék könyörgésedből azon lélek, mely nékik ezen szavakat sugallta, és lelkeiket éltette. Kérj saját szavaiddal! Beszélj Isteneddel simán, kérd azonnal a mire szükséged van. Nevezd meg a személyeket s a dolgokat név szerint, tűzz ki bizonyos dolgot imádságod céljául, erős meggyőződésem az, hogy nemsokára azt találjátok, hogy az álmosság és lanyhaság, a miről annyit panaszkodtok, az imában nem fog uralkodni rajtatok, vagy legalább nem oly kitartóan, mint annakelőtte. „De ‒ mondja az egyik ‒ nékem nincsenek különös imádságba foglalandó ügyeim.” Ó kedves testvérem! Nem tudom ugyan, hogy ki vagy, vagy hol élsz, hogy néked különös ügyeid, bajaid nincsenek, a miért imádkoznál, de azt tudom, hogy minden nap magával hozza a különös bajokat, a különféle fáradalmakat, és hogy nékem minden nap van valami mondanivalóm Istenhez.
De kedves testvéreim, ha az Úr nem eresztett volna reánk is keresztet, ha oly magas kegyelmi állapotot értünk volna is el, ha nem is volna miért esedeznünk, óh, szeretjük e mi Krisztust oly bensőséggel, hogy nem volna szükséges esedezni, hogy őt mind jobban és buzgóbban szerethessük? Vagy talán olyan erős hitünk van már, hogy nem szükséges így felkiáltani: „Uram neveljed az én hitemet.” A legcsekélyebb önvizsgálatnál észre fogod venni, hogy van egy bizonyos dolog, mely késztet, hogy a miatt a kegyelem ajtaján zörgess és kiálts „Teljesítsd Uram az én szívemnek kívánságát!” S ha valóban nincsen kívánságod, úgy kérdezd meg az első megpróbált keresztyént, a kit előtalálsz, ő majd meg fogja néked mondani: Ó, ha nincs szükséged magadért könyörögni, úgy könyörögj érettem. Imádkozz, hogy beteg feleségem ismét meggyógyuljon. Imádkozz, hogy az Úr világosságot árasszon az ő orcájával egy kétségbeesett szívre. Kérd, hogy az Úr legyen segítségül némely szolgáinak, a kik hiába munkálkodtak, és erejüket eredmény nélkül alkalmazták. Ha magadért készen vagy, imádkozz másokért, s ha nem találsz senkit, a ki bizonyos pontot megnevezhetne előtted, akkor nézz e nagy terjedelmű városra,(* London, a világ legnagyobb városa érthető itten, hol Spurgeon mint predikátor működött. a fordító) a mely mintegy második Gomora terül el előtted. Hozd állandóan imádban az Úr elibe, hogy a bűn mindinkább fogyna benne, az igazság gyarapodjék és hogy gyűjtene e földnek Istene magának sok népet e városból.
Szükséges azonban egyszersmind, hogy az imában kitűzött dologgal egybekötve legyen a forró óhaj, a meghallgattatásért. „Hideg könyörgések” ‒ mondá egy öreg, Istentől taníttatott férfiú ‒ elhalasztásért esedeznek. Ha hideg, és nem áhítatos, nem buzgó szívvel kérjük az Urat, akadályozzuk, az ő áldást osztó kezét, és épen azon áldás megadásában hátráltatjuk öt, a melyet keresünk. Ha azon dolgot, a melyért könyörögni akarsz, figyelembe vetted, akkor lelkednek annyira áthatva kell lenni annak fontosságától, s elkerülhetetlen szükségétől, s a veszélytől mely ér, ha azt el nem nyered, hogy kényszerítve légy úgy könyörögni, mintha egy ember életéért könyörögnél. A valódi imának szép példáját találjuk, (pedig csak emberekhez intézve) két nemes nő magaviseletében, kiknek férjeik halálra ítéltettek, és a kivégzés várt rájuk. Ők ugyanis elmentek a királyhoz és könyörögtek férjeik megkegyelmeztetéséért. A király keményen s kegyetlenül utasítá őket vissza, ami nem is volt csodálható, mert a kegyetlenségéről ösmert I. György volt az. De ők mindamellett kérték őt szakadatlanul, és ismét újra meg-meg újra, nem engedték magokat térdeikről felállítani, hanem ténylegesen kellett őket a királyi palotából elhurcolni, mivel erősen elhatározták magukban, hogy nem hagyják abba kérelmüket, míg a király szeliden tudtukra nem adja, hogy férjeik élni fognak. De ah! Ők nem nyertek meghallgattatást. Mindazáltal nemes nők voltak, az ő könyörgésben való kitartásokért férjeik életéért. Ez a módja és neme, hogyan kell Istenhez is könyörögni.
