Lelkészi szolgálatom első éveiben jártam, amikor hallottam, hogy egy magas beosztású vezető ember a kislányának hogyan mutatta be a Bibliát. Idősebb korában született egy szem gyermeke. A szeme fénye volt ez a kitűnő tanuló, aranyos kislány, aki talán tízéves lehetett, amikor komolyabban érdeklődött a Biblia iránt. Ez az édesapa el akarta téríteni leányát a Bibliától, kikereste az Ószövetség legvéresebb történeteit. Elolvasta a kislányával együtt, és azt mondta neki: – Látod, ez a Biblia. Isten irgalmas volt, mert ez a leány, ahogy növekedett, nem csak az édesapjától kapott információt a Bibliáról. Így jutott el Jézusig, a Megváltóig, és megértette, hogy nem az a Biblia, amit édesapja olyan tendenciózusan mutatott be neki. Amikor elolvassuk ezt a történetet, eszembe jut, talán valaki arra gondol: nem elég a televízió, a híradóban, a krimikben hallunk elég szörnyűségeket… Idejövünk a templomba, hogy kicsit megnyugodjunk, és akkor egy ilyen borzalmas történetet olvas föl a lelkipásztor. Drága Testvéreim, jogos a tiltakozásotok. De tegyük föl a kérdést: Isten teszi ilyen rettenetesen elviselhetetlenné, gonosszá az életet, vagy pedig az ember? Talán nem is kell felelni rá, annyira egyértelmű. Mielőtt figyelnénk a régi történetre, ugorjunk majd 2800 évet abból az időből. Hadd olvassak nektek egy elgondolkodtató levelet a mából. Kicsi a levél, de van egy hosszú bevezetése: „Gyakran megkérdezik az emberek a vallások képviselőit: Ha van Isten, miért engedi meg azt a sok szenvedést és bajt, amely sújtja világunkat, benne a sok ártatlan embert és gyermeket. Az alábbi interjú találó választ ad a kérdésre. Billy Graham leányával készítettek interjút az egyik rádióműsorban, amelyben a riporternő megkérdezte őt az utóbbi idők borzalmas eseményeivel kapcsolatban: Hogyan engedhette meg Isten, hogy ilyenek történjenek? Anne nagyon mély éleslátásra utaló választ adott: – Úgy hiszem, Istent nagyon elszomorítja, ami velünk történik. Ám évek óta azt mondjuk neki: Menj ki az iskoláinkból, a kormányunkból, és távozz az életünkből. – És Ő csendben hátrahúzódott. Miképpen várhatjuk el Istentől, hogy áldását és védelmét adja, ha egyben arra szólítjuk fel, hogy hagyjon bennünket egyedül? Valaki azt mondta: nem akar imádságot az iskoláinkban. És mi azt mondtuk, rendben. Majd azt mondta: jobb, ha nem olvassuk a Bibliát iskoláinkban. A Bibliát, amelyik azt mondja, ne ölj, ne lopj és szeresd felebarátodat, mint önmagadat. És mi azt mondtuk, rendben. Azután dr. Benjamin Spock azt mondta: ne fenekeljük el a gyermekeinket, ha rosszul viselkednek, mert a kis személyiségük megsérül, és lerombolhatjuk önbecsülésüket. (Zárójelben ott van: Spock fia öngyilkos lett.) És mi azt mondtuk: egy szakember biztosan tudja, miről beszél, s azt mondtuk, rendben. Aztán valaki azt mondta, hogy a tanárok és az osztályfőnökök jobb, ha nem fegyelmezik a gyermekeinket, amikor rendetlenül viselkednek. S az iskola vezetői azt mondták, hogy a tanárok inkább meg se érintsék a diákokat, nehogy ezzel rossz reklámot csináljunk az iskolának, és semmiképpen sem akarjuk, hogy bepereljenek bennünket. És mi azt mondtuk, rendben. Aztán valaki azt mondta: hagyjuk, hogy diáklányaink abortuszt végezhessenek, ha akarnak, és nem kell, hogy ezt elmondják szüleiknek. S azt mondtuk, rendben. Aztán egy bölcs vezető azt mondta: mivel a fiúk fiúk, és úgyis meg fogják tenni, adjunk fiú diákjainknak annyi óvszert, amennyit akarnak, és nem kell, hogy erről szüleiknek beszámoljanak. S azt mondtuk, rendben. Aztán