A próféták korában járunk. Az újszövetségi Zsidókhoz írt levél első mondata így hangzik: „Miután régen, sokszor és sokféleképpen szólt Isten az atyákhoz a próféták által, ezekben a végső időkben a Fiú által szólt hozzánk.” Sokáig a próféták által szólt Isten. Ők voltak az ige átvevői, hordozói, továbbadói. Milyen kegyelme az Istennek, hogy mindig adott olyan embereket – a legválságosabb időkben is –, akiken át igéit továbbadta. Krisztus születése előtt körülbelül nyolcszázötven évvel vagyunk e történetben, Samáriában. Ott él Elizeus próféta, Izráel kettészakadt országának északi fővárosában. Nagy tekintélye van. Ismerik az egész országban és tisztelik, mert Isten igéit hordozza. Az igék nyomán Isten sok csodát és szabadítást végzett el Elizeus prófétán keresztül az országban. A felolvasott történet is az ő működéséhez kapcsolódik. Először röviden, szinte csak elbeszélésszerűen menjünk végig a történeten, és utána vonjunk le tanulságokat, üzeneteket ebből a történetből a magunk számára. Naamán, a szíriai hadsereg, az arám sereg fővezére nagy tiszteletben állt. Sok sikert ért el, sok hadi győzelmet, de leprás lett, és nagy a baj. Egy kisleány, akit Izráel országából az egyik portyázás alkalmával elraboltak, a fővezér feleségének szolgáló leánykája lett. Amikor megtudta gazdája betegségét, azt mondta az úrnőnek: – Samáriában van egy próféta. Az meg tudná gyógyítani az én uramat, csak eljutna hozzá! – Ő elmondta férjének. Mivel a bajban az ember minden szalmaszálba kapaszkodik, Naamán felfigyel a hírre. Megy a királyhoz. Levelet ír Izráel királyának, a hűbéresének – ők tartották akkor adófizetői kötelezettség alatt Izráel északi országrészét –, parancsba adja, intézd el ezt az ügyet. Megrakják a kocsikat: négy és fél mázsa ezüst, meg más ajándékok is! Elindul a kocsikaraván, hogy ennek a főembernek a gyógyulása biztosítva legyen. Megérkeznek a királyhoz, elolvassa a levelet, döbbenettel mondja: – Szíria királya csak ürügyet keres ellenem. Hogyan teljesíthetném ezt a kérést? Isten vagyok én? De ha nem teszem meg, akkor jönnek az arám csapatok, megtámadnak bennünket. – Meghallja ezt Elizeus. Üzen a királynak: – Ne ess kétségbe! Van Istene Izráelnek, küldd ide azt az embert! Odamegy a karaván, megállnak a ház előtt, beüzen a főember. Várja, hogy Elizeus kijön, meghajol, körüludvarolja. A próféta ki se jön, csak üzen: – Menj a Jordán folyóhoz, hétszer mártózz meg benne. – A fővezér erre a fogadtatásra és ötletre méregbe gurul, kiadja a parancsot: – Vissza Damaszkuszba! Vannak ott tiszta folyók, ebben a posványos Jordánban fürödjek meg? Elindulnak haza, de a szolgái szólnak neki: – Uram, ha valami nagyon nagyot kért volna tőled, nem megtetted volna? Nincs vesztenivalód! Ha nem sikerül, nem sikerül. Ha csak ennyit kér, tedd meg! Akkor megmártózik hétszer a Jordánban, és meggyógyul. Olyan lett a teste, mint egy kisgyermeké, mondja a történetünk. Indul vissza. Amikor Elizeushoz érkezik, már tudja, hogy nem csak a teste gyógyult meg, hanem a hite is, mert kimondja: – Tudom már, hogy nincs más isten, csak az élő Isten! Elizeus nem fogad el ajándékot tőle. Tudja meg ez az ember, hogy Isten az, aki meggyógyította, nem ő. Nem a próféta bír varázserővel. Az élő Isten szabadította és