Olyan forró vágyat kell érezni azon dolog iránt, a melyre szükségünk van, hogy kérelmünket abban nem hagyjuk, míg azt el nem nyertük, de a mellett alázatos meghajlással kell viseltetnünk az isteni akarat iránt. Ha tudjuk, hogy a mit kérünk nem gonosz, és hogy Isten azt megígérte, bizonyosak lehetünk, hogy ő azt meg is adja, és ha mégis nem teljesíttetik, akkor újra, meg újra az ígéretre hivatkozzunk, s a menny-kapuinak előbb meg kell rendülni, mint a mi tusakodásunk véget érne. Nem csoda, ha Isten az utóbbi időben nem oly gazdagon áldott meg bennünket. Ennek oka az, hogy nem kértük őt oly buzgóan a mint kellett volna. Óh, ezek a hideg szívből jövő imák, a melyek elhalnak az ajkakon, ezek a fagyos könyörgések…még az emberi szívet sem érintik, hát akkor hogyan illethetnék Isten szívét. Nem a mi lelkünk mélyéből jönnek, s nem szívünknek ama titokzatos mélységű forrásából buzognak ki, azért nem is emelkedhetnek fel ahhoz, a ki csak a lélek kiáltására hallgat, a ki elé a képmutatás fátyolt nem szőhet, a külső látszat csalódást nem gyakorolhat. Szent komolyság kell a könyörgéshez, különben nincs jogunk hinni, hogy az Úr azt meghallgatja. Már csak azon lény nagyságára gondolni is, a ki elé kérésünkkel lépni akarunk, elég arra, hogy minden könnyelműséget lerontson, és a legmélyebb komolyságot idézze elő. Eleidbe lépjek-é Istenem, az én fagyos imádságommal haragodat felgerjesszem-é? Ha már az angyalok elrejtik orcájukat előtted, hogy merészkedném én szív s lélek nélkül, előtted fecsegni? Ó testvéreim! Milyen kevesen tudják, hogy egy nagy része a mi imádságainknak Isten előtt utálatos. Ne volna az nékem vagy néktek utálatos, ha emberek az utcán bennünket kérdeznének, a mellett úgy cselekednének mintha az, a mi felöl tudakoztak, nem is volna előttük érdekes. Nem így cselekedtünk-é mi is Istennel? Nem süllyed-é le holt kötelességgé az, a mi az emberek legnagyobb égi adománya? Bradford Jánosról beszélik, hogy nagy adománya volt a könyörgésben. Midőn ezen titka felöl megkérdezték, mondá: „Ha tudom, hogy mire van szükségem, akkor addig kérem azt, a míg érzem, hogy kérelmem Isten elé jutott, és hogy imádságom által Istennel közösségem van. Soha nem térek át egy másik kérelemre, a míg az egyikkel véget nem értem.” Némely megkezdi: „Mi Atyánk ki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved”, s mielőtt még ezen ima szavait: „Szenteltessék meg a te neved” az ő nagyságában felfogta volna, már elkezdi mondani a következő szavakat: „Jöjjön el a te országod”. Itt talán valóban felmerül nálok az a gondolat: Ohajtom-é én valóban, hogy jöjjön el az ő országa? Ha most csakugyan eljönne, mi történnék velem? S mialatt így gondolkoznak, szavok már átugrott ama kérelemre: „Legyen meg a te akaratod, úgy itt e földön, mint a mennyben.” Így kószálnak az ő kérelmeik, és gondolataik egymásba olvadva eloszlanak. Oh, maradj mindaddig egy kérelem mellett, míg azt el nem nyerted. Míg valóban azt el nem vetted a mit kértél.
Ne kísértsd meg, egyszerre két nyílvesszőt kilőni, mert mind a kettő célt fog téveszteni. A ki puskáját két lövésre akarja megtölteni, holott csak egynek van készítve, nem lesz eredménye. Lődd ki előbb az egyiket, s azután tölts újra. Tusakodj Istennel az imádságban, és győzz, azután tusakodjál ismét. Nyerd meg az isteni kegyelmet egyszer, s azután menj, és nyerd meg másodszor. Nyughatatlan érzelmeidnek kell lenni, ha imáidnak színei egymásba futnak, úgy, hogy végre nem látható már a kép, hanem egy határnélküli mázolás, a rosszul alkalmazott színeknek szétkenése. Tekints az Úrnak imájára. Mily világos és éles körvonalokat találsz itt. Találsz határozott, bizonyosan elválasztott kegyelmi kérelmeket, szó sincs róla, hogy egyik a másikba megyen át. Így áll előtted, ránézhetsz az egészre, mint egy gyönyörű festményre. Nincsen semmi zavar, csupán szép rend. Így kellene a te imádban is rendnek lenni. Várj egy kérelemmel, míg az előbbit célhoz juttattad, s azután térj át a másikra. Határozott kérelmeknek és forró buzgalomnak egyesülve kell lenni az imában, s akkor felderül benned a reménység, a mely elég erős lesz arra, hogy általa Istent meggyőzhesd.