valaki az általunk jelentős posztra megválasztottak közül azt mondta, hogy nem számít, mit teszünk a magánéletben, ha elvégezzük a munkánkat. Újból egyetértve velük azt mondtuk: nem számít, mit tesz valaki – beleértve az elnököt is – a magánéletben, amíg van munkánk, és a gazdaság jól működik. Aztán valaki egyre tovább lépett ebben a csodálatban, s meztelen gyermekek képeit publikálta, majd tett még egy lépést, és ezeket elérhetővé tette az interneten. S mi azt mondtuk, rendben, a szabad szólás joga ezt lehetővé teszi számukra. És aztán a szórakoztatóipar azt mondta: csináljunk tévéműsorokat és mozifilmeket, amelyek az erőszakot, az erkölcstelenséget és a tiltott szexet reklámozzák. És készítsünk olyan zenefelvételeket, amelyek bátorítanak a nemi erőszakra, a kábítószer-fogyasztásra, a gyilkosságokra, az öngyilkosságra, és a különböző sátáni témákat dolgozzák fel. És mi azt mondtuk: ez csak szórakozás, nincs is rossz hatása. És különben sem veszi senki komolyan, úgyhogy csak hadd menjenek. Most pedig feltesszük magunknak a kérdést: miért nincs a gyermekeinknek lelkiismerete, miért nem tudnak különbséget tenni jó és rossz között, és miért nem okoz nekik problémát, hogy megöljék az idegeneket, osztálytársaikat, saját magukat? Talán ha elég hosszan és keményen gondolkodunk rajta, ki tudjuk találni. Azt hiszem, elég sok köze van mindennek ahhoz a mondáshoz, hogy amit vet az ember, azt aratja.” S itt jön a levél: „Kedves Isten! Miért nem mentetted meg azt a kislányt, akit megöltek az osztályban? Tisztelettel: egy érintett tanuló.” És a válasz: „Kedves Érintett Tanuló! Ki vagyok tiltva az iskolából. Tisztelettel: Isten.” „Furcsa, milyen egyszerű az embereknek kivetni, kidobni Istent, zagyvaságnak, értelmetlenségnek tartani üzenetét, aztán csodálkoznak, miért megy a világ a pokolba!” A felolvasott történet az üdvtörténeti sorozatunk következő állomása, Aháb és Jezábel uralkodásáról szól, a Krisztus előtti nyolcszázas években. Hallottuk, hogy Dávid és Salamon uralkodása után kettészakadt Izráel országa, a déli Júdára és az északi Izráelre. A nép, amely arra hívatott, hogy a környező népek számára bemutató tanítást tartson arról, milyen jó azoknak, akik az Úr népe, milyen más az életük, milyen áldás van rajtuk, elközönségesedett. Ezekben az évszázadokban – rövid felvillanásoktól eltekintve – olyan sötétség jellemzi a választott nép életét, különösen az északi országrészben, amelyik a szomszéd népek szintje alá megy. Istentelen vezetők önkényeskedtek felettük. Az a húsz esztendő, amit Aháb és Jezábel az északi országrész trónján töltött, talán a legsötétebb idő volt a történelmükben. Aháb király a tiruszi királyleányt, Jezábelt vette feleségül. Ennek a nőnek az erőszakos, akaratos uralkodása rányomta bélyegét a férje életére, és arra a korra is. A Bibliában később is elrettentéssel halljuk Jezábel nevét. Hozta magával a bálványait, jöttek a bálványpapok, az egész udvartartás. Úgy berendezkedett ott, mintha tudomást sem venne férjének és a népnek az Istenéről. Hozta a Baal-kultuszt, az Astarte-kultuszt. Az egyik a termés biztosításának az istene, a másik a szexualitásnak, szerelemnek, termékenységnek az istennője. A nép nem vetette el az Urat, csak mellé besorakoztatta Baalt, Astartét: ki tudja, nekünk is fontos, hogy jó termés legyen. Tiszteljük Istent is és a Baalt is, biztos, ami biztos. Így nem lehet az élő Istennek szolgálni. Ő azt mondta: „Én, az Úr, vagyok a te Istened, aki kihoztalak Egyiptom földjéről, a szolgaság házából. Ne legyen