gyógyította meg őt. Akkor Naamán azt kéri: – Hadd vigyek innen annyi földet, hogy egy kis oltárt építsek otthon. Mert én többet a pogány isteneknek nem áldozom, számomra most már egyedüli Úr és Isten a ti Istenetek, az élő Isten. Amikor elindul haza, még visszafordul: – Egy nagy gondom van, atyám! Ha hazamegyek, a király az én karomra támaszkodva megy a pogány templomba, és ott meg kell hajolni a Rimmón szobor előtt! Mit tegyek? Bocsássa meg az Úr, ha én meghajolok. Én már nem hiszek benne, nem tisztelem, de mit csináljak? Azt mondja Elizeus: – Eredj el békességgel! Eddig a történet, és most figyeljük, hogy milyen üzeneteket vehetünk belőle. Mi már nem Elizeus prófétára figyelünk igazán, bennünket nem oda irányít az ige. Jézusra figyelünk, a szabadító Jézusra. Ő elsősorban nem a fizikai betegségeinkből gyógyít bennünket – bár ilyet is tett és tesz, nem is keveset, még napjainkban is –, hanem a bűneinkből, a halálból, az értelmetlen életünkből végez valódi életgyógyításokat. Nézzük a tanulságokat, üzeneteket. Az első: Akkor keressük igazán a segítséget, amikor baj van, amikor szükségben vagyunk. Ez a fővezér nemigen érdeklődött a samáriai próféta iránt, amíg a győzelmek, a sikerek jöttek az életében. Nem érdekelte az élő Isten sem. Mentek a dolgok, ment az élet, de amikor nagy baj lett, egyszerre fontos lett a segítség, fontossá lett Isten. Így vagyunk mi is. Salgótarjánban kezdtem a lelkészi szolgálatot. Egy derék fiatalember szép autóján hozta vasárnaponként a nagymamáját. Figyelmesen, gyöngéden vette ki a kocsiból, aztán fölsegítette a hegy alatt lévő dombon álló templomba. Beültette a padba, majd kiment, kocsijával elhajtott. Háromnegyed óra múlva újra jött, és vitte haza a mamát. Egyszer azt mondtam neki: – Fiatalember, maradjon itt! Mire hazaér, már jöhet is vissza. Nem olyan hosszú ez az istentisztelet. Azt válaszolta udvariasan, de őszintén: – Tudja, lelkész úr, talán ha olyan idős leszek, mint a nagymamám, akkor nekem is szükségem lesz rá. Most még nincs. Többször előfordult már a lelkészi hivatalban, hogy valaki azt mondja: – Úgy szégyellem, hogy csak a bajban jövök, és keresem az Istent. Akkor én azt kérdezem: – Orvoshoz mikor megy valaki? Amikor beteg. Jézus is azt mondta: Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek. – Persze Jézus tudta, hogy mindnyájan betegek vagyunk, de nem mindnyájan vesszük még észre, hogy baj van. Látjuk ebből a történetből is, hogy akkor keressük igazán a segítséget, amikor szükségben vagyunk. A második tanulság: milyen szeretete Istennek, hogy kézről kézre adja ezt az embert, amíg eljut a gyógyulásig! Ezt jegyeztem föl magamnak, ha szabad így mondanom, hogy „mandinereken” át ér el az Úr emberéig. Kezdődik az aranyos kislánnyal, akin keresztül megindul a folyamat. Nem tud segíteni ez a leányka, de a legfontosabbat tudja: ki az, aki segíteni tud. Testvérem, tudod már, kinél lehet életgyógyulást nyerni? Akkor mondd el másoknak is! Nem tudsz segíteni rajtuk, de adj jelet! Legyél te az első láncszem! Azután jön a következő láncszem: megy a királyhoz, aki intézkedik. Megy a másik királyhoz, aki kétségbeesik. Meglepő, amit mindenki tudott Izráel országában, hogy kicsoda Elizeus, amit tudott ez a kisleány, azt nem tudja az ország