De eme tulajdonságok nem volnának elegendők, hogyha össze nem volnának kötve egy harmadik, még lényegesebb és istenibb tulajdonnal, t. i. Istenben való erős hittel. Atyámfiai! Hisztek az imában? Tudom, ti imádkoztok, mert Isten népei vagytok, de hisztek-é az imádság erejében? Számos keresztyén van, a ki nem hisz benne. Ők ugyan jónak találják az imát, hiszik, hogy néha csodát is mivel, de hogy a könyörgés, a valódi imádság, mindenkor áldással koronáztatik, azt nem hiszik. Azt vélik, hogy az sok egyéb dolgoktól függ, de hogy az ima önmagába lényeges erőt és hatalmat gyakoroljon, azt nem hiszik. Az én személyes meggyőződésem az, hogy az imádság a világegyetemben a legnagyobb hatalom s hogy az mindenható erővel bír, mint a villanyosság, a vonzerő, a nehézkedés, vagy egyéb titokzatos erő, a melynek az ember nevet adott, a nélkül, hogy őket ismerné. Az imádság ép oly érezhető, ép oly igaz, ép oly biztos és változhatatlan hatást gyakorol az egész világegyetemre, mint az anyagoknak bármelyike, az ő törvényeik szerint. Ha egy ember valóban imádkozik, nem is lehet kérdéses, hogy Isten meghallgatja-é vagy nem? Meg kell hallgatnia. Nem mintha kényszer rejlenék az imában, hanem mert áldásos, édes kényszert rejtenek magokban az ígéretek. Isten megígérte, hogy meghallgatja a könyörgést, és ő megtartja ígéretét. Ő a legmagasabb, ki a leghívebb is, ő magát meg nem tagadhatja. Gondold meg csak, hogy te egy bűnös ember Isten előtt állsz és vele beszélsz, és ő általa minden világot megmozdíthatsz. A teremtésben mindamellett zavar nem áll elő, ha imád meghallgattatik is. S ha a legmagasabb kívánalmak teljesülnek is, a gondviselés menete egyetlen pillanatra se tér el a megszokott rendjétől. Egy levél sem esik le elébb a fáról, egy csillag sem állapodik meg futásában, egyetlen vízcsepp sem buzog ki előbb a forrásból, minden megy tovább az ő megszokott útján, s a te imád mégis kieszközölt mindent. Imád egyesülni fog Isten végzéseivel és terveivel, és velük beszélni fog, mint oly lényegekkel, a kiknek akaratjok naponta teljesül, ezek így szólnak néki: „Testvérünk vagy te, mi végzések vagyunk te imádság: de te is végzés vagy, ép oly idős, éppoly biztos, ép oly tiszteletre méltó, mint mi. Imádságaink Isten végzései, de más alakban, Isten népének imái nem egyebek, mint Isten ígéretei, életerős lelkek által kilehelve, ezen ígéretek és végzések, csakhogy más alakban és más ruhába burkolva. Ne mondd: „Hogyan lehetnek imáim Isten végzéseire behatással? Nem lehetnek. Kivételesen, azonban imáid végzések, a mennyiben szívedből erednek a Szentlélektől munkába, éppoly mindenható és örök erővel bírnak, mint ama végzés: „Legyen világosság!”, és lőn világosság! Vagy mint ama végzés, mely szerint Isten magának egy népet választott, s annak megváltását, a Krisztus drága vére által elrendelte. Hatalmas lehetsz tehát az imában, s a leghatalmasabb lények seregei közt vagy a földön, a kiket csak Isten teremtett. Hatalmad van az Angyalok felett, kívánságodra hozzád repülnek. Hatalmad van tűz és víz felett, a földnek minden elemei felett. Hatalmad van hangoddal a csillagokon túl hatni, hol hallgatásban némulnak el a mennynek dörgései, s hangod felébreszti az örökkévalóság visszhangját. Isten fülei szinte hallgatnak, és kezei szintén teljesíteni fogják kívánságodat. Ő így tanít téged szólani: „Legyen meg a te akaratod!”, s a te saját akaratod fog teljesülni. Kedves barátaim! Nem hatalmas dolognak tűnik ez fel, hogy az imára való lehetséggel az embernek ily magas hatalom adatott kezébe? Hallottatok már oly emberekről, a kik egy titokteljes varázserőnek bírását állították, melynél fogva szellemeket a megmérhetetlen mélységből előidézni, az eső zuhogását előállítani, s a napot fogyásában megakadályozni képesek voltak. Mindez csak a képzelgésnek üres képe volt, de ha igaz volna is, egy keresztyén még hatalmasabb csodatevő volna. Ha nem bírna semmi egyébbel, mint Istenben való hittel, nem volna akkor semmi lehetetlen néki. A legmélyebb vizekből megszabadul, a legnehezebb keservektől megmenekül. A dögvész idején érintetlen marad, az éhség idején tápláltatik. A szükség és nyomorban erősen és rendületlenül áll, a harcban mindenkor megvédelmeztetik, a csatában bátran emeli fel fejét, ha hisz az ígéretben, és azt Isten szemei elé tartja, hivatkozva azokra a rendületlen bizodalom erejével. Ismétlem nincsen olyan erő, a mely olyan mindenható volna, semmiféle hatalom, a mely oly csodás erővel bírna, mint az a mellyel Isten az embert megajándékozta, hogy mint Jákób Istennel tusakodhatott, s mint Izrael Isten felett győzedelmeskedhetett általa.
De hinnünk kell teljesen. Ha nem hiszem, hogy imádságom hatásos, úgy nem is lesz az, mert a legnagyobb mértékben az én hitemtől függ az. Isten, ámbár adhat kegyelmet, ha nékem nincsen is hitem, az az ő különös kegyelme lesz, de ezt a kegyelmet nekünk meg nem ígérte. De ha hitem van, és komoly óhajtással az ígéretre hivatkozhatom, akkor nincsen már kételkedés vajon megnyerem-é az áldást, óhajom teljesül-é? Ha csak az nem történik, hogy az örökké való eltérne szavaitól, ha csak esküjét vissza nem vonja, ha csak ő maga meg nem szűnik az lenni a mi, úgy: „tudjuk, hogy a melyeket ő tőle kértünk, azok megvannak.”