más istened rajtam kívül” (2Móz 20,2–3). Nem azért, mert sajnálta volna, hogy más istenek segítsenek nekik, hanem mert tudta, hogy minden más isten Őrajta kívül csak pusztít és romlásra van. Ezért kizárólagosságot igényelt, mert így tudta vezetni őket, vinni előre. A mai történetünk arról szól, hogy Aháb király – sok gonoszságuk után – megkívánja egyik alattvalója szőlőskertjét. Ott van a nyaralója a jezréeli palotája mellett, milyen jó veteményeskertet lehetne készíteni belőle… Kínál érte többet vagy más földterületet. Azt mondhatnánk, hogy nincs annyi esze annak az embernek, hogy most jó üzletet csináljon? De nem erről volt szó, hanem az ősi földről Isten rendelkezett! Izráelben nem lehetett eladni a földet, csak az éves terméseket. Mintha azt mondanánk, hogy lízingelték a földet. Mert ötvenévenként jött a kürtölés éve, és viszsza kellett adni az eredeti tulajdonosoknak, annak a nemzetségnek, törzsnek, akié eredetileg volt az a földterület. Ezt olvassuk Mózes 3. könyvében: „A földet senki se adja el véglegesen, mert enyém a föld, ti csak jövevények és zsellérek vagytok nálam” (25, 23). Nábót ragaszkodott az ősi földhöz. Nem dacból, hanem Istene rendelése szerint. Aháb ismerte az isteni törvényt. Nem erőszakoskodott tovább, hazament, és mint egy gyermek, duzzogott. Szinte nevetséges a kép, ahogy lefekszik, fal felé fordul, nem eszik. Jön Jezábel: – Mi a baj? – Aháb elmondja neki. Akkor Jezábel a szokott módján megszólal: – Majd elintézzük az ügyet. – El is intézi. Aháb nevében leveleket ír, Aháb pecsétjével lepecsételi azokat, és a jezréeli vezetők összevágják a bokájukat: a királynő, a rettegett királynő üzent, mi meg teljesítjük. Hamis tanúkat hívnak: – Becsmérelte Nábót Istent és a királyt, kövezzük meg! Meg is kövezik. Kiviszik a városon kívül, és végrehajtják ezt az ítéletet. Akkor jön Jezábel diadalmasan: – Megkaptam a választ, rendben van minden, Aháb indulj! Aháb fölkerekedik, most már földerül az arca: – Birtokba vehetem, amit akartam, nem akárki a feleségem, Jezábel! Csak egy dologról feledkezett el Aháb is és Jezábel is. Kihagyták a számításból, hogy van Isten az égben! Ezt nagyon sokan kihagyják ma is a számításból. Istennel nem számoltak, pedig Isten a helyén van! Akkor is a helyén van, ha minden ember kifordul a helyéről! Illés próféta megjelenik előttünk. Nem volt a népnek Bibliája. Mózes öt könyve már közszájon megvolt, sőt kézzel írva is. Ismerték sokan. Azt látjuk majd az elkövetkező király idején, hogy megtalálnak egy Biblia-tekercset befalazva a templom falába, amikor renoválják a templomot. Nem volt Biblia a kezükben, de Isten megtalálta a módot, hogy világos üzenetet küldjön. Prófétát állított. Jön a nagy próféták kora. Illéssel kezdődik, azután Elizeus, Ézsaiás, Jeremiás, jönnek a többiek, mert Isten hűséges Isten, és küldi az Ő igéjét, a megmentő igét. Isten szeretetének, hűségének, mentő kegyelmének az eszközei ők. Amikor Aháb elé toppan Illés, a király így fogadja: „Rám találtál, ellenségem?!” Úgy beszél Aháb, mint a bolond ember, aki leszereli az érintésvédőt az elektromos készülékekről. Illést ismerte ő már! Tudta azt is, ki az, aki küldi! Isten hatalmát is ismerte ez a király. Az első találkozásuk éppen úgy következett be, hogy Illés Aháb elé állt, és a sok gonoszságot elkövető királynak és királynőnek azt az üzenetet mondja: nem lesz eső addig, amíg nem mondom, az Úr ezt üzeni. Három és fél éven át szünetelt az eső, és Aháb, aki már nem talált fűcsomót se szinte, az embereit mozgósította, mert a