királya?! Szégyen, amikor egy ország vezetői nem ismerik az élő Isten hatalmát! Hogyan vezetnek akkor? Hova vezetnek? Nem tudja ez a király? Kétségbeesik. Eszébe se jut, hogy imádkozzon? Nem. Igaz, hogy ebben az időben – ha szabad így mondani – „mosolyszünet” volt a próféta meg a király között. Ez a hitetlen király ment a maga feje után. Mindez mégsem akadályozza Elizeust, hogy üzenjen, amikor meghallja a helyzetet: – Miért estél kétségbe? Küldd ide hozzám! Az Úr az, aki segíteni tud! Megvan a következő lépés. Milyen féltőn vigyázta ezt az utat Isten szeretete, hogy nehogy valahol elakadjon a menet! Tovább gördíti Isten szeretete a szekereket, megérkezik ez az ember Elizeushoz. Itt majdnem megszakad a folyamat megint. Mert olyan magasan hordja az orrát Naamán, azt képzeli, kijön hozzá a próféta. De hogy csak kiüzen, hogy fürödjön meg a Jordánban?! Dühödten indul haza. Megint van egy láncszem. A szolgák figyelmeztetik: – Nincs veszíteni valód. Ha nagyobbat kért volna, nem megtetted volna azt is? Ha itt most mindnyájan elmondanánk, hogyan találtunk Jézusra, rácsodálkoznánk a „mandinerekre”. Valaki mondta nekem a múltkor: – Tudja, nekem nagyon tetszett, amikor a börtönben lévő embert említette, aki a finom bibliapapírt cigarettasodrásra használta, és elszívta Máté, Márk, Lukács evangéliumát. Egyszer csak megakadt a szeme János evangéliumán. Őt is Jánosnak hívták. Kíváncsi volt, hogy a János evangéliumában mi van. Ez volt az első láncszem. – Erre már azt mondjuk, hogy Istennek a sziporkázó sokszínűsége mutatkozik meg ebben, hogy még ilyen lehetetlen helyzetben is megérint valakit, mert más módon nem lehet hozzáférni. A saját nevén keresztül megállítja, hogy ne elszívja, hanem mellre szívja az igét. „Utad van számtalan sok, Uram, és eszközöd” – énekeljük a 265. dicséretünkben. Még egy példát mondok. Egy fiatal, jól menő, gazdag édesapát a kislányán keresztül szólított meg az Úr. A kislány ott volt egy nyári táborban, boldogan a többi gyermek között. Jött érte Audival az édesapja. A kislány futott felé, ölébe vette. A kislány azt kérte a csoportvezetőnőtől: – Énekeljük el édesapának a heti énekünket! – Elkezdték: „Krisztus hívása hangzik, az ige, hogyha szól”, s az énekversek végén ismétlődően felhangzott: „Ó, kőből van a szíved, ha néki nem felel?” A kristályhangú kislány hangja, ahogyan az apja fülében csengett, olyan húrt érintett, amely más módon nem rezdült volna meg. Később mondta el az édesapa, akinek mindene volt a kislánya, hogy az első érintés a hit felé ez az ottani ének volt. Esze ágában sem volt hinni, nem is foglalkozott ezekkel a dolgokkal. De ha a kislány vágyott ilyen hétre, hadd menjen. Amihez kedve van, mindent megadott neki. Értjük, hogy milyen nagy szeretet, ahogy terelget bennünket az Úr, hogy eljuttasson a szabadításáig? A harmadik tanulság. Amíg büszkén fenn hordom a fejem, és én diktálok – még az Istennek is! –, addig erre a szabadításra ne számítsak. Egy apuka a külvárosban sétált a kislányával, amíg a felesége a barátnőjéhez ment. Egy hosszú, magas palánk mellett mentek el. A kislány egyszer csak felkiáltott: – De szép virágok, de szép virágok! – Apja úgy volt vele, hogy bizonyára eszébe jutott valami, amit a tévében látott, és most emlegeti, mert ott semmiféle