És most emelkedjünk egy fokkal magasabbra. A bizonyos (meghatározott) imatárggyal, az imához való forró vággyal, az ima hatásos erejéről való erős hittel, még egy reménységnek kell összekötve lenni, mely a megvalósulásban bizonyos. Képeseknek kell lennünk, a kegyelmi ajándékokat előszámlálni, mialatt még csak útban vannak, mielőtt még el nem nyertük. A „csendes óra” című könyvben olvastam, Dánielre vonatkozólag a kilencedik részt, ott az író szerint az imádságnak egész szerkezete ebben rejlenék: Dániel imádkozik térdre borulva (Dán.10,10.) Angyal jön hozzá. Szól vele és azt mondja, hogy imádsága az első naptól fogva meghallgattatott, midőn magát sanyargatta böjtöléssel, hogy megértse a látást, akkor Isten elküldé az Angyalt. Ekkor mentegeti magát a késedelem miatt, mely útközben érte őt, és sietséggel szóla: „Előbb itt lehettem volna, de Persia országának fejedelme állott én élőmbe huszonegy napig, és íme egy a Fejedelmek közül, Mihály Angyal jöve, hogy nékem segítségül lenne, és íme most jövök, hogy tudtodra adjam”. Tehát az Isten lehelli a vágyat a mi szívünkbe, s ha egyszer a vágy megvan, akkor Isten kezd felelni, még mielőtt mi kiáltanánk. Mielőtt még a szavak félig menny felé emelkednének, sőt még mikor az ajkakon rebegnek már elkezd az, ki a szívet és a gondolatot keresztül látja, meghallgatni, és küldi az Ő Angyalát, és az Angyal jön, hozva az áldást, a melyre nékünk szükségünk van. Némelyek azt gondolják, hogy a lelki dolgok nem egyebek, mint csak álmok, mintha csak képzeleti dolgokról beszélnénk. Én valóban hiszem, hogy egy keresztyén imájában annyi erő rejlik, mint egy villámlásban. Egy keresztyén imájának a haszna, annak méltóságos szépsége ép úgy észlelhető, mint a villám hatalma, mely egy fát kettéhasit, ágait lerombolja, szétforgácsolja a gyökerekig. Az ima nem képzelődés, vagy annak képe, hanem egy valóságos dolog, mely a világot korlát közzé szorítja, mely még Isten törvényeit is korlátozza, és a magasságos Istent kényszeríti, hallgatni egy szegény, de megkegyelmezett halandó szavaira. De ezt minden időben hinnünk kell. Szükségünk van imánkban erős bizodalomra. A kegyelmi adományokat elő számlálni még mielőtt megjöttek, erős meggyőződéssel kell lenni, hogy még jönni fognak, úgy cselekedni, mintha már bírnánk őket. Ha a mindennapi kenyeredért imádkoztál, semmiféle gonddal nem szabad magad nyugtalanítanod, hanem hinni kell, hogy Isten meghallgatott, és kenyered kirendeli. Ha beteg gyermeked állapotát
Isten elébe hoztad, hinned kell, hogy felépül, vagy ha nem, úgy az nagyobb jódra van néked, Isten nevének pedig nagyobb dicsőítésére, és úgy bízzad Ő reá! Csalódtál e már valaha keresztyén atyámfia, ha hitből könyörögtél és válaszra vártál? Bizonyosan mondhatom, hogy a benne való bizodalommal soha nem csalódtam. Emberekben, ha bíztam, csalódtam, de az én Istenem soha meg nem tagadta a hozzá intézett kérelmet, ha azt hittel és várakozással készen a meghallgatásra menny felé bocsátottam. Azonban hallok valakit szólani is: „Szabad ideig valóért könyörögni?” „Igen, teheted azt.” Minden dologban add tudtára Istennek, a mire szükséged van. Tehát nemcsak lelkiekért esedezni, hanem mindennapnak a dolgaiért is. Ő olyan Isten, ki az imát meghallgatja. Ő ép úgy a család, mint a Szentség Istene. Minden bajodat hozd a te Istened elé. Egy ember a ki megtérésre igyekszik, következőket beszélte el egy asszonyról: Ah! ‒ mondá – olyan asszony volt ő, a kit nem lehetett rábírni valamire, mielőtt a dolgot isten elé nem vitte. Bármi lett légyen is, az ő szokása szerint mondá: „Az imádság tárgyává kell előbb tennem.” Oh, csak sokan e kedves szokást használnák: minden dolgot Isten elébe vinni úgy, mint azt Ezékiás tette Rabsaké levelével, a melyet kiterjesztett az Úr előtt, és szóla: „Legyen meg a te akaratod, én elődbe hozom.” Sokan rajongónak mondják Müller Györgyöt Bristol-ban, mivel hétezer gyermeket akar gyűjteni hitből, hogy Isten gondoskodjék rólok. Habár gyakran nincs is tárcájában, mégis hiszi, hogy az meglészen. Kedves testvéreim! Ő nem rajongó, ő csak azt teszi, a mit általában minden keresztyénnek tenni kellene. Oly rendszer szerint cselekszik, a melyet egy világi ember kigúnyolna, mivel fel nem foghatja. Ő nem közönséges emberi elme után cselekszik, hanem sokkal magasabban, mint a rendes emberi értelem, ‒ rendkívüli hitből. Ah! Csak mi bírnánk e nem közönséges hitet: Istent szavánál fogni. Ő nem engedheti, és nem is engedi, hogy az ember a ki Ő benne bízik, megszégyenüljön. Most a legjobb erőből mutattam meg néktek, hogy mit értek ezen négy lényeges tulajdonságról, a melyek egy győzelemteljes imában kell, hogy meglegyenek. „Mindent, valamit imádkozástokban kértek, higgyétek, hogy elveszitek.”