lovainak enni kell. Kereste égre-földre Illést, hogy legyen már eső. Nem lett eső. Még az se tűnt fel nekik, hogy hiszen ott van Baal, ott van a bálványszobor, ott van a 450 pap. Ők a termésnek és az esőnek a letéteményesei! Mi történik itt? Mégse tőlük függ az eső? Mégis Illés Istene uralkodik? Három és fél év után Illés üzen Ahábnak: – Készülj, jön az eső! Jött is az eső, és onnan kezdve éltető esőt kaptak. Azt mondja Illés Ahábnak: – Gyűjtsd össze a pogány papokat a Kármel hegyére, én is ott leszek! Jön az istenítélet a Kármel hegyén. Építsék föl az oltárt, állít sák rá az áldozatot, helyezzék el. Én is fölépítem a másik oltárt, elhelyezem az áldozatot. Imádkozzanak előbb ők! Aztán imádkozom én is, hogy égi tűz szálljon le. – A népnek pedig azt mondta: – Meddig sántikáltok kétfelé? Ha az Úr az Isten, kövessétek! Ha a Baal, kövessétek azt! Kiderült, hogy egész napi műveleteik ellenére sem szállt le a tűz a pogány oltárra. Illés tizenkét vödör vízzel leönteti az oltárt, hogy lássák, még a megöntözött, átáztatott oltárra is leszáll az Úr tüze. Amikor felcsapott a tűz, a nép fölkiáltott: – Az Úr az Isten! Az Úr az Isten! Aztán ment tovább a nép ezt az élményt kiheverve, kétfelé sántikálva. De most nem erről van szó, hanem arról, hogy Aháb számára nyilvánvalóvá lett, hogy ki az élő Isten. Ő tudhatta ezt, és ennek ellenére azt mondja: „Rám találtál, ellenségem?! – Rád találtam, mivel arra adtad magad, hogy olyat tégy, amit rossznak lát az Úr.” S elmondja az ítéletet. Nekünk már, akik ismerjük a folytatást, és olvashatjuk a Bibliában, megerősítő is, megrendítő is, hogy Isten igéje betűről betűre pontosan beteljesedett. Az az ítélet, amit itt elmond Illés, évek múlva bekövetkezett. Hiába gondolták, ugyan már, ezt mondta a próféta, de ez kinek számít? Megy az élet tovább, nem? De sokan gondolkodnak úgy, mintha azt tehetnének ebben a világban, amit akarnak! Úgysincs következménye! Telnek az évek, évtizedek, úgy tűnik, hogy senki nem kér számon semmit. Ez a prófécia is betű szerint beteljesedett. Aháb a nagy elbizakodottságában vissza akart foglalni az arámoktól egy várost, Rámót Gileádot. Jött Jozafát, a déli király. Nagy lakomát csapnak. Jozafát Aháb húgát feleségül veszi, s ennek a nagy akciónak a kapcsán azt mondja a király: – Eljössz velem Rámót Gileád ellen? – Elmegyek – vágja rá Jozafát. De azért óvatos. Azt kérdezi: – Van itt próféta a közelben? Hívjuk elő, mondja meg, hogy Isten mit szól ehhez a gondolathoz. – Aháb előhív négyszáz prófétát, udvari prófétákat, akik mindig kéznél vannak, hogy kedvére beszéljenek a királynak. Ezért fizették, etették őket. Ezek négyszázan azt mondják kórusban: – Menj el, győzni fogsz, király! Jozafátnak gyanús a dolog. Ez nem így megy: – Nincs itt az Úrnak még egy prófétája? – Van egy Mikejáhu nevű – most nem Illésről beszél Akháb –, de az mindig rosszat mond nekem, azt nem szeretem meghallgatni. – Ne beszéljen már így a király! Hívjuk elő! Megjön Mikejáhu, ő is kezdi mondani azt, amit a négyszáz. De olyan hangsúllyal is! Akkor ráparancsolnak, hogy mondd meg az igazat. Azt mondja: – Aháb király, ha elmégy a harcba, ott maradsz. – Fogjátok el! Ha visszajövök a harcból, majd számolunk. Elmegy a harcba. Ráadásul olyan ravasz, Jozafát pedig olyan naiv, hogy azt mondja neki: – Te maradj a királyi ruhádban, én majd páncélt veszek. Mennek a harcba. Jozafátot majd' megölik, de rájönnek, hogy nem ő Izráel királya, akire küldték a katonákat. Közben egy ember találomra kilő egy nyilat az arámok táborából, és eltalálja