virág nem volt. De a kislány unszolására jobban odafigyelt, és amikor lehajolt, látta, hogy a deszka ki van törve egy szakaszon, és ott belátni egy nagy virágkertészet gyönyörű virágágyására. Később elmondta: – Én, aki fönt hordtam az orrom, csak a szürke palánkot láttam. A kislányom, akinek a szemmagasságában volt, ő látta a virágokat. Amíg ez a fővezér, meg a király intézkedtek, mint akik nyélbe ütik a dolgokat, megy a levél, megy minden, elvárja, hogy kijöjjön a próféta, addig magas lovon ültek. Amikor meggyógyul ez az ember, visszaér Elizeus házához, leszáll a kocsiról, bemegy, és úgy kezd beszélgetni Elizeussal. Addig ez nem ment. Még hogy ő leszáll a kocsiról! Valakit hívtam egy csendeshétre, azt mondta: – Ha biztosítanak nekem ott egy külön szobát – azon túl, hogy ingyenétkezés, ingyenellátás, ingyenszállás –, mert én nem szeretek másokkal együtt aludni! Meg tulajdonképpen ez a hét hosszú, ha két napra elmehetnék, akkor megyek. Majdnem megkérdeztem: – Még milyen extra szolgáltatást biztosítsanak? Amíg én diktálok, amíg azt várom, hogy Isten is alkalmazkodjék hozzám, addig ez a szabadítás nem lesz az enyém. Mert egyszer csak le kellett vetkőzni Naamánnak a díszruhából. Ott voltak a rangjelzések, kitüntetések több soron, a díszruháján, hogy azért érzékelje a próféta is, nem akárkivel van dolga. Ezt le kellett tenni, ha óvatosan is, a kocsiba vagy a földre. Ott volt lemeztelenítve a leprás fővezér. Amikor így megfürdött, megmártózott hétszer, volt gyógyulás. Amikor már nem te, nem én diktálok az Istennek, hanem azt mondom: – Köszönöm, Uram, hogy még velem is foglalkozol! Mondjad, hadd értsem, mit is kellene tennem? – akkor átélem az Ő gyógyító ajándékát és kegyelmét. Még egy tanulság: nem a Jordán vize gyógyította meg Naamánt. Ha annak ilyen varázsereje lett volna, már régen gyógyíttattak volna vele. Nem, nem! A Jordán vize bizony olyan volt, amilyen. De amikor hittel engedelmeskedett a beteg Isten igéjének, meggyógyult. A próféta megmondta: – Menj el a Jordánhoz, fürödj meg hétszer! – Hiába utánozták volna a leprások, hogy akkor hétszeri lebukás a víz alá, s meggyógyulunk… Mózes korában sem az érckígyó mentette meg a kígyómarásban lévő embereket, akik már a végsőkig lázongtak Isten ellen, és rájuk engedte a mérges kígyókat. Segítségért kiáltottak, s azt mondta Isten: – Mózes! Állíts föl egy érckígyót a tábor közepén póznára, aki föltekint a kígyóra, az megmenekül. Sokan nem tekintettek föl. De voltak, akik föltekintettek, és meggyógyultak. Nem a kígyóban, nem abban az ércdarabban volt a varázserő. Évszázadokkal később, Ezékiás király korában, amikor ereklyeként tisztelték ezt az érckígyót, egyenesen parancsba adta Isten: – Törjétek össze! Az emberek már nem bennem bíznak. Már az érckígyóhoz járnak erőt meríteni! Ereklyékben bízunk? Én nagyon szeretem a hazánkat, nem kell mondanom. Mégis fáj a szívem, amikor István király jobbja körül forgolódik a tömeg. Istvánt tiszteljük, adjunk hálát érte! Az Isten kegyelméért is. De gondoljátok, hogy István jobbja tartja meg az országot? Vagy Mária tartja meg az országot? Nem az élő Isten és a Megváltó Jézus Krisztus?! Megkereszteljük a kicsiket. Nincs ebben a keresztvízben semmi varázserő! Ez egyszerű, tiszta víz. Jelkép