Miután az alapigére tekintettünk, kívánom most, hogy Tekintsetek magatok körül. Nézzetek körül a ti nyilvános imáitokban s nézzetek magatok körül magán imáitokban is, és ítéljétek meg az alapige tartalma szerint. Tekintsetek körül először az imára való összejövetelnél. Ebben a tekintetben nem mondhatok ki kemény ítéletet, mert meg vagyok győződve, hogy az imaórák, a melyek közöttünk tartatnak sokkal kevesebb oly hibákban szenvednek, a melyekről most szólani akarok, mint egyéb ima órák, a hol időztem. De mindamellett vannak még hibái, és reménylem, hogy minden testvér, a ki az imagyülekezetben részt szokott venni, szívébe fogja rejteni a szavakat, melyeket most mondok. Nem úgy van-é, hogy valahányszor felszólíttattok, egy gyülekezetben imádkozni, úgy érzitek, mintha egy adományt kellene gyakorolni? Ezen adomány sokaknál azon alapszik ‒ talán szigorúan beszélek, de nyíltan ‒, hogy jó emlékező tehetséggel bírnak rá emlékezni, egy csoport bibliai versre, a melyeket hagyomány szerint képesek szép szabályos sorrendben előmondani. Némely gyülekezetekben ezen adomány azon alapszik, hogy valaki elég erős tüdővel bírjon, egy lélekzet alatt 25 percig, vagy kimerítőbben legalább három negyed óráig tudjon beszélni. Azon is alapszik az adomány, hogy az illető nem könyörög különösen egy bizonyos dologért, hanem keresztül megy sok mindenféle dolgokon, úgy, hogy az ima nem hasonlít egy körhöz, mely egy pontból indul ki és oda tér vissza, hanem inkább egy körülírhatatlan szerkezethez, a melynek egyáltalán semmiféle pontja nincs, s a melyről azt gondolnánk, hogy minden pontot magába foglal, minden tárgyat célba vett, s végre mégsem talál el semmit. Rendesen a kiket leggyakrabban szólítnak fel imára, azok ezen sajátságos, talán kitűnő adománnyal felruházott egyének, és itt ki kell mondanom, hogy az apostol intését az ilyen ajándékra való komolyan törekedésre nézve nem vonatkoztathatom. Most gondoljátok, hogy az ilyen ember helyett felszólíttatnék egy ember, a ki egész ellenkezőleg, még nyilvános gyülekezetben nem imádkozott, tegyük fel hogy ő valóban imádkoznék: „Oh, Uram! érzem, hogy ily bűnös mint én, nehezen beszélhet veled, azért segíts te imádkozni! Oh, mentsd meg az én szegény lelkemet! Mentsd meg az én öreg feleségemet is! Uram áldjad meg a te szolgádnak szavait a mi lelkünkön, légy könyörületes és engedd, hogy ujjá születhessünk! Óh, Uram nem tudok többet mondani, hallgass meg a Jézusért Ámen.” Úgy fog ez néktek előtűnni, mintha magatok könyörögtetek volna. Valami érdekeset mondott számotokra részint mivel féltettéték, hogy megakad, részint pedig, mivel meg vagytok győződve, hogy szívből jön amit mond. Ha erre még egy felállna, s ilyen szellemben imádkoznék, az elmenetelnél mondanátok: „ez a valódi imádság”. Az az ember, a ki három percig imádkozik, kedvesebb előttem, mint a ki harminc percig imádkozik, mert emez imádkozik, míg a másik prédikál. Engedjétek még felemlíteni, egy öreg predikátornak szavait az ima tárgyáról, és a hallottakat, mint jó tanácsot jegyezzétek meg szíveitekben. Gondold meg, hogy az Úr nem imádságaid nagy számáért hallgat meg, Ő nem olvassa össze imádságaid számát. Nem is azok szónoklati becséért, ő nem tekinti nagynak a legszebb beszéddel előadott imákat sem. De nem is mértani szempontból hallgat meg. Ő nem méri ki imáid szélességét vagy hosszúságát. Nem is az imádság zenei szépségéért. Őt nem ragadják el a csengő hangok, sem a zengzetes harmóniák. Imáid jól kigondoltságáért, sem mivel talán szép rendbe vannak, és előnyösen felosztva. Nem! Sokkal inkább imáid isteni voltáért hallgat meg, a néked adandó áldást is ehhez méri. Ha hivatkozhatol a Krisztus