Ahábot ott, ahol a páncél nem védte. Elvérzik a kocsiban a király. Amikor a kocsit mossák Jezréelben, a tóban, azon a területen, ahol Nábótot megkövezték, a kutyák nyalják a kocsiról lefolyó vizet, véres vizet. Aháb így fejezte be. De még Jezábelre is sor kerül. Aháb fia lett a király. Megsebesül egy csatában, és megy ő is, hogy gyógyíttassa magát. A fővezér föllázad ellenük, és Isten parancsára Aháb házát kiirtja. Megöli Jorámot, Aháb fiát, megöli Aháb többi gyermekét is. Befut a királyi palota elé, az ablakból kinéz Jezábel, aki még most is kifesti-kikeni magát, mint aki kínálja magát a leendő vezérnek, az felszól az ablakba: – Van-e ott valaki énvelem? Amikor kihajoltak a főemberek, jelezték, hogy igen. – Dobjátok ki! Kidobják Jezábelt, aki ott hal meg. A fővezér lakomázik, s egyszer csak észbe kap: – Menjetek ki, nézzétek meg, hogy eltemethessük igazán. Amikor kimennek, már csak a csontokat találják. A kutyák lakmároztak ott, a palota mellett, és amint a próféta megmondta, úgy történt, azok ették meg Jezábel holttestét. Rettenetes történet ez. Én igazából Illésről szerettem volna szólni. Az volt a gondolatom, hogy a következő lépés az üdvtörténetben Illés lesz, akit a legnagyobb prófétának ad elénk a Biblia. Halljuk mindig, hogy „Mózes és Illés, a törvény és a próféták”. Illés, akiről Keresztelő János szolgálata idején is megemlékeznek, hogy ő az, aki „az Illés lelkével fölruházott”. Aki ugyanúgy szőrruhában megy, és rettenthetetlenül hirdeti az Úr igéjét és ítéletét. Az Újszövetségben a megdicsőülés hegyén is látjuk Illést, ahol a tanítványok látják a halála felé közeledő Jézust még egyszer nagy dicsőségben. Isten elhúzza a függönyt, és ebben a látomásban Mózes és Illés ott vannak Jézus mellett, és beszélik Jézus halálát. Ma ennél a történetnél kötöttünk ki, mert Isten a prófétát azért küldi, hogy megállítsa a romlást. Mert ítéletbe rohan a bűnt elkövető ember. Jeleket adott az Isten Ahábnak és Jezábelnek is. Isten igéje a legsötétebb időkben is világosság. De ha nem figyelünk az „érintésvédőre”, kikapcsoljuk, az Isten igéje ítélet. Szó szerint beteljesedett ott is, azóta is. Rend van ebben a világban! Még ha úgy tűnik is, hogy ekkora rendetlenség, káosz soha nem volt. A bűnnek büntetése van. Isten őrzi a rendet akkor is, ha mi nem látjuk ilyen közvetlen összefüggésben. Az üdvtörténet végén Jézushoz érünk, és Jézus keresztjéhez. Mert az ítéletet, a mi bűneink ítéletét Ő szenvedte el. „Mert a bűn zsoldja a halál, az Isten kegyelmi ajándéka pedig az örök élet Krisztus Jézusban, a mi Urunkban” (Róm 6,23). Isten mérhetetlen hűsége, hogy a bűnlánc Jézus keresztjén megtört. Isten igazsága elégtételt kívánt. Aháb és Jezábel életén látjuk, hogy beteljesedett az ítélet. De Isten szeretete mentsvárat adott a kereszt alatt. Mert Isten kiegyenlítette a bűnnek büntetését Jézus keresztjén. Ez a hatalmas üzenet hangzik a világon át: egyetlen megoldása van a bűnnek! Az, hogy valaki az ítéletét Jézus keresztjén meglátja. És újat lehet kezdeni a kereszt alatt. Saulus, a későbbi Pál a keresztyének életét pusztította. Emberek vére tapadt a kezéhez. Mégis elmondhatta, miután kegyelmet kapott: „Igaz az a beszéd, és teljes elfogadásra méltó, hogy Krisztus Jézus azért jött el a világba, hogy a bűnösöket üdvözítse, akik közül az első én vagyok” (1Tim 1,15). Az ige nem csak az ítéletről beszél, hanem Isten hűségét és irgalmát is hirdeti: a bűneim büntetése Jézuson van. Lehet újat kezdeni az ige erejével, az ige útmutatása nyomán. Úgy legyen, ámen!