arra, hogy azon a kereszten, ahol Jézus a vérét adta és megváltotta ezeket a gyermekeket is, mi történt. De ez a víz nem tartja meg őket! Ettől még elveszhetnek mindnyájan, és elveszhetünk! Ha hittel föl tudnak tekinteni az Úrra, Jézus Krisztusban való hit által örök életet nyernek. Mindnyájan tudjuk az igét: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (János 3,16). Az én unokámat is Jordán-vízzel kereszteltük meg. De nem azért, mert én hoztam, hanem épp olyan vasárnap következett, hogy valaki hozta a Jordán-vizet. Mondtam, hogy teljesen mindegy. Kedves jelképként felhasználjuk. Volt olyan vállalkozó magyar–arab pár, akik eljöttek hozzám, s azt mondták, kössünk üzletet: ők szállítják a Jordán-vizet, és itt különböző kategóriájú kereszteléseket vezessünk be. Mondtam, még ez hiányzik! Hogy első osztályú, másodosztályú keresztelés, meg a Jordán vizével! Az Úr Jézus Krisztus drága vére árán van egyedül megtartatás! Naamán nem csak a testében gyógyult meg. Ez az ember életgyógyulást kapott. Óriási dolog az egészség. Én is tudom, én már fiatalon tüdőműtött voltam. Tudom, mit jelent az egészség. De ki ne mondjuk ezt a pogány beszédet: A legnagyobb dolog az egészség! A legnagyobb dolog az Úr Jézus Krisztusban kapott életgyógyulás, élő hit! Mert akkor lehet, hogy beteg a tested, de Jézusban gyógyult az életed. De a testi gyógyulásnál is nagyobbat kapott Naamán: az Úrban új életet. Azt mondja: – Most már tudom, hogy az Úr az Isten! Egyedül Őt tisztelem, Őneki szolgálok. Még egy utolsó kérése van: – Bajban vagyok – mondja a prófétának –, mert én már mindent úgy akarnék tenni, ahogy az Úr mondja, és már tudom is, hogy nem szabad meghajolnom a bálványszobor előtt. De hazamegyek, és az én uram rátámaszkodik a kezemre, együtt megyünk a pogány isten templomába. Mit csináljak? A próféta így szólt: – Eredj el békességgel! S tudjátok, miért mondta ezt? Te egy élő Urat fogadtál uradnak. Ő majd intézi a dolgokat. Bízd Rá! Meg kell hajolnod talán, de az is lehet, hogy már mást választott a király, és nem a volt leprással megy majd a templomba. Bízd Rá! Nem kaptafa az Úr követése. Csak bízzak Őbenne, Ővele legyek közösségben, és a következő lépést megadja. Egyik teológus társam a hatvanas években a határőrségnél szolgált, mint katona. Azt a parancsot kapta, hogy ünnep közeledik, egy nagy transzparensre fesse fel: „Dicsőség a dicső...” – és megvolt, hogy kiknek, hogyan. Azt mondta a társam: – Istenem, nekem kell felfestenem? Tudod, hogy én dicsőséget csak Neked adok. – Sóhajtozott kicsit, aztán bemártotta az ecsetet. De amikor festeni kezdett, kiabáltak: – Kovács tizedes, Kovács tizedes, azonnal befogni a kocsiba, és irány a falu! – De nekem ezt a parancsot adták... – Hagyja, azt megcsinálhatja más is! Ment és befogott a szekérbe, és elhajtott. Nem mindig van így, lehet, hogy meg kell csinálnia. De olyan jó ez, hogy itt Elizeus próféta nem uralkodik Naamánon, hanem azt mondja: – Eredj el békességgel! Majd az, aki téged meggyógyított, élő hitre segített, meg fogja mutatni személyre szabottan, hogy mi lesz a következő lépés. Ugye, Testvéreim, ez a régi történet rólunk és nekünk szól, mert igéjével az Úr egykor is, ma is életgyógyulásokat akar végrehajtani… Áldott legyen érte az Ő neve! Ámen!