személyére, s ha a Szt. Lélek buzgalmat, és komolyságot munkál benned, akkor bizonyosan megnyered az imában kért áldásokat! Én kedves testvéreim, szeretném elégetni az egész gyűjteményt azon öreg imákból, a melyek használatban vannak. Mily élettelenül mondják azon, oly gyakran hiába felvett bibliai verset: a hol ketten vagy hárman összegyűlnek a te nevedben, ott vagy közöttük, hogy őket megáldjad. Még bele jön: „most és mindörökkön örökké”, továbbá minden megszokott idézéseket, a melyeket minden meggondolás nélkül egyik a másik után bevesz és használ. Óhajtanám, hogy odajutnánk, hogy beszélnénk Istennel nyíltan, s szabadon, a mint azt szívünkben érezzük. Ez egy dicső dolog lenne a mi imaóráinkra nézve, ekkor jobb látogatottságnak örvendhetne, és meg vagyok győződve, hogy az imák többet gyümölcsöznének, ha minden egyes lerázná azon hideg formaiságot és úgy beszélne Istennel, mint a gyermek Atyjával. Kérjed Őt azért a mire szükséged van, akkor hallgass el és várjad. Ezeket teljes keresztyéni komolysággal mondom. Gyakran, ha nem volt kedvem egy némely megszokott formába imádkozni, azt mondták „Ez az ember nem adja meg Istennek a tiszteletet.” Oh, barátom, a ki ezt mondod, te nem vagy bíró az én isteni félelmeim felett. Az én Uramnak állok én, vagy esem. Nem hiszem, hogy Jób bárkitől is idézett volna. Azt sem hiszem, hogy Jákób az öreg patriarkát Ábrahámot utánozta volna szavakban. És nem találom, hogy a Jézus Krisztus említett volna a szt. írásból bizonyos pontokat imájában. Mindezek az ő saját, és nem a mások szavaival imádkoztak. Isten nem kívánja, hogy gyűjtsétek a régi szentségek nemes, azonban már dohos fűszerszámait. Ő új olajat kíván, a mi csepeg a ti saját lelketek olajfájáról. Ő nem az öreg ládából kíván fűszert és tömjént, a hol az addig volt, míg illatát elveszítette, hanem friss tömjént, friss mirhát kíván, hogy hozzátok a ti saját szívetek tapasztalásainak Ofirjából. Ó, figyelmezzetek, hogy valóban imádkozzatok, ne tanuljátok be az imádság nyelvét, hanem keressétek az imádság lelkét, és Isten a Mindenható áldjon meg benneteket, tegyen mindig erősebbekké kérelmeitekben. Tekintsetek magatok körül ‒ mondám ‒ csak folytassátok és nézzetek körül a ti „belső szobáitokba”. Óh, testvéreim nincsen semmi egyéb hely, a hol annyira szégyenleni okunk volna magunkat mintha rátekintünk ama szoba ajtajára, hol imádkozni szoktunk. Nem mondhatom, hogy a zárak rozsdásak, a bejárat- pókhálóval volna beszőve. Az imát magát el nem hanyagoljuk; hanem azok a falak és gerendák mi mindent mondhatnának azok el, a fal felkiálthatna: „Én hallottalak, mikor olyan sietséggel voltál, hogy Istennek alig szentelhettél két percet, és hallottalak akkor is, midőn sem nem aludtál, sem ébren nem voltál, és nem tudtad, hogy mit mondj.” Egy másik gerenda mondhatná: „Hallottalak jönni, vagy tíz percig imádkoztál, és semmiért sem imádkoztál legalább szíved nem imádkozott, az ajkak ugyan mozogtak, de a szív csendes maradt.” Egy másik gerenda mondhatná: „Ah! Hallottalak sóhajtani szíved mélyéből, de leverten láttalak távozni, hit nélkül, remegve, bár ajkaidon az ígérettel, de szívedben azon meggyőződés nélkül, hogy az teljesíttetik.” Az ima szoba négy fala valóban sokat tudna mondani, összebeszélve ránk omolhatnának, mert Istent a mi hitetlenségünk és sietségünkben mindenféle bűnnel meggyaláztuk. Az ő kegyelméért meggyaláztuk azon helyen, hol az ő leereszkedése a legnagyobb mértékben nyilvánult. Nem így van-é ez nálunk? Nem kell-é ezt, sorba beismernünk? Kedves keresztyén testvéreim! Igyekezzetek tehát, hogy jobbra forduljon, és adja Isten, hogy erősebbek és több eredményűek legyetek az imában mint eddig.
S most térjünk át az utolsó pontra: Tekintsetek magatok fölé! Tekintsetek föl testvérek és sírjunk: Oh, Isten! Te hatalmas fegyvert adtál kezünkbe, és mi megrozsdásodni engedtük. Egy dolgot adtál, a mi oly hatalmas, mint Te magad, s mi ezen hatalmat lanyhán heverni engedtük. Nem gonosz tett volna-é az a sajátja ellen, ha egy embernek szem adatik, és nem akarja felnyitni, vagy kéz, és nem akarja emelni, vagy láb, a melyet nem akar hajlítani, mert nem használja. És mit mondjunk magunkról, kiknek Isten az imában egy hasonlíthatatlan hatalmat adományozott, telve áldással, a magunk részére és számlálhatatlan kegyelmi ajándékokkal másoknak, mi pedig ezen erőt lanyhán heverni engedjük. Óh, ha a világegyetem úgy működnék, mint mi, mi lenne akkor belőlünk! Oh, Isten, te a napnak világosságot, adtál és világit. A csillagnak fényt adtál, és ők csillognak. A szélnek erőt és fú! A levegőnek megadtad az életet és az mozog, mi pedig beleheljük azt. De a te gyermekeidnek oly erőt adományoztál, mely jobb, mint az erő, élet, világosság, mégis heverni engedik. Mintha elfeledték volna, hogy ők ilyen erő felett rendelkeznek. Csak ritkán használják azt, pedig számtalan miriádoknak oldása származnék belőle. Sírj! Keresztyén atyámfia! Sírj! Constantin római császár látta a pénzeken, hogy az előbbi császárok képei, álló s diadalmas állásban voltak kiverve, e helyett parancsolá, hogy az ő saját képét térdeplő helyzetben préseljék a pénzekre, mert ‒ mondá ‒ „ilyen módon voltam diadalmas.” Soha nem fogunk diadalmasok lenni, ha képünk nem térdeplő helyzetben rajzoltatik. Hogyha a menekülésben megverettünk, zászlóink a porba hurcoltatnak, annak oka nem más, minthogy nem imádkoztunk. Menjetek-menjetek vissza gondjaitokkal Istenhez, és ismerjétek be ő előtte Efraim fiai, hogy felfegyverkezve voltatok, hogy voltak nyilaitok, csakhogy hátat fordítottatok a szökésre a háború napján. Menjetek hozzá és valljátok be, hogyha lelkek nem tértek meg, nem onnan van, mintha Istennek nem volna hatalma megmenteni, hanem mivel nem tusakodtatok. mint a szegény elvesztett lelkekért. Nem zokogott belső részetek az elveszettek fölött. Ébredj! Serkenj fel! Rémülj meg és reszkess te könnyelmű nép, ki az imádságot elhanyagoltad. Óh, bűnösök! Kik magába a szentséges Sionba szunnyadtatok el. Rázzátok fel egymást, küzdjetek és tusakodjatok Istenetekkel, és úgy jön majd áldás a mennyei kegyelemnek korai és késői esője, a föld megtermi a gyümölcsök sokaságát, s minden nemzetek boldogan áldják az Urat. Nézzetek tehát fel, és sírjatok!
Azonban még egyszer nézzetek fel, és örvendjetek! Habár ellene vétkeztetek is, ő még mindig szeret benneteket. Hozzá nem könyörögtetek orcáját keresve, és íme, ő mégis folyton hív: „Keressétek az én orcámat” és nem mondja, hogy: „Hiába keresitek.” Ha nem járultatok talán a forráshoz, azért még mindig folyik, mint azelőtt szabadon. Ha szerveiteket elzártátok is eme napvilágtól, azért még mindig süt reátok, az ő egész fényében. Nem közeledtetek Istenhez, de ő még vár reátok, hogy néktek kegyelmes legyen, és kész meghallgatni minden könyörgésteket. Milyen kimondhatatlan áldásteljes állapot az, hogy a mennyei Atya minden időben kész bennünket meghallgatni. Ágostonnál találunk egy szép, eszmét, ama bibliai példáról: (Lk.11,5‒8) hogy egy ember, éjfélkor az ő barátja ajtajánál állt, és zörgetve mondá: „Barátom adj három kenyeret.” Ezen példának kivitele körülbelül a következő menetet veszi: Én az irgalmasság ajtaját megzörgetem. Az éj halálcsendje uralkodik. Nem fog a ház szolgái közül valaki jönni, hogy nékem ajtót nyisson? Nem! Én zörgetek, de ők alusznák. Óh, ti apostolai az Úrnak ‒ ti dicsteljes mártírok ‒ ti alusztok. Nyugodtok ágyaitokban, ti nem halljátok az én könyörgésemet. De hát a gyermekek nem válaszolnak nékem? Nincsenek itt fiak, kik készek volnának jönni, és testvéreiknek ajtót nyitni? Nem, ők alusznak! Oh, atyámfiai ti kik nyugosztok az Úrban, és a ti munkáitok jutalma követnek benneteket, ti, kik szívem sorosai valátok, ajtót nem nyithattok fel nékem, érettem nem tehettek semmit. De mialatt a szolgák alusznak, s a gyermekek fel nem nyithatják, a Mester ébren van, ébren még éjfélkor is. Talán lelkemben már éjfél van, de ő hall engem, s ha mondom: „adj három kenyeret” – az ajtóra jön, és ád a mennyire szükségem van. Tekints fel hát oh, keresztyén és örvendj! Ha szád nyitva van, úgy találsz is mindenkor nyitott fület, ha készen van szíved, úgy találsz is kész kezet. Csak kiálts, és ő meghallgat. Ne légy hát lanyha az imában. Hanem emeljed fel szíved ő hozzá a magányban, bármily vágya is van szivednek, kérjed őt a Jézus nevében és megadatik néked.
Még egyszer k. keresztyén testvéreim, tekintsetek fel, és javítsátok meg imáitokat, ez időtől fogva. Ne tekintsétek ezután az imát, mint valami regényes költeményt, vagy mint nehézkes kötelességet, hanem mint valóságos erőhatalmat, mint élvezetet. Ha a bölcsészek bármily új erőt találnak fel, sietnek azt használatba hozni. Elhiszem, hogy sok nagy mérnök volt, kik legcsodásabb emberi műveket terveztek, nem azért, mivel abból hasznot húzni reménylettek, hanem ama kívánság ösztönözte őket, hogy nyilvánosság elé hozhassák tehetségöket, az ilyen csoda művek feltalálásával. Hogy megmutassák, mire képes az ember, rábírtak speculátiókra egész társulatokat, a melyek szemmel láthatólag előnyösek nem voltak, csupán hogy alkalmuk legyen magukat és lángeszüket közszemlére állítani. Ha ezek ennyi erőt fordítanak reá, hogy tehetségüket kifejtsék, ti, kiknek birtokába nagyobb hatalom van, mint valaha egy halandó az Istentől csak nyerhetett, ti szunnyadni engeditek ezen erőt? Nem! Gondoljatok egy magas ima tárgyra, és feszítsétek meg érte imaerőtök izmait. Legyen gazdagon telve szívetek minden dobbanata a vágyakozással, és tusakodjatok, küzdjetek és vívjatok Istennel érte, miközben az ígéreteket alkalmazzátok, és az ő szavaira hivatkozhattok, s azután lássátok meg, ha nem teljesiti-e meg szívetek vágyait, és kérelmeit.
Nem tarthatom vissza magam, még a következő szavakat hozzá tenni, mielőtt végeznék. Tudom, hogy vannak néhányan köztetek, kik életökben soha sem imádkoztak. Egy ima formát elmondtatok talán éveken keresztül, de egyetlen egyszer sem imádkoztatok. Ó szegény lélek, néked ujjá kell születned, és mielőtt ujjá nem születtetek, nem imádkozhattok úgy, mint a hogy a keresztyéneknek, az én utasításom szerint imádkozni kell. De hadd mondjak még egyet: Nem vágyik a ti szívetek a megmentés után? Ha a szent lélek súgta néked: „Menj bűnös Jézushoz, ő meghallgat téged!” Oh, higgy ezen sugalomnak, mert ő meghallgat. A felrázott bűnösnek imája kedves ő előtte, meghallgatja a töredelmes szíveket és meggyógyítja. Vidd Istennek panasz hangjaidat és sóhajidat, és ő meghallgat. „Oh, de ‒ mondja egy bűnös ‒ nincs mire hivatkozzam.”
Oh, akkor szólj Istennel úgy, mint Dávid egykor: „Uram légy kegyelmes az én bűneimnek, mert sokak!” Itt van a mire hivatkozhatol: „bűneid sokak”. Továbbá hivatkozzál ama drága vérre ‒ ez egy győzedelmes közbevetés lesz ‒ mondjad: „ama szerelmesért, ki vérét ontotta,” és te győzni fogsz, óh, bűnös. De ne járulj
Istenhez kegyelemért könyörögve, ha bűneidet még kézben hordozod. Mit gondolnál azon lázadóról, ki megjelenne uralkodója orcája előtt, kegyelemért esedezve, mialatt tőre még mindig övében, a lázadás nyilvánulása szívében volna? Érdemelne ez bocsánatot? Semmi esetre sem érdemelné meg, sőt kétszeres büntetést érdemelne valóban, a miért urát kicsúfolja, mialatt kegyelem keresést színlel. Ha egy nő elhagyja férjét, gondoljátok, hogy képes oly szemtelen lenni, és nyílt homlokkal vissza jöve bocsánatot kérni férjétől, mialatt szeretője karjára támaszkodik? Nem? Ilyen szabadsággal nem élhet. S mégis ti így vagytok ‒ mialatt kegyelemért esdekeltek bűneitek miatt addig a gonosz cselekedetet folytatjátok ‒ mialatt könyörögtök Istennél, megbékülésért, addig bűneiteket tovább ápoljátok. Ébredj! Ébredj és hívd Istenedet te alvó! Már közeledik a sajka a sziklaháthoz. Holnap már talán összezúzódik, és te belezuhansz egy feneketlen mélységnek örökké tartó kínjába, kiálts Istenhez, s én esküszöm, hogy meghallgat, de ha hozzá kiáltasz: vetkezd le bűneidet, mert másképp nem hallgathat meg.
Ha szentségtelen kezeidet hazugsággal emeled fel hozzá, úgy a te ajkaidról jövő ima értéktelen. Ó menj hozzá és szólj: „Vedd el, minden bűneimet, adj kegyelmet, és fogadj el, szívembe adva szerelmedet.” Ő meg fog hallgatni, és te imádkozni fogsz majd, mint egy, fejedelem, majd egy napon nagyobb örömmel mint egy hódító, ott állsz annak csillag trónja előtt, ki minden fölött ural, a Mindenható Isten előtt, ki magasztaltassék mind örökké. Ámen.